„Én gyűlölőm a hazámat!”
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismer a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondák. De azok mind összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolan, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a bosszú. Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.
Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harcol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segéllyel fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: „bocsáss meg hazámfiainak, atyám”; azon haza fiainak, kiket három nappal előbb oly isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten, amíg lelke körül annak a földnek a porát viseli, amelyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.
Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.
Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.
Ezen echó, mit a Kárpátok bércei adnak vissza: az orosz himnusz.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: „Éljen a világszabadság!” – A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: „A cár mindenható.”
Háromezerhatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Kétoldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománca van minden tárgynak, s ahol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszklila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyenes országutakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpörölyök ütése hirdeti, hogy itt az indusztria él.
A nap mindig lejjebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkánidomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kánaánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei, orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bence; a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek éppen úgy obligát tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a francia.
– Nézzétek – szól Rideghváry Bence, miután sorba elszámlálta a városok, a faluk neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek; ez az út Konstantinápolyba!
„Hurrá!” – Magas kiáltás üdvözli szavait. – „Éljen a cár!”
S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphimnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz himnuszt.
Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
– Hát te nem énekelsz, Zebulon? – kérdi Rideghváry a mélázó öregúrtól.
– Hangom páva – felel a bús férfi.
A himnusz a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok cárjának lovasezredei; azok folytatják az aláhangzó himnuszt, azt a nemzeti dalt, melynek aki szavait nem érti is, megértheti e hol riadozó, hol misztikus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból, hogy az a minden oroszok urainak dala, mely szól azon vakmerő népeknek, akik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala az a sziklák mögül.
– Nézd! – szól Rideghváry, odavonva maga mellé Zebulont. – Négy lovasezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajevna, a másik Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidásezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nikolajevnának szürke, a Cesarevicsnek sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátravannak a doni kozákok és a vosnesensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest.
Nyolcvanezer ember.
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.
És ragyogott bele az arca.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely százhúsz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, amint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtől fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.
A völgy útjain még tovább hangzik a himnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.
Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett már ez az állapot.
Addig csak szerette a mulatságot, amíg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, fontos küldetésekkel megtiszteltetni, nagy kitüntetésekben részesülni, a magas politikában tényleges szerepet vinni.
Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.
Azt hitte, az orosz diplomácia majd közbeveti magát a harcoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jótanácsot.
Legelőször is visszavetetik a debreceni vésztörvényeket. Aztán legfeljebb a mostani minisztériumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egypár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.
Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten, akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.
Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, amelyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, ezért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig, már az nem fért az ő érzékeny keblébe.
A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett át a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.
Útközben aztán sincerizálgatott vele.
– Hja, bizon ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn.
Rideghváry kérkedő gunyorral monda:
– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdűl Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)
– S mi lesz akkor legyőzöttekkel?
– Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!) – volt rá a válasz.
– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)
– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)
„Vigyen a tatár – gondolá magában Zebulon –, a diák klasszikusaiddal, beszélj velem magyarul.”
S aztán egyenesen föltette neki a kérdést:
– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön – akit szerettük, becsültük, és az egész ország. Akinek atyja volt olyan jó barátunk, akinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; aki, ha tette, ami nekünk nem tetszette, nem tette haszonbul, hanem meggyőződésbül. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még tronusnak oszlopa. – Nos?
Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auktor helyett német klasszikus mondatot:
– Mitgefangen, mitgehangen.
Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se. Hanem mikor Rideghváry Bence aznap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblankettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név és személyleírás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missziókban járó megbízottak számára. – Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?
Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.
Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.
Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.
Minő nagy barátság kötötte a kegyelmes urat ez ismerőséhez? Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, amelyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a témát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felcifrázta. Ennél a válságos expedíciónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, amiknek falvain keresztülvonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábírni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.
Ez volt Zebulon missziója.
Érezte ő annak szagát előre!
És sehogy sem vette a nyaka!
Nagyon célszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizony megszökött volna tőle már régen.
Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protektorát. De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.
A legutóbbi diskurzus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.
„Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtol, majd elszöktetlek én tégedet magamtol.”
Egy terve volt Zebulonnak már régóta.
Ez a terv akkor szülemlett az agyában, amikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, ahogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.
Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor ínyencei szeme láttára kifejtettek; disznótököt, tehénrépát összemetélve, veres liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. Ami magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag faggyúgyertyát a forró lébe belemártsa; amitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.
Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezerszáznyolc halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.
Ez az egy árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.
A kolerától félt. És benne kellett járnia.
És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajon a Szent Vladimir-rend megóvja-e az embert ettől a bajtól.
Annálfogva mindenféle praeservativát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, sált kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját klórmésszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában. Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, ahol ő megszállt.
Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.
Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba, és kért magának tartarus emeticust.
A gyógyszerész szabadkozni kezdett, de Zebulon letorkolta.
– Most nem parancsol doktor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!
A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupicáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delicatesse-t; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?
Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.
Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.
Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.
Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontól ez heroizmus volt!
Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának. Terve tökéletesen sikerült.
A katasztrófa, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmából Rideghváry urat.
Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.
Ott hagyta minden ruháját, ami le volt vetve, s más öltözetet kért; ami irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.
Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos virradatig.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.
Az a valaki egy kis, alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas, gubancos hajjal, papucsban, kék köténnyel. A körmeit díszítő sellakmaradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.
Zebulon csak úgy a fél szemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit akar. Nagyon álmos volt még.
A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához, s előhúzott mellköténye alól egy colstokot.
S amint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki voltak dugva a lábai; a kis borzas elkezdte a colstokkal végigmérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán nekiindult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk.
Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem amint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megcibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem amint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett, s hüledezve rebegé: „Jézus Mária, Szent Anna!”, s a mellét verte a két tenyerével.
Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét csípőjére tette, s úgy förmedt rá:
– Hát te akasztófa! Mit méregeted collstokkal termetemet?
– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! – rebegé a megriasztott emberke, s vacogott minden foga.
– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko! – kiálta Zebulon talpra ugorva. – Mi bajod neked az én termetem hosszúságával?
Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálcát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.
– Kérem alásan, nekem az az excellenciás úr, aki innen elment, hagyta meg, hogy jöjjek ide; itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.
Zebulon most aztán restelleni kezdte felgerjedését.
– No no. – Akkor jól van. – Excellenciás baratom gondoskodta rólam. – Nagy grácia. – Rendelte nekem koporsót. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk, mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.
A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.
– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom. Mikor azt hittem, hogy meg tetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.
– No, hát ott egy palackban arak. Tessék egyet huzni belöle. Úgy ni. Mi neve magának?
– Sztrupka Márton.
– No, jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet; aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfba. Oda akarok evangelikus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.
Amint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmúlt minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.
– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az utat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.
Zebulon örült annak nagyon.
Minden pszichológiai és etnográfiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is „nostras”.
És ezzel a salto mortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.
Ephialtes pedig vezette a „halhatatlan sereget” a Thermopylén át tovább…
És nem akadt Amphiktionja…