Míg Mikes Zsigmond úr és Ágnes asszony kifejezhetlen szerencsétlenségök közt a hitben leltek vigasztalást, s imádkozva mondták: "Legyen meg, mennyei atyám, a te szent akaratod!", addig a kegyes Tarnócziné száz- meg százszor ismétlé: "Immár a fejsze a fáknak gyökerére vettetett... alleluja! A Krisztus, az ő gabonáját az ő csűrében betakarja, a polyvát pegidlen megégeti olthatatlan tűzzel, alleluja!...^[154] A polyvák a pápisták, a fa a Mikes család, alleluja!"

Alkonyult.

Judit asszonynak a szenvedő Sárát kellett ápolni, Jutka leányzó Tarnóczinétól a cofra címet nyerte díjul, hogy a szobába hívatlanul benyitott. Minden óhajtá a várkastély úrnőjét, lármás tevékenység helyett, földiekre nem gondoló merengésben hagyni.

Éj lőn, s az árva özvegyet még mindig sajátszerű elragadtatás környezé.

- A rókáknak barlangjok vagyon, az éji madaraknak saját fészkök, mondja a szentírás; de, alleluja, Mikes Zsigmond fiainak nincsen hová fejöket lehajtsák. Pedig - folytatá az áhítatos nő - a várnak, hol máig laktak cifra termeiben Heródiás leánya^[155] és a feslettség számára ezer puha vánkos volt. S mint pengett a cimbalom, mint sikolta a tárogató, mint járt körben a serleg, hogy a tobzódó nép az én férjemet asszonynak gúnyolja, ha fenékig nem tudta kiürítni! A Mikesek idegenítették el Sebestyén szívét tőlem és az Istentől. Nehezedjék az Úr keze reájuk! Késő éjig táncoltak e hitetlen család cimborái és rokonai. A nő a férfi vállára veté kezét, bátran nézett szeme közé, és a szeméremnek egy vércseppje sem szökellt arcára, midőn tekintetök találkozott. Heródiás egyik leánya csábító mozdulatokkal lejtett a nagy termen végig. Lihegő mellén a lepel átlátszó és nyaka fedetlen volt. Sebestyén pedig sokáig nem fordítá el róla tekintetét. Ők, Zsigmond úrtól kezdve mindnyájan célzásokat ejtettek ellenem, kinevették dorgálásaimat... dőzsöltek, vadásztak, világi dalokat énekeltek. S a világ őket még jámbor életűeknek is tartá... Botrányok háza, mihelyt birtokomba jutsz, széthányatom a padimentumot,^[156] le fogom veretni a falak vakolatját, elhordatom az ajtóküszöböt, a kilincset és a félfákat, s ha koldussá leszek is, nem fog semmi, amit csak bűnös testök érintett, az épületben maradni... Azt mondják, fösvény vagyok; vesztegetővé leszek. Tudok én az Úr dicsőítéséért áldozni! Alleluja!... Ők megaláztattak. S boldog az én magzatom, Sára, mert az örök kegyelemtől eszközül választatott a hitetlen nemzetség semmivé tételére! Őt a szentlélek szállta meg, hogy elfordítaná szívét a szép külsejű, de hivalkodó és erkölcstelen Mikes Kelementől. Szerette Béliál gyerekét,^[157] s mégis ellene vallott. Megtagadá az ifjút; önként ment a vén karjaiba. Ki képzelte volna? Alleluja!

Tarnócziné akkora lelkesedésbe jött, mintha e percben szorosabb szövetségbe lépett volna az éggel, s már az átszellemülés pontján állana.

Jutka az ajtó küszöbén rémülve hallá az "allelujákat", és sokáig nem merte behozni a vacsorát, melyet az árva özvegy, hogy magára lehessen, szobájába rendelt volt.

S Tarnócziné most még le sem hordotta a késedelmes cselédet.

Hagyá őt teríteni, és folytatá merengéseit.

Étvágya nem akart kegyetlenségével versenyezni. Ennek engedte át az egész tért.

A fejedelem alig haladt fél órát a Mikes-vártól, midőn udvarmestere jelenté, hogy a másnapi vadászatra, Döme diák utasításai szerint, minden intézkedéseket megtett ugyan, de Lupuj vajda a moldvai határszélekről hirtelen hazatért, s ezen újabb értesítés után ő - tudniillik az udvarmester - őfensége kegyelmes parancsát jött az iránt venni, vajon szükséges-e már a kétszáz székely darabont kirendelése?

Rákóczi arca borús lőn. - Hívjátok ide Horváthot... nem... hívjátok Kapronczait! - szólt a szokottnál élesebb és emeltebb hangon.

A két testőrtiszt nem állott oly távol, hogy ne hallhassa megneveztetését.

- Kulcsot kapsz, barátom, Horváth, a legszebb lány szívéhez.

- Már elejtettem; de te veszed föl a sárból a váradi vár kulcsát - válaszolta ez Kapronczainak mosolyogva, bár nem minden irigység nélkül.

Kapronczai derülten közelít Erdély uralkodójához, sejtvén, hogy megbízás vár rá, s azon kéjálommal telve, hogy a "nemes társaságból" most neki van jövendője, ő a szerencse fia, a perc kegyeltje.

- Lupuj vajda - mond a fejedelem, nem annyira a testőrhöz, mint az egész környezethez szólva - egy régi szerződés által van kötve a szökevények kiadására, midőn honárulási vád forog fönn. Három Mikes lépte át eddig már Erdély határait. Mindenik nőrablással vádoltatik, mindenikre nótapör vár. S te, fiam, Kapronczai, még virradat előtt Jászvásárra fogsz indulni, a vajdától e szökevények kézbe szolgáltatását követelendő. Utasításaimat az éjjel veszed.

- Fenséges uram! - szólt az ifjú meghajlott térddel és esdeklő hangon -, a Mikesek rokonaim, Zsigmond úr jótevőm.

- De a "nemes társaság" tagja vagy - válaszolá szigorral a fejedelem.

Kapronczai mély bókkal és sebzett szívvel vonult vissza.

- Mi lappanghat e küldetés burkában? - töprenkedett Döme.

- Isten bocsássa meg gyöngeségemet; de kezdem sajnálni a Mikeseket, ámbár pápisták - súgá most Csulai uram.

- S hiszi-e kegyelmed, hogy őfensége örvendene e nőrablók kiadatásán? - tudakolta halkan az íródiák.

- Hogyan? Hisz a fejedelem egyházunknak híve, a közerkölcsiség őre és bosszulója.

Döme fanyar mosollyal szakítá meg a párbeszédet.

A hopmester a fejedelem színéhez közelítvén, megint azt a kérdést merte kockáztatni, hogy mi történjék a kétszáz székely darabonttal és önkéntessel.

- Az egész vadászat elmarad, holnap székvárosunkba visszatérünk.

A hopmester rémült arca mosolyt vont a vén Kassai cserepes, vékony ajkaira.

- A szállás körüli rendelkezések füstbe mentek, hé, hé! A kíséret Isten jóvoltából számos, és tegnapról tudom, hogy sok borra, pecsenyére és sok ágyra van szükség. Kegyelmednek, hopmester uram, közel van egy kis birtoka. Remélem, ott fogunk az éjjel dőzsölni. Bővelkedik-e elajándékozandó aranyserlegekben, he-he!

- Életem és vagyonom a fejedelemé - válaszolta Kassainak az udvarmester -, de - folytatá - a falu, melyet kegyelmed említ, oly kicsiny, hogy e had harmadát sem fogadhatná be. A nagyobb részt sátrakba kell telepítnem. Szűk udvarházamon kívül, melyben alig férhet el őfensége, csak a papi laknak nincs lantornaablaka^[158] és agyagpadlata. Az egész véletlennél tehát csak azt sajnálom, hogy kegyelmednek, drága barátom, köszvényes lábai könnyen szenvedhetnek, miután unitárius létére nem szánhatja magát reá, hogy egy plébános hajlékában töltse az éjt.

- Ne féltsen engem, drága barátom - vigyorgott Kassai -, mert őfensége az állami ügyekben tanácsomat akarja kihallgatni, s kegyelmednek parancsolatot ad, hogy számomra lakást a számára fenntartandó szobákból rendeljen.

Döme diák oly ügyesen tudott Kassai és az udvarmester körül sompolygani, hogy a halk szóváltásból némely töredéket elleshetett.

Tehát csakugyan fontos küldetést nyert Kapronczai? - gondolá. - Pedig az ifjú a finom fogásokra aligha bír elég ügyességgel. Kezdek örvendeni, hogy ma a titkos dolgokat Kassai őnagysága kezeli, s nem én. Azonban várjunk még, ki tudja, estig mi történik?

Végre az udvarmester elhelyezteté a vendégeket.

A kis falu, mely három nemzedék óta földesurat nem látott, a sátraknál is kevesebb kényelmet ígért. A vendégek tehát többnyire szabadban vertek tanyát, s Csulai uram, ki nem volt az éji friss légnek és a ropogó fenyőmáglyák körüli heverészetnek barátja, a paplakba utasíttatott.

Iszonyú ellenszenvet kellett legyőznie, hogy a küszöböt átlépje. A lelkészt nem találta honn. Ezt csak másnapra várták Csíkszeredáról, hová beteg testvérét, a minorita kolostor gvárdiánját ment meglátogatni.

A vén gazdasszony, ki egyedül vitte a háztartás terhét, a fejedelem káplánjának szíves fogadására mindent megtőn, ami csak a kevés eszközzel bíró szűkölködés vendégszeretetétől kitelik.

Csörögefánkot is sütött, lefekvésre fűszeres bort is készített, s a korán pihenni akarónak ágyat a lelkész hálószobájában vetett, s az asztalra kétkarú, fekete gyertyatartóban viaszgyertyát vitt be.

Csulai uram valóban fáradt és álmos volt; de mihelyt magára maradt, a kisded, tiszta és kedélyes szoba összeesküdni látszék szemei, idegei és kedélye ellen, hogy minden pihenést és szendert messze űzzön.

A káplán gyanúsan szaglált. Úgy vélte, hogy valami már alig érezhető illat üté meg orrát. Bizonyosan kifüstölte a szobát a gazdasszony, s a légbe vegyült szag a tömjéné. S a falon, a Megváltó körül, néhány más kép is függött, mely távol volt attól, hogy a Melanchtoné^[159] vagy Zwinglié^[160] legyen, s annál kevésbé Kálviné. Csulai uram elég méltányos ugyan arra, hogy egy plébános lakában ne követelje a hitújítók arcával találkozást; de vallásos buzgalma mégis kizáróbb természetű és türelmetlenebb vala, hogysem szemeit a kereszténység első századainak szentatyáin s a mitrán, tiarán,^[161] dicskörön és görbe boton örömmel legeltette volna. Miután pedig a falon függő képek - mint az első és röpkén odavetett pillantás már fölfedezé - egyháziak és jelvényesek voltak, Csulai a szűz hajadonnál is gyakrabban tartá lesütve szemét, vagy úgy hordozá, hogy ritka alkalma lehessen botránkozásra.

- Helyesebb lett volna a sátort választanom nyughelyül, mint a nicolaiták házát, melyet az ephesusi angyal gyűlölt.^[162] De ha már egyszer itt vagyok, legcélszerűbb rögtön lefeküdni és aludni; mert - a közmondás szerint - aki alszik, nem vétkezik.

Az udvari káplán ez okoskodására a friss, puha, fehér ágynemű is kiválólag befolyt. Levette és az asztalra helyzé a szalagkoszorúval díszlő érckeresztet, mely az ágyfő felett függött, s melyet reggel, mint illedelemhez szokott vendég, még az öreg gazdasszony megjelenése előtt vissza akart tenni. Összefogott kézzel elmondá esti imáját, s vetkezett. De midőn az ágyban hanyatt fekvék, s a különben is kellemetlen benyomású karos gyertyatartó után nyúlt jobbjával, hogy a világot kioltsa, rémülve fedezte fel az átelleni falszögleten Loyola Ignác^[163] képét. A haragtól vére arcára szökött, és szeméből az álom elillant. Talpra kelt, hogy a képet letépje, összeszakítsa. Azonban erős megindulásán a végrehajtás percében győzött azon tekintet, hogy ő vendég, ki szíves fogadtatásban részesült. - Dajka Gábor, a mi egyházunk püspöke - szólt Csulai oly erős hangon, mintha többen volnának a szobában, kikhez beszédet intéz -, Dajka Gábor felöltvén tógáját, most egyenesen a fejedelemhez menne, s mondaná: "Uram! Íme halld meg, hogy azon szerzetnek, melynek tagjai Erdélyből örökre és a halál büntetésének terhe alatt száműzve vannak, híres alapítója, hozzád, ki a törvények őre vagy, alig százölnyi távolságra lappang egy plébános hálószobájában. Hasztalan állítják, hogy csak képe van ott. Mert ő ércre metszett képe által csakúgy él, hat és veszélyes buzgóságra ingerel, mintha személyesen volna jelen és prédikálna. S nincs-e az 1610-i artikulusokban^[164] megírva, hogy a jezsuiták pártfogóit minden rendek szabadon üldözhessék, és minden javaikban zsákmányt vessenek? Bizony mondom, meg vagyon írva. S avagy nem pártfogója-e az e rendnek, ki Loyola képét magánál tartja? Kétségtelenül. Fegyverezd fel tehát ellene a törvényt, ó, igazságos és bosszúálló fejedelem!" Így szólna Dajka... s én?... Én is így érzek, de, ám legyen, behunyom szemeimet, hogy ne éljek vissza a vendégjoggal.

Csulai nem tudta behunyni szemét. Az álom végképp eltávozott tőle. Eszébe jutott a múlt napi medvevadászat, s a fejedelem álöltözetű szabadítója. Most már bizonyosnak tartá, hogy a nevét eltitkoló vadász a száműzött szerzet tagja. Felizgatott képzelődése, mint a prizma sokszorozá a képeket. Egy helyett száz meg száz álöltözetű papot látott faluról falura bolyongni s a reformált hitű fejedelem ellen a tömeget ingerelni.

- Veszély fenyegeti a hazát és vallást - sopánkodott, nagy léptekkel mérve a szoba hosszát. - Összeesküvés készül Rákóczi megbuktatására, s Pázmány Péter tartja kezében a titkos tervek fonalszálait. S mit akarnak? A nádorispán pálcája alá terelnek-e bennünket, vagy a papok valamelyik kegyencét szeretnék a fejedelmi székben látni, és a Báthoriak szellemét a Bethlen Gáboré helyébe iktatni? Hm! Rossz időket élünk, s ha így tart, maholnap a svékusokat kell segítségül hívnunk, másképp lakunkból kidobnak, s templomainkat bezárják.

Csulai néhány perc múlva érzé, hogy iszonyú rémlátásainak végre nincs alapja; de már egyszer föl volt izgatva, s haragjának kaput kellett tárni, szabad utat nyitni.

Öltözetlenül, amint volt, asztalhoz ült tehát, s egyik tiszttársának levelet ír, melyben erős színekkel rajzolta az igaz hit ellen megindított cselszövényeket, s különösen fölhozza, hogy a jezsuita rendhez tartozó emisszáriusoktól^[165] hemzseg az ország; úgyannyira, hogy ő maga is saját szemével látott már egyet.

Csulai a levelet bevégezvén még nem volt álmos.

A másolatról másolatot írt tehát, és végre legalább hat levél volt készen.

Mit csináljon már velök?

Nem érzé-e óránként inkább, hogy hihetőleg semmiért üt nagy zajt?

- Igaz, túl éles ecsettel festettem; de veszély csakugyan létezik. S különben is az őrködés szellemét mentől gyakrabban kellene izgatni, hogy virrasszon szent hitünk ügyei fölött. Másképp, kötelességeink betöltésében lanyhák leszünk. Aztán nem általánosan szóltam-e én? Jelöltem-e ki valakit üldöztetésre? Nem, ezerszer nem; pedig kellett volna.

Csulai a levelet bepecsételte, hogy az ország különböző részeibe oly lelkészekhez indítsa, kiknek buzgósága és erélye ismeretes volt.

Kapronczai sem aludt; de egészen más gondok miatt.

A dicsvágy ábrándjai lebegtek lelke előtt, míg szívében a szánalom húrjai meg-megrezdültek, s fájó érzéssel gondolt a Mikesekre, kik az ő első diplomáciai szereplésének alkalmasint áldozatai fognak lenni.

Az éj a hajnalszürkületnek kezdett engedni, midőn a fejedelem hívatá.

Kapronczai a pitvarban Döme diákot találta, ki vékony köpenybe takarózva falócán guggolt, s oly bólintással fogadá őt, mely a szender és ébrenlét közt bizonytalan helyet foglalván, csak az ajk alig észrevehető mosolya által látszott közelebb lenni az eszméléshez.

Egy őr a "nemes társaságból" az udvarház bal oldalán kisded és homályosan világított szobába vezeté Kapronczait, hol a dunyha és vánkosok közül alig látszott ki Kassai uramnak dupla hálósipkával a szemig eltakart, vékony és redős arca.

A korlátnok aligha volt elégült az ággyal s a rövid alvással; mert először lehordá a testőrt kardjáért, melyet - mint mondá - úgy zörget, mintha az egész házat föl akarná riasztani; aztán Kapronczaira tért, és száraz, de tartós köhögések közt megmutogatá, hogy mily rossz szokás fiatal, szeleburdi emberekre fontos küldetéseket bízni; végre pedig tudakolá tőle az eltávozott testőr nevét, hogy illetlen magaviseletéért a marsallal leszidassa.

Midőn a korlátnok rossz humorát egészen kitölté, a foglalatosságokra tért. - Itt van, fiam, megbízóleveled a moldvai vajda őnagyságához, üm, nehogy táskádból kihullasd. A hazaáruló Mikesek kézbe szolgáltatását naponként sürgesd. Jászvásári rezidensünk^[166] haragudni fog rád, mert küldetésed őt némileg lealázza. Nincs mért tehát, hogy jó magaviseletre buzdítsalak, mert képzelheted, mily árgusi szem ügyel rád. Titkos gondolataidat is, üm, gyors posta hozza Fehérvárra. Te is légy figyelő, mint a hiúz. A mi rezidensünk sincs felül minden hibán; sőt vannak gyönge oldalai. Kapzsinak, részrehajlónak és hanyagnak rágalmazzák. Isten tudja, igaz-e? A világnak nyelve rossz. De szél sem indul fúvatlan. Füst sem támad tűz nélkül. Különben rezidensünk talpig becsületes ember. Írj róla gyakran nekem, s óvatos légy az elküldésben. Szemen tartsd a vajda udvarának főbb egyéneit, ügyelj a hangulatra, s barátsággal közelíts az idegen zsoldban álló erdélyiekhez. Így sok titoknak juthatsz nyomába. Szeretném, ha eszed nem volna oly fiatal, mint korod. A Mikeseket pedig kíséret közt s békón vitesd Törcsvárra. Itt az útipénz. A nemzet sok költségébe kerülsz, fiam, érdemeld meg. A jövő óra úton találjon.

Kapronczai könnyűnek érzé kezében az erszényt, melyet a korlátnok a vetkezőasztalról átnyújtott.

Döme diák még mindig a lócán guggolt, midőn ifjú diplomatánk a pitvarba visszajött, hogy távozzék.

- Előbb a fejedelem őfenségéhez, vitézlő uram! - hangzék a lócáról félsuttogással.

Kapronczai a két őrtől védett középajtónak tart.

Az őrök tiltólag emelték fegyvereiket föl.

Döme diák a lócáról mondá: "Csengetnek!"

E jelszóra felnyílt az ajtó, s Kapronczai ellenállás nélkül lépett egy nagy terembe, honnan a fejedelem írószobájába vezették.

Rákóczi szokott vadászöltözékében ült az asztalnál, s a szentkönyvből olvasott. Úgy látszik, reggeli áhítatosságát fejezte be. Az ajtónál mély bókkal meghajló ifjúnak a könyvből föl sem emelt szemmel mondá:

- Mindenütt nyomon kíséred a Mikeseket, s addig nem mutatod magad sehol, míg velök nem találkoztál. Külön veszed Mikes Jánost, s titok pecsétje alatt átadsz neki egy levelet. Csak azután jelented magadat a vajda őnagysága udvaránál. Ott sürgeted a bűnösök kiadatását... gyakran, de kevés eréllyel. Az előre nem látható esetekre nézve minden utasításod csak az: hogy eszeden járj. A sikertől függ jövőd.

A fejedelem távozást intett kezével, utána mondván: - A levelet a diáktól kapod.

Döme nem volt már a lócán. Köpenyébe burkoltan sétált az udvar harmatos füvében, s a szürkülő égre és a sápadt hajnalcsillagra veté szemét, mintha szerelmes vagy költő volna. Midőn pedig Kapronczait maga előtt látta, alázatos bókkal kívánt szerencsés jó reggelt, s a levelet kézbesítvén, kérő hangon mondá: - Rendkívüli hálára kötelezne kegyelmed, ifjú úr, ha néha egy-egy bizalmas sorral tisztelne meg. Különben értsen mindenben egyet az én kedves pártfogómmal, a jászvásári rezidenssel. Igyekezzék mentől szilárdabbá tenni az ő helyzetét és tekintélyét. A kényes kérdésekben tőle várjon utasítást. Én most csak annyit tanácsolhatok, hogy óvakodjék cselszövények eszközévé lenni, mi úgy érthető legbiztosabban el, ha Moldvában mulatása alatt egy erdélyi nagyúrral sem fog levelezésben állani.

- Mit tegyek már? Hogy tájékozzam magamat! Kinek írjak levelet, kinek ne? - sóhajtá lova hátáról Kapronczai. - Úgy látom, nehéz és hosszú út vezet a váradi kapitánysághoz és a dicsőséghez. Addig könnyen kitörhetik a nyakam. Ma kezdődtek gondjaim. Ma látom először kevésbé derültnek az eget, rejtélyesnek minden ember arcát, s elhagyottnak magamat... de érzem, hogy javamra... Ugyan kire hallgassak? Ki után szabjam cselekedetemet? "Minden utasításod csak az: hogy eszeden járj", mondá a fejedelem. Ezt követem. A siker minden.

Tarnócziné nagyon megerőltette magát leánya kiházasításánál.

Volt elég a ládákban.

Ősi ékszer majdnem annyi, mint olcsón vásárlott vagy zálogban bírt.

S bár Sára eddig sok háziszőttest és kevés bolti kelmét hordott, a fösvény anyának csak néhány idomtalan kulcsot kellett előszedni s néhány nyikorgó zárt felnyitni, hogy a bíbor és nehéz selyem nagy bőségben lepje el a rideg és sötét tekintetű szobák almáriumait.

Kész vagy könnyen testre illeszthető díszöltözetek is feles számmal voltak. Találkozott közülük egy-egy, mely a hosszas zár alatt színét veszté, vagy hermelin és menyétpréméből harmincadot fizetett a molyoknak, s e szerencsétlenségen az árva özvegy még érzékenyebb könnyeket ejtett, mint midőn kipótolhatlan és drága emlékű férjének erényeit dicsérte. De viszont némelyik ruha oly friss és ép volt, hogy látásán a kegyes nő majdnem akkora örömre ragadtatott, mintha az Istentől eltávozott Mikes Zsigmond úr vagy Ágnes asszony könnyező szemeibe tekinthetett volna.

A XVII. században a kiházasítás a ruhaszekrényt üríté ki, s nem az erszényt, mint most. De Tarnócziné a bosszúért még többre is kész volt. Gyulafehérvárra írt, hogy ama híres nyolc boltból, mely Bethlen Gábor alatt a fejedelmi udvar földszintjén nyittatott, s melyben kelet és nyugat legdrágább szövetei halmoztattak össze, ami csak a szemnek tetszik, vásárolják meg, tudniillik bizonyos mérsékelt öszletig.

Aztán bármennyire nem szerette Judit asszonyt, bármennyire emészté a düh, hogy a távolléte alatt történtekért még néhány napig sem szitkot, sem átkot nem szórhat a könnyelmű sógorasszonyra, s csak általános főnógatással és Jutka leányzóra pazarolt arccsapásokkal jelentheti kielégületlenségét, mégis bírt annyi önuralkodással, hogy mézes-mázos szavakkal beszélje Juditot rá a Szentléleken maradásra s a kiházasítási készületek vezetésére.

Így van alkalmunk a várkastély egyik szobájában a szép özvegyet munka közt találni.

- Szegény leány! - sóhajtá Judit, letévén a tűt, s gyűszűjével az előtte álló kis asztalt kopogtatván... - Tudom, nem szereti, ha gyorsan varrunk. Minden öltés egy szem az ő rabbilincséhez. A menyasszonyi fehér ruha hamar fogja termetét elhervasztani, mint a dér, melye egy hideg órában a kegyetlen égből az árva virágra hullott. Szegény virág! Ő nem szeretheti Hallert. Hisz nagyatyja is lehetne... a köszvényből és bundái után ítélve. Arca borzasztóan hazug, mert sűrű redői több évekről beszélnek, mint igaz. Ferde dicsekvés! Mikes Mihálynál ellenkező természete van az arcnak. Minden vonala esküt tesz a virító ifjúságról, s az ily hamis esküt örömmel bocsátjuk meg. Szegény Sára! Dehogy szerethetné Hallert. S mégis valami titok van magaviseletében... Csodálatos jelek! Ki érthetné? Ki foghatná meg, ami történt s amit látok, akár ha elárulja magát, akár ha uralkodik bánatján? Néha úgy kell hinnem, hogy csakugyan szerette Kelement. S ekkor megfoghatatlan minden, amit a Mikes-várban tett. Hisz a fejedelem jelenléte szerencsés véletlen volt számára. Ha csak egy hanggal gyaníttatta volna, hogy az elrablás az ő egyezésével hajtatott végre, Rákóczi az anya ellenszegülései dacára elvéteti őt Kelemennel. Félt a botránytól. Félt, hogy a világ a távozás és esküvő között fekvő órákra gyanút dob, ha a szerelmét bevallja. Balga leány! Egy mosolyt, melynek csak fele lett volna gúny, fele enyelgés, nem akart tűrni, s cseréül, az egész hosszú élet kínszenvedését választá. Hát engem hányszor nem gyanúsítottak Mihály úrral? S mégsem mennék Haller Péterhez férjhez. Ha Sára az anya egyetlen átkára magát kiteszi, mindjárt előállott volna a papi áldással Csulai uram vagy a helység plébánosa. S most?... Most Tarnócziné néném ékesíti leányát, mint az én könyveimben a pogányok az oltári áldozatot, mielőtt leölnék.

Judit az előtte érthetetlennek látszó történetre nézve minden találgatást kimerítvén, még egyszer sóhajta, s aztán varráshoz fogott.

Keze alatt égett a munka.

Sára belép.

Aranyszőke haja, sápadt arca s a bánat együtt még igézőbbé tevék, mint valaha volt. Sötétkék szemeiben az ideges fény oly vonzó és megdöbbentő hatású, hogy Judit észrevétlen ejté ki kezéből a vásznat, és szemeit hosszasan feledé a lány lankadt vonalain s égő tekintetén.

- Nem vagy beteg, kedvesem?

- Éppen semmi bajom - szólt Sára erőltetett mosollyal, mely végkifejlésben az ajkszöglet finom rezgésébe ment át. - Segíteni jöttem hozzád, nénikém.

Ezzel asztalhoz ül, s hurkolni kezd.

Tarnócziné is megérkezett, s magával egy smaragd- és rubintvirágokkal terhelt diadémot hozott.

- Kérlek, próbáld fel a fejéket, kedves leányom! - mondá nála egészen új szívességgel.

Sára szótlan engedelmeskedett.

- Mily szépen áll! - kiáltott föl Judit elégülten.

- S mily drágakövek! - szólt közbe az anya. - Száz florenci aranyat megér, a foglalvány valóságos árát csak felére is számítva. Gazdag menyasszony vagy, leányom. Ha az apait, anyait mind elkölteném számodra, mégis Székelyföld legdúsabb földesúrnője volnál. Ott van Debrő, a Mihály várkastélya, hé, hé, ez a tiéd.

Azt tőlem rabolták el - gondolá Judit. - Mihály kezemet akarta megkérni.

- Az ég szerelméért, anyám, ne emlékeztessen ily iszonyú dolgokra.

- Ott van Zabola hasonfele, melyet Zsigmond uram éppen négy héttel ezelőtt reszignált Kelemennek, s most már többé vissza nem vehet. Szigorúan fogunk osztozni. Egy arasznyit sem engedek a földből, egy hajszálnyit sem jogainkból. Ragadjon szájpadlásomra a nyelvem, midőn az első fillért nekik visszaajándékozom, s könny helyett vér cseppenjen ki szememből, ha véginségökben sajnálnám a vén Jébuzeust és gyermekeit! Gazdag vagy, leányom! Igen jól áll fürteiden e fejék. Ágostából hozták Csákyné számára, de ő drágállta. Megveszem, hisz a Mikes János jószágából fél év alatt kifizetjük! Hihi! Hisz az is a tiéd. Vége a latroknak, hihi!

Sára letépte fejéről, és az asztalra dobta a diadémot.^[167]

Judit ijedten tekintett rá.

Tarnócziné állandó nyugalommal folytatá: - Takarékos voltam, most vesztegetővé leszek. Akarom, hogy fényes esküvő legyen, s hogy úgy nézz ki, mint egy királyné.

- Megőrülök - sóhajtá halkan Sára.

- Irigyeljenek, kik rágalmazni mertek. Pukkanjanak meg mérgökben a pápisták. Sirassák a sok földet, rétet, kaszálót, erdőt, malmot, mely igaz kálvinista kézre került, hehe!

- Szent ég, mily kínok! - rebegte a szerencsétlen leány.

- Akarom - folytatá az anya -, hogy mondja a vén Jébuzeus: koldusmankót adott kezembe Tarnóczi Sára; s mondja Kornis Ágnes: megvakultak a könnyektől szemeim Tarnóczi Sára miatt!

A szerencsétlen lány alig hallá már e szavakat; szédülten borult Judit karjai közé.

Csak az anya távozása vetett véget a kínos jelenetnek.

Sára összeszedvén erejét, folytatá hurkolását; de az asztaltól, hol a diadém hevert, látható borzadállyal vonta székét félre. Mintha kígyók és baziliszkuszok szemei volnának gyémántkövekké varázsolva, s minden percben fölelevenülhetnének, úgy rettegett ezen ékszertől.

- Leányom, te nagyon szenvedsz! - szólt testvéri részvéttel Judit.

- Még nem jöttek idegeim egészen rendbe.

- Naponként izgatottabb vagy, Sára. Te ki nem állhatod Haller Pétert.

- Ő maga megvetne, ha azzal ámítanám, hogy szeretem - válaszolá a lány keserű mosollyal.

- De nem is azt akartam mondani; hanem hogy te valakit forrón szeretsz.

- Ugyan kit? Ismer-e engem más, mint...? - Itt Sára elakadt.

- Mind Kelemen... - egészíté ki Judit a leányra szegezve szemét, s miután annak arca nyugodt maradt, mosolyogva mondá: - Ha Kelemenen kívül más lovag nem ismer, akkor, Istenemre, te azon fantomba vagy szerelmes, kit... hogy is hívták?... Ah! Franciscónak.

Sára liliomarca vérpirossá lőn.

- Boldog Isten! Hisz te annak valódi nevét sem tudod. Lehet egy török aga, egy német tábornok, egy harámbasa, egy vitézi rend tagja, ki nőtlenségi fogadást tett, vagy oly kóbor kalandor, kinek két felesége is van. De nálatok, kik ábrándvilágban éltek, minél kétségesebb valaki helyzete, annál magasabb jelleme.

- Ah, ő szívtelen! - sóhajtá Sára fakadó könnyel.

- Hisz a minap lelkesedéssel szólottál róla.

- Akkor még boldog voltam.

- S most?

- Ó, ki adja vissza balga gyermekhitemet?!

- A csodálkozás fog el. Tehát láttad volna őt azóta? Találkoztál-e a névtelen alakkal, kit Franciscónak nevezel?

- Én? Én? - habozott Sára.

- Igen. Neked beszélni kelletett vele, különben miként győződtél volna meg éppen most szívtelenségéről.

- Vétkeztem ellene, Judit - zokogá Sára -, midőn a nem viszonzott szerelmet szívtelenségnek mondám. Mi kötötte őt hozzám? Miért szeretett volna? S mégis! Ó, ég... más számára ragadni el engem!

- Iszonyút sejtek, Sára! - szólt Judit fölindulással. - Tehát a páncélos és leeresztett arcrostélyú lovag, ki karján vitt ki a kertből, tehát Francisco...

- Mikes János volt - rebegte a lány alélt hangon.

Judit átölelé unokahúgát, könnyeivel áztatá az aranysárga fürtöket, csókjaival hinté el a könnyező szempillákat, a reszkető ajkat, a szenvedő leányt. - Most értem szerencsétlenségedet. Menyasszonyi fehér köntösöd mennyi özvegy gyászruhájánál sötétebb!

- Néném, ne vegyítsd könnyeimhez könnyeidet - szólt Sára, Judit karjaiból kibontakozva. - Sorsom változatlanul van kijelölve. Nekem tűrni, neked bátorítani kell.

A leány ismét munkához fogott. Varrt, szabott, rendezett, szilaj kinyomattal arcán, de gyors kezekkel, mint azon arához illik, ki hiszi, hogy minden öltéssel nagy utat tesz meg a boldogság felé, és az oltáreskü az éden kapujának valódi kulcsa.

Vándoraink a Szeret mentében utaznak.

Rég elhagyták már a hegyláncokat, kedves hazájoknak, melytől tán örökre búcsút vettek, határszéleit.

Lapályosabbá lőn a vidék, gyérebbé az erdő, lanyhábbá a lég, súlyosabbá a honvágy.

Csak egy nap kellett, hogy Lupuj vajda udvarába érkezzenek, s még egyik sem hallá a másik szavát.

Maga Mihály bátya is legfölebb szomorú nótákat fütyörészett.

János felötlőleg merengő és magába vonult volt.

Kelemennek szíve csordultig telt fájdalommal, s minden percben ki akart áradni; de rokonainak komoly tekintete visszadöbbenté.

A Szeret révénél megállíták lovaikat.

A komp a túlpartról lassan közeledett.

Leszállottak nyergeikből... s a három bújdosó, mintha álomból most ébredt volna föl, egymásra nézett.

- Lehetetlen, hogy ne szeressen! - sóhajtá Kelemen. - Évek óta mennyi jelét adta vonzalmának! Midőn utolszór valék vele, midőn szemrehányásokat tett, és tiltón emelte felém kezét, akkor is nyakán volt egy kis csat, melyet ősanyám hordott.

- Feledd őt! - mormogá Mihály.

A kompba léptek.

- Haragudhatott rám, mert gyöngédtelen valék. De hányszor nem mosolyogtak ajkai, midőn hosszabb távollét után találkozott velem. Ó, a múlt... a múlt! S miért szórta volna rám mosolyát, ha szíve érzéketlen volt? János, te elűzetésem után is beszéltél vele. Szólj, mit vélsz vonakodásai felől?

- Feledd őt! - ismétlé Mihály.

- S légy önérző, büszke - válaszolta János komolyan.

- Ha így beszélsz, soha nőt nem szerettél.

- Ah!

- Vagy nem olyant, minő Sára.

- Ne ábrándozz! - szólt János szintén méla és ábrándos tekintettel.

A túlparton voltak.

- Hamar szaladtunk el, félénknek fog a világ tartani... és Sára...

- Megint! - dörmögé Mihály.

- S ki tudja, nem vett-e utóbb kedvező kifejlést a dolog?

- Pah! Hazaeresztették a zárt madarat.

- S Mihály bátya! Hiszed-e te, hogy rokonszenvét egészen megtagadva ment haza, s hogy otthon nem bánta meg hamar e tettét?

- Hiszem, hogy bolond vagy, öcsém.

- Szavamra mondom, Sára sohasem szeretett téged - szólt János határozott hangon.

Kelemen ámulattal tekinte rá, de arcvonalai kiderültek, mint fellegek közül a nap.

- Honnan tudnád te? Hisz Moldovában voltál. Ezer tanújelét bírom vonzalmának.

- Barátságát vetted szerelemnek.

Kelemen tagadólag rázta fejét.

- Úgy hát megváltoztatta hajlamát, s most kedvel mást.

- Miért rágalmazod?

- Mintha a némberek sohasem cserélnék szívök lángját? - vágott közbe Mihály bátya. - Szégyelld tapasztalatlanságodat. Báthori Gábor udvarában tizenhat ara esküvőjénél voltam vőfély, s közülök egyik sem ment ahhoz férjhez, ki első szerelme vala. A tizenhetedik menyegző végre olyan volt, hol az első hajlam frigyét kötöttük meg. Vala is ám lakodalom Boncidától Hencidáig; két hétig folyvást áldomást ittunk a ritka szerencsére, és serlegünket csak azon hírre tevők le, hogy a vigadó nász közül valamelyik kópéval a menyecske megszökött.

- Ó, bátyám, Sára nem udvari hölgy.

- De hölgy, öcsém, s az is elég cím a hűtlenségre.

- De nőkről, bátyám - szólt János -, nem lovagiasság rosszat szólani, és Sára jelleme felül van a vádon. Ő nem köznapi lény.

- Igen szép! Rontsd még csak jobban öcséd fejét! Most éppen ily dicsérgetésekre van szükségünk.

- Bátyám, nem is volt kibe szerethessen Sára - említé Kelemen.

- Nem-e? Olyan ritka Erdélyben a fiatalember?

- Szentléleken mindenesetre az.

- Hát Bethlen Istvánnénál? Hát a sok utazgatás alatt nem találkozott-e száz különb fiúval, mint te?

János zavart tekintetet vetett Mihályra.

Kelemen kétségbeeséssel küzdött.

- Tudnod kell sorsomat! - kiáltá.

- Sorsod a lemondás - válaszolta János.

Tovább lovagoltak.

Éj borult a földre, s a bujdosókat egy szalmafedelű kunyhó rideg kebele fogadá be.

Reggel Kelemen oly dúlt arcú volt, mint a siralomházba zárt bűnös.

Mihály haraggal fordítá el szemét tőle; János mély szánalommal tekintett rá.

- Ó, barátaim, minő látvány volt! Szegény atyám jött nyoszolyámhoz. Tántorgó lábain békó, kezén békó, ősz fürtein rászáradt vércseppek. Lélegzetem a rémület miatt elállt, s torkom fuldoklott; míg végre, mintha lefoglalt tagjaimat az igézetből egy igézet elleni szóval váltottam volna ki, hirtelen fölpattantak szemeim. Ébren valék. Körülnéztem a sötét szobában. Láttam fekhelyedet, látom a Jánosét, s mégis hallám nyoszolyám előtt a rabbilincseket.

- Ez is álom volt - jegyzé meg János.

- Esküszöm, ébren valék.

- Botor beszéd! - szólt Mihály bátya.

- De hitemre mondom!

Mihály, ki a babonás félelemre különben is hajló volt, megszeppent. - Minden talizmánomat otthon feledtem! - sóhajtá.

- Ó, bizonyosan Sárát atyámnál meglelték, s ő a kiadatásnak fegyveres kézzel szegült ellene. Legyőzték, börtönbe hurcolták, és az én bűnömért ő hal meg.

- Megint leltél ürügyet az önkínzásra! - korholá Kelement Mihály bátya, míg János hirtelen megnyergelteté a lovakat.

- Induljunk!

Jászvásár felé haladtak.

- Nincs-e semmi háborúja Lupuj vajdának? - tudakolá hosszas hallgatás után Kelemen.

- Miért kérded?

- Tán a veszély meggyógyítana.

- Rövid időn lesz alkalmunk harcolni - válaszolá János.

- Attól is meggyógyulnék - sóhajtá Kelemen -, ha tudnám, hogy Sára nem szeret, ha tudnám, hogy nem csupán percnyi szeszélyből taszíttattam el. Csak a tisztába jövetel ad írt sebemre. A bizonyosság gyógyít meg.

- Ne félj - szólt Mihály -, hamar fog ide is lakodalmának híre eljönni.

Haladtak.

Falu falu után vonult hátra.

- Visszamegyek Erdélybe - szakítá meg Kelemen a csendet.

- Mi a hév kő! Eszed ficamodott-e ki? - dörgé Mihály.

- Tudod-e, hogy fejeddel játszol? - szólt János.

- Mit sem tesz.

- Tehát egy hóbort miatt csakugyan bárddal készülsz nyakadat levágatni? Eszeveszetten nyargalsz oly kocsi után, mely fölvenni sem akar. Hisz Sára rád sem hederít. Neveti gyáva könnyeidet, erőtlen sóhajaidat, együgyű kétségbeesésedet.

- Ha mondom, visszamegyek.

Ezzel Kelemen megfordítá lovát.

Rokonai elébe kerekedtek.

- Mást javaslok én! - kiáltá Mihály, megfogva öccse lovának kantárszárát. - Fiú, magam megyek el, s becsületesen utánajárok a dolognak.

Kelemen szemében könny fakadt: - Kedves bátyám, drága jó rokonom! Nem elég szerencsétlenséget okoztam máris neked? Bujdosóvá lettél miattam, s most még életedet is veszélyeztesd?

- Átöltözködni, lappangani fogok.

- Téged az utolsó gyermek is ismer.

- De szeret, és nem fog följelenteni.

- Gondolj Tarnóczinéra!

- Annak rád még inkább vásik a foga.

- Hasztalan szólsz, bátyám! Erővel vissza nem tartóztathatlak; de esküszöm, hogy követni foglak nyomról nyomra.

- Jó. Tehát menjen el János. Őt nem ismeri a nép.

- Én?

- Te, öcsém.

János arca viaszhalvány lett.

- Megtennéd-e, testvér? - tudakolá Kelemen. - A te szemedben bízom. Ítéleted pontos, figyelmed éber.

Ó ég, minő megpróbáltatás! - gondolá János.

- Puhatold ki jól - szólt Mihály - a távozásunk után történteket. Hozz hírt házam ügyeiről is. Miért mondanád, hogy Zsigmond bátyám és Ágnes néném állapotjáról mentől hívebben értesülj? Hisz te szereted szüléidet.

- Hagyd itt Armidort és Zelmirát, mert a bámész népet magok után csődítik - jegyzé meg Kelemen.

János leszállott lováról, és egyik szolgáéra ült.

- Isten veletek. Az irgalmas ég könyörüljön rajtam!

Gyorsan kivált közülök.

Elvágtatott.

A nap még a legmagasabb pontra nem emelkedett, midőn a két bujdosó Jászvásárnak majdnem kapujáig érkezett.

- Hej, megsütik a makkot^[168] János távozása miatt! - sóhajtá most Mihály bátya. - Nincs többé pártfogónk Lupujnál. Ágról szakadt levél vagyunk, melyet a véletlen szellője gördít ide-oda.

- S hogy ez nekünk eszünkbe sem jutott! - töprenkedett Kelemen.

- Ha ő most velünk van, a vajda udvarába szállunk, s főszerepet viszünk körüle és a nők társaságában. De így bitangként csavaroghatunk az utcákon.

- Fedelet csak kapunk pénzünkért - vigasztalá bátyját Kelemen.

- Kapunk, kapunk, de... Tudod, mi jutott eszembe?

- Ugyan mi, kedves bátyám?

- Nemde - szólt Mihály -, Tarnócziné azért vitte apádhoz az alispánt, hogy alkalma legyen minket nőrablásért bepöröltetni?

- Ebben ne is kétkedjünk.

- Ha így volna a dolog - folytatá Mihály -, akkor könnyen megtörténhetik, hogy Rákóczi fölkéret, s Lupuj kiszolgáltat bennünket.

- Már erre nem is gondoltam - szólt Kelemen.

- Az én elmémben is csak most villant meg.

- De Rákóczi tán nem tesz ilyesmit.

- Ökörhizlaló kupec. Tőle minden kitelik!

- Magamra nézve nem nagy baj, ha kerékbe törnek is. Rég elfeledtem az élet becsülését. De megvallom, bátyámat igen sajnálnám.

- Hej, jó hasznát vennők most Jánosnak!

- Mi haszna, ha már nincs itt! - szólt Kelemen.

- Fájdalom, igaz. Azonban még utolérhetnők.

- Nem látta, bátyám, hogyan vágtatott? Elválásunk óta legalább három óra telt el.

- Talán négy is.

- S így csak magunkra kell támaszkodnunk.

- És valami bölcs tervet gondolnunk - szólt Mihály.

- Okvetlenül.

- S hogy előre mindent jól kifőzhessük, szálljunk meg e korcsmában.

- Nem bánom - válaszolá Kelemen.

A korcsma, melyet bujdosóink a tervkészítés színhelyéül választottak, nagy épület volt, s udvara tömve fuvaros szekerekkel, málhákkal, kurjongató, félittas néppel. De bármekkora benne a sokadalom, miután többnyire csőcselékből áll, üres szobát könnyen lehetett találni.

A Mikesek egy fövénypadlójú parányi ablakú és sötét, de nagy teremben szálltak meg.

Behordák poggyászaikat, bort rendeltek, ebédet készíttetének magoknak, leheveredtek a padokra, s mert a szoba lehe dohos volt, kinyitották az udvarablakokat.

- Már gondoljunk valami okosat, mert holnap reggel Jászvásárba be kell mennünk.

- Én csak Sárára tudok gondolni, s az nem okos. Gondoljon bátyám!

- Drágakő és értékes holmi van velünk; de pénz kevés.

- S ha a vajdánál nem jelentjük magunkat, az első gyűrű vagy boglár árulásakor, mint gyanús egyéneket befognak.

- Igazad van, öcsém, s a bejelentés azért is hasznos, mert Lupuj személyesen ismeri atyádat, és így János nélkül sem maradunk éppen minden pártfogás nélkül.

- De ily csekély pártfogás mégsem elég kiadatásunk gátlására.

- Hogyan volna elég! Hisz a vajdának szerződése van Rákóczival.

- De egymással gyakran szoktak háborgani.

- Ez nyom valamit a latban, öcsém!

- S mit mondasz, ha a vajda szolgálatjába lépnénk?

- A szeg fejére találtál, öcsém! De micsoda szolgálatot válasszunk?

- Én a testőrségbe közkatonának állok be. Úgyis meguntam az életet, s villongós időkről hallék valami neszt.

- Bravó! Magam is közkatona leszek.

- De bátyám mégis talán...

- Mit akarsz mondani?

- Talán igen öreg a közkatonaságra.

- Micsoda együgyű beszéd - szólt Mihály úr haragosan pödörve bajuszát, és kevély állást foglalva. - Tinéktek már vén, aki nem hebehurgya, akinek már egy kissé benőtt a feje lágya. Én öreg? Ha magam számára rablom el Sárát, megvált volna: vajon kellene-e most Moldovába kiszöknünk? Nem tudlak titeket leszoktatni azon ostoba modorról, hogy bátyának hívjatok... s aztán mindjárt öreg vagyok.

Kelemen hízelgő szavakkal kezdé Mihály urat engesztelni; midőn a korcsma udvarán nagy lárma támadt; cifra magyar káromkodásokkal vegyítve.

Valami oláhok a szérűben a jászol mellől kikötöttek három lovat, hogy a magokét helyezzék el, mit a lótulajdonos két szolgája észrevévén, derekas csatarához kezdett. A civakodás közt a korcsmából a lovag, kihez a szolgák tartoztak, a helyszínéhez sietett, haragja előhirnökéül magyar szitkokat szórva.

- Hisz ez Kapronczai! - kiáltá Mihály úr az ablaktól Kelemenhez.

A Mikesek a szérűnek rohantak, s előbb egyesített eréllyel rendreutasították az oláhokat, s aztán külön-külön átölelték, s jobb és bal pofára megcsókolták Kapronczait.

A viszontlátási ceremónia után szobájokba vitték őt.

- Honnan s hogy kerültél ide? - kérdék.

- Lóhalálában jöttem, sürgetős tárgyban.

- Tán atyám küldött utánunk? - tudakolá fölindulással Kelemen. - Te jó rokonunk vagy. S mit csinálnak szüleim? Szegény atyám! Szegény anyám!

Sűrűn omlottak Kelemen könnyei.

- Amennyire mostani körülményeink közt lehet, ők jól vannak - vigasztalá a bánkódót Kapronczai.

- Voltál nálok?

- Voltam, de megvallom, nem a legszerencsésebb percben. Én a fejedelemmel jöttem Zsigmond bátyám várába.

- S milyen humorban volt a fejedelem? - tudakolá Mihály.

- Derültebb kedvben ritkán találtam. Rendkívül megtetszett őfenségének Zsigmond bátyám és Ágnes néném.

- Lám, lám! - ujjongott Mihály -, ki gondolta volna?

- Az ebéd alatt poharat üríténk a háziúr egészségére.

- Rég mondom, hogy derék ember Rákóczi! - kiálta föl Mihály.

- Ebéd után pedig főlovászmesterré nevezé ki Zsigmond bátyámat.

- S mi, nyúlszívűek, éppen rosszkor szaladtunk el - sopánkodott Mihály.

- Éppen jókor, barátim, mert egyszerre betoppant az alispánnal Tarnócziné, s fejeteket kérte.

- De csak nem adta mindjárt oda a fejedelem? - szólt Mihály.

- Dehogy adta. Makacsul ragaszkodott Zsigmond bátyánkhoz.

- A nagy Rákóczi! - kiálta Mihály.

- És szerette volna Sára kezét okvetlenül a Kelemenével kötni össze.

- A jó Rákóczi! - sóhajtá Mihály egészen elérzékenyülten.

- Evégett hozatta ki Sárát a kék szobából.

- És Sára? - kérdé fojtott hangon Kelemen.

- Barátom, azt mondta, hogy te neki nem kellesz, nem is kellettél soha, s hogy gyalázatosan elraboltad.

- Szent Isten! - rebegték Kelemen ajkai.

- No, ekkor természetesen vízzé vált a lovászmesterség, s Rákóczi megparancsolá, hogy titeket a direktor nótán^[169] pöröljön be.

- Tudtam, hogy ez lesz a vége! - pattogott Mihály.

- De itt még nincs vége - jegyzé meg Kapronczai.

- Nincs? - hüledezék Mihály úr.

- Tarnócziné mondá, mit használ neki a nóta? Ki adja vissza leánya jó nevét?

- Istentelen anya! Hát minek tartott engem? Gaz csábítónak-e? S minek tartotta leányát?

- Rólad nem szólott, de leánya becsületét kereste.

- Borzasztó!

- Mi is azt hittük, s midőn a fejedelem udvaroncain és kíséretén végigtekintve kérdé: "Melyik fogja védni kegyelmetek közül Tarnóczi Sára kisasszony erényét, a nevét és kezét kötve szeplőtlenségéhez?" Erdély legszebb s legfényesebb rangú ifjai ajánlkoztak kérőkül.

- És Sára kit választott? - tudakolá Mihály csodálkozó megütközéssel.

- Kit? Senkit.

- Ó, ég! - sóhajtá Kelemen örömtől áthatott arccal.

- Senkit az ajánlkozók sorából - folytatá Kapronczai... - de egy mást, egy összetöpörödött példányát a viseltes agglegényeknek... Haller Pétert.

- Ó, ő kincsért s a hiúság bábjátékaiért áldozta föl szívét. Bár gyűlölhetném inkább, mint szánjam! Magasabb lény volt, hogysem a szánalom büntetéséig aláztassék meg.

Kelemen mély felindulása Kapronczaira is hatott.

Egy percig megszakítá a beszédet, s aztán hülepedve folytatá.

- A vagyonvágy és fényelgés nem lehet Sára választásának oka. Haller fösvényebb a griffmadárnál.

- Ne ejts kétségbe, Kapronczai! - sóhajtá Kelemen.

- Haller pénze rejtve van, mint a Dáriusz kincse, mely halommal fekszik a Sztrigy^[170] fenekén; de nem tudjuk, hogy hol és hogyan vegyük ki.

- Csak nem megy Sára szerelemből hozzá? - szólt Mihály úr gúnyos arckifejezéssel.

- Ha nem is szerelemből, szerelem miatt - válaszolá Kapronczai.

Kelemen vad tekintetet vetett rá.

- Nem annyira magam, mint a fejedelem egész kíséretének véleményét mondom - szólt Kapronczai.

- S mi e kíséret véleménye? - kérdé hévvel Kelemen.

- Hogy Haller vén, és ami főbb, erőtlen.

- Ah, a pokoli fény, mely lelkembe villant... Tehát erőtlen?

- Barátom, Kelemen, magad is képzelheted.

- S így nem jöhet tisztába a kérdés, melyért Tarnócziné jajgat? haha!... Szólj!

- Szólj te! - válaszolá Kelemennek Kapronczai vállvonítva.

- Mondhatom, szép történetecske! Egészen a Báthori Gábor udvarából való! - jegyzé meg Mihály úr erőltetett nevetéssel.

Kelemen Kapronczaihoz rohant.

- Esküdjél, hogy az egész történet úgy folyt le, amint elmondtad.

- Miért ne esküdném? Néhány szitkozás, sipítás, sikoltás és elbágyadások kihagyásával úgy történt. Azokat meg ki győzné elősorolni?

- Csak okos ember az a János - szólt közbe Mihály úr -, ő eleget célzott arra, hogy Sára valakivel szerelmi viszonyban volt; de te nem akartad érteni.

- S hol van János? - kérdé Kapronczai.

Kelemen közbevágott, Kapronczai bal kezét megragadva: - Esküdjél arra az imára, melyben először mondtad ki az Isten szent nevét, esküdjél, hogy igazán beszélted el a történteket. De mégis ne arra esküdjél, mert sok embernek van joga istentagadóvá lenni, s a gondviselés is csak oly hazugság lehet, mint a szemérem és szüzesség... esküdjél egész családod becsületére... Ó! De hányan hordják családjok nevét szívökön? S a közelfajulás nem nyelte-e örvényeibe a legtiszteltebb házak becsületét?... Nem, nem arra... Esküdjél anyád sírhalmára, hisz láttalak koporsójánál könnyezni; de a könny a szem gyöngesége is lehet. Ki véd meg engem az emberi nem gyűlölésétől?... Édes barátom! Esküdjél arra, mi legdrágább előtted. Ki tudja, mi az? Arra a névtelen, arra az ismeretlen kincsre esküdjél, mely mindened, s melyhez képest semminek tekintesz mindent. Legyen dicsőség, hatalom, erény, bűn, álom, remény, csalódás, mit tudom én, mi! De esküdjél rá, hogy igaz történetet beszéltél.

- A legkevesebb tétovázás nélkül esküszöm; de már te is térj magadhoz, s mondd meg, hol van Mikes János. Okvetlenül találkozni akarok vele.

- Ó, Mikes János nagy belátású; talán azért, mert nem volt szerelmes. S mint kell neki pirulni, midőn szemére vetik testvérségét velem! Gyalázat, gyalázat! Szakadjon szívem ízekre azon bűnért, hogy Sárát gyűlöli! Mily nyomorult vagyok. Seperjen utcát minden gyáva férfiú, és köpjék őt hahotázva arcba, ha a nőktől megcsalatva gyűlöl. Ki meri e felséges érzést pazarolni oda, hol a megvetés kötelességünk? Bátyám, Mihály! Barátom, Kapronczai! Tépjétek le rólam e ruhát, mely a lovagokéhoz hasonló szabású, törjétek szét kardomat, mely eddig becsületes kezekben volt, és tapossátok a sárba süvegemet, melynek kerecsentolla őseimről és daliás időkből maradt rám, gyalázzatok meg, taszítsatok ki társaságtokból, ha valaha fogok nőt szeretni, ha valaha térdem meghajlik azon ámítás előtt, melyet a hígvelejűek nőerénynek neveznek.

Kelemen kimerülten rogyott a padra, s tenyerével takará el arcát.

Mihály dorgálta gyöngeségéért, és vigasztalá bánatában.

- Már megmondhatom, mit eddig kíméletből elhallgattam - szólt Kapronczai -, hogy a fejedelem elkobozandó birtokaitokat Tarnóczi Sára kisasszonynak adományozta jegyajándékul.

- Jól tevé! - válaszolá Kelemen fásultan.

- De az eblelkét, nem tevé ám jól! - pattant fel Mihály úr. - Hát Debrő az új udvarházzal, a drágaságoktól terhelt almáriumokkal, a bűverejű kövekkel, temérdek gabnámmal, szarvasgulyáimmal és nemes természetű lovaimmal a képmutató Tarnócziné átkozott családját emelje fényre? Inkább rögtön visszamegyek Erdélybe.

- Az, barátom, nem változtatna a dolgon, ha a nőrablás vádját nem háríthatod el magadtól. De, az Istenért, hol van János?

- Ha már birtokaimat fehérszemélynek szánta Rákóczi, miért nem ajándékozta inkább szomszédnőmnek, özvegy Naprádinénak?

- Barátom, erre felelni nem tudok. De te miért nem válaszolsz az én kérdésemre, melyre könnyen felelhetnél?

- Mit kérdeztél hát?

- Hol van János?

- Alkalmasint farkasveremben. Az Isten eleget ostoroz minket!

- Erdélybe indult - szólt Kelemen, fölemelve tenyeréből arcát.

- Borzasztó szerencsétlenség! - kiálta aggodalmas tekintettel Kapronczai. - Hej, nyergeljetek! - rivalg cselédeinek az ablakból.

- Mit akarsz? - szólt Mihály.

- Utolérni őt.

- Sohase fáradj! Már alkalmasint a határszéleken van. Minden baj nyakunkra szállott.

- Jánosban volt egyedüli támaszotok. Mit fogtok már Jászvásáron tenni? Nem tudjátok-e, miért jöttem ide? No hát, édes barátim, a fejedelem küldött, hogy titeket Lupuj vajdától felkérjelek, és kötözve vitesselek Erdélybe.

Mihály hüledezve tekintett Kapronczaira. Kelemen arcán szikrázott az öröm.

- De titokban szólván, a fejedelem nemigen bánná, ha Lupuj az ő követelését megtagadná, s éppen ezért nagy baj János távolléte.

- Ah, hát a remény utolsó fellobbanása is csalfa volt! - sóhajtá Kelemen elborulva.

- Barátim, én megpróbálom Jánost utolérni. Ha Moldva széléig nem találhatok rá, visszatérek Jászvásárba, és sürgetni fogom kézbe szolgáltatástokat. Addig fészkeljétek be magatokat a vajda udvarába, s keressetek hatalmas pártfogókat. S most Isten veletek!

Az újonc diplomata megölelte rokonait, és szobájába távozott poggyászai kihordása végett.

- Volna bár ellenségünk Kapronczai! - mormogá fogai közt Kelemen.

- Meg akarsz-e okvetlenül halni?

- Igen... csak hogy hazugnak hihessem őt.

- Még most is szereted Sárát, boldogtalan!... Elpirultál? - szólt Mihály.

- Utolsó visszaverődése volt ez a láthatárról lement napnak.

Kapronczai utol nem érhette Mikes Jánost.

A határszélen kétkedve, tévovázva állott meg, lovát majd előre-, majd visszafordítva. Ha Erdélybe lép, küldetése, mely azért, hogy titkos, hihetőleg fontos is, be van fejezve, mégpedig valószínűleg ügyetlenül és célt tévesztve. Megérkezésének legelső következménye Mikes Jánosnak, kit ő mint rokonát sajnált, s kit a fejedelem, mint gyanítá, kímélni akart, befogatása leend; második pedig, hogy miután ő semmit sem igazított, más fog Jászvásárba küldetni.

Kapronczai érzé a határozó perc jelenlétét.

Tekintsünk - gondolá - végig a helyzeten, még mielőtt e pontról, hol most ebédelni fogunk, csak egy lépést tennénk keletre vagy nyugatra.

Ekkor az útitáskából kivesz egy darab szalonnát, lovászával tüzet gerjesztet, maga pedig nyársat farag, s a lángon pörkölni kezdi az egyetlen eledelt, mely még rendelkezése alatt volt. Gondosan ügyelt, hogy minden falatra nagy kortyokat nyeljen; mert a bor megvidámítja a lelket, s élesíti az elmét.

- Mi tehát helyzetem? - kérdé, jóllakva, önmagától... - Kassai uram, a korlátnok, szeretné, ha titkos föladásaimmal a jászvásári rezidenst megbuktatnám; ez ravasz és kétértelmű nyilatkozatainak szelleme. Ellenben Döme diák azt várja tőlem, hogy a rezidens tekintélyét emeljem; Kassai uram kémkedést ajánlott a vajda udvara s különösen ott tartózkodó hazámfiai után; Döme diák hallgatásával e részben nyílt tért hagy ugyan számomra, de azt kiköté, hogy ne Kassainak, de neki írjak. Így tehát magam alkalmazása végett tudnom kellene: vajon Kassai vagy Döme diák a befolyásosabb egyén? Ha Döme alázatosságát veszem mértékül, akkor ő az apródoknál is alantabb áll; ha a történtekre figyelek, akkor ő Kassai szerencsés vetélytársa. Melyik kerekedik végképp felül? A jövendő titkai borítják el szemem elől. Miután pedig őket e percben egyenlőknek vehetem, s hajlamom nincs a kém szerepére, úgy látszik, küldetésem egyik tárgya megszűntnek tekinthető. Hátravan a Mikesek fölkérése. Kassai a kiadatást komolyan akarja; de a fejedelem ez ügyben kevés erélyt parancsol. Itt a választás világos, s jelszavam az erélytelenség fog lenni. Könnyű szerep... De most következik a bökkenő. Rákóczi őfensége utasításul adta: addig sehol sem mutatni magamat, míg egy levelet titkon Mikes János kezébe nem szolgáltatok. Eszerint a vele találkozás előtt tulajdonképp semmi tárgya sincs küldetésemnek. Vissza tehát Erdélybe!... Hüm, de furcsa eljárás volna, hogy előbb elfogassam őt, s aztán adjam át neki a titkos levelet... Keresd fel Jánost Erdélyben, barátom, Kapronczai, mondhatná útitársam, ha volna ilyen. De, jó komám, hogy tegyem ezt, miután nem is ismerném meg őt, mert iskolás gyermekkorom óta nem láttam? Tudakozódjam utána? Hisz ez annyi, mint az elfogatás!... Tömkelegben vagyunk, s bizony nem bontakozhatunk ki... Csak egy menekvés van. De, hüm, az semmivé tehet... vagy naggyá. Ki gondolta volna, hogy a közönséges testőrnek is Rubiconja,^[171] mint a világhódító Caesarnak. Hallom a túlparton a hívogató síp csábszavát, de visszadöbbenek a veszélytől. Balgaság! Hisz az előre nem látható esetekben a fejedelem saját józan eszemre utasít, s nem ez forog-e most fönn?... Rögtön át a Rubiconon.

Kapronczai a Mikes Jánosnak címzett levelet gyorsan töré fel, hogy ideje se lehessen többé habozni. A papír remegett kezében, midőn tartalmán szeme végigfuta.

Mi egész terjedelmében közöljük olvasóinkkal.

szegény és alázatos
Döme diáknak

Kapronczainak, az eléggé éles lég dacára, veríték tört ki homlokán, midőn az utóiratban Rákóczi vonalaira ismert.

A legpontosabb, de gépi engedelmességgel dobta tűzbe a levelet, s még hamvát is szétszórta.

- Megyek Szilisztriába. Talán a basa beveszen töröknek. A sárospataki egész kincstárért nem mernék többé a fejedelem színe elé kerülni. Megberetváltatom fejemet, hogy mától holnapig legalább a maga helyén maradhasson. Sült törökké szegődöm.

E kétségbeejtő eszmével ült lovára Kapronczai, s bolygott a hegyek közt határozatlan irányban. - Most kellene a meredély mögül zsiványoknak előrohanni, s engem kifosztani és vérbe köpülni. Úgy a levél elvesztését rájok róhatnám. De midőn rendiben volna a gazság, a haramják is becsületesen viselik magokat. Nincs többé gondviselés!

Sokáig tartott még Kapronczai csüggetegsége. Meg volt győződve, hogy midőn a pecsét feltörésével a titkos megbízatás teljesítőjévé iktatta be magát, oly kötelezettséget vállalt, mely erején felül áll.

Ő, az egyszerű testőr, mi módon tolakodjék a vajda legfontosabb házi ügyeiben tanácsadóvá, s mily varázseszközzel nyerhesse meg ennek bizodalmát!

Mint közönséges futár küldetett Moldvába, s oly ügy végett, mi valószínűleg kellemetlenül hat Lupujra. Hihető, hogy el sem fogadják, kénytelen leend csak a fölkérő iratot nyújtani be. De ha a vajdánál személyes kihallgatást nyerne is, mi távol van ettől még a személyes barátság és a csak arra építhető siker reménye!

Kapronczai mindezt később is úgy érzé, úgy látta, mint az első percben; de az ifjú kedély könnyelműségénél fogva lassanként félelme és levertsége közé betévedt valami biztató sejtelem, valami kósza remény, mint a sötét éjben olykor fölcsillog a pásztortűz, vagy szikrázva röpköd a lidérc, és a villamos lég más apró tüneményei űzik szeszélyes játékaikat.

S ha mégis sikerülne - el-elgondolá Kapronczai -, akkor mezei kapitánnyá lennék, akár pedig rezidenssé; ha nem sikerülne... akkor könnyen átszökhetném Szilisztriába.

Ez ötletén, mely a hajótörésben mentődeszkának nem sokat ért, most egész eréllyel függött Kapronczai, s hogy késedelmezését helyreüsse, gyorsan ügetett Jászvásárnak.

Mikesék - fűzé tovább gondolatait -, János nélkül sem lesznek a moldvai udvarban rossz szemmel látott vendégek, mert Lupuj fiatalkori barátja Zsigmond nagyuramnak. S ha Kelemen még használhatatlan állapotban sínylik is, Mihály három fejedelem udvarában élt, s kétségkívül bír annyi ügyességgel, hogy a vajda szívét megnyerje. Nekünk egyet kell értenünk. Ő Radzivil házasságát; én az ő tekintélyét mozdítandom elő. Ő engem mezei kapitányságra segít; én amnesztiában részeltetem. Vagy vonakodnék tán? Nincs rá oka, s ha volna is, kiadatását sürgetve, gyakorolhatok kedélyére bizonyos nyomást. Ösztönözhetem és ijeszthetem.

Kapronczainak nem volt szüksége Mihály urat sem fenyegetni, sem buzdítani.

Mihelyt kalandszomjas lovagunk értesült a számára kijelölt szerep felől, magánkívül volt örömében. Rég gyanítá, hogy János nem nagyon ragaszkodik a vajdalányhoz, s mint tapasztalt udvaronc, nem kétkedett, miként aki fejedelmi széken ül, ha csak a moldovain is, semmi barátságért sem hajlandó leánya kezével egy testőr hadnagyot boldogítni. E részben tehát valódi veszteségről és nagy áldozatok hozataláról komolyan szó sem lehetett. Aztán mennyi színben és csábbal nem ragyogott Mihály úr felé az udvari cselszövény és a rég nélkülözött kaland. Olybá vette, mintha megint Báthori Gábor udvarában volna az ifjúság minden igényével, a tettvágy egész szomjával. Kedélyét dagasztotta, mint a kedvező szél a vitorlát, azon nagy szívesség, mellyel a vajda őt és Kelement mindjárt érkezésükkor fogadá. Ha most az osztogató sorsnak elébe lépve, kérdezte volna: - Melyiket választja, a debrői kastélyt-e minden tartozékaival, úgy, amint a nőrablás előtt bírta; vagy pedig a bujdosást, a nótapört, az elkobzást, a vajda udvarában kezdhető kalanddal együtt? -, Mikes Mihály alkalmasint Jászvásárban maradt volna, hogy Radzivil litván herceget, kit ő nevéről is alig ismert, a menyasszony megszerzésében elősegítse.

Olvasóimat megint Székelyföldre, s különösen Kassai István uram, a nagyságos korlátnok erdőmesterének havasi magányába kell vezetnem.

A kandallóban vidoran lángolt a fenyő, kedves meleget terjesztve a szobában, mert október már végéhez közelg, s a vadászlak ablakára néző bércek élén a hó tükréről csillogott vissza a lemenő nap sugara.

A kandalló előtt vörös posztóba szegett, öreg medvebőr volt kiterítve, természetes körmökkel, csinált szemekkel, de - fájdalom - a golyótól szaggatott fél füllel.

A mackó bundája lábzsámolyul szolgált a karszékben ülő számára; a karszék maga pedig famunka helyett merőben címeres szarvas ágbogaiból és lábszáraiból volt oly szeszélyesen összerakva, hogy bizarabb alakot a bútorzat széles birodalmában csak igen keveset lehetett volna találni.

A darutollas lovag, ki a fejedelem életét menté meg, s kit mi már közelebbről ismerünk, mint házigazdája, az alkonyhomály miatt félretevé könyvét, melybe egész figyelemmel merült volt, s még egy hasábot vetve a kandallóba, a karszékből gondolkodó tekintettel nézett a föstvényes lángra, s ez viszonzásul kedélyes világát a lovag szép arcán játszódtatá, és még átlátszóbbá, túlvilágibbá, vagy legalább szellemiebbé tevé a finom, de bágyadt és korán fonnyadó vonalakat.

A szobában csend, a rengetegben csend volt, benn némább, künn mélyebb és döbbentő. Az erdőrém légben ugató kutyáival fölfedezhetetlen barlangokba vonult, farkas nem üvöltött, hollók nem mozdíták meg a száraz gallyakat, szellő nem forgatá a hervadt leveleket, bölény nem csattogtatá a sűrű harasztközt, s messze hangzott ugyan a nesz, mellyel a nyugvó dámvad az avar füvet leszakítá, de a vadászlakig mégsem érhetett el. Csak a hegyi erek és patakok távoli zúgását hallhatta volna az a fül, mely az éj halk és rejtelmes beszédét érteni megtanulta.

Mert éj volt a szobában; csak a kandalló által világított, csendes, néma éj.

A fal- és deszkarepedések piciny népe oly nyugodtan viselte magát, mint a veszélyes kandúr, mely a lovag lábai előtt a medvebőrön hosszan nyújtózva hevert, fejét a tűzhöz fordított málára görbítve.

Csak a vidám tücsök unta e hallgatást meg, s rejtekéből kilépvén, a karszék felé szökdelt, s egész készséggel csicsergett a lovagnak talán a tücsökcsalád egészségéről, megelégedéséről, gondtalan életéről, derült kedélyéről. Közleményei háznépét mélyen érdekelheték, mert a kis üregből hol egyik, hol másik szólamlott meg, mintha ki akarná egészíteni a becsületes családfő társalgását az érdemes lovaggal, ki velök már gyakran virraszta, s kinek mindig szüksége volt egy kis szórakozásra, hogy gondjaitól menekülhessen.

A falióra nehezékeinek harsány zörömbölése s a kalapács csengő ütései, lyukába visszariaszták a furcsa kis állatkát, s midőn a kilenc elverése után az idő hirdetője megint régi apátiájába süllyedt, és csak az inga egyforma, halk ketyegésével adott ébrenlétéről jelt, még sok percnek kellett eltelnie, míg a vadászlak apró zsellérkéi ismét vigadni, mulatozni és csevegni bátorkodtak.

A lovag mécset gyújtott, összevonta az ablak függönyeit, felszítá a hamvadó tüzet, fegyverét vállára vette, s nem minden nyugtalanság nélkül ment a szabadba, hol a ház egyetlen fehércseléde, a vén szakácsnő, még több aggodalmak közt nézett a sötét erdőbe, a rejtőző gyalogútra, a csendes, de majdnem csillagtalan égre.

- Már el sem fog ma jönni - sopánkodott az öregasszony. - S minek is jönne? A haricskakása egészen péppé lett, és a hosszas várás miatt vacsoránknak nincs már sem íze, sem bűze.

A lovag biztatásai javában volt, midőn a hegyi útról dobogás hallatszék.

Néhány perc múlva megérkezett az erdőmester, s előrivogatá csőszét, hogy sokáig jártassa a lovat, mert ki van fáradva, s reggel sütögesse ki a körömhasíték alatt meleg vassal a hátulsó bal lábát, mert Szentléleknél már kényesen kezdé hordozni.

- S kend, kedves gazdám, betért Szentlélekre? - tudakolá kezet szorítva az erdőmester vendége.

- Be ám! - válaszolá ez. - De meg is zaklattam lovamat. Derék állat az én hókám, másnak tán kiszakadt volna párája. Azonban menjünk a hűsből a kandallóhoz, ott majd beszélhetünk - előzte az erdőmester meg vendége tudakolásait.

A szobában, a lámpamécs félderűje mellett is feltűnt a háziúr komoly, aggódó tekintete.

- Az Istenért! Tán szerencsétlenség történt... Mikes Zsigmond nagyuraméknál? - tudakolá fölindulással az idegen.

- Hallgasson ki kegyelmed, Mikes Móric uram, béketűréssel, mert a magamféle egyszerű embernek is vannak néha jó tanácsai, és a gyönge is segíthet az erős baján, mint a mesében kisgyermek húzta ki a sánta oroszlán talpából a szálkát.

Az erdőmester vendége mellé ült, s félbeszakítás nélkül folytatá: - Kegyelmedet egyetlen jóltevőm és barátom, Székely Márton küldötte hozzám, és én kilétéről nem tudakozódva, szerencsésnek tartám magamat, hogy szegény házam vendégül fogadhatja a lovag urat. A kíváncsiság nem bűnöm, éles elmével sem vagyok megáldva, s most tehát, midőn nevén szólítám kegyelmedet, ezzel úgy hiszem, eléggé meggyőzhetém arról, hogy élete veszélyben forog.

- Történjék a mindenható szent akaratja! - szólt az idegen hideg lemondással.

- Kegyelmednek nem lehet rémítő a börtön és halál, de sajnálom, hogy megfeledkezett szüleinek bánatáról.

- Derék férfiú, igaza van! Én még az éjjel itthagyom e csendes hajlékot, mely kedélyemre annyi varázzsal hatott, úgy magába foglalta minden vágyaimat, és úgy együtt tartá, mint az olvasó gyöngyeit a füzér zsinórja. Hajnalszürkület előtt már úton leszek, s anyám könnyeire fogadom, hogy a megtámadások ellenében, nem mint pap, kinek legmagasabb reménye a vértanúság, de mint lovag fogom magamat viselni, kinek jó fegyvere, bátorsága és lelékenysége van.

- Nem úgy, uram! hallgassa meg előbb a történteket - szólt az erdőmester. - Józsa Péter, Kassai uram őnagysága tiszttartója, le sem ültetett, mint szokta, a számadásokat sem kérte, mint szokta, de ahelyett teli torokkal kiáltá előmbe, hogy vége az ország jó békéjének, mert Pázmány érsek az egész jezsuita rendet Erdélybe küldötte lázítani, csak egyedül maga maradt Magyarországon. Sáskarajként lepték el különböző öltözetben e papok a mi hazánkat. Egyik pálosnak, másik minoritának, ferencesnek mondja magát, s a kolostorokba búvik, mint a kakukk a rigófészekbe. A gvárdiánok csodálkozva tátják szájokat az idegenekre, de nem mernek szólani, nehogy fecsegésökért a pápa négy fal közé rakassa. Inkább ráesküsznek, hogy páter Anselm senki más, mint György fráter, kit ők neveltek a zárda kulcsárjának. De ez még kisebb, folytatá Józsa Péter uram, nagyobb az, hogy némelyik a jezsuiták közül doktor, borbély, felcser lett, szürke port árul, melyből aranyat lehet csinálni, a nehéz nyavalyásokat ujja érintésével gyógyítja, s mindenütt maga körül hamis csodatételekkel gyűjt követőket. Van olyan is, ki mezei kapitánynak adja ki magát, s kettős zsolddal toborz, az Isten tudná, minő célokra. Mások meg igazhitű református kántorrá szegődtek be, s egyszerre csak a jó magyar zsoltárokat diákul fogják énekelni. Azt is hallám, hogy többen asszonyokká öltöztek, de még nem sajdíthatjuk, ki végett.

- Mily badar beszéd! - sóhajtá a lovag.

- Magam sem sokat adtam rá - szólt az erdőmester -, s éppen azért tudakolám is, hogy tulajdonképp kitől hallotta Józsa Péter uram.

- S mit mondott?

- Hát azt, hogy neki Szabó Mártonné mesélé, kinek Sütő Biri mondta, ki a mesturamtól hallá, kinek a kurátor beszélte, ki a kézdivásárhelyi bírótól körülményesen értesült az egész dologról, ez meg az esperesnek szájából szóról szóra vette át, mégpedig a fejedelem őfensége udvari káplánjának levele szerint.

- Csulai uram pedig akkor álmodta, midőn a medvétől féltében elaludt - tevé hozzá a lovag.

- Alkalmasint - szólt az erdőmester. - De a nép mindenütt úgy súg-búg, mintha tatárjárás nesze ütötte volna meg fülét. Alighogy Szentlélekre értem, befordulék tehát a plébánoshoz, valami bizonyost hallani a dolog felől. Ő egészen elveszté szívét, s hangja, arca csüggedt volt. Nem is ok nélkül, mert Tarnócziné nagyasszony éppen akkor üzente, hogy rövid időn ki fogja vettetni a paplakból, mivel egy híres jezsuitát, ki az országot fellázítni és a fejedelmet orozva meg akarja gyilkolni, alkalmasint ő rejteget, s neki kell legbizonyosabban tudni, hogy ki az a Mikes Zsigmondnál titkon megforduló darutollas. A plébános eleget esküdözött ártatlanságáról, de a vén sárkány még a régi időkből bősz ellensége lévén, buktatására mindent el fog követni. Szóval a papot nagy keserűség közt találtam és hagyám el. Amint pedig a faluból kiértem, megsarkantyúzám a hókát, s hipp-hopp, hegyen fel, hegyen le, idejöttem. Derék egy pára, teremtuccse, nem adnám százforintos paripáért. Dupla abrakot fog kapni. Holnap reggel korán indulunk. Én ismeretlen hegyi utakon vezetem kegyelmedet az ország széléig. Életemmel kezeskedem, hogy vadon, madáron, s egypár ostoba hegylakón kívül, éppen senkivel sem lesz találkozásunk.

- Isten őrizzen - szólt a lovag az erdőmester kezét megszorítván -, hogy kendet több veszélynek tegyem ki, mint amennyivel ittmulatásom miatt máris körül van véve. Nem gyaníthatám, hogy gyanúba vettek, de miután most vallásom ellenségeinek céljairól értesülve vagyok, valódi pogány volnék, ha bárkit azon szigorú büntetésnek akarnék kitenni, mely hazánkban a jezsuiták pártfogóit, rejtegetőit, védelmezőit sújtja.

- Nemzetes uram! Mi közöm nekem a jezsuitákhoz? Magam is egész lélekből reformált hitű vagyok. Én csak az üldözöttre és kegyelmedre, kinek szabadsága és élete ellen törnek, gondoltam.

- Nem, barátom! Inkább magam megyek egyenesen Tarnóczinéhoz vagy Csulaihoz, mintsem engedjem, hogy udvarából tíz lépésre is kísérjen.

- Már látom, a lovag úrnak nincs bizalma hozzám - szólt keserűen az erdőmester.

- Akkor hitem nem volna a jámborság és becsületesség iránt - válaszolá Mikes Móric. - De - folytatá mosolyogva - kend el is feledte, hogy kezemben egy talizmán van, melynek segélyével magamat a hét lakattal és vaspánttal elzárt börtönből, ha megannyi sárkány őrizné is, tetszésem szerint kiragadhatnám. Kend ott maradna; én baj nélkül mennék tovább. Igazság-e ez?

Az erdőmester hüledezve tekintett a beszélőre.

- Csakugyan nem emlékszik kend a gyűrűre?

- Biz Isten, igaz - kiáltá ragyogó arccal az erdőmester. - Csak tartsa meg szavát a fejedelem.

- Azért fejedelem.

- No, nehéz kő esett le szívemről.

- De, kedves gazdám, nagy szívességre kell kérnem. Ugye teljesíti?

- Okvetlenül.

- Én pár órányi pihenés után útra indulok. Reggel kend az asztalon levelet s egy kis szekrényt fog találni, drága szüleimnek szánt emlékekkel. Fürt is lesz köztük ezen főről, mely a férfikor küszöbén, öröm és mosolygó emlékek nélkül őszült meg. Mi volt nekem az élet, s mit várhatok tőle? Hazám kitaszított kebléből! De ne szóljunk erről. Önhibám lehet. Magam idéztem föl ellenem a törvények szigorát, melyeknek minden betűit jól ismerém. Csak azt akartam mondani, vigye kend a szekrényt és levelet még holnap reggel atyámhoz, s adja át neki, különhíva őt és tanú nélkül, üdvözletem mellett... Most már jó éjt! Igen fáradt vagyok, jó éjt!

Megölelé az erdőmestert, és az oldalszobába vonult.

- Isten hozzád, csendes lak! Ajtódon belül volt a nyugalom, künn zúg a zord élet viharja.

A csapás, mely a Mikes családot érte a közös nagy súly mellett, mégis különbözőleg hatott Mikes Zsigmond nagyuramra és Ágnes nagyasszonyra.

Móric biztatása támasz volt mindkettő számára, s nem engedé a kétségbeesés örvényébe bukni a tántorgókat. De Móric bármennyire szerette szüleit, nem tartá eszélyesnek a történetet, melyre testvérei megmentését alapította, elbeszélni, s mindig csak általános, azonban határozott hangú bátorításoknál maradt. Tudta, hogy reménytelen öröm és keserűség a kellő mértéknél beszédesebb lévén, áldásait és átkait gondatlanul ejtett szavakkal vegyíti. Egyetlen rosszul őrzött perc elárulhatta volna a világnak, hogy a gyűrű egy a törvény által halálra keresett kezében van. Mi nem vélekedhetünk arról, mennyire ragaszkodott az élethez Móric, de az élet teljes megvetése mellett sem akarta szüleit még egy honárulással vádolt fiú elítéltetéséből származható csapásnak kitenni. Aztán az embereket ismervén, belátta, hogy semmi sem vonhatja inkább a közönség szemét Mikes-várra, mint a két öreg derült arca, akkora veszteség közepett. Móric Rákóczit szavával játszó férfinak nem hitte ugyan, de tiszta fogalma volt a szív dialektikájáról, mely a kötelességek összeütközésekor hamar talál feloldozást az aggódó lelkiismeret számára. S ki biztosíthatá őt, hogy a reformált hit egyik fő képviselője nem keres a vallása ellenségének tett ígéret alól menekülésre valami elfogadható, sőt dicséretesnek látszó ürügyet? Móric bűnnek tartotta volna szüleit a bánat karjai közül egészen kiragadni, mert érzé, hogy a véletlen csalódás őket iszonyú ellentétével okvetlenül meggyilkolná. Terve volt tehát rejtekéből néha meglátogatni, hogy vigasztalja, s a remény színvonalán alul süllyedni ne engedje. Midőn pedig a nőrablás fölött az országgyűlés ítéletet fog hozni, csak akkor akarta a gyűrűt a fejedelemhez, a megkegyelmezési kérelemmel küldeni.

Szándékát lényegesen átalakították a körülmények. De térjünk vissza Móricról a két öregre.

Zsigmond úr a nyújtott reményt, minden homályos célzatokkal együtt, egy a magány és megtagadások által túlizgatott idegű rögeszméjének vette, s a veszélyben forgó két fiú sorsa miatti bánathoz csatolá a nagyobbik fia egészségi állapotából támadt aggodalmat is.

Ágnes asszony ellenben Móric biztatásait a vallásos érzelemmel telt kedély jóslatának tekinté, mely magasabb jelentőséggel bírhat, mint a tények horderejéről okoskodó elme legfinomabb észlelése.

Ágnes asszony számára Móric vigasztalása balzsamul szolgált, mely a sebet nem gyógyítá ugyan, de legalább fájdalmait enyhíté; míg Zsigmond úr sebére az csak égető szer volt, mely a behegedést gátolta.

Aztán Mikes Zsigmondnak a külhatásoktól inkább függő kedélye kevésbé volt egy nagy szerencsétlenség hordozására alkalmas, mint életpárjának mélyebb érzelmű, de nyugodtabb jelleme.

Ágnes asszony a csapás után csakhamar összpontosítá lelkierejét, s bár vonalaira állandó jegyet nyomott a bánat, panaszra ritkán, könnyekre csak magányában fakadt. Korán reggel kelt föl, övében hordá kulcsait, mindent maga adott ki, mindenre gondosan felügyelt, s midőn a direktor írnokai a vád alá helyezett ifjak vagyonának összeírására és lezárolására jöttek, ő vala, ki ügyessége s lelki ébersége által, amit csak igazságosan lehete, megvédett.

Ellenben Zsigmond úr mindinkább tétlenségbe süllyedt. Szenvedélyes lovas létére sem volt rávehető, hogy a karszéket odahagyva nyeregbe üljön. Gazdaságát szemre sem vette, s kerülé lakásának még azon ablakait is, honnan csűrire s gazdag takarmányára nyílt a kilátás. Midőn pedig a direktor hites jegyzői lefoglalásokhoz kezdettek, vadabb öröm tört ki arcán, amint öregbedett vesztesége. Nem bánta volna, ha mindent elkobzanak, elharácsolnak, elpusztítanak; ha ágyából a szalmazsúpot kivonnák, a ha a vállán levő dolmányról a gránát- és smaragdkövekkel rakott aranygombokat mind lemetszenék is; már különben is koldussá van téve, s egy fillérrel több vagy kevesebb, csak az éhhalál pillanatját tolja előbbre vagy hátrább.

Ágnes asszony valamivel sápadtabb arca a hervadt szépség nyomait, s a nőméltóság és szelídség jellegét a nagy szerencsétlenség után is úgy megőrzé, mintha a múlt és jelen közt rögtön nem tárult volna óriási hézag; de Zsigmond úr szemlátomást görbedt a bősz napok súlya alatt, s majdnem összeesettnek tűnt föl.

Az ő kedélye még a szokottnál is süllyedtebb vala azon reggel, melyben a mi tudomásunk szerint Móric útra indulásának kellett történnie.

Kilenc óra volt.

Derülten sütött a nap éppen az asztal elé, hol Zsigmond úr étvágy nélkül ült, ízletes tészták és őzderék mellett, s hol a dicsőszentmártoni finom óborral tölt serlegre szomj és kedv nélkül tekintett.

Ágnes asszony elébe rakta a falatokat, s közelebb voná hozzá a bort.

- Maholnap megesszük mindenünket - szólt az öreg, anélkül hogy egy falatot ennék. - Te reggeltől estig főzetsz, és egész had számára. Jól teszed. Hadd essünk hamar túl mindenen. Az a Móric sem jön felénk. Jól teszi. Minek ámítani hiú reményekkel!... Jezsuita lett, ahelyett hogy lovagnak maradjon. Jól tette. Legalább kitöröltetett az élők sorából, nem számít, mintha nem is született volna. Annál több rész jutott Jánosnak és Kelemennek, hogy belőle a pohos Tarnócziné és a sovány Haller Péter hízzék. Koldusok vagyunk. Semmit sem tesz! Majd elmegyünk fillért és ételt kérni Sárához, ahhoz a kis rimához, ki álnokul odahagyta Kelement, hogy megrabolhassa... majd elmegyünk.

Zsigmond úr késével mérgesen kopogtatta az őzhátat, s egy falatot le is szelt belőle.

- Én úgy hiszem - jegyzé meg szerényen Ágnes asszony -, fiunk csalatkozott Sára érzelmében, anélkül hogy ámíttatnék.

- Galambom, te minden vétkesnek pártját fogod. Egyébiránt így is jól van. Kelemen megérdemelte sorsát; miért elegyedett korpa közé? Családunk tiszta vérét miért akarta újabb és homályosabb eredetű vérrel vegyíteni? Nyakunkon most az Isten büntetése. Bár űznének ki az idegen bitorlók ősi hajlékunkból is! Mit ér e rozzant fal és rongyos fedél? Elharácsolják vagyonunkat.

Zsigmond úr bosszankodva nyelt egy kortyot a serlegből.

- Amennyi Mikes-birtok kezedben marad a Székelyföldön, mindig elég nagynak fog tekintetni - szólt Ágnes asszony, a tálat még közelebb tolván férjéhez.

- Jól van, jól! Tudod is te adósságaimat és pöreim állását! Mondom neked, ha csak egyszer veri el a jég termésemet, nem küldhetünk egy farkasbundára valót is sem Jánosnak, sem Kelemennek. Pedig a jövő nyáron bizonyosan legalább tojás nagyságú jég fog gabonáinkra hullani. Jól ismerem vidékünkön az időjárást. Hadd legyünk koldusok!

Zsigmond úr a legkedvezőtlenebb hangulattal metszett egy hatalmas falatot az őzsültből.

- Nem hozom kétségbe - mondá Ágnes asszony -, hogy e vidéken jól ismered az időjárást, s hogy itt sok jég fog az őszön hullani. De Szolnok megyében nekem is van annyi birtokom, mely öreg napjaink tengetésére s bujdosó magzataink fölsegélyezésére bőven elég.

- Ágnes, te mindig sokat tartottál vagyonodra. Ez nagy gyöngeséged. Tudd meg, hogy ha a házasságban pénz után indulok, soha hozzád nem botlottam volna. Csak szépséged és nemes szíved volt minden hozományod.

Zsigmond úr erélyes nyilatkozata után két nagy és hosszú kortyot nyelt a serlegből, s a harmadikra is készületet tett, midőn egy legény jelenté, hogy Kassai uram erdőmestere igen sürgetős dologban akar csak magával a nagyurammal beszélni.

- Ímhol na - szólt nejéhez Zsigmond -, ennek az embernek tíz köböl tiszta búzát ígértem, s bizonyosan sürgetni jött, félvén, hogy pár hét múlva nem lesz, miből adjak.

- Már rég elküldöttem én azt neki - válaszolá Ágnes asszony.

- Mi dolga lehet hát velem? - dörmögé az öregúr, míg nehézkes léptekkel ment a mellékszobába.

- Az én derék fiam, az én kedves Móricom! - hallá néhány perc múlva Ágnes.

- A szent Istenért! Nagyuram mindent elárul - szólt halkan az erdőmester.

- Oltalmazza őt az ég! Kísérje útjában áldásom és a szerencse! - hangzék megint a szobából Ágnes asszonyhoz.

- Mérsékelje örömét, drága jó nagyuram - esdekelék lassan, majdnem súgva az erdőmester.

- Dehogy mérséklem! Kendet is mindjárt megölelem - hallatszék ki ismét.

- Érdemetlen vagyok a nemzetes úr kegyelmére - válaszolá az öröm nagy kitörésén megdöbbent erdőmester.

- Mit, érdemetlen? Tüstént menjen az istállóba, válassza ki magának a legszebb két lovamat. - Ezt is hallá a csodálkozó Ágnes asszony.

- Kérem, kérem!

Aztán olyanforma nesz hangzék, mintha valakit akaratja ellen döföltek volna ki a szobából.

- Két legszebb lovamat mondtam. Itt egy aranyóra is.

Ezzel csattanva zárult be a szomszéd szoba ajtaja.

Ágnes asszonynak ideje sem volt a történtekről találgatásokba ereszkedni, midőn férje berontott.

- Krőzusok vagyunk, kedvesem! Gazdagok, mint Salamon király. Fiainknak meg van mentve a fejök. Oly szabadon sétálhat ebben a szobában Kelemen, mint én; oly szabadon a másikban János, mint te. Sohasem lesz vége e világnak, annyira szilárd alapokon áll, s a nap, mely most aranysugáraival várunk ablakán besüt, világítani fog ezer év múlva is a Mikes család boldogsága fölött. Unokáink s azok unokái elárasztandják az országot jó gazdákkal, mint Kelemen, vitéz katonákkal, mint János, szent papokkal, mint Móric. Áldja Isten őket! Legkülönösebben a te szemed fényét, Ágnes, és az én büszkeségemet, a derék Móricot. Egy pohár bort iszom Mihály öcsém egészségéért is. Mármost rendben van, házasfelek közt nem lehet titok. Nyisd fel e szekrényt.

Ágnes teljesíté, amit férje mondott.

Gyűrű és hajfürt volt a szekrényben.

- Szegény Móricom fürtje! - kiálta öröm és fájdalom vegyületével az anya. - Naponként több fehér szálat láttam halántékain, s itt még számosabbra találok, mint vártam. Ő nem boldog! De az Istenért, tán már elutazott, s ezen emlék a búcsút pótolja, néma képviselője a szóló könnyeknek és ajkaknak. El tudott válni tőlem anélkül, hogy keblemre szorítottam volna!

Az anya a fürtöt szorítá szívéhez.

- A gyűrűt nézd, galambom, a gyűrűt - szólt Zsigmond úr, ifjú étvággyal folytatva a félbenhagyott reggelit. - Nem sejtesz-e? Kövén a fejedelem címere van. Leveretem a vár bal szárnyának fedelét, mert az idő megrongálta. Ott lesz a János szállása. Hasztalan minden ellentmondásod. Én nem engedem többé, hogy ő Lupujnál lakjék. Inkább hagyja ott Máriát; van elég jófajta erdélyi leány. Kelemen a régi szobába költözik. De legyen több kényelme, mint eddig volt. Ékesíttesd fel szőnyegekkel szobáit!

Ágnes asszony ámulva tartá kezeiben a gyűrűt.

- Mi boldogok vagyunk. Szerencsés napra virradtunk! - folytatá Zsigmond úr, fenékig ürítve a serleget.

- De hát mi történt?

- Mi történt, galambom? Olvasd ezt a levelet.

Ágnes kezei reszkettek, amint a sorokon végighaladt.

Móric a gyűrű történetét írta le, azon kéréssel végezve levelét, hogy mindent nagy titokban tartsanak, és csak amidőn az országgyűlés kimondja a nótapörben, melynek folyamát többé föltartóztatni nem lehet, a végítéletet, s midőn a kegyelmezési jog gyakorlatára alkalom nyílik, akkor küldjék el a gyűrűt a fejedelem őfenségéhez. A levél végén említé, hogy testvérei vagyonukat vissza nem kaphatják ugyan, mert az előre már Tarnóczi Sárának van jegyajándékul ígérve, de abból, mi még családuknál megmaradt, elégült életet folytathatnak. Különben is a gazdagság nem boldogság, s az Isten a boldogság föltételeit a szívbe tette le, hogy a legbiztosabb szekrénybe legyenek zárva.

Ágnes amint az olvasást bevégezte, összefogá a levelet és kezeit.

Ajkai mély áhítatú imát rebegtek.

Zsigmond úr öklével az asztalt ütögetve szólt: - Ki meri mondani, hogy nincs elég vagyonom? Mikes Zsigmond nem szorul senkire; neki van mit a tejbe aprítani. Lefoglalták fiaim birtokát. Bánom is én. Azzal még nem tettek szegénnyé. Emlékszel, Ágnesem, mikor téged nőül vettelek, nem volt annyim, mint amennyi most megmaradt, s mégis a fejedelem udvarában éltünk, mégpedig fénnyel, pompával, adósság nélkül. Még én kölcsönöztem, s minden kamat nélkül, a szolgálatomhoz tartozó úrfiaknak, ha gondatlanul elkockázták pénzöket. Ki visszafizette, ki nem. S bántam is én? Aztán neked is, angyalom, szép birtokod van Szolnok megyében. Derék udvarházad, malmod, és csűrödbe az idén is tíz asztagot rakattunk. Szentpáli uram, a nagy kópé, gazdagságodért szeretett volna nőül venni. Emlékszel-e még rá, galambom?

Ágnes nem tarthatá vissza mosolyát a gyorsaságért, mellyel férjének a vagyonról való nézetei megváltoztak; de szívében aggodalom ébredt Móric sorsa iránt, s a könnyekhez, melyeket a két fia viszontlátásával kecsegtető remény árasztott arcára, keserű cseppek is vegyültek, melyeket Móric véletlen távozásáért facsart ki szemeiből egy homályos aggodalom.

Zsigmond úr nem aggódott, csak élvezett. Sütkérezett az új szerencse derült, meleg verőfényében.

A Sára kiházasítására szükséges készületek véget értek, s azzal kezdetét vevé Tarnócziné zsémbje Naprádiné ellen.

Az árva özvegy nagy szemeket vetett ángyának arcára, ruhájára, mozdulataira, s kegyessége a világ romlottságán mély sóhajokban tört ki, mégpedig oly gyarlóságok és vétkek miatt, melyeket Juditban tapasztalt. Néha Sárát az anyai szív szorongásával figyelmezteté azon rossz véleményre, mely rokonuk iránt az egész országban uralkodik; néha pedig nyersen is tudatta vele, hogy a nőket barátnőikről szokták megítélni, s nem jó ajánlat lenne majd Haller Péternének, ha Naprádinéval egy bordában szőttnek mondanák.

Judit mindezt hallá, észrevette vagy legalább sejté, s bár nem örömest vált meg Sárától, idején látta a hazamenetelt.

Debrőn találjuk tehát őt.

Eleinte, mint minden nőnek, ha hetekig nincs honn, sok rendeznivalója volt; de munka közt is megállíták kezét és gondolatait az átelleni ház zárt ablaktáblái, élettelen, komor udvara, ilyenkor lehetetlen volt a bujdosó háziúr emlékezetének egy sóhajjal vagy talán többel is nem áldozni.

Eleinte Sára szerencsétlen helyzete az érzékeny szívű nő képzelődését bőven tudta megható jelenetekkel ellátni, de végre az ábrándok e gazdag forrása is apadozott; mert, kivált e hosszú és magányos őszi estéken, sokat kellett belőle merítenie.

Szóval Judit gyakran unatkozott.

Lomhákká váltak az órák, restültek a percek, s a szép özvegy, hogy szórakozás nélkül ne maradjon, kénytelen volt Mikes Mihály sorsát gondolatainak állandó tárgyául választani.

A ravasz udvarló ingyen^[200] sem tett házasságra célzó nyilatkozatot, s Judit, ha légvárakat akart építeni, készítményére egy "volnánál" tömörebb alapkövet sehogy sem tudott szerezni.

Megelégült tehát a "volnával", s kitervelé, hogy, ha a bujdosás előtt Mikes Mihály megkérte volna az ő kezét, akkor ő mit csinálna.

- Eladnám ingóságaimat, csak néhány gyűrűt, nyakláncot és karperecet tartanék meg, s rögtön elindulnék... Hová?... Moldovába.

Judit a díványon ülve el is indult, nem sokkal naplemente után.

A haza határán túl már rendkívül fantasztikus vidékre érkezik, hol a szikláról a fösvény griffmadár gyanús tekintettel néz rá, a hegyszorosból pedig folyvást rablók, farkasok, csodaállatok tűnnek elő. Judit a nagy ijedség miatt sikoltani sem bírt; de szerencsére segédül jön a legjobb varázsigékkel egy hószakállú mágus, s meg van mentve. Ekkor kalauzává szelíd őzike lesz, s ennek nyomdokait követvén, egyenesen Mikes Mihály lakába érkezik. De a szobákat földúlva találja, csak egy vénasszony jajgat, zokog a pincegádorban, s tőle tudja Judit, hogy akit ő keres, már elvitték a tatárok. Leírhatatlan volna bánata, ha éppen akkor száz vitéz lovag vértesen és aranyos sisakkal nem vágtatna elébe. Ezek kardjokat és véröket ajánlják Mihály úr kiszabadítására. Judit térdre borulva ad hálát az Istennek, s imádság által megerősödvén, a hosszú úthoz fog. Okosan kikerülve a mágneshegyet, mely ha magához vonja, többé meg sem mozdulhatnának, végre a forró tenger partjához érnek, hol vitorlás hajóra akadnak, melynek személyzete rabolni szétoszlott. Gyorsan szedik a horgonyokat, a szél kedvez, s a láthatár íve körös-körül puszta és jeltelen vízsivatagra hajlik. A hajó akadály nélkül halad; de a tenger meleg gőze fokonként emelkedik, ellepi a födélzetet, áthat minden ruhán, és iszonyúan kezdi az idegeket ingerelni. S miután az ember agyagból van alkotva, még ha lovag és úrnő is, a szabadítók, esküjök ellenére, vakmerészekké válnak, és Judit szerelme ellenére igen felhevül, azonban a csábnak és ostromnak valahogy és mint ellenállt. Kétszáz szem gyúl haragra, száz ajak kér, fenyegetőzik; de ki-ki irigyli mástól a martalékot, s a nagy zavar és féltékenység az eskü szentségénél még hasznosabb óvszernek mutatkozik. Végre a száz lovag kockát vet Judit ártatlansága fölött, s ha a hajó hirtelen a jégtengerbe nem lejtene be... de bélejtett. Itt már fárasztó munka várt a lovagokra. Jéghegyeket kellett lándzsájokkal feltartóztatni, s a mindig bőrödző vizet a hajó orra előtt tördelni. Tartott, amíg tartott a baj, de az Isten úgy rendelte, hogy minden tengernek partja legyen; midőn tehát a vitorlás hajó szépen kikötött, Judit megint meglátá egyik lovagnak kezében a veszélyes kockát, és szíve a nyárlevélnél tízszer inkább reszketett, tudniillik a félelem miatt, min csodálkozni sem szabad. Ekkor a száz bajnok fáradsága díjául követelé, hogy a szép özvegy ne kergesse többé ábrándképét, hanem válasszon férjet közülök, különben sorsjátékon fog nyertes számmá lenni. Judit sírt, alkudozott, s végre három nap tűzetik ki, melynek elteltével, ha Mihályról addig hírt nem vesznek, lakodalom fog tartatni, a körülmények szerint tengeren vagy szárazon. Az áldozatra szánt úrhölgy étel-ital helyett imával és kétségbeeséssel táplálkozott. A határidő közeledett, még csak néhány óra volt hátra, midőn partra, és csak néhány perc, midőn a tatár kán fővárosába értek, hol az első cigánynő, ki tenyeréből jósol, vigyorogva mondá, itt van rabságban Mikes Mihály, kit te, szép asszony, halálosan szeretsz. A lovagok savanyú képet vágtak, mert a három nap kitűzésekor nem esküvel, hanem sokkal többel, parolájokra kötelezték magukat, hogy ha nem nekik kedvez a szerencse, föltétlen engedelmességgel viseltetnek Judit iránt mindaddig, míg a Mikessel való házasság és az Erdélybe megtérés létesül. A hű nő tehát tüstént visszakövetelé Mihály urat a tatár kántól, ki oly nagy díjat kért váltság fejében, hogy minden vagyonát át kellett a kegyetlen zsarnoknak adnia. Semmije sem maradt tehát, csak Mihály. De még most jön a dolog bökkenője. A kán ugyanis Mihályt szabadon bocsátván, letartóztatja Juditot, hogy ő legyen a sok közül a legelső felesége. A szegény nő feledte, hogy magával Debrőről mérget hozzon, mi igen komoly mulasztás volt. Csak arról maradt még néhány kérdés fönn: vajon megtesz-e érte Mikes Mihály mindent és hamar?... Hisz fegyverzaj hangzik. Mikes a lovagokkal tüzesen ostromolja a háremet, a kán védi azt, mégpedig minden perc alatt ezer harcfival gyarapodó sereggel. Volt mit szabdalni a lovagoknak; fogyott is, maradt is elég. Ily körülmények közt egyik fél sem győzhetett. A sok vérontás megszüntetéséért tehát Mihály úr párbajt ajánl; a kán elfogadja. Judit - s melyik nő tehetne másként? - a párbaj első kardcsattanására elájul, és sokáig vagy talán örökre tetszhalott maradt volna, ha egy pélke erős illatát orra elébe nem tartják. Már erre csak föl kellett szemét nyitnia, s ijedten látja magát háremi pongyolában és Mihály úr karjai közt. Szélszárnyakon röpült a tengeren és szárazon át egész Erdély széléig a házaspár és a vitéz, de balsorsú száz lovag. Itt követek küldettek Rákóczihoz azzal a kérdéssel: hogy bebocsátja-e Mihály urat Debrőre büntetés nélkül, vagy nem? A bölcs fejedelem hallván, hogy a híres Amadis és Lancelot^[201] is a lovagok között van, igennel felelt. A házaspár tehát szerencsésen megérkezett Debrőre.

- De miért éppen Debrőre? - kérdé magától a díványon ülve Judit.

- Mert - válaszolá szintén maga - ily kalandori élet után, milyen a miénk volt, le kell a világról mondanunk. A háztűzhely igen köznapi tárgy ugyan; de akkor a legkedvesebb költészetté válhatik, ha az egy regény befejezése, s ha a zivatar utáni kikötő.

A szép özvegy így álmodozott, midőn legénye egy lovagot jött bejelenteni, ki nevét titkolni akarja.

Judit előbb kétkedett, hogy jól hall-e, annyira ábrándjai szerint alakultnak látszék a névtelen vendég estéli látogatása. Csak ismételt kérdés után mondott, bár némi vonakodással, igent.

E szóra a terembe lépett az idegen.

- Én a moldovai hospodár^[202] testőrségéből hazatért katona vagyok - szólt -, s nemzetes és vitézlő Mikes Mihály urammal Jászvásáron találkoztam. Tőle kegyes asszonyomhoz, kit az Isten sok szerencsével áldjon meg, üdvözletet hoztam.

Judit szemérmesen pirult el, de a testőr vagy nem eléggé világoló gyertyák vagy kevés figyelme miatt aligha észrevette a háziasszony kedves zavarát.

- Mihály úr - folytatá a vendég -, dacára a balszerencséjének, mely üldözőbe vette, még mindig a régi jókedvű, s arcát csak akkor borítják komor fellegek, midőn hazájára gondol, melynek szent földéből számára tán egy sírhelyet sem szakítanának ki, s midőn eszébe jut, hogy azoktól, kiket leginkább becsül és szeret, űzte legtávolabb a sors zivatara.

A regényes történetben, melyet az idegen érkezésekor végzett be a szép özvegy Mihály úr a szerelemért egy háborút viselt. Ó, ég, mennyivel csekélyebb ily erélyes föllépésnél a csak néha befellegezett arc. És hogyan tudhatni, mily sorozatban emlékezik a különben most is jókedvű száműzött azokra, kiket szeret és becsül? Hol áll a névjegyzékben Judit? Hosszú lajstromot kezd-e meg, vagy zár be? Mindez a testőr elbeszélésében nyílt kérdésnek maradt. De a szép özvegy, roppant idealizmusa mellett is keveset követelt az élettől, s néhány kecsegtető szóért annyit mondott az idegennek Sáráról, a Tarnócziné háza felől és a Mikesek távozása után történt dolgokról, amennyit körülbelül maga tudott. Azt sem feledvén ki értesítéseiből, hogy a lakodalom napja november huszadikára van kitűzve.

Ott leszek az esküvőn, fenékig ürítni a méregpoharat - gondolá az özvegytől búcsút vevő idegen.

A szentléleki várkastély az utazók és utcagyerekek figyelmét ritkán vonta úgy magára, mint most.

Az udvaron nyalka lovászfiúk vezetnek csótáros^[203] paripákat.

A házi ebeken kívül egy csoport úribb fajú ugrált, csaholt, s kergeti a komoly varjakat, melyek eltitkolhatatlan megvetéssel szállanak egyik göröngyről a másikra.

A konyha kéménye hatalmasan füstöl, s az árva özvegy Tarnócziné kevesebbet átkozódik, mint amennyit kegyessége után hinni lehetett.

Szóval a vőlegény megérkezett.

Haller Péter személyesen van itt a menyegző végett.

Zakariás, ki bősz humorból néha ostobaságokat tesz, a kastély tornácára teríté kiszellőztetésre, érdemes urának számtalan prémes és bőrruháit. A kívül-belül bélelt lábzsákok, sapkák, fövegek, süvegek melegbiztosító társaságában függtek és lógtak különböző nyest-, nyuszt-, szibériai róka-, vidra-, kásztor- s más prémű felsőöltözetek, s velök barátságos szövetségben együtt szellőzének a tisztes farkas- és nem eléggé becsült juhászbunda. A sort pedig roppant hatással zárta be egy eddig soha nem látott nagyságú, s eredetére nézve külföldi medvének bőre, mely hivatva volt a kocsiban ülő államtanácsos úr testének alsóbb részeit úgy befedni, hogy a rosszakaratú szellő, mely tán a prémes öltönyökön át utat találhatott volna magának, hogy még egy kevés köszvényt csempésszen a többiek közé, tökéletesen meghiúsulva lássa minden furfangjait.

Zakariás lomhán mozogva és vigyorogva sétált a beprémezett és bebundázott tornácon, és csak Tarnócziné nagyasszony hosszas okoskodásaira kezdé sejteni, hogy november tizenötödikén már igen hideg van a molyok étvágyától való félelemre, s hogy minden veszély nélkül zár alatt lehet tartani a sok prémet.

Zakariás tehát a ruhaneműek visszahordásához fogott, de oly fontolgató modorban, hogy a siker csak igen későre vált láthatóvá.

Eközben a vőlegény szeme, lelke a menyasszony szépségének csodálásával telt el.

Figyelme kimeríthetetlen, tekintete meghatott, és szavai oly gyöngédek valának, hogy Sára epedve vágyott anyjának szitkaira, s érzé, hogy a szeretet az üldözésnél még kínzóbbá válhatik.

Péter annyira el volt foglalva csodálatos, megfoghatatlan, büszke boldogságával, melyre számítani sem mert, s melyet most is inkább csak kecsegtető álomnak, mint valóságnak tart; Péter annyira belémerült bűvös-bájos arája szépségének szemlélésébe, hogy csak az ebéd alatt vette észre, miként a tiszta jellemű, szelíd és őszinte nő, tudniillik Judit, ki iránt ő annyi előszeretettel viseltetett, nincs sehol. Tudakozódott tehát felőle, s midőn hallá Debrőben létét, Tarnócziné asszony különös arcjátékai dacára is elhatározá, hogy másnap látogatást fog nála tenni.

Mi megtörténvén, alkalmat szolgáltatott Judit asszony viszontlátogatására a szentléleki várkastélyban.

Tarnócziné hidegen, leánya valódi örömmel fogadá őt. Judit szokatlanul víg volt, s keresé az alkalmat, hogy Sárával magára lehessen.

- Csak képzeld - szólt, mihelyt tanúk nélkül beszélhettek -, csak képzeld, a napokban egy névtelen lovag jött hozzám, s Mikes Mihályról hírt hozott.

- S minőt?

- Bizony, lelkem, éppen semmi különöst. Több prózai van Miskában, mint gondoltam; de legalább megemlékezett rólam. A férfiaktól ennyi figyelem is elég. A mai nap nem mondhatják a hölgyek, hogy udvarlóik által el vannak kényeztetve. A lovagias kor fogyatékán van, ritka férfi hasonlít azokhoz, kikről anyádnak távolléte alatt annyi szép mesét olvastunk. Egyébiránt Mihály úr küldöttje, a névtelen, felőled is tudakolt. Jó házból lehet. Modora finom és lekötelező. Karcsú termete van, és szép, mondhatnám bájos, göndör hajú. Jelentő fekete szemei az agátnál sötétebbek. Tekintete pedig, ha mosolyog is, szenvedő.

- És arcszíne barna? - kérdé félénken Sára.

- Talán nagyon is az. De ezzel nem akarok deliségéből semmit levonni.

Sára elejté a beszédet.

Ábrándos sejtelmek ébredtek szívében.

- Ő volna-e... Hisz megbántott, kigúnyolt, s mégis?...

Ekkor lépett be Tarnócziné.

- Örvendetes újságokat hoztak, leányom, Meggyesről. Az országgyűlés éppen esküvőd napján fogja tartani első ülését. A Mikesek ügye úgy megért a tárgyalásra már, hogy kezdetben mindjárt elővétethetik. A direktor a pápisták incselgései által tévútra vezetve Jánost ki akarta a vád alól venni, mert mint mondá, nincs biztosan megállapítva azonossága a nőrablást elkövetett harmadik lovaggal. De ügyünk barátai addig nem nyugodtak, míg Mihály lovászát, ki eddig ide-oda csavargott, világos vallomásra nem bírták. Ezzel a kérdés oly tisztába hozatott, hogy a contumatián^[204] elmarasztalás ellen a legkényesebb lelkiismeret sem fog kifogást tehetni. János úrfinak nincs több menekülése. Az ő birtoka is, ne kételkedjél, kedves leányom, a te jegyajándékod lesz.

- Ó, anyám, ne említse e gyűlöletes gazdagságot.

- Aki a te jegyajándékodat gyalázza, a fejedelmet bántja meg, s ha te teszed, gyanúsítod erényedet, melynek az díja.

A lány görcsös zokogásban tört ki.

Ekkor lépett be Haller Péter.

Előtte nem akarta az anya a folyamatban levő tárgyat, mely leányát annyira ingerlé, továbbfűzni, de úgy el volt telve a Mikes család iránti gyűlölettel, hogy amihez kezdett, még élesebb tőrszúrás volt, még mélyebben sebzé a szerencsétlen Sára szívét.

- Hallotta-e kegyelmed, édes Haller, őfenségének szilárd eljárását a kóbor Mikesek ellen?

- Nem, drága húgomasszony, nem hallottam.

- Azt beszélik, megrendelte, hogy Lupuj vajdától kérjék ki őket, és láncon, gyalog hozzák vissza Erdélybe.

- Ha így történt is, mit alig hiszek, Lupuj tudja helyzetének függetlenségét oltalmazni.

- Hogy érti ezt, kedves Haller?

Péter zavarba jött, s arcának ezer finom redői megmozdultak, de természetes tartózkodásán győzött nemes kedélye.

- Csak úgy értem, drága húgomasszony, hogy a hospodár nem fogja a Mikeseket kiszolgáltatni.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Mert önérző fejedelem és becsületes ember.

- Hm! - csattant fel Tarnócziné, azonban visszanyomva haragját, ferde mosollyal mondá: - Bizony alig merném még állítani, hogy a kolozsvári vagy gyulafehérvári piacon semmi esetre sem fognak három nőrablót lefejezni.

- Ne tegyük föl mindig, drága húgom, a legrosszabb lehetséget. Ha az Isten irgalmát nem hisszük, minek imádkozunk?

Sára halálsápadtan, ingó léptekkel hagyá oda a szobát, s Tarnócziné érzé, hogy itt a határpont, melyen túl még az optimista Haller Péterrel sem jó vitát folytatni. Háziasszonyi ügyeiben keresett alkalmat a távozásra.

Csak Judit maradt Sára vőlegényével.

Haller egymásba ereszté vékony, száraz, görcsös ujjait, s amint a díványon összefogott kézzel ült, szőrbe borult, kisded, szőke arcával, parányi, kék szemeivel, vékony és a megdöbbentésig számos arcredőivel egy fétishez hasonlított, melyet valami északi nép a művészet gyermekkorában faragott magának házi istenül vagy ördögül, s mely századokig hevert földbe temetve, mielőtt kiásatott volna az archeológia és közkíváncsiság számára.

Judit hozzá volt már e képhez szokva, s mégis, bár nem visszatetszéssel, de csaknem szánalommal tekintett reá.

- Az én leendő napam a vallásos nők különös fajához tartozik - szólt Haller rövid szünet után.

- Azok közé, kik miatt el kell szoknunk a vallásosságtól.

- Talán mégis szívében valamivel jobb, mint szavaiban.

- Csak az a kár - felelé Judit -, hogy mindig szavai szerint cselekszik.

Mily elmés nő! - gondolá Haller -, s gyöngéd is. Nem bántja Tarnócziné szívét. Más ezen oldalon támadta volna meg napamat.

Megint szünet állt be, mely alatt a vőlegény redői mozgásba hozattak, mintha egy titkos indulat keze ügyetlenül rángatná szanaszét. Végre a mozgó arc bizonyos jellegre küzdé magát, melyet Judit a ravaszság kinyomatának vélt, s némi megdöbbenéssel fogadott.

- Hihi - szólt Haller, jobb kezének mutatóujját gyorsan reszkettetve szája és halántéka közt -, hihi! Szépen kikaptam Tarnóczinén, rászedtem őt, borzasztóan megtréfáltam. Ha tudná, rögtön kidobatna várából, hihi! De nem fogja megtudni. Elhallgatjuk. Némák leszünk, mint a halak. Ugye, húgom sem szól?

- Én a hallgatás mesterségét legnagyobb tökélyre vittem - válaszolá Judit. - Rám a tanácsos úr a titoktartásra nézve mindig bátran támaszkodhatik.

- Hihi! Megbüntetem Tarnóczinét, példás büntetésnek lesz kitéve az én kapzsi és fukar napam. Ő állhatatosan hiszi, hogy ugyancsak tönkreteszi a Mikeseket, s leányának három szerencsétlen főúr vagyonából szerez gazdag jegyajándékot. Sárát akarja idegen s majdnem rablott kinccsel örökre szerencsétlenné tenni. Ilyen az önzés mérge által szeme világától megfosztott fösvénység. Nem lát, nem vesz tekintetbe semmit. Mit tudja a fukar anya, hogy angyaltiszta kedélyű leánya inkább hordaná a koldusrongyot, mint egy kifosztott család bíborát és gyémántjait. Sára főkötőjének vörös szalaga, melyet a Mikesek pénzén vett volna, csepegő vért hullatna a fehér vállakra. Ő iszonnyal és siker nélkül törölné le a vért; lelki szemei világosan látnák azt a bőr haván, mindig és mindig. A Mikesek rubinja Sára homlokán égő szénné válnék, mely olthatatlan hévvel fúrná be magát egészen a csontig. A pihekönnyű bálruha pedig, mely a bujdosókat megfosztá a kenyértől és hajléktól, ólomsúllyal nyomná őt a porba, s lelkét szennyezné be a testtel együtt. De mindezt a fösvény és gyűlölettel telt szívű anya nem látja, nem érzi. Tarnóczinét bősz szenvedély ragadja az ellene inkább csak könnyelműségből vétkezett Mikesek semmivé tételére. Ez szintén büntetést érdemel, s én, kedves húgom, igen elmés módot találtam az ő kijátszására, az ő lakoltatására. Hé, hé! Nem menekszik tőlem, megbüntetem, megtréfálom. Igen elmés ötletem van e célra, s Istennek hála, maholnap a végrehajtás pontján is áll.

A regényes hajlamú nő feszült figyelemmel hallgatta Péter urat, nagy fekete szemeit a redős arcra függesztvén, melyen a lelkesedés nemesítő pírja terült el. S Judit, ki a képzelődés befolyásának másoknál sokkal inkább volt alávetve, most esküt mert volna letenni, hogy Haller Péter arca érdekes, sőt mondhatni, szép is.

- Titkon megbecsültettem a három Mikes fekvő és ingó vagyonát - folytatá a vőlegény dévaj szemhunyorítással. - A becsűösszeget hatezer talléron kívül már egybeszereztem; de minthogy évek óta megtakarított pénzemből ki vagyok fogyva, a hátralevő hatezer tallért jó kamatra Kassai uramtól fogom kölcsön venni. Már tegnap írtam neki. Amely nap tehát ítéletet hoznak Mikesék fölött, futárom kitelhető gyorsasággal siet Moldovába, hogy vigye meg a jószágvesztés hírét s a jószág teljes értékét. Erre unokaöcsémet néztem ki. Ő nyugtát hoz a Mikesektől, s én azt Sára ágyvánkosa mögé dugom, hogy reggel, midőn fölébred, ott találja. Az ártatlan teremtés bizonyosan kedvesen fog meglepetni. Ha öcsém gyors lesz, huszonnégy órával az ítélet után e nyugtával együtt megérkezik Szebenbe. De, kedves húgom, mint mondám, tartsuk ezt addig mély titokban. Tarnócziné dühöngni fog ellenem, midőn megtudja, hogy leánya a gyűlölt Mikesek pénzéből egy fillérrel sem lett gazdagabbá. De hadd haragudjék! Büntetnem kell őt, mégpedig lélektani számítással, hihi!

Judit fekete szeméből könny csordult ki. Ajkai megnyíltak, s arca azon beszédes és élénk kifejezést nyerte, mely a gondolatokat, melyeknek közlését a lélek a szavakra ruházza, a bensőség varázserejével ajándékozza meg.

- Nemes szívű férfiú! - rebegé édesen csengő, reszketeg hangon, s midőn Haller feléje fordítá tekintetét, elakadt, s oly zavart félelemmel, mint az szokott, ki egy nyilatkozat közben, melyet tenni akar, visszadöbben annak horderejétől.

S nem csoda, mert Judit ezt akarta mondani: - Nemes szívű lelek, ne adj oda annyi ezer tallért, tégy ennél sokkal kevesebbet, vagyis sokkal többet. Tagadd meg magadat, ejts mély sebet szíveden, mondj le Sáráról!

De míg ajka a szavakhoz ért volna, elméjében ezer tiltó eszme villant föl.

Elgondolá, hogy akit Sára titkon, forrón szeret, száműzetésben van, hogy nem is értesülhet a lány érzéséről, s hogy tán nem is viszonozá azt.

Elgondolta, hogy a gyehenna minden kínjait túlhaladná a szenvedés, melynek Sára az anyai házban kitéve volna, midőn Tarnócziné a menyegző elmaradtával a jegyajándékot nem nyerné meg, s bosszúvágyát a Mikeseken nem tölthetné ki, sőt fösvénysége és gyűlölete gúnytárggyá is válhatnék.

Elgondolta, hogy Sárának az anyai hatalom alól szabadulás végett mielőbb akárkihez nőül kellene menni, s hogy a férj, kinek szintén szerelem nélkül adná kezét, oly elővéleménnyel fogadná el azt, mintha a szégyen eltakarása végett volna az esküvőre és az ő nevére szükség. Elgondolá, hogy a rablási kaland s a fejedelem színe előtt történtek után egyaránt gyanúval kötné össze a világ akár Haller visszavonulását, akár a Sáráét.

És ily helyzet közt ugyan miért ejtene egy idegen nő gyöngédtelen beavatkozás által sebet a nemes érzésű Haller kedélyén, ki Sárától csak becsültetni akar, s kit megalázna az arája szerelméről nyújtott kéretlen és célt tévesztett értesítés?

Judit tehát a perc jobb ötleteinek hódolva, elhallgatá a kérést, mely ajkain lebegett, s ahelyett általános dicséretekkel halmozá Haller tervét.

- Arra is gondoltam - folytatá a vőlegény -, hogy mit tegyek, ha Kassai szeszélyből nem akarna nekem hatezer tallért kölcsönzeni.

- Úgy hiszem - szólt közbe Judit -, ekkor legjobb volna a hiányzó öszletet kötelezvényben küldeni el a Mikeseknek.

- Miért várakoztatnám szegényeket csak egy hónapig is, midőn napamnak van pénze, hihi! Ismeretes vagyok azon szásszal, kivel ő titkon trafikálni szokott. Nem rossz, mondhatnám egészen megbízható ember. Hozzá küldeném Istenben boldogult szegény nagyanyám ékszereit, hogy idegen név alatt tegye Tarnóczinéhoz zálogba... Furcsa gondolat! Hihi! Napamasszony erszényéből menne sok szép pénz a Mikesek zsebébe, hihi! Különösen találó neme a büntetésnek, valódi ördöngös gondolat! Kezdek magamtól megijedni.

Haller egész erejéből kacagott a nagyszerű ravaszságon, melynek ő kigondolására és végrehajtására képes.

Judit pedig most érze először életében mély ragaszkodást az ideg ingere, a szív kéjsóvár gerjedelmei nélkül.

A vén és kedvezőtlen kinézésű Hallert már ama deli lovagoknál is felsőbb lénynek tartá, kikről eddig oly jólesett magányos óráiban a verses regények szerint ábrándoznia.

A zordon vidéket, melynek közepén a szentléleki várkastély feküdt, november 20-án friss, de elég mély hó borította.

Az udvarház előtt várakat raktak a közelbe eső kunyhók víg gyerekei, s miután az udvaron sorban álló lakodalmi hintókat megbámulták, csoportozatot alakítottak a kész hóépítmények védői ellen, vitézül küzdöttek, romboltak, s kicsinyben daliás időket éltek.

Még mulatságosabban telt a perc és óra a drága ruhás vendégek, az előkelő urak és úrhölgyek cselédei közt.

Ott volt a sok címeres hintó, csótáros paripa s dőzsölő kíséret, és oly nehéz vala elhatározni, melyik nagyúr a nagyobb, s melyik cselédet illet a gazdáért több megbecsültetés, hogy pártszakadásnak kellett történnie, s öklözésre is került a dolog, mi a Tarnócziné kulcsárjától kiosztott savanyú bornak valódi fűszeréül szolgált.

Magában a várkastély szobáiban már sokkal kevesebb élvezet ajánlkozott.

A nők órahosszat öltözködtek; de az árva özvegynek tükör és pipereasztal hiányában sínylő vendégszobái a hazunnan hozott rekvizitumok^[205] mellett is nagymértékben akadályozták a teljes sikert. Ez kétségbeesésig ingerlé az úrhölgyeket, mi miatt aztán a szobaleányoknak kellett szemeiket nedves kendőn nyugtatni, hogy azok vörhenyege a nyalka huszárok előtt föl ne tűnjék.

A kellemes úrnők hosszas visszavonulása a lovagokat végtére egyhangúakká tevé. Folyt ugyan az országos ügyekről és vadászatról elég vita, de kivált a fiatalabb nemzedék szellemibb élvezet után vágyott, mi egyedül a klárispiros nőajkaknak a társalgásba vegyülete által érhető el.

Óranegyed óranegyed után telt, és csak egy-egy vén matróna jelent meg mosolyogva, tréfálva a férfiak közt, s nagy bókok mellett utasíttatott vissza azon kéréssel, hogy nógassa gyors készülődésre a fiatalságot, mert már harangoznak, a nászkíséretnek indulnia kell.

Sára, az oltáráldozat, rég fel volt öltözve.

Karcsú termetén fehér selyemszoknya és váll, gazdag aranyhaján királylányhoz méltó párta, csillogó-villogó drágakövekkel, s pártájáról földig hullámzó fehér fátyol, mely halványfehér arcát fedi.

Egyedül és szobájába vonultan ül még, midőn a harang megkondul.

Ekkor térdre borult görcsösen összefogott kézzel, s átható hangon imádkozott.

Istenem!

Add, hogy el tudjam viselni az élet terhét!

Add, hogy ne gyűlöljem azokat, kiket szeretni tartozom!

Add, hogy higgyek az erényben!

Add, hogy ne tagadjalak meg téged!

Szeme előtt egy percig elsötétült a világ, mintha napfogyatkozás volna, s aztán fölemelkedék térdeiről, és szilaj nyugalommal ment a díszterembe anyjához, ki félgyászba volt öltözve, s éppen a szeretett, a feledhetetlen Sebestyén nevét említé, kebléből dúsan szakadó sóhajok közt. Az istenfélő nőt Erdély főrangú uraiból alakult népes csoportozat hallgatá különböző hangulatban és mellékgondolatok nélkül, de midőn Sára belépett, villanyütésként minden arcra egyszerre szökkent a bámulat kifejezése. Nem volt szív, mely ne érezte volna a kellem istennőjének közellétét, a bűbáj bilincselő igézetét s azon mélabús benyomást, hogy még a szépség is lehet az ég szerencsétlen ajándéka.

A kocsik előállottak.

Judit volt - Haller kikötött kívánsága szerint - a nyoszolyaasszony; Serédi, a fejedelem biztosa és távoli rokona, a vőfély, s a "nemes társaság" néhány deli tagja a hivatalos nászkíséret.

Ünnepélyes sorban haladtak a termeken végig a fogatokhoz, s ha nem volt is a vendégek arcán gyújtó öröm és kedv, az udvarkapun betolakodó nép, midőn a betegek ápolóját, a vidék bálványát, a gyönyörű Sárát a tornácon meglátta, oly hangon, oly riadó üdvözletekben tört ki, hogy Tarnócziné szerette volna némelyiket közülök az illetlen magaviseletért megzálogoltatni. Könny is folyt, zokogás is tört ki elég, különösen a cselédek részéről, kik érezték, hogy mit vesztenek Sárában, s kik ismeretesek lévén az úri egyénekkel, a virító leány vőlegényét ujjal tudták megjelölni.

A kocsik elrobogtak.

Tarnócziné mellett komoly, szótlan férfiú ült, s az árva özvegynek kellett a társalgást, hogy el ne aludjék, föl-fölszítni.

Szentléleken egy kis, de csinos külsejű ház mellett haladtak tovább.

Tarnócziné kinyújtá a kocsiból ujját, s az épületre mutatva mondá:

- Ezt közelebbről úgy ledöntetem, hogy kő kövön nem marad.

A szótlan úr sajnálá kivált a födél új cserepzetét, mely - mint hiszi - pénzbe kerülhetett.

- Én mindamellett lerontatom - válaszolta az árva özvegy -, mert okom van gyanítani, hogy egy jezsuitát rejtegettek benne. Heverjen porban a bűn menhelye.

Ez erélyes szándék némi észrevételre nyújtott alkalmat, mely viszont vitákra szolgált anyagul, s heves fejtegetések közt érkezett az anya oda, hol leánya sorsa fölött a kocka elvettetik eskü és áldás alakjában.

A szegény falusi tiszteletes, kinek a főrangú házasulandókat össze kellett adni, ily nagy alkalommal még sohasem szónokolt, s az egyszerű templom, melyben a szónoklat fog történni, soha ennyi aranyat és bíbort nem fogadott keblébe. Valamint tehát a nép messze vidékről csődült a látványra, s a fenntartott helyeken kívül minden zugot betöltött, szintúgy a pap réges-régen hozzáfogott az előkészülethez, minden szót meglatolt és betanult, s oly zsinóron menő, oly kimért prédikációt készített, melyet nehéz volt többé bontogatni, változtatni. A vőlegényt a tiszteletes csak a templomba érkezéskor látta; a menyasszonyt rég ismeré és szerette.

Elmélkedése tárgyául vevé Szent Pál apostol Rómába írt levele VII. részének 2. versét: "Mert a férfiú birodalma alá vetett asszonyi állat, az ő urához kötteték a törvény által, míg az ő ura él; de ha meghaland a férfiú, megszabadul az asszonyi állat az ő urának törvényétől."

E szövegben a körülmények sajátságánál fogva valami megdöbbentő volt. Mintha jéghideg szél csapott volna Sára szívére, fázott, rezgésbe jöttek idegei, s Judit, ki mellette állt, az alabástromfehér arcon kőirati betűkkel látta bevésve a kétségbeesést.

A pap pedig élénk színezettel festé a nő szerencsétlen sorsát, ha szerelem nélkül adatott a "férfiú birodalma alá", ha "az ő urának törvényei" előtte gyűlöletesek, s ha csak azon bűnös gondolatban kell keresnie a rémítő vigasztalást, hogy akkor mégis le fognak rabbilincsei hullani, midőn férje meghal.

- De reátok - folytatá a jegyesekhez fordulva -, reátok rózsás, derült napok várnak; mert téged, érett korú, de daliás jellemű, nemes külsejű férfiú, és téged, ifjú, szeplőtlen erkölcsű, szép hajadon, a szerelem vezetett a szent hajlékba, hogy megáldatva kalauzoljon az élet utain, soha nem tévedve el, és soha hű védenceit félre nem vezetve. Boldogok, akik szeretnek!

Ekkor Judit véletlen meglepetés közt rebegte:

- Itt van ő!

Oly suttogó volt e hang, oly önkéntelen, oly gyorsan ejtett, hogy senki figyelmét nem vonta el a szónoklattól, és semmi botrányt nem okozott.

Hallá-e Sára vagy valami delejes erő vonta ugyanakkor szemeit a templom előterében egy homályos, egy beárnyalt pontra?

Ó, e szemek mereven, mozdulatlanul, kiterjedt szemfénnyel néztek és néztek oda, mígnem a térd hirtelen összeroskadt, és az egész test arccal omlott a pap elé a templom kövezetére.

A közönség zavarogva, bámulva nézett a hamar magához tért arára és egymásra.

Haller gyanútlan és csak Sára egészsége miatt aggódó kedéllyel az esküvő elhalasztását sürgette; de Tarnócziné állítá, hogy leánya már egészen helyrejött.

Sára még egyszer függeszté szemeit a pontra, hol azok Mikes János levert, sötét tekintetével találkoztak. Senki sem volt már ott.

Az esketés véghezment.

Sára tiszta, érthető hangon mondá az "igent".

A menyegzői ágy helyett Haller Péter feleségét kórágy fogadta vánkosaira.

Erős lázban feküdt, mely ideges előjelekkel mutatkozék; azonban vagy az orvos tudománya vagy a finom, de az ép és kimeríthetetlen ruganyosságú szervezetnek gyors visszahatása hamar adott a kórnak kedvező s majd minden veszély nélküli folyamot.

Csak néhány napig kellett Sárának feküdnie, hogy az anya minden aggodalma nélkül, és mi még sokkal megnyugtatóbb vala, magának az orvosnak helybenhagyásával indulhasson útra.

Péter szórakozás végett előbb különböző jószágaiba akarta őt elvezetni, és csak azután vitte volna rendes lakására, Nagyszebenbe.

November hó végnapja tűzetett az indulás határidejéül.

Tarnócziné reggel és estve külön imádkozott lánya gyógyulásáért.

Judit és Haller Péter egész éjjeleken a beteg mellett virrasztottak.

Kassai uram erdőmestere két öreg könnycseppet törült le jobb és bal hüvelykének lapjával szemeiből; aztán nyeregbe zökkent, s lóhalálban vágtatott Mikes-várba.

Hadd szakadjon a tajték a kedves állatjáról, mit bánta ő!

Fehér foszlányt vetett a zabla az út havára, s bár friss idő volt, az iramló paripa szőréről füstölgött a pára.

- Mekkora bánatnak leszek tanúja! Miért is hagytam őt magára elutazni, s miért hagyta ő el magától talizmánját? Rossz időket értünk. Én azt hiszem, nincs messze a végítélet napja.

Az erdőmester a várba érkezvén elbeszélte az öreg Mikes párnak, amit a jószágain mulató Kassaitól hallott, hogy tudniillik a szabadhajdúk a végvidékeken elfogtak egy jezsuitát, ki e szerzethez tartozását büszkén vallotta be, de nevét megmondani nem akarja, s kit Mikes Móricnak gyanítanak, mert a leghíresebb bajnokokhoz méltó vitézséggel védte magát.

Zsigmond úr hasonlóan ahhoz, kit a mellette lecsapott villám szele földhez sújt, tompán, dermedve ült.

Ágnes asszony az első ijedség után a kis szekrényhez rohant, s kezében tartva a gyűrűt:

- Kérem - szólt az erdőmesterhez -, mondja meg várnagyomnak, hogy tüstént fogasson, mert egy óra alatt személyesen kell Fehérvárra indulnia, s úgy gondoskodjék minden szükségesről, hogy éjjel-nappal útban lehessen. Midőn szekere már előhajtott, jöjjön fel hozzám rendeleteink vételére.

- Kegyelmes asszonyom, szabad-e nekem, egyszerű embernek, e fontos ügyben csekély nézetemet tisztán kimondani?

- Szóljon csak bátran, erdőmester uram! Kend mindig jóakarattal volt házunk iránt, s mi sohasem fogjuk feledni a szívességet, mellyel szegény Mórichoz viseltetett.

- Bár védhettem volna őt vérem hullásával megtámadói ellen; de nem akart ráállani, hogy kalauza legyek, nem akart kitenni szigorú törvényeink üldözésének, s én az ő makacs kívánságának engedtem, bízván e gyűrű erejében, melyet, mint hittem, magával fog vinni. Most helyre szeretném hozni hibámat... Jó nagyasszonyom! Ugye a várnagyot a gyűrűnek Rákóczi őfensége kezébe juttatásáért küldi Fehérvárra?

- Igen - válaszolá Mikesné.

- De vajon eljuthat-e a fejedelem színéhez a várnagy? Fog-e kihallgatást nyerni?

- Ó, Istenem! - sóhajtá a félelem szorongásaival Ágnes asszony. - Nekünk nincs most az udvarnál befolyásos ismerősünk.

- S a gyűrűt átadás végett nem bízhatná idegen kezekre a várnagy - jegyzé meg az erdőmester.

- Őrizzen attól az ég!

- Engem a fejedelem régóta ismer, és sokszor fogadott el magánál. Kassai őnagysága, az én uram, az ország legmagasabb tisztviselője, s ha én a palotában megjelennék, minden kamarás állhatatosan hinné, hogy uramnak megbízásaiban járok, és sok főispánnál is előbb volnék őfenségéhez bevezetve. Távollétem pedig itt senkinek nem tűnnék föl; mert közelebbről aligha fog nagy vadászat tartatni. Engedje, nagyasszonyom, hogy a várnagy helyett én teljesítsem mindazt, mit kegyelmetek Móric úr megszabadítására szükségesnek tartanak.

Ágnes asszony benső örömmel hallá ezen ajánlatot, s férjének fogatát az erdőmester rendelkezése alá adta.

- Egy óránál még előbb leszek az indulásra készen.

- Köszönöm, derék férfiú, hálás szívvel köszönöm a kend buzgóságát. Jutalmaztassa meg érette a mindenható Isten!

Az erdőmester sietett az útikészületek után látni.

Zsigmond úr szórt tekintettel, kábultan, tompán hallgatá, félig értve, félig nem, Ágnes asszony intézkedéseit. Nyílt ajkain erősen húzta a leget, szokottnál vörhenyegebb arcának dúlt vonásai megdöbbentő hatásúak voltak, s hólyagos, nagy kék szemének száraz, könnytől nem fátyolozott tükre, bősz élével, téveteg járásával vagy merev nyugalmával olynemű fájdalomnak volt tolmácsa, mely ahelyett, hogy a lélek mélyébe fúrta volna magát, gyors rohamával a szervezetet dúlhatá szét, s könnyen végződheték szélhűdésben. Szerencsére a válság rövid ideig tartott, s midőn az erdőmester a szobából kiment, Zsigmond urat már érdekelni kezdék a történtek, s tagjai, arcizmai, szeme kezdék mozgékonyságukat visszanyerni.

Ágnes asszony, ki életében most először nem vette észre azon válságot, melyen férje átesett, papírt és íróeszközöket hozván, asztalhoz készült.

Zsigmond úr előrenyújtott nyakkal s vizsga tekintettel nézett nejére, ki éppen szemüvegét illesztgeté.

- Mit akarsz, Ágnes? - kérdezé.

- A fejedelemnek írok.

- S mi végett?

- Hogy ne ölesse meg fiunkat, aki az ő életét megmentette.

- Add ide a papírt, majd írok én. Te nem tudsz elég alázatos lenni, te nem tudod a hízelgés minden formáit, melyekre a szerencsétlenség oktatta a szenvedőket, midőn az önkény lábzsámolyának porát mint szentséget csókolták. Én láttam Bástát, Mihály vajdát, állottam Báthori Gábor vérpadai előtt:^[206] én tudok kérni.

Zsigmond úr az átvett papírt maga elé téve fontolgatva mártá a tintatartóba a tollat, s azután az írlap fölött nyugtatá egy hosszú percig, s ekkor hegyét az asztalon szétzúzta.

- Száradjon el a kéz - kiáltá -, ha két fiam halálát alá fogja írni! Ó, János, szeretett gyermekem, apád vigyen-e a bakóhoz? Ó, Kelemen! Anyád kösse-e be szemedet a bárd előtt? Móric a ti megszabadítástokra adta nekünk a gyűrűt, s megfosszunk-e titeket a nap szép világától, az éj szelíd csillagainak fényétől, a dicsőségtől, szerelemtől, a ház csendes tűzhelyétől és a harci tárogatók zajától? Mi mondjuk-e az ifjú szíveknek, szűnjetek meg dobogni! Mi mondjuk-e az erős karoknak, szűnjetek meg tenni? Mi változtassuk-e Jánost és Kelement egy-egy marék porrá? Ó, ég! Az egyik alig huszonhat, a másik alig huszonnyolc éves.

Az anya erős zokogása követé az apa minden szavát.

Szünet állt be, néma és gyötrő.

- De Móric fiunkat az ország törvényei szerint halálra fogják ítélni - rebegé az anya.

- A törvény világos, azonban még nálunk egy jezsuitát sem végeztek ki.

- Mert egyet sem fogtak el - felelé Ágnes asszony.

- Igaz, igaz. Add ide, kedvesem, a tollat.

Az öreg úr írni kezdett, de alig végzett be egy sort, midőn fölkiáltott: - Lupuj ki fogja fiaimat adni. Ők veszve vannak!

- A vajda sokáig volt vendéged, barátságot kötött házunkkal, szereti Jánost, meg fogja szeretni Kelement - szólt Ágnes.

Zsigmond úr íráshoz kezdett, s megint félbeszakítá azt.

- Lupuj frigyese^[207] Rákóczinak, kötelezte magát a bűnvád alá helyezett szökevények kiadására. Láncon viszik Jánost és Kelement Fehérvárra - mond az apa.

Zsigmond úr ismét írt.

- Lupuj kiadta Máté vajdának Gabrilla bojárt, kit saját házához fogadott be, s kivel hónapokig evett egy sót és kenyeret. Ő a vendégjog szentségét kevésre becsüli - jegyzé meg az apa, folytatva írását.

- Ó, állj meg, állj meg, az Istenért! - kiáltá most Ágnes asszony, szíve gyökeréig átfázva az iszonytól.

- Mit akarsz?

- Mentsük meg két fiunkat - esdeklék az anya.

Zsigmond úr nehezet lélegezve dobta félre a tollat; de új aggodalom által kapatván meg, csakhamar ismét kezdé vetni a betűket; keze reszketett, szemei könnyektől homályosultak.

- Az Istenért, te a levelet folytatod? - rebegé az anya, feltartva férje karját.

- Ne bántsd, Ágnes, mégis jobb Móricot megszabadítani.

- Mennybeli atyám! Hisz Lupuj kiadja Jánost és Kelement, mint Gabrilla bojárt - sóhajtá az anya.

- De lásd, Ágnesem, Móric elítéltetését és kegyetlen legyilkoltatását Rákóczi demonstrációnak használhatja azon egész egyházi rend ellen, melynek fiunk tagja, mely Magyarországon a reformált hitűektől templomokat foglalt el, s térítéseit néha befogatások és üldöztetések közt gyakorolja. Legalább ezt beszélik a fejedelmi udvarban a tanácsnok urak, s ezt panaszolják a pozsonyi országgyűlésen is a felső megyék. Rákóczi nem könnyen bocsátja ki kezéből a megtorlási alkalmat. A mi szegény Móricunk le fog mészároltatni, nem saját vétkéért, de hideg és ravasz politikai tekintetből.

- Istenem, mit tegyünk? Siess, siess a levél bevégzésével!

Zsigmond úr átesett az iszonyú munkán, s rajta volt a levelen a pecsét.

Éppen akkor lépett be az erdőmester.

Zsigmond úr félénken dobta neki oda a levelet, Ágnes asszony elkiáltotta magát, s két tenyerét omló könnyekben fürdő szemei elé voná.

- Ó, hogy nem haltunk meg tegnap! - zokogta, midőn az erdőmester okos tapintattal minden szóbeli búcsú nélkül távozott.

- Száradjon el a kéz, mely a levelet írta! - átkozódott maga ellen dühöngve az apa.

Kerékzörej hallatszott a szobáig.

- Vége két fiunknak a harmadik kedvéért! - kiáltá Zsigmond, öklét homlokához csapdosva. - Ezen híg velő idétlen szülöttjei voltak a bitang gondolatok, melyek János és Kelemen ellen lázadtak föl, hogy áruló fortéllyal lökjék őket a bitófához. Móricot merné-e Rákóczi megöletni? Móric kiontott vére a római császár seregeit indítaná Erdélybe, az egész katolikus világ gyűlöletét Rákóczi fejére zúdítaná, s iszonyú megtorlásokat hozna a magyarországi reformált hitűek ellen napirendre. Igen, igen, Móricnak minden hajszála védve van, a haszontalan betűk nélkül is, melyeket ez a bolond erdőmester elvitt. Hadd törnék el a kocsijának négy kereke, hadd dőlnének ki a hámból lovai, mielőtt szemei Fehérvár tornyát meglátnák; s ha mégis a fejedelmi palotába lép, hadd rugdossák ki, mint nyihogó, nyüves ebet, az előcsarnokból a poroszlók! Ó, én hóbortos, vén gonosztevő, ki kezeimet családom kiirtására emeltem föl, hová tevém azt a kevés észt, mellyel az oktalan állat is meg tudja különböztetni, hogy kettő több egynél. Két gyermekem véres árnya riasszon föl álmaimból, ha az irgalmazó szender pilláimat szelíden összefogná, s átkod legyen, Ágnes, a halotti ének, mellyel bűnös testemet a földbe fektetik.

A nő a bősz szavakat nem hallá, mert az öreg kitöréseinek kezdetén már a tornácra szaladt, s egy csatlóst lóra ültetett, hogy az erdőmester után száguldva, azt visszatérítse.

Zsigmond úr a kétségbeesés apátiájával hevert karszékén, midőn élettársa vigasztalón mondá, hogy az erdőmester nemsokára itt lesz.

- Ki lesz itt? - kérdé az agg.

- Az erdőmester. Őt visszahívattam.

A férj megrázkódott.

- Ágnes! Ágnes! Tehát az ártatlan Ábel vérét szántad áldozatra! Nem szakad-e meg szíved, ha elgondolod, hogy Móric fiunk szent, mocsoktalan, majdnem gyarlóság nélküli? Ha az oroszlánok vermébe dobnák őt, talán azok sem mernék körmeiket testére vetni. De Rákóczi nem fog rajta könyörülni. Csak Pázmány elleni gyűlöletből is megöleti. Mit fél ő a római császár seregeitől, holott pártolni fogják a svékusok és a lengyel disszidensek? Vagy tán az egész katolikus világ gyűlölete fogja visszadöbbenteni? Ne hidd! Magasztalni fogják tettét hitsorsosai kik örömtüzeket gyújtottak London utcáin, midőn a törvénytelenül elítélt és ártatlan Stuart Mária vére a hóhérbárdról csurgott.^[208] Ezek véleményére hajt Rákóczi.

- Az Istenért! Mindjárt egy csatlóst indítok a másik visszahozására.

- Megállj, Ágnes! - intett kezével Zsigmond, új reményeknek és új aggodalmaknak esvén martalékul. - Talán túlságig kétkedem Lupuj jellemében. Ő mindig ragaszkodással emlegeti nevemet, s János fiunk leánya szívét bírja. Ebben rejlhetik valami remény. Hátha csakugyan nem adja ki őket a vajda? Könyörgő levelet írok hozzá. Nem, a hideg tél dacára is magam megyek el. Ha arcomat látja, ha szavamat hallja, talán meglágyul szíve. Ó, nehéz az apának gyermekeinek fejei közül választani!

- Irgalmas Isten - rebegé Ágnes egybefogott kézzel s térdre borulva -, vigasztalás és bölcsesség forrása! Mi homályban járunk, szemeink nem látnak, és segítséged nélkül az igaz utat el fogjuk téveszteni. Adj te jelt nekünk, hogy tudjuk, mit cselekedjünk!

A kesergő anyát látható jel nem világosította ugyan föl az igaz út iránt. Az ég felhői csendesen úsztak a láthatáron, úgy, mint máskor, a nap fátyolt öltött arcára, s megint szétveté azt; két ellenkező szél találkozván egymással összesivalkodott, s míg tölcsérök alján hópilléket és apró gallyakat táncoltatott, a felsőbb légörvényben kéjelgve himbált az ölyv, és egy percig felede martalékra tekinteni; szóval minden úgy történt, mint a téli délelőttökön gyakran szokott.

Aközben a legény levelet hozott be.

Zsigmond úr azt nagy lelki küzdelmei közt, bontatlanul veté asztalára.

- Ó, Ágnes, Ágnes - hangzék a karszékből -, hol az a második Jób, ki annyit szenvedett, mint mi?... Melyiket öleted meg gyermekeid közül?

A nő fölemelkedett térdeiről, s míg ingatag léptekkel férjéhez közeledék, szemei a levélbe ütköztek, s annak címén női kézvonásokra ismert.

- Ki küldte ezt? - kérdé.

- Mit tudom én? - válaszolta Zsigmond úr.

Ágnes feltörte a levelet s ezt olvasá:

Ágnes asszony még egyszer és hangosan olvasá föl a levelet.

Ekkor Zsigmond úr maga ment ki, s küldé a második csatlóst az erdőmester után.

Egy kis cédulát írt neki, következő tartalommal:

Csak folytassa kend gyorsan útját, és akármit üzennék ezentúl, számba sem vegye. Csak utazzék.

Kevés férfiút áldott meg a természet inkább, mint Mikes Jánost, szép külső mellett azon sajátsággal, hogy az érzéki vágyakat a szív vonzalmától különszakítani ne tudja.

Rája nézve a kaland, amennyiben könnyelmű viszonyok kötésére és hódítási üzletre vonatkozott, éppen semmi értékkel nem bírt.

Keblének vallása a szerelem volt, a hű, az áldozó, a minden gondolatot lefoglaló.

Sugár, de a legnagyobb mértékben leventei termete, igéző tartása, könnyű, kecses mozdulatai, szeretetre méltó kedélye, szellemdús és nemes arckifejezése minden kacér nő számára áhított martalékká jelölték ki őt.

S mind hasztalan!

Mikes János kettőhöz nem értett, melyhez még a becsületes férfiak is értenek: hazudni érzéseket s a nőkegyet szerelem nélkül élvezni.

Gyöngéd, áldozó, mély lelkülete, költői emelkedettséggel, s a képzelődés vad kicsapongásai nélkül csak a családélet boldogságára volt hivatva.

Ábrándjai e kép körül lebegtek.

Keveset követelt az élettől, vagy tán igen sokat, a szerelem díját a szerelemért.

S ó, mennyire volt szeretve, és mennyi kárhozatot talált azon iszonyú meggyőződésben, hogy határtalanul szeret.

De nem maga idézte-e föl maga ellen a sorsot?

Egy gondolatlanul kimondott véleményt a nőrablásról teljesíteni akart, s más számára rabolva, a bosszuló igazság törvénye szerint, magát rablá meg.

Testvérének nem viszonzott szerelméért lemondott a viszonzott szerelem sérthetetlen jogáról, s az élettörténet végzetes iránya a tartalmatlan nagylelkűséget szigorúbban szokta büntetni a hűtlenségnél.

Általában lengeségünk azokon, kiket szeretünk, kisebb sebet tud ejteni, mint rosszul alkalmazott erényünk. A szerencsétlenség magva nem mindig a bűn, s a bűnnek társképe a rossz tapintatú jóság.

Ugyan mit nem érzett János, midőn ráfüggesztett szemekkel roskadt össze a templomban Sára, kit végtére is ő taszított a vén Haller karjai közé?

Elveszté színét az élet s értékét minden tárgy és vágy.

Minek panaszkodnék? Kit vádolna?

Nagy szerencsétlenségünk új erély forrása lehet, ha küzdve buktunk, s a porból kezünkkel mutathatunk ellenünkre, ki a diadal gőgjét élvezi. De hol vegyünk reményt, ha dúlt szívünkért senkit sem okolhatunk? Tetterőnk legkönnyebben széttörik, ha veszteségeinket nem kíséri joga a bosszúnak, emlékezete a csalatásnak.

János nyakába vette a világot, melyből már semmit sem bírt.

Jászvásárra kellett volna bujdosótársaihoz visszatérnie.

Haladott is arrafelé, távozott is attól.

Félt a találkozástól, félt a perctől, midőn karjaiba rohannak Mihály és Kelemen, hogy szeretetökkel és tudakolásaikkal ostromolják.

Mit fog nekik elbeszélni, mit elhallgatni? S mennyi kínba nem kerül, amit titkol, és amit megmond? Unta Lupuj udvarát, hol öröm közt telt ideje, a szolgálat terhét, melyet egykor dicsvágya oly könnyűnek talált, a sok jó barát mosolyát, kik sohasem csalták meg őt, s unta mindenekelőtt Mária tüzes szemeit, melyeknek szikrázó sugárai feléje is, a régi kegyelt felé, tévedhetnének. S hogyan hallgassa a sok panaszt, mely az ítélet kimondása után nagybátyjának és testvérének ajkain még gyakrabban fog megújulni, mint eddig; s hogy tűrje a vádat, mellyel majd Sárát illetni fogják.

Érzé, hogy minden visszatetszése ellenére, kötelessége volna a bujdosó rokonok oldala mellett lenni; mert azok joggal számíthatnak az ő pártfogására és a moldovai udvarnál megalapított befolyására. De szintén érzé, hogy ellenállhatatlan szüksége van a magára hagyatás, a félrevonultság renyhe, álmodozó éveire, a napok jeltelen egyformaságára, az idő ürességére és a benyomások által többé nem mozgatott kedély ködös, ólmos őszi legére, a halálra az életben. Sóvárogta a sivatagot, melynek fövenyén a láb nyomát csak elvétve lehet föllelni, melynek gyér bokrairól az ágat kéz helyett a vihar töri le, melynek hűs forrásait csak a vadállat ismeri, melynek csillagos éjét vigasztalóul nem hívja a titkolt bú, tanúul a titkolt kéj.

János gyakran estétől reggelig bolygott a vár körül, hol anyja a könnyáztatott ágyvánkoson, atyja pedig a hideg karszéken, róla és szívök többi szakasztottairól ébren és félszenderben álmodoztak. Mint szeretett volna a szenvedők lábaihoz borulni s könnyét könnyeikkel vegyíteni! Mint hitte, hogy maga is inkább fog a sivár élettel szembenézni tudni, ha egyszer a kiöntött fájdalom által erőt nyerhet! De miért tegye ki szülőit a rémítő aggodalmaknak, miért a lehetségnek, hogy a törvényszolgák szemök előtt fogják el? S miért a mindennél terhesebb új búcsúvételnek?

Sára menyegzője után János odahagyta a vidéket, hol szívének bálványa élt, talán átkozva őt, talán azzal büntetve, hogy nem vádolja.

Nem volt célja nyomon követni Haller nejét, nem lett volna elég aljas találkozni vele, vagy elég merész a láthatár hátteréből is egy röpke tekintetet vetni a haladó kocsira, s a kocsiablakon véletlenül kitekintő arcra, kilebbenő fátyolra; annyira érzé, hogy tettei a történtek ledönthetetlen sorompóival választják el az örökre kedvelt lényt őtőle. De valami delejes erő, valami visszaidézhetetlen végzés vonta őt Szebenbe, hol Haller Péter állandó lakása volt. Tudta, hogy az új házaspár előbb a férj székelyföldi s más jószágait fogja meglátogatni, és napok vagy talán hetek múlva érkezik meg e körútból.

Midőn János Szebenben volt, nem állhatott többé ellent fölkeresni a házat, mely eljátszott üdvének tanyája lesz.

Az épület mogorva, sötét kinézésű volt, széles folyosóival, tömör falával, rácsos ablakaival, nagy tölgyajtóval és zöld mohtól lepett cserépfödelével. Agg kor és rideg méltóság nézett alá címeres homlokáról. Számos tág szobáiban a rideg gazdagság s a terhelt fény látszott mosolygó kényelem, könnyed, vidám csín és kedélyes otthoniasság helyett uralkodni. De János a visszatiltó külső dacára is ellenállhatatlan vágyat érzett megcsókolni a szent küszöböt, melyen Sára át fog lépni, zarándoki áhítattal nézni a tárgyakra, melyeket Sára kicsiny keze fog érinteni, hogy ereklyékké tegye, és utolsó könnyeit elsírni azon gondolatra, hogy beljebb, beljebb, hová ő közelíteni nem fog, s hová lépni az őrültség perce volna, van egy zug, hová a sors gunyora a menyasszonyi ágyat tette.

Az udvarmester örömmel engedé meg, hogy az ismeretlen lovag kipihenje magát a közteremben (minő pihenés!), s aztán végigvezeté a szobák egész hosszú során, mutogatván a családi fegyvereket, drágaságokat s azon arannyal tört selyem és bíbor bútorzatot, mely Haller Péter atyjáé volt, s most nejét illeti.

János nem tudakolt a családról, a háziúr nevét föl sem hozta, s midőn az udvarmester említé azt, a különben elég egyhangú társalgást, anélkül hogy felötlött volna, rögtön más fordulatba vezeté.

De a rövid óranegyed, mely alatt egész lelkiereje összpontosításával magán uralkodni bírt, annyira kimeríté, s a gondolat, hogy ő kinél van most, s a fék, mellyel megindulását visszatartá, oly hatást gyakorolt idegeire, mint egy huzamos és nehéz kórállapot lefolyása. Érzé szakadozni lába alatt a földet, körben forogni feje fölött a boltíveket, tarka zűrzavarral vitetni körüle a tárgyakat; érzé, hogy ha gyönge nőként nem akar ájultan összerogyni, itt az ideje a távozásnak.

Midőn szállására ért, ingadozó, habozó szíve egy elhatározásig küzdötte föl magát.

Fenékig kiürítém a méregpoharat. Isten hozzád, Erdély, örökre! Előbb Jászvásárra, hogy helyzetem iránt ne tartsam aggodalomban rokonaimat, kik rég várnak rám, és azután... ó, azután... El, el most!

Lovára veté magát.

Ebesfalva vagy újabb nevén Erzsébetváros határán, alig egy parittyadobásra e helység utolsó házától, Girgucz Bogdán híres vendéglője várta mindig nyílt kapukkal a betérő utasokat, kik rendszerint szép számmal látogatták meg Bogdánt az olcsó borért, a sohasem penészes szénáért, a jó ebédért, s főleg azon körülmény miatt, hogy Szeben felé három, a Székelyföld felé pedig négy mérföldig sehol sem lehetett oly tisztességes korcsmát találni, mely a fáradt úri vendégeknek különszobával szolgálhasson. A kényelem itt sem volt ugyan túlzott, de legalább a kályha nem füstölt, az ablaküveget nem helyettesíték lecsirizelt papírdarabok, s Girgucznénak, ha éppen kellett, ágyneműje is volt a válogatott utasok számára.

December 2-án azonban a szeszélyes sors bal szemmel hunyorított Bogdánra. Elkészült a sok étel, egy verőmalacot^[209] is öltek, sorban állottak a tiszta ólomkupák, egy hordó nyárádtőire éppen most vertek csapot, a korcsmárosné asszony ezüstlakodalmának napja volt, s ingyen szolgált volna borkorcsolyául finom marcipánnal; de mindamellett a furfangos vendégek, mintha összeesküdtek volna a Girgucz-ház romlására, semmi vidékéről a világnak nem akartak megérkezni. A vén és gravis^[210] örmény, kinek görbe, nagy orrát, emelt nyakát s kacsa lépéseit még ősapja hozta Erzerumból nemzeti hagyományként, s kipüffedt pofáját, domború hasát s az azt egészen befedő kockás bársonymellényt - mely már a vörösből szalmaszínre játszott - saját iparából szerzé, mert volt, mit aprítson a tányérba; mondom, a derék Girgucz kerek sipkáját tar agyára illesztve, ki-kitekintett a tornácra, s tenyerét szeme elé vonva hosszasan nézett jobbra és balra, hogy a kanyargó országúton kivehesse a fullajtáros hintókat és tomboló deli paripákat, melyek az ő terített asztalához úri vendégeket röpítnének; de szattyánsárga arcán rézvörös szín lobbant föl mindannyiszor, mi világosan azt jelenté, hogy az egész láthatáron még fakószekér és gebe sem mutatkozik.

Mit volt tenni?

Tálaltatott négy egyén számára, kik közül az egyik csak vizet ivott, s mihelyt száját a kendőhöz törlé, fel is kelt, hogy sürgető dolgot igazítson; a másik pedig, ki szerényen a hosszú asztal végéhez vonta magát, mohón ette ugyan a meleg levest, de aztán tarisznyáját vevé elő, s egy túrós lepény felét lenyeldelvén, saját csutorájából szelíden kortyantott hármat, s azután ujjával szépen megtörölvén a csutora nyakának szélét, gondosan rásrófolta a kupát, s ebédjét befejezve, az ivószoba falpadjának a meleg kemencéhez legközelebb eső végéhez visszavonult, és csak onnan tekinté az asztalnál maradt két úri vendég kárhozatra méltó dőzsölését.

Most már a bosszankodás teljes mértéke ömlött a világ által magát sértettnek vélt Girguczné kedélyére; minek jeléül hosszú tálakban hordá fel a marcipánt, kijelentvén a két úrnak, hogy csak egyenek dosztig belőle, mert nem kerül pénzbe. Erre Girgucz is hasonló indulat által vezetve kupákat rakott a két szorgalmasan fogyasztó elé, mondván: - Csak igyanak uraimék! Mert ma a vén Girgucznál ingyen mérik a bort. Eb, aki bánja! A vén Girgucz, ha mindjárt ma bezárná is kocsmáját, akkor sem kérne senkitől egy polturát^[211] is kölcsön, még az Isten fiától sem. Uram, bocsáss meg, ha ezzel vétkeztem! Punktum.

A két ifjú mosolygott az örmény ház haragos nagylelkűségén, s kóstolgatá, ürítgeté a kupát.

Ők a "nemes társaság" tagjai voltak, s míg egyik a meggyesi országgyűlésről utazott valami küldetésben, a másik Székelyföldről ment Meggyesre. Girgucznál találkoztak egymással, s ahhoz képest, hogy mindenik még napnyugta előtt tova akart indulni, eddig jóformán ki sem beszélheték magokat.

- S milyen volt az isteni Sára menyegzője? Hogy nézett ki vőlegényi díszöltözetében a vén Haller, ki úgyszólva tőlem rabolta el Erdély legdicsőbb leányát? Hisz, tudod, hogy én is jelentkeztem a fejedelem felszólításakor kérőül. Lábzsákban sürgött-forgott-e szép menyasszonya körül Péter? Megvallom, legvakmerőbb férfiúnak nem Baner^[212] tábornokot vagy a hős weimari Bernhárdot^[213] tartom; de a mi Haller Péterünket. Igyál, pajtás, az isteni Sáráért. Jer, koccints!

- Horváth barátom - szólt a Székelyföldről jött a Meggyesről érkezetthez -, csak igyál magadra. Sajnálom a hóbortos Hallert. Ő rokonom, s neve eddig tiszteletben állott.

- S ki fosztaná meg ezentúlra is attól?

- Felesége.

- Ne vedd komolyan a dolgot. Hisz az korántsem bizonyos, hogy minden vén férj homlokára ifjú neje szarvakat tűz.

- Csak annyit mondok, Horváth barátom, hogy Tarnóczi Sára, midőn az esküvőkor a pap így szólott: "téged, szeplőtlen erkölcsű, szép hajadon a szerelem vezetett e szent hajlékba", mintha villám sújtotta volna le, eszmélet nélkül rogyott össze a templomkövezetre.

- Ez, pajtás, csupán azt mutatja, hogy a pap ostoba volt. Koccints, igyunk!

- Haller Péter tüstént félbe akarta szakítani a szertartást. S ez mit mutat?

- Azt, hogy a betegnek orvos való s nem lakodalmi tánc.

- De Tarnócziné sürgette az esketést, s az néhány perc múlva meg is történt. No, hát ennek mi oka volt?

- Valószínűleg semmi más, mint hogy Sára ájulása megszűnt. Pajtás, koccints! Igyunk a nőhűségre!

- És a lányok szeplőtlen erkölcsére!

- Nem bánom.

- Akkor két okból nem ittunk Tarnóczi Sárára. Itt a kupa, koccints, Horváth barátom!

- Úgy én nem koccintok - szólt ez.

- Én pedig azt mondom, hogy kegyelmed gyáva, nyomorult rágalmazó, ki Rákóczi Györgynek, Erdély fejedelmének testőrkarát meggyalázta. Én tehát ezennel letépem a vállrojtot kegyelmedről, és csak azt sajnálom, hogy nem testőrtársa tevé!

Aki e szavakat ejté, s fenyegetését rögtön végre is hajtá, egy idegen volt, ki a két ifjú vitatkozása alatt lépett a szobába.

- Helyes, helyes! - hangzék a háttérből.

Horváth félig kirántá hüvelyéből kardját, s aztán csöndesen visszaereszté azt. - Végre is neki van igaza - sóhajtá -, és szégyellenem kell, hogy a női becsület sértését eltűrtem.

Ezalatt a vállrojttól megfosztott egyén dühösen rohant az idegenre, ki kardcsapásait felfogva szorítni kezdé őt a falszöglethez, s midőn már ellenfele nem mozoghatott, hirtelen kivevé a kardot kezéből. - Párbaj illeti meg a lovagot - szólt ekkor -, s nem ily vagdalkozás. Vívni fogunk életre-halálra.

- S hogy hívják kegyelmedet - szólt dühtől tajtékzó ajakkal a lefegyverzett. - Én Kerekszegi Gábor vagyok, családom ismeretes. De mi a neve önnek?

- Ahhoz semmi köze.

- Van ám, uram! Ön lehet sült paraszt, lehet pénzhamisító, lehet orgazda, vagy harámbasa. Tudnom kell nevét, mielőtt küzdenénk.

- Jól van uram! Én Mikes János vagyok, s ön kétszer gyáva, hogy kényszerített egy halálra keresettet nevének kikiáltására.

- Mármost nem vívok párbajt - szólt a káröröm iszonyú kifejezésével Kerekszegi. - A nőrablás is csakoly aljas bűn, mint a többi rablás, s nem akarom a meggyesi bírót díjától megfosztani.

- Kérem alássan, még nincs az ítélet kimondva - hangzék a szobaszögletből -, és senki sem bűnös "nisi legitime convictus".^[214]

- De ez az ember megszökött a törvény elől, s kegyelmed fogassa be, tartozó kötelessége szerint, rögtön.

János kardlapjával csapott Kerekszegire, kit az új meggyalázás ismét bőszültté tőn. Feledve gőgjét és a palástolt félelmet, melyet Mikes János fölénye gerjesztett benne, kardját a földről hirtelen fölragadta, s annak hegyével döfött, mintha tőrt hordana, meggyalázójára. János a tigris gyorsaságával ugrott félre, s kardlapjával oly iszonyú erővel csapta meg Kerekszegi keze fejét, hogy az zsibbadtan hanyatlott le.

- Ha ez a gyáva ember nem vív, én kész vagyok helyette, kegyelmednek, nemes lovag, elégtételt adni - monda Horváth előlépve.

- Te is ellenem támadsz! Legyen tehát. Elfogadom a párbajt azon idegennel, ki magát Mikes Jánosnak hívja, s meglehet, hogy a nemtelen vért, a paraszt származást jobbnak tartja egy nemtelen bűnt hordozó névvel palástolni.

- Kezeskedem, hogy ő valósággal Mikes János; hisz arcán tisztán ki vannak nyomva a családvonások - szólt a szögletben tartózkodó vékony hang.

- Annál nagyobb hiba, hogy kegyelmed, Vosodi Döme diák, e szökevény honárulót nem csukatja be.

- Az máskorra való! Most igazítsanak együtt - mondá Rákóczi íródiákja.

- Legyen hát kegyelmed segédem, úgyis tudja a párbajra mért szigorú büntetést. Hadd zárják kegyelmedet is börtönbe, mint engem fognak, ha e vadállatot főbe lövöm.

- Az igaz, amice Kerekszegi, hogy egész Fehérvár hahotával fog nevetni, ha e szegény és alázatos Döme diákot valami lovagias tettért verik bilincsre. De végre is minden ember életében kerülnek elő következetlenségek. S minek volnék én jobb a diákné vásznánál? Fogjunk tehát munkához!

- Engedelmet kérek, nemes és vitézlő urak! - szólt ekkor a levessel megelégvő negyedik vendég, ki az eddig történteket szerény visszavonulásban a kályha mellől nézte. - Engedelmet kérek, vitézlő uraimék, nálunk a calumniát^[215] a Stadt-Hahn^[216] igazítja el. Én békés szász polgár vagyok. Mi nem szoktunk az öldökléshez. Megfizetjük becsületesen adónkat, s küldünk a fejedelem őfenségének négyszáz katonát. Ezek közül elvesz egynéhány nem természetes halállal is, de különben mi csendesen élő polgárok vagyunk, s ha az asszonyok fölött összecivódnánk is, rendet csinál köztünk a Stadt-Hahn. Emberségesen megfizetjük a bírságot, s azzal vége minden kedvetlenségnek. Nemzetes Kerekszegi uramnak és hasonlóan nemzetes és vitézlő Mikes János uramnak is, amint én ítélek a dolog felől, nemcsak jobb, de biztosabb is volna törvényes úton keresni sérelmeikben orvoslást. Egyébiránt ha ezt tenni nem akarják, eresszenek engem a duellum^[217] előtt innen tovább. Mert lakásom Segesvárt van, ez a fogadó pedig magyar vidéken fekszik. A tanúvallatáskor tehát legalább négy stációt kellene utaznom sok költséggel és fáradsággal. Tőlem, szegény polgártól nem telik úgy, mint a lovagoktól. Előre óvást teszek, hogy a nemzetes és vitézlő urak egymást addig meg ne öljék, míg el nem megyek.

- Ne féljen kend. A párbaj a mezőn történik - szólt Mikes János.

- Na, úgy az Isten hírével csak történjék hát meg - válaszolá a szász.

- De hol találunk itt orvosra? - említé Horváth.

- Ha csak az a baj, jelenthetem alássan - szólamlott meg a szász -, én a segesvári kirurgus^[218] vagyok, s magammal szoktam az operációkra és amputációkra szükséges eszközöket hordani. Illendő honoráriumért s tudományom becsületéért kész vagyok magamat még arra is kitenni, hogy messze földre tanúul idézzenek.

- Készüljön tehát - mondá Horváth.

A szász kezébe ragadta csomagját. - Szolgálatukra vagyok, nemzetes és vitézlő uraim!

Egy óra múlva Girgucz Bogdán vendéglője élénk és zajos volt.

A cseléd mintha sokszorozva lett volna, sürgött, csapkodta az ajtókat, s lábatlankodott ott is, hol rá semmi szükség sem volt.

A segesvári szerény polgár pedig az ezüstmenyegzőt ünneplő korcsmáros párnak oly erélyesen oszta rendeleteket, mintha az egész telket házastul és gazdástul készpénzen vásárolta volna meg. Bogdán gömbölyű arcáról a kivételesen gyors léptek és belső fölindulás miatt kövér gyöngyökben görgött a veríték, s Bogdánnénak ritkán volt üresen két tenyere, hogy összecsaphassa, és fajának heves modorában kiabálhassa: - Jézus, Mária, szent József! Mi lesz már belőlünk? Még ránk fogják, hogy haramiáknak és gyilkosoknak adunk szállást, ó, jaj! Még kötözve vitet el a szolgabíró, mintha országháborítókkal volnánk cimboraságban.

A történet, mely ennyi nyugtalanságnak szolgált okul, mindenesetre bírt jelentőséggel; mert Horváth és Döme diák a szász ernyős kocsiján egy halottat és egy sebesültet hoztak a vendégfogadó udvarába. Ezt Girgucz legjobb szobájába vivék, míg orvos érkeznék a kirurgus ápolására bízva; amazt pedig hosszan fektették a záros csűrbe, oly szándékkal, hogy alkonyat után rögtön továbbszállítsák.

A szász veszélyesnek találta a sebet, s bár balzsamának, melyet ráöntött, csodaerejét égig emelé, mégsem látszott a felgyógyuláshoz sok reményt nyújtani; mert a kórjelek odamutattak, hogy a golyó a tüdő jobb szárnyát alkalmasint sodrotta.

Nem volt tehát veszteni való idő.

A segédek rövid tanácskozást tartottak, s elhatározták, hogy a sötétség beálltával Horváth vigye tovább a testet, Döme diák pedig rögtön siessen Meggyesre - hová az országgyűlés miatt a legtekintélyesebb orvosok sereglettek össze -, s hozzon onnan magával egy tapasztalt sebészt.

Horváth csöndesen vitte halottját kis útikocsijában.

Ő kocsisa mellett foglalt helyet, a test pedig a hátulsó üléshez támasztva, görnyedt helyzetben lóginyázott, fejével néha a kocsi oldalát ütögetvén.

Mily rövid az élet! Mily hiú fáradság törődni a holnappal s vágyainkat a távol jövendő felé eregetni! Mily nevetséges lehet a vakondok napimádása s a kérésznek álma a halhatatlanságról, míg a folyam fölött, melyből kikelt, röpködve, az első habba ismét bemerül!

E gondolat untató változatokban tért vissza Horváthhoz, mindinkább befátyolozá máskor vidám kedélyét, s végre éjsötétté tette.

Az éj maga pedig komor, vaksötét volt. A hóvilág sem látszott. A mennybolt a szem elől egészen bezárult. Egy csillag sem csábított hitre a messzeséget tárva föl, s az ember elhihette volna, hogy a világ csak az, mire lába tapad.

- Mit fog agg atyja, mit fog agg anyja tenni? Hogy beszéljem el a történteket? Min kezdjem? Mivel végezzem? Vigasztalja-e őket, ha megmondom: hogy mindnyájan halandók vagyunk? Pedig egész létünkből csak ez érdemel említést.

Horváth régi helyére visszailleszté a testet, mely a gübbenők és útkövek miatt a súlyegyent elvesztve oldalra dőlt, s dobogtatá fejével és kezével a kocsioldalt.

- Kötözzük le, mert még ki fog bukni - adá a kocsis tanácsul.

Megállíták a lovakat, s egy ócska hámistránggal munkához fogtak.

- Csoda, hogy szaga nem csődíti ide a farkasokat.

A lovak megkapták a kocsit, a majd' az útárokba dönték.

A dombról, melynek tövénél vala Horváth, fáklyák világa tűnt elő. Lóháton és gyalog tíz-tizenkét emberből álló kíséret jelentkezett. Minden második fáklyát tartott kezében, s az egész oly lassan mozdult, hogy a halk, szellőtlen légben alig lobogott, s alig látszott haladni a fény és füst.

Temetési kíséret-e ez? Halott fog-e halottal e keskeny úton találkozni? - kérdé félig emelt hangon s mintegy magával beszélve Horváth.

- Mint kivehetem, tört kerekű hintót von hat ló - szólt a kocsis. - A kengyelfutó lámpát visz elöl, utána egy asszonyság, a hintó után pedig terhelt társzekér jön.

- Úgy az árokhoz közelebb kell taszítani a kocsit, hogy elférhessenek - monda Horváth.

- De lovaink tüszkölnek, hegyeszik füleiket - jegyzé meg a kocsis.

- Majd tartom én a zablánál őket; te meg faroltasd a kast.

Horváth a fogat elé lépett, elkezdődék a férkezés.

Eközben a lámpavivő és a nő közel jöttek hozzá.

- Lovag úr - szólt esdeklő, de a hideg miatt reszketeg hangon a nő -, ahol nemesrangú férfiakra találunk, ott van a segítség és védelem. Régi szokás, hogy minden asszonynak, ha szorultságban van, az ismeretlen lovag szintoly pártfogója, mint az, aki színét rég hordja, és szolgálatára fogadással köteles. Láthatja kegyelmed tört kerekű hintónkat, s még csak azt kell említenem, hogy barátnőm, ki a fáklyásokkal közelít, a múlt héten még kórágyban volt. Mi Ebesfalván akarunk hálni. Ugye nem tagadja meg kocsiját e rövid útra?

Horváth leemelvén fövegét: - Vigasztalhatatlan vagyok, nagyságos asszonyom - mondá -, hogy parancsának teljesítése nem függ tőlem. Társam gátolja lovagiasságomat.

A nő futó pillantást vetett a kocsi felé, s a hátulsó ülőhely irányában csak egy fő homályos körrajzát látta.

Némán fordult Horváthhoz.

- Kegyelmed társának hátaslóval szolgálhatnánk.

- Nem vehetné hasznát, nagyságos asszonyom.

- Miért?

- Mert halott, nagyságos asszonyom.

A nő ajkán sikoltás rebbent el.

Eközben a kíséret zöme is megérkezett.

- Az Istenért! Hogy érte ily szerencsétlenség, s éppen útközben? - kérdé a nő. - Talán betegen indult el?

- Oly virító arccal, hogy csak az egészséget magát lehetne lefesteni, ha a képíró ábrázolni akarná.

- Lehetséges-e? S miként múlt ki ily hamar?

- Mert tüdő nélkül, nagyságos asszonyom, nem lehet élni. Erre élő példa az én halottam, kinek egy golyó tüdejét zúzta szét.

- Irgalom Istene! - kiáltának többen.

- Mi történt? Hogy történt? - tudakolták mások.

- A történet hosszú és rövid is. Két ifjú különböző véleményben volt egy szép menyasszony elájulása felől. A golyó közbejött, és társam ellen dönté el a vitát.

- Sárám, te reszketsz, nagyon reszketsz! - hangzék a csoportozat hátteréből.

- Nem, nem. Csak a lábam fázik egy keveset.

Horváth e hangra az árokba hajtotta lovait, s ostorozá a hóbuckák közt tovább, tovább.

- Miféle halottról beszéltek itt? - kérdé Haller, prémes ruháinak súlya alatt alig lélegzelve.

- Párbaj történt valami ifjak közt - válaszolá Judit.

- Karod reszket, mint a nyárfalevél, Sárám! - szólt az aggódó férj, minden egyebet feledve.

- Alig érzem a hideget.

Péter nem akará hinni. - Holla, csináljatok ülést a társzekérben! Dobjatok ki minden alkalmatlan lomot! Hárman maradjatok a letett poggyász mellett. Korán reggel utána fogok küldeni.

A kíséret hamar készített használható ülést a társzekéren, s alig telt el óranegyed, hogy Hallerék Girgucz vendéglője előtt voltak.

- Esedezem alásan, itt jobb éjjeli szállást lehet kapni, mint Ebesfalván - szólt a kocsis.

- Hajts be tehát! - parancsolá Péter úr.

- Nagybeteg van nálunk - szólt Girgucz a történetesen hátrább maradt Juditnak -, terhesen sebesült beteg van a legszebb szobámban. Vére a pádimentumra folyt, melyet éppen tegnap súroltatott ki a feleségem. Jéggel borogatják fejét, pedig nem is ott van baja. A mai doktorok mindent visszásan tesznek, lábát kötik be az embernek, ha a keze fáj. Nem olyanok voltak a régi tudósok, kik az Ararát hegyéről szedték a háromszor-áldott-füvet, s nedvét holdtöltekor főzték péppé, vagy akik a kaldeusoktól^[219] hoztak drágalátos balzsamot, melyből egy csepp összefogta a sebet, mintha kulccsal zárták volna be. Na, de tán így is meggyógyul. Feleségem, a jó lélek, imádkozott érette. Sajnáljuk a szegényt. De miért is volt oly lobbanó, mint a puskapor. Összeveszett azzal, kit megölt egy fehérszemély miatt. Egyik azt mondta, hogy derék asszony, másik azt mondta, hogy céda. Erre nyomon karddal vagdalkoztak, s azután pisztolyra kerekedtek. Így beszéli egy szász borbély, ki a szobában volt.

- S melyik maradt élve? - kérdezé Judit.

- Az, ki a fehérszemélyt jónak mondta.

- Mily kegyes a gondviselés! - sóhajtá a szép özvegy.

- Csak a fejedelem őfensége is az legyen.

- S tán még meg is büntetik, ha életben marad?

- Úgy beszélte a szász.

- S minek hívják a sebesültet?

- Senki sem tudja.

- S úriembernek látszik-e?

- Arannyal fizet, s feleségem beszéli, hogy igen finom fehérneműi vannak.

Judit asszonyt, kit már a halottas kocsi mellett érzékeny szíve és regényes képzelődése fölizgatott, most rendkívüli kíváncsiság lepte meg, s különben is a nők hivatása a betegápolás. Feledé az út fáradalmát, csak a szenvedőre gondolt, s Girguczné mellé csatlakozva észrevétlenül a beteg szobájába surrant.

Sára álmatlanul hajtá fejét az ágyvánkosra.

Pétert a szokatlan úti törődés után mély szender nyomta el. Csúzos fájdalmait sem érzé, és karjai közt a szelíd pihenésnek csak a legbájosabb szó, melynek varázsa agg idegeit még fölvillanyozni tudta, hangzék néha ajkairól. Sára nevét említé.

S a nő, kivel a férj álmában foglalkozott, könnyekkel áztatá zsebkendőjét. Dagadó melléből fohászok emelkedtek; soha pusztábbnak nem találta az életet, és szíve úgy szeretett volna megrepedni, szeme úgy vágyott elhunyni fölnyílás nélkül.

Hallott-e valamit Horváth beszédéből? S ha igen, melyik szó ragadta meg figyelmét, hogy zengjen, zúgjon lelkében, s költsön föl mindent, ami ott keserű volt, altassa el utolsó emlékét az örömnek, s oltsa ki végszikráját a boldogságnak, mely elhamvadott? De ki tudná, mit hallott ő, mit nem. A tűz égett a kandallóban, kedélyes meleget terjesztve. És Sára tagjait a hideg remegteté, mint midőn künn volt a szabadban. A művészileg szép tetem, melynek látásán elandalodott volna az angyal, őrjöngéssé vált volna a kéj, és csak először igazán szerelemmé a szerelem, fagyos borzadály, név nélküli sejtelmek és megnevezhető undor irgalmatlan martaléka. A férj ismét nejét emlegeté, s álmaiban bolygott a mézeshetek bódító tömkelegében, elvesztve s megint megragadva a vezető fonalszálat.

A Haller család korán reggel útra készült.

Judit asszony szobájában a vetett ágy még illetlen vala.

Péter úr csodálkozott és aggódott.

- Az asszonyság - szólt Zakariás - egész éjen át nem aludt, s Girgucznéval együtt egy beteget ápolt, ki úgy lehet, halálra válik.

Ekkor lépett ki a szomszéd szobából Judit, s elbeszélt, amennyit szükségesnek tartott, a párbaj történetéből.

A nemes indulatú Haller tüstént meg akarta látogatni a sebesültet.

- Magam is értek - szólt - az orvoslathoz, s hatékony szereim vannak. S ki tudja, nem nélkülöz-e valamit? Nem lehetek-e valamiben hasznára?

Egy lépést tett előre. Judit szepegve tartóztatá vissza.

- Az Istenért, most ne. Az orvos minket is kiutasított. Betegének árt minden szó. S különben is, úgy vevém észre, csöndesen elszenderedett.

Péter Girgucznak és Girgucznénak lelkére kötötte a legpontosabb ügyeletet, s meghagyá, hogy ha pénzre vagy bármi segélyre szükség volna, tüstént írjon Szebenbe.

A kiigazított kocsiba már be voltak fogva a lovak, s a főúr nejével s a robajos kísérettel elindult.

- Te is szomorú vagy, Judit! - szólt az új háziasszony.

- Hogyne? Mindig elmémben van a szegény beteg, kinek történetét férjed az úton neked elbeszélte, s kit a vendéglőben ápoltam.

- Szegény!

- Éppen a válságos percben hagytam oda.

- Ah! Vajon mi történt vele?

- Oltalmazza őt az Isten! - sóhajtá Judit, könnyel szemében.

- Igen el vagy érzékenyülve.

- Tehetek-e mást? Hiszen a beteg az én idegenem volt, kitől a Mikesek küldöttek üzenetet.

Sára szoborrá kövülten állott.

- És csodálatos, ő egész éjen a te nevedet emlegette - szólt Judit.

Sára nem ájult el. Szíve már nem megsértve, szétzúzva volt.

Kassai erdőmestere éjjel-nappal hajtatva, szerencsésen ért Fehérvár határára. Az ostorhegyes a többinél fiatalabb és tüzesebb lévén, a hámból kidőlt ugyan, de éppen Küküllőváron, hol erdőmesterünk az uradalmi istállóból rögtön vásároltatott helyébe még jobbat. S mint örvendett ő a szegény pára vesztén! Hisz a fukar Tarnócziné bizonyosan nem kockáztatja lovait, s lehetetlen, hogy előbb vagy vele egyszerre érkezzék meg. Az óra is, melyben Mikes Zsigmond nagyuram tejhatalmú képviselője a belváros utcáin robbant a fejedelmi palota III. számú udvara mellett a korlátnok szállására, rendkívül kedvező volt; mert éppen akkor üté a székesegyház toronyórája a kilencet, s már tízkor a fejedelem rendes elfogadásokat szokott tartani.

Az egyszerű fővadásznak, mert régen az erdő fenntartására senki sem gondolt, s az erdőmester csak a nagyúri mulatságok egyik kedvelt nemének rendezője volt, nem sok időbe került az öltözködés, s könnyen lehetett legelső az elfogadó terem előszobáiban. De mekkora volt megütközése, midőn hallá, hogy őfenségét csak másnap estére várják.

Rákóczi tudniillik nem akarta személyesen megnyitni a meggyesi országgyűlést, melynek fontossággal bíró tárgyai alig voltak; azonban a végpercekben rögtön megváltoztatta szándékát. Alkalmasint Máté oláhországi vajdának mindig veszélyesebbé váló helyzete bírta ez eltökélésre. Politikai érdekei nem engedték régi szövetségesének föláldoztatásába beléegyezni; de minden segély, melyet a szilisztriai basa által megtámadottnak fog nyújtani, ha rosszul üt ki, a szultán haragját vonhatná az ő fejére is. Az erdélyi urak a fejedelmeknek a fényes porta elleni föllépését ritkán helyeselték. Általában erősebb volt a törökpárt, s azt tekintették nemzetinek. Sok lekenyerezés és fenyegetések nélkül a kedvelt uralkodók nem indíthattak háborút a szultán ellen. Rákóczi remélte, hogy ennyire nem kerül a dolog, de ha mégis az esetlegek legrosszabbika ütne be, akkor a protestantizmus ügye, akkor Pázmány érsek és Eszterházy nádor ellenszenvei miatt a római császárral oly könnyen szövetségre nem léphetett volna, mint Báthori Zsigmondtól kedve azok, akik a török igát akarták levetni.^[220] Annál inkább vala szüksége az ország közhangulatára figyelni. Előre is tehát a rendek véleményére kívánt tapintani, vizsgálni a szíveket és veséket, adatokat szerezni tájékozásul, de csak addig, míg mások az ő kártyájába nem tekinthetnek. Céljait elárulni, tervét dobra ütni, titkait fölleplezni s nyíltan izgatni, mielőtt a viszonyok alakulást nyernének: mindez távolról sem volt szándékában. Egyébiránt legtöbb magánértekezlete vala Kemény Jánossal, kinek dicsvágyát rég gyanú alá vette, tehetségeiről pedig nagy véleményt táplált.

Erdőmesterünk üres idejét Tarnócziné jövetelének lesésére fordította.

Nem kelle soká várni. Az árva özvegy pontban tizenkét órakor Fehérváron volt.

Látszott, hogy fukarságát a gyűlölet még sivárabb szenvedélye háttérbe nyomta. Neki is egész éjeken kellett utazni, fogatát pedig mással kicserélni. Kocsisa a megérkezés után rögtön eltűnt; az ostort magával vitte, félévi fizetését a kegyes asszonynál hagyá.

Az erdőmester elbámult a Mikes család esküdt ellenségének erélyén, ki minden befolyásos egyént személyesen keresett föl, minden rugót mozgásba hozott, hogy célt érhessen, hogy a veszélyben forgó hazát és hitet a kedélyeknek egy fogoly elleni ingerlésével megmenthesse. Ő Móricot a testvérek közül legkevésbé ismerte, Móric érdekei soha egybe nem ütköztek az ő érdekeivel. Móric nem rablott tőle leányt, nem vágyott családjába vegyülni, nem volt jelen azon lakomákon, melyek a féltékeny nőt megbotránkoztatták, s mégis Tarnócziné csak azután remélt csendesen aludni, ha a börtönbe vezették, ha a fogoly nehéz békóin édeleghetett, s ha elmondhatá fölemelt három ujjal: - Esküszöm az egy élő Istenre, ki atya, fiú és szentlélek, hogy ez a halálra keresett férfiú Mikes Móric, Mikes Zsigmond és Kornis Ágnes nagyobbik fia.

A fejedelem Csulai kíséretében a kitűzött időre megérkezett.

Nem lehet az udvari káplánra ráfogni, hogy különösen rózsás kedvben lett volna. A jezsuiták tömeges bejöveteléről s fölforgató terveik felől csakhamar még az értelmesebb körökben is borzasztó hírek terjengének, s egész Erdély hangulatában némi ingerültség vala azon katolikus urak iránt is észrevehető, kik eddig a legnagyobb békességben éltek, s üldöztetésről panaszkodni semmi okuk sem volt.

Rákóczi alkalmatlannak találta a kedélyek ez új mozzanatát. Politikájának mostani stádiumában egyetértésre volt szüksége, nem pedig a főurak huzalkodására, nem vallásos mozgalmakra, nem a nép rajongó kiabálására. És rendkívül bosszantá, hogy midőn az egész világ egy, a fejedelmi széket és az ország nagy többségének egyházát fenyegető tervről beszélt, csak ő, ki a hatalom élén áll, kinek annyi eszköze van a titkok fölleplezésére, nincs éppen semmiről értesítve, s tájékozás nélkül tapogat a sötétben. Egymásra küldé a korholó levelet a megyék alispánjaihoz, a Székelyföld királybíráihoz és a szászok polgármestereihez; szidta hanyagságukért, szigorúan rájuk parancsolt, hogy a dolognak tüstént utánajárjanak. S mekkora volt meglepetése, midőn a tiszt urak alázatos válasza oly összhangzó vala, mintha egyik a másik értesítését másolta volna le. Mindenik mondá, hogy ő is sokat hallott a jezsuiták betódulásáról, de hollétök nyomába nem akadhat, s midőn őfenségének parancsa szerint investigatiót^[221] tartott, minden adat főtisztelendő Csulai uram levelére volt visszavezethető. Ezen érdemes és buzgó lelkipásztornak kell csak tudni a jezsuiták hollétét és átkozott tervét. A tordai főispán, ki köszvénye miatt az országgyűlésre nem mehetett el, alázatos értesítéséhez adnektálta^[222] az udvari pap levelét is, melyet ez az egyházmegye espereséhez küldött. Rákóczi, ki éppen akkor érkezett Meggyesre, tüstént magához parancsolá a szerencsétlen udvari káplánt, lehordá hallgatásáért, s kötelességévé tette, hogy rögtön fedezze föl az egész nagy összeesküvést, ha az létezik, vagy nevezze meg a haszontalan gúnyolódót, ki az ő papi buzgóságával visszaélve, költött hírekkel bolondította el őt. Csulai hiúságával ellenkezett ráfogni, hogy felült, és hiszékenységével játékot űztek. De viszont szemtelen és könnyen kisüthető hazugság nélkül éppen semmi titkot sem fedezhetett volna fel. Mit tegyen tehát? Elmondja-e az igazat, hogy tudniillik látott két jezsuitát; azt, ki az udvarmester plébánosa hálószobájának falán függött, s kinek e szerzethez tartozása kétségtelen, és azt, ki a vadászaton a fejedelem életét menté meg, s ki egyébiránt lehet másféle pap, sőt lovag is? Ó, ily őszinteség nevetséges helyzetbe hozta volna éppen a magas személy előtt, kitől püspöki méltóságát várta. Csulai uram homlokán dúsan serkent a veríték. Zengzetes, erős hangja a szónoki pátosz minden kellékeit nélkülözé, s még nehezebben akart az elfogultságból kibontakozni, mint akkor, midőn legátus^[223] korában az első prédikációt mondá. Utalt a levélre, mely határozottan nem szólt semmiről, s melyet csak a szájról szájra adás toldott és alakított ijesztő formájúvá. - De kegyelmed éppen minden alap nélkül csak nem dobott egy izgató és vallásos villongásokra ingerlő anyagot a nép közé, s én az alapot akarom tudni - szólt a fejedelem. Csulai köntörfarolt, s némi élénkebb színezést vegyítve a valóhoz, papi becsületére erősíté, hogy a dolog nem bír ugyan nagy fontossággal, de végre is lappang Erdélyben itt-ott jezsuita, s ha őfensége kegyes leend türelemmel várni néhány napig, minden világosságra fog derülni, anélkül hogy ő hallatlan gyöngédtelenségre és jellemével ellenkező vallomásokra vetemedni kényteleníttetnék. Rákóczi palástolatlan visszatetszéssel szakítá félbe a faggatást, s látszott, hogy káplánját nem kedvező véleménnyel bocsátotta haza a kihallgatásból.

A szegény pap, míg szállásához ért, sorban előhordá az ószövetségi fő- és kisebb prédikátorokat, kik az uralkodók kegyét s amiatt fejöket is vesztették, vagy a nagy pusztába vándoroltak, egyiptomi szilvával és sáskával éltek. Mindenikhez hasonlítá sorsát, s hő képzelődése néha még a vértanúkra is tévedt, kiket az imperátor poroszlói olajban főztek meg; de Rákóczi iránti tiszteletből mégsem legeltette lelki szemeit hosszasan az e kategóriába tartozó példákon. Az országgyűlés megnyitásakor mondott beszéde is bágyadtabb volt, mint különben. De minden hegynek, habár az Ararátnál nagyobb volna is, van lejtője, és Csulai bánatját enyhíté, sőt az első percben ujjongássá változtatta az a hit, hogy a hajdúknak sikerült egy jezsuitát befogni, és az fegyveresek közt vitetett Fehérvárra.

- Megyek Béthelbe - szólt örvendő elragadtatás közt -, hogy csináljak ott oltárt annak az erős Istennek, ki meghallgatott engemet az én nyomorúságomban, és velem volt az úton, amelyen jártam.^[224]

Csulainak azonban a szellemi Béthelbe való meneteltől hamar elesett a kedve, midőn a nevezetes esemény után kutatva azon gyanúra jött, hogy a fogoly alkalmasint más nem lehet, mint a derék vadász, ki a fejedelem életét menté meg. Eszerint pedig az egész jezsuita-zaj megint eredeti kútfejére vitetett volna vissza. Csulai röstellte az ügy fejlődését, szerette volna, hogy a fogoly szökjék el börtönéből, vagy hogy a fejedelem, szokatlan nagylelkűségre ragadtatva, bocsátaná ki, mielőtt a dolog vallatásra kerülne.

Káplánunk tehát most a türelmes papot játsszá, s annál inkább, mentől gyorsabban tért vissza Rákóczinál hitele és befolyása. De, fájdalom, a fejedelem bosszankodék három hajdúja megsebzésén, s a vakmerő vitézségen, mellyel a fogoly a törvény ellenében védelmezé magát. Csulainak szelídségre intő célzatai nyom nélkül enyésztek el.

S a bonyodalom megoldása közelgett.

Csulai kedvetlenül tekintett a fehérvári nagy toronyra, melyre máskor oly büszkén veté szemeit, s midőn a városba érkezett, aggódva hordá körül fejét, hogy a fejedelmi palotának a várbástyákra épült azon részét meg ne lássa, hol a kazamatákban foglyok őriztetnek.

Legelső vendége a nagytiszteletű úrnak: Tarnócziné.

Már oly késő idő volt, midőn az ember családkörben szeret lenni; de az árva özvegy a nagy férfiút, az egyház oszlopát látogatásával akará megtisztelni, még mielőtt a fejedelemhez kihallgatásért folyamodnék.

- Leányomat kellett volna férje házához kísérnem, s a kedves teremtés úgy sírt, úgy zokogott emiatt örömében - mert dicsekvés nélkül szólva, a legszerencsésebb anya vagyok, valamint a legboldogabb feleség voltam -, s már készen is állott a kocsi, midőn hírét veszem, hogy egy országháborító, egy templomgyújtogató kanáneus, kit a hajdúk elfogtak, nevét titkolja, ezáltal az igazságnak feje fölött villogó pajzsát visszatartóztatni remélvén. Mily szemtelenség! Árva özvegy, gondolám magamban, most szép alkalom nyílt a megtisztított hit iránti hűséged kitüntetésére, és nem hallgatva egyetlen gyermekem rimánkodására, Fehérvárra sieték, hogy a képmutatás szolgájának álarcát letépjem, és szeme közé csapjam nevét, mondván: te vagy a megbélyegzett Mikes Móric.

Csulai hamar kitalálta, s nem nagy örömére, hogy ugyanazon egyénről van szó, kit a körülmények sajátszerű kapcsolatánál fogva, az egész szerzetből legkevésbé óhajt börtönben látni.

- De - válaszolá hüledezve - a Mikeseket máris elég csapás érte, s miért akarja nagyasszonyom őket még szerencsétlenebbekké tenni?

- Mert vérfertőzésből támadtak, mint a benhaminok és ammoniták.^[225] S rontsa meg az Úr őket fegyverének élével, ahogyan megrontá Siserát^[226] és annak minden szekerét, minden táborát! - szólt sivár eréllyel Tarnócziné.

- A mi vallásunk a szereteté. A Krisztus nem a bosszút, hanem a megbocsátást prédikálta.

- Hagyjuk tehát templomainkat lerontani, temetőinket földúlatni, papjainkat gályarúdhoz köttetni? Köszönöm szépen! De a nagytiszteletű úr csak tréfál tán, csak próbára akar tenni egy szegény lelki tehetségű asszonyt, ki a szavakat forgatni nem tudja, s kinek minden érdeme jámbor együgyűségében és erős hitében van. Amit én akarok, igen egyszerű, igen természetes. Törvényeink nótán marasztják az Erdélybe jövő jezsuitát. A törvények azért hozattak, hogy teljesíttessenek, s én a törvény teljesítésének lehetségét akarom vallomásaimmal előmozdítani.

- A törvénynek nem rideg betűit, de szellemét kell tekintetbe venni, nagyasszonyom! - szólt Csulai. - Az országrendek, midőn a tudvalevő szerzetet Erdélyből kiűzték, s a visszatérés elé sorompót emeltek a hóhérpadból, egyenesen azt akarták, hogy a bevett vallások közti egyetértés ne háboríttassék meg. Az izgatást kitilták, a békét védték. Ők nem kívánhaták - mert az Isten törvényei ellen fellázadt volna a világi törvény -, ők nem parancsolhaták, hogy aki bizonyos szerzetbe lép, ne vágyjék többé látni a bölcsőt, melyben ringatták; a szobát, hol vakmerő kísérlettel a dajka kezéből először tántorgott a hívogató anya kebléhez, és a haza földjét, melyet száműzetésünkben kétszeresen szeretünk. Ők nem akarhatták bizonyos keblekben tilalom alá vetni a hálát és visszaemlékezést, a kegyeletet és azt a szent bánatot, mely bódító erővel vonatik tárgyaihoz, s nem pihenhet, míg célt nem ér. A haza atyjai közül kinek jutott volna eszébe egy jezsuita életét azért oltani el, mert anyja sírjára borult oly helyen, mely a magyar király országának határától egy arasszal beljebb esvén, az erdélyi fejedelem uralmához tartozik? Nagyasszonyom meggondolhatná, hogy a törvényeket gyakran kell a végrehajtásnak mérsékelni. A jelen kérdésben a súly az izgatás eszméjére van vetve, a célra, melyet a belépéssel összekötve hittek, a szellemre s nem bizonyos ruha színére és szabására. A fogoly szerzetes, mint hallom, szüléit akarta látni, tán az életben utoljára. S mióta érdemel halált a gyermeki szeretet? Ha kegyelmed, nagyasszonyom, adatokkal bír Mikes Móricnak, a mi reformált hitünk elleni izgatásairól Erdélyben, akkor kérem és kényszerítem, lépjen föl ellene; de ha adatai nincsenek, akkor én kegyelmednek ezt mondom az üdvözítővel: "Ne akarjatok igen igazságosak lenni!"

Tarnócziné hátrább és hátrább lépett, homlokát, szemeit dörzsölé, haját ujjaival simította, mintha éppen eszéről vagy ébrenlétéről szeretne meggyőződni. S valóban oly különösen hangzottak éppen Csulai szájából a türelem szavai, oly ellentétben voltak prédikációival s magánvéleményeivel, hogy bámulva kérdhette volna akárki: mikor lett Saulusból Paulusszá?...^[227] Tarnócziné arca sápadozott, s különben nem érdektelen vonásai torzzá, majdnem visszataszítóvá lettek. Ajkai mozogtak hang nélkül; talán azért, hogy olyan átok örvénylett föl lelkéből, melyet még senki sem mondott, és a szűk emberi nyelvben a szavak hiányoztak rá.

Csulai e bősz teremtés igézete alá esett, s tekintetét a földre szegzé, hogy a démoni befolyás alól menekülhessen.

Tarnócziné közelített hozzá, de minden lépéssel változott arcának kinyomata, s dühből megvetéssé ment át. - Hallotta-e kegyelmed - szólt hideg, száraz hangon - Kálvin nevét? Nem udvari bolondja volt Kanut^[228] vagy Arthus királynak.^[229] Nem is koholmánya a henye költők képzelődésének, mint Merlin.^[230] Kálvin csakugyan élt. Létezése dokumentálva van. Ha kegyelmed nem hiszi, bizonyítványokkal állhatok elő. Kálvin volt az, ki a hitvallását ostromló Servetet^[231] megölelé, megcsókolta és testvérének nevezé. Az ráfogás, hogy máglyán égettette volna meg őt. Milyen rágalmazók az emberek! De kegyelmed erről bizonyosan nem hallott semmit. Kósza hír az egész! Különben legyen szíves egy árva özvegynek, ki ritkán jöhet Fehérvárra, megmondani: hol lakik a fejedelem káplánja? Ezt sem tudja? Alázatos szolgálója... alázatos szolgálója.

Tarnócziné, mély bókot vetett, s oly gyorsan távozott, hogy a hüledező Csulai szóhoz sem juthatott.

- Na, így sohasem jártam még! Mit mond a fejedelem, ha meghallja? Jó éjszakát, püspökség!

Az alárendelt helyzetű egyének gyakran nyithatnak oda be, ahová a főrangúaknak nem lehet.

Erdőmesterünk a fejedelem komornyikja nejének rokona volt, s annyit beszélt egy nagy fontosságú ügyről, melyért küldve van, s mely csak élőszóval előadható, hogy majdnem azon alkalmatlan időben, midőn Tarnócziné Csulai uramhoz indult, Rákóczi magánszobáiba bocsáttatott be.

A fejedelem nem a legjobban volt a Mikesek iránt hangolva.

Kapronczai, miután vakmerész könnyelműséggel magát választotta a litván herceg házasságára vonatkozó diplomáciai cselszövények ügynökévé, kénytelen volt a hallgatási rendszert, melyet néhány napig követett, megszakítani, s alázatos előterjesztést tőn a dolgok állásáról. Elmondá, hogy Mikes János még az ő Moldvába érkezése előtt különvált társaitól, s azok csak hiányos útmutatást adhattak az irányról, mely felé távozott. Kapronczai költői nagyítással írta le a fáradalmakat, miket János meglelhetésére tőn, s hogy rokonai iránt - kiket szeretett és céljaira használni akart - olyat ne kövessen el, mi veszélyökre lehetne; csak homályos sejtelemként érinté, hogy nyomozásai azon gyanúra vezettek, mintha Mikes János, kevésbé hivén magát a nőrablási bűnbe bonyolítottnak, talán éppen Erdélybe utazott, hogy a törvény elé álljon, a bűnrészesség vádja ellen személyesen oltalmazza becsületét, s amennyire csak lehet, testvére és nagybátyja védelmére is könnyítő körülményeket hozzon föl. Kapronczai Mikes János távozásának ezen okát komolyan nem hitte; de fejedelme természetét ismerve nem kétkedett, hogy minden ok közt ez gerjeszt Rákócziban legkevesebb haragot János ellen. Eddig könnyű volt Kapronczainak az alázatos előterjesztést írni; de a bökkenő ott kezdődék, ahol ő a pecsétet feltörte, országos titkok birtokába jutott, s magát önkezűleg oly rangra emelé, melyet rá, a tapasztalatlan ifjúra, egy értelmes ember sem ruházott volna, s annál kevésbé az óvatos és gyanakodó fejedelem. Mit valljon be, s mit hallgasson el Kapronczai? Nagy kérdés volt, melyet hasonló körülmények közt a ravasz Kassai s a tartózkodó Döme diák rosszul oldottak volna meg. A testőr, a kard embere, a fiatal vérű kalandor, erélyesen bánt a kényes üggyel. "Fenséged így szólt hozzám: »Az előre nem látható esetekre nézve minden utasításod csak az, hogy eszeden járj. A sikertől függ jövőd.« Mikes Jánosnak Moldvából távozása előre nem látható eset volt, s én, a parancs szerint eszemen jártam. Átvevém a reá bízott teendőt. Üttesse el minden ceremónia nélkül fenséged a fejemet, ha nem sikerül, s ha sikerülni fog, hagyja meg fenséged a fejemet továbbra is, saját használatomra és a dicsőségesen uralkodó Rákóczi-ház szolgálatára, a nyakamon. Alázatos esdeklésem csak az, hogy kegyeskedjék fejedelmi nemeslelkűségének engedve, addig ez ügyben semmit sem intézkedni, míg közelebbi értesítésemet nem fogom mély alázattal fenséged színe elé terjeszteni."

Rákóczinak Fehérvárról Meggyesre küldék e levelet.

Az első benyomás, melyet olvasásakor érzett, igen kedvezőtlen volt.

- A haszontalan kölyök - szólt Döme diákhoz -, egyszerre akar az ugorkafa tetején lenni. Vakmerősködik, mert nincs mit veszítsen. A dolmány is, melyet hord, az enyém. Üttessem le fejét. Szép kárpótlás lesz számomra az ő ostoba feje, ha miatta Máté vajda megbukik. S Lupujt még ő akarja rászedni! Az ágrólszakadt szeleburdi! S ne intézkedjem semmit az ő közelebbi leveléig? Várhatunk eleget közelebbi levelére. Meg fog kísérteni valami badarságot, s ha kudarcot vall, a szilisztriai basához szökik. Nem oda Buda!... Tüstént írj levelet a rezidensnek, hogy Kapronczait vasra veretve kísértesse Erdélybe.

Döme diák írja a levelet.

- Kit küldjek Kapronczai helyébe? - töprenkedék Rákóczi eközben.

A diák behozta iratát.

- Tedd az asztalra, s jöjj egy negyed múlva.

- Értem, fenséges uram.

Rákóczi megint töprenkedék. A litván herceg követei már alkalmasint Jászvásárban vannak, s akárkit küldök Lupujhoz, az "post festa"^[232] érkezik meg.

Döme a tizenötödik percre pontosan belépett.

- Szakítsd el a levelet! - szólt a fejedelem -, és csak annyit írj a rezidensnek: Tartsa szemmel Kapronczait, s ha valamerre távozni akar, rögtön fogassa el; egyébiránt pedig legyen segédül mindenben, amire ez ifjú, ki rendkívüli küldetésben jár, felszólítja.

A fejedelem Kapronczaival ily kétséges módon végezve, figyelmét Mikes Jánosra fordítá. Tudakoltatá a fiskális direktortól, hogy nem jelenté-e ez magát nála? S midőn tagadó választ nyert, elfogatási parancsot adott ki, s azzal tüstént Fehérvárra utazott.

Ily hangulat visszadöbbentette volna Kassai uram erdőmesterét, ha sejti vala.

- Mi jóban jársz? - szólt a belépőhöz a fejedelem. - Uradnak már itt kellene lenni; de, mint halljuk, megint lábköszvényben szenved. Add át levelét, s mondd el izenetét röviden.

- Nem hoztam én nagyuramtól levelet - válaszolá térdre borulva az erdőmester -, de egy alázatos instánciát jöttem az én nagyságos fejedelmem legkegyelmesebb lábai elé tenni. Az Isten éltesse sokáig fönségedet hű alattvalói boldogítására, s adja a könyörületes ég, hogy Erdélyben több könny folyjon nagylelkű uralkodónk iránti hálából, mint a szenvedések miatt gerjedt fájdalomból!

- Amen! - tevé hozzá a fejedelem. - Azonban kérelmedet illendőbb volt volna udvarmesterünknek benyújtani.

- Az uralkodók az Isten földi képviselői, s mi, kálvinistákul, az Istenhez magához is közvetlenül szoktunk folyamodni.

Rákóczi mosolyogva törte fel a levelet, de az aláírásra tekintve kedvetlenül mondá: - Ennek kancelláriám útján kell hozzám jönni. Mehetsz!

- A gyűrűt is odavigyem? - kérdé mindig térdről erdőmesterünk.

- Micsoda gyűrűt?

- Mely az alázatos folyamodványhoz van mellékelve.

A fejedelem kíváncsi szemmel fut most Mikes Zsigmond levelén végig.

- Hol a gyűrű?

Az erdőmester átadá.

Rákóczi figyelemmel nézte meg minden kövét, fölpattantá a középgyémánt rugóját, s a méregtartó kis rejteket vizsgálá, s azután a gyűrű súlyát tenyerén méregeté, mintha zálogra kölcsönző kalmár volna. - Istennek hála, visszakerült! - mondá félig emelt hangon. - Sárospataki uradalmamat pénztárastul is tőlem cserében követelhették volna ezért; mert csak a tiszta fiskalitásokat kötöttem ki. S mit ér az egész gyűrű? Legfelebb hatvan tallért! Hm, jó, hogy visszakerült!

Rákóczi ujjára vonta a gyűrűt.

Az erdőmester e különös flegmán megijedve, kérdé: - Mi történik hát, fönséges uram, Mikes Móriccal?

- A Mikesek rossz alattvalók. Minden mozdulatukkal egy-egy törvénybe ütköznek. János, ahelyett, hogy tisztességesen védné magát, bujkál. Móric vért ontott.

- A medvéét, fönséges uram!

- Igaz, azt is ő ontá. De ma éjjel még a börtönben heverhet. Holnap fegyveres kíséret mellett küldöm az ország szélére.

Erdőmesterünk az angyalok énekénél is édesebb zengzetűnek hitte e komor, hideg szavakat. - Csakhogy élete mentve, és szabadsága vissza van adva! - gondolá magában, s oly hálával és vígan távozott a fejedelmi palotából, mintha a Kassai uraménál tízszer nagyobb erdőre nyert volna királyi adományt.

Bevárom, míg reggel Móricot a börtönből kihozzák, s aztán Mikes-várig meg sem állunk - e szándékkal érkezett szállására.

Reggel a kamarás jelenté, hogy Mikes Móric nem akar a börtönből kimenni.

- Fenséged magas parancsát várja a börtönőr az erőszakkal elvezettetés iránt! - tevé hozzá.

- Mikes nem akarja fogházunkat odahagyni? Tudod-e bizonyosan?

- Az előteremben van a börtönőr.

- Hadd jöjjön.

A kamarás egy szigorú, de nem visszataszító kinézésű férfiút küldött be.

- Melyik kazamatában van a fogoly?

- A hatodik számúban, fönséges uram!

- Falai nedvesek-e, lege dohos-e?

- Naponként szellőztettem, fönséges uram.

- S a fogoly mégis beteg lett?

- Oly egészséges, fönséges uram, mint a makk.

- De láttad rajta a dühöngés jeleit, s nem jelentéd?

- Bárcsak, fönséges uram, a többiek is annyira szelídek volnának, mint e pap.

- Tehát komoly, magába mélyedt? Üm! Elmebeteg, ugye?

- Helyzetéhez képest elég jókedvű, fönséges uram!

- Miért nem akar hát a börtönből kimenni?

- Azt mondja, hogy félreértésnek kellett történni, s hogy fönségednél kihallgatást remél. Addig benn marad. Mi mondtuk: próbálja meg künn az audiencianyerést. Ő mondá: teljességgel nem. Mi mondánk: de bizony kivisszük innen. Ő mondá: hurcoljatok hát! S ezzel egy falbékó gyűrűjét megragadta.

- Vezessétek ide. Egy őr kísérje, de távolról és fegyver nélkül.

A palotához közel volt a börtön, s Mikes Móric néhány perc múlva a fejedelem előtt állott.

Mihelyt belépett, szemébe tűnt a gyűrű.

- Fenséged - szólt mély alázattal, de egyszersmind bátor és nemes magatartással -, fenséged erényei között van különösen egy, melyet még esküdt ellenségei sem mernek megtámadni: ez a szigorú törvényesség. Engedje kegyelmesen, hogy arra hivathozhassam... Drága kincsem volt, melyet veszélyes helyzetemre gondolván, őrzés végett másra bíztam. A különben általam áldott kéz, mely a szent depozitumot^[233] elfogadá, jól tudta, hogy azt mire szántam. S mégis, saját tulajdonom, az én határozott akaratom dacára, tőlem egészen idegen célra fordíttatott. Potom árért cserélték el. Most fenséged ujján látom. A gyűrű enyém, fejem fenségedé: maradjon ki-ki azzal, ami sajátja.

- Mi szükségem a kegyelmed fejére? S mi hasznát venné kegyelmed minden jószágaimnak fő nélkül?

- Legnagyobb készséggel válaszolhatok fenséged kérdésére.

- Hadd halljam!

- Erdély uralkodójának szüksége van a fejemre, hogy az 1588., 1607. és 1610. évi törvényeket, melyek reám halált mondanak, végrehajtassa; nekem pedig szükségem van a gyűrűre két testvérem fejének megmentéseért.

- Nincs szándékomban a kegyelmetek szerzetének vértanút ajándékozni; ami testvéreit illeti, azok...

Itt Rákóczi elakadt, eszébe jutván Mikes János.

- Azok Moldovában vannak - egészíté ki Móric -, s Lupuj vajda a kézbe szolgáltatástól vonakodni fog. De Jánosnak apja él, anyja él, s a gyermeki szeretet vonzerejét a honvágy egészíti ellenállhatatlanná. Ők Erdélybe fognak jönni. Mert van az életnél az életben magasabb tekintet is, és nem akkor kockáztatunk legtöbbet, midőn életünket játszodjuk el.

- Igaz, igaz! De alattvalóinknak fejedelmi kegyelmünk iránt is kell egy kevés bizodalommal lenni. Mikes Móricnak csak szerzetét s nem szívét száműzték a törvények. Ami kegyelmedben lovagi, azzal fejedelmi székem hűbérese, s én is lovag vagyok. Kétli-e?

Kezet nyújtott Móricnak, ki azt ajkaihoz szorítá.

Rákóczi csenget.

Kamarása belép.

- A "nemes társaság" közül két ifjúnak lesz szerencséje a lovag úr szolgálatjára lenni, míg Erdélyben fog mulatni. Úgy hiszem, kegyelmed, lovag úr, egész napot szándékozik kedves szüleinél tölteni, s aztán sietni fog rendeltetése helyére.

- Hálámat, fenséges uram, szavakkal nem fejezhetem ki, de fenséged nemes szívének nincs szüksége szavakra, melyeket a hízelgés és képmutatás is eltanulhatnak.

Rákóczi, magára maradva, fontolgatni kezdé a történteket.

Nyilatkozatom szelleme szerint a nőrablásban marasztalt Mikeseket ki nem végeztethetném, de nem is akartam. Azonban, ha jónak fogom látni, ha a közerkölcsiségi tekintetek kívánnák, egy- vagy kétévi börtönnel, kegyelem útján, büntethetem őket. Ez nem sértené általánosan tett ígéretemet meg - így gondolkozott Rákóczi.

A kamarás oly mély bókkal kíséré Móricot, hogy az elfogadási terem roppant előcsarnokában sok szem fordult a távozó felé, s a Tarnóczinéjé leginkább, ki a kitüntetett egyént ismerők igen csekély számához tartozott.

- Asszonyom - szólt a megkövült tekintetű árva özvegyhez egy kamarás -, most kegyelmedet illeti a bemenés.

Tarnócziné meg sem mozdult.

- Asszonyom! Kegyelmeden van a sor.

Tarnócziné kezét keble fölött összefogta:

- Az ephesusi alvók egyike vagyok-e én?^[234] - kérdé ünnepélyes csodálkozással hordozva a csoporton szemeit. - Hogy ébredtem föl? Ruháimon nincs az aluvás penésze. Az évek egy perccé olvadtak, a megbomlott idő kereke eszeveszetten forgott, s a nagy zaj közt én mégsem ébredtem föl! Csak most! De ugyan hol vagyok hát?

Ekkor Szentpáli elébe lépett.

- Nem tudná-e kegyelmed megmondani: Erdélynek ki a fejedelme? Én I. Rákóczi Györgyöt még ismertem. De miként veszté el uralkodószékét II. Rákóczi György s ennek kisebbik testvére, Zsigmond úrfi?^[235] Hogyan szereztek kegyelmetek fejedelmet a Báthori-házból? Istenemre esküszöm, én azt hittem, hogy e családnak fiága kihalt. Csodálatos!

Tarnócziné a környezet oly tekintetével s oly kétes mosolyával találkozott, melyet rögtön maga magyarázott meg.

- Őrült vagyok, ugye? De mily koldus, akinek ma esze van, mert a lelkét vesztette el!

A közönség nem érté a szenvedélyeket, mik az árva özvegy keblét mozgatták, s mély megindulása, mely tragikai erővel tört ki, vidor nevetéssel találkozott, melyet a szobának - hol a fejedelem volt - közelsége sem bírt egészen elnyomni, és csak zajától, de nem szívet sebző élétől fosztott meg.

Tarnócziné büszkén ment ki az előcsarnokból; de érzé, hogy lábai, sivár erélyének dacára reszketnek.

A sorjegyző kamarás más nevét szólítá, s a kihallgatás háborítatlanul folyt tovább.

Még aznap megjött Meggyesről Döme diák, magával hozva Kapronczai levelét, melyet éppen indulásakor vett.

Rövid volt ez, de Rákóczira nézve fontos.

Érkezik Radzivil hercegnek követe, a kijovi metropolita. Lupuj vajda nagy kitüntetéssel készül fogadni. A vajdakisasszony Mikes Jánosnak, kire szemét veté, távolléte miatt fölingerülve lévén, nem ad kosarat. Dicsőn fejlődik ügyünk. Mindent Mikes Mihálynak köszönhetek, ki Mária hercegnőt Mikes János kalandori élete felől a legtarkább hírekkel látja el. Ezenkívül a vajdánál valódi ceremóniamesterré lett. Lengyel konyhát és új divatokat hoz be, s az elfogadási szertartásokat néhai Báthori Gábor udvara szerint rendezi. Szeretik a palotahölgyek jókedve és elnézései miatt. Mulatságról folyvást gondoskodik, s most is süvegelve, pálcával kezében topog; utána a legdelibb nők koszorúja ropja az oláh nemzeti táncot... Őfenségének jászvásári rezidense orrolja, hogy noha sokszor vagyok a vajda udvarában, a Mikesek ellen semmit kivinni nem tudok. Hanyagnak, könnyelműnek tart, sőt tegnap valaki előtt még arra is célzott, mintha megvesztegetve volnék, s őfensége érdekeit elárulom. Valóban rosszulesik, hogy ily becsületes úriembert magam iránt tévedésbe kell hoznom; de már az első napokban sejtém, hogy fiatal neje annyit tud a diplomáciai titokból, mennyit csak éltes matrónának lehetne, kinek erényét a szépség nem ellensúlyozza. A rezidens a szökevény Mikesek fölkérését személyesen kezdi sürgetni, miután én nem járok el elég lelkiismerettel. Hadd tegye! Túlbuzgósága többé már nem veszélyes. A siker küszöbén állunk... Még egy lépés, és azzal Fehérvárott lesz alkalmam őfenségétől szerencsés vakmerőségemért térdre borulva bocsánatot esdekelni.

- Úgy látszik, még a nőrablási bűnben is rejlik néha egy kevés "jus regium",^[236] mely a defektus esetében nekünk, uralkodóknak hasznot hajt.

Rákóczi e prókátori élcét Döme diák finom ötletnek tartá, és alacsony helyzete mellett is bátor volt kedélyes mosollyal kísérni.

- Ha a Mikesek nem szöknek Moldvába - folytatá a fejedelem -, egy nagy fontosságú politikai ügy könnyen dőlhetett volna el ellenem.

- S akkor is - egészíté ki a diák -, ha Mikes János Moldvából Erdélybe vissza nem szökik.

- Igaz - szólt Rákóczi -, s kezdem is sajnálni, hogy elfogatási parancsot adtam ki ellene.

- Az nem okoz neki kárt, fenséges uram, miután történetesen én fogtam el őt.

- Elfogtad?

- Igen, fenséges uram, de még nem tudja, hogy rab.

- Hogyan?

- Mert magánkívül van. Sebe, melyet párbajban kapott, veszélyes.

- S a földönfutó, midőn feje a törvényé, még párbajt mert vívni? - kérdé indulatra gerjedve Rákóczi.

- Tarnóczi Sárát, kinek becsületét fenséged vette védpajzs alá, közönséges csapszékben egy testőr a másik előtt aljas gyanúsításokkal illeté. Ekkor előlép Mikes János, s nyugodt, de parancsoló hangon mondá: "Kegyelmed Rákóczi Györgyöt, Erdély fejedelmét és a testőrkar becsületét megsértette. Én tehát letépem a vállrojtot kegyelmedről, és csak azt sajnálom, hogy ezt nem testőrtársa tevé."

- Igen derék. Éppen így kellett egy hű alattvalónak és vitéz lovagnak szólani. A "nemesi társaság" sorából tüstént ki fogom dobatni a nyomorult testőrt.

- Meghalt már, fenséges uram. Mikes János baljával fedve sebhelyét, folytatá a párbajt, s főbe lőtte őt.

- Okosabbat is tehetett volna - szólt elégedetlenül Rákóczi.

- Valamint én is, fenséges uram, ki a testőri zászló meggyalázásán felhevülve, segédül ajánlkoztam Kerekszegi részére, mert különben szekundánsok hiánya miatt a párbaj végre nem hajtatik.

- No, nagy dolognak kellett hát történni, hogy a te katonai tüzed lobbot vessen. Egyébiránt ha marsallunk mozgatja a kérdést, hősködéseddel lovagi sarkantyú helyett békót érdemeltél ki.

- A bilincsnél még inkább terhelne azon öntudat, hogy dicső fejedelmem elleni sértéseket hallgatva tűrtem.

- De hogyan történhetik, hogy Mikes János éppen Tarnóczi Sárának, ki annyi gyászt hozott családjára, becsülete mellett küzd? - kérdé a fejedelem mintegy saját magától.

- S ami több, kórágya előtt mindig Haller Péternét látja, s a hevesebb lázrohamok közt szakadatlanul az ő nevét emlegeti... Úgy kell hinnem, fenséges uram, hogy voltaképp nem is rabolták el Sárát.

- Előttem is most homályosnak látszik, minden bírói bizonyítványok mellett e kérdés.

- Alkalmasint a két testvér közös szerelme okozta a borzasztó fejlődést.

- Akármint történt, kénytelen vagyok a törvény számára szabad folyamot engedni; de a kegyelmezés jogát igénybe veszem, noha fejedelmi szavam a birtokra nézve változatlanul le van kötve. Azonban Mikes Jánost, kit elfogtál, mihelyt állapota engedi, mint rabot, vitesd a szükséges kíséret közt Meggyesre, hogy a leggondosabb ápolás alatt lehessen. A fejedelemné őnagyságának orvosa mielőbb át fogja venni a beteg gyógyítását. Remélem, őmagassága szintén parancsot adand az udvarmesterének, hogy egyik idősebb palotahölgy ápolóul küldessék.

Tarnócziné büszkesége, mihelyt a közönség szeme előtt visszavonult, kínzó szorongássá változott.

Valami súgta neki, hogy arcát elfordítja tőle a szerencse, s ledér szeszélyével a Mikes-ház felé mosolyog. A vallásos vakbuzgóság, a sikerült képmutatás és engesztelhetetlen bosszú csodás vegyülékéből szőtt tervek szálanként kezdtek szemei előtt foszlani. Mindenütt bomlás, mállás, szakadozottság.

- Tehát ok nélkül éltem volna!... Tehát halljam-e megint tomboló örömét az utált családnak? Miért mondá a lélek bennem: "Ne imádjad azoknak Istenét, és nem cselekedjél az ő cselekedetek szerint, hanem eltörjed és apróra rontsad az ő bálványokat?"^[237] Miért volt hitem, hogy megszégyeníttessék, miért gúnyoltattam ki, ha haragomnak nincs fullánkja?

Egy könny tolult pilláira, s még inkább súgá sejtelme, az üldöző szellem, az új ellenség, miként nyomról nyomra balesetek fogják kísérni vigyorgó ördögarccal, bosszúvágyó lihegéssel, könnyű lábakkal s összeröffenő, röhögő hahotával.

Nyugtalanságát a perc növeli, az órák óriássá képezik.

Hasztalan hozá fel a higgadtabbnak látszó megfontolás, hogy Mikes Móric története egészen külön áll a nőrablási pörtől, s hogy a két fiút, egy unokaöcsöt és annyi vagyont vesztett Mikes Zsigmondék szíve, ha márványból volna is, összezúzatnék ekkora csapás alatt. Tarnócziné sejtelme mindig közbesúgdosá: ne hidd, ne hidd! Ők élni fognak, s ha a remény búcsúzni akar, és kétségbeesés kopogtat, segédökül jön a visszapártolt szerencse.

Szörnyű, szörnyű jóslatok!

Árva özvegyünk őszintébb könnyekkel áztatta kendőjét, mint férje koporsójánál, s fogná leánya temetésén.

Mert az ő valódi családja a gyűlölet és bosszú volt. S ezeket hagyja-e éhen-szomjan kínlódni, midőn a pelikán, ha szükség, keblének vérével táplálja magzatait?

- Ne lássam házamat, míg az öröm virágfüzéreivel nem díszesíthetem homlokát! Ne lássam a Mikesek büszke és hivalkodó várát, míg kapujának címere fölött a gyász zászlója nem lobog! - sóhajtá Tarnócziné vad kitöréssel.

De íme, idegen szózat rezzent meg keblében, a lelkiismeretnek, e tetszhalottnak, eddig néma ajkairól: - Írva van a szentkönyv lapjain, hangzék: "Miért mondjak gonoszt annak, akinek nem mondott gonoszt az Úr, és miért átkoznám azt, kit az Úr nem átkozott"...^[238] Borzasztó, borzasztó!... De meg fogja őket átkozni az Úr; rájok nehezedik keze! Hisz rajtok van, őket nyomja feldúlt családi életem bűnsúlya! Ha nem szenvednének végtelen kínt, miért imádkoztam, s miért szenvedtem én, ha gyűlölni csak erőtlenül szabad?

Tarnócziné gyors útikészületeket tőn, nem haza, nem a szentléleki várkastélyba, Meggyesre indul, hogy a Mikesek fölött határozó percekben, szíve gyökerének friss táplálatul, cseppenként szívja a bosszú édét, s hogy ahol rés nyílik, izgasson, buzdítson, haragra ingereljen a nőrablással vádoltak ellen.

- Mind hasztalan, mind hasztalan - súgá megint a bősz sejtelem. - A szerencse most feléjök fordul! Ki tartóztatja fel a forgó kereket? Átkod gyönge, gyűlöleted ájult az események rohanó küllői ellen. Most fordul a szerencse, most!

Tarnócziné Meggyesre ért, s vele a sejtelem is.

A karok és rendek roppant szótöbbséggel éppen akkor marasztalták a szökevény három Mikest, a közvádló kérésére, teljes kereseten.

Kimondatott a halál és jószágvesztés büntetése.

Sűrű csoportozatokban tolongott a nép az utcákon. Minden száj csak a legújabb hírrel volt teli, a nagy újsággal, három főúr végromlásának nevezetes tényével!

- Győzelem, győzelem! - kiáltá Tarnócziné, s a piacról visszafordulni parancsolá a kocsit.

- Hol állunk meg, nagyasszonyom?

- Szebenben.

A kocsis, ki még nem ismerte asszonyának természetét - instállom alássan - szólt ijedten -, a lovakat hajnalban abrakoltattam, már fáradtak, sok lesz nekik a közelebbi stáció.

- Eblelkű cudarja - rivalgott az árva özvegy -, mióta lett a tied az én fogatom? Mi közöd hozzá, ha kidőlnek is a lovak? Hajts!

A kocsis ily nógatás után pattogtatá ostorát, csapkodott jobbra, balra, s mintha lakodalmas kocsit vinne, szem nélkül robogott a kerékvágásból ki és be, kőre föl és le. Messzünnen szaladtak az útról félre a jámbor meggyesi polgárok.

Tarnócziné kedélye azon romok közül kiásott pergamentekercsekhez hasonlít, melyről ha egy írást lehántanak, alatta mást fedeznek föl, különböző jegyekkel, nyelvvel és tartalommal.

Sejtelmét kineveté, kéjelgett a bosszún, mely teljesül, rohant, hogy leányának először adhassa tudtul az örömhírt, s midőn egy óranegyedig a szenvedély magas színvonalán tartá érzéseit, leszállott annak bűzhödt kloákáiba.

Számítgatá a jugerumokat,^[239] melyeket leánya az ítélet kimondásával jegyajándékul nyert. Összeveté a regálék^[240] jövedelmét, rágondolt a helységekre, hol még a commune terrenumból^[241] foglalni lehet, s hol haszonnal kezdhet határkijáratási pört. Egy szerződést is a színlelt cserének ürügye alatt meg lehetne támadni, s minthogy a tulajdonos kényelmes és lanyha úr, az alapjában igazságtalan pör conplanatióval^[242] végződhetnék. Elgondolá, hogy Kővár vidékén Sárának oly faluban jutott egy kisded porciója, hol csupa kurtanemesek laknak, kik iszákosak és erdőpusztítók. Ezeknek kamatra lehetne kölcsönözni, s amit az uzsora el nem nyel, minor potentiák^[243] által kell megszerezni, sőt tán nagyobb hatalmaskodási esetet is sikerülhet előidézni, legfelebb két vagy három fő betörésének olcsó árán.

Ezeket mind összeszámítva úgy találá Tarnócziné, hogy tíz év alatt leánya a dús Haller Péternél is gazdagabbá válhatnék, ha ügyeit erélyes kéz intézi.

De itt volt a bökkenő.

Haller - Tarnócziné szerint -, élhetetlen, gyáva férfiú, ki takarékos ügyetlenségből; s bár magára eddig keveset költött, a rosszakaratúak a szemét is kicsalhatják.

- Ez tudna-e szerezni és terjeszkedni? - szólt az árva özvegy hevében egészen a kocsisig hallhatólag. - Dehogy tudna!

Ekkor észrevevén, mily hangosan gondolkozott, körültekintett.

Derült, hideg téli nap volt. Vékony, de a sugároktól szikrázó hóboríték fedte a környéket. A lég átlátszó vala, s alig görbült kék oszlopokban emelkedett föl az előtérben egy kis helység füstje.

Tarnócziné szorosabban vonta össze bundáját, s a megszakított eszmefonalat folytatá:

Mi szüksége van Sárának többé a nyomorék férjre? Nem ért-e el minden célt, mit Péter keze által el lehet érni? E kérdés merült most elő... Mit használ a köszvény? Haller Péter még tíz évig is lélegezhet. Ha hamar halna meg, leányom birtokát tökéletesen rendezhetném, s ha az öreg Mikesek közül akár a férj, akár az asszony a csapást, mely házukat érte, meglábalná, lélekszakadtáig pörölhetném. Még ősi sírboltjokat is elfoglalhatnám, s kivetvén a régi csontokat, a halottak tisztességes lakává tenném. És Sárának özvegyi tartása sem volna csekély. Haller véghagyományában minden szerzeménye örökösévé nevezte, én az özvegyév lefolytával sem engedném, hogy a fiújószágokat kedvező egyezmény nélkül kiadja. Erdély egyik legdúsabb nője volna leányom. De férje évekig tenghet még. Pedig ha behunyná szemét, rögtön magamhoz venném Sárát, hogy lakozzék megint az én egyszerű, csendes hajlékomban, távol a hitetlen, élvező és hivalkodó világtól.

Ezután Tarnócziné fáradhatatlan esze a legrosszabb lehetőségre is kiterjedt, s tervet csinált oly eljárásról, mely szerint, még Haller Péter hosszabb élete mellett is, a Mikes-véren szerzett jegyajándék az ő kezére kerülhessen.

Előbb kiveszem - gondolá - olcsó haszonbérbe, s aztán majd megválik: jobb lesz-e nyomorék férjétől elköltözni Sárának, de válóper nélkül, hogy az özvegyi tartástól ne fosztassék meg; vagy pedig a véghagyomány kedvéért a köszvényes csontok mellett betegápolónak maradni?

Így álmodozott az egyiptomi kövér esztendőkről Tarnócziné, midőn a kisded faluból kihaladva, egy lassan mozgó kocsi lepte meg figyelmét.

Elöl két lándzsás lovagolt, a fedezetet megint kettő tevé, míg a jármű oldalán ugyanannyi karabélyos tűnt fel.

Tarnócziné szeme fölé vonta kezét, s nézett... nézett.

- Foglyot visznek... Lassabban hajts!

Egyik lándzsás közelíte.

- Kit őriznek kendtek?

- Nem tudom.

Tarnócziné a másik lándzsáshoz fordult. - Kit visznek börtönbe?

- Hát az apám lelke tudja-e?

- Ej, be goromba székely ez!... Lassan hajts!

A kocsi csak néhány lépésre volt.

- Térj ki szépen. Ne döcögtesd a kocsit!

Tarnócziné fölemelkedett ülőhelyéből, nézett... nézett. Arcán nyargalt a pír, kergeté a sápadás, fölvegyült, s a bíborszínben elhalt. Szemei pedig élesek lettek, mint a martalékot leső keselyűé, vad tűz gyulladt föl bennök, s villámlék a káröröm.

- Nem csalódhatom! Ó, hű visszaemlékezés, mennyivel vagyok e percért adósod!... Megállj, kocsis!

- Karabélyosok, fosztogatott-e ez a lator, vagy csak lopott?

- A prikolics^[244] hordaná el lúdlábon az asszonyt! Hát miért diffamálja^[245] a fejedelem rabjait? - szólt az egyik karabélyos.

- Csak ne pattogjon kend. Én nemesasszony vagyok; e a rab pedig híres országháborító, kinek holnap vagy holnapután a hóhér a meggyesi piacon le fogja a nyakát vágni, s aztán hajánál fogva feltartja a véres főt; s dobszó mellett háromszor kiáltja ki a közönségnek: így vesznek el a nőrablók és országárulók. Tram-tram-tram!... Csapj a lovak közé, kocsis!... Mikes János, voltál volna bár halálod órája előtt nehéznyavalyás és bélpoklos! Ezt Tarnócziné kívánja számodra, nőrabló. Gyorsan hajts, kocsis!

A beteg fogoly nem is gyanítá, ki pöröl vele. A bágyadás és bámulat miatt mozdulatlanul fekvék, és csak szemei függtek kérdező éllel a bősz jelenségen, mely a pokol fenekéből látszott a földre jönni, hogy egy más világnak az élő emberi szívhez nem férhető bűneiből oktatást adjon. Csak midőn üldözője megnevezé magát, rázkódék meg egész testében, és sebe mintha felszakadt volna, nyilallott, sajgott. - Ó, ég! Ez Sára anyja! S hadd szakadjanak rám átkai! - sóhajtá keservben áradozó keble.

Az árva özvegy kocsisa nógatá a fáradt lovakat, de kevés sikerrel.

A szegény párák többé nem győzték.

Tarnócziné azonban most már csendes vala, nem zúgolódék, s arcvonásait édes merengés borítá el.

Ajkain előbb lassú dallam zsongott, mely rendre szavakat vőn fel.

A kocsis visszatekintett asszonyára, s ostornyelével mérgesen ütött a nyergesre.

A kocsis ismét visszanézett, csapdosá a mellettet.

A kocsis most asszonyára bámulva egyenlő buzgósággal üté a nyergest és a mellettet.

- Nagyasszonyom! Nem hajtaná már a lovakat? Mert én egy lépésre sem tudom tovább.

- Goromba pimasz! Állj meg annál a majorháznál. Ott adhatsz egy harapás szénát és négy öregkupa zabot a lovaknak.

A majorház nem messze volt; de mi megpihenés nélkül érkezzünk Szebenbe.

Haller Péter nagy és komor palotájának csak azon csekély része, mely történetünkben szerepet játszik, érdekel minket.

Az országtanácsos írószobáján kezdjük szemlénket.

Falain ősképek és fegyverek függnek. Bútorzatában a férfiak kényelmére van főbb tekintet. Tág karszékek és széles díványok, melyeken heverészni lehet, teszik lakályossá. A bolthajtás közepén aranyzsinegen leeresztett drága velencei csillár világítja esténként e termet, melynek egyik ablakmélyedésében bíborborítékú és rakott művű széket látunk hímzőasztalkával. Itt a nővilág érdekeit csak ez képviseli. Hallernak is van asztala, mégpedig fontos, amennyiben nevet adott a szobának. Rajta törvénykönyvek és hivatalos akták hevernek úgy, mint régen, csak por nélkül, s pókhálók foszlányaival nem díszítve. Az óriási tintatartó szőke penészbőrén, mint a befagyott tón egy lélegző, hol a csíkot fogják, parányi nyílás van, melyen át a toll a tintával, ha szükség, érintkezhetik.

Az írószobából jól simuló falajtó vezet a férj hálószobájába, melynek padlózata török szövetekkel, fala kockás, kék földű szattyánnal van bevonva, s bolthajtását már évülni kezdő festményekkel díszíté, még Zápolya Zsigmond uralkodása alatt, egy olasz képíró, ki a fejedelmi palota olcsóbb freskóit ecsetelte. Haller széles ágya cédrusból készült, s vánkosokkal van a falhoz eső oldalon a hideg ellen, mely nem létezik, védve. Alant a szokott medvebőr terjeszkedik szét, minthogy a padlózat szőnyege a friss lég parányait még átbocsáthatná a vetkező vagy öltöző férj talpáig.

A nő hálószobájába, e szentélybe, melyet idegennek sohasem kellene látni, még ha a szépnemhez tartoznék is, mi az illem iránti hódolatból nem lépünk be.

Sára abból egyenesen öltözködőszobájába mehet, melynek titkait a csinos külsejűvé alakított Jutka tudná Zakariásnak elbeszélni. De hogy teszi-e, hitelesen nem állíthatjuk. Általában a komornákig ritkán terjed kíváncsiságunk, és csak inkább hírből, mint tapasztalatból mondhatjuk, ha mondtuk, hogy látnak is, beszélnek is, amikor alkalmuk van rá.

Lámpa égett Haller ágya előtt.

Zakariás a melegítőbe lassan, ütemre rakta a szenet, némelyiknek, hogy a holt rész föléledjen, hamvát lefúva.

A falióra csak hatot ütött, és Szeben korán alvó polgárai sem gondolták még az estét késő éjnek.

Péter úr feküdni akart, mert nem érezte egészen jól magát. A szász gróf nejének vissza kellett adni a látogatást, s ő lovagias bátorsággal gyalog kísérte szép aráját a szomszéd utcába, s noha kocsin jöttek haza, ködös leget szívott be, s három éles köhintés rossz előjele közt nyújtott kart Sárának a tornácon.

E perctől kezdve Zakariás szereplése szükségessé vált.

Az ágy, hála a szenteknek, minősítve vala a használatra, s a vetkezés hosszú ügyfolyama megnyílt a rég nem hallott magánbeszéd kíséretében.

- Biz a lovaknak is sokszor kell gazdát cserélni. Számtartónktól a tiszteletes uramhoz ment, tőle Heizingerhez, ettől Apor Gáborhoz, Gábor úrtól a kék darabontok őrmesteréhez, ettől az orbai dúlóhoz, tőle Mikes Mihály uram fegyvernökéhez, s végtére a szomorú lovag kezék akadt meg; de már hosszú szőre van, és látszik, hogy ritkán vakarják. Alig ismert rá a számtartó.

Eközben Zakariás lehúzta Haller Péter bal csizmáját.

- Ne rántsd úgy! Miről beszélsz?

- A Rigóra gondoltam. Szegény! Rossz koszttal élhet. Mit ügyel rá az a szomorú úr, ki szemét a széken, a képen, a gyertyatartón, a medvebőrön, a nagyságos asszony szobájának kilincsén úgy ottfeledte, hogy az udvarmester félt, hogy igézettel van lekötve, és csak három Miatyánkra mozdul meg. Bizonyosan menyasszonyt vesztett, s azért eshetett zokon a más menyasszonyának kincse, fénye, öröme. Rendre éljük a világot. Most nagysádon van a sor; előbb talán rajta volt.

Zakariás lehúzta a jobb csizmát.

- Kiről beszél kend?

A komornyik az ágyba emelte urát, és válaszolá: - Magam is szeretném tudni! Az udvarmester midőn bevezeté a házba, gondolá, ez Mikes Kelemen lehetne, ha nem volna barnább, szebb és magasabb; de mivelhogy barnább, szebb és magasabb volt, tehát teljességgel nem lehetne Mikes Kelemen. Zimankós kedve vala, nevét sem mondá meg, és hiába említék, hogy nagyságod Haller Péter, senki más, mint Haller Péter, aki megházasodott. Úgy nem hallá, mintha egy német mérföldről szólnának hozzá; mert aki bújában meg akar halni, nem szokott az üres fecsegésekre figyelni.

Sára hálószobájának ajtaja félig nyitva volt.

- Ő, ő az! - tört ki egy fájdalomhang onnan, mely Haller ágyáig tévedhetett. Legalább ezt gyaníttaták a fekvő férj megmozdult arcizmai.

Zakariás karjára szedvén a ruhadarabok halmazát, jó éjt kívánt gazdájának, s egyenlőre mért lépésekkel hátrált a küszöbig, s ott még egy bókkal befejezé aznapi szolgálatát.

Jutka sem tudja a lovag nevét; de a nagyságos asszony igen - ezen megjegyzést vitte magával a komornyik, vetegetvén: hogy fölfedezése használható-e valamire.

Haller későn aludt el, korán kelt föl.

A hajnalszürkület félhomálya még csak alig lopózék a szobába, midőn szemeit kinyitá.

Vékony köhécseléssel kezdte az új nap robotját.

De egyszerre meghökkent, észrevevén, hogy neje hálószobájának ajtaja nyitva.

- Elfeledte szegény betenni. S most álmát zavarom: pedig a hajnali álom legédesebb a boldog fiatalkorban.

Haller a köhögés visszatartásánál rendkívüli erélyt fejtett ki; de a csendháborító ellenséget nem sikerült egészen legyőzni.

Minden köhögés szívdobbanást okozott. - Istenem! Most szegény fölébred.

Semmi nesz.

Haller hallgatódzék, beszorítá ajkait, az erőlködés miatt tódult arcára a vér; mind hasztalan! A csendháborító ellenség megint kitört ajkain.

Ekkor kétségbeesett nyugalommal hárítá el magáról a dunyhát, a paplanokat, s a meleg ágyból kilépett, s lábujjhegyen, mi nem vala tréfa, igyekvék az átkozott ajtóhoz közelíteni, hogy betegye. Azonban éppen a célnál megint köhögnie kelle. - Mármost csakugyan fölébresztém! - sóhajtá, s aggódó gondoskodással tekintett az ajtónyíláson az ágy felé. A kárpit félre volt vonva, a vetett ágy vánkosai pedig érintetlenül várakoztak a hajnalderűben a még le nem fekvőre. Jéggé fagyott Haller vére. - Nagy ég! Mi történhetett? - rebegé, s egyszerre a hálószoba közepén volt.

Nejét az ajtó mögötti karszékben találta felöltözködve, összekulcsolt kézzel, lehajtott fővel. Liliomfehér arcának bánatos vonalaira annyi szenvedés volt írva, mennyit az érzéketlenség szeme sem tudna időközök nélkül végigolvasni, mennyit az emlékkői márványba nem véshet a művész, s a hamvvederre lefordított fáklyával néző nemtő csak szelíd árnyalatokban képviselhetne.

Ájult, éber, vagy alszik-e?

Szempilláin még szivárgó könnyeket vett észre Haller. Vékony, nyugtalan lélegzete mutatá, hogy nincs azáltal működése feltartóztatva, s minthogy a férj tekintete nem változtatá meg a nőét, aludnia kell.

Haller betevé az ajtót, s oly halkan, mint jött, visszavonult.

Judit a reggelinél említé, hogy Sára főfájásban szenved, és csak később jön ki.

- Meghűté tegnap magát! - szólt Haller. - Egyébiránt távolléte alatt fecseghetünk a mi titkainkról. Kétségtelen tudósításokat kaptam, hogy a Mikesek el fognak ítéltetni. Minek késtem volna tehát a formaságok miatt szándékom végrehajtásában? A Tarnócziné húgomtól zálogba vett pénz kikerekítette a szükséges tőkét, s én még a múlt héten rokonomat Jászvásárra küldém. Nyugtatványaim a Mikes-birtokok kifizetett áráról holnap már itt fognak lenni, hehe!

A nevetést köhögés váltotta fel.

- Szépen rászedém Tarnóczinét, hehe!

- S mily kedvesen lesz Sára meglepve! - tevé hozzá Judit.

- Még mást is gondoltam - folytatá Haller. - De ez már nem titok. Határozott szándékom, melynek kiviteléhez holnap kezdünk. Szeben, kedves húgom, unalmas hely. Nincs társasága. Oly magány vesz itt körül, mint a legpusztább faluban. Ez az épület is sötét, nehézkes alakú. Idomtalan terhével lenyomja lelkünket. Ma éjjel mindig azt képzeltem, hogy nagy mauzóleum fülkéjében fekszem, mint a hártyákba pácolt múmia, hehe!... S mi örömet szerezhetek én itt Sárának? Azért vettem-e nőül, hogy a szívtelen magány és orgyilkos unalom ölje meg? Rákóczi udvarában nincs vele versenyző szépség, s pénzem és állásom biztosítja őt, hogy sem a fényben, sem a kitüntetésekben mások által túl nem szárnyaltathatik. Fehérvárra kell vinnem Sárát, csak ősi palotám ajtait kell a világnak feltárnom, s ő tüstént a divat és kellem királynőjévé avattatik fel. Ragyogó táncmulatságokat fogunk adni. Erdély leventéit körünkbe fogjuk gyűjteni, hangozzék a zene termeinkben, s még magam is eljárom a lassú lengyelt, hehe! Szóval két hét alatt Gyulafehérvárra telepszünk, s kegyed, édes húgom, átvállalja a költözködési gondokat. Ugye, kész erre?

- Én nem fogok Szebenből távozni - szólt a belépő Sára, ki a társalgás végszavait hallá. - Távol a világ kábító zajától és szilaj örömeitől, e csendes hajlékban akarok mindaddig élni, míg az Isten magához szólít. S te nem fogsz oly kegyetlen lenni, hogy a világba kitaszíts! Mi közünk nekünk a társaságokhoz, mi közünk a hiúság küzdelméhez a hiúsággal?

Hallert még ily bizalmas hangon nem szólítá meg neje, és Sára e percig semmi jelét a vágynak vagy visszatetszésnek nem mutatá. Hagyta férjét kénye-kedve szerint tenni, s a közöny leplével takarta, ahogy lehet, a sebet, melynek sajgását folytonosan éleszté a titok én önvád.

- Kedvesem - válaszolá Haller, öröm- és megelégedéstől sugárzó arccal -, te nem temetheted virító ifjúságodat e magányos és hideg falak közé. Miért tengjen kopár szirton a virág, mely a kert dísze és a kertész büszkesége lehet?

- Rövid lesz ifjúságom, Péter! - szólt Sára méla mosollyal. - Eltűnik, mielőtt állított bűbáját másokkal észrevétetnéd.

- Azért viszlek Fehérvárra, hogy tartósságát biztosítsam. Én borzasztón önző vagyok! Hehe! Kívánom, táncolj, élvezz és ünnepelt légy, mert Haller Péter hiú arra, hogy feleségét legszebbnek mondják. Az első zene, mely kis lábadat mozgásba hozza, szemeidnek más színben tünteti fel a világot.

- Beszéld rá anyámat, hogy bálba járjon; én követni fogom őt - szólt gunyorral Sára.

- Nem úgy, kis szenteskedő! Rábeszélem anyádat, hogy csak felére szállítsa le a kigondolt átkokat, midőn leányát a mulatságok királynőjének hirdetik.

- Mondják, titkos borzalom fogja el az embert, midőn jeltelen és nem sejtett sír fölött enyeleg. Péter, ne beszéljünk az örömökről!

Valami leírhatatlan kifejezés, mely a bú és rémület vegyülete volt, terült Sára arcára. Fölkelt az asztaltól, hogy szobájába vonuljon.

Zakariás lépett be, kezében hosszú papírral.

- A szász gróf küldi, gornyika^[247] a tornácon vár, nagyságos uram!

A papír alakja körlevélre mutatott, s Haller az írószobába ment, hogy a közöltetést feljegyezze.

- Ne hagyd el férjemet, Judit, ha meg találnék halni! Ő oly jó ember, s annyira rá van szorulva egy gondos nő ápolására! Én sem érdemlem meg őt. Judit, ne hagyd el férjemet!

- Csak tizenkilenc éves vagy, és halálról beszélsz! Minek e szeszély?

- Isten kezében van életünk, Judit! Sejtem, hogy fiatalon halok meg.

Haller szokatlan gyorsasággal jött. - Azok a Mikesek, azok a Mikesek! - dörmögé. - Eredj a levéllel, Zakariás!

- Az Isten szerelméért, mi történt? - tudakolá Judit.

- Vakmerők! Potomba veszik az életet! Nem jó keresztyének! Mindig fejökkel játszanak! Szegény Mikesek!

- Mi történt? Mi történt? - sürgeté Judit aggódva.

- János minden ok nélkül Erdélybe jött. S a fejedelem értesülvén, az egész országban elfogatási parancsot köröztet.

- Szabadítsd meg őt! - kiáltá Sára a férj előtt térdre borulva, s annak lábait átölelvén.

Péter ijedten nyúlt neje után, hogy fölemelje.

Judit a karszékre hanyatlott, mintha ájulás környezné.

- Most vége nekünk! - rebegték alig mozgó ajkai.

Péter nem hallott semmit, csak nejét látta a földön, s erőtlen karjaival erőlködék fölemelni.

- Nem, nem addig - rimánkodott Sára -, míg nem ígéred, hogy megmented az ő életét.

- Vérem hullásával is, kedvesem! Ki mondta neked, hogy Haller Péternek nincs szíve?

Sára ajkaihoz vonta a férj száraz, görcsös ujjait, és csókjaival s könnyeivel árasztá el.

Judit most felbátorodva mondá: - János Girgucz fogadójában fekszik.

- Ő a sebzett lovag? - kérdé Haller.

- Ő! - sóhajtá Judit megint aggódva.

- Istennek hála. Így könnyű a szabadítás! - szólt a férj. - Ülj ide mellém, Sára, hadd mondjam el tervemet.

Haller félisten volna, ha használható hüvellyel ajándékozná meg a természet, sőt úgy látszik, mintha lelkének nemessége arcát is néha szebbén tenné - gondolá Judit.

- Mihelyt bealkonyul - mondá Haller -, Girguczhoz indulok. Judit húgom velem jön. Zakariást itt hagyjuk. Ő hűséges, őszinte szolgám; de mégsem kell a titok tanúit ok nélkül szaporítani. A beteggel hajnalszürkület előtt itt lehetünk, senki sem veszi észre a dolgot. Te, Sárám, addig egy félreeső szobát készíttess számára. S ki merne engem gyanúba venni? Különben is nemesi jogom, főrendi helyzetem és országtanácsosi rangom e házat minden kutatástól eléggé védelmezi. Ha meggyógyult, baj nélkül visszük át a határszéleken.

Sára megint összekulcsolta kezét, s leírhatatlan szorongással esdeklék:

- Az Istenért, csak ide ne hozzátok őt!

Haller fürkésző tekintetet vetett rá, de amely másodperc alatt elveszté minden élét. - Kedves Sárám, igazad van. Jelenléte alatt örökös nyugtalanságban volnál, s gyönge idegeidet a remény és aggodalom, a részvét és félelem fölváltva izgatnák. Neked mindenekelőtt nyugalomra van szükséged; más tervet találunk.

Sára arcán pír és sápadás nyargalt végig.

Judit szíve hangosan vert, előbb rebegés, utóbb öröm miatt.

Haller Péter szavait száraz köhögés tartá egy kevéssé vissza.

- Őhe, őhe - igazítá a férj torkát -, őhe! A határszélen van egy régi vadászváram. Két szobája és főterme még használható. Odavisszük Jánost, s Judit húgom Brassóból orvost és szakácsnőt hoz ki. Ezek, míg foglyunk Moldvába nem ér, haza nem mehetnek. Fölséges ötlet, hehe! Távollétünk alatt lesz elég foglalatosságod, Sárám a Fehérvárra készülődéssel. Mert én önző vagyok, s a vadászlaki unalomért magam és Judit húgom nevében díjul követelem, hogy még e télen a fejedelem udvarába vezethesselek. Hivatalos kötelességeim is odaszólítanak. Nem alkuszom. Kívánságomból hajszálnyit sem engedhetek.

Sára kezét nyújtá.

A szebeni házban egész napon át élénk mozgalom mutatkozott.

Alkony beálltával a hintót elővonták.

A kocsis hámozni akará a lovakat.

Haller útibundái rendben voltak, midőn Tarnócziné nagyasszonyom megérkezett.

- Még csak ez kellett! - mormogá Haller.

- Hogy szökünk meg előle? - sóhajtja Judit.

- Értesítse érkezése felől, kedves húgom, Sárát. Majdcsak találok én valami ürügyet utazásunk céljának betakarására. Hívja ki, kérem, nőmet.

Ezzel Haller a folyosóra siet napája elfogadására.

Tarnócziné, mint a háromfedélzetű nagy hajó, mely veszélyes tengerútból Indiák kincsével rakottan és koszorúzott árboccal közelít a kikötőhöz, oly büszkén, és felfútt tekintettel halad előre.

- Hol a leányom? Hol van Haller Péterné? - kérdé az őt üdvözlő háziúrtól.

- Mily szerencsének tulajdonítsuk, napamasszony véletlen érkezését?

Tarnócziné jelentő szemet vetett Hallerre, mely ennek egész lelkét fölháborítá.

- De hol van leányom? - szólt a díszterembe lépve.

- Méltóztassék, kedves napam, helyet foglalni... itt, itt, kérem alássan! Magam sietek utána.

Tarnócziné a pamlagon a bal oldalra ült; mert, mint szabadkozott, az elsőség e házban és ily ünnepélyes alkalomkor leányát illeti.

Haller Péter az "ünnepélyes" szóra megijedvén, a mellékszobáknak tartott, hogy rövidebb úton érhessen nejéhez, kinek mármost tanácsolni akarta: a betegség színe alatt mindaddig késni, míg először ő nem beszél az anyjával.

Alkalmasint Mikeséket nagy csapás érte - gondolá Péter, míg egymás után csattogtatá az ajtót. - Megsúgom nőmnek, hogy az elkobzandó jószágok becsárát már kifizettem, s hogy Tarnócziné lefekvése után rögtön útra indulok. S bármit mond az anya, nincs mitől tartson.

Midőn Haller Sára öltözőszobájába lépett, már a két asszony nem volt ott.

Vissza kellett tehát, nem csekély bosszúságára, fordulnia.

A nyitott szobasor hátterében föltűnt a közelgő háziasszony és Judit alakja.

Tarnócziné gyertyaegyenesen ül a pamlagon.

A két asszony előbbre jött, s a fényes világítás mellett látni lehetett volna Sára testének remegését és arca viaszszínét.

- Anyám nem ok nélkül lep meg minket. Tudod, későbbre vártuk.

- Ne feledd a gondviselést! - súgá Judit.

- Te ne feledd reggeli kérésemet! Szegény férjem! Judit, én igen rosszat sejtek. Irgalom Istene!... Judit, erőm elhagy!

Tarnócziné fölemelkedett ülőhelyéből, három ünnepélyes lépést tett leánya felé, s akkor hibátlan, szabályszerű, majdnem mély bókot ejtvén, patetikus hangon szólt:

- Üdvözöllek, Haller Péter országtanácsosnak hitestársa, szeretett leányom, Debrő, Zágon, Zabola és számos jószágrészek királyi adományosa!

Az utolsó borzadály nyargalt végig Sára testén.

- Nem csoda, imádott magzatom, ha meg vagy indulva a nagy örömhíren; sőt reszkessenek térdeid, míg akaratjok ellen leborulnak, hogy magasztaltassék Izrael és Jákob Istene!

Sára nem reszket többé, mozdulatlanul, szilaj hidegen áll anyja előtt.

- A Mikesek fejére ítélet hozatott. Te három okból vagy szerencsés. A mi éltünkre tudniillik először tiszteltek meg benned egy nőt királyi adománnyal; aztán sok, sok vagyon birtokához jutottál; s végre, nem férjed vagy rokonaid érdeme ez, de kizárólag a magadé. Mert, leányom, az istentelen családot te tevéd semmivé, mint kiirtották a régi hősök a sárkányokat, s örök emlékül címereken hordák tettök rajzát, hogy tudja meg az egész világ, és ne feledje el a napok végéig.

- S nincs-e még más nagy örömhír? - kérdé Sára.

- Leányom - szólt Tarnócziné a dermesztő hangtól és tekintettől megdöbbenve.

- Az Istenért, hallgasson, néném! - rimánkodott Judit.

- Mit mondál, he? Nem veled beszélek... De bizony van, kedves leányom, örvendetesebb újság is. Ahogy Meggyesről jövék, fegyverek által körülvett szekérrel találkoztam. Elül sok lándzsás, hátul még több, oldalvást székely darabontok, de felvont karabéllyal.

- Fogja be a száját, napamasszony! - kiálta a szomszéd terembe érkezett Haller.

- A lator Mikes Jánost vitték. Megátkoztam őt. S tudom, hogy a hóhérbárd alatt csak Tarnócziné átkára, a te anyád átkára fog gondolni.

- Ah! - Sára szívéhez kapott.

- Nem engedem e házat több istenkáromlással fertőztetni - monda Haller.

- Ő vendéged és az én anyám! - szólt Sára, férjének nyakába borulván. Megcsókolta kezét, homlokát, ajkait. Haller fagyott, fázott... nem tudá: miért?... - Judit, én édes Juditom, jó éjt! - s kezével Sára csókot hintett a síró asszony elé, és gyorsan távozott; de a díszterem küszöbénél visszafordulva, anyja elébe borult: - Ó, anyám, te engem átkoztál meg! Én nem panaszlok ellened, sem itt, sem ott!

Kezeivel a földre és az égre mutatott. - Jó éjt, anyám! - s ezzel eltűnt.

Judit az ajtó melletti nyílt almáriomon vékony pengést hallott. Elébb szemeivel kísérte a gyors Sárát, s aztán utána indult, hogy elérhesse; de midőn már az írószobában volt, Sára a falajtó nyitját éppen becsuká.

Haller Tarnóczinéval maradt.

- Leányom komédiásnő lett - szólt ez -, s ha nem Bethlen Istvánné udvarában, akkor e szép mesterséget Judittól tanulta.

- Kegyelmed szívtelen... elvetemült asszony! - kiálta levetve minden szelídségét Haller.

- Mit mond ez a pávián? - kérdé elfordulva Tarnócziné egy harmadik személytől, mely nem volt sehol, de amelyet képzetében az árva özvegy a kemence mellé állított, hogy vallassa. - Azt mondja-e, hogy ő pávián? Azt bizony! Hogy szép felesége az ő majomképébe szerelmes? Azt bizony! Hogy neki ennélfogva felesége bolond szeszélyei miatt szabad még a napáját is sértegetni? Azt bizony! S hogy köszvényes kezével, lábával hetvenkedhetik, mint egy fiatal részeg pandúr? Azt bizony?

- Csak tessék napamasszonynak ismeretlenével tovább is társalogni. Én azalatt fogatok.

- S hová készül fiamuram? - kérdé most visszafordulva Tarnócziné. - Ilyen hűvös éjjel és olyan egészséggel mint a kegyelmedé, könnyen utazhatik a másvilágba is.

- Nem a másvilágba, napamasszony, csak Fehérvárra megyek, hogy amennyiben tőlem telik, segíthessek Mikes Jánoson.

Tarnócziné a harag és ijedelem miatt pirossá lett. - Én is fogatok. Hadd segítsek, a magam módja szerint, Mikes Jánoson.

- Induljunk tehát egyszerre. Legalább azalatt csöndesen lesz Sára.

- Csöndesen, kiváltképpen a kegyelmed távozása miatt! - válaszolá a napa, s kirohant, hogy kocsiját elővonassa; de a szabadban hamar eszébe jut, hogy Haller hatalmas hivatalnok, hogy a fejedelemnek Mikes Móric iránti szívessége igen rossz előjel, s hogy az előteremben ő legkevésbé viselte oly modorban magát, mely az udvarnál még csak bebocsáttatásra is képesítse.

Kár volt megsérteni a pávi... nem, nem... Haller Pétert. S miért mondá leányom, hogy őt átkoztam meg, holott én Mikes Jánosra... Seregek ura! Mely sejtelem! Ne tovább, pokoli gyanú!... De mégiscsak tovább, tovább!... Haller Péter nem mehet Fehérvárra. Inkább kocsijának kereke elé dobom Sárát, hogy csak testén át haladjon ki, ha tud, a kapun. Zakariással kell előbb szólanom! Csak egy adat, csak egy látszat!... De ha a pávián féltékeny, hol állhat meg a tettben? Ahá! Haller nem tud ölni. Csak elűzi nejét. Hadd űzze! Én Sára második férjétől várok utódokat. A Mikes-birtokokért végre is unoka kell. Hiba volt tőlem Rákóczi deli kíséretéből nem választani Sárának élettársat! Az embert szenvedélyei a határzó percben korlátolttá... - Gyűlölöm Hallert!

Haller pedig, kit napája gyűlölni kezdett, nem gondolhatott többé elutazásra, mert Judit leverten, aggódva, s némi kifejezésével a rémületnek jött vissza. - Sára becsukta előttem a falajtót. Ezt ő sohasem tevé eddig. Kértem, rimánkodtam, nem válaszolt. Hálószobájába kellett, hogy vonuljon, különben megszánt volna!

- Bizonyosan az anya szívtelensége mélyen hatván rá, nem fojthatta el tovább könnyeit és zokogását, s erősebb fájdalmaink a magányt szeretik. Hagyjuk félóráig egyedül, akkor majd be fog bocsátani.

Haller szavai alig nyugtatták még egy percig Juditot.

- De miért zárta be a tőle harmadik szoba ajtaját?... Mintha a meglepetéstől iszonyodnék! S miért iramlott, amint közelítettem? Miért vetett oly rémült és rémítő tekintetet rám, mely véremet megfagylalá?

- Nem tudom, hogy történt, de én is egészen átfáztam, midőn nyakamat átkarolá, és szeme szemembe villant - szólt Haller aggodalommal.

- S mily hangon mondá a "jó éjszakát!" - folytatta Judit. - Úgy tetszék nekem, mintha örök éj jönne a földre, melyben a vak sötétség miatt a testvér sem borulhat testvére dobogó keblére, hogy elpanaszolhassa, amit vesztett, és amit soha többé nem találhat fel. Ó, Istenem! Istenem!

Judit könnyei omlottak.

- Menjünk, menjünk hozzá! - szólt Haller karját nyújtva.

Amint pedig az ajtóhoz értek, Judit történetesen a nyílt almáriomra veté tekintetét, s ekkor Haller erős rándítást érzett karján. - Midőn idelépett Sára, vékony pengést hallottam, mintha egy húr pattant volna el... nem... mintha üveglemezt érintettek volna egymáshoz... nem, mintha acél acélra csapott volna... Haller!

E nevet sikoltva mondá Judit. - Haller! - ismétlé, kiragadva karját ennek karja alól. - Haller! Nézzen erre az almáriomra!

Judit mintha a gorgonfőt^[248] látta volna maga előtt, hátravetett derékkal, előreterjesztett karral, mozdulatlanul, mereven, életjel nélkül állott. Csak kidülledt szemei függtek dermesztő kifejezéssel egy ponton.

- Juditom, az Istenért, talán rosszul van? - szólt Haller hozzá fordulva.

Judit végigvonta kezét az almáriom irányában, s ajkai mozogtak hang nélkül.

- Számlálja! - tört ki a keresett szó.

- Mit? Az Istenért! - tudakolá a sápadt Haller.

- A vadászkéseket.

Haller számlált, s hajszálai merevedtek mindig fölebb, verítéke csurgott arcán.

- Huszonhárom!

- S mennyi volt tegnap?

- Annyi.

- A tőröket! - kiáltá Judit.

- Egy, kettő, három, négy, öt... hat... hét.

Azontúl Haller kezét ereszté le felülről, számlálás helyett. Képe hamuszürkévé lett, karja aláhullott, s most csak ujjai számláltak a haldokló vonaglásához hasonló rángásokkal.

- Segítség! - kiálta ekkor. - Hej, holla! Segítség! - s nyargalt a szobasoron át. Judit utána, lihegő mellel s egy őrjöngő szétdúlt tekintetével.

Haller rohanva veté magát a falajtóra úgy, hogy az beszakadt testének súlya alatt.

Tántorogva, ittas léptekkel, a csapás miatt fuldokló mellel ér hálószobája bejáratához; Judit az asztalról fölkapva a csengettyűt rázta, és zsivaj, sürgés-mozgás hangzott a háttérben.

Az ajtó nem engedett a háziúr nekiszegzett vállának.

- Zakariás, Zakariás! - kiálta ez.

- Itt vagyok, nagyságos úr!

- Törd be az ajtót!

Erőlködék. - Nem lehet, nagyságos úr!

- Sára, Sára! - zokogá iszonyú hangon a szerencsétlen Haller. - Csak egy szót! Ne tégy őrültté!

Mély csend.

- Törjétek fel bárdokkal az ajtót!

A cselédek nyargaltak ide-oda, senki sem sejtve a csodálatos jelenet okát...

Végtelen idővel utóbb - az emberek csak egy óranegyednek nevezték a roppant közt, mely a lassú percekben több szenvedést teremtett, mint a boldogság gyors évei örömet - egy durvább kéz ki merte vonni Sára szívéből a tőrt.

A vértelen holttest előtt földre borulva hevert Haller. Hátrább félkört formált a cselédség, térdén zokogva és imádkozva. Juditot ájultan vitték el.

- Irgalmazz, Isten, asszonyunk lelkének! - rebegé a házmester.

- Irgalmazz, irgalmazz! - hangzék a kar imája.

Ó, minő csend!

- Irgalmazz!

- Átok reád, elfajult lány! Sírod legyen a fertőzet helye! Ijedve tekintsen rá a hívő, s legiszonyúbb bűneit fejfád előtt gondolja ki a gonoszság! Átok reád, Tarnóczi Sára! Mert megloptad családod becsületét és vagyonát, hogy ellenségeinknek lábaihoz dobjad!

A kegyes árva özvegy mondotta ezt az imádkozók háta mögött állva, dúlt arcvonalakkal, de egyenes, büszke helyzetben.

- Vessétek ki az őrültet!

- Ne bántsátok, ez az anyja!

- Tigris, halottat rágó hiéna, de anya nem! - tiltakozék a cselédség egy része.

- Fogjátok be a szájatokat! - szólt Zakariás. - Hiszen magatok tudjátok, hogy ez az átkozódó: Tekintetes, Nemzetes és Vitézlő Tarnócziné nagyasszony, a mi boldogult úrnőnk édesanyja.

Haller Pétert az átok és a zaj a földről fölemelte. Keresé szemeivel napáját; de nem látá sehol. A valóság és álom bősz vegyületéből fogamzott-e az ádáz jelenet, mely ördögi képleteivel félöntudata előtt vonult el? Körülhordá tekintetét. Néhány cseléd a szobában volt; a többi már kívül. Nem, nem átkozhatta meg halottágyán őt az anya! Oly szívet, mely erre képes volna, a jó Isten keze nem alkothatott. Engem egy rossz lélek kísértett meg ez álomlátással! Ó, Sárám, Sárám! Miért éltelek túl! Ki fejti meg a gondviselés talányait?

Haller holt neje elé borult, megcsókolta a hideg ajkakat, s akart volna imádkozni.

Tarnócziné Zakariás adatai után a névtelen lovagban Mikes Jánosra ismert, s egyszerre tisztába jött Sára helyzetéről s magaviseletének indoka iránt.

Midőn keblében a harag legfőbb fogra hágott, történt a borzasztó tény, mely az anyát leányától ugyan, de a fukart gazdag vagyontól fosztá meg. Mennyire lázítá fel vallásosságát az öngyilkossági bűn? Nem könnyű kipuhatolni; mert árva özvegyünkben a hit a képmutatással úgy összevegyült, hogy maga sem tudná a szerep és a való határait kijelölni. De az bizonyos, hogy a fösvénységen ejtett halálos seb fájdalmánál még százszor elviselhetetlenebb volt az a gondolat, hogy egy Tarnóczi leány képes lőn öngyilkosságra egy Mikes fiú iránti szerelemből.

Ennyi hatás együtt átkoztatá meg az anyával a lány holttestét, sírját, nevét.

De nincs szív, melyben semmi sem volna letéve azon közérzésekből, melyek nélkül az emberiség nem tudná magát fenntartani, s az erkölcsi rend kihaltával fajilag is kihalna.

Ha Haller támadja vala meg Tarnóczinét, ez dacból talán folytatta volna istenkáromló átkait; de midőn a szolgák, az engedelmességhez szokottak s a még alig ismert háziasszony holtteste mellett könnyeket ontók lázadtak fel az "anya-tigris szíve" ellen, s a "rangos nőre" megvetéssel és undorral tekintettek: ó, akkor az árva özvegy nem volt többé bátor és büszke asszony. Kiosont a halottas szobából, lopva lépdelt az alig világított folyosón, fürgén simult a falhoz, ha ajtó nyílt, s midőn szobájába ért, két könyökére támaszkodva, s tenyerével eltakart arccal ült, ült sokáig. - Sára! Sára! - rebegék ajkai hol haragos, hol síró hangon.

Éjfél lőn, míg erőt vett arca fölemelésére. Aki most az ő vonalaira tekintett volna, a többi indulatok kifejezésénél talán mélyebb bánatnyomokra találna azokon.

Tarnócziné a szomorúan világoló mécsnél, melyet egyedül hagyott volt égni, megsimítá zilált fürteit, és a szabadba ment. A temérdek gyertyafény kijelölé a szobát, hová Sárát vitték. Az anyának hosszasan függött a csillogó ablakokon szeme; míg a téli hideg éjen tagjai - mert meleg ruha nélkül jött ki - dermedeztek. Fölmenjen-e a terítőhöz? Hisz neki joga van látni a tetemet, melynek életet adott... és halált. Ő az anya és a magzatgyilkos, ő keresztelteté és átkozta meg, szoptatta és falta föl gyermekét... a nő Szaturnusz.^[249] Ó, Sára! Az ablak homályosult-e el, vagy Tarnócziné szeme, hogy alig lát odáig? De a teremből most lehallott a zokogás... egy síró asszony hangja. Judit kesereg az anya helyett, ő tépi köntösét, szárítja leomló hajával könnyeit. El, el innen!

Az árva özvegy Tarnócziné nesz nélkül lassan ment az istállóhoz, be-benézett az ajtókon kísértetileg, vértelen arccal, visszafojtott lélegzettel, s végre megtalálá a jászolt, hova lovai voltak kötve. A függő lámpa elutasítá a kocsis fekhelyéhez, s Tarnócziné jól megnézte, nehogy mást költsön fel. Maga vitte holmiját a kocsiba, maga tartá a gyeplőt kezében, míg a kocsis csendesen fölnyitja a kaput, és Nagyszeben utcáin szerényebben s kevesebb zajjal alig haladt valaha fogat tovább, tovább.

A kései félhold fukaran osztott sugarakat az útra és környékre. Suhamlott a szél, változtak a felhők és a láthatár tünetei. Árnyak foszlottak szét, fény gyűlt összébb, s huzakodott tova. Tarnócziné Sára tetemét is látta a fűzágak közt ellebegni, s néha oly különös szeszélyei vannak az éjnek, hogy néző szemünk kilopja agyidegeinkből eszünket. Ez bántja a halott anyját, s az, hogy még rosszabb behunyni a pillákat, mint nyitva tartani. - S mi is volt Sára végszava? - kérdé magától a kérdező. - "Én nem panaszlok ellened, anyám, sem itt, sem az égben!" Gyermekem, megtarthatod-e szavadat? Ó, ó!

A kocsis lassan hajtott. Senki sem nógatta. Mentek is, nem is a lovak.

Hajnalszürkületben ért Tarnócziné azon helyre, hol az előbbi napon szilaj elragadtatással énekelé:

S mily más vala hangulata!

De mégsem más.

Amint közeledett ahhoz a ponthoz, hol a fegyveres őrizettel és a fogoly Mikes Jánossal találkozott egyenesebben ült a kocsiban, szemeit bátrabban hordá körül, s arcán a bánat mellett szilaj érzések táboroztak.

- Sára! Sára! Miért szerettél éppen családunk halálos ellenségébe? Hol láthatád őt? Micsoda ördögi mesterséggel nyerte meg egy perc alatt szívedet? - sóhajtá az anya, s folytatá rá a bosszút szomjazó démon: - De nem viszonozta-e lányom hajlamát Mikes János? Zakariás értesítése szerint a névtelen lovag mély fájdalommal tekintett Haller szebeni házában minden tárgyra, s külsője után ítélve e lovag nem lehetett más, mint Mikes János, Istennek hála! Ha én magzatot vesztettem: ő a szeretőt siratja. S melyikünk keserve nagyobb? Hahaha! A szerelem a legerősebb szenvedély. Száradjanak el rögtön könnyeim! Vigadjunk!

Oly pokoli nevetés hangzék az árva özvegy ajkairól, mely a boszorkányéjeken is fülfájást okozott volna.

Aztán - fűzé tovább gondolatait - mivel lettek baleseteim miatt a Mikesek kevésbé szerencsétlenek, mint tegnapig valának? Elvesztettem jószágaikat, de visszaadja-e nekik Rákóczi? Bizony a fejedelem fukarsága nem fogja a közpénztárt a nótapör természetes eredményeitől megfosztani. S mert leányom meghalt, változik-e a nőrabló Mikes fiakra mért büntetés súlya, és a szülék kétségbeesésének mértéke? Mikes Zsigmond és Kornis Ágnes erőtlen lelke még gyűlölni sem tud igazán. Én remélek!

Tarnócziné megint a zsoltárból énekelé:

De a dal most már nem sikerült úgy, mint kellett volna. Hiányzott belőle a riadó öröm; a hang csalfa és elfátyolozott lőn, s a versszak végével Tarnócziné egy könnyet törlött ki szempilláiból.

Ó, hogy bosszankodott e gyöngeségén!

Meggyesen egész lelkierejét visszanyerte.

Megint a piac közepére hajtatott.

Gondolá: hátha készítik már a vesztőhelyet!

De semmi ilyest nem látott. Az emberek tolongtak, azonban minden kíváncsiság nélkül; ki-ki dolga után indult, az országgyűlési uraktól kezdve a leglomposabb favágóig.

- Nem akarnak-e itt senkit kivégezni? - kérdé Tarnócziné egy városszolgától.

- Igen, a napokban akasztanak - válaszolá ez.

Az árva özvegynek az akasztás nem volt ínyére, mert tudta, hogy a nemesembert bárddal végzik ki. De az ő gyűlöletében még a hihetetlen is lehetőnek látszott.

- Talán éppen nagyurat? - tudakolá tehát sugárzó arccal.

- Egy kocsist, ki asszonyát az úton megölte.

- Hajts hamar valamelyik vendéglőbe! - szólt kedvetlen meglepetéssel Tarnócziné.

Az országgyűlés miatt nem volt könnyű szállásra találni; s már a kisebb fogadókból is kifogyott, midőn egy korcsmáros saját szobáját ajánlá, Tarnócziné nézete szerint, hallatlan áron. De a kialkuvás mégis sikerült neki, s míg poggyászait behordák, hogy az időt használja, a városban körültekinteni ment.

- Hol van itt a börtön?

- Forduljon az asszony jobbra, s az első utcában bal kézre megtalálja.

Tarnócziné a börtönhöz ment.

Az apró ablakok sűrű rostéllyal borítva, s nedves, penészes fal, a föld alatt bolthajtás, melynek üregéből lánczörej tört fel, egészen megnyugtaták őt. Ily barlangban a lég nagyon dohos lehet, s minden arra mutat, hogy Mikes János a kevés napot, mely kivégeztetéséig még hátravan, igen alkalmatlannak fogja találni.

Az árva özvegy hosszasan édelg a börtön látható hiányain, s pótlékul hozzáképzeli a poshadt vizet s a keletlen, fekete kenyeret, melyen a rabok tengődnek, s ha később eszébe nem ötlik, hogy a szász hatóság fogháza egy főbb rangú nemes számára aligha vétethetett igénybe, a nyomor és bűn hajléka előtt több vigasztalást szerzett volna magának, mint a szentegyházban.

- Jóember - tudakolá most -, kend meggyesi polgár-e?

A kérdezett nem érte magyarul.

- Jóember, beszél-e kend a mi nyelvünkön? - szólított meg egy másikat.

- Képemről láthatja az asszony, hogy székely vagyok.

Ez sem volt oly egyén, kire Tarnóczinénak szüksége volt.

- Jóember, született szász-e kend?

- Az vagyok! - válaszolt a most kérdezett.

- Tán éppen meggyesi lakos!

- Meggyesi polgár és szappanyos.

- Nem tudná-e megmondani, hány börtön van Meggyesen?

- Csak egy, s még az is igen sok számunkra. Mi békés alattvalók vagyunk, az adót megfizetjük, és senki marháját nem bántjuk.

- Igen helyesen teszik kendtek. De nincs-e vagy egy fogoly a városban, kit elnézésből nem a börtönben őriznek?

- Tudtommal nincs.

Ujjongó öröm tört ki Tarnócziné arcán, s könnyű léptekkel tért a fogadóba vissza.

Ott nagy zavart talált.

Szobáján keresztül vittek málhákat a szomszéd szobába, melyet egy udvarias öregúr oly hölgynek engedett át ideiglen, ki csak néhány órát akart itt tölteni.

Paszomános legények nyargaltak ki s be, az árva özvegy béketűrését nehéz próbára téve. Már tiltakozni is akart a kíméletlen mód ellen, mellyel nyugalmát háborították, midőn az új vendég kinyitván az ajtót, a küszöbön vizsga tekintettel állt meg, és rövid habozás után mosolygó arccal kiált föl: - Hisz ez Tarnócziné! - s azzal ölelésre siet.

Az árva özvegy hátralépett; de az ölelést nem háríthatá el. Pedig az úrhölgy, ki őt keblére szorítá, egyik vala Heródiás leányai közül, kik Mikes Zsigmond uram házában pengeték a hárfát, világi dalokat énekeltek, s idegingerlő mozdulatokkal táncoltak még a boldog emlékű Tarnóczi Sebestyénnel is.

- Be rég nem láttalak, Rebekka!

- Sok éve nem találkoztunk! Akkor még fiatal voltál te is - szólt Tarnócziné azon hitben, hogy az eltűnt korra célzással sebet ejt Heródiás leányán.

- Úgy van, Rebekka! Akkor még egy kevéssé tőlem is féltéd Sebestyént, pedig nem volt miért, mert ő Mikes Zsigmondnénál oltározott, ámbár ez mindkettőnknél legalább hat évvel volt idősebb.

Tarnócziné arca hamuszínűvé, majdnem szederjessé lőn.

- De mily véletlen hoz most össze minket? - kérdé a vendég, hogy más fordulatot adjon a társalgásnak.

- Én Szebenből hazautazom - szólt vontatva, hidegen Tarnócziné. - S te?

- Meggyesre vagyok a fejedelemnőtől betegápolónőnek küldve. S éppen a polgármestert akarom hívatni.

Ezzel komornyikját útba is igazítá.

- Képzelheted, Rebekka - folytatá a cseléd távozása után - képzelheted, hogy még a tükör által sem hagyom magamat ámíttatni, különben egy szép és fiatal lovaggal aligha mertem volna - még betegsége alatt is - egy són és kenyéren élni... A szobát nem is említve.

Tarnócziné sötéten tekintett a palotahölgyre. Érzések támadtak keblében, melyek körvonalazva nem voltak; de azért oly lehangoló erővel bírtak, mintha nevök a marcangolás, égetés és a keselyűkörmű gyanú volna.

- Félek, hosszasan kell e városban mulatnom - fűzé tovább a palotahölgy -, mert lovagom, mint az udvari orvos mondá, igen mély, bár nem halálos sebet kapott.

Tarnóczinénak eszébe jut, hogy a kocsin a fegyveresektől kísért fogoly hanyatt fekvék, mi szintén beteges állapotot árult el.

- Az ifjú palotahölgyek - kezdé megint a betegápolónő -, saját tíz körmeikkel kaparnák ki szememet, ha szép bajnokomat az egész télen ágyban fognám tartani. Mindenik meg akar általa hódíttatni, még a farsangon. De Rebekka! Te rosszul vagy?

- Boldog a méregkeverő! - tört ki Tarnócziné... - Fejem fáj, nem érzem jól magamat! - folytatá magához térve.

- Ah, most jut eszembe, neked valami kedvetlenséged volt leányod miatt.

- Igen, mikor szültem. Még rajtunk van a bibliai átok! Te szerencsés vagy, sohasem betegedtél le.

Annyi gúny és keserűség volt Tarnócziné szavaiban, hogy a palotahölgy nem tudá: sértve vagy megilletődve legyen-e?

A kényelmetlen csendet a polgármester érkezése szakítá félbe.

- Hogy a fejedelemnő őfensége parancsát teljesíthessem, mihelyt a hírnöktől a levelet átvevém, az egész városon minden vagyonosb polgár házát személyesen megvizsgáltam, remélvén, hogy még találhatok tiszta, egészséges és szépen bútorozott szobára; de fáradságom sikertelen volt.

- S kegyelmed nem teljesíté őfensége parancsát? - kérdé feltűnő megütközéssel a palotahölgy.

- Oly vakmerő, nagyságos asszonyom, nem valék - szólt a sima polgármester. - Feleségemet költöztetém a napamhoz Segesvárra, s most szállásomon két szobával rendelkezhetik nagysád.

- Köszönöm a fejedelemnő nevében, polgármester úr, szívességét. S hogy van betegünk?

- Istennek hála, már javul. Holnapra ígértem, hogy gyorspostát küldök kedves szüleihez, mely jelentse betegségét és gyógyulását... S mikor leend nagyságodhoz szerencsénk?

- Régi barátnőmmel akarok egy órát tölteni, s aztán...

A palotahölgy Tarnócziné felé fordult. - Az Istenért, Rebekka! Mi bajod?

Tarnóczinénak ujjhegye is kék volt, s arcának torz vonalai rémítő kifejezésűek valának.

- Az orvosért futok - szólt a szolgálatra kész polgármester. - Orvosunk igen derék, tapasztalt férfiú.

- Nem szükség - hebegé alig érthetőn az árva özvegy -, csak a fejem szédül. A szabad lég segíteni fog rajtam. Ó, hogy lovaim ki vannak fáradva! Hamar kellene otthon lennem.

- Ha őnagysága velem parancsolni méltóztatik, a leggyorsabb postalovakat rendelem ki. Csak tessék a cédulába beírni, hogy tisztelt barátnője a fejedelem ügyében utazik.

Tarnócziné dúlt tekintetében fölvillant az öröm sugára.

A palotahölgy aláírta a polgármester által fogalmazott cédulát.

Félóra alatt öt délceg ló volt az árva özvegy kocsijába fogva.

- Ideje, hogy már meglátogasd betegedet - szólt Tarnócziné. - Meséld el neki a legújabb szebeni hírt. Kíváncsi vagy rá, ugye, kedvesem? Nem csoda. Én egyébiránt hiteles forrásból tudom. Halld!... Haller Péterné tegnap este meggyilkolta magát egy kalandor iránti szerelemből.

- Az Istenért, hisz ő, ha nem csalódom, a te leányod?!

- Tulajdon leányom - szólt Tarnócziné. - Nekünk fő szerencsétlenségünk, hogy szülünk. Mi hozzuk világra a bűnt. Meséld el Mikes Jánosnak Tarnóczi Sára történetét.

- Szegény asszony! Őrültté tevé az anyai fájdalom! - sóhajta a palotahölgy, szemeivel kísérvén a távozó kocsit.

Midőn a várost háta mögött hagyta, Tarnócziné megállítá a lovakat, előköténye zsebéből egy hímzett erszényt vett ki, és azt a postakocsis elé tartá: - Látod-e ezt?

- Látom!

Ekkor saját tenyerébe önté tartalmát, s a dénártól az aranyig minden pénznem tarka vegyülete csillogott a kocsis elé.

- E kincs a tied, s még ennyit kapsz otthon, ha szélvészként rohansz. Fölfordul a kocsi, mondod. Nem baj, az én nyakam törik ki; te nyeregben ülsz. Kidőlnek a lovak, mondod. Nem baj, kettős árat fizetek gazdádnak. Induljunk!

Eszeveszetten nyargaltak; de a gondviselés szigorú volt az árva özvegy iránt. Nem tört el sem kerék, sem tengely, sem rúd.

Tarnócziné oly különösen érzé magát. Arca meggyulladt, a tájék körüle levegőstül eltűnt, s majd ismét visszakerült hideg és csillogó, téli szépségében. Táncoltak a hegyek, s megint komolyan néztek rá, mintha szégyellték volna széles jókedvöket. A hanyatló nap fájón tekintett Tarnóczinéra. "Búcsúzzál el tőlem, búcsúzzál el tőlem! Én örök életű vagyok; de az emberi nem változik mindig; más-más arcokkal néz rám. Búcsúzzál el szép sugáraimtól! Azonban tán holnap mégis látjuk egymást... meglehet, én vihar közül, te kétségbeeséssel!" Könnyei omlottak az árva özvegynek. Rosszul érzé magát. Valaminek kellett rajta történni, mi az erős testből éveket lopott ki, s az erős lelket lággyá hangolta. Roskadtan ült a kocsiban, az állomásoknál nem volt sem étvágya, sem pihenése.

Másnap csakugyan kezdett alkonyodni, s az időnek pályahosszán hibátlanul járt a földünket világító égitest. Tarnócziné kocsija keresztútra ért. Jobbra Mikes-várhoz, balra Szentlélekre megy, ki hová akar. Most búcsúzó sugarak vadon tekintettek az özvegy lelkébe. - Hajts jobbra! - mondá a tudakoló kocsisnak Tarnócziné. Ekkor számításokba mélyedt.

- Meggyestől Szebenbe és vissza huszonnégy órámba került. Ha Mikeséknek futárjok volt Meggyesen, legfölebb tizenhat órája, hogy a halálos ítélet hírét vették; mert postalovaim gyorsaságát nyolcórányi előnynek számíthatom. Ha pedig nem volt futárjok, akkor tíz órája sincs, hogy a történtek felől értesültek. Bánatjok még friss, és szép látványt ígérhet. Miként hathata kedélyökre az ítélet? Zsigmond bővérű, ingerlékeny egyén. Őt alkalmasint megütötte a guta a leányomra szállt jószágok és a két fiúra kimondott fővesztés miatt. Zsigmond most a terítőn van. S hát Kornis Ágnes? Ó, e kígyónak szívós élete van! Könnyen tud sírni. Nem hiszem, hogy szíve megrepedt volna. Szerencsére János befogatását vagy én jelenthetem neki először, vagy legalább a veszélyes sebet, mely miatt mozdulni sem tudott, és a fegyveres csapatokkal körülvett kocsit, melyet az anya a kivégeztetés előjeléül tekinthet. Hiszen tizenkilenc óra kell, míg a polgármester postája a jobb hírekkel Mikes-vár kapujához érkezik. S mi nem fog tizenkilenc óra kínpadján Ágnessel történni? Hahaha! Nem én vagyok a boldogtalan! Hitem ok nélkül tántorodott meg. Tarnócziné még fog örvendeni, vigadni, tombolni... Ne mondjátok, hogy most temetik leányomat! Ne idézzétek föl az árva bánatot, midőn a bosszú kezébe akarja venni a királyi pálcáját. E nagy ünnepen felségsértés volna a könny. Majd azután, azután!... Ó, mégis mily sivatag élet!...

Ily gondolatokban zavará meg Tarnóczinét a postakocsis.

- A várba hajtsak-e?

- Állj meg a domb alatt! Majd szólítalak.

Tarnócziné leszállott.

Gyalog haladott föl a dombon.

Egyszerre fényözön csapott szemébe.

A nagyterem; oda terítették ki Zsigmondot - gondolá.

Sietett a nehéz bunda s a szaggatott lélegzés dacára.

Lába kövekbe botlott, a veríték csurgott homlokáról. - Nem tesz semmit! Ki ügyelne most egészségére, életére!... Bosszú! A bosszú!

A kapuhoz ért.

Teli kocsikkal az udvar. Csillog-villog a főterem, sokkal inkább, mint Szebenben az a szoba, hol Sára feküdt... Most ő a sírboltban alszik! De mi történik itt?

A kapu mellé vonult Tarnócziné, várva az első kilépőre, hogy előhíreket szerezhessen.

Erdőmesterünk lépett ki. A holdsarló alig világítja.

- Hogyan halt meg Mikes Zsigmond nagyuram?

- Félrebeszél kegyelmed? Zsigmond úr egészséges, mint a makk.

- S az asszony?

- Virít.

- Miért hát e sokaság, e világítás?

- Mert Kassai uram őnagysága tegnap elhozta a fejedelem kegyelmét.

- Ne űzzön tréfát egy szegény asszonnyal.

- Ma tánc van. Jöjjön be kegyelmed, s nézze meg, ha tetszik.

- Ha... zudsz!

Ekkor megzendült a teremben a hegedű és tárogató. Régi nóták, húszévesek, Heródiás leányainak korából!

Az erdőmester egy tagolatlan, de iszonyú sikoltást hallott.

Tarnócziné holtteste a földön hevert.

Segítség érkezett, s a halottat azon szobába fektették, hová régen férjével együtt volt beszállásolva.

Kevés említenivalónk van még.

Rákóczi tekintetbe vevén életének Mikes Móric által történt megmentését s a hű szolgálatot, melyet Mikes Mihály és Kelemen bizonyos ügyben eddig is tettek és remélhetőleg még tenni fognak, előre elkészíté a kegyelmezési levelet, s eredetijét rögtön Meggyesre küldé, úgyhogy az csak formaság tekintetéből nem hirdettetett ki az ítélethozás napján. Ezen oklevél hiteles másolatát pedig egy futár hozá Kassaihoz, oly utasítás mellett, hogy a korlátnok személyesen adja át Mikes Zsigmondéknak, még mielőtt az ítélet híre megérkeznék.

Kapronczai nagy úr lett.

Lupuj leánya a litván herceghez ment nőül; de azért mégis volt némi viszálya a moldvai vajdának az oláhországival. Rákóczi a már többé komolyan nem fenyegető ügybe avatkozni, a Máté vajdával kötött szerződmény szerint, szükségesnek hivé. Történt is némi puskatűzváltás. Az első összekoccanásban az erdélyi tábornak csak egy halottja volt, s ez is mintha szándékosan kereste volna a golyót.

Mikes Jánost értem.

Nyugodjék békével!

Regényem többi személyeinek sorsáról nincsenek adataim; pedig magam is szerettem volna tudni: férjhez ment-e Mikes Mihály uramhoz a szép Judit asszony? Egy történetbúvár barátom állítja, hogy Haller Péter második neje valami özvegy Naprádiné lett volna, kivel a legboldogabb házassági szövetségben élt. Félek bírálóimtól. Maradjon homályban e kérdés.

154. Idézetek az Újtestamentumból, Máté 3, 10., 12. ^[VISSZA]

155. Heródiás a palesztinai Heródes-dinasztiához tartozó Filep, majd Antipás felesége. Leánya, Salome szép táncának hatására ígérte meg és hajtatta végre Antipás Keresztelő János lefejeztetését. (Újtestamentum, Máté 14,1-12.). ^[VISSZA]

157. Az Ótestamentum (Sámuel Első könyve, 2,12-25.) szerint Éli pap fiai Beliálnak, a gonosz szellemnek engedve paráználkodtak, ezzel megszegték Jehovának, Izráel istenének parancsolatját. ^[VISSZA]

161. Főpapi süveg és a római pápa hármas koronája. ^[VISSZA]

162. Nikolaiták: az efezusi ókeresztény gyülekezetben alakult szekta, tagjai a pogány bálványáldozati szertartásokon is részt vettek. Az Újtestamentum (János Jelenésekről szóló könyve 2,1-6.) szerint Jézus Krisztus levelet íratott a nikolaiták ellen "Efezus angyalához". ^[VISSZA]

165. Titkos megbízatású küldöttektől. ^[VISSZA]

169. A 17. században a súlyosabb bűncselekményeket, a hazaárulást, felségsértést a latin eredetű "nota" szóval jelölték. Direktor: itt ügyész. ^[VISSZA]

171. A Rubicon határfolyó volt Itália és Gallia között; Julius Caesar a szenátus engedélye nélkül ezen átlépve tette meg az első lépést az egyeduralom felé. ^[VISSZA]

184. Életlehetőségét. ^[VISSZA]

192. Egyrészről - másrészről. ^[VISSZA]

194. Főbenjáró bűn. ^[VISSZA]

195. Büntető eljárás. ^[VISSZA]

201. Az Amadis de Gaula című spanyol lovagregény névadó hőse, Lancelot a Kerekasztal egyik lovagja. ^[VISSZA]

208. Stuart Mária, a katolikus skót királynő, miután összeütközésbe került a protestáns alattvalóival, Angliába menekült, ahol a protestáns I. Erzsébet, mint a hatalma elleni összeesküvés támaszát, 1587-ben kivégeztette. ^[VISSZA]

211. Másfél krajcár értékű pénz. ^[VISSZA]

220. Báthory Zsigmond 1584-től 1602-ig Erdély fejedelme. Törökellenes szövetséget kötött Rudolf császárral, de a törökök elleni háborúban vereséget szenvedett (1596). 1601-ben a Basta és Mihály vajda seregeitől elszenvedett vereség után elhagyta Erdélyt. ^[VISSZA]

224. Az Ótestamentum (Mózes Első könyve, 35, 1-7.) szerint Jákób, a zsidó nép egyik ősatyja Béthelben emelt oltárt "az erős Istennek". ^[VISSZA]

225. Az Ótestamentum (Mózes Első könyve, 19, 31-38) szerint a Lót és leányának vérfertőző nászából született Benhamin volt a zsidósággal ellenséges ammoniták ősatyja. ^[VISSZA]

226. Siserának, az ótestamentumi zsidó népre támadt hadvezérnek seregét isteni erő pusztította el (Bírák könyve 4, 13-16.). ^[VISSZA]

227. A Pál apostolról szóló történet szerint a keresztényüldöző Saulusnak a damaszkuszi úton megjelent a feltámadott Krisztus; Saulus e látomás hatására megkeresztelkedett, s az új neve Paulus lett. ^[VISSZA]

229. Morgana a középkori lovagregényekben a legendás Arthus (Arthur) kelta király tündér nővére; Parceval az ún. Kerekasztal lovagjainak egyike, aki tizenhat társával együtt Arthus király kerek asztalánál ülhetett. ^[VISSZA]

230. Varázsló és jövendőmondó Arthus király udvarában. ^[VISSZA]

231. Servet Mihály (Michel) spanyol orvos, teológus, a vérkeringés funkciójának felfedezője. Szentháromság-tagadó nézetei miatt Kálvin 1553-ban máglyán megégettette. ^[VISSZA]

235. Rákóczi Zsigmond (1622-1652) I. Rákóczi György fia, az erdélyi és magyarországi politikai élet szereplője. ^[VISSZA]

241. A jobbágyfalu közös földterületéből (erdőkből, legelőkből stb.). ^[VISSZA]

243. Enyhébb erőszakos módszerekkel. ^[VISSZA]

247. Udvarosa, házához tartozó embere. (A szó a szláv eredetű "dvornyik" változata.) ^[VISSZA]

248. A görög mitológia kígyóhajú nőalakjának fejét, amelynek láttán az emberek kővé dermedtek. ^[VISSZA]

249. Az idő és a termékenység istene a római mitológiában. Később a görög Kronosszal azonosították, aki, megszerezvén a világ feletti uralmat, sorra felfalta gyermekeit, nehogy a hatalmára törjenek. ^[VISSZA]