Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte Isten a dolgát! Neve után e ragyogó cím áll: „alkotmánybiztos és nemzetőri őrnagy”.
Kitűnő állás!
Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.
Eltávozott vidékéből mint képviselő, és visszatért mint alkotmánybiztos és stabális tiszt!
Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy ő lesz ott a legnagyobb stratéga.
Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna utána.
Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti színháznak volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a politikával soha. Negyvennyolcban aztán, mikor elvégre még a kulisszák közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel foglalkozzék, a szelíd férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy találta, hogy vannak, akik nézeteit meghallgatják. Mire nagy elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: „Sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyű ez a politika!”
Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a haditudomány, mint az ember képzelné.
Csak parancsolni kell, s aztán legyen aki engedelmeskedjék.
Újonc van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket. Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz, verekedő kortesek, kik önként elmennek szabadcsapatot alakítani. Ezek fogják a legnagyobb csodákat művelni. A kenyér terem, csak parancsolni kell. Pénz van elég. Zebulon számadást sem vezet róla. Tudja magáról, hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az a sok irkafirka?
Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reakcionárius izgatók jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki, s ellenszabadcsapatokat akartak toborozni. Azokat Zebulon kombinált csapatmozdulatokkal delozsírozta helyükből, s kicsiny híja, hogy el nem fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.
Helyreállította a rendet.
Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.
Nagyon könnyű tudomány az a stratégia.
Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön az ellenségre, mint amennyit az hoz magával. Aztán mikor lövöldöznek, iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, ahol meg nem lövik. A többi megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napóleonig.
Most egész nap ki nem szakadnak a járókelők Zebulon kastélyából, mely fekszik egy felsővidéki falu végén.
Futárok, nyargoncok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, újoncokat hozó bírák és tudósítók.
El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében néhány órácskát tölthetni.
A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos mamának pedig még mindig migrénje van, és amellett egész nap eszik, és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e circulus vitiosusban annál jobban hízik.
Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja, abból semmi sincs. A derék asszonyság éppen nem olvas, annál a sajátszerű körülménynél fogva, mert nem ismeri a betűket.
Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt nagyságos asszonnyá lett volna – (no mert hiszen minden nagyságos asszonynak kellett előbb valaminek egyébként lenni) – tehát Zebulon úr tisztelt életpárja annakelőtte parasztleány volt.
Mondjuk ki igazán: szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni. Zebulon úr igen boldog házasságot élt, s legalább azt a jót nyerte a feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől, kik hozzá jártak, s minde tudományt helyébe hordták.
Azért ő beszélt Bolingbroke hercegről is, és ötödik Fülöp spanyol király kegyetlenségeiről, akiket a színpadról jól ismert. Színházba szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket előbb a súgóval olvastatják el a közönségnek, azután még a színész is elmondja; nincs vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.
A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még franciául is tanultak.
Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell magát a nagyságos asszonyi kvalifikációra képessé tenni. E képességek között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A szenvedő arc nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy migrénje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet anélkül.
És amellett áldott étvággyal bír.
Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migréntől nem bír fennmaradni, s korán lefekszik), még mielőtt definitíve elaludnék, felkölteti magát vacsorálni, s nagy idegizgatottsággal eszik három emberre valót.
Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeré.
Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős jellemű ember papucs alatt van; ez az erős jellemrajz kiegészítése. Odakinn a politikai harcmezőn szikla, odahaza vaj; az ellenség előtt oroszlán, a feleséggel szemközt gerlice; az egész világ előtt nagyságos úr – csupán az asszonyra nézve: „Te Zebi!”
Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy konkrét indoka is van: az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos úrnak meg meri mondani azt az igazat, amit semmi más halandó nem mer, elhallgat. Az asszony pedig nemcsak meri azt neki megmondani, de akarja is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Írni, olvasni nem tudott, de ha Zebulonnak leckét kellett tartani, arra minden percben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai orákulumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb mondatokkal, mint a hajdankor szibillái.
A legkritikusabb pillanatok pedig azok, amikben Zebulon úr azt a merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget hítt a házhoz.
Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentális takarékosság, minélfogva semmiképpen sem szereti a vendéget. Egyék minden ember otthon. Istentelenség azt kívánni valakitől, hogy azért nevelje fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi lótás-futás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele együtt fennmaradni is kénytelen; amikor aztán Anna úrhölgynek a szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.
Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért, mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, előbb valami örvendetes, valami tréfás, valami kíváncsisággerjesztő újdonságot bocsát előre, s abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik jönnek; hányan; és meddig maradnak itt.
Most is egy éppen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.
– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába; üldözi engemet szerencse, akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak egész vármegyére kétezerötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal, plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél őexcellenciájátul, barátomtul Rideghvárytul; ahun kínálja nekem bécsi kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hatezer forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás Bécsbül, ki jár most mindenfele. Mármost mit cselekegyem? Melyiket elfogadjam? Pesti kormánytul vagy bécsi kormánytul?
Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, ami több; s erre az esetre már készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon csalatkozott, mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is alul volt, amit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy: „Nekem egyik sem kell!”
– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt, ha amellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt kapni, amiben nem neked kell traktálni mást; hanem aki hozzád jön, az hoz valamit? Látod, a főbírónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük azelőtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem jönnek a parasztasszonyok a kertbe; azt mondják, szabadság van már. Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben, mert nincs már, ki robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még háromszáz robotnappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk, kapálhatunk, s pucolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el kell menni a háborúba. Utoljára ott meglőnek, s én magamra maradok ezzel a sok leánnyal.
Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsáncolja magát a vendéglátás előérzett rohama ellen.
– Asszony; te azt nem érted. Amit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas politika.
– Mit nem értek én! – pattant fel Anna asszony. – Értek úgy mindent, ahogy te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy mi a magas politika!
Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.
– No hát mond meg, hogy mi? – kérdé szelíd malíciával.
– Mondd meg te elébb! – replikázott nekivörösült arccal Anna úrhölgy.
– Hát én meg is mondom – szól Zebulon úr. – Magas politika az, hogy hogyan lehet férhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.
No, már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.
– Mert ne gondold, hogy énnekem valami nagy bolond passzióm volna hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni, profontot süttetni; hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány; ott nem is kell kaució. A Lacko, ki szemit vetette Adalgisara, épen kapta magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta Benő, ki irta szerelmes verseket Libussanak, most ujságot irja Pesten; van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. Akit, mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy hercegaszony. Tanitatunk fortepianora is. Mindig neki szántunk valami nóbel partínak. Most partí itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam; régi nexusnál fogva kell neki Baradlay házbul vőlegényt kapni. Öreg ur volt jó barátom. Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry kicseppent, Baradlay ház megváltozott. Egész világ lett liberalis, patriota. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabik Baradlay urfit viszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte. Ostoba historia. Akarta elvenni rosz karakterű kisaszonyt. Nem engedet neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól nevelt nemes kisaszonyt mentül elébb vele öszeházasitsanak, hogy régit elfelejtsen. Chariclea nagyon megtecete özvegy aszonysagnak, mikor ot volt Ödön urfi eljegyzésin. No ma Ödön baratom, főkormanybiztos ide fog gyüni házamhoz; – aztan Charicleának megmondd. Aztán tudod. Aztán ezt már érted. No ugye galambocskam?
Zebulon szerencsésen bevette a sáncot.
Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orcáját csókolni, és mosolyra némult.
– No, látod, kedves tubicám – szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő gömbölyű pofácskáját gyöngéden. – Értesz már most, hogy mi az a magas politika, ugyé?
Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korcán csüggő kulcscsomagot csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az éléskamra, a konyha, a pince, a baromfiudvar után. Chariclea az öltözőterembe! Meg volt hódítva.
– No, látod, kedves tuba galambom – szólt diadalmasan Zebulon úr –, ez a magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki zsurnalista, ki főkomisszarius öccse; akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, ahol hatezer forintot kínálják; hanem ott, ahol adnak csak kétezerötszázat. Nekem muszaj patriotanak lenni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya, mi az a magas politika?
Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.
– Igen. De hátha mármost a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a Tihamért meglövik, elesik; ha a Lackót becsukják; ha a Bénit elkergetik, elszalad Ázsiába; hátha még tégedet magadat is nyakon fognak; bezzeg akkor, mi lesz az öt leánnyal? Meg velem is, meg teveled is?
Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés volt! S nem szabad felelet nélkül hagyni.
– Hát hiszen, tudod – szólt halk hangon úrhölgyének –, még nem feleltem ám semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.
Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry felhívására egy „ibis redibis”-féle választ írt, s azt Szalmás uramra bízta, ki majd egyszer – hol? hol nem? ő tudja –, megint összejön a nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégiscsak élt, hogy a levél alá csak a nevének a két előbetűjét szignálta bölcsen. Hátha cigányútra jut!
Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új cihákat húznak, a kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró alá, hová, szem elől eltakarítani, a szegletekből szedik le a pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a port, kocsist, szolgálót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a tortába való cukorjéghez, hol egy kis cukorért az alkörmöshöz, hol meg egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek; minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtócsapkodás végigjár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.
Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete teljesíttetik, mégpedig a saját házánál, mégpedig a saját felesége által. Ebben van valami a fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz, mikor a szuverén népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben megteszi a kívánságát.
Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni, tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.
És a Tallérossy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az emelet a földszín, s a földszín a pince. Az nem tesz semmit, hogy az egész vályogból épült; ez a nemesi demokrácia építőanyaga; s a vakolat jó titoktartó. A födele sem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben foldozzák új zsindellyel, melynél fogva olyan, mintha fekete tuffra volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez már így divatos. Azért van verandája és gömbölyű szögletkalitjai, miket a kisasszonyok rotondának hívnak. Belül pedig éppen minden komforttal el van látva. Kandallóterem, pipázószoba, zongoraterem; könyvtár is van, s abban régi könyvek, amiket még eddig mindenki megbámult, aki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay Ödön egy hétig is.
No, hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a jó Zebulon.
Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.
Amit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon kívül nyereg is volt kötve a hátára.
Óh, mint örvendezett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta a parancsokat a cselédségnek, hova hordják fel a kocsiról a méltóságos úr bagázsiáját, hova kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni, míg Ödön fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, ahogy van, mert azonnal megyünk odább.
– Azonnal odább? – szólt elhüledezve Zebulon. – Hova?
– Gyerünk be az udvarról; majd elmondom odabenn.
Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.
– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? – kérdé, midőn a pipázószobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)
– Igen. És te is jössz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell indítanunk minden csapatot, ami csak fel van szerelve, Kassa felé; s az élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még az éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol csatlakozzanak velünk. Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.
– Hát csak ezért jöttél?
– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az utazásra. A hadsereget összpontosítják, s nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy minden ponton el is legyen látva; mert különben nem az ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön, a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll, s nekünk akkorra ott kell lennünk.
– Hiszen az hat mérföld!
– Azért kell sietnünk.
– De csak legalább ebédre itt maradsz.
– Akkor nem érünk be éjszakára.
– De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.
– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy elveszteni való percünk sincs.
– Jaj, de szigorú ember vagy te, kedves barátom.
– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, amibe most indulunk, hanem háborúviselés.
Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképpen csak most kezdett először gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy kis kedélyes demonstrációnál; akinek tetszik, messziről nézi. Csak most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha az ember a búzavirágszín atillára felköti a kardot.
Hiszen ez egészen komolyan megy.
Úgy találta, hogy ebben a pipázószobában nagyon hideg van. Az ő fogai vacognak.
– Pedig most már ne fűttess be – monda neki Ödön –, hanem szedd össze legelőbb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába tégy egypár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe, s keríts egy jó juhászbundát; mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.
Mindezek pedig nem olyan biztatások voltak, amik Zebulon keblébe nagy meleget öntöttek volna.
Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét perceit.
– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemózsiáról gondoskodom. Megmondom leányoknak.
– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bízva. Gondoskodtál róluk?
– No, de hogyne?
– Hát ahol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.
– Igen ám: azok kapnak profuntot meg vutkit.
– Hát mi is kapunk profuntot meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!
Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika.
De hát az asszony?
– De még familiámtól is el kell búcsúznom – talán?
– Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan!
Búcsúzni? De mit mondani?
– Magam se nem tudom, micsinyáljam?
– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem szökjél meg tőlük; vagy tégy, ami e kettő között fekszik, akármi okos dolgot, csakhogy öt perc múlva készen légy vele.
Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e vagy Anna úrhölgynek, azzal a napiparanccsal, hogy kárba veszett a nagy ebéd, menni kell a háborúba.
Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég barátjával, kibe még csak egy pohár szilvóriumot sem tudott belediktálni.
Mikor a szolgálóval maga után vitette útitáskáját, amibe saját maga pakolta be egyét-mását, a fél lába fenn levén már a kocsi hágcsóján, azt kérdezé tőle:
– Te Boris, hol a kisasszonyaid?
– Az egyik a konyhán süt főz, a másik a harmadikat öltözteti, a negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.
– Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?
– Most fűzeti magát az új módi míderbe a hentesnével.
– No, jól van. Mondd meg neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se vacsorával. Majd mikor hazajövök, akkor itthon leszek.
De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a kastély udvarából!
Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze keserves rossz feketekávét.
Zebulon ugyan váltig biztatta kedves barátját, valahányszor falut értek, hogy látogassák meg a papot: „papnál bizonyosan lehet valamit kapni!” de Ödön nem ért rá ily ájtatos célú diverziókra; hajtatott odább.
Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót, s nem hozta magával az elemózsiás tarisznyát: „Télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd!”
Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket szállított a hadak számára.
– No, most innen elláthatod magadat! – figyelmezteté Zebulont útitársa.
Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a megszelésnél.
– Jó az a kenyér? – kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá rakogatni, s majszolni nagy fohászkodással.
Zebulon nem merte azt mondani, hogy „rossz”, mert hisz az ő süteménye; hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy „igen jó”
Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain.
Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.
Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csakhogy még az lábon járt. A hadsereg számára hajtották a gulyát.
Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen látott arcot ismerne meg.
Mentől közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járókelő tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal rakodva döcögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt nehezen lehetett előrehaladni. A vezetőkkel örökösen volt valami beszélnivalója Ödönnek, amit Zebulon nagyon restellt; mit tartóztatja fel az utat mindenféle emberekkel?
Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbíró házához szállásoltak be. – „No, itt legalább megnyugszunk – gondolá magában Zebulon. – Itt már vacsorára várnak.”
No, szépen csalatkozott.
Amint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyerét kereste rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy „majd gyün, majd gyün”!
Igen, de hol jön? Mikor jön?
Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.
– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra, s csinálj rendet a raktárakban; adj rendeleteket a sorompóknál, s nekem hozz mindenről pontos tudósítást!
No, most még lóra ülni! Szénát, szalmát deputálni, prófuntot osztogatni, vad katonákat kielégíteni, goromba tisztekkel veszekedni! Ez éppen Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a bőrpamlagon heverészve, a hosszúszárúból pöfékelve. S most íme, még lóra is kell ülnie.
Két óra múlva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg.
Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.
– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjeltépve. Csodálok, hogy magamat is meg nem ettek.
– Jól van, jól van! – vágott szavába Ödön. – Most csak gyere vacsorálni, azután adj róla írásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el.
Írásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette Zebulonnak.
Sohasem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még éppen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van – vacsora után írni.
Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyanarra az asztalra papírt teríttet föl, kalamárist, tollat hozat, s ráfogja Zebulont, hogy csináljon részletes kimutatást.
Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan kellene ahhoz hozzákezdeni. Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire való az a lénia, amit odatettek a papirosa mellé.
Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki e jelentés fejét, a rubrikák címeit.
– Most aztán csak ezeket töltsd be!
És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.
Azalatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel. Lehet is ilyen lármában dolgozni!
Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja panaszaikat, elintézi összeütközéseiket; és mindezt teszi finomul, nóbelul, elegánciával, ahogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.
A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.
Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, aki végett már csakugyan meg kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.
Azzal a szóval ront be, hogy:
„Hol a szalmakomisszárius?”
Zebulon magára veszi ezt az interpellációt, s azt mondja: „No mi kell?”
Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, ahol verekedni kell; hogy maradna hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós viktóriadolmány van rajta, pitykés rajthúzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztülkötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.
– Hát az kell – szól a travesztált kortesvezér –, hogy mit fekszik rá a német az én szalmámra?
Erre Zebulon letette a tollát, s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse ezt a bolondot?
– Kezdjük az elején – szólt Ödön nyugodt kedéllyel. – Micsoda ön? Csapatvezér?
– Igenis, csapatvezér. A kétszuronyos bataillonnak a parancsnoka.
– Tehát ökörhajcsár?
– Igenis.
– No, és mi baja van a némettel?
– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből vagy honnan szöktek ide, az ebingük! Halálfej van a kalapjuk mellett, úgy hívják őket, hogy a halálfejes légió.
– S mi baja van önnek velük?
– Az a bajom, hogy ha egész nap nem látom is őket, este mindig oda kerülnek, ahol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma is lesz, s ők a legelsők, akik letelepszenek a szalmára.
– És aztán mi rosszat tesznek?
– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak, mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek, s mind lehidalják a szalmát, amit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.
Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.
– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az idegen fiúktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért vérüket ontani?
– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! – torzsalkodék a volt kortesvezér. – Elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő; mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilenc lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel! Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymás után kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német meg a polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomisszárius úr.
De már erre Zebulon dühbe jött.
– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! Vagy vágok fejedhez kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! S ha velem akarsz beszélni idebenn, akkor mars ki!
Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra beletalálni magát a jelentés kontextusába. Ej, de bánta, hogy effektive hozzá nem vágta a kalamárist a hajcsárvezérhez. Most nem volna több tinta.
De csak megint neki kellett dűlni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta kísérteni azt, amit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott, akit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél szemmel pedig aludni?
Amiből aztán az lett, hogy amint Ödön elhagyta egy pillanatra a szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – „Mikor jön már az a vendég?” Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni.
Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.
– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor felkeltelek, akkor elvégezheted.
Zebulon örült az engedelemnek. Milyen jó az, mikor az ember vénségére beáll kisdiáknak, s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.
Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.
Van egy kegyetlen kínai tortúra, mely abból áll, hogy az elítéltet két melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor felrázza álmából. Zebulon keresztülment azon. Alig adta át magát a nyugodalomnak, már jött valaki, aki most érkezett éjjel, és rögtön beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott, bezárta az ajtaját, nem bánta, dörömbözzenek rajta.
Egy nagy, ketyegő kakukkóra volt a szobájában, mely minden óranegyedre huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt kettőt aludni.
Mikor aztán az óra kettőt kakukkolt éjfél után, akkor legédesebb álmából felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dűl.
Pedig hát csak a német aulisták masíroztak az utcán, azok zendíték rá az ablaka alatt a Fuchsliedet:
„Wer kommt dort von der Höh?”
Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!
Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.
Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utcán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, amiktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.
Zebulont csak az a halovány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elalussza a négy órát. Hiú remény. A kakukk nem huhukolt olyan pontosan, mint amilyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: „Kelj fel, indulunk!”
Pláne indulunk!
Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.
Zebulon fogvacogva öltözködött, és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.
Csak most kezdte észrevenni, hogy az úszáshoz múlhatatlanul megkívántatik az, hogy az embernek a vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.
Hisz ő most nyomról nyomra megy bele a kellős közepébe a háborúnak. Most már körül van hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.
A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt rá nézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget, s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.
Ahol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet; hogy mutogatják a térképeken, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni; s micsoda magaslatot kell előtte megszállani; mely hidakat lerontani; hol a döntő ütközetet várni.
Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szíve folytonos apró reszketésben volna.
Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél; hány ágyút; hány tizenkét fontost. De még egy röppentyűtelepet is.
Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.
Olvasta ő egy régi conversations lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projectile az a congrev rakéta. Ahova annak egy szikrája leesik, az keresztülég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, ahova az leesik, mind a száz halál fia.
Zebulon minden lehetőt kigondolt dús fantáziájában, aminél fogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatalembernek a sorsát, akit elküldtek Pestre futárnak!
Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.
– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, ahol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartaléktransportnál hátra.
Ödön méltányolta a kívánságát.
– Jól van, öreg; válassz magadnak olyan helyet, ahol legbiztosabbnak érzed magadat; egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban sohasem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább.
Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.
Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.
Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignációval protestált ez ellen.
– Hogyan eshetnék meg énnálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, ahol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól; hatot!
Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.
Reggel a had dereka odább vonult; egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgy, hogy estefelé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kísérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.
Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal, s már éppen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!
Megmondta azt előre Baradlay Ödön.
Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, amíg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig; ott szekereket fogadott, s kincseket ígért annak, aki őt falujába hazaviszi.
Sohasem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a bírónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábízottakból tovább, bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hírlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit, s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérosy Zebulon ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábízott élelmiszert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.
Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak, ami majd következik egymás sorjában.