Valaki által „kedves barátom uramnak”, „kedves ennek meg amannak az úrnak” címeztetni, csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy pohár víznél, amit az embernek, mikor nem szomjas, meg kell inni. Mert vagy megtisztelő a cím, s akkor minek oda a „kedves”, vagy bizalmas, s akkor minek oda az „uram”.

Akinek hírhedett szokása volt minden embert kedves ilyen és amolyan címekkel szólítani, az tekintetes Maszlaczky Gábor úr, ki előtt már van szerencsénk bemutatva lenni, s ki, mint tudjuk, királyi táblai ügyvéd. Ennek annyira bevett szokása minden embert kedvesen fogadni, hogy egyszer így kezdte egy mandatum fulminatoriumért beadott folyamodását: „Kedves királyi tábla”. Ezt, meglehet, hogy csak ráfogták.

Miután már volt szerencsénk vele találkozni, mármost légy szíves, „kedves olvasóm uram”, visszaadni neki a látogatást saját becses szállásán.

Pesten nem szokás három emeletnél magasabb házakat építeni, ami sokat tesz a város szépségére; az egész városban egyetlenegy ház van négy emeletű az Országúton, ezen ház az, mely minden órára egy aranyat jövedelmez a tulajdonosának; aki tekintetes Maszlaczky urat keresi, az őt ebben a házban fogja találhatni, természetesen a negyedik emeleten, minthogy ötödik emelet már nem adódik.

Itt lakik ő már minden emlékezetet meghaladó idők óta, azon módon, ahogy fiatal ügyvéd korában behelyezte magát két szobába egy előtornáccal; minden bútor, szekrény, pörtár a tompa és hegyes szegletekhez szabva, úgyhogy azokat más lakáson használni sem lehetne.

Az előszobában, mely minden türelmet megpróbáló csengetésekre szokott csak megnyílni, találunk minden időben egy vén jubilátus huszárt mint fiskális úr mindenesét, ki reggeltől délig elkefél egy pár csizmát meg egy köpönyeget, vagy pedig takarít nagy buzgósággal, de aminek semmi láttatja nincs.

Egy szalmaágy-, egy porolófa- és egy faládából áll az előszoba minden bútorzata, de úgy összevissza van az hányva mégis minden időben, hogy a gyakori látogató csak azon bír csodálkozni, hogy mint lehet e három bútordarabbal annyi változatosságot előidézni a rendetlenségben.

Innen a velünk szemközt levő ajtón bekopogtatván, az úgynevezett „kancellária” tárul fel előttünk, melynek trapeziumában két roppant szekrény foglalja el a főhelyet; az egyik barnára van festve, a másik szürkére; amelyiknek félig nyitva az ajtaja, az tanúbizonyságot tesz arról, hogy tele van pörcsomagokkal és protokollumok foliantjaival; a másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok lehetnek.

A fal mellett vásott bőrszékek terpeszkednek; némelyiknek nagyon jólesik, hogy a hátát a falnak vetheti, mert bizony széjjelmenne, ha kiszólítanák a középre; valamennyinek inog-binog minden porcikája, ámbár vas „S”-ek tartják megpántolva, s a kikopott bőrből szabad után vágyik a lószőr töltelék. Régen milliomos lehet már az a zsibárus, kitől ezeket a fiskális úr még ifjú korában perköltség fejében elkótyavetyélte, s azóta nem jutott eszébe megújíttatni; szokott ugyan híre járni úgy minden második, harmadik esztendőben, mint a cserebogárnak, hogy a fiskális úr újra bútoroztatja szállását, sőt újat fogad, mert házasodik; hanem azután csak elmúlik az ismét, s marad minden a réginél.

Középen áll egy hosszú, zöld asztal, rézszegekkel oldalvást kiverve, s leöntögetve itt-amott tintával. Azon fekszik nehány óriási terjedelmű könyv, hihetőleg corpus juris, és egy öblös ólom tintatartó, szárig belevert írótollakkal, melyek igen szépen cikcákosra vannak faragva, némelyik szarvasbog formára metélve, mi arra mutat, hogy az íródiák még a hasznosban is szereti a szépet.

Ott ül pedig a megvetemedett székek egyikén a vén jurátus, Bogozy, és másolja az eléje rakott iratokat. Igen szépen ír, és hibát nem ejt, el nem hagy semmit, hozzátenni pedig, ha akarna sem tudna.

Húsz esztendeje már annak, hogy a „juratus tabulae regiae notarius” hangzatos címét viseli a vén sas, anélkül, hogy attól meg bírt volna vedleni valaha; minden évben megkísérté párszor, hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad a jámbor a vizsgáló bizottmány előtt, s annyira nincs ideája a törvénytudományról, hogy mindig visszakapja az aranyát; tudniillik hogy egy aranyat szokás a diplomáért fizetni, s ezt az aranyat kapja vissza.

Ami anekdota csak közforgalomba jött Verbőczy ideje óta a jurátusokról, az mind a jámbor Bogozyra vitetődik vissza; még azt is ráfogták, hogy ő volt az, kitől midőn a Rákóczi-féle notáról (hűtlenségi bélyeg) tudakozódott az illető cenzor, azt felelte rá, hogy a verseire nem emlékezik, de elfütyöli, ha kívánják; pedig ez már csak régi anekdota.

Ő a bűnbakja és mulatságtárgya húsz éven át a megújuló ifjabb ivadéknak, kik őt nem mulasztják el köreikbe vonni, s tréfát űznek a jámbor fiúból, ki egynémelyiknek közőlök nagybátyja lehetne.

Néha egy éjszakáról a másikra eltivornyázik az ifjú kollégákkal, de azért reggel kilenc órakor pontosan ott ül a kancelláriában, hol húsz év óta másolja a diák és magyar replikákat, anélkül, hogy valaha más, fiatalabb által felváltatott volna; az a sok tintafeccs ott körül a padlón, mind az ő sokévi fáradságának tanújele, nemkülönben annak, hogy ezt a szobát sohasem szokták felsikálni.

Ez éppen Maszlaczky úrnak való ember. Leír mindent, amit eléje adnak, mint a gép, mint a rajzoló gólyaorr, s mikor leírta, ha a fejét leütnék, sem tudna egy sort is elmondani abból, amit leírt; azt sem tudja, halálítélet volt-e az vagy örökfelvallás. Fizetése harminc váltó forint; annyi volt húsz esztendő előtt is. Sohasem kért többet. Nem disputál, nem akar okos lenni, a kíváncsiság nem gyötri, hogy a processzusok titkaiban fürkésszen s még ha ittas is, zárt kapu az ő ajka, melyen szó ki nem jön. Mintha csak a fiskális úr számára volna teremtve.

Most kocogtassunk a benyíló ajtaján. „Szabad!” Nem egészen pókhálómentes hálószoba tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy a középen álló fénymázas, gömbölyű asztalt mindig jobbra vagy balra kell taszítani, ha valaki az egyik végéről a másikra akar menni, hogy elférjen mellette.

Az ablaknál van egy írószekrény, gondosan bezárva. Abban, senki sem tudhatja, hogy mi lehet! Előtte támlátlan vasszék, gömbölyű szélvánkossal. Az asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen hozzáférni, mert az asztal előtte áll; nem is azért van ott, hogy ráüljenek, hanem azért, hogy legyen mire lerakni a sok patvar pörös ügyet és ügyes perpatvart, mikkel azonfelül az egész szoba minden bútorzata úgy teli van halmozva, hogy a látogatónak nem marad hova letelepedni.

Körül a szoba falain szép hölgyek arcképei láthatók különféle kiadásokban, acélmetszetek, olaj- és vízfestmények, kőnyomatok, pasztellrajzok és sziluettek; ezek mind évről évre válogatott imádottai voltak a fiskális úrnak, kiknek udvarolgatott, mikor ráért, kiket szándékozott elvenni, kiket sokáig kerülgetett, s kik azután mind máshoz mentek nőül, s azóta mind családos anyák, boldog nők és a többi…

Egy tükör nincs az egész szálláson, ami azt bizonyítja, hogy a fiskális úr nem hiú ember. Az ágya fölött ketyeg egy falióra, s előtte hever egy pár hímzett papucs, valami hűtlen emléke. Ebből áll minden fényűzése.

Maszlaczky úr odahaza nem sokat törődik a világgal, aki őt látogatni megy, az okvetlenül azért megy oda, mert rá van szorulva, mert eszéhez kénytelen folyamodni, s az fogadjon úgy mindent, ahogy talál. Nők nem járnak őhozzá, semmi ürügy alatt; a fiskális úr otthon legkevésbé galant ember. Másutt egészen más a dolog; ott az ember nem saját ura, de otthon érezze mindenki, hogy ő az úr, s akinek nem tetszik a poros székre leülni, maradjon állva.

Azon helyzet, melyben őt belépésünkkor találjuk, legkevésbé alkalmas arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjesszen. Éppen ülőfürdőben ül, egy alacsony spanyolfal mellett, melyből csak a feje látszik ki.

Ha észrevenné, hogy itt vagyunk, egy cseppet sem zsenírozná magát, amiről rögtön meggyőződhetünk, amidőn a vén huszár belép az ajtón, s jelenti hangosan, mintha a gazdája is süket volna:

– Őnagysága báró Kárpáthy Béla úr kíván tisztelkedni.

– Hát csak jöjjön be! – ordít rá Maszlaczky anélkül, hogy helyzetén változtatna. – Eressze kend be!

– Alázatos szolgája – alázatos szolgája, á–szolgája!

A jövevény köszön jobbra-balra mindenkinek, még a zárt almáriomoknak is. Azt képzeli, hogy ahová ő lép, ott mindenütt excellenciás és méltóságos urak ülnek körös-körül, pedig nincs a teremben senki más, mint fráter Bogozy, az pedig fel nem pillantana írásából egy lóért.

Kárpáthy Abellino úr őnagysága, dacára előrehaladt éveinek, most is tökéletes gavallér; kár ugyan, hogy nem járhat többé hintóban, ami kivált ily erős időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt esernyővel és sárcipőkkel, mely utóbbiakat még az előszobában lerakott, s előttünk már úgy áll, mintha skatulyából vették volna ki.

Nagy kín lehet rá nézve az élet. Minden mozdulata arra van számítva, hogy testi fogyatkozásait elrejtse általok; mikor lép, úgy húzza bal lábát, mintha negédesen lejtene, miáltal alkalmatlan köszvényétől származó biccenését palástolja; mikor leül, velőig hasgató fájdalmat érez térdében, s olyankor mosollyal álarcozza kínos szisszenését; ha valakivel beszél, fejét úriasan hátraveti, s a lefüggő hajbodor eltakarja a fülébe alkalmazott hallócsigát, mely elárulhatná, hogy büszke fejtartása onnan ered, mivel nagyothall. Mosolygásában mértéket kell tartania, mert különben az aranysodronyok helyei meglátszanának fogain. Éspedig ő még folyvást szereti a vidám társaságokat, ahol beszélni, fecsegni, fürgenckedni, nevetni lehet, s azt hiszi, miszerint senki sem veszi észre, hogy ő nyomorék. Nyomorék kívül úgy, mint belül, szánalomra méltó nyomorék. Olyan szánalomra méltó ember, kiből minden tehetség kiveszett valami rosszat elkövethetni, csak az akarat, csak az ösztön maradt meg rá.

Még egyszer meghajtja magát a szobában, roppant nádpálcájával oly módon lendítve, mintha azt nem is azért viselné, hogy rátámaszkodjék, s azzal benyit a tekintetes úrhoz.

Első pillanatban nem látja meg, hogy merre van, s csak úgy vaktában bocsát előre egypár alászolgáját, hanem egyszerre kinyúlik a spanyolfal mellől Maszlaczky úr kurta keze, s hangzik éles, fülbefúró szava.

– Ah, kedves báró úr! Csak tessék leülni addig, kedves báró úr. Mindjárt egyszeribe. Csak még három percig kell a vízben ülnöm. Ne oda tessék ülni a papirosokra, inkább amoda; no, ott is papiros van, majd mindjárt; audiát Bogozy, mondja meg a Tamásnak, hogy hozzon be egy széket a nagyságos úrnak.

Minthogy pedig Bogozy éppen a sor közepén van, s ki akarja a tintát írni a tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy rapportját arra érti, miszerint menjen el zsemlyéért a pékhez, s azt meg is cselekszi, a jurátusnak pedig nem kötelessége széket hordani a kliensek után; tehát a nagyságos úrnak módjában van addig a három percig állva maradni, amíg Maszlaczky úr elvégzi fördését, s számára egy széket kiszabadít a papírcsomagokból, amire leülhessen.

– Ebben a pillanatban szolgálatjára állok, csak egy kevéssé meg akarok mosdani. Megengedi a nagyságos báró.

Vagy engedi, vagy sem, Maszlaczky úr nekigyürkőzik, s egy tál víz előtt oly kegyetlen mosdást visz véghez, amelyet megirigyelhetne akármelyik török dervis; úgy megdörzsöli, megmarkolássza saját ábrázatját, mintha az egy idegen emberé volna, akinek fogadásból képére mászik, azután pedig erős, durva kendővel megzsúrolja mosdott részét, hogy attól lehet tartani, miként ledörzsöli róla a régi bőrt, s új ábrázattal fog előállani.

Abellino kénytelen addig magát azzal mulattatni, hogy pálcája nagy, aranyos gombját a szájába fúrja, s titkos bosszankodással tekint a fiskális úr szürke fejére, ki nem szűnik meg apróra vágott haját egyre-másra zsúrolni.

Ahogy először láttuk a fiskális urat, akkor szép barna hajat viselt, elöl magasra viaszkolt üstökkel, hanem vendéghaját ő otthon nem szokta koptatni, s éjszakára rendesen leteszi, s bizalmas emberei előtt szürke fővel mutatkozik.

Mint bántja az Abellinót, hogy ez a lateiner, ez a diákból lett nevezetesség őt bizalmas emberei közé számítja!

Végre elkészül füleivel és fogaival Maszlaczky úr, s egy tarka virágú hálókabátot felöltve, szolgálatjára áll a nagyságos úrnak, kinek, mikor még Párizsban lakott, még a látogatójegyét átvenni is megbántás lett volna hálókabátban.

– Hát, hogy mint van a kedves nagyságos úr? Mivel szolgálhatok a kedves nagyságos úrnak? Minek köszönjem ezt a szerencsét? Javul-e a köszvénye a kedves nagyságos úrnak?

A kedves nagyságos úr nem tartotta érdemesnek erre a sok haszontalan csiribiri kérdésre felelni, hanem ő kérdezett:

– Hogy áll a pörünk, uram?

A fiskális úr felhúzta az egyik vállát meg az egyik szemöldökét, s igen száraz hangon válaszolt:

– Bizony nem a legjobban, kedves nagyságos úr; mondhatnám, elég rosszul.

Abellino meghökkent.

– Hogyan értsem ezt?

– Igen olyanformán, hogy a pörünket aligha újra nem kell kezdenünk.

– Ah, pardieu, fiskális úr, ez rossz tréfa, ilyen tréfákhoz én ma nem vagyok diszponálva.

Az ügyvéd caligulai hidegvérrel folytatá a kínozást.

– Valóban, ezt komolyan mondtam; ott állunk, ahol ezelőtt tizenhárom esztendővel. Újból kell kezdenünk.

– Én nem kezdek semmit! – kiálta türelmetlenül Abellino. – Én nem várok tovább! Én ítéletet akarok látni. Nem bánom, dűljön jobbra vagy balra a pör; én ítélet alá akarom bocsátani.

– De nem akarom én! – süvölte Maszlaczky úr, túlkiabálva tűzbe jött kliensét; a pör éppen úgy az én érdekem, mint nagyságodé. Ha én elvesztem a pert, költségemet, fáradságomat senki sem téríti meg, mert nagyságod apanagiuma magának is kevés; azért hagyjon engemet a nagyságos úr a magam útján menni, s ne elegyedjék olyan dologba, amihez nem ért.

Abellino átlátta, hogy sem gorombasággal, sem hangerővel e férfiút felyül nem múlja, s csendesebb akkordot kezdett.

– Barátom uram! Azt csak megengedi talán, hogy a saját ügyem mibenállását tudni akarom?

Maszlaczky úr felugrott székéről, s elkezdett alá s fel járkálni apránként pattogva.

– Tudni akarja! Nem olyan gyerekség az. Azt a leggyakorlottabb prókátornak is dolgot ad megérteni. Furcsa. Mintha azzal jobb lenne a dolog, ha nagyságodnak elmondom. Ha én nem tudok tanácsot adni, akkor az egész országban senki sem tud. Az egész idea éntőlem jött; azt tudhatja nagyságod, hogy ahány ügyvédet felszólított, hozzá sem mert fogni egy is. Egyedül én mertem belevágni; hát ki tud énnekem még tanácsot adni?

– Kérem, édes fiskális úr – könyörge Abellino szelíden –, nem akartam én megbántani, csak lássa, nyugtalan vagyok, szeretném tudni ügyem mibenlétét.

– Jól van, elmondom – szólt Maszlaczky, megnyerve Abellino szelídsége által. – De azután közbe ne vágjon, kedves nagyságos úr, mert én tudom, hogy mit beszélek, s értek az informáláshoz, tehát tessék hozzám közelebb húzni a székét!

Ezzel zárt szekrényét kinyitva, annak egyik fiókjából egy összekötött pörnyalábot húzott elő, melynek borítékjára nagy betűkkel volt felírva:

„Kárpáthy contra Kárpáthy.”

Ez tehát az emlékezetes pör.

Abellino kényelembe iparkodott magát tenni kényelmetlen ülőhelyén, s kezét feje alá tette, tenyerét füléhez tartva titkosan, nehogy egy szót elszalasszon a mondandókból.

– Mielőtt az ügyállás leírásához fognék, jó lesz kedves nagyságodnak emlékezetébe hoznom a pör alapját, mindenekelőtt pedig megengedi kedves nagyságod, hogy pipára gyújtsak.

– Csak tessék.

A pipa füstölt; az ügyvéd elkezdé a Kárpáthy-pör körülményeinek összeállítását, mely valóban hasonlított egy kisregényhez.

– Látja, kedves nagyságod, mily zárva tartom ezen pört, ember szeme ezt nem látja soha, kivéve a bírákat és az ügyfelek prókátorait; még maga az alpörös személy, Kárpáthy Zoltán sem tud felőle, gyámnoka ügyködvén helyette. Minden betűt magok az illető felek írnak bele, s valahányszor előveszik az ítélőszékeken, még a jurátusokat is kiküldik a teremből. Ebből láthatja nagyságod, mily fontos és rendkívüli per a Kárpáthy contra Kárpáthy.

Abellino ez unalmas bevezetés alatt azzal mulatta magát, hogy ujjával nagy betűket irkált ama gömbölyű asztalra, mire azt poros voltánál fogva igen alkalmasnak találta.

Maszlaczky úr nagy lélegzetet vett a pipából, s folytatá:

– Kedves nagyságod, a dolog így áll. Kedves nagyságod még jó fiatal korában méltóztatott elpazarolni atyai örökét…

– Ugyan, ne kezdje hát Ádámnál, Évánál!

– Instálom! Én nem vagyok kedves nagyságának panegiristája, aki csak olyan dolgokat mondjon el, amik kedves nagyságának életében dicséretre méltók, sem pedig anekdoták gyűjteményének írója, amit hátulról is lehet előre olvasni; hanem én ügyvéd vagyok, ki ha valamit előad, annak logikai összeállításban kell megtörténni. Azért semmire se felelje azt kedves nagyságod: „Ezt már tudom, ezt már nem akarom hallani”. Rekapituláljuk.

Abellino kénytelen volt figyelmezni, nehogy olyasmit szalasszon el, amit még nem tud.

– Miután saját vagyonát elverte kedves nagyságod, igen természetes óhajtással fordult nagybátyja, s nagyságos Kárpáthy János úr felé, kinek félmilliót jövedelmező birtoka szintén nagyságodra volt szállandó. Ezt nagyságod már gyermekkorában tudta, mert midőn édesatyja meghalt, János úr már akkor is túl volt az ötven éven, s oly életmód mellett, amilyet ő viselt, lehetetlen volt attól tartani, hogy családot hagyjon maga után. Azonban az évek haladtak, s a gazdag nagybátyja mégsem akart meghalni, mi kedves nagyságodra nézve a körülmények nyomasztósága mellett majdan tűrhetlenné kezdett válni, s kedves nagyságod nem vala rest a késedelmes halál siettetésére mindent elkövetni, amit alkalmasnak talált.

Abellino indulatosan közbe akart vágni.

– Csak ne szakítson félbe – rikácsola Maszlaczky úr –, ez úgy van, ahogy mondom, ezt a törvényszék előtt sem lehet eltagadni; koporsót küldött nagyságod nagybátyja neve napjára, mire azt szinte halálosan megütötte a guta. No, jól van; tréfa volt, azt mondja nagyságod. Hanem ami azután következett, az többé nem lett tréfa. Az öregúr efölötti bosszújában megházasodott, elvett egy nagyon rossz hírű családból való leányt. No, itt tessék megfogni a történetek csomóját, mert ezen fordul meg minden. Nemde azért vette el a leányt, hogy nagyságod bosszújára örököst hagyjon maga után. Ez világos. És éppen ezért vett egy oly kétértelmű családból való leányt, hogy ez a föltétel annál valószínűbb legyen. Ő maga ekkor már hetvenesztendős volt. És íme, amitől félni lehetett, az kedves nagyságod vesztére megtörtént; a nő anya lett, s midőn kedves nagyságodnak kellett volna a megürült kárpátfalvi jószágba bevonulni, ugyanakkor egy kis fiúcskát kereszteltek a kastély templomában Kárpáthy Zoltánnak, aki nagyságod boldog álmait a legelső sírásával, mellyel a világra jött, semmivé tette.

– Tovább már! – nyüzsgött Abellino nyughatatlanul.

– Csak rendén. Nagyságod kegyetlenül meg volt csalva; a dolus malum világos; ez több mint csalárdság, ez stellionatus! Valakit törvényes örökétől ily nyilvánságos módon megfosztani. Hiszen vannak rá esetek a bibliában meg a krónikákban, hogy hetvenéves férfiaknak még fiaik születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek, mint nagyságod urabátyja; tehát nem égre kiáltó-e ez?

– Jól van, jól van. Mit ér, ha én helybenhagyom?

– Én csak logikai következtetésem elismerését kívántam. Kedves nagyságod meg volt csalva, semmivé téve; futott ügyvédekhez, törvénytudókhoz. Senki sem nyújtott biztatást. Ne tessék hinni, hogy azért, mintha nem tudtak volna; hanem mivel nagyon kockáztatott vállalatnak tekinték oly ügyet megkezdeni, hol az alpörös egy oly nagy befolyású, oly – érdemei szerint-e vagy nem, az más kérdés – köztiszteletben álló férfi, mint az ifjú Kárpáthy örökös gyámatyja, gróf Szentirmay úr, kinek emellett még felszámíthatlan gazdagsági források is állanak rendelkezésére, míg a felperesi ügyvéd – megbocsát kedves nagyságod e kitételért – a pör bevégeztéig még a költségeket is maga kénytelen fedezni, amint cselekszem én már tizenkét esztendő óta.

Itt megállt Maszlaczky úr, mintha időt akarna engedni a bárónak, hogy e szívességeérti hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de ami annak eszében sem volt, s így folytatá tovább:

– Végre hozzám vetődött kedves nagyságod e panaszával, s én felvállaltam azt. Megvallom, nem az ígért összeg, mely úgyis nagyon bizonytalan, késztetett rá, mint inkább tulajdon szenvedélyem. Nekem szenvedélyem a szép per. És ez szép per fog lenni. Még csak ezután lesz az. Amilyen egy században fordul elő egy. Uram, egy szépen kiszámított, keresztülvitt ügy gyönyörűbb a legnagyobbszerű ütközetnél. Itt egy nyugodt kombináció, ott egy fortélyos csavarulat, majd egy döntő oklevél közbehajított Brennus-kardja, a pszichológiai hálózat, mely az ellenfelet megkötözi, a figyelem félrevonása a veszélyes helyekről s élénk ostromlása a talált gyöngéknek; az igazság meggyőző kiderítése ott, hol egy írott betű nincs, melyből kiindulni lehessen – ezek az igazi ügyvéd éleményei; aki ezekhez nem ért, aki csak azt tudja, azt látja, ami előtte van, aki nem képes magát beleélni a pörébe, s csak a tripartitumból puskázik, az maradjon a falujában tyúkprókátornak…

– Éspedig, íme, ön is elveszti a pörömet! – szólt közbe Abellino, kit bosszantani kezdett ez a felszított dicsekvési tűz.

– Csak lassan, kedves nagyságos úr; azt még nem mondtam, hogy elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket. Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási pont gyenge volt, másikat kell keresnünk. Első vázlatunk az volt bebizonyítani, miszerint Kárpáthy Zoltán nem lehet Kárpáthy János fia. Itt két dolog volt kiderítendő: az egyik néhai Kárpáthy Jánost illeti, a másik meghalt nejét. Az első pontra számtalan bizonyítványunk van, és azok kielégítők. Az az előnyünk van, hogy a fővádlottak meghaltak, és nem védhetik magokat többé. Megeskettük Kárpáthy János orvosait, egykori cimboráit, a parasztleányokat, kiket udvaránál tartott. E részben több bizonyítványunk van az elégnél.

– Reménylem, hogy ez a per nemigen fog nyomtatásban napvilágot látni – szólt Abellino kacagva, kinek e percben is leginkább a helyzetek frivolitása tűnt fel.

– Nem is arra való. Az ilyen titkok csak azért idéztetnek elő, hogy az igazságot segítsenek kideríteni, s miután megtevék szolgálataikat, ismét az örök hallgatásnak adatnak által. Senki sem tekint azokba, mint csupán olyan emberek, kiket esküvés kötelez a hallottakból semmit ki nem mondani. A közönségre nézve mindez mély titok marad.

– De a végeredmény? Ez mégsem maradhat titok.

– Igen. Átlátandja kedves nagysád, ha végighallgat, miszerint én tudom, mit cselekszem. A néhai Kárpáthy Jánost érdeklő ponton kívül még egy másik is volt, amit fel kelle derítenünk, Kárpáthy Jánosné néhai Mayer Fanny föltételezett hűtlensége. És ez volt a fő pont, ez volt az Achilles-sark. A megholt úrnőre senki sem bírt semmi gyanút okozó tényt felhozni. A világ szemei előtt feddhetetlen életet élt. Mi iparkodtunk gyanúinknak családja hírnevében alapot keresni; felhoztunk égre kiáltó dolgokat, mik a Mayerék házánál történtek, nénjei életmódját, piaci hírré vált botrányokat; mindezeket megcáfolá ellenfelünk azon egyszerű ténnyel, miszerint Mayer Fanny gyermekévei óta idegen háznál neveltetett, rokonai romlott körétől távol, szigorú, erényes emberek között. Csupán egy szalmaszálunk volt még, amihez ragaszkodnunk lehete: azon eset, ami egykor méltóságod és Mayer Fanny között történt.

– Uram! – kiálta felkelve helyéből Abellino, a felháborodás teljes indulatosságával.

– Ne tessék indulatba jönni, kedves nagyságos úr. Én tudom, hogy erről kedves nagyságod nem örömest hall beszélni. Egy nő által megcsalatni. Ez olyan kényes dolog, amire senki sem szívesen emlékezik. Megengedem. Azonban nekünk szükségünk volt erre a perben. Ha bebizonyíthattuk azt, hogy Mayer Fanny egykor elfogadta nagyságod ajánlatát, mely őt nemigen törvényes állással kínálta meg, akkor megsemmisítők annak erkölcsi értékét. És az öreg Mayerné már kész is volt rá, hogy ez alkudozások folyama iránt tanúskodjék. Csodálkozni méltóztatik. Óh, ez az asszonyság, aki képes volt eladni leányát, eladja az unokáját is, kivált miután ez mit sem akar róla tudni. Az ígért jutalomért letette volna az esküt, melyre szükségünk volt.

– Ön igazán ördöngös egy fiú, Maszlaczky.

– Dehogy vagyok az, kedves nagyságos úr. Egész számításom dugába dőlt egy igen egyszerű körülmény miatt: a tekintetes királyi tábla megtagadta Mayernétől az esküt; juramentum contra pudicitiam!

Abellino a bosszú és csalatkozás keservével sóhajta fel:

– Eszerint perünknek vége van.

– De nincs! – kiálta felugorva élénken a fiskális, mint egy kis bodzabélbáb. – Éppen most jövünk az igazi útra. Tizenkét évig kutattam, fürkésztem e perben; családok mélységes titkait lestem el, elvetett szavakat hordtam rakásra, s itthon összeállítottam azokat, és most, midőn ellenfeleink azt gondolják, hogy levertek bennünket, éppen most kerülünk felül, s amidőn ők bennünket megcáfolni iparkodva regényes nimbusszal vették körül Kárpáthynét, éppen azáltal adták kezembe a kulcsot, mellyel én e rejtély zárait fel fogom nyitni.

Az ügyvéd arcának ragyogásán látszott, mennyire meg van elégedve dialektikájával önmagában.

– Ez ideig csak igen általános pontok felett civakodtunk; én engedtem embereimet belehevülni a munkába. Most következik majd a specifikus támadás, az eddigi csak megszállás, csak hadkészület volt; most következik a réslövés, az ostrom.

– Valóban, hosszú megszállás volt; tovább tartott a trójainál.

– Csendesen, kedves nagysád. Nekem szükségem volt erre a tizenkét esztendőre, okvetetlen szükségem. Majd meg fogja kedves nagysád azonnal érteni, hogy ez elmúlt tizenkét év és még néhány lefolyandó év eredménytelensége nagyszerű eredmény reánk nézve.

Az ügyvéd benső örömmel mosolygott, mutatóujjával orrcimpáját pirosra dörzsölve.

Abellino egész lelkével rajta függött.

– Nekem régóta megvan az emberem, aki ellen egyenesen fogom intézni támadásomat – folytatá az ügyész. – Nem a megholt Kárpáthy, nem annak neje, nem fia áll többé velünk szemközt, hanem valaki más, ki önmagát észrevétlenül adta kezembe; évek lefolyta alatt lassan körülhálóztatva, s nem is gyanítva, hogy minden elejtett szavából egy göcs támadt, mely őt tőrben tartja, mint az ostoba fürjet.

– Ki az?

Maszlaczky súgni akarta a nevet, azonban eszébe vevé, hogy ezt Abellino nem fogja meghallani, azzal kinyitá a kancellária ajtaját, s rákiálta Bogozyra:

– Nézze meg, fráter: be van-e zárva az előszoba ajtaja?

Míg ez künn járt, azalatt odasietett Abellinóhoz, s tölcsérül idomított markán keresztül fülébe kiáltá:

– Ez gróf Szentirmay Rudolf!

– Valóban! – kiálta fel Abellino örvendő arccal, mely azonban hirtelen ismét elébbi feszültségébe tért vissza. – Nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom – szólt Maszlaczky úr, felülve kerek székére.

E pillanatban csengettek. Bogozy morogva ment az ajtót kinyitni. Ezalatt Maszlaczky sebtében összeköté a percsomagot, elzárta szekrényébe, várva, hogy ki jő most.

Csak az öreg Tamás volt. Hozott egypár vajasszarvast a péktől, s azokat letette az asztalra.

Maszlaczky úr elvette a szarvasokat a tányérról, megropogtatá, egyet kettétört, és a szájába dugá:

– Felséges szarvasokat sütnek itt Pesten. Nem tetszik, kedves báró? Én minden reggel ilyet eszem kettőt, ez az én reggelim. A kávé nekem nem jót tesz. Ellenben ezeket a szarvasokat igen jól tudják sütni. Csak az az egy hibájok, hogy napról napra kisebbek lesznek. Jurátus korunkban éppen kétekkorák voltak. Nem parancsol egyet, kedves báró?

A becsületes férfiúnak igen jó életműszerei lehettek. Legkevésbé sem látszott étvágyára hatni azon körülmény, miszerint ő e percben éppen egy egész család lételének megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt lélekkel ropogtatta a vajasszarvasokat, teljesen átengedé magát a szibaritai élvezetnek. Abellino már bánni kezdé, hogy az egyik szarvast el nem fogadta; legalább úgy hamarább készen lettek volna vele.

Végre elgyűrte az utolsó falatot is, s leütve tenyereiről a morzsákat, folytatá magyarázatát:

– Én egyenesen Szentirmay grófot vádolom házasságtöréssel.

Abellino maga is összeborzadt e szavakra.

– Ez veszélyes játék.

– Ez nem játék. Bizonyítványok vannak kezeim között; óh, annyi éveken keresztül nem hiába jártam én ezen gőgös nagyurak között – bocsánat, nagyságod is közőlök való –, ők azt hitték, hogy én vagyok az ő bolondjuk… Bizonyítványok vannak kezemben!

S ezt mondva diadalmasan ütött bezárt szekrénye írólapjára rövid tenyerével.

– Azon buzgóság, melyet a gróf gyámfia ügyében tanúsított, alkalmat nyújtott nekem a közte és a fiú szülői közt létezett viszony kifürkészésére. Kutatásaim célhoz vezettek. Világos, hogy Szentirmay egy egész hetet töltött a Kárpáthyak madarasi kastélyában, amidőn az öreg Kárpáthy, nem törődve nejével, engedé őket mulatni egyedül, a grófnő egy akkori szobalyánya bizonyítja, miszerint ugyanez időben oly éles családi viszály támadt a gróf és neje között, hogy a grófnő több napokon át bezárta szobáját férje előtt. Ez fontos körülmény. Rövid idő múlva egy társaságban férfiak tréfás célzatokat mondának Kárpáthyné felől, amidőn Szentirmay gróf közbelépett, s mindenkit párbajjal fenyegetett, aki e nő felől tiszteletlenül szól; a haldokló nő halálos ágyán azt kívánta, hogy gyermeke Szentirmay gyámsága alá adassék; mit a halál révén levő férje meg is erősített; a gróf éltes nőrokona, Marion kisasszony többször említé kötekedve, hogy az ifjú Kárpáthy Zoltán arca mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf gyöngéd, valóban atyai szeretetének nyilatkozványai mind megannyi tanúbizonyságok, melyek őt kompromittálják. Ha megvan a kezdet, önként jön a folytatás; egy pont, egy adat tízet húz maga után. A grófnak vannak ellenségei, pártviszályosai, elkergetett cselédei, sértett hivatalnokai, azok mind sietendnek, ki bosszúból, ki jó remény fejében ellene adatokat szolgáltatni, apró eseményeket kigömbölyített tényekül adni elő, miknek összegéből én, mint a napvilágot fogom kideríteni a súlyos vád eltagadhatlan alakját; ily módon, uram, gyilkosságokat is hoztak már napfényre; rémséges bűnöket, mik az emberi szívek fenekére voltak elásva, sikerült a törvénytudóknak lélektan és bölcseleti eljárás útján napfényre hozni, s ez nem csekélyebb bűntett bármelyiknél azok közől, miket Pitaval velünk megismertet.

Abellino egészen megittasodott az ügyész ékesen szólásától. Felkelt, nyakába borult, és megölelé:

– Uram, ön nagy ember!

Azután visszaült székére, még egyszer elmondva:

– Ön nagy ember.

Maszlaczky nem szerette, ha dicsérték; ő nagyobb arisztokrata volt, mint azok, kik inasaik gombjaira is címereiket veretik; ő eszére volt dölyfös, s még az is bántotta, ha valaki dicséri, mert hisz azt, hogy ő okos ember, éppen oly megszokott eszmének lehet tekinteni, mint hogy egy grófot méltóságos úrnak hínak. Abellino pedig magánkívül volt örömében.

– Ah, az öröm elfojt annál a gondolatnál, hogy ezt az embert, ezt az örökké gyűlöletes embert összetörjük. Nem a vagyon, nem a gazdagság reménye éleszt föl, hanem az, hogy őt megalázva, megbecstelenítve lássam, botránykőre állítva ostoba imádói előtt. Ennek örülök, ez jólesik.

– No, ebben a gyönyörűségben aligha fog részesülni, kedves nagyságod – szólt közbe szárazon Maszlaczky.

– Mit beszél ön ismét? – kérdé Abellino elbámulva. – Hát bolonddá tart-e engem, vagy gyermek vagyok én, hogy egy percben felbiztat, másikban lehűt?

– Én csak annyit ígértem, amennyit teljesíteni fogok: a Kárpáthy-uradalmakat mostani tulajdonosától visszavenni. Amit kedves nagysád oly örömmel vár, Szentirmay gróf botránykőre állítását, erre nekem egy csepp szükségem sincs.

– Ön fél!

– Nem félek. Senkitől sem félek. Párbajt nem vívok, ezt már régen kimondtam, ahol pedig tollal kell harcolni, ott helytállok magamért akárki ellenében. Én Szentirmay gróf ellen odáig vihetem a dolgot, ameddig nekem tetszik; de nekem szubsztrátum kell, és nem skandalum.

– Folyvást nem értem, amit ön beszél.

– Azt elhiszem – szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. – Az nem is oly egyszerű. Ha értené a törvénykezések folyamát, belátná a bizonyítékok súlyát kedves nagyságod, akkor meg tudná különböztetni azt, miszerint az általam felhozott vádterv által annyit elérhetünk ugyan, hogy ha nyilvánosság elé kerül a pör, ami végítélet folytán megtörténik, akár ellenünk, akár mellettünk szóljon az, ezáltal gróf Szentirmay a világ szemei előtt meg van bélyegezve, családja előtt gyanúba hozva, közte és az ifjú Kárpáthy között kiegyenlíthetlen szakadás előidézve.

– Én éppen ezt akarom elérni.

– Én pedig éppen ezt akarom kikerülni. Kedves nagyságod úgy cselekednék, mint egy regényíró, ki halomra öl, akiket nem szeret, én pedig úgy cselekszem, mint filozóf és fiskális, ki élni hagyja ellenfeleit, de tartozásaikat kérlelhetlenül egzekválja.

– Ez a Zoltán úrfi jelenleg mintegy tizenhárom vagy tizennégy éves. Én hagytam őt nőni szép csendesen, s nem siettem vele, míg ekkora nem lett. Valóban derék, szép ifjú. Oly kifejlett, mint más tizenhat éves korában; gyönyörű alak, arc és termet. És amellett oly nemes szívű, oly gyöngéd, teli jó érzelemmel. Meglátszik rajta Szentirmay nevelése; lelke, teste viharokhoz edzett, tettekre, küzdelmekre kész; kész a legnagyobb áldozatra azért, akit szeret, és szeretni tud egész lelkével. Gyámatyját és annak nejét imádja, bálványozza, és azok valóban meg is érdemlik azt…

– De uram, mi lelte önt e dicséretekkel? Engem akar-e próbára tenni?

– Csak türelem, kedves nagyságos úr. Ez mind a dolog érdemére tartozik. Még az is valószínű, hogy az ifjú Kárpáthy sokkal szorosabban van fűzve a Szentirmay-családhoz. Én láttam a minap, minő gyöngéd féltékenységgel viseltetett a gróf lyánkája irányában; az ilyen gyermekkori viszonyok erősek szoktak lenni.

– Csak nem gondol ön erre komolyan?

– Sőt igen helyesnek találom azt, mert köztünk mondva, én legkevésbé sem hiszem azt, hogy Szentirmay gróf legkisebb tilos viszonyban is állt volna Zoltán anyjával, és így semmi megróni valót nem találok a fentebbi eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.

Abellino a szobát érzé maga körül forogni e szavakra.

– Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat; hanem ez nem tartozik a dologra. Kárpáthy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekésszel a kis Katinka szép szemeiről, s több efféle. No, iszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok.

Abellino fölkelt, s félretolta a széket.

– Alászolgája, uram. Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem; köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba.

Maszlaczky megfogta a báró kezét, s kényszeríté ismét helyre ülni.

– Én egész komolyan a tárgyról beszélek, és én nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva a hosszas figyelmezéshez; hanem ezúttal éppen kíváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szíves azt végighallgatni is.

– De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez?

– Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy az ifjú Kárpáthy nemes szívű, ábrándos, heves és érzékeny jellem legyen, és hogy a Szentirmay-család magas tekintélye, világi állása, családi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon; mert győzelmünk alapja ez. Az ifjú mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjúi szívet. Míg teljes korúvá nem leend, addig a növelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni.

– Tehát reményli ön, hogy perünk még odáig elhúzódik.

– Elébb a kérdés meritumára azt felelem, hogy „nem”; azután pedig az ebben foglaltatott szarkazmusra bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bármeddig ez a per, azért rám nézve nem leend az „bona vacca” (jó fejőstehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az új akciót, mely súlyosítani fogja a pert, s iparkodom ezalatt úgy bebonyolítani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (A fiskális úr nem állhatá meg, hogy ez ötletének ne kacagjon.) Én valóban sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy mindez a legjobbra forduland, s végtére mégsem fog kárára szolgálni. Az ifjú Kárpáthy még egy betűt sem ismer e perből.

– De, mon Dieu! Ezt már tizenkilencedszer hallom.

– Jupiter tonans! Kedves nagysád olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor? Quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifjú Kárpáthy azon korba lép, melyben az ifjúi érzelmek teljes forrásukban vannak, amidőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kíváncsiságát felgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert végtül végig elolvashassa.

Itt nagy lélegzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, ami mellére súlyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan.

– Nos, kedves nagyságos úr, kezdi-e ön érteni a többit? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szívű ifjú végigolvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között; mit fog akkor ez ifjú cselekedni? Engedni fogja talán, hogy a per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurcolják azon ősz férfiúnak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arcképében tanult atyjául ismerni, s azon nő ártatlanságát, kinek anyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá? Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előttt gyanúsítva, megbélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balítélet kitiltsa őt azon család tagjai közől, melyhez őt az ifjúkori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik? Nem inkább tűzbe hajítandja-e a pert, nem várva be a kétségbeejtő végítéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, amiket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát és azt az ifjúkori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy azt mondhassa: „Mindez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e”.

Abellino lélegzetvétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, amiket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, amit rájok gyakorolt.

Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialektikai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely védence arcvonásaiban tükröződött.

Újra pipára gyújtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba, és hogy ki által szokta megvágatni.

Abellinónak pihenés kellett, míg eszméit rendbe szedheti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét.

Egyszerre térdeire csapott kezeivel, s szakadatból (ex abrupto) felkiálta:

– S valószínűnek tartja ön ezt?

A fiskális elébb egyet-kettőt billentett a fején, s olyakat szítt a csibukból, hogy az orcája kétfelől behorpadt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, be-bedugva száját a borostyánkő szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél.

– Csalhatatlanul. A filozófia nem csal. Amely ügyvéd a pszichológiához nem ért, az menjen kukoricát kapálni. Azonban mindez nem elég.

Abellino újra meghökkent:

– Mégsem elég.

A pipa rosszul kezdett égni; Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos holmi volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik meggyúlt. Addig ideje volt Abellinónak nyugtalanul ismételni: mi nem elég, hogyan nem elég?

Végre elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből a narkotikus nedvet: csak a padlóra.

– Az a fő-fő baj, kedves nagyságos úr, ami mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink.

– Én bámulok. Ön azt állítá, hogy legjobb ismeretségben van a főtörvényszékek minden tagjaival.

– Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki kellene, aki magát kitegye érettünk; aki sürgesse, hajtsa a pört, aki mindennel megküzdjön, ami ellenünk áll; egyszóval: aki egészen sajátjának tekintse ez ügyet; ilyen emberre van nekünk szükségünk.

– Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én keressek?

– Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiú, ki már azáltal is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanúsítá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr, ha méltóztatik ismerni. – Van szerencsém.

– Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy ez ügyet tökéletesen magáévá tegye. Érti, kedves nagysád?

Abellino iparkodott utolérni az ügyvéd gondolatait.

– Hát hogyan nyerjem meg, mondja ön. Eljárjak pikétpartikra a nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a leányát, vagy mi?

Maszlaczky úr nagyot kacagott.

– Nem úgy, kedves nagysád; dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva, s nemigen törődik velök. Ami pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja nagyságod valami lekötelező csaléteknek?

Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gondolkoznék, hogy vajon nem volt-e ez gorombaság, amit most Maszlaczky mondott. Nagyon cifrán volt kitéve; nem értette egészen.

A fiskális most tökéletesen komoly arcot öltött, s még a pipát is letéve, egész szelíd hangoztatással monda a bárónak:

– Nem úgy, kedves nagyságos úr; nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan. – Ajánljon kedves nagyságod „cessziót” Kőcserepy úrnak.

Abellino rábámult:

– Qu’est que diable que cela ez a „cessio”? Mi az?

– A cesszió olyan törvényes aktus, minél fogva valaki valamely birtokhozi jogait egy más idegenre ruházza át.

– És miért tegyem én azt?

– Mert ezáltal a per sikerét csalhatatlanul biztosítjuk.

– De mit használ nekem a siker, ha másnak engedtem a jogokat?

– No, az természetes, amit mondanom sem kell kedves nagyságodnak, hogy Kőcserepy a kedvező eredmény esetére kedves nagyságod bonifkációjáról gondoskodnék.

– Ne beszéljen énelőttem diákul. – Mi a hét mennykőrül gondoskodik?

– Rendes évi jövedelmet fog kedves nagyságodnak határozni, és adósságait kifizeti.

– A saját birtokomból?! – kiálta fel Abellino dölyfös akcentussal. – Ez már mulatságos. Ez furcsa. Nagyon furcsa.

– Semmi furcsa sincs benne; először azért, mert az a birtok kedves nagyságodnak még nem sajátja, és nagyon kétséges, hogy a mondott föltétel nélkül fog-e valaha azzá válni; másodszor, nagyon jól tudja azt kedves nagyságod is, más is, miszerint kedves nagyságod annyira el van halmozva adósságokkal, hogy a Kárpáthy-uradalmak minden folyó jövedelmeiből nem volna képes azoknak tizedrészét kielégíteni; emellett kedves nagyságod gazdálkodási módszere is sokkal ismeretesebb, mintsem kételkedni lehetne felőle, miszerint pár év múlva az egész Kárpáthy-örökség ugyanazon az úton fog menni, melyen az édesatyjáról örökölt vagyon elment, s a kárpátfalvi kastély előtt éppen úgy megütik a dobot, miként megütötték a madarasi kastély előtt, s többé nem lesz egy jó bolond nábob, ki azt a család számára megvásárolja, hanem szét fog diribdaraboltatni a gyönyörű ősi telek, és soha nem hallott nevek statuálják magokat benne. Azért én éppen nem látok okot kedves nagyságod érzékenykedésére, ki egy időben nem irtózott egy francia pástétomsütőből lett bankárnak lekötni úri jószágát, virtualitását, hogy miért retten most vissza azon gondolattól, miszerint az egy becsületes, tekintélyes magyar nemes kezére jusson; imprimis, midőn jelenleg sokkal távolabb van kedves nagyságod annak birtokától, mint volt akkor, és amidőn semmi kilátása többé, hogy utódokat hagyjon maga után.

– Kérem!

– Úgy, igaz. Az öreg Kárpáthy Jánosnak hetvenéves korában született fia.

A fiskális nagyon jóízűen kacagott ez ötletnek, melyet Abellino nem tartott olyan igen jónak.

Néhány perc múlva elpárolgott haragja. Kezdé sejteni, hogy az ügyvédnek igaza van.

– Tehát mit gondol ön, minő föltételei lehetnének Kőcserepy úrnak?

– Én nem gondolok semmit. Nyilatkozzék, kedves nagysád.

– Én nem nyilatkozom. Mondják önök, mit ígérhetnek.

Maszlaczky úr egyet-kettőt rántott a vállán és a szemöldein, egyik lábát a kezébe vette, fejét feltartva egy hosszú füstkötelet fújt a padlásig, s kirontott a felelettel.

– Úgy hiszem, fog adhatni kedves nagyságodnak évenkint… évenkint… (itt ismét meg kellett kisujjával nyomkodnia a pipa tüzét) évenkint huszonnégyezer forintot.

– Uram, ön tréfálni látszik – szólt Abellino sértetten. – Huszonnégyezer pengőt, midőn én félmillió jövedelmet engedek által. Ah, uram, ez csúfondároskodás. Hiszen, ha meg akarom magamat alázni, odamegyek unokaöcsémhez, megkérem szépen, s ő maga jószántából adni fog ennyit.

– Tessék meggondolni, kedves nagysád, hogy a kifizetendő adósságok mennyisége légió; pedig míg azok törlesztve nincsenek, addig a csekély apanagiumon kívül kedves nagyságodnak semmije sincs. Ezeket tehát le kell róni elébb a jószág jövedelméből. És azután ez a jövedelem csak név szerint félmillió, mert annyi ugyan a bevétel, de a kiadás felemészti kétharmadát. Nekem Kőcserepy úr sem ingem, sem gallérom, én őérte nem beszélek, én nagysád javát akarom előmozdítani.

– Nem, nem tudok azon gondolattal kibékülni, megbarátkozni, hogy én, mint Ézsau egy tál lencséért, eladjam potom díjért ősi birtokomat.

– Birtokát? A holdban! Hát hol van nagyságod birtoka? – förmedt fel a kis ember, ki nagyon hamar tűzbe tudott jönni, s ilyenkor goromba volt, mint a pokróc.

Abellino mindjárt megjuhászodott, mihelyt valaki még magasabb hangon beszélt, mint ő.

– De mikor az ajánlott összeg oly csúfondárosan csekély ahhoz képest, amit átengedek érte. Gondolja meg ön, uram. – E szavakat csaknem alázatosan könyörögve mondá el, s annyira elfeledkezék világi méltóságáról, hogy fájdalmas térdeit sziszegve dörzsölgeté végig.

– Édes, kedves nagyságos úr, még egyet mondok, de legyen szíves azt meghallgatni. Fordulnak az idő kerekei, és nem tudjuk, mit hoz a holnap. Új eszmék kezdenek csírázni az ifjabb ivadék szívében, amikről minekünk még csak sejtelmünk sem volt, amidőn betűket tanultunk ismerni. Hallotta-e kedves nagyságod valaha hírét a reformereknek?

– Mi közöm nekem hozzájok? Én már évek óta nem foglalkozom a politikával; miattam széttéphetik egymást. Én nem tartozom sem ide, sem oda, én indifferens vagyok, én gyűlölöm mind valamennyit; énrajtam egyik sem segít. Én nem avatkozom ügyeikbe.

– De beavatkoznak ők a nagyságod ügyeibe. Ezek a reformerek egy idő óta két nagy eszmét kezdenek pengetni, amiknek a nevei eddigelé nem voltak forgalomban, és ezek: a közteherviselés és az örökváltság.

– Mit jelentenek azok?

– Ezek azt jelentik, hogy megtörténhetik, miszerint a Kárpáthy-uradalmak birtokosa egy szép napon azon hírre ébred, hogy jövedelmeinek felét az ország határozata elengedé azoknak, akiktől azt addigelé szokás volt behajtani, a másik felére pedig rárótta egy részét azon terheknek, miket ez ideig mások szoktak viselni, hogy a Kárpáthy bárók többé nem szednek sem dézsmát, sem füstpénzt, földjeiket nem szántja többé senki robotba, hanem ehelyett megismerkednek az adóval; s miután ez uradalmak legnagyobb jövedelme a jobbágyok tartozásaiból áll, úgyhogy egynémely része azoknak csak név szerint marad a Kárpáthyaké; kérdem, mi kilátása lesz akkor egy új birtokosnak?

– Csakhogy ez, amit ön mond, lehetetlen.

– Semmi sem az a nap alatt.

– Ah! uram, ön engemet mesékkel hisz traktálhatni. Túl vagyunk már azon! – kiálta közbe Abellino, okosságot tettetve. – Én is eszemen vagyok.

Maszlaczky úr sértett önérzettel kelt föl helyéből; egy szót sem válaszolt, összeköté a pörcsomagot szépen, és betakarta, és azzal Abellino felé fordult.

– Kedves nagyságos úr, amint látom, bizalmát nem vagyok szerencsés bírhatni. Erről nem tehetünk. Tessék más ügyvédet választani, én leveszem kezemet e perről.

Azzal kikiáltott a fráternek.

– Fráter Bogozy, fogja ezt a nyalábot, vigye vissza a pertárnok úrhoz! Ott megkaphatja nagyságod. Gondoskodjék ügyvédi kinevezésről.

Abellino bámulva állt ott egy ideig, nem tudva, hogy mit cselekedjék. Maszlaczky úr rá sem nézett többet.

– Kik várnak odakinn? – kérdé hivatalos gondossággal a jurátustól.

– Két vidéki parasztember – volt a felelet.

– Hadd jöjjenek be.

Abellino látva, hogy Maszlaczky egy cseppet sem szándékozik vele többet foglalkozni, hanem a két zsíros szagú atyafit hívja maga elé, felcsapta a kalapját, bosszúsan távozott, vágva maga után az ajtót, hogy az öreg Tamás körmét szintén odacsapta.

Délután mégis kíváncsi volt megtudni, ha vajon teljesíté-e az ügyvéd fenyegetését, s felballagott a kúriára. Kérdezősködésére a levéltárnok azt felelte, hogy Maszlaczky úr csakugyan visszaküldé a Kárpáthy contra Kárpáthy-percsomót.