A kárpátfalvi kastélyban napról napra nagyobb a gyász. Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán sohasem is gyógyul meg.

Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel, és beszél fennhangon azokhoz, akikkel álmodik.

Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak, miről beszélt, mit álmodott, s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.

– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? – kérdezé egy reggelen a beteg, fehér ujjával megkocogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat. – Ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!

A tanácsos gyöngéden végigsimogatja gyermeke lázas homlokát.

– Üres szobák azok, jó leánykám; nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve, ami oda vezet.

– Nem, nem. Én mindent jól hallok – bizonyítja a beteg –, néha egyet pattanik a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak-kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak; a ruháik suhogását hallom.

– Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem.

– Óh, van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van, csakhogy a szőnyeg elrejti. A múlt éjszaka éppen éjfélkor megnyílt az az ajtó ágyam mellett, s kijött rajta az a fehér asszony, aki itt mellettem lakik; milyen halavány volt, és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az ágyam lábánál, és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött, s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém.

– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel, és senki más.

– Óh, dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén, s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: „Te is nemsokára ott fogsz lakni, ahol én lakom”.

Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület túlsó szárnyába, távol a befalazott szobáktól.

Pedig hát – én istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal; kő és mész, semmi más. És azon belül? Üres tér, puszta levegő, amelyről tudja minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxigén, hidrogén és karbonikum; az oxigén támasztja a rozsdát a zongora húrjain, attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.

Ez világos dolog minden okos ember előtt, és mégis a legokosabb emberek egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, ahol Kárpáthy Zoltán édesanyja utolsó óráit leküzdé.

Vilma nehéz, hagymázos forróbetegségben volt. Minden ideges embernek nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok magok tanácslák Kőcserepynek, hogy különösen Eveline-t tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad neki megtudni, amit gondosan titkoltak előle.

Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson, megálmodjék, kitaláljon, amit előle rejtegetnek.

– Hol van Liza, az én Lizám? – kérdé többször. – Nem láttam már régen.

– Itt volt, gyermekem – szólt nyugtatóan a tanácsos –, de te aludtál akkor, nem láthattad. Majd visszajön nemsokára.

– Majd, majd – szólt a beteg elcsillapulva –, ha eljön, ébresszenek fel.

Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha őróla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arca kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, ami vonásaira nehezült, és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztülhatott.

Az atyának átölelve kellett őt tartani, és úgy takargatni vonagló gyönge testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles kardokkal vívnak halálos tusát. Óh, mint sikoltott, hogy takarta el arcát. Most éppen a szívébe döftek: piros vére csordul.

És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végighallgatni, érezni mindazt.

Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre ártalmatlanná van téve.

– Hála neked, mindenható Isten! – rebegé a keményszívű férfi, hogy nem történt meg az, amit ő oly bizton elrendezett. Közbetevé igazságos Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Óh, milyen jólesett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden íreinél.

Futott a levéllel betegéhez.

– Nézd, kedvesem! Kárpáthy Zoltán él. Aki meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd!

A beteg hitetlenül rázta fejét.

– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engemet mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza hol van, az én vak leánykám? Azt mondják, hogy itt járt, mikor én aludtam. Óh, tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a múlt éjjel idefenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el; tán nem hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy a koszorút én tegyem fel a fejére, a halotti koszorút; még meg sem csókolhattam utoljára. Énelőttem azt hazudják, hogy él…

A tanácsos meg volt fagyva, és szólni nem tudott. Hogy olyan átható képzeleterejök van a betegeknek, ami nekik egy puszta hangról elmondja, amik történtek.

– Minek titkolnak el énelőlem mindent? A múltkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron, s mondogatták nagy halkan: „Fekete pecsét”. Egy óra múlva bejött anyám. Ki voltak sírva a szemei, de nem akarta észrevetetni velem. „Kitől kaptál levelet?” – kérdeztem tőle. – „Ilvayéktól” – felelte. – „Csókoltatnak téged”. – „Hogy van Matild?” – „Nagyon jól – mondta anyám –, e napokban ment férjhez”. – Igen, férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt írva a levélbe. Minek titkolják azt előttem? Mindenki meghal, aki engem szeretett – minden – minden…

A gyermek eltakarta szemeit, és sírt volna, ha tud.

Az a keményszívű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha az a nehéz, kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül, és hullana ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy, súlyos kő…

– Hát mi nem szeretünk-e téged? – kérdezé leányától az apa, akinek úgy fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?

A gyermek végighúzta homlokán reszkető kezét.

– Óh, óh! Nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy…

– Nem úgy? Miért mondod azt, gyermekem?

Vilma sokáig gondolkodott, aztán egyszer érthetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva:

– Hiszen már úgyis vége van mindennek.

A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen, lázbeteg gyermekét.

– Mi nem szerettünk tégedet? Óh, hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged!

A leányka csendesen megfogta atyja kezét, és odavivé szívéhez.

– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod, ugye, hogy ez miért dobog olyan fennhangon. Óh, azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még, és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú, és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat, gyaláztátok, gyűlöltétek, és mégis azt kérdeztétek, miért vagyok olyan halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából, s idehoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, amit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem, és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is. Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül – minden irgalom nélkül. Átverték a szívét, az ő szívét! Azt a kedves szívet, azt a kedves, édes szívet!…

A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fájdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek megesett volna rajt a szíve.

– Leányom, kedves jó leányom! – rebegé az apa, és nem tudott neki többet mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá.

– Látod, látod! Milyen szépen megélhettünk volna másképp – szólt a beteg leány. – Mi otthon, és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő is a magáéban, és sohasem szóltunk volna egymásról senkinek. Mihaszna vettetek el tőle mindent? Házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Mármost lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az mármost tinektek?

Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyílttá csak az teszi a szívet, aki minden szíveket lezár, s míg lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s míg elhallgattatna, beszédessé teszen.

A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szívéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint aminőkkel eddig szívét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.

– Légy nyugodt, kedves gyermekem – szólt, odahajolva leányához. – Akiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. Ígérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.

A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában:

– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nemsokára.

Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni. Elmondá előtte őszintén, nyíltan, mit tapasztalt, mit tudott meg, és mit akar most tenni.

Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a beteg állapotján.

Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta.

Az apa tört hangon rebegé:

– A világot magát odaadnám érte.

Erről tudósítani kelle Eveline-t is. A tanácsosnő a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt, hogy minden szobán keresztülhangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért:

– Hogy van?

Az volt a különös, hogy még ma éppen nem tudakozódott felőle.

Kőcserepy az orvos kíséretében ment nejét felkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott. Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg. A nagyságos asszony ott ült íróasztala előtt, és nagy figyelmesen írt kitárt naplójába.

Arca halaványabb volt a szokottnál, de tökéletesen nyugodt és csillapult.

Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő írt tovább.

– Kedvesem – szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá –, valami sürgetőst írsz?

Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s amint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől, elkezdé:

– Arról írok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik: az ész és a szív; s aszerint, amint az egyik vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete, úgy, hogy mondhatni: „Mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…”

A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, amit nem jó volt sokáig nézni.

– Kedvesem – szólt Kőcserepy –, én Vilmáról akarok veled beszélni.

– Úgy? – szól a tanácsosné nagy kedvetlenül. – Majd mindjárt. Elébb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.

Azzal vevé ismét tollát, és naplójába mélyedve írt tovább.

Az orvos és a férj felkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, amit akartak.

– Irgalmas isten – suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából –, ez a nő még meg talál tébolyodni!

– Talán már nem – mondá az orvos.