Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.
Baradlay Ödön a világosvári úrilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.
Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá, miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?
Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.
Ahány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni „ki” volt az, „mi” volt az.
És azután elmélkedett felőle tovább.
Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végigrepülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyullad a föld gőzkörének erős súrlásától, s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája.
Vajon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni; hanem útjára megy, s ismét megjelen egy új találkozáskor?
Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.
Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.
A magyar hadsereg e napon lerakta a fegyvert.
Ödön nem tartozott azok közé, akik önámítással ússzák meg a délibábot.
Tudta, hogy vége van mindennek. – Csak az eszmének nincs.
Ez a generáció lejátszotta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az eszme fennmarad, és élni fog.
Azoknak pedig, akik érte küzdöttek, meg kell halni.
Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érte egyebet, mint azt, hogy meghaljanak.
Ez volt a vége minden apostolnak.
A mártírkoszorú: az a korona.
A golgota: az az eszmének a koronázási dombja.
Ödön megírta a búcsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.
Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem illik.
Majd megnőnek, akik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.
Ödön egész filozófi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott abban a tétova sietségben, amivel sok pályatársa kereste az utat a személyes menekülésre.
Ő még csak arról sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat: külföldi útlevélre.
Aztán nagyon tisztelte a „brahminokat” azért, hogy sohasem futnak.
Futás a „pária” dolga.
(Bizony pedig néha a „ksetriáé” is.)
Amint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt, s felszól hozzá.
– Itt találom-e Baradlay Ödön urat?
– Én vagyok az. – Hát ön kicsoda?
– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangélikus lelkész Pukkersdorfból. Egy levelet hoztam önnek.
– Jöjjön be hozzám.
– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út. Később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel.
A levelet átadta Ödönnek az ablakon át, s eltávozott.
Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.
A borítékon megismerte Tallérossy írását.
Felszakítá a levelet; abból egy cifra nyomtatvány hullott ki. A levél pedig így szólt:
„Kedves barátom.
Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szívességet, a mivel voltál hozám. Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg egy ilyen nagy hazafinak elveszésit nem tűrhetem nyugodt szívvel, mint te vagy. Bár többin is segithetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személy leirásod hüségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad. Tudom magamrul, milyen roszul esik az. Irj bele nevet, mi neked tetszik. Ezt a levelemet pedig elégesd hajdani öreg barátod
Tudod már ki?”
Következett egy utóirat.
„Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, ahol senki se nem ismer. A másik felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod, hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?”
Még egy másik utóirat is volt.
„Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi szegény hazánkért.”
Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.
Ödön ledobta azt az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.
Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, akit addig legkevesebbre becsült; akit a legnevetségesebb embernek tartott; akit éppen nem kötelezett le maga iránt hálára soha? S most ennek köszönje az életét?
Aztán micsoda életet?
Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek megköszönje?
De hasztalan keményítette meg szívét.
A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak acélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.
Nem jó lenne-e még azokért élni?
Hát az, a végső utóirat Zebulon levelében?
Zebulon nagy psychologi adományt árult el, mikor azt odaírta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?
Megjelentek lelke előtt azok az illúziók, amiket más optimistáknál kigúnyolt, kinevetett.
Hátha lehetséges volna azokból valami?
Nagy volt a kísértés. Nem tudott neki ellenállani.
Még egyszer végignézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.
Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe súghassa gúnyos kárörömmel:
„Íme az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!”
Fogta Zebulon levelét s az anyjához és nejéhez írottakkal együtt a kandallóban elégette.
Azután behívta az inasát, s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édesanyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz címezve.
Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégetve, hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, ami legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, ahogy éppen Zebulon ötlete volt; azt tárcájába tette, kocsijába fogatott, s az éj sötétje alatt elhagyta Világost.
Jólesett, hogy sötét volt, nem látta az arcát senki pirulni.
Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előretolt hadcsapat vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta, és láttamoztatta a maga részéről. Mehetett tovább.
A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjún volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigetnek, s úgy keresztül Galíciába.
Gyapjún az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét.
Sokan voltak a teremben.
Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyílóból előjön.
Ödön közönyös arcot csinált a várakozáshoz.
Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleírást, s azt mondta rá, hogy minden rendben van. Az ezredes úr rögtön láttamozni fogja.
Íme jön már.
A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilallt keresztül. E villanyütésnek egyik pólusa az öröm, másik pólusa a rettenet volt.
Az eléje lépő orosz ezredes – Ramiroff Leonin.
Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arcán az ifjú könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.
A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith kíván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.
Leonin odaírta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek átnyújtsa.
Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei ez éles, átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.
S onnan kiálta rá durva, kemény hangon, angolul:
– But you are not mr. Algernon Smith! You are sier Edmund Baradlay!
Ödön azt hitte, a földnek kell alatta elsüllyednie!
– Hogyan? – szólt angolul Leoninhoz. – Te elárulhatnál engemet?
– Én elfogatom önt!
– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkísértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját éltedet kockáztatva megszabadíts?…
– Akkor testőr-hadnagy voltam – felelt Leonin fagyosan.
– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? Beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykacajának?
– Most pedig testőr dzsidás-ezredes vagyok.
Azzal kétfelé repeszté az útlevelet, s eldobta az asztal alá.
– Vigyétek el, s tegyétek őrizet alá!
A segédtiszt karon fogta Ödönt, s kivezette.
A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival; a fogoly számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamrát, mely állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.
Ödönt oda zárták be, és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül, karabéllyal.
Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz „semmivé lenni”.
A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani, még mindig „valami”. Corday Charlotte arca még elpirult a haragtól, midőn levágott fejét a hóhér arcul üté. Még a leütött fő is „valaki”.
De a futó ember, ki kelepcébe esett, az a „senki” és a „semmi”.
Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörből, amelyen belül legalább egy ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is elveszté.
Most már még csak büszkén sem léphet a bakó elé, mert futott előle.
Futott, és most mint az ostoba fürj, belefutott a tőrbe.
Óh, milyen iszonyú büntetés e megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért! Mily megtorlása a gyávaságnak!
Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró szökevénynek!
Óh, mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény, ahonnan elfutott.
Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörülhetné életéből.
Óh, mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársának az arca, ki e pillanatban nyílt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja neki, hogy hívják, mit tett. Nem bánta meg! „Victrix causa diis placuit; sed victa Catoni” – s azzal nyújtja kezét a béklyó elé.
Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketrecben, rajta kapatva a mester megtagadásán.
Péter apostol is sírt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig „tu es petra!” S ő ingott meg legelőbb.
És ami legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben, Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra kínzott mártír kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe: a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az örök Istenségben. Ödön kezében e fonal szakadt ketté. Ha megtörténhetett az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa, akkor mindaz, amit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van – s az is csak az igazak számára.
Este volt már, s senki feléje sem jött Ödönnek; csak az őrt váltották fel minden három órában egyszer.
Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón keresztül. Értett oroszul.
„Ha szökni akar, lelövöd.”
Este kilenc órakor zivatar támadt; akkor váltották fel ismét az őrt.
Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul áll a fergetegben, arccal a ketrec ajtaja felé fordulva. Karabinja lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem váltják.
A zivatar továbbhalad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az istálló mögött hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai kapálóznak. Ödön mindazt hallhatja jól.
Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná, suttogva, mint az álombeszéd hangja.
– Uram, Baradlay!
– Ki szólít?
– Én.
Az őr beszélt hozzá.
– Te is ismersz?
– Emlékezel uram az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én nem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből; a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyém fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon túl a puszta. Fuss, amerre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánad lövök. Kötelességem: megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. – Még egy szót. Ha a lovamra felülsz, s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát, de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll, s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubicának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: „Hurrá Ljubica!” – nyargal.
Ödön újra életet érzett szívében.
Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt megállva, legalább választhatja a szabad fenevad halálát, agyonlövetve az üldözésben; legalább nem éri utol a patkány halála, megfojtatva a csapdában.
Sietett követni hajdani imsikje utasítását.
Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez; azt kifeszítette, a résen keresztülfúrta magát. Azon át a hevenyészett szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély narkotikus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, amellett nem aludt senki.
Ödön felült a lóra, s megfordítá.
Akkor megszorítá azt térdeivel, s fülébe súgta:
„Hurrá, Ljubica!”
A ló vágtatott a kerten alá.
Az őr előugrott a vágtatás zajára; arcához kapta fegyverét; előbb eldörmögé magában: „Szent György oltalmazzon!” – s aztán utánalőtt.
A lövés zajára talpra ugrált minden alvó.
„Mi történt?”
„A fogoly elszökött.”
„Utána!”
Lóra kaptak tízen-húszan; utánaeredtek üldözni. Utánalövöldöztek a fekete éjszakába. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a síkon végigrohanni, s nyargaltak utána.
A jó volhyniai mén utolérte a zivatart, s a zivatar jó útitárs; lassanként betakarta záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgésével az üldözők hajráordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a menekülőnek.
Nem fogták el.