A Boulevard Montmartre északi oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a Jockey Club szállása, mely akkor is (1822) kedvenc gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonazmusnak látszik, miután elegáns ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)

Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkoztatni szokták; steeplechase-ek és lóversenyek rendezései, bankettek híres művészek tiszteletére; innen indult ki a színházakat lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy a jövő farsangon minő virág fog divatban lenni; tavaly egy ideig a hortenzia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgóvirág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geránium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes. Nagyobb kérdés még ennél is, hogy vajon az Académie Royale de Musique (ilyen cifra neve volt akkor az operaszínháznak) igazgatója fog-e bírni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a címszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kívántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainvielle-t, ki már régen itt van, s ami több: férjhez ment, s ami még több: egy színészhez, és ami a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a pikétasztaloknál úgy, mint a biliárdok körül, csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig bírja a közérdeket egy percre magára vonni egy-egy művészi karambol, vagy egy diadalmas sextet.

Az elitje a társaságnak, a crême du crême legkedvencebb helye az erkélyszoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonnal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.

Az erkélyen öt vagy hat ifjú látszik egy csoportban, kik onnan Párizs előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek médisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.

Köztük látjuk a híres marquis Debryt, Párizs legelső bonhomme-ját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a budoárok legkisebb titkait, a kulisszák regényes intrikáit meg kell tudni, azokból mindenféle változatokkal meséket, anekdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a márki a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, ezért pedig, amit az embernek háta mögött mondanak, civilizált világban nem szokás megharagudni.

A körüle álló ifjak kacagása tanúsítja, hogy most éppen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kacaj, s dűlnek jobbra-balra.

A márki egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arcával gonoszul illusztrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el, s akik utána akarják mások előtt ismételni, rendesen kudarcot vallanak vele.

Azon percben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.

– Mindannyi meghiúsult törekvés és fiaskó után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni – folytatá a kedves ember –, miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiú velem együtt nemigen számíthatja magát az Adoniszok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a „velem együtt”), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még őelőtte is ismeretlen emberek bírják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleucabokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábú táncosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgyszólván éjjel és nappal otthon legyen nála?

– Ohó, ez kissé sok lesz! – kiálta fel e szóra Iván herceg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herceget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.

– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.

– Add magadnak azt a száz aranyat, és találd ki – szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiú, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt egy széken, annyira elnyújtva a lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.

– A nemes lord jobb élceket mond, mint magam – nevetett a márki –, jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiú beszegődött a kis táncosnéhoz – inasnak.

– Ah, ah! – kiáltának fel valamennyien.

– Úgy dupla célt ért el – szólt hátulról a lord –, mert egyúttal szobaleányoknak is udvarolhat.

– Fi donc! – hangzék egy vékony, cérnaszálvékony hang; ez gróf Vezekéri, magyar elegant ifjú hangja volt, egy nyúlánk, tejképű ifjúé, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. – Fi donc! Ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily skandál a mi köreinkben!

– Nincs valamelyiteknél szagos üveg? A gróf úr elájul! – kiálta tréfásan Debry.

– Halljuk a történetet tovább! – sürgeték mások.

– Tehát a fiú inas lett a kis Petit-pas-nál – nevetett Iván –; tán éppen az volt, ki a múltkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam neki.

– És aki az én redingote-omat teával végigöntötte – szólt a lord –, és én egy pofont adtam neki érte.

– Ah, ah! – iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal szenzitív magyar gróf – és akire én rábíztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.

– No, azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! – nevetett Debry. – De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább, mert ez a java.

– Halljuk!

– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulogne-i erdőcskében, hol neki csinos kis villája van isten kegyelméből.

– És az én erszényemből – dörmögé Iván.

– Herceg, amit a jobb kéz ad, ne tudja a bal – szólt feddőleg a márki. – Tehát a kis táncosnőre valami pásztoróra várakozék odakünn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.

– Kit? Saint-Michelt?

– Éppen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy, úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.

– Debry! Ne rágalmazz! – kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a hallgatók közé vegyült.

– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.

– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.

– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, éppen ahogy Ovidius Naso idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak champagne-it, s nem tartottak maguk körül szerencsétlen inasokat, akik azalatt a dugókat húzogassák a palackokból, míg ők azoknak tartalmát ürítik. Tehát amint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé, tányérral hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát azzal farkasszemet kellett nézni. Hát amint rátekint, majd a föld alá süllyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!

– Ah, már így még jobb.

– Még talán, ha lélekjelenléttel bír, kikerülte volna, hogy nagybátyja ráismerjen, mert cselédeket nemigen szokás figyelmesen nézegetni, értve tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiú oly zavarodott lett, hogy mindent összevissza cselekedett, kést adott, ha kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok szemét egy pezsgődugóval. Erre már mégiscsak ránézett, s amint nézi, lassanként ráismer. „Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém!” – kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltucat kínai porcelánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kacagni úgy, hogy kapcsai felpattogtak, s székestül hanyatt dűlt.

– Ah, ez érdekes.

– Nem történt semmi skandalum, felemelték; a tábornok jókedvű ember, Saint-Michelt odaültették az asztalhoz, terítéket adtak neki, s késő estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.

– És azután? – kérdé a lord.

– No, ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy anekdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt, és hogyan halt meg?

– Mi történt azután Saint-Michellel?

– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, akik szeretetreméltóbbak unokaöccseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anekdot után divatlion válhatik belőle.

– Ah, minő fád mesék – sóhajta a szenzitív szittya gróf, óráját kivonva zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a mutatójával, ha üveg nem volna rajta. – Már öt perc egyre, és én elkésem; – azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézte kívül-belül, ha vajon csakugyan az ő kalapja-e; s azután felpróbálva fejére, ha vajon csakugyan az ő feje-e az, amire ráteszi.

– Honnan késik ez el? – kérdé egy az ottmaradottak közül, midőn az előbbi eltávozott.

– A „bain cosmétique de lait”-ből – felelt gonoszul Debry.

– Ön tréfál – szólt közbe István –, csak nem fürdik tán tejben, mint az asszonyok?

– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékennyé az idegeket; egy időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek, melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini Mózesét adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő asszonyságokkal.

– Párducos Árpád! – sóhajtja Miklós, mennydörgő mélységes hangon.

Ezalatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak helyett újak jöttek, és akik ottmaradtak, megszólták azt, aki legközelebb elment. Ez olyan rendes.

Legelébb az északi herceg távozott el. Debry mindjárt tudott róla valami anekdotát mondani.

– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, aki éppen akkor száll le lováról. – „Te paraszt!” – kiált rá a kozák –, a kozáknak mindenki paraszt, aki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. „Te paraszt, úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek”, s odaveti neki a kantárját. A herceg szépen megfogta a lovat, s tartotta, míg a kozák bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az istenért, mit cselekedék! Iván herceggel tartatja a lovát. A szegény nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herceg előtt, és könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herceg kivesz két aranyat, és markába nyomja: „Nesze, fiam; és ne félj semmit, ezután is tudj büszke lenni!”

Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban. A lord azt mond rá, hogy ez csak különcködés, s felrúgta a székét, átlépett három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s kalapját meglelve az asztalon, abba beledugta a fejét, anélkül, hogy kezével hozzányúlna, és eltávozott az erkélyszobából.

– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a különcködésre – szólt Debry. – Hallották önök legközelebb a Théâtre de la Gaieté-beni vendégszereplését? Ah, ez érdekes! – monda Rudolf felé fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja, vajon hallotta-e, vagy sem. Ismeri ön ugyebár azt a kedves kis vaudeville-t: „La belle laitière” (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadásszal nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végignyújtva a színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis kuplét, melyet már minden gamin fütyül. Ez a bolondos lord egyszer ráveszi a Gaieté igazgatóját, hogy engedje neki azt a medve szerepét játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott morogni, cammogni s a fejét hánytatni. Végre jő a vadász, a lord két lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem bír a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a vadász hátán az ismeretes kuplét a közönség tomboló kacajára. Hát nem érdekes tréfa ez?

Rudolf komoly, figyelmes arccal hallgatta a márki meséjét, s meg nem zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:

– Nagyon érdekes és új. Csak tegnapelőtt olvastam a „Journal des caricatures”-ben.

– No, ez kemény levágás – szólt Debry –, végigmondatni az emberrel egy mesét, amit már az újságokban is olvastak. Ily kudarc után szököm innen.

Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:

– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, aki innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!

Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi, és harminc rendbeli álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt mondja, hogy megnyíratja a haját, s ismét újrakezdi, és nagyon haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte párbajra ment egy élc miatt, amidőn az Odéonban voltak, s a fiatal óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy légvonat van! „Pedig önnek könnyű beszélni – mondta a lord –, mert nincs fedetlen fővel.” – Mindezek és még mások készen valának ellene, ahogy eltávozott az emberszólás köréből, amidőn a bulváron nagy vágtatva hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Újdon fényes görögdinnyezöld calèche elé fogva négy szürke telivér mén, mégpedig nem kettő elöl, kettő hátul, ahogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a kocsis és a vadász hátul ülnek a kupéban.

– Nézzétek Kárpáthyt – szól egy fiatal dandy az erkélyen kihajolva (ez, hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról apanázst húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellenciás uraknak hívják) –, ah, milyen derék fiú ez a Kárpáthy! Uraim, ilyen kocsis nincs több Párizsban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a bulváron. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. „No, várj!” monda neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy beleakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy perc alatt a szekeret felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy nézett ki a kas alól; eltörött egy lába meg egy lőcse. Abellino azután a Conciergerie-n, hova a tejárus panaszra ment, rövid processzust csinált, elővette az erszényét: „Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött lábért.” Milyen elméncség! Éppen hasonló eset történt mamám, a báróné kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: „Excellenciás uram…”

A többit nem mondhatta el az ifjú merveilleux, mert e percben nagy zaj támadt a szalonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének, s megnyílva az erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arccal lép be rajta Kárpáthy, kísérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abbahagytak kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak elrendezése.

– Hogyan, mint végezett? – száz kérdés intéztetett hozzá.

– Uraim, hagyjatok egy kissé lélegzethez jönnöm, egészen alterálva, egzaltálva, fatigálva vagyok.

Hirtelen széket toltak alá, és leültették.

– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint amennyit kívánt a klub; csitt, csendesen, uraim! Mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne szóljon a beszédembe! Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszínház igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy Zelmirát minden követeléseink dacára se adja Catalaninak, hanem Mainvielle-nének.

– Ugyanazon Mainvielle-né ez – kérdezé István, közbeszólva –, ki néhány év előtt oly kitűnően fogadtatott Szentpétervárott, Velencében és itt Párizsban?

– Ahol van ni, már valaki beleszólt! – kiálta bosszúsan felpattanva Abellino.

– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.

– Az…

E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: „Hogy is lehetne valami kitűnő, ha a miénk?”

– Tehát – folytatá Abellino –, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé magát, s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi pártfogóném, a szerencsés véletlen jön segítségemre egy pudlikutya képében.

Általános kacaj.

– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök, uraim, azt a legújabb, divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugo Victor darabjait mind háttérbe szorította: „Aubry, vagy a háládatos kutya”. A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek, s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordáliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt, s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát, s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér és louis’dor; hasztalan kiabáltak a költők, a zsurnálfirkancok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poézisnek! Philax úr azért folytatá műutazását, s néhány hét előtt Párizsba térve, itt is elkezdett furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a színészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a színpadot, ahol a művész egy kutyával állíttatik egy kategóriába, s hol eddig a helyes deklamáció, művészi arcjáték, kitűnő hang és ragyogó érzelem jutalmául osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és ugrándozásaira pazaroltatik.

– Ez nem rosszul beszél – súgá István Rudolf fülébe.

– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.

– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg színházé, akit nem zseníroztak színészei, s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajon rendes tagnak szerződtesse-e, vagy sem. A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok, diákok és débardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát, ez estve Párizs legelegánsabb népével tölt meg; a fokhagyma- és pálinkaillatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekingettek elő, s ezen estve a művészkutya a szó teljes értelmében virágesővel temettetett el. E naptól fogva egyik színház a másik kezéből ragadta ki az elhírhedt négylábú művészt; egy nap a Gaieté hallotta őt csaholni, másnap a Théâtre des Vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párizsi színpadot körüljárt, s a két rátartó színház, a Théâtre Français és az Académie Royale de Musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressírozták, hízelgésekkel halmozták, s természetesen ahova a dámák mennek, oda sietnek a férfiak is, egyszóval: a két pedáns színház játszhatott üres padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermione-t, Tartuffe-öt; amott Cenerentolát, Gazza ladrát, Alcidort vagy Nurmahalt, a színház üres volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes volt a kutyába.

– Monsieur! Mind szükség minekünk ezt megtudnunk? – kiálta fel egy türelmetlen hang.

– Uraim, én diszkréciót kérek – szólt méltatlankodva Abellino –, különben egy szót sem fogok szólni.

Megszavaztatott a diszkréció.

– Ekkor én. meglátogatom monsieur Deboureux-t, s tudva azt, mennyire fel van ingerelve a kutya ellen, úgyhogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt; tehát azon ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végit szakasztom ennek a kutyaszezonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni. – „Mindennel, amit ön kíván” – felelé a derék ember. – Jó, én tehát két dolgot kívánok. Zelmira szerepét Catalaninak adni, ez az első. Megígérte.

A fiatal óriások szerteszéjjel szedték e szóra Abellinót.

– A másik pedig az, hogy „Zelmira” adatása utáni napon adassa „Italiana in Algeri”-t, ezt a kopott és divatból kiment operát, s abban léptesse föl Mainvielle-nét.

– Bravó, bravó! – kiáltának többen. – Ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem lehetne emelni egy művésznőt és a másikat megbuktatni mellette.

– Várjatok, még ez nem minden. Mainvielle-né bizonyosan megérezte a bajt, mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa szabadságidejére, mert férje beteg, s fürdőkre kell vele menni. No már ki ne látná itt megint a világos malíciát? Hát az-e a világ rende, hogy a színésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve volt, Mainvielle-nét három nap múlva útra kelle bocsátania, s Zelmirának még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta után fog színre kerülni, s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?

Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: „Az én fejem!”

– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást „Italiana in Algeri”-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?

– Dicső, felséges! – kiáltának mindnyájan. – Leleményesen van kidolgozva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a chut (pisszegés).

– De halljuk tovább. A feltétel ezért az volt, hogy a kutyaszezonnak vége szakadjon. – Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival: Eh, voilà: már vége van!

– Hogyan, hogyan? – kérdék mind elcsodálkozva.

– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította kravátliját, hogy hallgatói azalatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, kié az a művészkutya. Kihívattam magamhoz kutyástól, s le sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: „Hogy adod azt az ebet?” A pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, amennyiért azt megvehessem. Par Dieu! Lehet-e magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? Hát úgy nézek én ki, uraim, mint akinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a fickóra: – Monsieur, mit nevez ön pénznek? Hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? Mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s azt nevezi ő pénznek! Itt van az ötvenezer frankod! – kiálték, hirtelen kirántva tárcámból ötven bankbilétet, s odavetém neki. A fickó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évről évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat, s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbiléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: „Ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr!” A gazember valami vándorszínház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No, semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemesembernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa, s máskor respektusod legyen előtte, hát íme, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy tercerolt, s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s azzal vége az ebszezonnak.

A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt hallható.

– Társad sajnálja a kutyát – szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.

– Nem a kutyát, hanem téged.

– Eh bien, én teljesítém a föltételt s Deboureux is a magáét, holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimor (ez a tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a poétákkal, akik nekünk dedikálni szoktak, írjanak magasztaló verseket. Iván siessen az ékszerárushoz, s válassza ki a legszebb gyémántokat; neki ebben legjobb ízlése van – egy pompás diadém számára; ha a klub pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.

Az ifjú óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy valamit bízzanak rá.

– Parancsoljanak velem is! – ismétlé az a fiatal gentleman, aki az atyját excellenciás úrnak szokta titulálni. – Parancsoljanak velem is! – ismétlé már tizedszer.

– Szívesen, barátom – szólt a mindent rendező Abellino –, siessen ön monsieur Oignont felkeresni és idehívni.

Az ifjú ember egy darabig gondolkozott, ha vajon elég nagy megtiszteltetés-e ez rá nézve, vagy sem. Végre mégis elhatározta magát, vevé a kalapját és eltávozott.

– Hát ti semmit sem fogtok mozdítani, he? – kérdé Abellino odafordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.

– Ahol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradnia – felelt hideg szarkazmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját, s mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjük.

– Szólj, miért e harag Mainvielle-né ellen? Megsértett valakit közületek?

– Mindnyájunkat! Vérig sértett! Hogy négy év előtt idejött, az egekig emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki, s mivel hálálta meg? Avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morózus, hipochondrikus férje mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a legbecsületesebb liaisont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.

– Már így igazatok van – szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra ajkait.

– De ez mind kevés. Nemrég bankettet adánk, melyen csupa művésznők és műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy férje beteg, azt kell ápolnia. Ah, madame! Ön velünk dacol? Megállj, majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, ahová felemeltünk!

– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? – kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek találta volna.

– Férje? Que diable? Mit léphetne miellenünk? Mi közönség vagyunk, és ő színész, mi fizetünk, és ő játszik; ha tetszik, tapsolunk, ha tetszik, fütyülünk. Megfizettünk érte.

– Egyet hagyj még mondani – szólt István, mi később szokássá vált nála, annak, akivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva –, ez a nő magyar születésű, hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, ami a miénk?

Abellino nem felelt a kérdésre, hanem amint István gomblyukában tartá ujját, tréfásan mondá:

– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat, és itt hagyjam? – Az elsőbbi megtörténvén, a fiatal lion nonchalant lebegéssel a többi óriások közé vegyült.

Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mésallianceból származott fiatalember monsieur Oignon társaságában. Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje, magyarul: egy olyan ember, aki tapsokkal és füttyökkel kereskedik. Nagy tekintélyű férfiú, kitől az írók és művészek sorsa függ.

Az első cikk iránt, a taps, koszorúhányás és versszórás dolgában hamar megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló művésznőt kipisszegtetni nem tréfadolog, s ahhoz úgy könnyedén hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a gendarmerie-vel való megismerkedésre, a publikum is hamar pártra kelhet. Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.

No, de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo mindig jó szolgálatot tehet; egy kalap, mely a földszintre esik, egy ember, aki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség könnyebbvérű része kacajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni, mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal lesújtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran visszahatást szokott előidézni.

Ilyenformán megköttetett és ratifikáltatott az egyezség a holnaputáni napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások kedélyének.

– Hát viszed-e őket haza? – kérdé Rudolf hallgató társától.

– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülük.

Rudolf lecsüggeszté fejét, és hallgatva ment végig társaival a klub termein, s csak a lépcsők végén mondá:

– Az meglehet.

*

Most lássuk, ki volt ez a Mainvielle-né, ki oly erős mozgalomra adott okot az óriások világában, s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy magyar születésű hölgy, s mint ilyen, európai hírű volt. – Csak volt! Most ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla többé a hírnek…