Akik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani grófok idejében, s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt csodatételekre képesíté.
Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal, melyben ősszel és tavasszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vízi szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon – de isten tudná már azt, hogy melyiken? – szokott állani rendesen az a nádgunyhó, átellenben pedig, alkalmasint ott a szép lucernás kert helyén, a másik, amikben az öreg Szentirmay gróf, szomszédjával, a jó Kárpáthy János báróval egész éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig, amikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt határa, de hogy hol, arra csak a Berettyó és a Tisza tudtak volna illetékes feleletet adni.
Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy része fölött csak név szerinti protektorátussal bírtak, voltaképpen kígyó és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invázió elől biztosítva lehetének utaik járhatlansága által, s abban mindketten nagy büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.
Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik úrnak, kilenc réven ment át, ahol mindenütt extrakompok várták, napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s tizenegy nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából, s eljutott szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban, mint közelebb Franklin expedíciójának a jeges tengerre.
Az ismeretes szárazföldek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg is látszott rajtok; egész tudományos természethistóriája volt minden darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, másiknak a kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett találni gulya –, ménesszámra, melyeket megtizedelt szépen minden kánikulában a mocsárlégtül s szikkadt legelőtül otthonos járvány.
Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat; útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette jártak el, s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a dűlőutakra nyaktörő veszéllyel.
Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le, de ősszel vagy tavasszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak a víznek sarkantyút meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is tehessen egy-egy diverziót; de az mind semmit sem használt.
A hídon túl érve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas tetejű torony nyúlt fel nagy gombbal a végén; négy szegletét négy kisebb fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem sikerült felfedezni. Körös-körül hosszú, alacsony házsorok, náddal födelezve, miknek barnaságából itt-ott kivirított egy-egy utcasor friss sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy tűz lehetett itt, s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden évben előfordult.
A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültetett fákat, kertet. Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrizni; tyúk, liba leeszi, kikaparja a veteményt. Az ember csak lélekkárhozatot nyer vele; jobb azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos üstökű fűzfa, melyet minden ősszel kopaszra lebotoltak a rőzse kedvéért.
Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami érintkezésbe jöjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félretért arrafelé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton járónak csak a távolból tűnt szemébe a roppant épület, kettős szárnyszakaszával, ódon tornácaival s egymástól távol eső ablakaival; a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketült kőszobrok állongtak, mik úgy nyújtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.
Itt és amott egy-egy hosszú épület nyúlt el még odább, az gazdasági tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.
A roppant váracs legalább nyolcvan szobára volt építve, s minden szoba bebútorozva, s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben laknának.
Hátul a kastély mögött nagyszerű angolkert, mesterséges romokkal és vízesésekkel; a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e televény hűs földekben; a buja fű a rendezett erek partjain emberderékig ért, s minden növény három-négy akkora lett, mint más vidéken. Az angolkertet széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal repkedtek az arany- és ezüstfácányok gyönyörű falkái, s buja füvében egész csordaszámra legeltek a karcsú szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, odamentek a kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a vadaskertből, s a jobbágyok szomszédos kukorica- és kölesföldeit is megtisztelék látogatásaikkal.
Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jóleshetett forró évszakokban e hűs platánkoronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfűlt lég, töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…
… Mennyivel más látvány terül most az utas szemei előtt a Szentirmay- és Kárpáthy-uradalmak határain belől!
A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerűen öntözik a réteket. Az úttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik vetés, s sivatag székifüves pusztán, hol a keresztülutazó átkozta majd a hínári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő szaglóműszereit, mit a szellő a távol aranyló repceföldek virágporairól széthord.
Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva, s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a vízközépen kikötnek, egész kertsort látni végig Szentirmáig, melyek között deszkasimaságú úton robognak végig a boldog földészek egészséges virgonc ötösfogatai.[1]
Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltűnik az átalakulás kedvenc képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a háladatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a szorgalom műve megsokszorozta az önkényt adott áldást, s Isten keze látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.
A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csínnal épült utcákon visz az út keresztül, mik közől díszesen emelkedik elő az urasági kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolcvan szobájával, nagy visszhangos kőfolyosóival s szélzúgásos tornácaival; oda építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év múlva egész piac támadt ott körüle, úgyhogy az idegen előtt sokkal inkább városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, amit mezővárosnak neveznek.
Kitűnnek az épületek közől a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr maga építtetett, s gondjával fenntart; a kertek alját elfoglalják a lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát még ha e zöld redőnyök közől egy-egy életvidám arcú, ép falusi lyánka gránátszemei néztek ki.
Az ősz váracs most lakatlan. Néhány kiszolgált cseléd s egy iszákos kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a kíváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori ritkaságokat, miket a jobb ízlésű főúr többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott históriai emlékül.
Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a rendezett patak egy papírmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek; itt az agyagtelek téglakemencéknek szolgáltatja használhatlan márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó, hogy mit az ókori együgyű bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint újítási példát ritkaságképpen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység túlsó oldalán nagy, nyúlánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve; ezek munkás gyárak, az egyik hazai növényanyagból finom cukrot készít, másik az itt termett gyapjút fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek, hanem az uradalom saját bányájából vízen szállított olcsó kőszénnel. Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs használatlan föld, nincs munkátlan kéz, magok a rakoncátlan elemek is munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely jobbágyai arcán tündöklik – a boldogság, az elégültség.
Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végighordozom. Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mérfölddel odább a szomszéd pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól ripacsossá gázolt avaron végtül végig, ott megállhatnánk a sivatag közepén, leírhatnók a melankolikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot, mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, ami a földön nincsen, s elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete; és ezeket leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus, és a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő, mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép és élet lehetne körös-körül, falu, város, mennyi elférne még üres telkeken, hol bojtorján virágzik, ha így volna, ahogy lenni kellene, mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!
Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a földet, hol utódaik laktak, s bizonyára e drága vércseppek hősi története megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága verítékcseppei, ki sivatagból Kánaánt varázsolt, nem érdemesek-e, hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ki a lelkes István grófot vevén tükörül, ösztönt, példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jólétre segítse, nem olyan jó fia-e a hazának, mint aki érte századok előtt a csatatéren vérzett?
E tágas, mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák éppen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávorpár alatt kis pad és asztalka állt, ez volt az ő kedvenc helye és azoknak a kis gyermektársaknak, akik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!
Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden kortársai között. Szomszéd földesurak úrficskái átjártak Szentirmára, s játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék vezére volt, játszottak háborút, gyűlést, törvényszéket; aki mindig az elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.
Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb parasztifjoncokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket adogatott a parasztfiúknak, miket így vásárolt. Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közől valamelyiknek baja van, ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki, és mindezt titokban, nehogy gyámjai vagy mások megtudják, s azt higgyék, hogy ő jó szívét akarja fitogtatni, vagy úri leereszkedést szenveleg. Óh, a gyermek érzése a legegyenesebb útja a bölcsességnek!
[1] Remélem, hogy e kis anakronizmust azokkal a gőzösökkel és sok más egyebekkel nem veszi tőlem rossz néven az ítészet. Egyáltalában be kell vallanom, hogy az általam leírt tárgyak s alakok közől sok van olyan, aminek létezése csak a kegyes óhajtások közé tartozik.