János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs vármegye környékén. Kárpáthy János úr őnagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilenc esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe, mert amióta János úr megszületett, minden évfordulatban nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni; elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édesatyja, később pedig saját maga, s nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.

A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék Debrecenben vagy Nagykunmadarason az új kaputokat, ráparancsolván a szabóra, hogy „Zsebet nagyot!” Lembergi szemfényvesztő és tűzijátékos törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreceni diákok tanulták a kántust, szép megköszöntő éneket s cifra népdalokat hármóniás nótára; cigányprímás sorra alkudott a gyántára valamennyi boltban; s vándor színésztársulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra megszökni Nyíregyházáról.

Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos háziasszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra, itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi zivatarok, amint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan, az utolsón pedig az ott maradt férfinépből ki félholtan, ki egész részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállingózván haza.

János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta volna, és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, akik e névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű mentség.

Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy tusakodásába került, vajon Pozsonyban tartsa-e fel neve napját, s felvitesse saját költségén minden cimboráit, ismerőseit, papjait, diákjait, cigányait, poétáit, színészeit és parasztmenyecskéit. Ez mind nem történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kívánni, hogy egy névnap kedvéért hatnapi utat tegyen, és ha mindezek itt volnának is, hol maradna az otthoni úri kényelem, a rakoncátlanság és dévajság senkitől meg nem bírált menhelye; mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják széjjel a hírét hazaszállongó vendégek, minő kapitális bohóságok történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvencebb lakhelyén, aholott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.

Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az ellenpártiak figyelme a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett szűk udvarú szálláson, újságírók közellétében; az ember még csak el sem meri rikkantani magát.

Akik ismerték Jancsi urat, már július vége felé vehették észre rajta azt a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, amit e nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor őfensége megengedé neki, hogy két hétre hazaszabadulhasson, oly jókedve támadt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

Akiket elöl-utól talált, ismerőit, vagy akiket csak név szerint ismert, hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgyhogy utoljára példabeszéddé vált az úri körökben: „Nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?” Ha két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy rögtön elnevessék magukat, és kibéküljenek.

E példabeszéd eljutott Abellinóhoz is, ki már ekkor kezdett magához térni a fejében támadt daganatból, s egyik fülére meglehetősen hallott. Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő bosszúja, a bátyja iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, aki lemondani tudott; a bukás csak újabb inger volt reá nézve, s akinek megrontását egyszer föltette magában, attól el nem állt, s ha tízszer elesett is, tizenegyedszer megint megrohanta volna.

Egy napon, akik hozzá látogatni mentek, értesíték róla, hogy nagybátyja hazakérezkedett neve napját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.

Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe mosolygását, percnyi fájdalomra torzítva arca vonásait; a vér fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.

– Majd én is megköszöntöm őt – mormogá fogai közől. – Küldök neki névnapi ajándékot, amilyet még nem kapott soha. És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!

*

Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.

A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthy-család őskastélya.

Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a voltaképpeni ősi lakhely, miután az elődök mindegyike óhajtá magát építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni, másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok aztán egy vagy más célra használták az ősök piramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit nagy becsben marasztván, a kevésbé tiszteltekét alárendeltebb célokra fordítva.

Így ott látni a vízparton agg gesztenyék árnyékában egy fekete romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla alatt égettek fel, de köveit nem bírták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori Szabolcs vármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után, a megjuhászodott kurucokkal darabról darabra elhordatá a méltatlan síkságról a hun építészet eme tiszteletre méltó maradványát, s ahogy állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj lett volna annak, aki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.

Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át református hitre, roppant templomot építtetett oda harangokkal és orgonával ellátva, s alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni azon szándékkal, hogy abból kollégium lesz huszonnégy katedrával, konviktussal, kilencszáz diákra könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az óriási vállalatba, s öccse, a praktikus Kárpáthy Bertalan, magtárnak fordítá a kollégiumnak kandidált falakat.

Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár iszonyú fösvény volt, sohasem költött sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni, kihurcolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált azáltal, hogy sokáig élt, és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapecéreik számára áldozák föl.

Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket rakatott egymás hegyire-hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a versailles-i mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt, s istállón és esztrangán keresztül kellett bejutni az angolkertbe.

Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal s középen aranyos donjonnal, a kapu fölött aranycifrázatú márvány ősi címer, még nagyobb a tető homlokzatán s a víz felőli fronton kariatidákra emelt aranyrácsozatú erkély, benn hosszú folyosók, boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nemkülönben megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal s alattomos csigalépcsőkkel, ahogy ez azon időkben szokás volt. A következett ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a füzek aljába, s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet felosztott spanyolfalakkal három-négy részre, hanem a következő évben telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn boldogabb hazákba indigenáltatott be.

Erre következett a mi nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.

Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő, mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli rekesztékek; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn csak messziről látja a kárpátfalvi templom tornyát, melyet Jancsi úr kétakkorára építtetett, s befödte villogó bádoggal, hogy a vendég tíz mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közül.

Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.

Kárpáthy Dalia csak egy kerek termet építtete a kastélyban, aholott hébe-hóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr ehelyett az angolkert közepén saját terve szerinti színházat emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy oda menjenek játszani. A honorárium elég csalogató volt, de annál visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a színész nem tudta jól a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr, s olyan sort veretett rajta, amilyen csak dukált.

Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn neve napján történt valamely tablókkal és görögtüzekkel ékesített előadás, mert e napon a nagyságos úr mindenki iránt szokatlanul kegyes volt, három napig gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyedikben aztán hordta mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddelhadd a hírneves vendég urak között.

E kibékülési szimptómákra történt hivatkozás több, mint puszta frázis.

Amint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhítat lepte meg János urat; a bohócok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt templomba ment, ott felveendő az úrvacsoráját, s onnan visszatérve, amit az úr oltára előtt fogadott, hogy aznapon kibékülend minden ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.

– Küldjétek legelébb is a jószágigazgatót!

Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső, hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok, kasznárok, kocsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant birtokán felezik a jövedelmet, s a nábob igen jól tudja, hogy midőn e számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van alkalma kibékülni, s éppen azért hozatja azokat maga elé közelgő születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért megint kár volna; mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán, akik utánok jönnének, sem lennének jobbak.

Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s akit azért tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. Ami tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyban mulattatá az eset, hogy fia helyett Petike tanulja meg a leckét, s később a fiút elküldé tanulni a debreceni kollégiumba, ahol aztán a világ minden létező tudományait ki- és betanulván visszatérett, megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak, mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben volt eleve, nem éppen gazdag fizetéséből élve évrül évre, teljes fogalmat adánk becsületességéről.

Mert a magyar nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik; inkább ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.

S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, aki nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem örömest vesz el, annak a kincsek közepett könnyen felkopik az álla. Más ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok, tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár ezüstsarkantyút üttethessen kordovány csizmájára, s egy ócska csézára tegyen szert, melyen két, csikóbul nevelt ló szállítja, amikor parádézik.

Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép gömbölyű kavicsot, amivel az udvar fel van töltve.

A szekér dereka tele van rakva egybekötözött, hosszú iratcsomagokkal, miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat, s azután általuk előre bocsátva, e becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archívum termében, melynek óriási fehér mázas, aranyozott szekrényei likas rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett számadások múmiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta szenvedély vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, amidőn hombárok és szalonnás kamrák kecsegtető közelségben vannak.

Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan ajtókon kellett neki keresztülbotorkáznia, melyek akár voltak becsukva előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kocogtatott, ha az ajtó tárva volt, akkor az ajtóragasztón kocogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál hajdú, ki az aktákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy sohase kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archívumba jutott. Jancsi úr, meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében, s kezét nyújtá felé; Péter úr azonban ahelyett, hogy egyenesen odament volna az eléje nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfa asztalt, nehogy azt a gorombaságot kövessse el, hogy bal kéz felül ejtse a nagyságos urat, s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte, s mély tisztelettel meghajtá magát.

– No! Menjen már közelebb! – riadt rá a konfidens hajdú. – Nem látja, hogy nyújtogatja az első lábát a nagyságos úr?

– Óh, kérem alássan – szólt kezeit félredugva az érdemes jószágigazgató –, nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.

És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét odanyújtsa Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi címet; azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de csak megint felkelt róla, s állva maradt földesura előtt.

Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató és a hajdú. Kárpáthy arca ez órában szokatlanul derült volt, nagy, kopasz homloka fénylett, mint egy templom kúpja, ősz hajzatának gyér maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül. Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva, szemeinek lázas veressége elmúlt, s képéről eltűntek a torzító ráncok.

Átellenben a derék tisztviselő, sárgabarna arcán a múlt században elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet; bajusza kurtára van nyírva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több gondot ád annál a csodára meghagyott hajporos copf, mely tisztes emléket fekete szalag közé fonva ország-világ láttára viseli az emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem lehet tudni, vajon frakk-e az vagy atilladolmány; elöl össze nem gombolható, alul hátrafelé húzódik, s látni engedi a csípőn alul érő ezüstgombos mellényt.

Mögötte áll Palkó, a vén hajdú sinóros dolmányban.

Ez is oly ősz, mint ők; együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt labdáztak az udvaron.

Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan, tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve; arcvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén festeni pirosba veressel.

– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak – szólt Péter úr az asztalhoz állva – becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása végett; annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis szisztémába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az áttekintés.

Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.

Ez nagy mérgesen odatálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta meg, hogy ennyit ne mondjon:

– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.

– Ész nélkül beszél kend! – förmedt rá Jancsi úr.

– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának neki e helyett, úgysem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták, még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?

– Ejnye, beste lélek fia! Énvelem beszélsz így? Mármost csak azért is végignézem az egész számadást, s te azalatt itt fogsz állva maradni a hátam mögött.

– Megeszem én azt az írást mind, amit a nagyságos úr átnéz – dörmögé az öreg szolga.

– Fogja be kend a száját! – rivallá rá Jancsi úr; mire Palkó komikus szófogadással tevé markát bajuszos ajkára, s csak úgy azt öt ujja közül morogta:

– Befogtam már.

János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelyül fekvő csomag után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában, s elkezde benne keresgélni mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott, hogy nem találja az elejét, mire odatolá azt Péter úr elé, ki is rögtön rátalált a keresett lajstromra.

– Íme itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.

Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a nábob jószágán.

Péter úr, dacára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.

… „Az 1824–25-ik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut sub stria bizonyíttatnak, e következők:”

Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.

– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány észrevételt tenni az illető pozíciókra nézve, ha kegyeskednék azokat meghallgatni.

Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.

– Tehát; ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl tiszta búzát. Eszerint alig adta meg a magot, amit belevetettek – a leggazdagabb földön.

– Rossz esztendő volt az idén – menté a tiszttartót Jancsi úr. – Megdűlt a gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsírázott az asztagban.

– Így mondá a tiszttartó maga is – viszonza Péter úr –, de télen rá kellett volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sását, s majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna, nem csírádzik ki, és megvan.

– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor másképp lesz. Csak bízza kegyelmed azt reám.

– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolc forinttal véve – ennyit adott érte egy győri kereskedő váltócédulában – összesen kilencvenhatezer forintért, holott én az újságokban olvasám, hogy Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres búza, s könnyen el lehetett volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgysem volt semmi dolguk.

– Igenis, de éppen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett átkelni a Tiszán.

– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna el hagyni romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.

– No, csak bízza azt kegyelmed rám! Menjünk tovább!

– A repce megdohosodott a vevő utáni várakozásban, úgyhogy nem folyt be érte több nyolcezer forintnál. Ez hibás állapot, mert, ahogy én tudom; akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban fülledt a betakart repce, s attól lett fekete, és savanyodott meg.

– No, bizony. Hát keresztyén ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt kívánja, miszerint fiának keresztelését hátrább való dolognak tekintse holmi világi repcénél? Csak hagyja azt kegyelmed énrám.

– A szénát elvitte a víz, mert éppen takarodás idején hajtóvadászatra rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt szép sommák szoktak megnevezve lenni.

– No, annak hát egyenesen magam vagyok az oka; szegények nem tehetnek róla; csak bízza azt kegyelmed rám.

– Emiatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya miatt rakásra hullottak.

– Lám, a kár haszonba ment.

– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes volt.

– Úgyis rossz volt ez idén az ára, alig keresték.

– Továbbá…

– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék, becsületes ember; minden rendén van. Mi az a másik csomó ottan?

– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.

– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?

Ez említett férfiú egy vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta a kezeire bízott uradalomban, hanem ez a példánygazdászat példátlanul többe került, mint amennyit behozott.

Állított ő cukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél, s a tarthatatlan madárlép alakú cukor minden fontja tíz forintba került.

Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy rőf bársonyt vett volna készpénzen.

Hallotta valaha a festő csülleng hírét, s nagy mennyiséget vett belőle, hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajtasavanyodott a kifacsart lé, mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristállyá.

Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát, és nem bírt egyebet előállítani zöld üvegnél, amit senki sem vesz. Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, mégpedig tavaszkor; őszre híre-hamva sem volt.

Posztógyárt állított, Szakolcáról hozatott bele egy megbukott takácsot főfelügyelőnek, aki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a ködmen ujja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt többé szüksége ködmenre.

Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész gazdaságból, ez a rezultátum.

– Íme, így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni – monda Jancsi úr, miután jól kikacagta magát az egyes tételeken.

– Megkövetem alázatossággal – szólt Péter úr –, így van az, mikor féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, amiből a sok meggyógyít, a kevés megöl.

– No, de lássuk a többieket! Mi az a vékony köteg ottan?

Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.

– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért meg lehetett volna tőle kapni.

– Hát mit csináljon szegény ember? Csak élni is kell neki. Hat gyermeke van, amint hallom.

– De Galíciából volt itt egy kereskedő, s az megnézte a bányát, és húszezer forintot ígért haszonbérbe első szóval.

– Mit? Én galíciai embernek, idegennek adjam a bányákat? Hát ha csillagokkal fizetne! Maradjunk a réginél. Mi az a másik csomó?

– Ez a talpadi erdősz számadása.

– Tisztelem azt az erdőt! Már tizenkét esztendő óta látok itt számadásokat a talpadi erdőről; a minap agarászaton vagyok többedmagammal, s utolér az eső. Sebaj – mondám én –, itt kell lenni közel az én talpadi erdőmnek; vágtassunk oda, ott bevárhatjuk, míg a zápor átmegy. Odanyargalunk nagy sietve, hát erdőnek sem híre, sem hamva. Kérdem utoljára egy ázott kukoricacsősztől, hol itt a talpadi erdő? „Ahol ni!” – szól ez, egy helyre mutatva, ahol vagy ötven girbe-gurba nyírfa sínylett a homokban, mintha seprűket ültettek volna szépen sorba. Hát ez az én nagy költséggel ültetett talpadi erdőm! Meg kell mondani annak az embernek, hogy ültessen oda még egynehány seprűnyelet, ha azt akarja, hogy erdősznek nevezzem.

– Emez pedig itt a tarcsai molnár számadása. Ez is mindig korpával számol be.

– Hagyja el kegyelmed, szép felesége van.

– Szép, de rossz.

E morális észrevételre jónak látta Jancsi úr filozófus válasszal felelni.

– Barátom, a rossz asszonyok szükségesek a világon. Mert miután vannak kicsapongó férfiak, kell, hogy legyenek kicsapongó asszonyok is, mert ha ezek nem volnának, akkor amazok a tisztességes asszonyokra és leányokra vetnék szemeiket. Csak bízza kegyelmed azt rám!

– Csak bízza kegyelmed a tarcsai molnárnét a nagyságos úrra! – szólt közbe a hátul álló Palkó.

– Megint beszél kend?

– Én? Egy szót sem szóltam.

– No. Ez az ember itt mindig a fülembe beszél; hát lehet ilyen lárma mellett számadásokat átvizsgálni? Menjünk gyorsan a végére, Péter. Mi van még hátra?

– A kegyes hagyományok és alapítványok.

– Ne is bontsuk fel, elég azt tudni, hogy ki vannak fizetve. Van-e valakinek még valami várnivalója tőlünk?

– Igenis. A** kollégium nem kapta még meg az évi díját.

– Nem is kapja, mert tavaly névnapomra nem küldték el a szuplikánst!

– De ha az idén elküldik, akkor kiadjuk nekik?

– A tavalyit is.

– Azonkívül egy csomó folyamodvány és körív van még hátra.

– Mik azok?

– Ez itt felszólítás egy magyar tudós társaság alapítására.

– De már arra egy batkát sem adok. Addig volt boldog az ország, amíg tudósok nem voltak benne. Elég az, amit a kollégiumban tanulnak.

– Itt egy előfizetési ív egy keletkező újságra.

– Újság: hazugság. Azzal biz a véremet nem rontom.

– Ez itt indítvány egy állandó magyar színház építésére Pesten.

– Aki játszani akar, jöjjön hozzám, itt színház is van, enni is kap, ellehet nálam holtig.

– Ez felszólítás a nemzeti múzeum gyarapítására.

– Fogadom, hogy nekem különb gyűjteményem van, mint annak a nemzeti múzeumnak, s ha a kurucjáráskor el nem pusztult volna, kitenne magán a bécsin.

Ilyenforma volt a magyar főúr évi számadása.

Jövedelmét megrövidíté a célszerűtlen gazdálkodás, hűtlen, kényükre hagyott tisztviselők; nagy része szétmállott üres léhaságok-oktalan fitogtatás-s ízetlen mulatságokban; közügyekre csak ott áldozott, hol neve dicsőítteték; hol patrónusi szerepet viselhetett, s oly vállalatoknál, hol az áldozatot csupán hazafiság, ügyszeretet kérte, zárva voltak markai, s dacára annyi pazarlás-, oktalanságnak, év végével mégis kétszáz és néhány ezer forint készpénze volt még a pénztárban, melyet nem bírt elkölteni.

A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy el sem bírja költeni? Vagy tán éppen perlekedjék azok ellen, akiken követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, aki eltette. Vagy utánajárjon, mint a serény gazdasszony a piacra küldött szakácsnénak, hogy nem számol-e be drágábban, mint ahogy vesz. Ez mind nem volna nemesemberhez méltó fáradság.

– Kösse össze, Varga Péter uram, az aktáit!

A tiltul átlapozott számadások azután betétettek a családi archívum rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.

Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a nábob terített asztaláról lehullottak, és amiket később egy nemzedék hangyaszorgalma ismét morzsánként alig győz összehordogatni, hogy felépítse apródonként mindazt, amit az elődök építtetlen hagytak!

– No, azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet, Péter – szólt Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohóc képében volt bejuthatása akárki fiának.

A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély főhajtással válaszolt nagy alázatosan:

– Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel egyben.

Azzal meghajtá magát, és lábával hátraseperve elkotródott, nem tévesztve szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a méltóságos úr felé.

Jancsi úr nevetett, amint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak olyan bolond volt, mint a többi, mint Vidra cigány, aki mórióskodik, mint Gyárfás poéta, aki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi színészdirektor, aki Hamletet játssza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a nyulat, és úgy kapja el. Csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma volna. Ez is bolond, mint többi, s csak arra van rendeltetve, hogy az urát mulattassa. És éppen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr, mint a többi kedvenc bolondjait, Vidra cigányt, Gyárfás poétát, Lokodi direktort és Matyi agarat, s ha meghalna, éppoly keservesen megsiratná, mint azokat, éppoly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a cigánynak, a poétának, a színésznek, az agárnak.

– No, mit tátja kend a száját? – kiálta Jancsi úr a háta mögött álló Palkóra. – Miért nem megy a fiskálisért, hogy idehíja?

– Jól van, na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni! – felelt vissza a vén hajdú. – Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem a sok mennykő hordta számadással.

– Úgy, jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz forintról, amit a múltkor kaptál, amikor Debrecenbe küldtelek? No, most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram! Lássuk, hogyan tanult meg számadást csinálni.

– Az könnyű – felele Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő akcióképpen kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elöl kétszer, a hajába mélyebben vágta a görbe fésűt, és állát beleegyengette nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a kezével, hármat köhentett, és monda:

– Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankócédulában. Ebből vagyon még a zsebemben egy peták, a többi megevődött, és megivódott; summa summarum: itt van a száz forint.

Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.

– Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputáció; „Jöttünk, mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz forint”.

– Nohát – volt rá a felelet.

– Most lóduljon kend a fiskálisért! Mondja meg neki, hogy jó tollat is hozzon magával, mert írni fog, s ami itt van, az nem okos embernek való.

Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.

Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr; hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett. Éppen csak akkora képe volt az emberséges embernek, mint egy született mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig minden, ami rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sokévi piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől. Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik oldalán, mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen célszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is, hátul van megkötve, ahogy ez egy időben divat volt, de nem párizsi. Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig eggyel-mással, zsebkendővel, spárgával és téli kesztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is tollal szokna írni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.

Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond, csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra használtatik; leveleket írni, inventáriumokat készíteni, s urbarialis gyűléseken parasztokat megcsapatni.

Ezt per „hallja az úr!” szokta címezni a nábob, ami nála még a kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.

– Hallja az úr! No, jöjjön ide az úr. Jaj, be mennykő fokhagymaszagú az úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék fokhagymát, mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem szabad termeszteni? – Hát azért hívattam az urat, hogy írjon azonnal leveleket, de idefüleljen, mert kétszer nem mondom el; írjon leveleket mindazoknak az úri barátimnak, akikkel néminémű összekoccanásban voltam az idén, tudósítván őket afelől, miszerint adandó születésem napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Név szerint: írja meg Horhi Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak írja az úr, mert ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom, a határvillongási pert condescendáltatom, s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő Lacinak írja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus titulust kap a levélen, de belül diákul ne írja neki, mert nem érti meg, csak syntaxist végzett), írja meg neki, hogy ami ménlovat kért tőlem, de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrincet tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megígéri is, hogy sohasem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal írja a levélbe. Kalotai Fricinek – nem, ennek ne írjon semmit – mert képes volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor ebrúdon dobattam ki ezelőtt fél esztendővel. Utoljára pedig tudósítsa Kutyfalvi Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, amit Kiss Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele, majd szerzek neki valakit, akin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a fiskálisomat. Megértette az úr?

A fiskális intett a fejével.

– Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja. Menjen ki, mosdjék meg, azután jöjjön be megint.

A fiskális szót fogadott, kiment, szappant kért, s félóráig mívelte a kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi urat az ablakban találta, amint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit, és meg sem mozdult.

A fiskális megállt, és várta, míg meg fog fordulni. Várt egy jó félórát, akkor visszafordult a nábob, s mint aki jól tudja, hogy várakozik rá valaki, inte az ügyésznek.

– Üljön le az úr, és írjon.

A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely a fiskálison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna.

„Édes öcsémuram!” – kezde az öreg Kárpáthy diktálni.

„Miután öcsémuram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom, hogy a Kárpáthy név kisebbítve legyen, e mai napon, melyben minden haragosaimmal kibékülék, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuramnak is, s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsémuramnak kétszázezer forintot, melyet, amíg én élek, évrül évre meg fog tőlem kapni. S reménylem, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.”

Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett volna elő.

– Csináljon neki borítékot, és írja rá: Nagyságos Kárpáthy Béla úrnak, őméltóságának Pozsonyban. Egy lovaslegény vigye el neki személyesen e levelet.

Azzal, mintha kétszázezer követ vetett volna le szívéről abban a kétszázezer forintban, oly könnyülten sóhajta fel. Sohasem érzé magát boldogabb embernek, mint e pillanatban.

Mivel fogja e nemes, bocsánatkész indulatot viszonzani Abellino, azt majd meglátjuk azonnal.

*

Jancsi úr alig bírta bevárni a János fővétele reggelét; úgy örült előre, mint egy gyermek, kit valami rég óhajtott mulatságba visznek; korán reggel még virradat előtt felébreszték a kopók vihogási s az udvarra bedöcögő társzekerek zaja. A vadászok érkeztek meg az erdőről frissen lőtt vadakkal, a hosszú szekerek oldalán kilógott a szarvas feje címeres ágabogával, ketten póznára vetett fácányokat hoztak s hízott császármadarakat vállaikon emelve, a szakács kijött eléjök fehér kántusában, s elégült orcával tapogatta sorra a kövér vadakat. Jancsi úr az ablakredőnyök közül nézett ki az udvarra; még csak akkor hajnalodott, az ég keleti kárpitja bíbor és rózsa, karmazsin és sáfrán színeiben égett, körül még csendes volt a vidék, a mezőkön ezüst köd lapult meg, mintha tündér tenger támadt volna itt-ott.

Jól hallá, az udvaron mint jönnek-mennek az emberek, ki-ki készületeket tesz, aminők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nemsokára jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. – Ez volt legutolsó gondolatja mindig. Egy szerelmes ifjú nem várja oly vak hittel kedvesét, mint ő unokaöccsét. Úgy tetszett neki, hogy békülő kezet nyújta neki, s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öccse, egyetlen vérrokona, vagyonainak leendő örököse, idestova a Kárpáthy név egyedüli fenntartója, még ma este őnála fog lenni. Hogy találkoznak? Hogy békülnek ki? Mit fognak egymásnak mondani?

Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá álmábul, fülébe kiabálva:

– No, keljen fel, itt a csizma!

Jancsi úr virgonc erővel ugrott ki ágyából, mint akinek rögtön eszébe jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.

– Van itt már valaki? – ez volt első kérdése a szolgához.

– Annyi, mint a szemét – szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.

– Itt van-e Kiss Miska? – tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.

– Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemesember, mert már két órakor talpon van.

– Hát még ki van itt?

– Itt van Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzacskóját Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom, visszamegy.

– A bolondos! Hát még kik érkeztek?

– Az úri rendben lévő jómadarak mind kompareáltak. Kalotai Frici is itt van; tulajdon szekerén jött. Vajon hol lophatta?

– De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?

– Más? Más? Hogyne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is unhatja.

Eközben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva, körültörülgetve, ha mi ráncot talált öltözetén.

– Hát valaki, valami különös, nemigen szokott vendég nincs jelen, valami olyan ember, aki nemigen szokott engem látogatni. Mi?

Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen.

– De bizony itt van a *-i szuplikáns; ez még sohasem volt itt.

– Ejnye, Pál, be simplex ember kend!

– Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! – felelt Pál durcásan, s úgy feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.

– Azt akarom megtudni – monda Kárpáthy komoly hangon –, ha nincs-e még itt Béla öcsém?

Pál csúnya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársonykefét, mellyel éppen a mentegallért készült végigsimítani.

– Kicsoda? Az a szélkergető…

– Nos? Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel kell beszélni!

– Mit? – szólt Pál hátratéve kezeit. – Tán éppen ki akar vele békülni a nagyságos úr? Aki a nagyságos urat úgy megbántotta.

– S mi gondja arra kendnek?

– Óh, nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagyurak ügyeibe beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék egymást! Ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére van, hát csak tessék!

– No, ne bolondulj, te Palkó! – szólt tréfásabb akkordbul Jancsi úr. – Mondd csak, ki van még itt! ,

– A csőcselékbül itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy menkő sajtot; aztán a dudai esperes, az, akit én ki nem állhatok.

– No, ugyan sokat is törődik az vele.

– Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.

– Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?

– Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? Hisz nem doktor ő.

– De rossz kedvedben vagy ma, te Palkó; hát az aprószentek itt vannak-e?

– Ohohohühühü? – mosolyga Pál –, itt ám; az egész debreceni kántus a kontrával együtt; négy banda cigány jött; Bihari is itt van, a rektor is felállította a parasztfattyúkat az udvaron; meg ne ijedjen a nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, amikor meglátják: itt van a tűzi mester is. Ott fúr-farag a fák között; azt mondja, hogy valami meglepetést készít estefelé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az asztagot mint tavaly.

– Hát komédiások nem jöttek?

– Dehogynem jöttek, hiszen éppen azon nevettem. Megint itt van az a Lokodi ötödmagával: ő maga, aki vitézeket játszik, egy vékony borbélylegény, aki játszik öregapákat és egy éltes asszonyság, aki a fiatal kisasszonyokat játssza. Már ki is csinálták, hogy estére mit fognak előadni. Mikor a nagyságos urak a nagyteremben ebédelnek, ők azalatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes ábrázolatban – görögtűz mellett.

– Hát miért az előszobámban és nem a színházamban?

– Kicsiny az nekik.

– Hiszen csak öten vannak.

– Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak; a régiségtárbul elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és öltözetet, a diákok meg azalatt énekelni fogják Dobozy történetét, Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be derék lesz!

A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.

Ezalatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, elvagdalta a körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját, és begombolá, amint illett.

– No, már most kimehet emberek elejbe.

– Merre a pipám?

– Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni, imádkozni, addig nem pipázik senki.

– Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?

– Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.

– Még egyet kell neki megizenni, hogy: „Hosszú kolbász, rövid prédikáció”!

– Tudom – monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképpen nem az volt a fő baj, hogy hosszú prédikációkat tartott, mint inkább az, hogy esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az isten nevében úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.

– Hisz itt van az esperes! – monda a gyászhírrel érkező Palkó.

– Ki ne ereszd a szádon többet! – kiálta rá Jancsi úr. – Ha az befog bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy összevissza talál dicsérni Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az istentiszteletet a szuplikáns.

A szuplikáns ötesztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva) tógátus diák volt, ki amióta a kollégiumba zárták, sohasem látott ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adák, hogy egy negyedóra múlva ő fog prédikálni ennyi istentől elvetemült ember lelki épületére.

Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a csintalan sereg; a zsebkendőjét hozzávarrták a tógája zsebéhez, hogy ki ne húzhassa, mikor az orrával lesz baj; elhitették vele, hogy Vidra cigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az imádságoskönyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.

A jámbor diák nem bírt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel helyettesítvén az imakönyvét, amint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé olvasni: „az ecetes…” – itt vevé észre, hogy ecetes ugorkáról van szó, és rögtön folytatá: „…vízzel megitatott Jézus monda fejét lehajtván: Elvégeztetett!” S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy mindenki elbámult bele.

A szegény szuplikáns ehelyett, amint észrevette, hogy barmoknak való könyvet vitt fel a katedrára, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta, micsoda szavakon kezdődik a „Miatyánk”. Azon módon visszament a szószékből, és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett felkérni, megígértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá jókívánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semminemű malőr nem érheti.

E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr addig senkivel sem szólott, amíg Istenhez nem emelé lelkét, s arcán ez alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn leborult imádkozni, valódi mély áhítat ült minden vonásán, s lesüté szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, amit életében jót tett, ahhoz képest, amit tennie lehetett, amit tennie kellett volna, oly csekélynek látná!… „Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez Isten – sóhajta fel magában –, és ki lesz pótolva, amit a többi elmulasztott. De van-e ígérve onnan felyül ilyen év? Jön-e csak egy új hold, csak egy új nap is még a mai után?”

Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot, s csak vendégei gratulációira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.

Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj társaságot megkezdett jókedvében; tréfáltak, nevetgéltek, míg a templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Frici nyolc fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott, kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, amíg a templomban ültek mások, azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Fricin kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrinc most az egyszer jött a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő gazdáját, hogy menten elájult.

Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, amin majd nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a mákot kicserélte puskaporral; a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté mákkal, hogy mikor szalvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemencét. A harasztosi birkás, ki egy pusztát bírt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól, óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül, s annak belsejébe egy pár galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a sajtot, s levette a tetejét, galamb helyett íme, körmös állatok ugrottak a vendégsereg közé.

Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kacagni, sőt még figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezúttal ne kövessen el annyi ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg kellett elébb mutatni a verset, amit el akar mondani asztal felett, ha nincs-e benne valami triviális, útféli kifejezés; a cigányra ráparancsoltatott, hogy ha leissza magát, a vendégeket sorba ne csókolja, az agarakat kikergették a tornácba, s nem volt nekik szabad az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a koncot, mint máskor; cigányok, színészek és diákok utasítva voltak, hogy a legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott, miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.

Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.

– Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre? – monda Horhi Miska.

– Vagy tán most tisztul az esze. A svábnak azt mondják, hogy negyvenesztendős korára jön meg a sütnivalója; az övé hetvenre érett meg.

– Ne bántsátok – szólt egy harmadik –, az emberi természet minden hét esztendőben egyszer megváltozik; ő már isten kegyelméből a tizedik hetest tölti; ideje, hogy rákerüljön a sor.

– De biz azt hiszem, hogy amióta az országgyűlésen van, kezdi átlátni, hogy fontos ember, tán aranykulcsot is kapott, s most azért nem hagy magával komázni.

Az igaz, hogy minden öröm mellett, amivel Jancsi úr megtisztelőit fogadta, nem lehete észre nem venni bizonyos visszatartózkodást, ami neki azelőtt legkevésbé volt sajátja.

Pedig mind e változást egyetlen gondolat okozta; azt hivé, hogy öccse, Béla okvetlenül el fog jönni az ő névnapjára; lehet, hogy késni fog, de jelen fog lenni. Maga sem tudta volna okát adni e hitnek, de mégis várt, számított reá, s ha cimborái valami felötlő ostobasághoz kezdtek, rögtön az jutott eszébe: „Ha most ezt a Kárpáthy-család legifjabb ivadéka látná, mit mondana hozzá? Nem! Egyszer látta már nagybátyját hozzá illetlen mulatság közepett, most lássa tisztesebb vigalomban”.

Az ünnepélyes hálálkodások után leszálltak az úri vendégek a kertbe, hol az egybegyűlt parasztság várt földesurára. Máskor Jancsi urat, mikor a lépcsőn ment le vagy fel, kétfelől tartani kellett, mert ő is, mint a lokomotív, csak a síkon tudott haladni; most félretolta Palkó kezét, könnyedén lépdelt le a harminckét márványkő fokon, mely a kertbe vezetett.

Bizonyosan az országgyűlésen töltött félévi józan életmód szerzé vissza idegei rugékonyságát.

Odalenn a sorba állított iskolás gyermekek éljen-rikoltása fogadá. – Az iskolamester már akkor magyarán mondva nyakban volt, szegénynek nem kellett több egy pohár bornál, hogy tökéletesen leigya magát, s ezt a pohár bort már anticipálta valahol, minek következtében az az ötlete jött, hogy neki kell legelőször felköszönteni a nagyságos urat, s ezt meg is cselekedte volna, ha Horhi Miska hóna alatt nem kapja, s el nem hiteti vele, hogy nem János úr, hanem Kalotai Frici neve napja van most.

Az érdemes népegyengető azután annak esett neki; Frici futott volna, ha lehete hová, de a háromszáz parasztkölyök is mind nekiuszult, s akármerre fordult, mindenütt őt vivátozták, pofozni sem igen merte őket, mert voltak köztük nagy gyerekek, félt, hogy megverik, hanem segítségért kiabált.

Ezalatt Jancsi úr leszállt a csomóba gyűlt nép közé; nagy trombitaszóval háromszor tust fúttak megjelenésére minden jelenlevő cigányok, s két ősz hajú jobbágy járula eléje, egy nagy kövér tulkot vezetve szarvánál, melyet csak éppen e napra hizlaltak, s a bátrabb közülök előállt, levette kalapját, egyet köhentett, s lenézett a csizmája orrára, s elmondá nagy bizton a köszöntő verset, melyet kilenc évfordulóban ugyanő szokott elmondani. De tudta is könyv nélkül, sehol sem akadt meg.