1840-ben nagy elevenség jellemzé a Pozsony fővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta. Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje a derék városnak. Elpusztult várát csak a gettóba rekesztett zsidóság őrzi, históriai emlékű királyhalmát körülnövi a fű, szép ligeteiben, ha megzendül is valami árva kintorna, alig akad egy-egy szekundánus diák, aki azon elábrándozzék; s ha estenden a nagy tót szekerek végig nem csörtetnének a köves utcákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolc órakor lefekhetnék aludni, hacsak kedve nincsen százados színdarabokat nézni a szomorú színházban, miket elárvult vándorok adnak elő gyér hallgatók előtt, az üres páholyok mint egy örökké tartó ásítás fordulván a színpad felé, hogy a játszó személy szinte elkívánja az ásítást tőlük. A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban, egy-egy meghasonlott kedélyű delnő, kit a világ kezd nem érdekelni; egy leszállt másodszülött, ki vénségére takarékossá kénytelen lenni, s lejött lakni rozzant kastélyába, hogy a bécsi házbért meggazdálkodja, és még azután egynémely elhangzott politikai celebritás, aki szeretne közel is lenni, távol is egyszerre azon helytől, ahonnan büszkesége elűzte, s ismét visszavonja. A legfényesebb épületek üresen, laktalan állanak. A roppant országházban eltévedhet a látogató, míg a visszhangos folyosókon találkozik valakivel, akitől megkérdezheti, hogy merre menjen vissza. Az aranypajzsos Grassalkovich-kastély udvarán kaszálni lehet a füvet, melyet nem gázol egyéb egy gyomorhártya-sérves házfelügyelőnél, s a hercegprímási palotának minden ajtaja és ablaka be van zárva, és az nagyon jól van, mert az udvarhosszant labdázó diákok még beüthetnék labdával, s ha egyszer egy nehézkes, világossárga jármű végigmotoszkál a hallgatag utcákon, abba is olyan békeszerető tátosok vannak fogva, mintha csak fogadásból járnának még a világon, hogy melyikök tudja a másikat kiböjtölni a világból, ők-e, vagy a parókás kocsis, vagy a fogatlan duennák és rokokó chevalier-k odabenn a salugádoros hintóban.

Mennyivel más élet, más világ zajgott itt, midőn országgyűlések voltak! Mintha az ifjúság máskor távol lakott volna, s csak most egyszerre térne haza sokadmagával; a zárva volt paloták kapui mind kinyitva, azokon fényes aranypaszomántos huszárokba fogódzott hintók gördülnek ki és be; a csendes polgári házak ablakain nagyszakállú hazafiak arcai könyökölnek elő, a ligetben egzotikus cigányzene búsong, a cukrászboltok előtt kalpagos, atillás ifjúság üli körül az asztalokat, s a népes színházban csárdást kiabálnak!

Színházba az ember nemigen azért járt, hogy a becsületes vándorok művészetét bámulja, s ismereteit öregbítse, mint inkább avégett, hogy ott ismerőseivel találkozzék, s magát az előadás alatt kedvére kifecseghesse. Itt meg lehete találni a hon legnevezetesebb férfiait, legbájosabb delnőit, s akinek nem volt elég alkalma Wesselényit hallhatni az országházban, meghallhatá itt kényelmesebben, mert ha a remek férfiú elkezdett suttogni a földszinten, megérthették azt körös-körül valamennyi páholyban szerte.

Egy estve a szokottnál is nagyobb tolongás volt a városi színházban; valami jótékony célra rendeztek hangversenyt, s egy Pozsonyban a felsőbb körökben ismeretes delnő, gróf O***né is fel volt lépendő a cél iránti szívességből.

A nemes cél sokakat bevont a színházba, akik különben tájékára sem szoktak menni; még több vonzerővel bírt az ismeretes grófnő fellépte. Az emberek természetesen azt hiszik, hogy egy grófnőt látni a színpadon már magában elég arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt. A hangverseny egyéb részei is ügyesen voltak válogatva. Kivétel nélkül mindenki igen szépen énekelt, zongorázott és flótázott, vagy amit kedve tartott.

Mi, nagy urak azért szeretjük különösen az operákat és egyéb zenés előadásokat, mert az ember nem kénytelen odafigyelmezni, beszélhet azalatt a szomszédjával, kacsingathat a szomszédnéjára, vizsgálhatja a páholyokat, fecseghet kedve szerint; azért meghallja a dobot is, a klarinétot is, s ha közbe-közbe valami érdekes anekdotát mond el másnak, vagy éppen elhagyja a termet, hogy egy csésze fagylaltot beszopjon, megint visszajöhet anélkül, hogy az előadás fonalát elveszítette volna.

A jelen volt delnőket bizonyára sem Tell Vilmos nyitánya, sem a következett cavatinák, sem az ünnepélyes „Eja mater” szimfóniái nem hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal férfi arca, ki ott ült mindjárt az udvari páholy mellett Tarnaváry hétszemélynök páholyában, szemközt a septemvirnével.

Sohasem láttak érdekesebb férfiarcot. Fiatalsága még csaknem leányi széppé teszi, míg nagy szemeiben a férfibátorság lángjai égtek, miket ha körülhordott a teremen, elfeledték a terem szépei Mozartot Beethovennel, és a színpadon éneklő grófnét velök együtt.

Minden távcső feléje volt fordítva, a mindenünnen célba vevő szép szemek napsugárai alatt égni kellett az ifjú arcának, legalább az oly piros volt, mintha kívül-belül tüzelnék, bár eléggé iparkodott magának oly helyzetet adni, mintha éppen nem jőne zavarba. Igyekezett Tarnavárynéval fesztelen beszélgetést folytatni valami igen közönyös tárgy felett, melyet a szép delnő oly arckifejezésekkel fogadott, mintha azt a legérdekesebb és mulatságosabb dolognak tartaná. Akik távolról nézték, eleget irigykedhettek rá, milyen jól mulat ezzel a gyönyörű fiúval. Vajon hol vette a septemvirné? Talán rokonságához tartozik? Senki sem ismerte, ki lehet. Ki emlékezett volna már rá, hogy évek előtt látta valahol mint gyermeket, mint serdülő fiút. Hogy elváltoznak az ifjú arcok néhány év alatt. Tarnavárynénak pedig tetszett az, hogy a jelen volt delnők mind oly kíváncsian nézik a vele beszélgető érdekes idegent.

– Ön miatt felgyújtják a delnők ezt a páholyt – szólt csintalanul Tarnaváryné. – Az egész világ látcsövei ide vannak irányozva. Kérem, védje ön magát egy kissé!

– Hogyan? – kérdé az ifjú, a tapasztalatlanság tétova tekintetével.

– Hát vegye fel távcsövét, s nézze vissza az önre nézőket! Ha nem mer rájok visszanézni, meglássa, hogy megigézik.

Az ifjú szót fogadott, s körülhordá távcsövét; egy helyen megakadt vele, s oda sokáig nézett. Kőcserepyék ültek ott. Háttal a színpadnak és halavány arcát feléje fordítva, Vilma. Az ismeretlen ifjú reszkető kézzel tette le szemüvegét.

– Nos, mi lelte önt? Hogy elhalaványodott egyszerre – szólta meg mosolyogva a vidám septemvirné.

– Én? Óh, dehogy! – mentegetőzék az ifjú, s újra felvette a szemüveget, és vakmerő mozdulattal nézett vele a szemközti páholyokra.

Most döbbent még csak meg igazán.

Éppen szemtül szemben velök ült egy előtte egészen ismeretlen család, két agg delnő kétfelől és azok között középen egy szép, fiatal, viruló leányka, vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen, ki amint észrevette, hogy az ifjú odanéz feléje, egyszerre bizalmas fejbólintással üdvözlé őt, ismerősen mosolyogva felé, s azután mind a két delnőnek suttogva mondott valamit.

– De mi lelte önt most újra, kedvesem? – nevete a septemvirné. – Most megint úgy elpirult, hogy a szeme fejéréig piros. Ön nagyon fogékony az igézetek ellenében.

– Nem tudom – hebegé az ifjú –, valami ismerősöm köszöntött, akit nem ismerek.

– Hol ül? – kérdé Tarnaváryné magyarázatkészen.

– Itt éppen velünk szemben. Most ne nézzen kegyed oda, mert mind a hárman ide néznek. Két éltes delnő között ül egy szép fiatal lyánka, aki kétszer is üdvözölni látszott, és én nem tudom, hogy ki lehet.

Tarnaváryné a színpad felé irányzá távcsövét, ami arra való volt, hogy az üveg mellett a kijelölt páholyra nézhessen.

– Azok Szenczy grófék, az öreg grófné és agg hajadon testvérje; hanem a lyánkát bizony én sem ismerem. Még sohasem láttam. Egészen ismeretlen előttem. Bizonyosan valami unokája lehet a grófnénak, akit valahol kolostorban neveltek ez ideig.

– Szenczyék? – találgatá magában az ifjú. – Nem emlékszem rá, hogy ismertem volna őket.

– Ah, menjen ön, mit titkolózik – évődék vele a septemvirné –, hisz az a kis barna valahányszor ide néz ön felé, mindannyiszor mosolyog.

– Pedig én nem ismerem.

– De valahol csak kellett, hogy összejöjjön vele. Gondolkozzék csak felőle!

– Nem emlékezem rá. Úgy tetszik… De mégsem lehet. Nem tudom elgondolni, ki az?

A fiatalembert kínzani látszott ez a gondolat, mert csak alig várta, hogy valaki jöjjön a páholyba, azonnal használta az alkalmat a megszökésre, a zseniális báró Berzyre hagyva azt a lovagias kötelességet, hogy a septemvirnét mulattassa.

Az előcsarnokba leérve, közévegyült az ott csoportozó ifjak seregének, kik a lépcsők elejét elfoglalva, várták a hazaszállongó delnők jövetelét, bámészkodva a parányi lábacskák után, melyek ilyenkor világossságra szoktak jőni.

Egyik közőlök megnézte az ismeretlen ifjút, a többi nem sokat ügyelt rá, könnyű volt neki közöttük elvegyülni.

Odabenn az utolsó darabok járták már, a páholyi közönség egy része nem várta be a végét az előadásnak, hanem igyekezett a tolongás elől kitakarodni hamarább.

Nemsokára egyik tündéri csoport a másik után szállt alá a lépcsőzeten. Óh, azt meg kell nekik engedni, hogy igen szépek. Mind igen szépek. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy minek fárasztják magokat annyira a nagyságos és méltóságos urak szegény közrendű leányok után, mikor saját delnőik annyi bájjal vannak felruházva.

Most ismét egy érdekes hölgypár száll alá a lépcsőzeten. Ez Kőcserepyné leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány most is oly halovány. Maga a tanácsos hátul jön, karjára akasztva neje sálját, melyet a világért át nem engedne másnak, s oly nyájasan beszélgetve nejével és leányával, mintha az egy idegen asszonyság és idegen kisasszony volna, akiknek udvarolnia kell.

Az egész család szorosan a mi ifjúnk mellett halad el, ki egész illedelemmel megemelinti előttük kalapját, halkan üdvözölve. A tanácsos úr szerfölötti nyájassággal fogadja köszönését, könyökével szinte elsodor két másikat, aki elfeledett neki köszönni; pedig fogadni lehetne, hogy ő sem ismeri azt a fiatalembert, mint más. A nagyságos asszony hidegen bólint fejével, anélkül, hogy érdemesnek tartaná megnézni, ki köszönt neki. Vilma pedig rászegzi nagy, sötét szemeit, azután feltekint velök atyjára s ismét anyjára, s anélkül, hogy az üdvözlést csak egy ajkmozdulattal viszonozná, siet előre, a tornác alá robogó hintójukhoz.

Az ifjú különös érzéssel tekintett utána. Olyasvalamit gondolt, mintha sajnálkoznék rajta.

Ez elbámulás percei alatt ismét több meg több csoport vonult végig az előcsarnokon; ő maga sem tudta, hogyan történt, amint egyszer visszafordult, szem-szemben találta magát azzal a szép ismeretlen nővel, kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént. Az egyik éltes asszonyságot vezette karján.

Most még vidámabban mosolygott a lyánka, amint őt megpillantá, s kedves gyermeki könnyelműséggel szólítá meg az ifjút:

– Zoltán! Jó estét, Zoltán!…

Az ifjú az egész paradicsomot érzé magára szakadni! Ez a hang, ez megmondá neki, hogy ki az ő szép ismeretlenje. Hisz ez az ő szívereklyéje, az ő lelkének örök boldogsága, az ő reménye, hite, vágyódása. Ez az ő kicsikéje, Szentirmay Katinka.

Az ő kicsije! De mennyire megnőtt, megszépült, mióta utoljára látta! Akkor még játszi gyermek volt, most már ékes hajadon. És ő nem ismert volna rá, pedig mindennap gondolt reá; elment volna mellette, és a szépsége látásán érzett bámulatot hűtlenségnek vádolta volna magában a régi eszménykép iránt.

Pedig a lyánka is megismerte őt! Lám, elfeledte arcát mindenki, aki évek előtt látta, és ez rá tudott találni a férfikor által átidomított vonásaira a hajdani játszótársnak, az édes testvérnek…

Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanatban okosan gondolkozzék; ki emlékezett volna ilyenkor hideg, megfontoló eszmékre? Évekig odajárni a világban, sehol sem menekülhetni egy kedves, bájos emléktől, s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves emlék szép ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a viszontlátásnak, vagy ne; az nehezen volna emberi feladat.

Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant; röviden bemutatta magát; ismerték is már híréből; s azzal feledve volt nála minden fogadás, amit valaha Szentirmaynak tett, leánya bűvös-bájos szép szemei mellett.

Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, amióta nem látá, még szebb, mint képzeletében maga elé bírta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délceg hajadon lett azóta. Aztán talán nem is szabadna azt többet tenni. – Ki tudja? Sok idő elmúlt azóta. Emlékezik-e még a hajadon azokra a boldog óráira a gyermekábrándoknak, amik csak úgy tűnnek elő, mint az álom, ha az ember később visszagondol rájok, s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomorúsága engedné. Vajon emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a magános jávor alatt, hogy sohasem fogják egymást elfeledni, hogy amilyen véghetetlen ideig kell még élni, amíg mindketten felnőnek, olyan véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Óh, édes, tiszta örömei az ifjú éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomorúak leszünk, mikor megszűntünk fiatalok lenni.

Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme szavakat. Nem győzött betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnők irányában tartozott, akik Katinkát kísérték. Szentirmayné közel rokonai voltak. Őszintén örültek rajta, hogy Zoltánt megismerheték, kit még azelőtt nem láttak. Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerheték.

Zoltán sietett e reményt a magáévá tenni. Óh, sokszor, igen sokszor fog ő Szenczyékhez menni. Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon szép lesz.

A csarnokajtónál azonban ezúttal el kellett volna egymástól válniok, ha a véletlen sors a szerető szívek kezére nem játszik, mely nem restelli nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szenczyék hintaja nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami rangjához illő társaságban, s elfeledkezett úrnőiről, nem először, nem is utoljára.

– Óh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát – sopánkodék az agg nők egyike, kit még kisasszonynak neveztek; az asszonyság azonban jószívűen biztosítá, hogy gyalog is hazamehetnek, hiszen az idő szép, holdvilág van, s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkíséri őket, ámbár kissé messzecske laknak.

De hogyne lenne olyan jó; bár a város túlsó végén laknának, hogy odáig mehetne velök! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek.

– Köszönöm, Zoltán – szólt az mosolyogva –, nem haragszik, hogy így nevezem. Mi csak egymásba szoktunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én pedig az övé. Tudja: ő kisasszony, én pedig özvegyasszony vagyok, akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénnyel látnának karonfogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett.

A két öreg jót nevetett e tréfán, s egymásba kapaszkodva tipegtek az előrebocsátott fiatalok után, csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frissek, mint voltak Napóleon idejében.

Az ifjú és a leányka eleinte szép illedelmes távolban haladtak egymás mellett, amíg a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, ahogy sötétebb utcákba kezdettek hatolni, természetnél fogva közelebb kellett húzódni Katinkának Zoltánhoz, majd egy csúnya nagy kőben megbotlott szegényke, mire Zoltánnak valódi kötelessége lőn, hogy karját ajánlja védencnőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyöngéd kezecske ott volt hajdani helyén, ott szíve és karja között, mintha sohasem vált volna el tőle, olyat érzett, mintha egyenesen hazamenne ő is oda, ahova e lyánkát vezeti.

Mennyi mondani-, mennyi hallgatnivalójok volt! Óh, arra kevés volna egy hó, egy év, egy egész élet…

Most is az az őszinte gyermek volt mind a kettő, akinek egymás előtt nincsen titka, aki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert tudja, hogy azok mind osztva vannak. Katinka elmondta, mennyit emlegették ők Zoltánt; ő is, s a kisgyermekek mind. Hogy várták vissza. Tulajdonképpen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett felkeresni, de az neki eszébe sem jutott, s ha egykor gondolatjába ötlik is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán számára, mikkel oly tisztára fogja mosni, mint a kristály, mert az igaz szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kegyencét önmaga ellen is tudja védni.

Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain; mennyi boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét, s mennyi édes van még azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon neki az egész világból, beh hamar tudna rá válaszolni.

Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velök, s Szenczyné ráismert korhely kocsisára.

Az esküdött mennyre-földre, hogy ő ott állt a színház előtt, de nem vették észre, s rövidebb dolog volt elfogadni a mentséget, mint utánajárni.

Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal elváltak tőle.

Zoltánnak még vissza kellett menni a színházhoz, hogy Tarnavárynét hazakísérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért ideiglenes szállására haza.

Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondatlansággal engedé át lelkét azoknak, egy édes mosolygásból állt az egész jövő előtte, melytől elfeledett mindent, ami elmúlt.

Még álmában is mindenütt őt látta, ővele járt a gazdag, virágos mezőkön, hallgatta édes szavait, gyönyörködött bűbájos, gyermeteg mosolygásában, átolvadt lelkével őszinte, tiszta szemeibe.

A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztá fel. Pitvarnoka belépett hálószobájába, egy levelet nyújtva át neki, melyet Szenczyék inasa adott át neki.

Zoltán Szentirmay írását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre kijózaníták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe írva, akár fel se törte volna.

„Kedves Zoltán, ön feledni látszik, amit nekem ígért. Ha azt nem akarja, hogy én menjek el Pozsonyból, akkor önnek kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.”

E jéghideg szavak elűzték az álmot a szemről – a szívről. Észébe juttaták Zoltánnak a kárpátfalvi szomorú jelenetet, rejtélyes fogadásával. Milyen messze elüldözte őt ez a rejtély!

Egész testében reszketett, midőn fölkelt, mint akit a láz gyötör. Megalázva, megtörve, földre verve érezte magát…

Egyszerre észrevevé, hogy reszket. Ő reszket, ki azt hivé magáról, hogy bátor, hogy erős lelkű; reszket egy ismeretlen gondolattól, mint félénk gyermek az éjszakai hangtól. Ő, kit a tengeren, midőn elővett a tengeri láz, azt mondhatá magának: „Én nem akarok, nem fogok beteg lenni!”, és fölkelt, és nem lett beteg; ki ha elfáradt, ha nélkülözött, azt mondhatá magának: „Én megtiltom neked, hogy pihenj; megtiltom, hogy éhezzél!”; most ne mondhatná-e azt lelkének: „Én megtiltom neked, hogy félj!”.

Megkeményíté szívét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok az, mely közte és a Szentirmay család között áll, szemébe kell nézni a hidrának, s fejére gázolni annak, ha még akkora volna is.

Hol kezdje? Egyetlen gondolatja sem volt még rá. Annyit tudott, hogy rögtön el kell utaznia Pozsonyból. A gőzös reggel indult, még azzal elmehetett. Hová? Pestig bizonyosan. Onnan talán tovább.

Sietve elkészült. Inasát hátrahagyta, hogy másnap holmijával kövesse. Ajtaját azalatt tartsa zárva, s ne szóljon senkinek elutazása felől.

Míg a gőzösig sietett, addig támadt egy gondolatja; még akkor csak tétova, kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában. Leült a lapátkerék elé, órahosszant elnézve, hogy töri fehér porrá a hullámot a csattogó lapát, millió fehér gyöngyöt hajtva a víz alá, majd meg elnézte sokáig, hogy omlik a fekete füst a magas kémény korona alakú kürtözete közül, sűrű, egymást hengerítő gomolyokat képezve a világoskék égen, azután elállt percig a gőzerőmű mellett, mely szörnyeteg fejét le s fel emelgeti, vaskönyökeivel számtalan egymást kerülgető iját-fiját taszigálva. Az utazók között szép delnők is voltak, akik el nem tudták gondolni, mit nézhet egy ilyen szép, elegáns fiatalember órahosszant az unalmas hullámegyformaságon, az alaktalan füstfelhőkön, s a gőzgépek változatot nem szenvedő örök küszködésén.

Pedig ő sokat látott és gondolt azalatt.

Amint Pesten kikötött a gőzös, a legelső bérkocsiba vetve magát, Kovács szállására hajtatott.

Kovács már ekkor egy év óta Pesten lakott mint a Kárpáthy család ügyvédje. A régi öreg ügyvédet, ki János urat kiszolgálta, egy év előtt revokálták ama mennyei bíró elé, akitől nincs többé apelláta. Ő már intra dominium van, bírván azt a jószágot, mely egyedül van biztosítva arról, hogy aviticitas útján tulajdonosától vissza nem pereltetik, tudniillik: a sír.

A jövedelmes és a nagy fontosságú állomásra nézve igen természetesen a legtöbben vágyódtak az igen tisztelt ügyvédi karból, s nagyon valószínű volt, miszerint a törvényes gyám, a méltóságos septemvir úr valami nagy tekintélyű, tapasztalt és meglett fiskálissal fogja e fontos helyet betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén minden fiatalember iránt, mintha mindegyiknek az orráról látná, hogy ez is egy veszedelmes újító, aki a régi jó rendet fel akarja forgatni, aki vasúton akar járni, és adót akar fizetni.

Annál meglepőbb lehetett tehát, midőn megtudták, hogy a hétszemélynök által ez állomásra alkalmazott egyéniség egy fiatal, most cenzúrázott ügyvéd, akinek még semmi gyakorlata sincsen: valami Kovács vagy kicsoda.

A fölületes vizsgálók ebben valami rendkívüliségre véltek akadni, s a tényt Tarnaváry jellemének egyéb különösségei közé sorozták; pedig az nagyon fölfogható volt; Tarnavárynál a heveskedés, gorombáskodás csak modor volt, azért ő valódi fogékonysággal bírt a becsületes, őszinte jellemek iránti tiszteletre, s ha szerette is a zsarnok szerepét, de egyesíté vele a pártfogóét. Azon ifjak közül, kik nála töltötték törvénygyakorlataik éveit, ha sok mulatságos űzés-hajtás emlékeit vitték is el tőle magokkal, de később az életben minden alkalomnál tapasztalhatták, hogy a kemény, indulatos ember saját előszeretettel hajlék hozzájok. Ez előszeretet sehol sem lehetett annyira indokolva, mint a jelen esetben. Tarnaváry tarthatott tőle, hogy ha e rendkívüli pert, mely Zoltán ellen foly, egyikére régi ismerős ügyészeinek bízza, azok nem maradnak menten minden befolyásától azon aggodalomnak, mely őket egyéb ügyeikre nézve Kőcserepy mint tanácsos ellenében leszorítva tartja, míg ez eszes, tudományos ifjú, kinek az első pere lesz, nemcsak hivatási ambícióból, de védence iránti személyes előszeretetből is, teljes lelkével, hitével fog azon csüggeni.

Még mielőtt Zoltán megérkezett volna, hazahívatá Kovácsot. Zoltán csak két hónappal későbben jött meg.

Amint Pestre ért az ifjú, egyenesen Kovácshoz sietett, kit késő este is munkában talált.

A fiatal ügyvéd őszinte örömmel látta megérkezni ifjú védencét, kit még külföldön hagyott el. Zoltán mondá neki, hogy az ő szállásán fog maradni, ha szívesen látja. Kovácsnak nagyobb örömet nem is mondhatott volna.

Az ifjú Kárpáthy már szinte egy hétig ott tartózkodott ügyvédje szállásán, s még semmi készületet sem mutatott, hogy máshová akarna menni. Kovács egynehányszor előhozta neki, hogy talán jó volna az ifjú báró számára állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt, hogy ő jól érzi itt magát, s úgysem sokáig akar Pesten maradni.

Napközben gyakran bevetődött Kovács írószobájába, s gyakran meglepte ügyvédét, midőn az, jöttének neszére, hirtelen eldugta írásait, s mindannyiszor igen zavarodottnak látszék.

Zoltán úgy tett mindig, mintha nem venné azt észre; beszédet kezdett az ügyvéddel, s szórakozottság színe alatt annak irományai közé iparkodott tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent, hogy sohasem vehetett észre semmit.

Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az ügyvédet, hogy annak a nagy sietségben nem maradt ideje valamennyi irományt jól összenyalábolni, s amint azokat sebtében íróasztala fiókjába lökte, egy vékony csomag az asztal alá hullott belőle.

Zoltán nagy készséggel sietett azt felvenni, s míg a szerfölött zavarba jött ügyvédnek átnyújtá, hirtelen megtekinté a csomag címzetét „Béla Kárpáthy, contra Zoltanum Kárpáthy et Rudolfum Szentirmay!”

„Ah, ez hát a göcs!” – gondolá magában.

– Micsoda pöröm van énnekem Abellino bátyámmal? – kérdé, közömbösséget színlelve, az ügyvédtől.

Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, ami neki annál rosszabbul sikerült, mennél jobban erősítette. Először is füle hegyeig vörös lett, azután pedig majdhogy ríva nem fakadt. Csak mondani kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna.

– Ugyan, ne turkáljon az írásaim között nagyságod – kiálta, bosszankodással akarva elütni a dolgot.

– Hát turkálok én? Ez leesett a földre, s én felvettem – szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szíve!

– No, hát legyen szíves ideadni.

– Mindjárt, mindjárt, jó barátom, hadd nézzek egy kicsinyt bele!

– De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki; ott minden szépen rendbe van szedve, alfabét szerint; hányjon el belőle egypárt, akkor aztán én felforgathatom megint az egész levéltárt, amíg ráakadok.

– De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben?

– Ugyan mit nézhet egy unalmas osztályigazítási peren? Ez csak gyermekies kíváncsiság.

– Hozzám fér! – felelt meg e szóra Zoltán, s bontani kezdé a pörcsomagot.

Eddig tréfásan folyt a vitatkozás, de amint Zoltán a per kötőlékét feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá, s érzéstől reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte:

– Óh, kedves Zoltán! Ne nézzen azokba az átkos iratokba.

Az ifjú szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére, s mintha a régi kísértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:

– Mi van ebben az írásban?

– Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon! Én mondom önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, aki azt tanácsolandja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az önnek halálos, gyilkos ellensége.

Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szorítá kezei közé az iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt, szép arca halovány lett, mint a fal.

– Barátom, igaz jó barátom – szólt reszketeg hangon Kovácshoz. – Ön tudja, hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a legboldogabb reményt, amihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok, valami sejthetetlen átok mindig – mindig széttépi szemeim előtt, hogy nekem bűnhődnöm kell, és nem tudom miért, hogy kerülnöm kell azokat, akiket szeretek, és nem tudom, miért. Van-e e pernek összefüggése azzal az átokkal, ami az én szívembe van égetve?

– Én nem felelhetek önnek!

– Úgy itt lakik a kísértet! – kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg szemei mondhatlan érzéstől ragyogtak.

Kovács megfogta az ifjú kezét.

– Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, aki önt nálamnál jobban szereti? – egyet kivéve.

– Csak azt az egyet ne említette volna ön most!

– A szemem könnyezik, és a szívem reszket, amint itt kérem önt, és ha az a másik itt volna, éppen így könnyezve, reszketve könyörögne önnek, vesse el kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden soraiban, mert azon perctől kezdve, amidőn ön azokat megismeré, megszűnt ön fiatal lenni, és lett öreg-öreg ember, megszűnt ön szeretni tudni, és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Óh, adja ön azt az írást nekem vissza, és ne fürkéssze énnálam a titkokat, miket Isten irgalma örökre takarva tartson minden ifjú lélek előtt! Ön még gyermek, oly ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen önben elég férfierő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról, s menjen ön azután örülni az életnek, ami tele gyönyörrel van tárva ön előtt.

Zoltán komoly, nyugodt arccal állt Kovács elé, s hideg tekintettel nézett annak szemeibe.

– Édes jó barátom! Mi évekig jártunk egymással, s megtanultuk egymást ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben; bizonyságot tehet róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt. Ha nem mondaná is ön, érzeném, szívem borzadálya mondja, hogy aminő veszély torkában sem az égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó krátere előtt nem voltam, olyan előtt állok most; de én meg akarom azt ismerni, és ha a halál van ebben az írásban, el akarom azt olvasni, és ha az ördög lakik is benne, előhívom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kísértet elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom tőle kérdeni, hogy híják, és miért üldöz. Én meg akarom ismerni azt a pert, és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne.

– Súlyosan volna ön büntetve esküvéseért, ha azt tenné.

– Fogom tenni!

– Az én tudtommal nem – szólt ekkor Kovács határozottan. – Én becsületszavamat adtam egy férfinak, akit ön éppen oly mértékben szeret, mint amelyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával megismertetni nem fogom, nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. – Most tessék felbontani az iratokat!

Zoltán e szókra összeköté a percsomagot, s szótlanul visszatette az ügyvéd asztalára.

Kovács hévvel szorítá meg ifjú védence kezét, alig hallhatólag rebegve:

– Köszönöm, köszönöm…

Az ifjú oly, mondhatni elektrikus dühvel nézett az összekötött perre, mint valami gyűlöletes fenevadra, s a gyermeki indulat egész elfojtott hevével tevé rá reszkető kezét:

– Azért ne higgye ez a kísértet, hogy nem fogok vele beszélni.

Azzal eltávozott, és Kovács három hétig hírét sem hallotta védencének, ki most már saját házába költözött, melyet egykor az öreg nábob annak az örömére építtetett, hogy neje Pesten kíván lakni, de amelyben nem lakhatott soha, sem ő, sem felesége.

Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak; felkereste a legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba, s midőn olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt, nem hallani-e valami neszét annak, amit ő meg akar tudni.

Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán őáltala könnyebben hozzájuthatna a perhez? Egy ízben összetalálkozott vele, s előhozta neki az ügyet. Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt, hogy ez csak az ügyészek dolga, és a védencnek addig, amíg nagykorúságát el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre.

De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet írni Kőcserepy úrnak, mely e pár rövid szóból állt:

„Már pedzi!”

Azt ugyan rögtön megtehette volna, hogy a pert az ifjú kértére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett, s ügyvédi hírnevének sokat árthatottt volna; úgyis jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát visszautasíttatni, amerre egyszer megindult.

Egy napon a Városligetben sétálva, Zoltán megpillantott egy nagy bajusszal ellátott patriótát, aki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy világmegvetéssel szedegeté elő kopott atillája hátulsó zsebéből az oda elrakott görögdinnyemagokat, melyeket szépen megtisztogatva, evegetett csöndes kényelemmel.

Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött ismeretséget, s odasietve a vén szittyához, megszólítá:

– Jó napot, Bogozy! Mit csinál itt?

A vén sas félretekintett, s anélkül, hogy a jó napra fogadjistent mondana, felel egykedvűen:

– Ebédelek, ahogy látni tetszik.

– Konfekt talán?

– Nem konfekt biz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban.

– Hát még mindig a régi állapotban van? – kérdezé Zoltán részvéttel.

– Az a bajom, hogy nem vagyok.

– Tán ismét nem sikerült a cenzúra?

– Az a nagy baj, hogy sikerült.

– Hogyhogy?

– Hát addig, amíg jurátus voltam, csak akadt exmissióm, akcidenciám, de amióta felesküdtem, elestem ettől a jótól, s most csak abból éldegélek, amit a körmölésből kapok.

– Hát nem folytathat pereket?

– Ugyan ki bízná rám a perét?

– Már miért?

– Mert attól félhetne, hogy a felperest egzekváltatom, vagy beiszom a perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja: szegény embertől minden kitelik.

Zoltánt nagyon szomorította ez a cinikus beszédmód. – Tehát most mivel foglalkozik?

– Mondtam, hogy körmölgetek.

– Még mindig Maszlaczky úrnál?

– Nála is, másutt is, aki fizet. Tíz krajcárért írok egy ívet. Ha tud valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem. Zoltánnak egy gondolat ötlött a fejébe.

– De bizony most jut eszembe, énnekem magamnak is volna valami íratnivalóm.

– Az isten áldja meg, nagyságos úr, ne bízza másra, én leírom egy szó hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e?

– Egy egész per. Hanem egy kis utánajárás is kell hozzá.

– Előkerítem én. Hol van? Elmegyek érte Erdélybe is, ha parancsolja.

– Nincs olyan messze. A „Kárpáthy contra Kárpáthy et Szentirmay” pert akarnám leíratni.

– Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiskálisa Kovács, minden percben kiveheti.

– Igen, barátom, de azt akarom éppen, hogy ő ne tudjon felőle, mert az a szándékom, hogy az így leírott pert majd elküldöm Londonba egy híres jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa, nem akarnám Kovácsot azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az övé mellett. Zoltán úgy hazudott, mintha tanították volna rá.

– Úgy! Értem – szólt Bogozy. – Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rálesek, mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fennmaradok, s míg ő alszik, azalatt lerápiálom az egészet, azután majd leírom abból tisztán.

Zoltán alig bírta rejtve tartani izgatottságát. Mint aki valami jó alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tíz arany akadt a kezébe, azt odanyomta a vén fiú markába.

– Fogja ezt előre, ha meglesz, még tízennyit adok.

Bogozy a fogásáról azt ítélte, hogy ötkrajcárosok vannak a markában, s csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá.

– Csak nem bolondult meg? – mormogá magában. – Nem tudok én ebből visszaadni. Uram, sárgát tetszett adni fehér helyett.

– Csak hadd maradjon. Ha le van írva a per, száz aranyat kap érte.

Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson belőle magánál kilencet, ne hagyja nála mind a tízet, mert ő még ma mind elkölti, amúgy meg majd apródonként kikéregetné. Zoltán felkapott lovára, s otthagyta a jámbor Bogozyt, de aki azért csak megette a dinnyemagot mind egy lábig.

Arannyal fizetni nemigen volt szokás az én emlékezetemre ebben a világrészben, ahol mi lakunk, s ha valaki aranyat adott ki, azt mindig egy nemével a pironkodásnak tette, mert nagyon megnézték érte az embert, s bizonyosan mindenki azt gondolhatta felőle; „Ugyan, már hogy tudja elkölteni?” Szegény legénytől még azt is megkérdezték, hogy hol vette, s purifikálni kellett érte magát, hogy tisztességes úton-módon jutott hozzá; ha pedig rendes életű ember adta ki, abba a gyanúba keverte vala magát, hogy minden más pénze elfogyott, s arra szorult, hogy aranyat költsön; sok helyen nem is tudták, hogy mit kell belőle visszaadni.

Fráter Bogozy a legnagyobb titokban iparkodott túladni a Zoltántól kapott aranyokon; elcsaklizta (műszó) kutyébereknek (szinte műszó), felváltogatta ismerős pincéreknél szép suttyomban, de egyen mégis rajtakapták, s híre futamodott, hogy Bogozy aranyakat vált. Kit ölt meg értök?

Megtudták az esetet társai, kik egy irodában dolgoztak vele, s besúgták Maszlaczky úrnak. Maszlaczky úrnak pedig feltűnt a dolog.

Bogozyn egy cseppet sem látszott meg, hogy pénze van, még a könyökén támadt szakadást sem foldoztatta be, pedig másutt is kopott volt már az atillája.

– Ejnye, amice – támadt rá egyszer a principális, mintha csak most venné először észre, mutatóujját mintegy értelmezésül a megszólított atilláján támadt lyukba fúrva –, ejnye, amice, nem foldathatná be már egyszer ezt a lyukat itt az atilláján?

– Nem tudnám, hogy miből – viszonza készen Bogozy, fel sem tekintve a papirosról.

– Hát abból a sok aranyból, amit itt-amott elprédál.

Bogozy neheztelve tekinte fel e szóra.

– Ugyan már ki fütyülte be azt is?

– Hja, van énnekem egy kis madaram, aki nékem mindent megmond. Hol vette maga azt a sok aranyat?

Bogozy gondolkozott rajta, hogy mit találjon ki. Minden jó gondolat messze volt tőle.

– Loptam – felelt végre mulatságos flegmával.

E szóra Maszlaczky úr felüté az orrát.

– Kedves barátom uram, hogy mondhat ilyen szót, hogy „loptam”? Illik az ilyen szó egy diplomatizált férfi szájába? Hogy tudnék én ilyen közönséges gondolkozásmódot megengedni magamnak? Piha! Még csak tréfának is! Én a múltkor néhány aranyat feledtem az asztalomon, amit később nem találtam ott, de én a világ minden kincseért ki nem mondanám ezt a szót, hogy „valaki ellopta”. Énkörülöttem csupa feddhetlen jellemű emberek vannak, s nekem a szemem égne ki, ha valamelyik azt olvashatná ki a szememből, hogy én azt gondolom, hogy ő lopott. A szemem égne ki!

Bogozynak nagy kedve lett volna a tele téntatartót hevenyében Maszlaczky úr szemei közé vágni, nehogy kiégjenek; hanem elgondolta, hogy a leírandó pert másutt nem kapja meg, ha itten összevész, s ahelyett durcás nyugalommal viszonzá:

– Nehogy azt gondolja a tekintetes úr, hogy én loptam el az aranyát; mert nekem, ha tudni akarja, nagyságos Kárpáthy úrfi adott a múltkor egypárt, tessék megkérdezni tőle, ha olyan nagy kedve van utánajárni.

– Micsoda Kárpáthy úrfi? Melyik Kárpáthy úrfi? – tudakozódék gyorsan a fiskális.

– Hisz azt a vén invalidus gavallért csak nem hívom úrfinak.

– Tehát Zoltán? Mi köze önnek Zoltánhoz? Miért adott az önnek aranyakat?

– Hát mert kértem tőle; mert nem volt mit ennem. Ő pedig ismer még a nagy árvízből, hát adott néhány aranyat. Az neki annyi, mint másnak két garas.

– Kedves barátom – szólt Maszlaczky úr, pozitúrába vetve magát. – Azt én egyáltalában nem szeretem, hogy az énkörülöttem levő adjunktusok vagy jurátusok összeköttetésben legyenek olyan pörfelekkel, akik ellen valami ügyet folytatok. Én nem zárhatok el minden titkot a jurátusaim és adjunktusaim elől, s ezen a csatornán át sok kiszivároghat, amit nem lett volna szabad másnak megtudni. Most éppen a Kárpáthy-féle perben dolgozom, és nagyon megütközve hallom, hogy segédeim egyike éppen akkor indokolatlan ajándékokat fogad el az ellenféltől, holott én legnagyobb peremet is megszoktam önnek a kezei alá bízni.

Milyen gyönyörűsége lett volna Bogozynak a legeslegnagyobb pert, mi éppen keze alatt volt, megfogni fülénél fogva, s úgy hajítani szerteszéjjel, hogy minden írás kilencvenkilenc felé repült volna belőle; de csak tűrte, a száz aranyra gondolva, s haragjában olyan cifra betűket írt, hogy ember legyen, aki el tudja olvasni.

– Én olyan gondatlan vagyok – pattogott tovább is Maszlaczky úr –, hogy sohasem zárok el semmit, én tele vagyok bizodalommal minden ember iránt, és én nagyon könnyen megadhatom az én bizodalmamnak az árát.

Azután nagy haragosan a szobájába távozott az ügyvéd, maga után csapva az ajtót, s még onnan belülről is sokáig elhallatszott dörmögése, de aki keresztülláthatott volna a falon, hogy utolérte volna a bámulás, azt látva, hogy az ügyvéd e bosszús dörmögésekhez milyen vidám arcot csinál, hogy mosolyog, milyet rándulnak az ajkai, hogy hunyorgat szemeivel, s kezeit nem szűnik meg dörzsölni, s valahányszor elmegy a Kárpáthy-pör mellett, mindannyiszor rejthetlen örömmel tekint reá; csak hogy el nem neveti magát, olyanokat rándul szeme, szája, arca.

Végre magához tér a sok kézdörzsölésből, s örömének annyira nem tud parancsolni, hogy elkezd magában fütyülni, míg észreveszi magát, s a szájára üt: – odakinn meghallhatják.

A megtöltött csibuk visszaadja nyugalmát. Az ilyen pipaféle nagyon alkalmas arra, hogy az ember arcát megfossza minden kifejezéstől.

– Bogozy! – kiált nyájas, kellemetes hangon.

A szólított engedi magát még egypárszor hívatni, s csak azután jön be.

– Hát haragszunk-e még? – kérdi familiáris nyájassággal Maszlaczky a duzzogó besenyőt, mire az fölöslegesnek tartja feleletet adni.

– No, ne haragudjék – szól tovább Maszlaczky –, lássa, én heves ember vagyok. Kurta nyakam van, hamar a fejembe megy a vér. Én nem akartam önt megbántani. Nem is önre céloztam. Hiszen régen ismerem már kedves barátomat; ismeri az egész világ; hűsége, férfias szilárdsága, lelkiismeretes hallgatagsága példabeszéddé vált. Ezt öntől senki sem vitatja el.

Bogozy is jónak látta valamit szólni a dologhoz.

– Hiszen csak azt restelltem, hogy a tekintetes úr azok előtt a bikficek előtt szidott le. Négyszemközt nem bánom, mondjon akármit.

– Azt is helyre fogom tenni. Meglássa ön. Fényes elégtételt fogok adni. Én most kénytelen vagyok elutazni néhány napra Pestről. Ez idő alatt önre bízom az egész irodát. Ön ügyeljen fel mindenre! Háljon itt az én szobámban! Minden kulcsot a kezére bízok: a levéltárét, a perköltségi pénztárét, mind. Ön fizesse a frátereket s minden előfordulandó sportulát és expensát. Ami pénz jön be, azt vegye át és nyugtatványozza. Adok rá felhatalmazást. Egy pörömben kompareálni kell, ott majd ön fog megjelenni helyettem, s felveszi a levátát. A többiről pedig, ami előadja magát, mind pontos naplót fog vezetni, s magának a jurátusok működéseiről teljes tudomást szerez. – Nos tehát, meg van-e ön velem elégedve; elhiszi-e már, hogy nem akartam önt megbántani, hogy teljes bizodalmam van hozzá; no?

Bogozy csak mind azt gondolta magában, hogy mégis jobb szeretne ő egypárt az oldalbordái közé suhintani a principális úrnak, hogy tökéletesen meg legyen elégedve, s csak a nyakát tekergette a nagy megtiszteltetésre.

– Adjon hát kezet! – monda Maszlaczky úr, elfogva Bogozy tenyerét, ki engedte azt szorongatni, mint egy darab fát, s amint eleresztette a principális, menten kilódult a szobából, fensőbbsége érzetében érzékeny fabarackkal tisztelve meg egy apró jurátus fejelágyát, akire gyanúja volt, hogy az árulta el az aranyakat.

Maszlaczky úr pár óra múlva útra készen állt; a vén huszár vitte utána bőröndjét, köpönyegét. Az irodában tudtára adá a személyzetnek, hogy távollétében Bogozynak fognak engedelmeskedni, akit alteregójának hagy hátra, amiből az következett, hogy amint kihúzta lábát az ajtón, a fráterek mind abbanhagyták az írást, Bogozyra hagyva, hogy végezze el, amit ők nem győznek. Amice Bogozy azután, hogy tekintélyét fenntartsa, az úrfiakat egytül-egyig mind a földhez verte, kit az ágy alá dugott, kit az asztal alá, kit meg kidobott az ajtón. Egyszóval emberül feltartá a rendet egész délig. Délután nem kellett, mert a fráterek feleslegesnek tartották megjelenni.

Azt szerette csak Bogozy. Háborítlanul maradt az egész szálláson. Első dolga volt a Kárpáthy-féle pert előkutatni. Vett két konc papirost, azt is Budán vette, hogy még csak a papiros se hasonlítson ahhoz, ami az ő irodájokban van. Az iratot pedig egyenesen állította maga elé, ezáltal a betűk hátrafelé dűlve, nagyon különbözővé tették azt szokott írásától. Ha valaha napfényre találna jőni, könnyebb lesz az eltagadás.

Maszlaczky úr mindezen dolgok mellett feddhetetlen, becsületes ember. Hát tudhatja ő, hogy mi történik azalatt irodájában, amíg ő távol van? Hát tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy míg ő jóhiszeműen dolgai után jár, azalatt egy esztelen ember az egész Kárpáthy-pert lemásolja, s átadja annak, akinek azt nem volna szabad látni, s kést üt a szívébe egy ártatlan, semmi rosszat nem sejtő ifjúnak, akinek még csak sejtelme sincs azon undok eszmékről, miket az a per tartalmaz? Nem úgy járt-e ő el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiú; nem rótta-e meg nyilván, több ember hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét, hogy Kárpáthy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott-e azon lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja ismertetni, amik az ő irattárában vannak eltemetve? Tehet-e arról, ha valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okolhatja-e őt józan ember a következményekért, ha éppen az, akire rábízta, hogy okirataira felügyeljen, ez okiratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Óh, nem. Bizonyára Maszlaczky úr a leglelkiismeretesebb ember, aki még csak nem is gyanítja, hogy mi történhetik azalatt odahaza, amíg őt fontos ügyek távol tartják, s aki legnagyobb lármát fog ütni, ha Kárpáthy Zoltán a rejtett okiratokkal megismerkedik, s ez világ elé kerül, s ezen esetben okvetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden irgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt. Erre előre készen lehet.

– Holnap estére készen leszek a perrel – ezt súgta Bogozy egy napon Zoltán fülébe, kivel az utcán találkozott.

Hacsak nagyon kevéssé lett volna pszichológ a jámbor pacinacita, észre kellett volna vennie azt a szokatlan sápadást, ami az ifjú arcán elvonult e szókra.

– Elvárom önt – monda neki, kérges tenyerét megszorítva. Másnap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifjú, meghagyva cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úriember tudakozódik utána, azt vezessék fel hozzá; másnak senkinek sem lesz otthon.

Milyen lassan mászott neki az idő, amíg este lett! Százszor megnézte az óráját, s minden hangosabb léptekre az ajtóhoz sietett figyelni. Véghetetlen nehéz volt a várakozás, amíg beesteledik.

Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent, könyveket vett elő, hogy olvasson belőlük, s nem tudott odább menni az első sornál, amit elolvasott sem emlékezett rá, minden óraütés kizavarta a szövegből.

Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Kováccsal együtt tanult végig, s amint azokon végiglapozott, úgy kezdett emlékezni lassankint az ifjú jó barát értelmes arcára, mint oktatja őt nemes tanácsokkal, mint mondja neki szelíden: „Ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz, miket erőszakosan meg akar ismerni; hagyja azokat nem letteknek, nem ismerteknek maradni, ott ahol vannak, énértem, és még egy másik kedvéért, aki önt oly nagyon szereti!”

És azután feltűnt ennek a másiknak emléke előtte, midőn a kárpátfalvi kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére ölelte őt könnyezve, s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szűnjék meg keresni e bánat, e könnyek okait örökre, hagyja el őt, és sohase tudja meg, miért kellett őtőle megválni.

Elmaradt, elábrándozott ennél a gondolatnál.

Egyszerre rögtöni kocogtatás az ajtón riasztá fel ábrándozásiból. Mintha hívatlan kísértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt reá.

– Ki az?

Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, engedelmet instálva, hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat. Hóna alatt volt a per.

Zoltán minden vérét fejébe érzé tolulni, alig látott, alig bírt szólani, alig felkelni helyéről.

Bogozy úr odahelyezé asztalára a leírt pert, melynek borítékjára nem sajnálta kicifrázott, lapidár betűkkel írni fel a hármas címet.

Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára, hanem a szívére tette volna azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna.

Meg akarta köszönni, de nem jött ki nyelvén ez a szó. Érzéke megtagadta a köszönetmondást ily átkozott szolgálattételért. Bogozy azt hivé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn felfáradt, s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba bámulásában.

Az ifjú merően nézett a per címére, mintha egy baziliszkot nézne szembe.

– Le van ám az írva utolsó betűig – bizonyítá Bogozy, ki kezdte észrevenni az ifjú csodálatos tekintetét. – Nincs benne egy vakarás, sem egy betűhiba. Bár tessék felbontani!

Ő maga akarta meggyőzni az ifjút állítása valóságáról.

Zoltán inte neki, hogy hagyja abban. Ne nyúljon hozzá. Maradjon ott, ahova leült.

Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul odanyújtá Bogozynak.

– Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony isten, ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a nagy szívességet; ha parancsolja még a nagyságos úr, leírok akármilyen nagy pert ráadásul.

A jámbor kuturgur sohasem tudta, mi van abban a perben, amit ő Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartalmával nem szokott törődni, csak írt betűt betű után, ahogy maga előtt látta, s ha készen volt vele, el lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálítéletét írta.

– Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagyságod, sokkal jobb szerettem volna bankócédulában – szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre azt az összekötött per borítékát nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón, anélkül, hogy Zoltán észrevette volna, mikor ment el és merre.

A gyermekérzelmek egyike, mely bennünket a késő vénségig el nem hagy, az ismeretlentőli félelem.

Egy zárt, beomlott pincebolt, melyet senki sem látott soha nyitva; az ember milyen félve halad el mellette; ki tudja, mi lakhatik abban. Egy távoli jajkiáltás, mikor éjszaka sötét erdőben puszta mocsáros helyen utazunk. Ki tudja, mi kiálthat ott?

Minő kísértetek, minő rémek fognak előjőni, ha felbontod azt a papirosba kötött temetőt! Nem érzed-e előre azt a halottszagot, midőn egyenként felleplezed azt a sok susogó szemfedelet? Nem látják-e szemeid azokban a fekete betűkben a tekergő, vonagló sírbeli férgeket, amik úgy mászkálnak a halott szemfödelén, miután testét megrágták? Nem döbbensz-e meg majd, ha az éjfélt fogja ütni, s azt veszed észre, hogy jobb felől, bal felől sápadt alakok ülnek melletted, kiket vakmerő kézzel előhívogattál a sírból, kik téged ismernek, s te is ismered őket, s szomorúan vállaidra teszik kezeiket, s szemeidbe néznek; midőn előtted íróasztalodon ott fog guggolni a pokolbeli fantom, vigyorgó arcával, hegyzett füleivel, s hosszú lábujjait végighúzza az iratok sorain, hogy olvassad tovább, midőn fejed, szíved zúgni fog, mintha tele volna a múlt idő minden gyötrelmes tüneményével, midőn melledet, mint valami nehéz álom, fogja nyomni a még nehezebb tudás, melyből nincsen felébredés? Undok, átkozott tünemények fogják váltogatni egymást szemed előtt, minő alakokról még sejtelmed sem volt, miknek csípése halálos, lehelete dögvész, látása undorító, s ezek közepett fogod látni azoknak képeit, kiket legjobban szeretsz, kínlódva, dühöngve s hasztalan törekedve e csodás, utálatos alakok érintésétől megmenekülni, magokról letisztítani azoknak fertelmes kéznyomait, elhárítani azt a nyúlós, ragadós mérget, miket arcaikra köptek. És te magad ülni fogsz közöttük mint egyetlen, mozdulatlan élő annyi eleven kísértet közepett, kire pokolbeli vigyorgással néznek a gyűlölet alakjai, pokolbeli kínnal az üldözötteké!

Ah, legyen meg! Akármi van e dohos sírban, nyíljék meg! Jőjenek elő, akik benne laknak.

Zoltán felbontotta a pört.

Kertre nyíló szobájába vonult vele vissza, két megelőző terem ajtaját bezárta maga után, senki sem háboríthatá, semmi nesz nem zavarhatta meg.

Mielőtt beletekintett volna, eszébe jutottak jóakaró barátja szavai „Most még fiatal gyermek vagy, ha ezt a pert elolvasod, öreg, öreg ember fogsz lenni!…”

Lássuk hát, mitől lesz az ember olyan vén!

A legelső irat volt a keresetlevél Kárpáthy Zoltán ellen.

A kelet (dátum) mutatta, hogy akkor Zoltán még csak egyéves volt, midőn a keresetlevél ellene megíratott.

Mit véthetett ő egyéves korában?

Mintha valami élő, haragos szellem zuhogna ott belül, úgy dobogott a szíve. Úgy dobogott, és azután ismét elállt, mint a lejárt órainga.

Tehát azért idéztetett meg ő, mivel nem lett volna szabad születnie, mert az atyja már öreg ember volt akkor.

Tehát öreg ember volt az atyja, és neki nem volt szabad születni.

Még nem értette a talányt. Valóban, Zoltán tizenhat éves volt, és még előtte rejtély volt ez a gondolat. Hiszen szeretni mindenkinek szabad.

Csak olvasd tovább.

Minden sor egy hét, egy hónap, egy esztendő reád nézve. Következtek a bizonyítékok. Óh, mi utálatos dolgok voltak azokban. Az ifjú arca égett, és teste reszkedett minden ízeiben, mentül tovább olvasá e kárhozatos, kigondolhatatlan eszméket. A legbűzhödtebb szív fenekén nem származhatnak ilyen gondolatok önmagától, hacsak vetve nincsenek bele!

A forró, égető veríték csorgott arcán, homlokán alá. El akarta hajítani azon iszonyú s azon megölő iratokat, fel akart ugrani onnan és elfutni messze, messze! Fel akart ébredni ebből az irtózatos álomból; de nem lehetett, nem lehetett, többé nem küldheté vissza az egyszer előidézett rémeket koporsóikba, végig kellett néznie, hányan jönnek még elő abból a felnyitott sírból; el kellett olvasnia mindent az utolsó betűig, mert ez nem volt álom, hanem nehéz, nehéz, ólomnehéz való!

Ezek az imádott arcok, miknek emléke a kárpátfalvi sötét szobából oly messze utakon eljárt vele, milyen bemocskolva, befertőztetve jelentek meg előtte! A cimborák undok vallomásaitól bemázolva, a legrettentőbb rémkép volt az atyai arc. Milyen éktelenek a sárral bemázolt vonások. Hát az a halavány nő, kinek szelíd, komolybús anyai arcára oly jó volt visszagondolni, kit bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat beszélt; mily irtóztató volt reá gondolni e meggyaláztatásban! Oly meztelenül, elevenen kimondva ellene a legiszonyúbb vádak, úgy megtépve, úgy elrongyolva! Ha valaki álmodott már olyat, hogy édesanyját látta koldulva az utcán, hogy facsarodott el szíve álmában: „Édesanyám, hogy jutottál e nyomorba?” – De ez több annál. Olyan bűnvádat hallani kimondva e tiszta, ez angyalarcú nőre, ki gyermekét a sírból is feljár látogatni, aminőt még említeni sem hallott azelőtt, aminőt nem ismert, amiről fogalma nem volt!

Az élet el-elállt szívében. E rémséges alakok elfojtották lélegzetét. Hiába küzdött ellenök, ott ültek mellén, szemébe vigyorogtak pokolbeli nevetéssel, kényszeríték velök társalogni, kényszeríték őket megismerni, s odatarták beundokított arcaikat, hogy csókolja meg őket; üldözték bélpoklos karjaik ölelgetésével, arcára leheltek mirigyes leheletükkel. Óh, irtózatos!

Hanyatt dűlt, és behunyta szemeit. Úgy nyögött, mint akit súlyos, halálos kór gyötör, s e gyötrelem közepett, ott a pamlagon fekve elaludt.

És amint elaludt, íme, újra látta a kárpátfalvi kastélyt, mintha ott a bezárt szobákban járna ismét, ahova nem hat a napvilág, s az a két festett kép éppen úgy mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arccal, s mintha kilépnének rámáikból, s élő, beszélő alakok válnának belőlük, és egy harmadik alak is járulna hozzájok, az is oly nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfialak, s mind a hárman beszélnének hozzá szép, igen szép szavakat, amikből csak annyi marad a lélekben, hogy igen vigasztalók voltak; mind a három alak maga világítja magát, mert napvilág nem jár abba a terembe.

És ezután sok szép, sok kedves dolgot elmondanak neki. Emlékezni azokra nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny szavak azok, hogy a lélek egészen elcsillapul alattok, és a szív görcsös szorongása kitágul, és a könnyek megerednek, és végigcsorognak az arcon.

Zoltán arra ébredt fel, hogy erősen sírt. A párna, melyre arcát lehajtá, egészen át volt nedvesülve.

Egészen megkönnyebbült, megerősödött szívvel érzé magát. Az óra éppen egyet ütött. Tehát az éjfél, a rémek órája elmúlt. Azt átaludta. Tudja isten, ez is vigasztalóan hatott rá.

Sok rémes, sok iszonyító gondolat elveszti erős mérgét az első álom után. Zoltán úgy érzi, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az asztalán fekvő iratokat, mint néhány órával előbb.

Hiszen ezek csak az egyik fél vádjai. Még hátravan a másik védelme. A vádlottak ugyan régen a sírban feküsznek, ők nem védhetik magokat; ott feküsznek egymás mellett mind a ketten. Ámde a fényes alakok a visszarémlő álomban hárman voltak. Egy hatalmas, arkangyali alak él még közőlük, az meg fog felelni majd mind a hármokért. Óh, bizonyára az le fogja mosni atyjának, anyjának halavány vonásiról azt a szennyet, azt az átkot, amit más, utált emberek reájok halmoztak.

Zoltánnak annyi nyugalmat adott e gondolat, hogy midőn Szentirmay legelső védiratát kezébe vette, mielőtt annak olvasásához kezdett volna, felállt, s a nagy éjszakai csendben végigment csendes szobáin; inasa, vadásza mélyen aludtak fekhelyökön. Zoltán elhaladt mellettök, anélkül, hogy felköltene valakit, az ebédlőben poharat keresett elő, pezsgő vizet csinált magának, azt kiitta, s egészen átjózanulva tért vissza kerti szobájába.

Oly büszkén, oly daccal lépett most a nyitott írásokhoz, mintha mondaná nekik: „Ha van még ismeretlen rémetek, adjátok elő, hadd lássam”!

Pedig még volt. Következének a védiratok.

A komoly, nemes védelem minden sorában meg lehete ismerni annak íróját, mintha maga előtt látná őt, ahogy él, ahogy beszél; emberfölötti nyugalommal arcán, villogó haraggal szemeiben.

Óh, milyen jólesett ezen sorokat olvasnia! A gonosz, lélekégető vádak után e bátor, megvető visszautasítást; a derék, öreg emberek tanúbizonyságait, egyszerű, mesterkéletlen vallomását az ősz cselédnek, a vén jószágigazgatónak, mik a tisztelet égi zománcát lehelték a meggyalázott alakokra.

Szentirmay védiratai lángra gyújták az ifjú elfagyott lelkét. Oly szenvedéllyel tudott megfelelni elleneinek, mintha az ő keserű szívéből olvasta volna azokat. Ő tudta csak leírni a vádlókat tetőtől talpig, úgy amilyenek voltak, undok valóságukban; legázolta őket, letiporta a földig, szemökre hányta becstelenségöket minden kímélet nélkül. Ah, milyen jó volt ezt olvasni!

És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel, mily hódolattal említé. Minden fertőből, mit az ármány készített emlékének, üdvtisztán emelte ki őt, s midőn leírta, miként élt, mit szenvedett, miként halt meg, lehetetlen, hogy a legridegebb bíró szemét is el ne futotta volna reá a könny. Ah, milyen jó volt azt olvasni, milyen jó volt fölötte sírni!

A védirat minden gondolatját mély, forró szeretet sugallta, de egy őrangyal szerelme, mely tiszta, önzetlen, jutalomtalan. Mennyi édes hálát kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi szeretetért. Ő maga is észrevette azt, hogy e védlevél nem puszta törvénykezési okirat, mely a holt betűkre hivatkozik; egy élő szózat az, mely megmozdítja az emberi szíveket, hogy azt mondja rá a bíró: „Az nem jött tanúkkal, okiratokkal, furfanggal, fortéllyal, mégis ennek van igaza”.

Úgy is történt.

A legelső ítélet fonalát metszé a pernek, a hivatkozott tanú Mayerné, kit Zoltán e percig névről említtetni sem hallott, s csak a rettenetes perből tudta meg, hogy az neki nagyanyja, e gyalázatos emberkalmár, a leánya tisztasága ellen elvállalt eskütől bíróilag elmozdíttatott.

Tehát mégis van igazság a földön.

A szokatlan lélekrázkódások annyira elfáraszták Zoltán kedélyét, hogy néhány pillanatra félbe kellett hagynia a per olvasását, és saját eszméi folyamának engedni át lelkét.

Mennyi szeretet tűnik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt anyja nevére nagyobb diadal, mint hogy ily ihlett férfitól védelmeztetik? Lehet-e igazolva egy nő erénye fényesebben, mint ha a legerényesebb férfi mondja: „Én tiszteltem őt!”?

De hátha mégis? Hátha akadna gonosz szív, aki a tiszteletet balramagyarázná; ha akadna ördög, aki megragadná az őrangyal kezében a pallost, s rákiáltana: „Látszik, hogy szereted, te magad vétkeztél vele”!

Ah, ki jöhetne ilyen gondolatra? Ki lehetne ilyen átkozott? Ez csak agyrém. Vesd ki fejedből! Felejtsd el, mintha nem lett volna.

E rémgondolattól szabadulandó, a per olvasását kezdé folytatni ott, ahol az a bírói ítélet miatt megszakadt, s ismét újrakezdetett. – És íme, ott, mindjárt az első lapon írva látta azt a gondolatot, azt a sejtelmet, amit szívéből el akart űzni; megírva világos, érthető betűkben, kifejezve száraz, egyenes szavakban, kimondva, ujjal mutatva.

„Te magad voltál védenced bűntársa! Te magad vagy gyámfiad bűnös atyja!”

Ah! Tehát ez azon átok, mely őt Rudolftól elszakítá! Itt az ok, amiért őneki Rudolf házát soha nem szabad többé látni, amiért Rudolf családját örökre kerülnie kell. De örökre?

Összehasonlítá az új idézőlevél kézbesítését azon nappal, melyben Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban találkozott. Az idő összeütött.

Kétségtelen. Ez a csomó, mely megoldásra vár.

Tovább egy betűt sem olvasott a perből. Nem akarta tudni, hogyan vádolják Rudolfot, hogyan védi ő magát. Előtte tisztán állt, mint egy szent.

Nem érdekelte többé a per folyamatja; jobbra dűl-e, balra dűl-e? Ki nyerhet, ki veszthet benne?

Csak arra gondolt, hogy ha ily botrányt kivetnek a világba, legyen az igaz vagy hazudság, milyen örök mélység támad őközötte és az egész Szentirmay család között, milyen begyógyíthatatlan sebeket fog az ütni azon jó, áldott emberek szívén, kiknek azért kell lakolniok, mivel őt szerették.

És ha azon kedves gyermekre gondolt, kinek kettős képét hordta már szívében – a régit és az újat –, milyen szomorúnak látta mind a kettőt.

Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt mind ő okozta, s hogy most egy szent, nagy kötelesség fekszik rajta: ezt mind jóvátenni.

Valami homályos eszme borongott már szívében, de még nem tudott magának alakot adni.

Fölkelt, felöltözött, a pert összeköté, s elzárta szekrényébe. A szürkület éppen mutatkozni kezdett az átelleni házak barna tűzfalai mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére ébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg paripáját.

– Nem kell – monda Zoltán –, gyalog akarok kimenni.

– Pedig egészségesebb a lovaglás – jegyzé meg a lovász szokott bizalmasan.

– El akarok róla szokni – szólt odavetőleg Zoltán –, s azután, mintha még valamit gondolna, odafordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá, s kimagyarázhatlan hangnyomattal mondva:

– Szegény fiú, te!

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább ők mondhatták volna uroknak: „Szegény fiú!”, olyan dúlt volt arca.

Leérve az utcára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a leghosszabb utcákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a másikig bejárta. „Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni” – gondolá egykor magában. A régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utcák támadtak, s a régiek is megszépültek.

Egy ember mennyit tehetne! Egy gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek fáradsága, milyen nemes eszme volna utolérni évtizedek alatt, amit a múltak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, rendetlen úton, egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Ott megfordult, hogy visszatérjen.

Egyszerre előtte áll mind a két város, ahogy könnyű reggeli ködből kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Milyen szép és milyen nagy lehetne még!

Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi honszeretet kellene még ahhoz!

És Zoltán szemeiből kicsordult a könny ennél a gondolatnál.

– Én mindebben nem fogok részt vehetni többé!

Már ekkor meg volt érlelve lelkében az a gondolat, amit tennie kell, amit megtenni fog.