A kis kapusleány, egy szöszke, kondor hajú gyermek, végigvezette Rozálit az oszlopos, nyílt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai keletre voltak nyitva, innen széles, fehér márvány lépcsősor vezetett fel az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal díszítve, mik élő virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt megállt a gyermek, s magát hátrahúzva, szótlanul mutatott maga elé, s azzal sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.
Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kúpívei egymásba futnak, s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete, mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tűnnek elő, fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági félhomályt ád a nagy teremnek, melynek talaját egy nagy, nap alakú ábra képezte, sárga márványból kék márvány alapon. A nagy terem hátterében két nőalak áll.
Az egyik magas, karcsú, fiatal hölgy. Arca, alakja emlékeztet Phidias Pallasz Athén szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyeig aláfut.
A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült, rövid hajában semmi díszítés; csontos arc, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér szalaggal.
E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas övvel s a Faustina hajfonatokkal.
– Miért jött ön? – kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon, márvány tekintettel.
– Hogy itt maradjak.
– Ki vezette önt ide?
– Jegyesem.
E szónál megdöbbenten húzta hátra a fejét a hölgy, s vizsgáló tekintettel bírálta az előtte álló alakot.
– Tudja ön, hová jön?
– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.
– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?
– A pellagra betegei.
– S tudja ön, hogy mi az a pellagra?
– Nem tudom.
– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a pellagra miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a pellagra miserorum.
E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte zsebkendőjével, s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedánssággal hozzáfogott az értekezéshez.
„A pellagra miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt; századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a himlő Afrikából, a kolera Kelet-Indiából, a sárgaláz Brazíliából, a gyermekölő noma Kínából, a fekete halál Palesztinából, amik milliónként pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a spakelshed Norvégiában, a malária a Meremmek mocsárai közt, a kretinizmus Savoya hegyeiben, a beriberi Nepálban, a framboise a Provence-ban, a cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak uralkodó bajok, amik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a rupia, az ergotismus, mely az anyarozsos búzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen endemicus bajok közé számíták a múlt században még a pellagrát. Csak Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely kukoricával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat, inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok „mal rosso”-nak nevezték.
Keletkezésének oka tudva volt. Egy mikroszkopikus gombafaj szokta azon a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon „verderame”-nek neveztek; egy család a szőlővenyige „oidium”-ával. Mióta a baj elterjedt, a tudományos világ előtt „zeidion toxicon” a neve. Megismerte azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt csak sporadice tűnt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, ahol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája: a „hesseni légy”, coccydomia destructor. – Ennek az eredete pedig ez: II. Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharc alatt Angliának átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy ahány azok közül Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte. A fejedelem huszonegymillió tallér kárpótlást kapott.
Fájdalom, hogy nem többet. Nehány ezer hesseni harcos mégiscsak visszakerült Európába Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. – Hanem ahelyett hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot – az ágy szalmája között, azt az átkozott szipolyt, aminek hesseni légy a neve. Tíz év múlva a németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a búza és a rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem hegylánc. Ahol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő növény elkorcsosul. Hanem hát ez a hesseni ajándék megmaradt másfél századon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy amíg a búzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a búza és rozsnövényekbe a zeidion toxicont. És ennek az lett a következése, hogy a zeidion toxiconnal megmérgezett búza és rozsszemek, az őrlés alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjeszték az egész országban a pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre epidemicussá vált. – Benne van a mindennapi kenyérben, amiért az emberek imádkoznak.
A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle: nincs-e közte zeidium, s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kolera, kínzó, mint a tífusz, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A pellagra nem öl meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arcon, a kezeken, mint egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmúlik. Egy év múlva biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerincagy fáj, az izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh – és az ember mégsem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya eltompul; dőre, esztelen marad: arca feldúlva sebhelyektől, ráncoktól, koravén lesz, haja mind kihull. – Ez a pellagra miserorum.”
– Megértette ön? – kérdezé Hermione Peleia hercegasszony a rózsaszín ruhás leánytól. – Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, amit a daróc választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróccal. A hercegnőkre is elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a főváros palotáinak kapui nappal is. Akik pedig elszánták magukat, hogy a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak neve parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga szalag, az éjnek, a halálnak, a nyavalyának a színei; együtt a kettő az önök fővárosában ellenszenvköltő. Éppen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utcán járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: „hah, fekete-sárga!” Lehet, hogy a pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja ön ezt az öltönyt felvenni?
– Kész vagyok rá.
Hermione Peleia összeszorítá ajkait, s nagy sötét szemeivel hosszasan tartott ítéletet Rozáli rózsás arcai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e ez a nyugalom? Talán nem értette, amit a tudornő elmondott előtte? A hercegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen nyelven, mire az eltávozott a teremből.
– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.
És odáig hallgatás volt a két hölgy között.
A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival körülrepkedte a két hölgyet, s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az „örökkévalóság” jelével (∞) fonná őket körül, ő maga a „halhatatlanság” jelvénye, s egyszer megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.
Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek feje sűrű fátyollal volt letakarva.
Hermione Peleia hercegasszony így szólt akkor Rozálihoz.
– Íme egy teremtés, aki a pellagrát végigszenvedte.
Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.
Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, akinek nincsen az arcán bőr, és nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, ami az örömnek, a szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség: nem tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.
– Íme, ezen alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arca volt, mint önnek, éppen ilyen tömött, hosszú, szőke haja, mint önnek! – mondá a hercegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. – Ezt cselekszi a pellagra miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem kísérteteket. Akar-e ön a parabolánnők közé lépni?
Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára, és ezt felelé nyugodtan:
– Akarok.
Hermione Peleia még mindig nem bízott Rozáliban. Ez arc! E kinézés!
– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! – monda a tudornőnek intve; mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt kérdezé:
– Fenséged is jön?
– Igen.
A hercegnő elöl ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás jövevény.
A dómszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba, melynek ablakai a kertre nyíltak.
A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában szenvedők.
Az úri termek gyönyörű freskófestményei nem voltak most láthatók, sem a padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú kelmével, aminek „kamptulikon” a neve, vulkanizált kaucsukból és parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s pálmaháncs szúnyoghálóval fedve, aminek szagát kerülik a legyek; a phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.
Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtak feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hideg víz; némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak kilenctized része pár hét alatt – ezúttal – felgyógyultan hagyja el fekhelyét, s meglehet hogy a kritikus év múltával nem fog többé újultan kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos nagyon.
Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy akiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arcon és a kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva, hogy a kórfolyammal együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik fő titka a kedélyállapot. Aki nem fél tőle, megszabadulhat; de aki szorong, retteg, haragszik, türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatosság van a víziszony tüneteihez, melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy víziszonyos beteg látásától.
Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, ahol a súlyosabb betegek vannak.
Fölmentek mind a hárman az emeletbe.
Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. Aki e palotát építtette, számított rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra mégsem. Az ágyak két sorjában voltak felállítva.
A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre nőtt, amint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek; itt sírás, jajveszékelés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő, némelyik kacag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait vacogtatja.
És arcaik minő dúltak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól; könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.
És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete ruha, sárga szalaggal rajtuk. És feladatuk nagyon nehéz. Mert a pellagra áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S ez egy igen kényes és nehéz metódus: az endermaticus gyógymód. Már a múlt században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermiszt előbb lehántják, s akkor az eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét, morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget! A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat, s a primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus metódus mellett a bedörzsölt helyen kritikus gyulladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arca megmenekül; nehány hét múlva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt meg neki. Vakcinálva van ellene.
Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a parabolánák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arcán és kezein.
Hanem azután van egy rész, aki végigszenvedi az egész pokolnyavalyát.
Ezek egy külön terembe vannak áttéve.
A hercegnő és a tudornő a termekben végigjárva, beszédbe eredtek az ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de amellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak házának jelenetei idéztek elő Rozáli arcán.
Nem félt, nem undorodott.
Egy fiatal pellagrakóros leánynak a karjába éppen friss gyógyszert kellett bedörzsölni, s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet, s segített azt tartani a fájdalmas műtét alatt.
– A leány arca nem izzad – súgá a tudornő a hercegnőnek.
– Menjünk át a harmadik osztályba – monda a hercegnő.
E terembe a tudornő lépett be elöl, azután a hercegnő, azután Rozáli.
Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.
Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.
Szidták a világot és aki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel illették a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi, egyhangú zsivajjal:
„Ott jön a méregkeverő nő!”
„Te gyilkos!” – rikácsolá egy ágyból valami fúria, kinek arcában nem volt már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélegzetét visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő mármost igazán meghalt.
A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.
– Működnek a haemospasiák? – kérdezé a tudornő.
(Ezek kaucsuktömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s ezáltal, mint óriási száraz köpölyök, azt eszközlik, hogy a vér a fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a pellagra végstádiumában kínlódók lábaira alkalmazva.)
– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve – felelt az ápolónő –, hanem a kedélyek annál ingerültebbek, s ha mind elcsendesülnek is, amint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.
– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! – szólt a hercegnő.
– Az még rosszabb lesz – szólt a tudornő. – Akkor viszont a sötétkór lepi meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.
Eközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, aki úgy tett, mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kíváncsiság látszott őt odavonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arcával, kezeivel.
Ámde az a nő nem aludt. Amint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre felpattant, s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros ruháját, s fogcsikorgatva kiálta rá:
– Hát te mit bámulsz? Te cifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot?
A hercegnő és kísérői csak akkor vették azt észre, mikor már megtörtént.
Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből kiszabadítani, azt hiába is kísérlette volna. Egészen odalépett hozzá, s azt mondá neki egész nyugodtan:
– De igen is láttam már majmot, mégpedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, aki frakkban, cilinderkalapban járatta; egész úrnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a kesztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhúzni.
– Ah! – hangoztatá a kórnő, s elvigyorodott az ötleten. – Csizmát a kezére, kesztyűt a lábára. Ördögadta majma!
S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az menekülhetett.
De nem tette azt; hanem odaült a kór ágya szélére, és elkezdett neki mesélni tovább.
– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdújának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hítták a majmot, odalopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdú elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a „kis gróf” mindent megevett előle.
– Hahaha! – tört ki az őrjöngő ajkán a kacaj. – Még „kis gróf!”, s még Mukinak hítták az akasztanivalót!
A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.
Rozáli pedig mesélt tovább.
– De az volt szép, mikor újságot olvasott.
– A Muki?
– A Muki. Mikor a gróf letette a hírlapot meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát, s így olvasott és pipázott.
Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.
Nevetni kezdtek.
Rozáli folytatta a mesét:
– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szappannal, s nekiállt borotválkozni, persze hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.
Most már mindenki kacagott, lármázott, hahotázott.
Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy hallgassanak, most jön a java.
A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, amelyiknek az ágya szélére ült, két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.
– De legszebb volt az tőle, amit akkor tett, mikor az oláh királyné Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy valami csínt ne tegyen azalatt, bezárták a pincébe, de kiszökött az ablakon, s magával hozott egy nagy tubákosszelencét, amiben a gróf a spanyol burnótját tartotta. Azzal egyenesen fel a táncterembe, ahol már együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát amint elkezdik járni a kontratáncot, s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik grófkisasszony azt mondja: hepci! a táncosa azt mondja rá: hepci! Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig, hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok, prüszkölő zenekar mellett a táncot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az egészet a bokorból.
Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kacagtak a nyomorultak! Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az ágy széléről szelíden nosolyogva, s visszatért a hercegnőhöz.
– Menjünk – mondá a hercegnő.
A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most egymásnak mondták el újra, amit hallottak.
A három hölgy egy csigalépcsőn visszatért egyenesen a nagyterembe.
– Ön maga sem tudja, minő jót tett most – szólt Rozálihoz a tudornő. – Ön megnevetetté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a kedélyzavar. Már Boccaccio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs jobb ellenszere, mint a vígkedély: úgy támadt a száz víg mese. Most ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s amint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én haemospasiám hatását nagyon elősegítendi. Hercegnő, e neofitára ráadhatjuk a parabolánák köntösét.
Hermione Peleia tagadólag int fejével.
– Nem azt. A fekete ruhát a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! Hadd legyen egy, akinek örülnek. – Igaz! – szólt a tudornő.
A hercegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.
Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé és e kérdést intézte hozzá:
– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem rettenetes hely-e ez?
A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.
– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, ahonnan ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.
A hercegnő bámulva kérdé:
– Mi az a Sabina?
– Elmondjam?
Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le, s maga leereszkedék egy mennyezetes karszékbe.
Rozáli leült a lábához egy zsámolyra, s aztán elmondá neki, hogy mi az a Sabina.