Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás elveszett és visszanyert lelkekről.
Palvicz Ottó fiát mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richárd. A kis Károlyka eszes fiú volt, tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelídítheti, s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.
– „Magam is ilyen önfejű fickó voltam kicsiny koromban” – szokta őt menteni Richárd.
Jöttek kis testvérkék is idő jártával Károlyka mellé, és sohasem vehette észre senki Richárd családjában, melyik az édesgyermek, melyik a fogadott.
Sokat betegeskedett a fiú. Az első három év nyomorát sokáig bírta kiheverni. Edit éjeket töltött betegágya mellett. A fiú nagyon szerette fogadott szülőit.
Mikor tizenkét éves lett a fiú, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabba.
Nem akart többé tanulni; bosszantotta nevelőjét; a kisgyermekekhez kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál, s szembeszállt fogadott szülőivel.
Richárd azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhanc ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krízis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!
Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától is.
Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstneműket is magával vitt útiköltségül.
Richárd utánament, és felnyomozta.
Ráakadt egy korhelybarlangban. – Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett minden rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.
Richárd hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szelíden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.
Csupán azokat a rongyos ruhákat, amikben rátalált, zárta el egy szekrénybe, s ha a fiú visszaesési rohamokat tanúsított, olyankor Richárd e rongyokat a szekrényből kivette, s eléje tartotta:
– Ez az, amit az önfejűségeddel szereztél magadnak!
Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor. Egy napon, mikor Richárdnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltűnt. Ezúttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.
Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát beletörte.
De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzájutni? Mi lehet azokban?
Richárd csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni, s átkutatta azokat.
A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet. Abban a levélben ez volt:
„A te gyámapád megölte a te apádat, és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.”
Richárd könnyen kitalálhatta, hogy ki írta ezt a levelet. Ki az az egyedüli lény a világon, aki ily ördögi bosszúállásra kész legyen őellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?
Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.
Richárd még egyszer utánaindult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd afelől világosítani, mi e rejtélyből a való.
Nyomozta ismét az eltűntet, míg egyszer megtudta, hogy az az anyja házához menekült.
Hogyan talált oda?
A közmondás azt tartja, hogy titkok, amiket három ember tud, nem titkok többé.
Palvicz Károly tehát hazatalált az anyja házához.
Ott szívesen látták megjelenését; de nem hosszú időre.
Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a haditengerészethez.
Egy év múlva aztán kapott tőle Richárd levelet, tele szánó-bánó töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richárd házánál a legutolsó szolga úr őhozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal. Szidta az anyját, aki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már ítélt az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy nagy kamasz fiúnak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a tengerészethez, s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre Richárdnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan. Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!
„A tengeren megtanul az ember imádkozni.”
Richárd utánament, kiváltotta.
De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelőintézetbe. Fizetett érte, amit kértek.
Persze, hogy a fiú végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg fél esztendőnél tovább.
Végre Richárd nagyot gondolt; hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiúból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptű gondolatok által fölemelkedésre bírni.
A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiú beárulta gyámapját mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra éppen rossz idők jártak.
Richárdot befogták többekkel együtt, hurcolták, vallatták másfél esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor megválogassa az embereket, akik előtt politikáról beszél, mikor a levegő tele van provizóriummal.
Richárd még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az „anyja vérét” átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére nézve.
E gondtól megszabadult, mert a fiú azalatt beállt önkéntesnek. Úgy hívtak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.
Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richárdhoz. Ott nem tetszett neki még az élet!
Már akkor nem ment érte Richárd, csak a váltságdíjat küldte meg, amennyit kér az állam azért, hogy elengedi valakinek hazája védelmezését. A fiúra pedig rábízta, hogy válasszon magának valami tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.
A fiú aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncnak.
Ott azután egészen jól érezte magát.
Richárd utánajárt, hogy sorsát ott is előremozdítsa. Fölhasználta befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.
Voltak ugyan apró, financiális természetű kellemetlenségei, hanem azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott volna a baj.
Így teltek el a napok, amíg nagykorúságát elérte.
Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, amit bureau-nak neveznek, több kollégájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje, s mondja neki, hogy:
– Hallod-e, te! Idekinn van egy asszony, aki téged keres.
– Fiatal?
– Nem tudom; a te branche-od a spiritus. Vedd az alkoholométert és méresd meg!
– Elegáns?
– Tertia qualität.
Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá. Kopott eleganciába öltözött, viselt fiatalságú nő volt az.
Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult, és elkezdett sírni.
– Nono, no, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, akit keres.
– Palvicz Károly!
– Igen.
– Az én fiam!
– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?
– Óh! Én nagyon szerencsétlen vagyok.
– Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?
– Koldussá lettem.
– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?
– Óh! A gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.
– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy pillanatra, amíg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vitték el?
– Óh! Mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.
– Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.
– És most nincs hová hajtanom a fejemet; egyedül a te kebledre.
– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jöjj.
– Fiam! Édes fiam!
– Bezzeg, amíg jó dolgod volt, amíg gazdag voltál, nem mondtad, hogy „Fiam! Édes fiam!” Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy piculát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom; hanem hogy éntőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.
– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.
– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, amennyit te tettél az anyáddal, hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi befolyásom.
– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád, főzők, takarítok, csak engedd, hogy meghúzhassam magamat veled egy födél alatt.
– No, hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a kurucok, hogy te vagy az anyám. Anélkül is nagyon szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára odaát is meggyűlöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a nevetségest a gyűlöletessel, ide jössz az én hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a drágasági pótlékot mint könnyelmű pazarló. Azt mondom, keress magadnak valami gazdagabb fiút.
Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt a szívtelen beszédet.
– Ej, ej, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így beszélni.
Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembeszállt vele, nem merte letorkolni, ha férfi volt.
– No, jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle ember előtt; hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom címe.
Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét, s visszatért a bureau-ba.
– Nos, ki volt az? – kérdezék tőle a kíváncsi kollégák.
– Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!
– S mit csinálsz vele?
– Kiadom dajkaságba.
Nemsokára ismét bejött az iroda főnöke.
– Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.
– Hát miért nem jött be?
– Nem akart a dolgodban háborítani.
– Mit hozott?
– Pénzt.
– Sokat?
– Nagyon sokat.
– Kitelik tőle, amilyen bolond. Mennyi az a sok?
– Valami ötezer forint. Nesze, itt van.
Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a néhány sor:
„Palvicz Károly! Ön nagykorú lett, s ezzel én megszűntem önnek gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok elismervényéből. Önnek atyja azt kívánta, hogy ez összeget, mikor ön nagykorúvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban feküdt az, s a kamatok mind hozzácsatoltattak. Most az egészet kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos célra! Baradlay Richárd.”
– Hahhó! – kiálta fel Palvicz Károly. – Quinterno! Egy brazíliai nagybátya, aki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernál ebédelünk. Lesz pezsgő, osztriga. Odajöjjetek három órakor, mindenkit megvendéglek ma.
– Még talán az édesanyját is! – súgá neki a vén irodaszolga.
– No természetesen!
Azzal becsapta a sokszámú könyveit. Szedte a kalapját, s futott a bureau-ból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.
Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét összecsomagolta, s onnan a budai vasútra; ott kapott egy vegyes vonatot, mely éppen indulóban volt Trieszt felé, arra felült, és hátra sem nézett többet.
A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:
„Madame!
Én megyek Amerikába! Oda, remélem, nem tetszik utánam jönni! Adieu!”
Még csak borítékba sem volt zárva.
A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.
Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a „magyar gazdasszonyok” alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, ezért így áll bosszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.
Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide, s lázban jött magához.
Mikor eszmélni kezdett, éppen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kíséretében.
Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani. És nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.
Az egyik úrhölgy magas, fennkölt alak volt; halovány, szép matrónaarc, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénnyel, tele lélekkel.
A szépség ideálja az – hatvan évvel.
A beteg nő arcán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.
– Hogy hívják e beteget? – kérdé Baradlayné az orvostól.
Az orvos súgva leheli oda neki a nevet.
Baradlayné bámulva tekint a kór hölgy arcára, s aztán kétkedve ingatja fejét. Franciául mond az orvosnak:
– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szépség volt.
A beteg pedig ért franciául, s e szóknál elsápad az arca.
Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt.
Ez legjobban fáj mindazon kínok között, amik gyötrik.
A magas, fehér hajú hölgy odalép hozzá; megfogja a kezét, s angyali szelídséggel kérdezi tőle:
– Régóta szenved ön?
A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.
– Legyen nyugton, és ne aggódjék sorsa miatt!
Azzal az orvoshoz fordul.
– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben, s kívánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.
Az orvos kíváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.
Baradlayné felel rá szelíd, nyugodt, enyhült hangon:
– Mai nap vetettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.
– Jenő? – szólt bámulva az orvos. – Tehát nem Ödön volt az, aki mártírhalált halt?
– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni, s bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!
És szemei nem könnyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.
– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egypár ismertető platina inggomb, mely bizonyítja, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólomgolyó.
Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete láncon hordta azt keblében.
És dicsőülten derengett arca hozzá. Nem sírt.
Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vízióit végigszenvedte e néhány szó alatt.
Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat; még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, amit tett!
Az ősz úrnő tovahalad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének soha el nem alvó kísérteteivel.