Szegény asszony!

Értjük alatta Kárpáthynét.

Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.

Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal, s a világ minden kincsei birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.

És az előkelő név?

Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öregúr, hogy bosszút álljon unokaöccsén, nőül vett egy rossz hírű családból eredett leányt, kit ez máskint tán elcsábított volna.

Az öregúr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenül hiú és nagyravágyó… Várnak reá.

Mindenki kész ragadománynak hiszi.

Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.

A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallérvilág szinte oly biztosan számít mindezekre; a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vággyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni, s egyszer megbuktatva nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.

Nincs senki, akitől egy őszinte szót várhasson, akire egy őszinte szavát rábízhassa, akitől tanácsot kérjen, akiben bízzék, akihez ragaszkodjék, aki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbé.

János úr minden kötelességét teljesítni véli, amidőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részeiből összehordja azt, amiben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.

Igen, az imádókig.

Mert amint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszűntével, helyettük más, új világ kezd odaszokni, kiket többé nem a nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.

Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:

Az ifjú Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.

A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon boszontónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicsicsomázott arc, középen szétválasztott haj megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.

A szőke báró Berky Tivadar, aki különcöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti, s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.

Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentírozott előtáncos, aki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, aki utána ne bolondult volna, vagy férfival, aki úgy táncolja a mazurt és keringőt, ahogy ő.

Egy hosszú, öles gróf, aki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy ha valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúak, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.

Egy halavány fiatalember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ír. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajon tud-e egyáltalában írni.)

És azután egy csapat szemét ember, aki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, sztereotip bókokat vágni, táncolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romantikus képeket vág, s amellett csakúgy iszik és kártyázik, és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, aki igazán meg van őrülve a szépasszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, amitől az is viszontszerelmet érezhetne, s efölötti tépelődéseiben vékonnyá szárad, mint egy tőkehal; íme, ezekből áll az új télikert, mely Kárpátfalván virul, amióta a parasztmenyecskéket ideálszépségű delnővel váltotta fel a nábob.

Szegény asszony!

Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, boszontó környezete elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené. János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.

Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, akit alkotott magának szívében!

Milyen önzők, üres lelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!

Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, ahol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen? A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.

János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghívottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, akit ott látni óhajtana, jegyezze fel.

E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.

Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót, s ki nem nyitott egyet is, amíg rá nem kiáltottak, hogy „Szabad!”. Megpillantva úrnőjét, nagy tisztelettel állt meg a küszöbben, s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az írást.

Fanny különösen vonzódott ez öregemberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arca vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jöjjön, hanem felkelt, és eléje ment, megfogá kezét, s dacára az öregúr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előrehúzta, leültette egy karszékbe, s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, ami a jó öregurat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, amint Fanny elereszté, és leült, ő azonnal felállt.

– Ugyan, édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.

– Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre – rebegé a jószágigazgató, szép óvatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő beleülni, s előrehajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.

– Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? – kérdé mosolyogva Fanny. – Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.

Varga úr olyasvalamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre, s egyszersmind sietett átnyújtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét, s azután iparkodott búcsút venni.

De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar, s megelőzte benne.

– Maradjon, kérem, némi kérdeznivalóim lesznek.

Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezné magát. Vajon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bárcsak más ülne most itt az ő helyén!

Fanny kezébe vevé a névsorozatot, s végigolvasá azt. Szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, akikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlenegy ismerőse nincs e nők között, sejteni nem képes; kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani, s ehelyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel foga találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah, de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg foga szégyeníteni, senki sem volt jelen, aki előtt bármi okból is le kellett volna sütni szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint aki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos célzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti, és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni, és jaj neki, ha visszaadja. – Szegény asszony!

Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.

Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édesanyját (nem Mayernét, hanem egy ideális édesanyát, amilyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lyánka, ifjú, rokonszenvű hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.

De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha éppen az előtt tárja fel lelkét, aki gúnyt fog űzni belőle? Hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, ahol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?

Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé, s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.

– Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.

Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.

– De e kérés nagy, igen nagy.

Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e percben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.

– Egy kérdést akarok önhöz intézni, de amire igen őszinte választ várok.

Varga uram el volt szánva mindenre.

– De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édesatyám volna, s most nekem mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.

E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy kockás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törülgesse.

Fanny közelebb voná hozzá székét, s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.

– Lássa, kedves barátom – monda Fanny, leírhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öregúr vállára –, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közül, akik fel vannak írva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam, kit nevezzek barátomnak, barátnémnak, s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok!…

Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezúttal a homlokát kellett megtörülni véle, mert nagyon izzadt.

– Méltóztatik parancsolni? – kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára éppen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.

– Azt a szívességet várom öntől, hogy akik e névsorozatba fel vannak jegyezve, vegye sorba, és mondja el őszintén, nyíltan nekem, mit tart felőlük, milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ. Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?

Jó Varga uram sem volt ilyen rigorózumba fogva soha.

Ha azt kívánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt-hatot azok közől, akik ott fel vannak írva, vagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealógiáját készítse el, az mind csekély lett volna ahhoz képest, amit most kért tőle.

Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, aki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszéd közben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elöl-hátul meg ne címezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és ez őnagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen őméltósága; és most ő mondjon bírálatot, úgyszólván ítéletet ennyi nagy uraság felől, akiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.

Varga uram kétségbeesetten zsúrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel, s valami olyanforma óhajtásnak kezde helyet adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, amint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek, s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombál alá, ahol senki rá ne találjon.

Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszék neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.

– Tessék.

– Nem szóltam, édes barátom – felelt Fanny, és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.

Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához, s vevé a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartá szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, amíg ott ül, elfelejtett olvasni. Azután meg a túlsó felére nézett a papirosnak, oda, ahol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná, hogy sympathetica tintával mindenkinek a neve mögé van írva az a felelet, amit őneki kell elmondania.

Fanny észrevevé a jó öreg zavarát, s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá.

– Édes barátom. Tekintsen engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves?

E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szívét a jó öreg, s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső adieu-t a gyávaság kísértetinek, s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.

– Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme, és én kimondhatatlan boldognak és szerencsésnek érzem magamat, amidőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról ítéletet és véleményt mondani, mint akiknek a nevei itt előttem állnak, de mégis a nagyságod iránti szeretet – engedelmet kérek! – tisztelet…

– Csak hagyja szeretetnek, maradjon, ahogy elébb mondta.

– Igenis. Azt mondám, amit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, nagyon régen. Éppen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek, hogy őróla szegényről beszélni voltam bátor.

– Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arcképe függ kegyed szobájában az íróasztal felett?

– Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál lenni?

– Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.

– Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, amíg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt; akkor hagymázos ésszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; óh, nagysád! nincs szavam kifejezni, amit érzek.

– Térjünk ügyünkre, öreg barátom – szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással.

– Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, akik iránt – hogy is fejezzem ki magamat? – akik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem éppen kívánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg, ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, akik nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny szívvel tudják és fogják visszafizetni. Akiket azután alázatosan elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.

– Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell ismerni a világot. Ez bölcs tanács.

Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön, s elfeledi, hogy mit akart mondani.

Azután vevé is a hosszú lajstromot, és elkezde rajta végigmenni, ujját végighúzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.

Hm, hm. Egyet köhintett, és lábaival súrolta a padlót.

Nagyon sok olyan név volt egymás után, akiket kívánatosnak talált éppen semmi észrevételekkel nem kísérni.

Hm, hm. Néha már megállt a neveket kísérő ujj, s Varga uram feltekintett, hogy valamit szóljon, de amíg köhögött, hogy hangjának tisztaságot adjon, s még egyszer visszatekintve a névre, melyet ujjával megbökve tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé ajánlatra méltóknak.

Pedig, amint vesszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a legőszintébb izzadságcseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek mutatóujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekommendálná bizodalmába.

Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna. A nagyságos asszony maga is úgy kívánta ezt, és mikor ő hagymázbeteg volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony képében.

Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illúziót.

Ah, végtére-valahára kigömbölyödnek arca vonásai.

Keze reszket a papíron, amint e névhez ért. Talált végtére valakit, akit megnevezhet, akit magasztalásival elhalmozhat, akit leánya – a nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.

– Íme, nagyságos asszonyom! – szól odanyújtva a névsorozatot. – E derék hölgy bizonyára egy lesz azok közől, akikben nagyságod bizodalmát helyezheti, és csalatkozni nem fog.

Fanny olvasá a mutatott nevet.

– „Szentirmay Eszéki Flóra.”

Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végigfutott, mikor e névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét, mintha meg lett volna afelől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem lehet gyűlöletes jellemmel bírni.

– Milyen e nő? – kérdé a jó öregtől.

– Valóban nagy ékesenszólással kellene bírnom, hogy őt leírhassam hozzája méltón. Amiket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő mind gazdag. Szelídség okossággal párosulva jár ővele, minden szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le, hogy róla ne beszéljenek! Nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, akik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát, orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a törvény által elítélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel, hanem pártul fogja azokat is, akik lelkileg szűkölködnek, betegeket, kiket a világ ítél el; szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk szerencsétlenné tett, házaséletök keresztjét nehezen tűrő asszonyok benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja van a szenvedőnek a szívében. Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképpen csak a szegények testi szükségeire van gondjuk, míg ez úrhölgy őket lelkökben is ápolja, s ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál szűkölködőket, akik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek, hogy így bátorkodom beszélni.

– Csak folytassa! – inte Kárpáthyné érdekelten.

– És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, ha nem azt fogják-e egy szívvel, egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül, s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, amikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, akit méltó helyre állíthassak mellé, s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mint ha e kettőt egymással egyetértésben látnám.

Fanny megilletődött arca tanúsítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd célzatát.

– Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.

– Fiatal e nő?

– Éppen nagyságod korából való.

– És házassága boldog? – mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.

– Valóban az – felelt Varga. – Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr őnagyméltósága: óh, az nagy ember! Mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt, s hazájával is keveset törődött, de amint nejét, még akkor gróf Eszéki Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső **István gróf után, kit isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert ami legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált, és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.

Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.

E percben kocsirobaj hallatszott az udvaron; alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr sztentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna, s rá egy pillanat múlva Marci, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:

– Őnagysága gróf Szentirmay Eszéki Flóra asszonyság!

Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csak jelszóra érkezett volna, amidőn éppen róla beszéltek, amidőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítani… Minő leend e képzelt arc a valóban?

Úgy dobogott az ifjú nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához, s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez; most nyílik az ajtó.

És belép rajta – nem azon arc, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arcszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.

Szörnyű kalapja nagy virágbokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, ami háta mögött van.

Köpenye fél válláról le van csúsztatva, ami hősi, amazoni tekintetet ad alakjának; neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny, mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperec kiülő csontjait; összefüggésben áll vele a két rendkívül sovány kéz, melyek csuklóban, nem tudom, mi okbul, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani anélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindég mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. II. Dr. Legrieux-nél), hanem egyúttal az egész ínyét is megmutatja, ennélfogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperecei iránti borzalommal.

Egy percre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetre méltó alak elfogadásához készült, aki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.

Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előrebocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.

– Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! – nőm… – sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.

Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb s minden kifogáson felyülálló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, aközben figyelmesen tekintve rá, vajon hogyan tudja ő e bókot viszonozni; biz az ügyetlenke volt szegény. Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék, s annyira el volt merülve Marion kisasszony ínyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.

De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár másvalaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, amennyi elég egy igen népes társaságnak.

Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy amit ő beszél, az sohasem üres fecsegés, mendemonda, szószaporítás, amint más korabeli ifjú amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított célszerű és célba találó lövés, vágás és szurkálás, mellyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.

S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, amennyiben a csalán csak azokat csípi meg, akik hozzáérnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtezkedőket is, s a ruhán és a páncélon és a szíven keresztül képes csípni.

– Tessék helyet foglalni, tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide, ide. Marion kisasszony – – ezerszer bocsánat…

János urat egy tekintet a delnő arcára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellékfotelbe bocsátkozék le, amelyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltűnni.

Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát, és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?

– Megbocsát, kedves szomszédnő – kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg, s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, amit restell lenyelni. – Megbocsát, kedves szomszédnő, chère voisine – mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásiban háborítni (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk éppen erre vezetett (tehát ne gondold, hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, ahogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó parti! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No, de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné, oly kincs, aminőt ön sohasem érdemelt meg. (Bízd el magadat, ostoba! Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyelld magadat, hogy szépséged tett úrnővé.)

Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely alkalmul szolgált Flórának odahajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató hangon fülébe súghatni:

– Én régen óhajtottam kegyeddel találkozhatni, s naponként készültem ide.

Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet. Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése végett megjegyezzük, hogy Flórát értettük itt.)

– Amilyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, éppen akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly rendkívüli eset, aminőre aligha emlékezik valaki, s én hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk; vagy elfogták, vagy párbajban megsebesítették.

Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra, s a legkellemesebb édes, kedves, csengő hangon iparkodott azokat megcáfolni.

– Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.

– Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie; ezt nagyon sajnálom, mert nekem megígérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.

– Óh, akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon lesz.

– Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót megszegni lehetetlen. Akit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen kell utazni. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik; ültessék bele Rudolfot, és őt szívénél fogva mindenütt oda foga vonni a magnetikus erő, ahol neje van.

A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élceket szokott használni mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.

Marion kisasszony ezalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s magához ragadta ismét a kormányrudat.

– Már azt valóban el kell ismerni, hogy oly gyöngéd, mívelt, szeretetre méltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, amidőn azt mondom, nincs! De igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincsen párja; ő valóságos angyal a szeretetben, egy kerubim, nem is férfi a neje mellett, olyan férj, aminő csak csodára születik egy században egy.

(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje megérdemli, hanem azért, mert ő kerubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy és más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony sírhatsz, amidőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni, más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)

Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.

– Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt környékbeli ismerősök meglehetős eleven társaságban élünk, s előre örültünk, hogy társnéink száma ismét eggyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen jól érezze magát.

Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró észrevételével:

– Kárpáthy úr persze, hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá.)

– Óh, férjem igen előzékeny – sietett őt kimenteni Fanny –, de megvallom, némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban ily magas körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem, s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely egészen felbuzdít.

Nem használt az. Hiába, felelt ily magát megalázó hangon, hiába iparkodott azt állítani, hogy köszöni, amit egyrészről nincs oka köszönni; ügyes vívóval volt dolga, aki szüntelen megtalálja ellenfele védtelen gyöngéit.

– Persze, persze! – viszonza Marion kisasszony –, ez nagyon természetes, ez nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni, ami rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; ah, egy anya őrködő gondja megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.

Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejté el, arca bíborvörös lett. Ah, őelőtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.

Flóra görcsösen szorítá meg az ifjú hölgy kezét, s mintha ugyanazt a beszédet folytatná, monda:

– Való. És az anyát nem pótolja ki senki.

Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion kisasszony, hogy ez elég vágás volt őellene, s a következő battéria már most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.

– Óh, abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó, szelíd anyát, mint néhai Eszékiné volt, bizonyára nem pótolhat senki. Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Óh, énbennem sok kellemetlen szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti, de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni, teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van önnek, kedves Flóra.

És ezt oly hangon mondá el, mintha őneki rettenetes sok oka lenne Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.

– Ad vocem pörölni! – vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének zavarát. – Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná célszerűnek az ifjú hölgyekkel aktáinkat megismertetni…

– Óh, nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra! Sok beszélnivalójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig elég beszélnivalója van egymással. Ha önnek úgy tetszik, mi értekezhetünk a családi archívumban. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság, kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr miatt. Óh, kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal, mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.

János úr karját nyújtá az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel átszárnyalt a családi archívumba, hol a fiskális és Varga uram tiszteletteljes állásban vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó tulajdonságaik mellett éppen azzal nem bírnak, amiért valakinek oka lehessen társaságukat óhajtani.

A két ifjú nő egyedül maradt.

Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz szorítá a parányi kis kezet, és csókjaival forró, szívtől szakadt csókjaival borítá el azt, és ismét csókjaival halmozá el, és nem bírt egy szót szólani.

– Ah, istenem, mit cselekszik ön? – szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt e tettében, odaölelte őt magához, és arcát csókolta meg, és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, amint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében könny, másikéban mosoly, ez mosolyg, hogy társnéja ne könnyezzen, amaz örömkönnyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.

– Mondja ön – szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny –, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magára hagyott nő, ki néhány nap múlva egyedül, ismeretlenül, pártolatlanul fog tévedezni a világban, és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.

– Óh, istenem… – Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.

– Óh, én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Éppen midőn megérkezett ide, önrül hallottam beszélni, s azokból, amiket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményeiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.

Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.

– Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom – engedje, hogy önt szerethessem úgy, ahogy az első pillanattól megszerettem, hogy fenntarthassam magamat ennél a gondolatnál: „Van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett”.

– Óh, Fanny – monda Flóra szelíd, reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.

– Úgy, úgy! Nevezzen engem úgy! – szólt Fanny hevesen, túl boldogan szorítva szívéhez Flóra kezét, melyet egy percig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves vízió eltűnik előle.

Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlokára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül. Fanny keble alig bírta örömeinek terhét. Eletében először talált arra, ami után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; óh, jobb még, mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszok lélekkeli érintkezés után milyen jóleshetett ez neki; amit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közül.

– Tegye önt oly boldoggá az ég, mint amilyen boldoggá tett ön engemet!

– Ah, Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is… szólíts te is engem Flórának!

Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; amit hogy nem tehetett, odaborult Flóra keblére, és sírt és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.

Flóra pedig mosolygott és mosolygott, és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.

– De mármost, kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megígéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész – egy egész hétig!

Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönnyeket.

– És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, amit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Óh, úgyis annyi dolgod lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, ami előfordul.

És előre is sokat nevettek rajta; óh, az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.

Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arca miatt; amint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.

– Óh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem – monda Szentirmayné, óvást téve mindennemű hála és köszönet ellen –, a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki **megyébe, két hónap múlva foglalja el helyét, a beiktatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előre számító, milyen ravasz vagyok én!

Ah, ezen ismét nagyon sokat lehete nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.

Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól, és akkor sír az ember, másikat szól, és akkor meg nevet.

Fannynak eközben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát, amiket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztonság okáért, hogy el ne szökhessenek.

A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép recés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, amik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archívumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az elébbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi-régi jó ismerősök volnának.

– Ah, ah! – szólt Marion kisasszony, felkapva fejét, amint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. – Ön egészen kényelembe tette magát!

– Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.

Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafonra a festett múzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.

– Ah, mille pardons, madame! Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, amivel Kárpáthy úr jurium directora teleolvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bír, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.

(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)

De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvűen elnevette magát:

– Most már „Fanny” is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.

Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja, s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós – engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony –, maga János úr is annyira belejött a jókedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe magát kinevetni, állva már nem győzte.

Marion kisasszony pedig elbámulva állt hosszú nyelű parazoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor a kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jókedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.

– S meddig fog – tartani – azzz – a – kis idő? – kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, kockáztatott tekintélyét vetve a latba.

– Bagatell, nagynéni. Csak egy hétig!

– Csak egy hétig! – szörnyedt el Marion kisasszony. – Csak egy hétig?

– Ha ugyan ki nem vertek innen – viszonza tréfásan Szentirmayné, amiből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.

– Ah, úgy? – monda kicsinylőleg Marion kisasszony. – No, jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást; ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, ami nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?

– Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát…

– Óh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.

– Kegyed úgy fut tőlünk – szólt közbe Fanny –, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza. Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak a napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ővele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett komoly redőkbe szedett arccal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:

– Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.

– Nagyságod kerekeit? – kiáltá János úr. – Engem uccse, én csak a kocsikerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! hahaha! óhhaha!

János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könnyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbújtak a szemei az orcájába, s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar-karban kísérő két ifjú delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arcaikat meglett komolyságra kényszerítsék.

János úr hirtelen észre térve elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el, s törte magát a távozó kisasszony után, és sikerült is neki azt megállásra bírni, mégpedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.

János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e vagy bocsánatot.

– Nem tesz semmit – suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony megbocsátani kész szívvel –, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk – fiatal házasoknak.

Azzal nagy prozopopeával kísérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornácban úgy lépett egy ott nyújtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.

Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kígyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, odafordula János úrhoz.

– Bocsánat, hogy akaratlanul revansot adtam ön egyik protezséjának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék, elmés férfiú indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipáció az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajon nem lépek-e valahol ismét egy agárra?

Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig. Ámde e lépéshez még nagy teketória kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintóba, melyet valamennyi hozzá közel levő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.

Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.

– Reménylem, hogy húgomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!

Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nemigen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nemigen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.

– Adieu, adieu. Te kocsis, vigyázz, nehogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik éppen egy-egy kedvencnek déli nyugalmát tartani. Adieu!

Megy már.

János úr még most is hajlong, és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy „Régen volt már az, én még akkor gyermek voltam!”

A két fiatal hölgy pedig, amint a nyűg eltávozott, dévaj jókedvvel veszi kétfelül karjára a jámbor János urat, s dalolva, táncolva viszi fel magával a lépcsőkön.

János úr arca ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.

Az ősi termek visszhangoznak a két szelíd delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.

A vén Varga uram áthallja azokat az archívumba, s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel kezeit összevissza dörzsölve, hogy szinte táncba elegyednék, ha volna kivel, s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül. Ott van ugyan a fiskális, de az nem arra való ember. Neki elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.