De most merre?
Ez volt a menekülő huszárcsapatra nézve az élet-halál kérdés. Útjukat állta egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy hegylánc, a Kárpátok. Ahol út és emberlakta hely van, ott megrakva minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, amerre pedig szabad a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.
Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dűlőúton előre, melyről tudták, hogy a Dunához vezet.
Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s amint megszűnt az eső, kezdték tájékozni magukat.
Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló felhőtől.
A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal előbb még a stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harcban elpusztítottak.
Ide irányította csapatját Richárd.
A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért az egész lovasság.
– No fiúk – monda Richárd, maga körül gyűjtve legényeit –, most rátértünk arra az útra, amelyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok magatok is, de azért én is elmondom, hogy amit csak ember valaha kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk kell éjjel és nappal, úsznunk vad és szelíd vizeken keresztül, hegyeket megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; amelyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én tehát nem mondom senkinek, hogy jöjjön velem, hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a kétszázhúszból, akiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek meg senkit. Sötét van; aki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, aki odáig velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll és megtesz mindent, amit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül. Most tehát utánam, akinek tetszik! Jön az első próba!
Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, akinek a szíve nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richárd kapitány gázlót keresett a Dunán keresztül.
Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a Dunán átkelni híd nélkül; hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely éppen akkor hullott alá az égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe – s előttük állt az egész széles, sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve, fegyverzetestől kellett átszelni.
Pedig ez még csak játék! Mentől szélesebb a víz, annál lassúbb a folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony fekszik; azokat a víz csillámáról felismeri a vezérlovag, s míg azokon végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson igyekezve úsznak át a lovak.
Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüstszegélyű óriás kígyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek ki a vízből, kettesével egymás mellett, hosszú sorban.
A túlparton egy fiatal nyárfapagony fogadja a menekülőket.
Annak egy tisztásán összegyűjti Richárd követőit.
– Most számláljuk meg, hányan vagyunk!
Az őrmesterek számba veszik a legénységet.
„Kétszázhúsz!”
– Lehetetlen! – mond Richárd. – Hiszen kettőt az előőrsön hagytunk.
– Már itt vannak – szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borízű hangjára ismer Richárd.
– Te vagy az, Pál? – szól a kapitány megörvendve. – Utánunk találtál?
– Ismerem az esze járását.
– No, az derék volt tőled. Mi hír a táborból?
– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek, s lehúzódtak a város elé, mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk, öcsém a többiek után.
– Nem vettél észre semmi zajt?
– Semmi nesz sincs. Az eső sorban kioltotta az őrtüzeket.
– Hová lett a hadnagy és a zászlótartó?
– Azok nem értettek velünk egyet; elzártuk őket egy kriptába.
– Élve?
– Igen. Fel van írva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, akinek kellenek.
– Engem is oda zártatok volna, ha veletek nem jövök?
– Igen. Halva.
– Miért halva?
– Megbecsültük volna vele.
– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, amint én az enyémet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod ezentúl hordozni. Álljatok körülem!
A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richárd foglalta el a zászlótartóval.
A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el különválasztani az eget a földtől; de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli ágyúvillogás; az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen. Virrad!
A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.
Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögül, akkor látták, hogy a középen lobogó zászló – ama háromszínű.
Előre!
– Félnapi egérutunk van – monda Richárd bajtársainak –; aki legközelebb észre fogja venni eltűnésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya. Üldözni fog bennünket azon az úton, amelyen menekültünk, s csak itt fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt nem csinálja utánunk. Vissza kell kerülniük a hajóhídig, hogy a túlsó partra átjöjjenek. Azalatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata. A többit majd megtudjuk később.
Richárd minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmiszereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.
Azzal megindultak a nyárerdőből előre, utat keresni.
A legközelebbi dűlőút egy magányos úri kastélyhoz vezette őket.
Az a kastély egy cseh főnemes birtoka volt.
Csak az úrnő volt honn.
Férje a koruna cseszka pártjához tartozik.
Richárd maga beszélt az úrnővel, mire a legénység pálinkát, kenyeret, füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai számára.
Két óráig pihentek itt. Richárd az úrnőtől egy részletezett térképet kapott, melyben minden dűlőút fel volt jegyezve egész a morva és magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!
Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket, s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán beálló őszi éjborongás.
Amint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richárdot a hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.
– Ez nekünk szól – monda Richárd. – Jeltüzek azok, amikkel szökésünket tudatják.
Nemsokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig fel lesz ez éjszakán ellenük zajdítva.
Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt messze megvilágítá, amelyen éppen keresztüljöttek.
Richárd távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak keresztül.
– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább, mint hittem. Most aztán nincs tanakodni való idő.
Hogy utat veszítsen, egy mély völgynek vette irányát.
Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák oligarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak fut végig, mely alant roppant medencét táplál vizével. Annak egy része halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s koronként rétöntözésre is használtatik.
Richárd úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a vízgátját elszakítja, s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az a lovas, aki azon a völgyön keresztül tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a posványban.
Hanem egyre nem számított – arra, hogy ami szolgálatot ő szándékozik megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más őneki.
Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egypár órával. Tehát bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt az.
Richárd a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a vízen csak egy keskeny cölöpös gát vezetett keresztül, az pedig kétölnyi szélességben le volt bontva, úgyhogy csak a cölöpök álltak ki a vízből.
Richárd nem veszté el hidegvérét.
– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztülfektetni a cölöpökön, s mindjárt lesz hidunk.
Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s áthidalták velük a gátrést.
Hanem a lovak nem akartak rámenni a hídra.
– Félnek tőle, mert fehér – monda Pál úr.
– Be kell hinteni sárral – parancsolá Richárd.
– Nem jó lesz. Akkor majd nem tudjuk meggyújtani.
– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyújtanunk, hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.
Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végigönték, s elmázolták a rögtönzött hídon.
Most aztán éppenséggel nem akart rámenni egy ló sem. A degettől csúszott a patkója, s a tompa dobogástól visszarettent.
Pál úr káromkodott, mint egy pogány.
– Bizony itt nyomnak bennünket.
– Dehogy nyomnak – biztatá Richárd. – Mi ketten szálljunk le a lóról. Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki lován maradjon.
Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenként vonszolni át minden ijedező, kapálózó lovat a dobogó hídon. A paripa, amint meghallotta a dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre; Richárd nyűtte rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden lovat.
No, ezt a lármát meghallhatta, aki csak élő emberszámot tett abban a környékben.
Nem is veszett az kárba; rövid idő múlva kigyulladt a jelzőtűz annak a hegynek a tetején is, ahonnan a többi jeltüzet észrevették. Üldözőik már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk találnak.
Richárd és Pál úr facsaró víz volt már az izzadságtól.
– No, kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatóriumból a fele kapitulációt – monda az öreg, mikor már mind átvonszolták a lovasságot. Csak harminc vezetékló volt még hátra, harminc vitézzel.
– Trombitaszót hallok a hátunk mögött – monda az egyik legény –, jó volna tán a vezetéklovakat hátrahagynunk, s akik átmehetünk, mennénk tovább.
– Csak fogadjátok az én parancsomat – monda Richárd –, a lovak közül egyet sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen!
A vezetéket is áthurcolták egyenként.
A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpönyegeket. Richárd valamit súgott Pál úr fülébe, mire az két legénnyel eltávozott a gát mentében.
Azután meghordatta Richárd a rögtönzött hidat száraz gallyakkal, a maradék kátrányt ráöntötte, s azzal üszköt dobatott belé.
Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két csapat.
Richárd felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra. „Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!
Ő maga leghátul maradt.
Amazok ott túlnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy óra járásnyira voltak elszórva egymástól; négyötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.
Azok között, akik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.
Nem is igen volt Palviczcal több húsz embernél. A többi még ki tudja, mikor érkezik.
Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis odalovagol Palvicz Ottó az égő hídhoz, s megkísérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a tűzbe ugratást.
Palvicz ekkor átkiált Richárdra:
– Baradlay Richárd százados!
– Itt vagyok, Palvicz Ottó őrnagy.
– Add meg magad, kényre-kegyre!
– Jöjj ide és fogj el!
– Azt meg is teszem, bizonyos légy felőle.
– De ma nem.
– Még ma bizonnyal. Addig meg nem pihenek.
– Megpihentet ez a mocsár.
– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok, nem menekülsz meg tőlem.
– Majd meglátod.
E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.
– A halastó zsilipjét is felhúzattam – monda Richárd –, nem fogod te ezt a rést egy óra alatt betömetni.
Palvicz Ottó látta, hogy Richárdnak igaza van.
– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj a helyeden, s vívjunk meg a tűzön, vízen keresztül, ahogy derék katonákhoz illik. Elfogadod a pisztolyt?
– Elfogadom.
– Lövünk egymásra addig, míg egyikünk a lóról lemarad.
– Nem bánom; hanem előbb a katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek lőnénk meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?
– Igazad van. Jobbra át!
– Balra át! Indulj!
A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal égett a híd; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.
Fehér köpönyeg volt mind a kettőn, jó céltábla. Kétszer lőttek egymásra; Palvicz golyója Richárd csákóját fúrta keresztül, míg Richárd ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.
– Újra töltsünk! – kiálta Palvicz. Hanem már ahhoz nem volt sem idő, sem alkalom. Pál úr a halastó zsilipjét kiveté helyéből, s az egész víztömeg nekizúdult a malomgátnak, az égő hidat cölöpöstől beledöntötte a mocsárba; egy perc alatt sötét lett, s a két ellenfélnek menekülni kellett jobbra-balra a rohanó ár elől.
– Holnap folytatjuk! – kiálta át Palvicz Ottó.
– Ott leszek! – viszonza Richárd.
A mocsár, mely egy perc előtt még vérveres volt, mint a Phlegeton, most fekete lett, mint a Styx.
Ez fél napig vissza fogja tartani az üldöző lovasságot, azalatt tovább menekülhet Richárd futó csapatja.
Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék.
A legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok az élelmet. „Ti nem jó járatban vagytok” – mondják nekik, s odább kell menniük étlen, mert rabolni nem akarnak.
Egy híd előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket, s megtagadja az átkelést a hegyi folyamon.
– Kapitány uram! Ahogy Bécsben az apácaklastrom előtt tettünk!
– Nem szabad – mond Richárd –; a föld népével nem verekszünk.
Azokat ugyan egy sorlövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más utat vett, s kétórai kerülőt csinált.
Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér.
Enni sehol sem kaptak már, a nép mindent eldugott előlük.
Délfelé egy kocsmában jutottak egy egész kenyérhez és pálinkához.
A kenyeret maga Richárd felosztá annyi darabra, ahány embere volt, s kiosztá közöttük, mint az Úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez; ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon menekülnek a tenger hátán.
Délután ismét egy patakmalomhoz jutottak; az éppen haricskát őrölt.
Eldorádó ez! Haricskapuliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, ahol volt minden: – víz és haricskaliszt.
A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget, mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával lassanként egy tömör egésszé idomult, amit úgy neveznek, hogy puliszka.
Richárdnak azalatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket kiállítani, nehogy meglepessenek.
Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vaskondért, s mert abban estig sem hűlt volna meg, leterítének a gyepre tizenkét huszárköpönyeget; s a nagy fakalánnal kitálalák tizenkét részre a párolgó főzeményt, amihez még a farkaséh sem közeledhetett volna azon forrón.
Mikor aztán éppen neki akartak telepedni a fehér köpönyegnek, mely egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: „Rajtunk vannak a vértesek!”
Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát belecsavarintani a köpönyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.
Zengett is az erdő a sűrű áldástól!
És mármost megint előre, ahogy a ló bírja!
Most már nem kereste Richárd, merre van út, csapás – hanem amerre a napkeletet tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról kétfelől.
– Minden lovunk itt vész! – dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a szétziláltan futó csapatra visszatekintett.
Egy-egy ló ki is dűlt; annak a lovasa felkapott a vezetékre. Jó volt azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utolérni.
Hanem az üldöző csapat sem volt jobb állapotban.
Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak, ki kanyarogni volt kénytelen; itt a szántóföldeken keresztüli futtatásban nem állta ki vele a versenyt.
Richárd jól számított erre. A nehéz lovasság csak léptetve tudott haladni a süppedő talajban, míg ők kocogva győzték.
Mégiscsak amazoknak kell elébb kidűlniük.
Richárd leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.
Így került össze másodszor is Palvicz Ottóval.
A vértes őrnagy messze háta mögött hagyta utolsó kísérőjét is. Ő egyes-egyedül rugaszkodott Richárd után.
Richárd hátra-hátra nézett rá, s engedte magához közelebb jönni.
Egyszer aztán oly közel jutottak, hogy egymás szavát meghallhatták.
– Állj meg egy szóra! – kiálta Palvicz.
– Így is meghallom – felelt Baradlay.
– Ha bátor vagy, ne fuss előlem!
– Pedig leszek olyan bátor, hogy egészen elfutok előled.
– Az gyávaság. A hátadat látom!
– Majd lesz még megfordítva is.
– Nem mersz velem megverekedni.
– Nem akarok. Azalatt, míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az enyémet.
– Úgyis utoléri.
– Gondolod?
– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a March partja.
– Ismerem.
– Ott meg vagytok szorítva.
– A Duna sem szorított meg.
– Duna még jó ember; de a March rossz ember. Azt te nem ismered.
– Majd megismerkedünk egymással.
– Jobb lesz, ha szembeállsz és megverekszel; ha elfoglak, nincsen pardon!
– Nem is kértem.
Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három lóhossznyi tér választa el egymástól. Richárdnak gondja volt rá, hogy egészen közel ne eressze magához üldözőjét.
Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a March partját jelzé. Ott megálltak.
– Látod! – kiálta Palvicz. – Huszárjaid nem mernek nekivágni a Marchnak.
– Majd mernek mindjárt!
– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a jéghideg vízbe viszed.
– Ha vész, velem együtt vész!
Ezzel a szóval sarkantyúba kapta paripáját Richárd, s vágtatni kezdett.
Palvicz utána.
Gyepes térre jutottak, ahol a két nemes mén könnyedén futhatott.
Palvicz két lóhossznyira beérte Richárdot, mikor az a füzes partra felkapatott.
Richárdnak két pillanatnyi ideje volt.
Az egyik arra, hogy végigtekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai visszadöbbentek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál lakása!
A másik pillanat pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa: „utánam!”, s azzal a magas partról a hab közé ugrasson.
A nyomába kaptató Palvicz rémülten rántá vissza paripáját. Pillanat múlva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok közül. Richárd nevetve kiálta vissza ellenfelére:
– Nos, hát jer utánam.
Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivallva, nekiugratott a sebes árnak, s követte vezérét.
Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk; nézte vergődésüket a ragadó árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne vesszenek.
Mind átjutottak a túlsó partra.
Nem ártott meg nekik a jéghideg fürdő. Még új erőre kaptak tőle. Hanem a vértescsapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz végképp elszalasztá őket.
– Baradlay! Még találkozunk! – kiálta át a túlsó partra.
– Keresni foglak – viszonzá Richárd.
Lucskosan, bőrig átázva folytatták a lovasok az utat.
Még jó volt rájuk nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten hidege.
Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk az a ruha, a hideg széltől!
A March túlsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már lehetetlen volt a végszükségnek, az életfenntartás parancsszavának nem engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát lovastól együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már ekkor a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell egyszer aludnia magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a továbbihoz ereje legyen.
„Csak egy falut hozna már elénk az Úristen!” – imádkozott magában némely fiatal huszár. Pedig a huszárnak nem jó imádkozni. Ez Pál úr életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az újonc legény arcán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele emiatt: „Ha imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd üdvözüljön!” De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: „Csak már valami falu jönne!”
És íme csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott eléje nagy kívánságára nem is falut, hanem várost.
Amint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak egy szép hattornyú mezővárost.
Azt pedig nem kértek a sorstól. Az már sok volt. Ők csak falut óhajtottak.
A mezőváros ónémet szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni nem volt tanácsos.
Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat egészen uralgta egy magas sáncok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószínűleg egyike azoknak a vidéki városoknak, ahol a tartalék szakaszok tanyáznak. Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is meglehet, hogy éppen amiatt több is van összpontosítva a szokottnál.
Kérdezősködni nem lesz tanácsos. Itt senki sem jó barát. A legelső ember, aki a menekvő csapatot észreveszi, el is fogja őket árulni. Tehát vissza az erdőbe, amelyből éppen kijöttek. Ott meg kell várni, míg az éj leszáll. Sokáig időzniük azonban nem lesz szabad, mert afelől is bizonyosak lehetnek, hogy Palvicz rögtön küldött hírnököt valami csónakon keresztül, ki a hadparancsnokokat a futókra figyelmeztesse.
Amint az éj beállt, az első óra meghozta a biztos tudósítást. A sáncos épületben takarodót trombitáltak.
Az ismeretes „tradra, tradritradra” hangjára nyugtalanul hegyezték a füleiket a huszárlovak; máskor azt jelentette ez, hogy éjszakára abrakot hoz, s puha almot vet szalmából gazdájuk. Héj, messze voltak most attól!
A trombitaszó négyszer újrakezdődött a sánc négy szegletén. Mikor pedig az elhangzott, akkor következett a dobszó. A városban verték a takarodót, arra az ismeretes nótára, amiről azt képzeli a katona, mintha így szólnának a dobok: „Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt!”
Tehát gyalogság is fekszik a városban.
Megkerülni a várost és kaszárnyát teljes lehetetlen.
A tőzeges, mocsáros ingoványba ló és lovas odaveszne.
Valamerre pedig csakugyan menni kell, mert ez az őszi éj nagyon embertelen.
De hát merre?
Talán csodálatos is ez a kérdés? Kétszázhúsz magyar huszár, az új mitológia centaurusai ne tudnák merre menjenek, mikor kard van a kezükben?
De hozzá kell gondolni, hogy ezek a vitézek két éjjel nem aludtak, s még ma nem ettek, hogy lovaik el vannak csigázva, ruháikat átáztatta a folyam, tagjaikat megdermeszté az őszi nyirkos hideg. Tudják azt a hadvezetők, hogy sok csatát elvesztett már az éhség; sok derék sereget, aki az eget vívni indult el, megvert a lenézett ellenség – aki jól volt lakva.
Richárd jól tudta azt, hogy csapatját ezúttal a tűzpróbán nem viheti keresztül. Ők most nyavalyás emberek, akiknek nem szabad vitézkedni.
Majd eljön annak is a napja, csak ezt a krízist kiállhassák.
Végre is ki jött segítségükre? Az az embertelen őszi éj, akit oly szitkozódva emlegettek. Az az embertelen őszi éj egyszerre oly sűrű, nehéz ködöt bocsátott le a tájra, hogy nem lehetett húsz lépésnyire látni, mintha mondta volna: „Majd én betakarlak benneteket.”
– Fiúk – monda Richárd, jókedvvel fordulva huszáraihoz –, most egy furcsa tréfát csinálunk. Minden ember kötözze be a nyeregtakaró darabjaival a lova lábait, s aztán induljunk.
A legénység elértette a szándékot. Félóra alatt minden ló lába be volt burkolva pokrócba. Így nem hangzott a léptek dübörgése. Azzal megindultak egyenesen az országút felé. És azután folyvást az országúton haladtak előre, mint akik legjobb járatban vannak.
Szemközt nem jött rájuk senki. Ilyenkor tisztességes kisvárosi polgár aluszik már.
Ők sem láthatták, merre járnak. Csak mentek előre. Egyszer hallották, hogy kiáltja az éji őr a tizenegy órát. Azután láttak egy lámpást közeledni maguk felé. Valami ötven lépésnyi távolban megállt az előttük, s ott megint elkiáltotta az őr a tizenegy órát. Ha meglátta őket, azt hihette, kísértetek, amik nesz nélkül járnak a köd felett.
Egy-egy fehér ház is maradozott el itt-amott mellettük, aminek ablakában még gyertyavilág égett. Csak a kutyák vonítottak eléjük szokatlanul, míg a város alatt végighaladtak; még föllármázzák az embereket.
Most következik a legveszélyesebb pont. Ahol az országút a várost elhagyja, ott van egy sorompó. A sorompóknál egyúttal őrtanya is szokott lenni.
Hogy itt is úgy van, arról rögtön tudósítva lettek. Pár száz lépésnyire előttük egyszerre felhangzott a hosszúra vont kiáltás: „Válts fel!”
Nagyon jó.
Mármost következik, hogy jön az egész őrjárat az őrszemeket felváltani.
Az is jött. Hallották a robogását. „Egy róta lehet” – mondá Pál úr, félig magának dörmögve.
Néhány percnyi megállapodás után a robaj közelebb jött.
– Ezek egyenesen ránk jönnek! – monda Richárd. – Ki a kardokkal!
Most már csakugyan nem látszott másban a menekülés.
A szemközt jövő lovasság azonban, mielőtt a ködben egymást megláthatták volna, szép csendesen félrekanyarodott, s nemsokára elhangzott a dobaja. Bizonyosan más őrszemeket felváltani tért el a város felé.
Richárd aztán egész nyugalommal folytatta az útját a nyitott sorompón keresztül, az őrszem előtt végighaladva. Az a sötétben és ködben egész bölcsességével a saját csapatjának nézhette őket, csak azon bámulhatott, hogy mi módon szaporodott meg az iménti róla ily sokaságra. Hanem amint ezt az észrevételét közölte két óra múlva az őrvezetővel, s az még egy óra múlva a parancsnokkal, már akkor Richárd régen hetedhét országban járt a hátuk mögött.
– No fiúk, most már pipára gyújthattok – monda Richárd egy óranegyed múlva –, s leszedhetitek a lovak lábáról a bocskort.
E pompás tréfára még jókedvük is lett a fiúknak. A jókedv a lovakra is kiterjedt. Mintha csak most kezdték volna, úgy fogtak hozzá az ügetéshez. Egy fiatal legény elkezdett danolni az éjszakában: „Piros bársony süvegem; Most élem víg életem.” Pál úr kontrázott, csak úgy magában dúdolva, mély medvehangon: „Bokréta van mellette, barna babám kötötte” – míg az egész csapatra elterjedt a danoláskedv.
Egész éjjel danoltak.
A járt országúton sokkal könnyebb volt a haladás; a tegnapi sárdagasztás után még pihenésnek lehetett azt nevezni. Az út egyre emelkedett, úgy látszik, hegyes tájékba visz.
Mikor a nap fölkelt, a köd egészen elmaradt a hátuk mögött. Előttük a Kárpátok emelkedtek. Azokon túl már a Haza!
Gyönyörű őszi tájkép. A közelben a dér festette bükkerdők sárga és veres facsoportjai, a távolban a fenyvesek örök sötétzöldje, mik közül már havas hegyhátak emelkednek ki.
A túlsó oldalon pedig egy világtenger! Amennyire a szem ellát, egy hullámzó óceánt lát, a földön fekvő köd óceánját, mely hófehéren, tornyos habokkal a tengert utánozza. Egy-egy magasabb dombtető látszik ki belőle zöld szigetnek. Ennek a tengernek a fenekén fekszik az egész hátrahagyott tájék, amelyen három nap, három éjjel keresztülvergődött a menekvő csoport. S mintha mindazt, amit átszenvedett, ott feledte volna e ködóceán fenekén, olyan kedve támadt. Nincs már semmi panasz.
S még hozzá egy barátságos falu fogadja őket, ahol nem tagadja meg a föld népe a részvétet az üldözöttektől. Apraja, nagyja, férfia, asszonya szívesen látja őket; megnyitják előttük kapuikat, szérűskertjeiket, térdig állnak a lovak a szénában, a gazdák segítenek vasalni, szerszámot igazítani. Előadják, ami enni-inni való. Nem gazdagok, sokkal nem szolgálhatnak; de most az árpakenyér is jó. Kecskéket vágnak a hadfiaknak, s kezdik sütni nyárson, főzik jó sárga kásával, hordószámra hordják elő a friss túrót, csapra ütik a fenyőpálinkás csobolyót, azt sem kérdik, ki fizet meg érte.
Héj, ez nem olyan ebéd lesz, mint a tegnapi volt!
Pedig hát éppen olyan ebéd lett.
Mikor félig volt sülve, főve minden, jönnek vágtatva az előőrsök: itt az üldöző csapat!
Ugyan igyekeztek helyrehozni a múlt éji kudarcot, hogy úgy meg hagyták magukat tréfálni. Kocsira rakták a gyalogságot, előreküldték a lovasokat, s vágtattak lóhalálba a szökevények után. Nem volt nagy mesterség pihent lovakkal utolérni az agyoncsigázottakat.
Tovább innen!
Mégis futni?
Most már kitört a harag: „Verekedni fogunk!” – ordíták a felkavart huszárok. – Vagy mi esszük meg őket, vagy ők esznek meg minket!”
Úgy látszott, hogy nincs is más választás.
Az üldözésükre siető lovasság hátuk mögött nyomult előre, míg a kocsikon érkező vadászok a falu felett elhaladva, a kivezető út melletti erdőt igyekeztek megszállni, hogy elvágják a menekvők útját. Valószínű volt, hogy hamarább odaérhetnek, mint a huszárok, kiknek dolgot ád a felnyergelés.
Amennyi időt elvett a huszároktól a felkészülés, annyi kellett üldözőiknek is arra, hogy az elmaradozottakat összevárják. Richárd ezt az időt arra használta fel, hogy körülszemlészte a tájékot.
Az országutat csak erős harc mellett lehetett elfoglalni a vadászoktól. És ha el lesz vala foglalva, fennmarad a folytonos üldözetés a lovasság által. Ebben a harcban lassanként fel lesz morzsolva a huszárcsapat; egy sem jut belőle hazájáig; elvész hasztalanul, ok nélkül, siker nélkül.
De van még egy út. Egyenesen fel a hegyeknek! Keresztül a havasokon, amerre az ormok jégtarajai világítanak.
– Kapni-e utat és vezetőt a havasok felé? – kérdé házigazdájától Richárd. A jámbor ember juhos gazda volt, élete alkonyán levő férfi.
– Út van, uram, s ha kell, én elvezetlek rajta, míg más vezetőnek adhatlak; s azon az úton tudom, hogy meg nem üldöz benneteket senki; hanem azon az úton meg lehet halni éhen.
– Megkísértjük.
A huszárság összecihelődött már. Sorrendbe álltak kivont karddal. Némelyiknek a kardjára fel volt tűzve a félig sült kecskecomb, amit a nyársról leszelt. Onnan csak nem veszi azt el senki.
– Hüvelybe a kardot! – vezényelt Richárd. – Aztán, jobbra át!
– Hová? – kiálták azok dühösen. – A falra megyünk lóháton? Inkább neki az ördögnek magának, ha húsa van!
Richárd elszántan húzá ki pisztolyát nyeregkápájából.
– Aki esküjét elfeledte: ajánlja lelkét Istennek.
A zúgás elcsendesült.
– Aki hisz benne, jöjjön utánam, hisz én megyek elöl!
A hüvelybe eresztett kardok csörömpöltek: „Menjünk hát!” – kiálták a hadfiak; hanem mikor a félig főtt lakoma mellett el kellett haladniuk, senki se vehette nekik rossz néven, ha elkeríték hozzá a huszár asztaláldást.
A vezetőjük elöl ballagott, hegymászó bottal, szeges talpú csizmával ellátva; utána Richárd, azután egyesével a többi, bezárta a sort Pál vitéz; ő volt a sereghajtó.
Az üldöző ellenfél, ki egy óráig folyvást csatarendben várta, mely oldalról akarnak a faluból előtörni a menekvők – egyszer csak nagy bámulva látta őket fenn a meredek hegyi úton végigléptetni, hosszú, elszórt sorban; egy szédületes sziklafal oldalában, melynek keskeny párkányzatán volt olyforma hegyi út, hogy egyik lábnyom a másik után éppen helyet talál rajta. Sohasem jártak ott lóval. S ez istenkísértő úton haladtak végig a huszárok; alattuk százölnyi mélységben tombol a hegypatak, az egyik kengyel már a mélység fölött csügg, míg a másikat korholja a sziklafal a túlsó oldalon. Egy szédület, egy félrelépés, s ember és ló összezúzva hever ott lenn.
A bámulat, az elszörnyedés után a düh lepte el az üldözőket. Valóban, ide már nem volt kedvük utánuk menni. De hogy szűzen ne bocsássák el embereiket, a vadászok utánuk lövöldöztek jó céllövő fegyvereikkel, mik ezer lépésnyire elhordanak. Kedvező volt a céltábla. A fehér mészkő sziklafal, s azon sorban a sötétkék ruhás lovasok. A golyók ott pattogtak sűrűn a sziklafalról vissza, s jöttükben-mentükben minden golyó kétszer fütyült el a maga emberének a füle mellett; mintha nem elég rettenet volna számára a szédítő mélység fölött járni.
S e rettenetes órában – a nap melegen sütött az izzó sziklafalra – a huszárok valamennyien aludtak a nyeregben, s jobbra-balra bóbiskoltak; nem volt már „okuk” ébren lenni. Csak Richárd, ki legelöl ment, s Pál vitéz, ki leghátul járt, tartották magukat ébren, s dörmögtek társaikra egyszer-egyszer: „Ne aludjatok, héj!”
Az üldözők szeme elől egy új hegykanyarulat lassanként elfedé a menekvőket. Ott, ahova most betértek, ember nem fogja őket többé üldözhetni.
A sziklai úton végigmentek szerencsésen. Itt egy fenyves fogadta őket, ünnepélyes, visszhangos erdő, mint egy templom.
A legénység itt a jó hűsben meg akart pihenni, de vezetőjük sietteté őket; használni kell a derült órákat az utazásra, mert a havasok közelében gyakran meglepi az utazókat a köd, s akkor majd lesz idő pihenni, mert senki sem tudja tájékozni magát.
Tehát csak előre, ahogy ember és ló bírja!
Délutánra egy juhászkunyhóhoz értek. Az eddigi vezető beajánlotta a hadfiakat a juhásznak a további kalauzolásra.
Ott találtak egy boglya szénát, azt megvették, hogy legalább a lovaik jóllakjanak.
– Hát valami embernek való eledel nincs-e itt?
A juhok odalenn a völgyben legeltek, azokból nem lehetett mára felhozni. Hanem volt egy szapu savanyú tej, ami olyanformán készül, hogy a juhtejet napról napra egy edénybe öntögetik, s azt folytonosan kavargatják, hogy meg ne aludjék. Rossz eledel, de tápláló. Nem is urak számára gondolták azt ki. Ebből jutott minden huszárnak fél pohárral.
Még mást is kaptak.
Felfedeztek egy verem répát. A birkák számára volt eltéve. Émelygős, lenézni való eledel. De most az is vendégség volt. Jóllaktak vele.
Egy huszár a térdén firkált valamit piros bőrtárcájába.
– Mit firkálsz, héj? – kérdé tőle Pál vitéz.
– Felírom ezeket a dolgokat, amik itt velünk sorban történnek, mert ha egyszer hazakerülünk, s ezt nyomtatásban olvassa valaki, azt fogja rá mondani: hej, de elvetemedett poéta lehetett az, aki ezeket kigondolta! ha csak mind meg nem esküszünk rá.
Pedig még hejh, de sok feljegyeznivaló következett abba a piros bugyellárisba!
Estefelé egy kis holdvilág kezdett sütni. Richárd fel akarta használni a szép ezüstös, méla fényt, hogy előbbre hatolhasson. Hiszen még csak most voltak a kezdetén az óriási erőfeszítésnek. Megindult a vezetővel előre.
Most már folyton meredélynek vitt fel az út. A fenyőerdő ritkulni kezdett; helyét elfoglalta a boróka, eleinte sűrű szálas erdőnek nőve, mentől feljebb, annál törpébbre zsugorodva, míg a havas közelében egészen lelapul a földhöz, s kúszik mint a szederinda, az apró áfonyabokrokkal osztva az uralkodást.
Reggel már csak áfonyával volt terítve a hegyoldal, melyen felkaptattak. Az legalább reggelivel szolgált nekik, a piros és kék bogyók éppen akkor értek.
Hanem a napfölkelte ma nem volt olyan szép, mint tegnap. A havasok csúcsai ködökbe voltak burkolva, s a nap fénytelenül izzott a láthatár lilaszín gőzkörében.
A vezető hózivatarral kezdett biztatni.
A kopár hegyoldalt lassanként elhagyta minden növényzet, fenn a hegygerincen már fű sem tenyészett, csak barna-szürke zuzmók terjengtek a kőrepedések között. E hegygerincen haladtak naphosszat végig. Nem ember, de még madár sem járt e tájon. A halál országa volt az; egy tájék csupa sírkövekből.
S az előttük emelkedő havasok, mintha minden órai haladásnál fenyegetőbb rémóriásokká magaslanának fel; annál elriasztóbbak, mentől jobban közelednek.
Amennyire szem ellát, emberi lakásnak semmi nyoma; sehonnan a völgyből nem kavarog fel füst; nem révedez fel kolomphang, pásztorkürt vagy vadász lövése. Nem lakik itt más, csak a felhő.
Most nincs itthon. Nagy szerencse. Valahol melegedni jár a napsugárban; vagy vizet szí szivárványon a tengerből, vagy alszik valamelyik völgyben. De ha egyszer megjön, s itt kapja a vakmerő vándorokat! A felhő nagyon haragos úr a maga országában!
Délfelé, amint a hegygerincről alá kezdettek szállani a völgybe, mely a legközelebbi havastól elválasztá őket, mint egy lomha fehér rém emelkedett ki eléjük a mélységből valami formátlan ködtömeg, mely a havas oldalán látszott csendesen végiglibegni.
– Ha ez meglep bennünket, ott nagyot kell pihennünk – monda a vezető Richárdnak. – Igyekezzünk lejutni a völgybe, ahol cserjét találunk; legalább tüzelhetünk, ha rossz idő lesz.
A ködalak terjedt, szétborult, néhány perc múlva beburkolá az egész csapatot.
Itthon a felhő, s azt kérdezi: „mit kerestek az én országomban?”
És meg kell parancsára állni; nem lát többé utat senki maga előtt.
A kalauz azt az indítványt teszi, hogy majd ő előrehalad pár száz lépésnyire, s ha biztos a járás, visszakiált, azután mehetnek utána.
A hadfiak azalatt helyben maradtak. A hideg felhő úr egyszerre megőszíté valamennyi haját, bajuszát, fehér zúzmarával lepve be mindenkit.
Azután vártak egy negyedig az eltávozott kalauz kiáltására. Nem jött jel. Majd Richárd maga indult a nyomán, s soká kiáltozott utána. Nem kapott választ.
A vezető valószínűleg iparkodott a csapattól megszökni; nem akart velük együtt ott veszni, s magukra hagyta őket.
Most aztán ott voltak a felhőkirály országában elhagyatva, tájékozatlanul, beburkolva farkassötétű ködfellegbe, étlen, szomjan, fázva.
Nem zúgolódott senki.
– Jertek utánam! – monda Richárd, és elkezdte csapatját találomra vezetni a meredélyen alá. Nem ült már senki a nyeregben, lovaikat kantárszáron vezették maguk után.
A felhő még a völgy aljában is úr volt. Azonban néhány órai feszélyes botorkálás után csakugyan eljutottak egy hegyoldalba, amely sűrű borókaciherrel volt benőve.
– Itt kell maradnunk éjszakára! Gyújtsatok tüzeket!
Az éjszaka itt is volt már. Lehet, hogy a nap még fenn van. De a felhő fenekén már beéjjeledett.
Legalább lesz mivel tüzelni; a megfagyástól meg lesznek őrizve.
A lovakat egymáshoz kötözték; nem volt már nekik mit enni adni, hisz a gazdáik is éheztek egész nap.
(Talán éppen ebben az órában mondta Baradlayné legkisebb fiának: „Bátyád fut a Kárpátokon át üldözve, kergetve; lába alatt a meredek örvény, az áradt hegyfolyam, feje fölött a zivatar és a keselyűk. Talán elfogják, talán éhen vész, talán megfagy?!”)
(Óh, ha látta volna fiát, mely helyeken jár!)
A huszárok őrtüzeket gyújtottak, s azokat körülfeküdték. Fáradtak voltak halálba; álom kellett már nekik, semmi más. Richárd megparancsolá, hogy minden tűznél egy ember ébren maradjon, aki vigyázzon a parázsra, s ne engedje a lángokat kialudni.
Aztán ő maga is köpenyébe burkolta magát, és lefeküdt egy tűz mellé.
A fiatal huszár jegyezgeté piros tárcájába a mai nap viszontagságait, s nagyot sóhajta utána.
„Óh, én uram teremtőm, mi következik még?”
S aztán ő is csak elaludt, mint a többi.
Emberfölöttit kívánt, aki azt kívánta, hogy egy ember minden tűznél ébren maradjon; az őrök azt hitték, ha ők jól megrakják a tüzeket, elégnek azok magukban is; s ők is elaludtak mellette.
És aztán a hazaálmodónak alig volt annyi ideje, hogy elrepülhessen szülői házáig, s megkérdezhesse: „hogy vagytok idehaza?” – midőn rémséges üvöltés verte fel valamennyit édes honnjártából. A paripák vészordítása volt az.
A felriadókat a pokol rémképe fogadta.
Az őrizetlen hagyott tüzektől meggyulladt az egész ciher, s égett már egész hosszában, mire az alvók felriadtak.
A láng mint a hegynek felfelé rohanó láva, terjedt fölfelé, a széltől hömpölygetve, s keresztülvilágított ködön és éjszakán.
– Fel a havasnak! – kiálta Richárd, s kantárján kapva paripáját, iparkodott a tűz közül menekülni, mely előttük, körülöttük, recsegve, süstörögve harapózott odább.
Volt már világítás! Lehetett már látni, merre van út! Átkozott, kétségbeejtő út; de fel kellett rajta mászni. Embernek, állatnak új erőt adott a végveszedelem. Néhol gázolni kellett a zsarátnokon keresztül; a szél, mintha tűzzel utánozná a hóesést, lángpelyheket zúdított arcaikba; a füstben meg kellett fulladni a tétovázónak; csak előre, fel a hegynek!
Mikor kétórai titáni égostromlás után visszatekintettek arra az útra, amit meghaladtak, a fejük szédült bele. Hihetetlennek látszott saját maguk előtt, hogy ott fel tudtak jönni. Az egész hegyoldal egy izzó palásttal volt már beborítva, mely terjedt, ameddig bokrot talált.
Most azután párologva a verítéktől, ott álltak a havas kezdetén, a hideg, fagyasztó éji légben.
Ott állva nem maradhatott, aki a halált nem akarta hazavinni. Menni kellett, csak azért, hogy menjenek.
Mindenki vezette a lovát kantárszárán. Némelyiket vezetni sem kellett; ment magától a gazdája után.
Nem volt már miről tanakodni. Megy előre minden ember, ameddig bír; aki nem bírja, az kidől.
Újra megvirradt. A legkegyetlenebb napja virradt fel a menekülésnek. Körös-körül jéghegyek, jégmezők. Semmi út, semmi vezénylő pont.
Már második napja, hogy egy falatot nem evett senki.
Az égető szomjat szájukba vett hógolyócskákkal oltják. Utána még jobban éget.
S van valami, ami szomjnál, éhségnél is jobban éget.
Egy-egy ló nem bírja már tovább, s kidűl az útból. Gazdája ott könnyez fölötte. Maga is szeretne lova mellett ott maradni fekve a kegyetlen hideg földön.
De Pál vitéz nem enged senkit elpusztulni. Ott jár leghátul, biztat, vigasztal, káromkodik, szidja az ördögöket; elesett, hóba beleszakadt lovukat segít kiemelgetni; a kidűltek helyett vezetéket kerít; a fiatalokat példaadásával buzdítja. „Egynek sem szabad közülünk hiányzani. Hiszen mindjárt otthon vagyunk már.”
„Otthon! Az égben” – susogja a fiatal huszár, a végjeleneteket jegyezve tárcájába.
A csapatrend végképp felbomlott már; két óra járásnyira vannak elszórva egymástól a menekülők. Richárd az elejével messze elöl töri az utat a mély hóban; Pál vitéz az utóhaddal a nyomában gázol.
Csodával határos, hogy még tart az erejük.
A ruha csonttá fagyva testükön, a kard maga is nehéz már. A lovak körme letöredezve, patkóik lemaradozva; hasuk nincs már, a nyeregszorítónak nincs mit szorítani. És még ki tudja, hol a végcél!
A sors még egy próbát tartott fenn számukra. Délután bekövetkezett a hózivatar.
Sötét lilaszín felhők gyülekeztek a világító jéghegyek csúcsai kürül, s onnan alábocsátkoztak a hómezőkre. A szél üvöltve vágta a futók arcába az éles havat. Aztán madártoll nagyságú hópelyhek kezdtek esni sűrűn, mik az előbbre haladtak nyomát eltakarták; most már csak kiáltozás után találtak egymás nyomába.
És ki tudja, hova jutnak így?
Ha Richárdot a véletlen egy kijárástalan völgyszorosba vezeti, valamennyien odavesznek.
A hegyoldalakon óriási hógörgetegek mennydörögnek alá, s egy-egy hócsuszamlat embert és lovat eltemet.
Mégsem vesztik el lelküket. Zivatarban, iszonyatban melegíti még valami kebleiket.
Már közeledik ismét az est.
Richárd azt veszi észre, hogy az út egy idő óta folyton lefelé halad. Egyszer nagy szálerdőbe jut. Még a fenyves is üdvözölt menedék most.
A zivatar zúg a sudarak között, mint egy borzasztó orgonán; de e rémzenén keresztül megkapja Richárd figyelmét egy hang, mely a borzalmak közepett vigaszt önt szívébe. Az egy fejszecsapás hangja. Itt emberrel találkozunk!
Óh, mily örvendetes lesz egy új emberarcot látni! Tudni azt, hogy itt már megszűnt a halál országa!
Richárd és néhány kísérője odasiettek e hang után, s ott találtak egy bocskoros embert, ki egy ledöntött szálfát csonkázott.
Richárd megszólítá azt morva nyelven.
Mire a megszólított magyarul monda:
„Dicsértessék az Úr Jézus!”
Nem is hogy ölelték, nem is hogy csókolták, de majd meg nem ették azért a szóért a bocskoros embert a bujdosó hadfiak.
„Hát te magyar vagy? Hát ez már magyar föld?”
S leborultak arra a hideg havas földre arccal.
„Bizony, dicsértessék! Midörökkön örökké! Ámen!”
Az a bocskoros paraszt azután elmondá előttük, hogy várják ám a hadfiakat odalenn a városban; nem messze van az már. Ma délben hozta hírét a kalauz, ki őket elhagyta, s előresietett, hogy segélyt vigyen eléjük, nehogy ottvesszenek.
A havasi zivatar egyszerre elvonult, s amint a felhőfüggönyt elgördíté a tájról, a hadfiak onnan a magaslatról maguk előtt látták, amiért olyan messziről eljöttek: a szép magyar hazát.
Látták? Láthatták? Azt könnyeik mondják meg.
A hegy alatt feküdt egy szép kis mezőváros. A hegyoldalon kanyargott fel egy út.
Azon az úton jött ünnepi processzióval egy menet zászlókkal és zenével az érkezőket üdvözölni. Messziről láthatták a zászlókat, messziről hallhatták a zenét.
Richárd és társai lövésekkel adtak jelt hátul maradt társaiknak. Ott bevárták valamennyit. Nem siettek többé előre.
Mindenki megjött; egy sem veszett oda.
Már hadsorban álltak, mikor az üdvözlő honfiak serege feljutott hozzájuk.
Ami akkor történt, azt újra átérezni nem való a mi nyugodt idegeinknek.
Lenn a városban díszlakoma volt rendezve az érkezők tiszteletére; s a huszár, ki hat nap, hat éjjel nem aludt – a hetediken kivilágos kivirradtig táncolt.
És mindez nem költemény, nem képzelet; ama fiatal huszár, most már öreg legény, jegyezgeté föl ezt sorban; s ma is tanúskodik róla, hogy ez így történt.