Olyan régen történt ez már; húsz ősz lehullt lombja fedi ezt már! Ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő!
Egy erdő, amelynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát, s a zúgó lomb kibeszéli azokat.
Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.
Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom felett, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.
A nagy kövek azért vannak odahengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.
Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyúgolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.
Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemencének a maradványai, amit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellasics felgyújtott háta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.
S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: „Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!”
Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák kék harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdvéért.
Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles, kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovasdandár, s úgy elgázolta a mezőt, hogy még most is kopár bele.
Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között; párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronnyal, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharc, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harcol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár; minden bokor egy külön sánc, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek; öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejszeütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; akinek fegyvere összetörik, ellenfeléét ragadja meg, s iparkodik azt kezéből kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harcol; a fák oldalát a kifeccsenő vér pirosra festi, s e rettentő magánharcban, hol mindenki vezér és közharcos, az ágyúk tekéi recsegve törnek utat a sudarak között jobbról-balról, s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél odaágyúz a harcolók közé. Balról Aulich segédcsapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt harcolnak. Arra sem ügyelnek többé.
Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!
A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos bal partját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizére hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül, s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesül. Ez a kapu, ami Pestre vezet.
A magyar sereg Pestet akarja látni!
Azért verekszenek.
Van valaki, aki ezt nem érti?
A Királyerdő, ahol legszélesebb, háromezer, ahol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harcoló fél közül a másiktól elvenni.
Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavasszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, ahol ő engedi.
Ilyen átjárat van Isaszegnél és távolabb északra egy malomnál. Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harcost, kétszázharminckét ágyút, három röppentyűüteget és ötvenhat század lovast.
A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva. Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utcák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztülhatolni lehetetlen.
Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben. Legelőbb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjukat az égő erdő.
Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhíd ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.
Ismét újra kell kezdeni mindent.
Az erdő vívásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyomról nyomra, csak fától fáig bírnak egymástól tért foglalni.
A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik.
Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arcát hátrafordítja, aki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, amint segítséget kap, s újra ellenére támad.
A golyófütyülést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem haloványodik el az arc. Észre sem szabad azt venni.
Már hat órája, hogy küzdenek.
S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, amennyit ágyúgolyói bejárnak. Ahova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka.
Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, akik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket, s azt mondják: „még nem fáj!”; felbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat, s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mindkétfelől.
Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elöl a zászlókat.
Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.
Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderiális lovas, nyolc ágyúüteggel s két röppentyűteleppel nyomul keresztül a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyög neki a magyar hadderéknak.
Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, állt a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.
Háromezer huszár együtt!
Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.
Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.
Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára, s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa az ágyúit. Úgy történt.
Mindenütt az egész harcvonalon sebes rohamra fújták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nemsokára acélok pengése vegyült, amint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.
A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.
S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.
Hat-hétezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolásai, villogó kardok találkozása; veres csákók, ércsisakok, szegletes süvegek egymás mellett, egymás ellen.
Három főtömeg csoportosul a csatatéren; csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sark a két zászló: a magyar háromszínű s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek odatörnek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.
S emellett oly szoros, keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt.
Óh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor. Nekik irányozná mind a hatvankilenc ágyúját, s elseperné mind a kettőt maga elől.
Az áprilisi tavaszi égen éppen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövellt szét az égen.
Minden arannyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszűrődtek; a som és vízi jávorfa éppen akkor kezdett virítani. Aranyködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arca.
Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek, ki volt a győztes.
Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda.
Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harc után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül kettévágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztülszúrva. És azután a véres alakok, kik tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.
A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehelte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.
Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó.
Egy gondolatuk van.
Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.
Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik.
A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra.
Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül!
A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.
Végre találkozhatnak.
Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva.
Összecsaptak.
Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.
Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.
A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le egymás fejére.
A főre célzott mind a két kard.
A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.
És valóban olyan jó csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Ilias és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik, a napfölkeltét nem látja többé.
De talán az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.
Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem – ami oly sokszor megtörténik – a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét.
Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebhetlenül.
Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.
Olyan volt az, mint az ég mennyköve.
Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig.
Amint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, néhány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.
Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról, s arccal Richárd testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. – De megmenté kedves gazdáját. – Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, amit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvencét. És elment helyette meghalni.
E percben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felriadó kiáltástól: „Éljen a haza!”
A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe.
A tartalék ütegei megkezdték a harcot, a honvédzászlóaljak kiverték az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.
Az osztrák fél trombitái takarodót fújtak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.
Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.
A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak.
Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut bírni kellett annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött!
Tehát szuronyt szegezni, és előre! Bele a tűz közepébe!
Nyolc órája, hogy harcolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljenkiáltás felzendül körös-körül; szuronyerdő indul meg a sötét erdőből, s belevág a tűz közepébe; az égő utcákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.
S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a túlsó láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.
De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal. Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, akik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; akik harcolnak, csak azért, hogy harcoljanak; akik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek, és küzdenek, ahol rátalálnak.
Csak a késő éjfél pihenteti el őket.
A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hívogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kísért. A malomréten tábortüzek körül cigányzene szól; huszárok, honvédek toborzót táncolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…
… Ez történt a Királyerdőben.