Nemsokára eljött a tél; korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötétszürkés, lilaszín gőzkör, mely percről percre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér, és éjszaka van. Csak a sík hófehérsége tart némi világot a táj felett.

Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.

A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg vadászcsoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban ég világ, s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.

Egyikén e fakó utaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen parasztszánt látunk végigsikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Kárpátfalva felé tart.

A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elöl juhászbundából hajtja egy parasztember a két ösztövér lovat. A hátul ülő gyakran feláll a szánban, s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert erdejei, s amint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, amit keresett.

– Azok ott ugyebár fenyőfák? – kérdi kocsisától.

– Igenis, ifjú uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levelét.

Az egész határban nincs több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit.

– Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.

– Nem jó volna, ha elkísérném az ifjú urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni.

– Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.

Azzal leszállt az idegen a szánról, s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arrafelé vette útját, ahol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén.

Mi van ezen fenyők alatt?

A Kárpáthy-család temetkezőhelye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja – Barna Sándor.

Az ifjú kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csakúgy leszállt a sír férgeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége, és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé.

Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.

El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta, hogy szerette, s hűlt szívéhez éppen annyi joga van most, mint akárkinek a földön.

A két öreg nem iparkodott őt visszatartani; hadd menjen, hadd vigye oda bánatát, és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát.

Télvíz idején útnak indult a fiú, s leírás után, melyet Teréztől hallott, megismeré a fenyőligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a családi sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.

Elhagyta a szánt, keresztülvágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli csárdába azalatt.

Egy másik úton eközben két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon.

– Rókanyomokat látok, Márton – szól az elöl menő lovas, a hátul jövőt figyelmeztetve. – Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk.

A lovász erősíteni látszik ura állítását.

– Menj te egyenesen a nyomon, s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkerítem addig.

Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közül, s kísérőjét előrebocsátva, maga oldalvást került, lassú lépést járatva a hóban.

Amint azonban kísérőjét elveszté szem elől, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkálással tartott a fenyves felé. Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához, s átmászott a széles árkon.

A hóvilágnál bizton haladt keresett céljához.

Nagy fehér márványemlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala aláfordított fáklyával.

Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.

E látogató Rudolf.

Tehát mind a ketten eljöttek, s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt.

Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz, s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot látott összeroskadt, félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.

Egyik sem ismert rá a másikra.

– Mit keres ön itt, uram? – szólt Rudolf, elébb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhöz.

Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf, és nem bírta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában.

– Gróf Szentirmay úr – szólt szelíden –, én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül, és ne kérdezzen tőlem semmit.

Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra. Most világlott át eszén, hogy hiszen e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifjú kézművessel volt eljegyezve, aki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak.

Most érte mindent.

Megfogá a szegény ifjú kezét, s megszorította azt.

– Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?

– Igen, uram. Nincs, akit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is, és sohasem fogok mást szeretni.

– Tehát vele volt eljegyezve – gondolá Rudolf magában –, mennyire szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjún kívül sohasem ismer senkit; még most is élne, és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifjú szívében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra.

És a kézműves nem kérdé a főúrtól: „Hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között?” Mással volt elfoglalva ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázminlugas alatt, s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!… És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje.

Rudolf úgy szánta az ifjút.

– Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.

– Köszönöm, uram, én is megyek; már elvégeztem, amiért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett azt a gondolat, hogy ő meghalt, és én még csak közel sem lehettem hozzá. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni.

A sírkőre nagy aranybetűkkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágnál ott ragyogtak a betűk:

„Kárpáthyné Mayer Fanny.”

Az ifjú kézműves levevé fövegét, s áhítattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek: „Fanny” mindenik betűjét.

– Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget – szólt azután felállva Rudolfhoz –, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.

Rudolf nem felelt semmit, de félrefordítá arcát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifjú szemeibe lásson.

– Mármost mehetünk, uram.

– Hol akarja ön az éjt tölteni? Jöjjön Szentirmára velem.

– Köszönöm, uram. Un igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út elég látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon.

Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kívánja, hogy ne vígasztalják.

Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig, ahol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón, és meg ne ölelje.

Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó őhozzá e magas úr.

A szán nemsokára eltűnt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen idejött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül… Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt, és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arca, midőn utánanézett az elvetett amarántnak, midőn szilaj paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétségbeesett arccal omlott kebelére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És amidőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könnyel.

Az eltávozott ifjú térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.

Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett – szeretett – és meghalt? Meghajtá ő is térdét ez emléken.

És olvasá azt a nevet… Mint a kísértethívás, oly csábítón ragyogott előtte ez öt betű: „Fanny”.

Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott… gondolkozott…

Végre odahajolt, és megcsókolá sorba az öt betűt… éppen, mint ama másik ifjú…

Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte, s félóra múlva Kárpáthy János udvarán voltak, ki sietve hívatá Rudolfot még az éjjel.