Kárpáthyné ez eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára; tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi baja. Az nagy hiba, hogy a szíveket senki sem tudja gyógyítani.

Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyulladt agy ábraképekkel van tele. Ki ügyelne az ily beszédre? Nem való az. Rémeket, iszonyatot lát az ily beteg mindenütt, ahol semmi sincs, s elnéz minden ismerőst ismeretlen alakoknak, más jellemet vesz föl, az erős lelkű lesz félénk, a szemérmetes hevült képekről beszél; ki jegyezné fel szavaikat?

„Távozzál tőlem – hagyj engemet elveszni!”

Ki tudná, mit tesz az?

„Paripa, melyet a halál lovának neveznek, azon ülök én; ne jöjj mellém!”

Mit jelentene ez?

„Ha te nem volnál boldog, nem volnék én boldogtalan!”

A forró, égő homlokon lágy, sima kéz érintése vonul végig, Flóra az, ki ott virraszt a beteg ágya mellett éjről éjre, megtagadva magától az álmot, meg férje látását, dacára Marion ijesztgetésinek, ki azt beszéli, hogy Kárpáthyné meghimlőzött.

Ha csak ez volna a szegény nő baja, milyen kevés volna az.

Végre győzött a természet. Az ifjú véralkatnak erős küzdelmei szoktak lenni a halállal, s hamarább elhanyatlik, mint a vén. Fanny megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét tisztult elmével maga körül, két lényt láta maga mellett ülni. Egyik volt Flóra, a másik – Teréz.

Amire semmi rá nem vehette volna Terézt, hogy Kárpáthynét meglátogassa, az első hír súlyos betegségéről kényszeríté azt tenni. Éppen aznap érkezett, hogy Fanny kórállapotja jobbra fordult, s Flórát felváltotta az ápolásban.

Azonban Szentirmayné mégsem akart addig eltávozni, míg barátnéját egészen veszélyen kívül nem tudja, s néhány napig még ott szándékozott maradni.

Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült – meggyógyult, ahogy az orvosok mondák.

Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol, és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad – vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni.

Most már hidegen lehetett végiggondolni az egész életen. Mi volt ő, mivé lett most, és mi lesz belőle?

Ivadéka egy szerencsétlen családnak, mely hírét kénytelen szégyenleni, s melynek minden tagja örömest eltagadná egymást; elcserélné önmagát, örömest lenne vén, hogy el lenne feledve ifjúsága.

E család fátumát elfogták róla isten imádásához szoktatott kezek, megőrizték, megvédték minden veszély ellen, csendes, békés menedéket készítének számára, ahol úgy élhetett volna, mint rejtett fészkén az erdei madár.

Menedékét el kelle hagyni, hogy egy álomkép után fusson a világban, azon nagy világban, mely reá nézve annyi ijesztő képpel bírt, melyből annyi nyájas szó hívta, amennyi háborító riasztá vissza.

Egy nőszívet keresett, mely őt megértse, és egy férfiarcot, mely ideálja lőn.

És megtalálta mind a kettőt.

A nemes szívű barátnét, ki hozzá jobb, kedvesebb volt, mint minőt remélni tudott, és a bálványozott ifjat, kinek lelkéről, szívéről több jót és szépet beszélt a világ, mint mennyit ő lelkében reá pazarlott. És e nő és e férfiideál a legboldogabb házasok.

Mi legyen akkor ő?

Néma tanúja e boldogságnak, melyről neki is oly ragyogó képzeletei voltak? Lássa mindennap a barátnő boldog arcát, s hallgassa édes örömeinek titkait, miket bizalmas suttogások óráiban a nők meg szoktak egymásnak mondani. Hallja dicsőített nevét, lássa magasztos arcát az ifjúnak, kit még imádnia sem szabad, s ne merjen szólni felőle, nehogy arcának elpirulása, hangjának reszketése elárulja, amit soha nem szabad embernek megtudni.

Vagy szívében áruló legyen az iránt, ki tele szeretettel járult hozzá, ki legelső nyújtá neki kezét, hogy vezesse, hogy pártolja annak boldogsága ellen, mint a házba fogadott tolvaj, terveket készítsen, rosszabb legyen, mint valamennyi testvérei, mint mindazok, akik hozzájok hasonlók, mert azok csak idegen erszényeket halásznak, nem idegen boldogságot.

És utoljára, ha akarna is, mit érhetne el? Ha akarna oly bűnös lenni, mint az úrrá lett szenvedély kívánja, nyerne-e mást, mint megvetést? Hasonlíthatja-e magát bármi tekintetben azon nőhöz, kinek keblén e férfi a legnagyobb boldogságot tanulta ismerni? Ha meg akarná csalni, megtörni, meglopni e nőt, nem volna-e ez őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó és olyan eszes? Csupáncsak az emberi szeszélyekre építhetné reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi lengeteg férfi, ki megcsalja a legbájosabb, a legkedvesebb nőt, egy másikért, ki annak bájaiból századrésznyit sem bír, csak azért, mert amaz már ismerős, már sajátja, emez idegen és másé, s unalmas kedélye óhajtja a változatot; ha ilyennek képzelhetné Rudolfot, tán akkor várhatna tőle szerelmet. De milyen szerelmet? Nem megvetné-e azt ő maga is?

Óh, kétségbeejtő, kétségbeejtő!

És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ültek ágya mellett, és kezeit kezeikbe tartják, és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!

Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna, és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.

Mindennek vége, vége!

Sem előre, sem hátra menni nincs többé út.

Csak élni, élni, egyik nap a másik után, s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: „Ismét új nap!”!

Hát a férj, a jó öreg?

Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem bírta volna őt élni.

Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől, s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könnyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét, és sírt, mint a gyermek.

Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa, s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad, s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy fél órára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék, s több efféle, ahogy azt a nők legjobban szokták tudni.

Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megígértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket ismét látogatni.

– A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva, úgy hiszem, Fanny képes lesz azon ígéretet beváltani, miszerint férjem beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.

János úr kapott e megbízáson, s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e, s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette, és kérdezé: Hogy van?

– Igen jól – felelt a beteg, és iparkodott mosolyogni.

A mosoly rosszul sikerült, de jólesett János úrnak észrevenni a szándékot is.

– Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.

Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét húzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.

Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűvösebb lesz e forró homlokon, s gyöngéden tapasztá azt oda.

Fanny megfogá mindkét kezével e kezet, s ajkaihoz voná azt.

Kárpáthy oly boldognak érzé magát e percben.

Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könnyeket.

Fanny azt hivé, hogy el akar távozni, s még közelebb voná magához.

– Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.

Óh, ez nagyobb öröm volt, mint aminőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!

– Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntül?

– Ezeret! ezeret! Ne is egyet! – kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kívánni.

– Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.

– Óh, kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.

– Ugyebár, elkészült Pesten önnek új kastélya?

– Kívánsz ott lakni talán? – sietett Kárpáthy megelőzve neje gondolatát. – Minden percben elfoglalhatod, s ha nem tetszik az, és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint ahogy a moszkvai Kremlt építették.

– Köszönöm, meg leszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.

– Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket…

– Nem úgy értettem. Komoly, jótékony célokra gondolok most. Óh, nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.

Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.

– Ahogy kívánod. Teljék örömed a könnyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.

– Ezt tehát megígéri ön nekem?

– Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.

– Ne legyen ön oly engedékeny, mert ezáltal csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.

– Szólj, szólj. Bár vége-hossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.

– Jövő nyárra fördőkre szeretnék menni.

– Hová? Parancsolj, hol fogod magad legjobban érezni.

Fanny gondolkozott. – Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, ahol Szentirmayék laknak, és sohasem jönni többé vissza.

– Mehádia, úgy hiszem, legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb – gondolá magában.)

– Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.

– Azután még egyet.

Kárpáthy alig bírt magával az öröm miatt.

– De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.

– Annál kedvesebb; mit kívánsz?

– Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne, és együtt volna velem, és sohasem hagyna el.

Ah, ez több volt, mint amennyit emberi szívvel meg lehet bírni! A bohó öregember térdre esett neje ágya mellett, s annak kezét csókjaival, könnyeivel halmozá el.

– Mivel érdemlem én ez örömöt, e jóságot, tetőled?

Az asszony szomorúan mosolygott, és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kívánatait, s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.

– Mi ez? – kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kísérte a jelenetet, és kezdé sejteni, hogy mi az.

Néhány nap múlva már szabad volt Fannynak felkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, sohasem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát, és azalatt ott benn ült férjénél, és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.

Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny könny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát, s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:

– Szegény leány!