A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve „krák”.

Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.

A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.

Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: „ni, milyen szép zöld sziget!” kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.

Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki március közepén.

Március 13-ika volt a bécsi népmozgalom napja.

…Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utcára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kísértetem veled utcáról utcára a legelső sebesültet, a szabadság legelső mártírját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon – mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.

Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és médisance helyett az utcáról felhangzó népzaj és a távoli fegyverropogás mulattatja őket.

Olyan sápadtak ez úri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: „Vajon mi történik odakinn?”

Mi történik? – A nép szabadságillatot érez!

Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!

A büszke urak ezúttal dekorálatlanul, s a délceg úrhölgyek ezúttal kifestetlenül ülnek, járnak-kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra, és hallgatóznak az utcára, és beszélnek egymással suttogva: „Mi lesz a mai nap vége?”

Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek, de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtatni idebenn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.

A martialis termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandírozott a társaságban, mintha generális volna, most suttogva beszél, és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér medicinalrat egy szögletben ül, és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy perc múlva, hogy nem lehet odább menni.

Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakünn. A hercegi, fennkölt viselet helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arca halovány, mint a kréta.

Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, amint álöltönyében ráismernek.

– Nos? leverték őket? – kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.

– Nem bírnak velük – felel a kérdezett remegve –; most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a cenzúrahivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blúzomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.

– Nem rabolnak-e? – nyögött közbe a szögletből a potrohos medicinalrat, kit otthon hagyott pénztára aggasztott keservesen.

– De hát, Istenem! Nem tudnak több katonát küldeni ellenük? – rebegé pianissimo a sztentorhangú uraság.

– Van ott elég katona – biztosítá őt a rendőrtitkár –, hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.

– De hát, Istenem! Minek kérdezni azt a császártól? Mikor annak olyan jó szíve van! – Bíznák a katonákra!

– Hát tessék odamenni! – biztatá őt bosszúsan a titkár. – De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanócokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.

– De hát én Istenem, mi lesz akkor mibelőlünk?

– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipécézett házai, amikben Rotschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjet tölteni.

– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? – kérdezé Plankenhorstné.

A kérdezett gyanús vállvonogatással felelt.

– Én mindenesetre sietek dolgom után.

El is távozott.

Ez rossz biztatás volt a többieknek.

Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civilruhákat kapni a háznál. Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Márpedig a Plankenhorst család livrée-je nagyon rossz passepartout volna ehhez az utazáshoz.

De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni; ez a talleyrand-i finomságú államkancellári referens, ki ezúttal egész contenantiájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának fél szárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiszkrét találkozás zsurlódásának véres sebhelye. Lélegzete is elfúlt.

– Mi történt önnel? – kérdi tőle a házasszony előzékeny részvéttel.

A talleyrand-i államférfi nem veszté el galgenhumorát.

– Óh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: „ez is spion!”, s abban a percben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre néhány diák kiszabadított, s egy durchhauson keresztül megmenekültem.

– Ugyan kérem, nem rabolnak még? – tudakozódék a medicinalrat a szegletből.

– Az ördögbe is! Inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angol flastromot, amivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utcán.

– Hogyan? Ön újra ki akar menni? – kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit budoárjába vezette, hogy az angoltapaszt megkárosított profiljára ragassza.

– Sietnem kell! – suttogá bizalmasan a duodec nagy ember. – Előfogatokat és relais-ket kell megrendelnem az államkancellár számára.

– Hogyan? Hát ennyire vagyunk?

– Alkalmasint.

– Ön is vele megy, nemde?

– Bizony itt nem is maradok. – Tanácsolom, önök is – amint szép szerével lehet…

– Majd meglátjuk – szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.

Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni; ne menjen, hátha agyonverik.

– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy: „Le Metternichhel! Éljen az Aula!”

Az utcákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamiképp gyertyát ne gyújtsanak; hadd higgye a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.

Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivot-ja a vert hadnak.

Mit kell tenni? Erről folyt a haditanács a félsötétben. Menekülni vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utcákon! A néptenger.

Most érkezett még egy új alak.

Az alkonysötét dacára is ráismert mindenki. Polygonalis arcvonásai s fejének félszeg, dacos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt.

Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlített társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szívekre akad.

– Mi hír, barátom? – kérdé eléje sietve a ház asszonya.

– Hír van elég – felelt az szárazon. – A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.

– Csitt!

– Egy óra múlva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba.

– Álöltözetben! – rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószínűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, akinek mostan egy rossz kaputja van.

– Nem rabol még a nép? – sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.

– Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.

– Nem bírják megvédelmezni? – hörgé a nagy testű úr.

– A császár parancsából nyittatik meg.

– Az lehetetlen.

– Itt a plakard a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend fenntartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.

Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihúzott falragaszt, melynek az egész társaság nekiesett, s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.

– Eddigelé tizenkétezerre mehet a fölfegyverzett diákok és mesteremberek száma – folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. – Az éjjel utcaharcot és torlaszviadalt várhatunk.

– De isz én tudom, hogy nem várom – dörmögé az élelmező úr. – Én odábbállok.

A többiek is.

„Uraim, dámáim! Sauve, qui peut! Ill a berek – nádak, erek!”

Sietett mindenki mentől rövidebb szertartással búcsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakünn, de már a mennykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.

– Hát ön hova fog menni? – kérdezé Antoinette asszony a sokszögletű úrtól.

– Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat.

Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, aki termeit elhagyá.

Azért meglehet, hogy első volt, aki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.

A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégiscsak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiákerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét, s ez áljelmezben kimenekült az utcára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.

A potrohos medicinalratnak semmi kedve sem volt ez expedícióhoz. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyethal. Olyan ember, aki háromnak a perifériáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.

– Kedves jó barátom – szólt a kapushoz, megcirógatva annak orcáját és megkenve tenyerét bankjeggyel –, van itt ebben a házban egy kiadó pinceszoba. Rejtsen el engemet oda! És ha találnak jönni a vérengzők és fel akarnak kutatni mindent, mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény, éhenkórász szabó lakik ottan, akinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugye megteszi ön, kedves, édes házinspektor?

A portás jobb indítványt tudott ennél.

– Ki tudja, meddig tart ez a rumli. Én nem szeretném, ha azt abban a pinceodúban kellene végigvárnom. Megmentem én a nagyságos urat – úgy, hogy a haja szála sem görbül meg; csak bízza rám magát.

– Óh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan. Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem bírnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.

– Az nincsen; de van más alkalmatosság.

– Óh, ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, amit kér!

– Itt iszik a szomszéd kocsmában két halotthordozó; a hordágy az ajtó elé van téve.

– Halotthordozó?

– No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utcákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utcában éppen senkit sem lőttek agyon…

– Hát és feküdjem bele abba a halotthordágyba?

– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne. Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, ami megint elviszi a vámsorompóig; onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon utazhatik odább.

A kövér úrnak végigborzongott a háta ennél a gondolatnál.

Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utca túlsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő, folytonos rivallgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.

Ráállt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy. De inkább élve benne, mint holtan.

A kapus úgy kacagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.

Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivallgást? Valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt. Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; óh, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.

– Mind elhagytak bennünket!

– A gyávák! Az ostobák! – szólt Antoinette megvetően.

– Hát mi hova meneküljünk? – kérdezé reszketve a szép leány.

– Mi? Sehova. Mi itt maradunk.

– Hogyan? E vészben?

– E vésznek mi urai fogunk lenni.

Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.

Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyújtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlaszfüggönyöket, aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitűzette azokat háza erkélyére kétfelől, mint két fehér lobogót.

Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze; egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzött, s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utcán, kihurcolta magával az erkélyre félalélt leányát, s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő hangon:

„Éljen a szabadság!”

És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és ahány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem Plankenhorst „vivát”!

Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán.

Gyönge idegzetű ember volt.

Gyermekkorától fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett az ifjúkori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, előbb szülői, azután főnökei – végre szeretője akaratának.

Most azután, mikor mindazon támaszokat, akikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték „lares et penates”-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék, Jenő úgy érezte magát, mint aki maga is semmivé lett.

Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt fel s alá nyugtalanul. Még csengettyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.

Az utcai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni; nem bírt eszmélni arra, ami történik.

A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. – Lehetetlen azoknak győzni valaha.

Akikkel ő megszokta együttélni, azok közt nem találkozott ő ez eszméknek egyetlenegy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.

Az utcai harc zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit. Talán őrjöng? Talán bosszút áll? – Talán győz is. – De hogy mire megy diadalával, aziránt nem volt semmi eszméje.

Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsine-re.

Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?

Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védeni.

Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utcára és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utcákat kartáccsal seprik most, a kövezetből barikádok emelkednek; hova indulna el ő e túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyjait. Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.

Kit tudna ő megvédelmezni?

S mentől tovább haladt a nap, a lázforrongás kinn az utcán annál magasabbra nőtt, és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.

Este kilenc órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.

Óh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megítélni, mily óriási heroizmus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy odamenjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké – a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyüléstől, de azért mégis nekimennek – becsületért, – szerelemért, – hazáért, – asszonyért!

Jenőt szerelme vitte neki a vésznek, melytől irtózott.

Minden védőeszköz nélkül ment le az utcára; maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz.

Amint kilépett, egyszerre elkapta a népár, és ragadta magával. De ez egészen más áradat volt, mint aminőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.

Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.

Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a „szabadság” nevével. „Diadal, diadal!”- hangzik mindenfelé; röpívek adatnak kézről kézre; egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, azután a szónokot agyonölelik, agyoncsókolják, s tovább hömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, akit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: „Szent a tulajdon!”

Jenő maga is elkábult ez örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, ami ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, aki egyszer beléjutott a bűvláncolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, aki abból semmit sem ért. Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kacagó sírása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a história lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.

Mi az a melegség, amit egy ilyen pillanatban az ifjú szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmúlásukat hallja.

Csupán arra figyel azon nevek között, miket „pereat”-tal kísér az ezerajkú szörny; nem hangzik-e egy Plankenhorst is?

Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.

Talán még nem került rájuk a sor?

Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit; hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait; hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat. De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utcába, hol Plankenhorsték háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet.

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögletben befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási, fehér selyemlobogóval s a két lobogó között egy fiatal aulatagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Most már csakugyan elvesztette az eszét.

Ami tovább vezette, az most már csak a szíve volt.

A fején túladott.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arcú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.

Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.

De mit látott most e helyen?

Az asztal előtt állt két hölgy, akiknek ragyogó arcában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsine-ra.

És mit csinált ez a két hölgy?

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből, s Alfonsine azokat tűzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra, amitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot, s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arca úgy ragyogott hozzá.

Jenőt gépileg tolták odáig.

És amikor Alfonsine meglátta őt maga előtt, hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

– Óh, milyen örömnap ez, barátom!

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá, s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és azt mindenki olyan természetes dolognak találta.

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól – hanem a csók, az jólesett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle címe van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen ígért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján.

Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Júdás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes, rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenötmillió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a perifériába, ahol tán a Venus mozog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette e csodákat, mint természetes, mindennapi eseményeket, amiknek így kell lenni. Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hívatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, demokratát, népszónokot találjon, mentől sárosabb csizmában, mentől ázottabb kalappal, hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizírozatlan hajjal fogadja őt, mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt odadűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, amikor minden szabad!

Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, amit szívén hordoz. A legféltettebb titkokat. Aki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utcán; s aki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utcán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Március tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtószabadság napja.

Száz új hírlap keletkezik egyszerre; fennhangzó nevű, büszke jelszavú hírlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utcai gyerkőcök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röpív száll kézről kézre, csoportoktól olvasva az utcaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszínű lobogója: arany-veres-fekete. Aki csodálkozva kérdezi, mi az, annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos népünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utcákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadalordítása nyomja el a hirdetést és trombitahangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kíséri őket testőrség, katonai véderő, de kíséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepette; nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utcák örömzaját. A tegnapelőtti harc áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengeren, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar végeszakadni.

És ismét új jelenet következik.

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harckiáltásnál, örvendetesebb a diadal hozsannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága. Talán álmodtuk mindezt?

Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét év előtt álmodott.

És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.

Mikor hangzott az utcán a riadó, nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, ahogy otthon volt, nyakába kerítette sálját, felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját, megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kísérőt, akinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Odatapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával, rábízva, föltétlenül odaengedve. Hogyne lett volna boldog a közüdvösség közepett?

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utcákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánthomlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczi-induló halottfeltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymás után a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai, és szólnak a néphez!

Ez volt még az álom!

Jenő azt is ott nézte az utcáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett, karjai alatt Alfonsine keze, mely édes, titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifjú hölgy égő arca, és arcán annak forró lehelete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, aki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban diszharmóniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?

Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?

„A második lépcső ahhoz a megígért magaslathoz.”

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt, és nem bírt elaludni.

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaran, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.

– Óh, be unom én már az egész világot!