Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont, értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény. És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltség nélküli és oly erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.

A következtetést – ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végiglapozni – meglelé.

Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magokkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy, ha az jobbra fordul, magoknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.

Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponta emelkedik. Az ősi hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit tőlük várja a nemzet.

Az idők elmúltak, amidőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy boldogítni a legnagyobb boldogság.

Most már, ha a regényíró alakokat keres, kikben az üres álmíveltség divathőseit vagy a durva, parlagi, borzas jellemeket mutassa be, kénytelen értök a régen múlt időkbe visszamenni. Amonnét ma csak a valódi míveltséget s az ősszokásokból csak a valódi honfiúságot látjuk elfogadva; s egyik által sem leszünk sem mi magunk, sem mások előtt nevetségesekké. Vannak-e még a jelenben mintaképei e torzalakoknak? Nem hiszem, és nem állítom; annyi bizonyos, hogy engemet még senki sem támadott meg, aki magában Abellinóra vagy Kutyfalvi Bandira ismert volna.

Az öreg nábob jellemében osztálya nyers hibáit szándékoztam visszaadni, miket jókori nevelés és korszerű míveltség mindmegannyi erényekké lett volna képes átvarázsolni; de unokaöccse jelleméhez nem találtam semmi szépíteni, semmi kiengesztelni valót. Az ő botlásai nem hibák, hanem bűnök. Embernek rossz, hazafinak jellemtelen, szeretőnek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus. Egy kimenthető betű nincsen rajta. Megvetés, kigúnyoltatás e földi jutalma.

E végszó megírásával azért késtem, hogy barátaim (komolyan értve a szót) véleményét és illető megrovásait elébb meghallhassam, s szólhassak művem hibáiról.

Rosszallják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egynegyed része, csupa epizódokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, ahol a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák alól. A mesét illetőleg tulajdonképpen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék.

Nem helyeslik, hogy két nagy nevet beleszőttem e regénybe, kiknek azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mítoszi alaknak tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve magyar irányregényt azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem írhat, mint nem írhattak hőskölteményt a római írók Mars és Minerva nélkül; a különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad írni, s költői alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó kegyelet.

Némi anakronizmusokat hallék megegyeztetni, miknek megrovását köszönettel fogadva, iparkodtam e második kiadásban kiigazítani.

A nyelv ellen tett észrevételek, miszerint nagyon sokszor használom az idegen szavakat. Erre, ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy annyira bele voltam merülve azon kor tanulmányozásába, hogy még nyelve is rám ragadt, hanem e vád egyéb műveimet is illeti, tehát kénytelen vagyok egész őszintén megvallani, miszerint én a végletekig vitt purizmust azért nem szeretem, mert újabb időkben avatatlan, a nyelvek összehasonlított jellemét nem értő nyelvészek annyira elszaporították a rossz új szavakat nyelvünkben, hogy kénytelen vagyok a régieket visszakérni s használatban tartani mindaddig, míg a magyar tudós társaság nagy szótára elkészül, melyben valódi értelmű, kifejező és magyar hangzású műszavakat fogunk találhatni, aminőket Czuczor, Széchenyi és Szemere Pál tudtak helyettesítni; természetesen itt nem tudományos műszavakat s nem azoknak alkotóit értettem, mert azokat szeretem úgy, ahogy vannak; s szent borzalommal emelek kalapot a vegytani műszavak rejtelmes kongása előtt.

Végre, bocsánatot kérve szíves olvasóimtól hosszadalmasságomért, kérem derék műítészeinket, vegyék bonckés alá szerény művemet, s ami hibáit még én nem ismerem, legyenek szívesek felfedezni. Tanulni nem szégyen, és én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg.

Pesten, 1858. március 3-án.

Jókai Mór