Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására. Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy Abellino előbb meg találjon halni.

Zoltán ezalatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó kísértésen: elbúcsúzni a régi eszméktől.

Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, ami legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.

Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mindennek birtokában marad!

Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni azáltal, hogy ő egyszerű, birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd idestova azzal lesz elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak rá többé.

Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt hozott zavarba, mikért felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését előre bírták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve, s a korszellemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.

Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könnyes szemekkel mondani el a derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra a váltságdíjaikat, s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő megszűnik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s isten tudja, milyen urok lesz azután.

Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor eltávoztak előle, anélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint amennyit szabad volt áldoznia, hogy a fiúi érzet kötelessége tán nem nyomná le a mérleget, melynek túlsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve. Egy percig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben egy új nemzedék boldogítása foganszott, arra, hogy három ember élete holtig keserű legyen miatta; hogy nem könnyebben elhordják-e ők, Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép, mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit.

Magasztos volt a gondolat, de Zoltán sokkal erősebb akarattal bírt már ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Odaadta a „nagy hazafi” nevet a „becsületes ember” nevéért; az utókor magasztalását a szív nyugalmáért.

Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra, lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesüllyedni ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjólét életszínét.

Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák, kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szíja ki a föld népének valahogy még megmaradt zsírját, hogy szaporodik el or, tolvaj és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, ha akarna, sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön adósságot hoz magával gyarapítás helyett, ami azután szaporodik, gyorsabban, mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant uradalom, s vad, idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.

Keserű volt rágondolni, végigkövetni az egész eszmét, s nem találni abban sehol megállapodást.

Nehány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket írt alá közcélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leende a haladó pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarc a minden javulást ellenzők szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland hatalmában; ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket, ki nagy számokat írt le, amiknek mennyiségéről még fogalma sem volt.

Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arccal fog megjelenni azon komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláírását úgy fogadták, mint egy igazi emberét, s nem kérdezték tőle, hogy hány esztendős. Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett lennie.

Nehéz volt a kísértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta azt az utolsó cseppig.

Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől, mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni; bejárta a puszta termeket, a puszta temetőt, beszélt a puszta levegővel, itt és amott; tele volt az rá nézve élő alakokkal. Estefelé magához hívatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a levéltár okiratait, vigye azokat magához, azon pusztára, melyet Kárpáthy János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének, s őrizze meg ottan.

A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi emlékeit, s szekerére rakatá. Annyit bírt rebegni ifjú ura előtt, hogy azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bír.

– Köszönöm, jó öreg bátyám – monda az ifjú erőltetett jókedvvel –, meglehet, hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak megjelenek a kegyed kapuja előtt, s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e szüksége kegyelmednek valami béresre?

Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek, s nem késett azt kinyilatkoztatni:

– Édes ifjú uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édesatyja végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a szűkölködéstől s a megaláztatástól megőrizzék.

Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány százezer forintja marad, mellyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy, becsületbeli kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az egész kárpáti hegyláncnál is nehezebben nyomták szívét. Helyt fog állhatni azon fogadásokért, amiket tett mint gyermek, s miket úgy tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez acéllá edzette szívét! Lehet, hogy e kötelezettségek kielégítése után igazán szegény lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az! Megmarad a becsület, a férfiszó szent tisztasága, s drága az olyan helyen, ahol arra kell építeni a jövendőt…

Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is megtartani?

Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos rendben találja az egész gazdaságot, s azt ne mondhassa, hogy ő valamit elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba íratta fel, amiken idejött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje egészséggel az új birtokos. Ő maga azon bérelt szekéren utazik vissza, melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.

Kovács pontos ember; éppen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a gyertyákat meggyújtották.

Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje. Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán úrfi kezéről egy idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát még csak sejtelemmel sem bírták utolérni, s mindenki olyan csüggedt volt, mintha saját sorsa változását érezné.

Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből, s azt hóna alá véve az ifjú báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök pallosjogi gyakorlata hajdan úriszékeket tartott, s evégett tágas kandallóval látták el.

Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy karszékben, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített neki hallgatni.

Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán eléje ment, míg az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyújtá feléje:

– Itt van…

Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, fertelmes eszmék, miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak letéve, átadva annak a kezeibe, akinek lelkét, életét megmérgezék, tehet velök amit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.

– Minden irat közötte van? – kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe vette.

– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszűntnek nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.

Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy, ahogy összekötve volt, belehajítá a kandalló tüzébe.

A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé az égő percsomóról, mely apródonként foszlánnyá égett. Az egyenkint felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya felrepült a lángok közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt, úgy üvöltött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt ott; minden eltűnt, csupán a kemény borítéktábla hajladozott összeguzsorodva a parázs között, fekete felszínén végigjártak csavargó vonalokban a kósza tűzférgek, amik halottaikat keresik.

Milyen könnyebbült szívvel sóhajtottak fel mindhárman.

– Nincsen többé!

Zoltán örömtől ragyogó arccal fordult az öreg jószágigazgatóhoz.

– Megírhatja ön Szentirmay grófnak, hogy látta ez iratokat hamuvá égni.

– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve – szólt az öreg. – Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon örülni fognának, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.

– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak vissza engem, most én tiltom el magamat. E percben semmi sem vagyok. És én senkinek sem akarok terhére esni; legkevésbé azoknak, akik szeretnek.

Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A sorsváltozás nem változtat a jellemen.

– Még egy izenetünk van – szólt, változatlan arccal vonva elő oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt címezve.

A levelet Maszlaczky írta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószívű Kőcserepy tanácsostól, hogy saját jóindulatából (ez duplán is alá volt húzva) Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére válik; másodszor szinte az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik nemes lelkű kedélyre idézte elő azt a nemes lelkű eredményt, miszerint Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a Kárpáthy család ügynökségét a Kőcserepy családéval váltandván fel, miután ő (ti. Maszlaczky úr) úgyis egészen más állást fog elfoglalni a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az ígért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a kettőjöknek legszívélyesebb pártfogását stb…

Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette, s a tűzbe akarta vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s bánni kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva azáltal; hátha ő elfogadja az ajánlatot.

Egy tekintet e változatlanul komoly arcra ismét más gondolatra téríté. Összemorzsolta a levelet, s a tűzbe vetette.

Csak azután mondta meg Kovácsnak, hogy mi volt abban foglalva.

Nem kételkedett, hogy az ifjú ügyvéd éppen oly megvetéssel hajította volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal jogtudós jobban örült védence e merényletének, mint bárminő jutalomnak, mely a csalárd emberek előtt megfogható, és megszámlálhatóságánál fogva becsben szokott tartatni.

Ő is úgy cselekedett volna, s jólesett neki, hogy Zoltán nem is mondta ki az ellenkezőt.

Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát. Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.

Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt. Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy miért hívták őt „szegény fiú”-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem leend módjában őt tarthatni.

Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy jegenyefákkal beszegett út mellett terült, éppen akkor jött fel a nap, s a két utazó akkor vette észre, hogy amerre keresztül kellett haladniok, az egész út hossza el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltással üdvözlék minden oldalról.

Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé, rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: „Hordozza az Isten szerencsével! Hozza vissza minél elébb újra”!

Tizenkét lovaslegény rúgtatott a fák mellől kocsijához kétfelől. Marci volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket, hogy maradjanak el tőle.

– De biz elkísérnők a világ végeig is!

Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton maradtak el tőle, ott is utánakiálták, kalapjaikkal integetve felé:

– Hozza vissza az Isten minél elébb!

Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, anélkül, hogy vesztett örökségére csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele mindenütt, mint az emberek szívei!

Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.

Midőn le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni. Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiú hátul a bakon ülve jött el velök Kárpátfalváról.

– Már engemet Zoltán úrfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is, majd csak megélek valahogy.