MÁSODIK RÉSZ

Mesemondás!

Lehetett is az valaha!

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalrul rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele "egy" óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Nibelungen-énekéhez?

Elmondom, ahogy megértem.

Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!

Megnépesült a kitűzött zászlók környéke.

A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, s ment a zászlók alá.

Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.

Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzetiszínű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott.

Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önként, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

Egy ügyvéd itthagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelöl Pahrendorfnál a kartácszáporral szemközt. A végén ezredes lett. Sohasem tanulta a háborút.

Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie; a római sáncokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hűlt ajkain.

A cisztercita barátok kolostorából három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket úti élelemmel, mikor szekérre ültek. Amint a refektóriumba visszatérve a honn maradt kegyeseket megpillantá, sírva monda nekik: "Ti gyávák, minek maradtatok itthon?"

Elmentek az ügyvédek; nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák; hisz nem volt senkinek panasza.

A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokbul tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.

Híres korhelyekből híres hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.

Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és társainak, s százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásáért elébb megérdemelt.

Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.

Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harc eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.

Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátni népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntödékké. Elfogyott s nem volt kapható a gyutacs a puskához. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosbul készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harcban.

Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércnek.

Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.

A szabadkai föld népe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek fél mérföldre hordó "bácsi" nevű öreg ágyúját.

A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.

Mindenki testvér volt a trikolór alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.

A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel, s tanították egymást hazaszeretetre.

Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.

Ha megverték a sereget, nem futottak szerteszéjjel. Igyekezett ismét összegyűlni, s folytatni a harcot.

S nemcsak az harcolt, kinek fegyver volt a kezében; harcolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Úrihölgyek mentek sáncot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden úri lak a csatatér közelében.

A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem szillabus, sem herézis. Szent volt e harc keresztnek és csillagnak.

S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harcról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. - Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.

Így támadt a nemzeti hadsereg.

Jól van. Ez idáig poézis, de hol a próza? Hát a pénz?

Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.

Tehát az történt, hogy akinek ezüstkanala, ezüstsarkantyúja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lyánykák függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyűjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdíjra gondolni, ha nincs haza?

Nem volt elég.

Akkor rányomtatták papírdarabokra, hogy "Ez a papír a nemzet pénze". S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kételkedett abban. Mindenki azt mondta: "A nemzet nagy úr, amire az ráütötte a címerét, az szent, az a mienk!" És volt pénz elég.

És aztán - a fináncminiszternek nem volt egy jó kabátja.

A hadügyminiszter krajcáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő hadi intendáns mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse az ország pénzét.

És amidőn ezt a könnyszentelte kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy aminek kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s aminek fegyverré kell belőle lenni, abból fegyver lesz; és oda fog jutni bizonnyal, ahova küldve volt.

Így állt fönn a nemzeti hadsereg.

S fél év múlva már csodáiról beszél a történelem.

A kisfiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolór már a világ tiszteletét bírja!

Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.

A komáromi sáncokon táncoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt.

Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehunyva.

Pákozdnál tízezer emberrel rakatják le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök.

Győrnél lovasságot kergetett meg szuronnyal a 11-ik zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.

Losoncon egy táblabíró, egy alispánból lett hadvezér hatszorta nagyobb ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.

Piskénél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj hússzoros ellenerővel szemben a vitatott hidat, és győz.

És mily gyorsak, mily csodaszerűek, mily meglepők mozdulataik!

Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül - Branyiszkónál a hegy meredekének fel törnek át rajta - Szolnoknál átúsztatnak háta mögött a Tiszán! - Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel - Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hogy mikor a folyamon hidat vert a kemény tél, ott mondják el: "Eddig, és ne tovább!"

S végre, midőn ereje teljes összességét egybegyűjtve megáll a küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás, s karjait kétfelé tárva, büszkén kiált ellenfelének: "Ide hát, mérkőzzünk össze!"

S mikor az összemérkőzés után recsegve-ropogva minden ízeiben menekül ki az ellenfél karjai közül!

Vagy nem volt ez igaz?

És ami legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél, mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tízezrével melléje áll, és megfélemlíti tömegével az ellent. Egy helyütt rendszeres álhírekkel kiemeli biztos helyéből az ellenfél hadzömét, másutt megelőzi legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait értik meg, és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. Ahol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg gyalogságát tovaszállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a gazda is koplal.

Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte isten a dolgát! Neve után e ragyogó cím áll: "alkormánybiztos és nemzetőri őrnagy".

Kitűnő állás!

Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.

Eltávozott vidékébül mint képviselő, és visszatért mint alkormánybiztos és stabális tiszt!

Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy ő lesz ott a legnagyobb stratéga.

Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna utána.

Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. A nemzeti színháznak volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a politikával soha. Negyvennyolcban aztán, mikor elvégre még a kulisszák mögé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel foglalkozzék, a szelíd férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy találta, hogy vannak, akik nézeteit meghallgatják. Mire nagy elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: "Sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyű ez a politika!"

Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a haditudomány, mint az ember képzelné.

Csak parancsolni kell, s aztán legyen, aki engedelmeskedjék.

Újonc van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket. Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz, verekedő kortesek, kik önként elmennek szabadcsapatot alakítani. Ezek fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni kell. Pénz van elég. Zebulon számadást sem vezet róla. Tudja magáról, hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az a sok irkafirka?

Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reakcionárius izgatók jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki, s ellenszabadcsapatokat akartak toborozni. Azokat Zebulon kombinált csapatmozdulatokkal delozsírozta helyükből, s kicsiny híja, hogy el nem fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.

Helyreállította a rendet.

Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.

Nagyon könnyű tudomány az a stratégia.

Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön az ellenségre, mint amennyit az hoz magával. Aztán mikor lövöldöznek, iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, ahol meg nem lövik. A többi megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napóleonig.

Most egész nap ki nem szakadnak a járókelők Zebulon kastélyából, mely fekszik egy felsővidéki falu végén.

Futárok, nyargoncok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, újoncokat hozó bírák és tudósítók.

El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében nehány órácskát tölthetni.

A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos mamának pedig még mindig migrénje van, és amellett egész nap eszik, és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e circulus vitiosusban annál jobban hízik.

Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja, abból semmi sincs. A derék asszonyság éppen nem olvas, annál a sajátszerű körülménynél fogva, mert nem ismeri a betűket.

Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt nagyságos asszonnyá lett volna - (no mert hiszen minden nagyságos asszonynak kellett elébb valaminek egyébként lenni) - tehát Zebulon úr tisztelt életpárja annak előtte parasztleány volt. Mondjuk ki igazán: szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni. Zebulon úr igen boldog házasságot élt, s legalább azt a jót nyerte a feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől, kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.

Azért ő beszélt Bolingbroke hercegről is, és ötödik Fülöp spanyol király kegyetlenségeiről, akiket a színpadról jól ismert. Színházba szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a súgóval olvastatják el a közönségnek, azután még a színész is elmondja; nincs vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.

A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még franciául is tanultak.

Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell magát a nagyságos asszonyi kvalifikációra képessé tenni. E képességek között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A szenvedő arc nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy migrénje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet anélkül.

És amellett áldott étvággyal bír.

Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migréntől nem bír fennmaradni, s korán lefekszik), még mielőtt definitíve elaludnék, felkölteti magát vacsorálni, s nagy idegizgatottsággal eszik három emberre valót.

Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeré. Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős jellemű ember papucs alatt van; ez az erős jellemrajz kiegészítése. Odakinn a politikai harcmezőn szikla, odahaza vaj: az ellenség előtt oroszlán, a feleséggel szemközt gerlice; az egész világ előtt nagyságos úr - csupán az asszonyra nézve: "Te Zebi!"

Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy konkrét indoka is van: az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos úrnak meg meri mondani azt az igazat, amit semmi más halandó nem mer, elhallgat. Az asszony pedig nemcsak meri azt neki megmondani, de akarja is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Írni, olvasni nem tudott, de ha Zebulonnak leckét kellett tartani, arra minden percben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorózumai. Kritikus pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai orákulumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb mondatokkal, mint a hajdankor szibillái.

A legkritikusabb pillanatok pedig azok, amikben Zebulon úr azt a merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget hítt a házhoz.

Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentális takarékosság, minélfogva semmiképpen sem szereti a vendéget. Egyék minden ember otthon. Istentelenség azt kívánni valakitől, hogy azért nevelje fel a legszebb kappanyokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi lótás-futás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőt kell előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az ember feláldozza a vendégeknek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele együtt fennmaradni is kénytelen; amikor aztán Anna úrhölgynek a szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.

Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért, mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes, valami tréfás, valami kíváncsisággerjesztő újdonságot bocsát előre, s abban aztán nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik jönnek, hányan, és meddig maradnak itt.

Most is egy éppen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.

- No, itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába; üldözi engemet szerencse, akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van, olvasd! (Vagy úgy?) Csak alighogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak egész vármegyére kétezer-ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal, plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél őexcellenciájátul, barátomtul Rideghvárytul; ahun kínálja nekem bécsi kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hatezer forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás Bécsbül ki jár most mindenfele. Mármost mit cselekegyem? Melyiket elfogadjam? Pesti kormánytul vagy bécsi kormánytul?

Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, ami több; s erre az esetre már készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon csalatkozott, mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is alul volt, amit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy: "Nekem egyik sem kell!"

- Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt meg a méltóságos asszonyt, ha amellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt kapni, amiben nem neked kell traktálni mást, hanem aki hozzád jön, az hoz valamit? Látod, a főbírónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük azelőtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se tojást, se vajat: mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem jönnek a parasztasszonyok a kertbe; azt mondják, szabadság van már. Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben, mert nincs már, ki robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még háromszáz robotnappal tartoznak a parasztok csak tavalyrul. Azt sem akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk, kapálhatunk, s pucolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el kell menni a háborúba. Utoljára ott meglőnek, s én magamra maradok ezzel a sok leánnyal.

Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsáncolja magát a vendéglátás előérzett rohama ellen.

- Asszony, te azt nem érted. Amit nem érted, ahhoz ne szólj. Ez magas politika.

- Mit nem értek én? - pattant fel Anna asszony. - Értek úgy mindent, ahogy te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy mi a magas politika!

Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.

- No, hát mondd meg, hogy mi - kérdé szelíd malíciával.

- Mondd meg te elébb! - replikázott nekivörösödött arccal Anna úrhölgy.

- Hát én meg is mondom - szólt Zebulon úr. - Magas politika az, hogy hogyan lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.

No, már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.

- Mert ne gondold, hogy énnekem valami nagy bolond passzióm volna hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni, profontot süttetni; hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány; ott most nem is kell kaució. A Lacko, ki szemit vetette Adalgisara, épen kapta magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta Benő, ki irta szerelmes verseket Libussanak, meg ujságot irja Pesten; van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. Akit mikor kicsi volt, mindig úgy hittunk, hogy hercegasszony. Tanítatunk fortepianora is. Mindig neki szántunk valami nóbel partínak. Most partí itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam; régi nexusnál fogva kell neki Baradlay házbul vőlegényt kapni. Öregúr volt jó barátom. Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öregúr meghalt, Rideghváry kicseppent, Baradlay-ház megváltozott. Egész világ lett liberalis, patriota. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabik Baradlay urfit viszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte. Ostoba historia. Akarta elvenni rosz karakterű kisaszonyt. Nem engedet neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasitsanak, hogy régit elfelejtsen. Chariclea nagyon megtecete özvegy aszonysagnak, amikor ot volt Ödön urfi eljegyzésin. No, ma Ödön baratom, főkormanybiztos ide fog gyüni házamhoz; aztán Charicleának megmondd. Aztán tudod. Aztán ezt már érted. No, ugye, galambocskam?

Zebulon szerencsésen bevette a sáncot.

Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orcáját csókolni, és mosolyra némult.

- No, látod, kedves tubicám - szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő gömbölyű pofácskáját gyöngéden. - Értesz már most, hogy mi az a magas politika, ugyé?

Anna úrhölgy válasz helyett a kötény korcán csüngő kulcscsomagot csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az éléskamra, a konyha, a pince, a baromfiudvar után. Chariclea az öltözőterembe! Meg volt hódítva.

- No látod, kedves tubagalambom - szólt diadalmasan Zebulon úr -, ez a magas politika; az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki zsurnalista, ki főkomisszarius öccse; akkor nekem is kell valahol szolgálnom; mégpedig nem ott, ahol hatezer forintot kínálják; hanem ott, ahol adnak csak kétezer-ötszázat. Nekem muszáj patriotanak leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya, mi az a magas politika.

Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.

- Igen. De hátha mármost a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a Tihamért meglövik, elesik; ha a Lackót becsukják; ha a Bénit elkergetik, elszalad Ázsiába; hátha még tégedet magadat is nyakon fognak; bezzeg akkor mi lesz az öt leánnyal? Meg velem is meg teveled is?

Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés volt! S nem szabad felelet nélkül hagyni.

- Hát hiszen tudod - szólt halk hangon úrhölgyének -, még nem feleltem ám semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.

Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry felhívására egy "ibis redibis"-féle választ írt, s azt Szalmás uramra bízta, ki majd egyszer - hol? hol nem? ő tudja - megint összejön a nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégiscsak élt, hogy a levél alá csak a nevének a két előbetűjét szignálta bölcsen. Hátha cigányútra jut!

Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új cihákat húznak, a kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró alá, hová, szem elől eltakarítani, a szegletekből szedik le a pókhálókat, az almáriumok, subládák külső párkányairól törülgetik a port, kocsist, szolgálót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a tortába való cukorjéghez, hol egy kis cukorért az alkörmöshöz, hol meg egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek; minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtócsapkodás végigjár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.

Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete teljesíttetik, mégpedig a saját házánál, mégpedig a saját felesége által.

Ebben van valami a fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz, mikor a szuverén népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben megteszi a kívánságát.

Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni, tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.

És a Tallérossy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az emelet a földszín, s a földszín a pince. Az nem tesz semmit, hogy az egész vályogból épült; ez a nemesi demokrácia építőanyaga; s a vakolat jó titoktartó. A födele sem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben foldozzák új zsindellyel, melynél fogva olyan, mintha fekete tuffra volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez már így divatos. Azért van verandája és gömbölyű szögletkalitjai, miket a kisasszonyok rotondának hínak. Belül pedig éppen minden komforttal el van látva. Kandallóterem, pipázószoba, zongoraterem; könyvtár is van, s abban régi könyvek, amiket még eddig mindenki megbámult, aki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay Ödön egy hétig is.

No, hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátással magát is, mást is a jó Zebulon.

Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.

Amit a legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon kívül nyereg is volt kötve a hátára.

Ó, mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta a parancsokat a cselédségnek, hova hordják fel a kocsiról a méltóságos úr bagázsiját, hova kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni, míg Ödön fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, ahogy van, mert azonnal megyünk odább.

- Azonnal odább? - szólt elhüledezve Zebulon. - Hova?

- Gyerünk be az udvarról, majd elmondom odabenn.

Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.

- Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? - kérdé, midőn a pipázószobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)

- Igen. És te is jössz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell indítanunk minden csapatot, ami csak fel van szerelve, Kassa felé; s az élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még az éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol csatlakozzanak velünk. Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.

- Hát csak ezért jöttél?

- Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az utazásra. A hadsereget összpontosítják, s nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy minden ponton el is legyen látva; mert különben nem az ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön, a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll, s nekünk akkorra ott kell lennünk.

- Hiszen az hat mérföld!

- Azért kell sietnünk.

- De csak legalább ebédre itt maradsz.

- Akkor nem érünk be éjszakára.

- De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.

- Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében, de most egy elveszteni való percünk sincs.

- Jaj, de szigorú ember vagy te, kedves barátom!

- Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, amibe most indulunk, hanem háborúviselés.

Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképpen csak most kezdett először gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy kis kedélyes demonstrációnál; akinek tetszik, messziről nézi. Csak most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha az ember a búzavirágszín atillára felköti a kardot.

Hisz ez egészen komolyan megy.

Úgy találta, hogy ebben a pipázószobában nagyon hideg van. Az ő fogai vacognak.

- Pedig most már ne fűttess be - mondta neki Ödön -, hanem szedd össze legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába tégy egypár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe, s keríts egy jó juhászbundát, mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.

Mindezek pedig nem olyan biztatások voltak, amik Zebulon keblébe nagy meleget öntöttek volna. Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét perceit.

- Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról gondoskodom. Megmondom leányoknak.

- Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bízva. Gondoskodtál róluk?

- No, de hogyne?

- Hát ahol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.

- Igen ám: azok kapnak profuntot meg vutkit.

- Hát mi is kapunk profuntot meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!

Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika. De hát az asszony?

- De még famíliámtól is el kell búcsúznom talán?

- Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan!

Búcsúzni? De mit mondani?

- Magam se nem tudom, micsinyáljam?

- Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem szökjél meg tőlük; vagy tégy, ami e kettő között fekszik, akármi okos dolgot, csakhogy öt perc múlva készen légy vele.

Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e vagy Anna úrhölgynek, azzal a napiparanccsal, hogy kárba veszett a nagy ebéd, menni kell a háborúba.

Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég barátjával, kibe még csak egy pohár szilvóriumot sem tudott belediktálni.

Mikor a szolgálóval maga után vitette útitáskáját, amibe saját maga pakolta be egyét-mását, a fél lába fenn levén már a kocsi hágcsóján, azt kérdezé tőle:

- Te Boris, hol a kisasszonyaid?

- Az egyik a konyhán süt-főz, a másik a harmadikat öltözteti, a negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.

- Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?

- Most fűzeti magát az újmódi míderbe a hentesnével.

- No, jól van. Mondd meg neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se vacsorával. Majd mikor hazajövök, akkor itthon leszek.

De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a kastély udvarából!

Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze keserves rossz feketekávét.

Zebulon ugyan váltig biztatta kedves barátját, valahányszor falut értek, hogy látogassák meg a papot; "papnál bizonyosan lehet valamit kapni!", de Ödön nem ért rá ily ájtatos célú diverziókra; hajtatott odább.

Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót, s nem hozta magával az elemózsiás tarisznyát: "Télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd!"

Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket szállított a hadak számára.

- No, most innen elláthatod magadat! - figyelmezteté Zebulont útitársa.

Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokbul a kenyerekbül, vulgó prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a megszelésénél.

- Jó az a kenyér? - kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.

Zebulon nem merte azt mondani, hogy "rossz", mert hisz az ő süteménye; hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy "igen jó".

Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain. Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.

Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csakhogy még az lábon járt. A hadsereg számára hajtották a gulyát.

Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen látott arcot ismerne meg.

Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal rakodva döcögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt nehezen lehetett előrehaladni. A vezetőkkel örökösen volt valami beszélnivalója Ödönnek, amit Zebulon nagyon restellt; mit tartóztatja fel az utat mindenféle emberekkel?

Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbíró házához szállásoltak be. "No, itt legalább megnyugszunk - gondolá magában Zebulon. - Itt már vacsorára várnak."

No, szépen csalatkozott.

Amint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyerét kereste rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy "majd gyün, majd gyün".

Igen, de hol jön? Mikor jön?

Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.

- Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra, s csinálj rendet a raktárakban; adj rendeleteket a sorompóknál, s nekem hozz mindenről pontos tudósítást!

No, most még lóra ülni! Szénát, szalmát deputálni, prófuntot osztogatni, vad katonákat kielégíteni, goromba tisztekkel veszekedni! Ez éppen Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a bőrpamlagon heverészve, a hosszúszárúból pöfékelve. S most íme, még lóra is kell ülnie.

Két óra múlva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg. Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.

- Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjeltépve. Csodálok, hogy magamat is meg nem ettek.

- Jól van, jól van! - vágott szavába Ödön. - Most csak gyere vacsorázni, azután adj róla írásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el.

Írásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette Zebulonnak.

Sohasem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még éppen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van - vacsora után írni.

Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyanarra az asztalra papírt teríttet föl, kalamárist, tollat hozat, s ráfogja Zebulont, hogy csináljon részletes kimutatást.

Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan kellene ahhoz hozzákezdeni. Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire való az a lénia, amit odatettek a papirosa mellé.

Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki e jelentés fejét, a rubrikák címeit.

- Most aztán csak ezeket töltsd be!

És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.

Azalatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel. Lehet is ilyen lármában dolgozni!

Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja panaszaikat, elintézi összeütközéseiket; és mindezt teszi finomul, nóbelul, elegánciával, ahogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.

A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.

Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, aki végett már csakugyan meg kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.

Azzal a szóval ront be, hogy:

- Hol a szalmakomisszárius?

Zebulon magára veszi ezt az interpellációt, s azt mondja:

- No, mi kell?

Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, ahol verekedni kell; hogy maradna hát el egy friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós viktóriadolmány van rajta, pitykés rajthúzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztülkötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Marciális alak.

- Hát az kell - szólt a travesztált kortesvezér -, hogy mit fekszik rá a német az én szalmámra?

Erre Zebulon letette a tollát, s szétterjeszté a két tenyerét.

Ki értse ezt a bolondot?

- Kezdjük az elején - szólt Ödön nyugodt kedéllyel. - Micsoda ön? Csapatvezér?

- Igenis, csapatvezér. A kétszuronyos bataillonnak a parancsnoka.

- Tehát ökörhajcsár?

- Igenis.

- No, és mi baja van a némettel?

- Hát van itt egy csapat német diák. Bécsbül vagy honnan szöktek ide, az ebingük! Halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a halálfejes légió.

- S mi baja van önnek velük?

- Az a bajom, hogy ha egész nap nem látom is őket, este mindig oda kerülnek, ahol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma is lesz, s ők a legelsők, akik letelepszenek a szalmára.

- És aztán mi rosszat tesznek?

- Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak, mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek, s mind lehidalják a szalmát, amit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.

Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.

- Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az idegen fiúktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért vérüket ontani?

- Ej, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! - torzsalkodék a volt kortesvezér. - Elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő, mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilenc lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel! Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymás után kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német meg a polyák? Ne rondítsa el velök a seregünket, méltóságos főkomisszárius úr.

De már erre Zebulon dühbe jött.

- Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! Vagy vágok fejedhez kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! S ha velem akarsz beszélni idebenn, akkor mars ki!

Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra beletalálni magát a jelentés kontextusába. Ej, de bánta, hogy effektíve hozzá nem vágta a kalamárist a hajcsárvezérhez. Most nem volna több tinta.

De csak megint neki kellett dűlni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta kísérteni azt, amit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott, akit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél szemmel pedig aludni?

Amiből aztán az lett, hogy amint Ödön elhagyta egy pillanatra a szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél hozzá lepcses, vontatott, éles hangján: "Mikor jön már az a vendég?" Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni.

Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.

- Hallod-e, öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor felkeltelek, akkor elvégezheted.

Zebulon örült az engedelemnek. Milyen jó az, mikor az ember vénségére beáll kisdiáknak, s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.

Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.

Van egy kegyetlen kínai tortúra, mely abból áll, hogy az elítéltet két melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor felrázza álmából. Zebulon keresztülment azon. Alig adta át magát a nyugodalomnak, már jött valaki, aki most érkezett éjjel, és rögtön beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott, bezárta az ajtaját, nem bánta, dörömbözzenek rajta.

Egy nagy, ketyegő kakukkóra volt a szobájában, mely minden óranegyedre huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt kettőt aludni.

Mikor aztán az óra kettőt kakukkolt éjfél után, akkor legédesebb álmából felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dűl.

Pedig hát csak a német aulisták masíroztak az utcán, azok zendíték rá az ablaka alatt a Fuchsliedet:

Wer kommt dort von der Höh?

Ejnye, hogy az isten áldja meg őket érte!

Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.

Jött egy másik csapat meg egy harmadik meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utcán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, amiktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elalussza a négy órát. Hiú remény. A kakukk nem huhukolt olyan pontosan, mint amilyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján s a rövid szó: "Kelj fel, indulunk!"

Pláne indulunk!

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.

Zebulon fogvacogva öltözködött, és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az úszáshoz múlhatatlanul megkívántatik az, hogy az embernek a vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomrul nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most már körül van hadsereggel; most már toljak előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget, s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

Ahol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet; hogy mutogatják a térképeken, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni, s micsoda magaslatot kell előtte megszállani, mely hidakat lerontani, hol a döntő ütközetet várni.

Zebulon úgy érezte ez alatt, mintha a szíve folytonos apró reszketésben volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél, hány ágyút, hány tizenkét fontost. De még egy röppentyűtelepet is.

Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.

Olvasta ő egy régi conversations lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projektil az a kongrév-rakéta. Ahova annak egy szikrája leesik, az keresztülég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, ahova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús fantáziájában, aminélfogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatalembernek a sorsát, akit elküldtek Pestre futárnak!

Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek:

- Kedves barátocskám, én már öregember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, ahol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartalék transzportnál hátra.

Ödön méltányolta a kívánságát.

- Jól van, öreg; válassz magadnak olyan helyet, ahol legbiztosabbnak érzed magadat; egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban sohasem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább.

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignációval protestált ez ellen.

- Hogyan eshetnék meg énnálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, ahol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól, hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult; egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örült neki, hogy nem hall több dobpörgetést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgyhogy estefelé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról s papucsot öltve (az mindig a táskájában kísérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal, s már éppen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!

Megmondta azt előre Baradlay Ödön.

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, amíg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig; ott szekereket fogadott, s kincseket ígért annak, aki őt falujába hazaviszi.

Sohasem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a bírónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábízottakból tovább, bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagyon későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hírlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit, s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábízott élelmiszert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Mi történt?

Kimondom hímezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint ahogy az amerikai republikánus hadsereget szerterobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.

Nem szépítek semmit.

Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végigsepertetni az országutat, hogy a magyar hadderekat áttörje. Az öreg, becsületes, jószívű fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak, hogy ne féljenek az ágyúktól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor nehány nap múlva a hadügyér megjelent az országgyűlésben, a debreceni városházteremben, ezen kezdte beszédét:

"Szeretnék pincéből kibeszélni, hogy ne látszanék arcom pirulása."

Még most is érezzük ezt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, bearanyozta azt ottan!

Hanem ez a szégyen teljes és tökéletes volt.

S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a kongrév-röppentyűket; mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkígyók utánaindultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatokban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűzesőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar; lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, újonc, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomollyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utánaküldeni, s a röppentyűtelepét előretolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, s százával fogdossa el csapatjait.

Egy ilyen elátkozott pillanatban van azután nagy ára egy helyén levő szívnek!

Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de bírt azzal az adománnyal, ami nélkül nagy ember nem lehet senki - hidegvérrel.

Szeme közé nézni annak a rémnek, ami elől más tízezer riadva fut, és visszariasztani azt.

Ödön nyerges lovára kapott, amint a harc balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elveszette a fejét, ő kereste az eszközt, amivel megmentse valamennyit.

Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze is a kezében.

Az újonc ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovascsapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.

"Nehezítsük meg nekik e munkát!" - gondolá Ödön, s a futó csapatok között, ahol a legfiatalabb arcokat látta, elkiáltá magát:

- Fiúk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyúinkat?

Nehány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.

- Meghaljunk a többiekért? Jól van! - S szembeszálltak a lovassággal.

Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácsövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot, hogy az összevissza keveredve fordult meg, és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.

Az árok sövénye mellől hurráordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas népköltő, Mausmann, kalapját csóválva kezében kiálta Ödönre:

- Hurrá, patrónus uram! Ezt nevezik barikádtaktikának. Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patrónus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiúk barátkozzanak velük.

Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jókedvűek, mindig harcra készek. Nem félnek még az ördögtül sem, még a kongrév-rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásbul ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.

Azokkal az önkéntesekkel együtt, kiket Ödön megállásra bírt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.

Az ellenfél, mikor e kis csapatot tömörülni látta az országúton, amint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszariasztá, elkezdte röppentyűtelepét játszatni ellenük.

Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.

- Á! Régi ismerősök - élcelt rájuk Mausmann. - Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy fúródik a földbe. Ennek az orra homokkal tőlt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni, hova elkerült. No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá, s dacára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, beledobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kádenciát: Te pedig itten nem kellesz!)

Az újonc fiúk nevettek rajta.

Nevettek!

Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.

Egyszer szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimaszaival, pátoszával; de tiszteli a kritikust, és kitér neki!

Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehézlovas jött a többiek előtt.

A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országutat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.

Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:

Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der ledernen Höh -
Sa, sa, ledernen Höh,
Wer kommt dort von der Höh?

Azzal hurrá! Egy üdvlövést húszlépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!

S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját, s halad csendesen az országúton.

És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról kétfelül letérve, körül akarják fogni a csapatot.

Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:

Es ist der Windischgraetz,
Es ist der lederne Windischgraetz.
Was bringt der Windischgraetz?
Was bringt der lederne Windischgraetz?
Er bringt uns einen Fuchs,
Er bringt uns einen ledernen Fuchs.

A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg fickók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadásztréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.

És aztán a Fuchsliednek igen sok strófája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a "Fuchs". És ahány strófája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.

Mikor szuronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; aki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; akik halálsebben elestek, társaik puskáikra véve vitték odább, s még akkor is azt kiáltották: "éljen a szabadság"; s amilyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földét.

Pedig hát "mi nekik Hekuba"?

Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:

- No most, patrónus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy híd; ott megállunk, és ott maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most, fiúk, esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szuronnyal verekszünk.

S a bohó, jókedvű, egzaltált fiúk letérdelnek az országúton, s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a színdarabot komolyan végigjátszani. Az a híd egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s amint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végigtekinthetett a háta mögötti képen.

A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés sem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futóhomok, buckákat képezett. E hóbuckákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubancban a menekvő csapatok.

"Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!"

"Nem, amíg mi élünk."

A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat, s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.

A háttért sötét lila-szürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályából az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tűnt fel, mint egy égbe menendő mártírsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken, s fényesre festé alakjaikat.

Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovascsapatja; s a röppentyűtelep a saját lovasságának fején keresztül eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hídon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül, és énekelték a dalt azokról a hősökről, akik fogadást tettek, hogy csak szuronnyal fognak vívni a mai csatában.

Baradlay Ödön hazagondolt ifjú nejére, két kis csevegő gyermekére, aggódó anyjára - s aztán elszántan biztatá újoncait: "Ne féljetek, fiúk: száz golyó közül csak egy talál!"

Az az egy éppen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a percben sújtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.

Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:

- És ha talál, az a legszebb halál.

- Éljen a haza! - rivallt fel szavára az egész csapat.

A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.

De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.

A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.

Olyan váratlan volt megjelenése, mint amilyen gyors volt rohanása.

Mielőtt ellenfele arcvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány perc alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovasszakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.

És ekkor a huszárosztály, mint egy gondolatra, hirtelen félrekanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit, s egész erejével a röppentyűtelepnek indult.

Azok most vették észre a hibát, amit elkövettek. Nagy magabíztában a győztes had igenis messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyűtelepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.

Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyűtelepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyűkészlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tűzszekereket.

Akkor aztán, mint kik munkájukat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hídon álló bajtársaik felé.

Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája. Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előretolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.

A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.

Elöl lovagolt vezetőjük, egy délceg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajusszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arcán.

Ketten voltak a hídon álló csapat között, akiknek úgy tetszett, mintha ezt az arcot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.

Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.

A diákharcos egyszerre rákezdte:

"Wer kommt dort?"... de nem tudta folytatni, hanem ahelyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz; átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.

- Hurrá, Baradlay! Hurrá, Richárd Baradlay!

Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utcán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcnak új, szokatlan kifejezést ad.

A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richárd nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, legionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, ki-ki a maga nyelvén.

- Az ég küldött téged most ide - szólt Ödön Richárd öccséhez.

- De az öreg "kófic" is küldött. Amint a nagy futás közben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja: "Hát csak siessen ön; testvére odahátul van valahol, szedje fel!"

- Bizony, ha nem jössz, úgy egy óra múlva te vagy a majoreszkó.

- Amitől isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem mármost még egyet bízott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőtávolában? Ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előrehaladunk; elöl menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édesanyánknak!

Ennél a szónál aztán elmúlt a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá:

- Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám, és azt mondta: "Eredj oda!"

Most azután e szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét múlva ellenállni, támadni, győzni legyen képes: az volt a bűvészet!

A csata utáni éjt Ödön és Richárd a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják, és valami rendet hozzanak be közéjük.

- Csak enni tudjunk nekik adni - monda Richárd -, a sült szagára majd összegyűlnek.

Hanem éppen ez volt a legnehezebb.

Azon a falun már kétszer járt keresztül az ellenség, s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.

- Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával - mondta Ödön, Richárdot utasítva, hogy cirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rábízott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna kétszuronyos csapatját az ellenség ellen.

Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.

Akkor előkerült magától.

Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És aztán nyögött, és lógatta a fejét előre, majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen odavolt.

Oly cifrára tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.

- No, Boksa! Hát mi történt? - kérdé Ödön az eléje sántikálót.

- Jaj, uram! Mi történt? - nyavalygott a vitéz hajcsár. - Bezzeg mi történt? Odavagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.

Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.

- De hol az ökrök? - sürgették a hajcsárt minden oldalról.

- Hja, az ökrök? Hát ha én azt tudnám!

- De az ég szerelmére, édes barátom - szólt hozzá Ödön -, én önt olyan védett helyzetbe állítottam, ahol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?

- Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen úgy, ahogy történt. Hát éppen amint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet meg a tarisznyából a kenyeret meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollációzok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyethalok. Legalábbis volt huszonnyolc fontos az a golyóbis, akinek a szele megütött. Úgy segéljen, láttam! Láncos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz láncolva. Szakálla volt mind a kettőnek.

- Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket odább?

- Nem tudhatom én azt, kérem alássan, mert amint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öregágyúval, hogy ha hátranézek, ellüvi a fejemet.

- Másképp kell ezzel beszélni, édes bátyám! - szólt Richárd előlépve. - Te gyáva fickó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra, s az ellenségnek hagytad a rád bízott gulyát! Káplárok! Padot elő! Ötven farmatringot neki!

Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő felhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését, s egyszerre más alakot öltött; hátraszegte nyakát, mellére ütött az öklével, s agyarkodó daccal pattogtatá a szót:

- Azt pedig kikérem magamnak: nemes Boksa Gergely az én nevem.

- Annál jobb rád nézve - szólt Richárd hideg humorral. - Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.

- Tudatom azt is a kapitány úrral - szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé -, hogy a fölséges országgyűlés eltörült minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.

- Megapellálhatod, ha megkaptad, intra dominium. Itt nem parlamentírozunk. Jobbra át! Takarodj! Vigyétek, verjétek végig!

Bizony megtörtént, ami még sohasem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről, s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, amit a huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított bele, mint a behemót.

Mikor a kellemetlen afférnek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.

- No, hát lűtt-e nagyot a nímet? - kérdé tőle Richárd.

- Egy pisztolyt se sütött el, kérem alássan - szabadkozék Boksa Gergő.

- Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, aki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.

Boksa Gergőtül elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborbul lovastul együtt.

Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:

- Gerge pácsi, ne had magad!

- Hiszen megállj! - csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. - Nem szárad ez énrajtam!

Aztán megostorozta a lovát, s elnyargalt.

Hideg, borongós volt az éj. A hó szitált a szélben. Ilyenkor mondják azt, hogy nem bír esni a hó a hidegtől.

A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult, s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.

Sohasem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor; az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor otthagyták az útfélen vérben, fagyban. Sokszor összetörték kocsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt ránézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gúnyolódó német diákok csúfjára, nemesember létére! Ez nem maradhat annyiban.

Valami tervet főzött.

Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a kalapját.

Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a kalapjába.

Aztán olyasmit mormogott magában, hogy "jól van", s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott helyére, s elkezdett ügetni.

Egyenesen azon az úton haladt előre, amelyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.

A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.

Az úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.

Már túlment a nádason, melyből Richárd rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.

Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.

Hallgatózott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyújtott éhbőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, amit keres.

Most már leszállt a lovárul, s gyalog vezette azt arrafelé.

Egyszerre a sötétből rákiáltanak:

- Ki vagy? Megállj!

Boksa tette magát, mintha megijedt volna.

- Ejnye no, bizony még rám riaszt! Dezentor vagyok! A "deneztor" szót megértette a kérdező. Az előőrs volt. Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.

Nemsokára jött egy szakaszvezető meg egy közlegény lóháton. Ott könnyűlovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.

Az ezredes a tanyán volt, és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólni. Vezessék be.

A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, aki egyszerre gyáva is, dacos is; dühös és hunyász; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közben, sorba kezet csókol, és a szenteket káromolja.

- Hát miért szöktél el a magad táborából? - kérdé tőle az ezredes.

- Azért, mert egy új parancsnok jött oda, aki megveretett. Engem, akinek a hetvenhetedik ősapám is nemesember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat vicispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (Gombot nem: érté alatta.) S még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, amit soha nemesembertől még csak adósságban elegzekválni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapcabetyárt! De jó! Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!

- S miféle minőségben szolgáltál ott? - kérdé tőle az ezredes.

Boksa Gergő csak megvallá az igazat:

- Ökörhajcsár voltam.

- Ahán! Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé?

- Verekedése válogatja. De ahol nagyon lövöldöznek, ott egy kicsit zsenírozom magamat.

A tiszt urak nevettek e szégyenlősségnek.

- No, jól van. Minálunk úgyis szükség van egy emberre, aki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahhoz mindjárt beállhatsz hajcsárnak.

Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét, s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.

- Ó, a mennybéli szentek áldják meg a nagyságos urat ezért a jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, aki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe-vízbe megyek én az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én, csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni, amilyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!

A kortes szemei vérben forogtak, s a könny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyemmotringgal esett volna is ez az ütés, megvolna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajzhúzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.

- Mi neve annak a parancsnoknak, aki téged megveretett? - kérdé az ezredes.

- Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.

- Á! A szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)

Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajcsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.

Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjúval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zúgolódnak a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestül át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.

Mind olyan dolgot, amiket a győztes örömest szeret hallani.

Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak. Az ezredes megígérte neki, hogy pártul fogja. Hajcsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, aki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordináncával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.

Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba, és sírt, és megitta a maradék bort a palackbul; azután ment hivatását betölteni.

A gondjaira bízott gulya künn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolcvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajcsár; mert az mind úgy tett, ahogy Boksa Gergő: előre elszaladt.

Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban; lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.

Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön, s kérőzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az ránézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni bőrt, húst, csontot. A legcímeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve; az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjük; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell, egy suhanc elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret menni. Mikor egyet kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zúgolódástalan, s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: "ma neked, holnap nekem". S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zúgolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A címeres megrázza nyakán rekedt kolompját, s újra csend lesz.

Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben tartani.

A segédtiszt megismertette a hajcsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt; mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, amit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, ami fődolog, odakinn pipázni is lehet, ami az istállókban erősen meg van tiltva.

Engedték a derék, buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, ahol akar.

Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy a gulya a szél mentébe essék tőle.

Ott aztán letelepedett, jójcakát kívánt a jó tiszt úrnak, a káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, akiknek mind sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték odaát. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.

Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.

Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkívántatik a csendes elalvására, hogy a pipa a szájában legyen.

Tehát megtömte a pipáját dohánnyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, ahogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt, és pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemiszfériumára.

Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag, zsíros piszkot, s amit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatja róla a szutykot.

Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Boksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját, s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.

Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, aminek hasonlóját a pokol minden parfümériája nem bírná előállítani.

Mi összeköttetése van a kalapzsírfüstnek a tulkok biotikai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gulyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszűnik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi civilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszűnik embert ismerni.

Amint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Újra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét; csak úgy csengett rajta a kolomp.

Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát, s kurta, rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni, s a fejét hányni-vetni, mire a többiek is mind felugráltak.

Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arrafelé szegezve, ahonnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kísértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasbul van is, s akkor aztán neki a rónának.

A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordináncok, s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt.

Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó; félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik ezt, azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulyalázadást. Ő feküdt a bundáján szépen, és pipázott.

- Mi baj van itt? Mi ez?! - kiálta rá az ezredes.

Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából, s eldugta a zsebébe, ahogy illik; mikor valaki az elöljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:

- Az ökrök csudát láttak.

- Micsoda csudát láttak?

- Hja, uram, megesik az sokszor! Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csakúgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik, és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék ezt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat, s utánuk eresztem a hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben!

- No, hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára, s eressze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.

- Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolcvan felé fut.

- Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek!

Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem aztán mikor fenn ült, mintha hozzá lett volna nőve a lovához.

- No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!

Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, dacos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, ami nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.

- Mindjárt visszajövök!

Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevezetes zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.

A bomlott gulya, ahány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni; tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal ez óriási mérvben!

Hanem ahol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, amitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt, s kiabált a vad marhákra.

Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor odanyargalt a közepébe Boksa, s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer odavágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.

A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.

Mintha csak a süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre elkezdett nem érteni németül.

No, de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.

- Terremtete! Ne hajtsd már az ökröt!

Boksa tökéletesen megsiketült.

Tudott a katona nagyobbat is kiáltani:

- Megállj, betyár, mert rosszul jársz!

Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.

A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát, és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.

Boksa visszanézett rá.

- No nézd a bolondot, még meglő, amennyi esze van. No, még azt a másikat is frissen!

A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

- No, mármost meg karddal neki! - biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.

Pedig ezúttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolya; de volt nemes elbúsulás a szívében.

A lovas pedig nem tréfált, s szíjon lógó kardját marokra kapva, nekirugaszkodott a betyárnak.

A betyár odavágott hozzá a karikással bal felül. A lovas parírozta a vágást a kardjával bal felül, a karikás dróthegye arcul csípte jobb felül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobb felül. A lovas előrenyújtá kardját jobb felül, az ostor képen kapta bal felül. Átkozott fegyver az; ellenkező oldalán vág meg, mint ahova céloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.

Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, amitől a svalizsérló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult, s ledobta a lovasát a hátárul.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utánavágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra: sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, ahova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbámulást, s bement bankot adni.

A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. "Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet." Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. "Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyúinkat nem vesztettük volna el." Efölött egész éjjel volt versengés, civódás, verekedés. Örökösen bíráskodni kellett közöttük.

S még emellett nem volt egy falat hús, amit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.

Ödön csak reggel felé bírt leheveredni a szalmaágyra, Richárd még akkor is fennmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.

Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richárd az ablakhoz fut, s Boksa Gergőt látja leszállni a lórul, egy csoport tulok közepette, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát, meg vannak szelídülve: engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.

Richárd és Ödön kisietnek.

Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:

- Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.

Richárd vállára csap a betyárnak.

- Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?

- Mind az ötven darab.

- Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.

- Megkövetem - szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magátul a kínált kulacsot. - Elébb más dolgom van.

Azzal a kapitánynak fordult.

- Megmondtam tegnap ugye, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Mármost aztán adjon nekem a kapitány úr írást, hogy az a tegnapi ötven "nem gilt"!

- Miről adjak írást, Boksa?

- Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, amit tegnap kaptam, nem érvényes, hogyha énnekem azt valaha valaki szememre veti, odadörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.

- Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.

Richárd bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek afelől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek deklaráltatik.

A "deklaráltatik" szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestátumát.

Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait.

- Mármost hát hol az a kulacs?

Pál úr nyújtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.

Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge ujjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, akit keresett.

- No, mármost gyere elő, te nímet, aki tegnap utánam kiáltottál, hogy "Gerge pácsi, ne had magad", gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.

A kihívott vékony, cingár diáklegényke volt, még bajusza sem volt; a kihívásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: "Ne csapsz födhö, Gerge pácsi!" S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbrul-balrul Gergő ripacsos orcáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.

- Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolózzunk össze.

- De mármost mondja el kend, Boksa - kérdezé Richárd -, hogyan kerítette vissza az ökröket.

Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíján, félrehúzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:

- Hát csak odamentem a német obesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet. Jó ember a nímet! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.

Sohasem lehetett belőle többet kivenni.

Az a nagyszájú kérkedő, aki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt, vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.

Olyan régen történt ez már; húsz ősz lehullt lombja fedi ezt már! Ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő!

Egy erdő, amelynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát, s a zúgó lomb kibeszéli azokat.

Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.

Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom felett, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.

A nagy kövek azért vannak odahengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyúgolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.

Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemencének a maradványai, amit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellasics felgyújtott háta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.

S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: "Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!"

Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák kék harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdvéért.

Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles, kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovasdandár, s úgy elgázolta a mezőt; hogy még most is kopár bele.

Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között; párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronnyal, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharc, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harcol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár; minden bokor egy külön sánc, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek; öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejszeütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; akinek fegyvere összetörik, ellenfeléét ragadja meg, s iparkodik azt kezéből kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harcol; a fák oldalát a kifreccsenő vér pirosra festi, s e rettentő magánharcban, hol mindenki vezér és közharcos, az ágyúk tekéi recsegve törnek utat a sudarak között jobbról-balról, s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél odaágyúz a harcolók közé. Balról Aulich segédcsapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt harcolnak. Arra sem ügyelnek többé.

Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!

A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos bal partját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizére hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül, s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesül. Ez a kapu, ami Pestre vezet.

A magyar sereg Pestet akarja látni!

Azért verekszenek.

Van valaki, aki ezt nem érti?

A Királyerdő, ahol legszélesebb, háromezer, ahol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harcoló fél közül a másiktól elvenni.

Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavasszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, ahol ő engedi.

Ilyen átjárat van Isaszegnél és távolabb északra egy malomnál.

Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harcost, kétszázharminckét ágyút, három röppentyűüteget és ötvenhat század lovast.

A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.

Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utcák végtől-hosszig égnek, azokon ágyúval keresztülhatolni lehetetlen.

Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.

Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő.

Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhíd ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.

Ismét újra kell kezdeni mindent.

Az erdő vívásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyomrul nyomra, csak fátul fáig bírnak egymástól tért foglalni.

A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik. Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arcát hátrafordítja, aki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, amint segítséget kap, s újra ellenére támad.

A golyófütyülést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványadik el az arc. Észre sem szabad azt venni.

Már hat órája, hogy küzdenek.

S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, amennyit ágyúgolyói bejárnak. Ahova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka.

Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, akik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket, s azt mondják: "még nem fáj!"; felbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat, s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mindkétfelől.

Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elöl a zászlókat.

Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.

Tizenhat század könnyűlovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderiális lovas, nyolc ágyúüteggel s két röppentyűteleppel nyomul keresztül a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyög neki a magyar hadderéknak.

Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, állt a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.

Háromezer huszár együtt!

Az ellenfél lovasütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.

Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.

Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára, s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa az ágyúit.

Úgy történt.

Mindenütt az egész harcvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nemsokára acélok pengése vegyült, amint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.

A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért. S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.

Hat-hétezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolásai, villogó kardok találkozása; veres csákók, ércsisakok, szegletes süvegek egymás mellett, egymás ellen.

Három főtömeg csoportosul a csatatéren; csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sarka a két zászló: a magyar háromszínű s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek odatörnek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.

S emellett oly szoros, keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt.

Ó, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor. Nekik irányozná mind a hatvankilenc ágyúját, s elseperné mind a kettőt maga elől.

Az áprilisi tavaszi égen éppen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövellt szét az égen.

Minden arannyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszűrődtek; a som és vízi jávorfa éppen akkor kezdett virítani. Aranyködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arca.

Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek, ki volt a győztes.

Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda.

Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harc után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül kettévágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztülszúrva. És azután a véres alakok, kik tíz-tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn - és élve maradtak.

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, az emberi düh lehelte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.

Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó.

Egy gondolatuk van.

Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből. Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve csaptak egymás fejére.

A főre célzott mind a két kard.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Iliász és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik, a napfölkeltét nem látja többé.

De talán az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem - ami oly sokszor megtörténik - a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.

Olyan volt az, mint az ég mennyköve.

Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékáig.

Amint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról, s arccal Richárd testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, amit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvencét. És elment helyette meghalni.

E percben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felriadó kiáltástól: "Éljen a haza!"

A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe.

A tartalék ütegei megkezdték a harcot, a honvédzászlóaljak kiverték az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.

A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak. Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut bírni kellett annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött!

Tehát szuronyt szegezni, és előre! Bele a tűz közepébe!

Nyolc órája, hogy harcolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljenkiáltás felzendül körös-körül; szuronyerdő indul meg a sötét erdőből, s belevág a tűz közepébe; az égő utcákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.

S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a túlsó láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.

De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal. Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, akik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; akik harcolnak, csak azért, hogy harcoljanak; akik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek, és küzdenek, ahol rátalálnak.

Csak a késő éjfél pihenteti el őket.

A Rákos mögötti halmon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hívogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kísért. A malomréten tábortüzek körül cigányzene szól; huszárok, honvédek toborzót táncolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi...

Sötét volt már, midőn Baradlay Richárd mély kábulatából felocsúdott.

Úgy tetszett neki, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá, meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.

- Hohó! - kiálta, amint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.

Arra a neszre aztán megnyílt egy oldalajtó, s abból világosság jött be.

A világosságnál aztán rájött Richárd, hogy a feje még mindig arra való, hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig egy hosszú kéz tartja egy hosszú arc előtt, mely arc tulajdonosát Mausmann-nak hívják.

Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, ahol az ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa, s ahol egy közönséges embernek négyszázhúsz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a földre, azazhogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.

- Nos? Felébredtél valahára? - szólt bohó tréfás arccal Mausmann.

- Hát élek?

- Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.

- Hol vagyok?

- A rákosi malomban.

- Akkor hát győztünk! - kiálta fel Richárd, s egyszerre emlékezett már mindenre.

- Tökéletesen. Isaszeg a mienk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt; teljes a diadal.

Nem érzette már többé ólomnak a fejét Richárd, nem kellett neki felső légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.

- Hát bizony csak állj talpra! - biztatá őt Mausmann. - Nincs neked semmi bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon háromhüvelyknyi solutio continuitatis a bőrön. Ez az egész.

- Te orvos vagy?

- Elhiszem azt - felelt Mausmann tudománybüszkeséggel. Doctor medicinae és magister chirurgiae. Én vettelek gondjaim alá, s nagy dolgot fogok belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak. Miután semmi bajod sincs, csak egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.

Richárd maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy jókora daganat, de azt már föl se vette.

- Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd; láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hidegvíz-borogatás kell; azt meg Pál úr is elvégzi.

- Pál úr? - szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.

- Tán nincs itt?

- De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog in saecula saeculorum.

- Meghalt?

- Bizony ott járt veled együtt, ahol a halált olcsón osztogatták. Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.

- Nem lehet megmenteni?

- Három embernek elég volna a meghalásra, amit kapott.

- Vezess oda hozzá!

- Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Így ni. Milyen jól illik a fejed körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida. Kapaszkodjál a karomba? Még szédülni fogsz az érvágástul.

Mausmann fogta a lámpát, s kivezette Richárdot a malomfolyosóra.

Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében elhullottak.

Richárd rögtön rátalált Pál vitézre.

Most is olyan jó; nyugodt arca volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes dolognak találná, ami vele történt. A bajusza most is oly kacskaringósan állt kétfelé, mint két Arkhimédész-csavar. Semmi seb nem látszott rajta.

Richárd odatérdelt mellé; kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy költögeté:

- Pál vitézem! Kedves, hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak alszol. Ne tedd magadat halottnak! Hallod-e? Őrnagyod hív! A régi gazdád beszél hozzád. Hát nem felelsz?

- Nagy oka van nem felelni - szólt Mausmann -, a koponyája hátul össze van zúzva egy patkóütéstől.

Richárd sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan hű volt az hozzá; hívebb, mint ember szokott lenni: mint egy hű állat, akiben egy angyal lakik.

- Temettesd őt külön sírba! - kérte barátját Richárd. - Hogy rátaláljak, mikor visszajövök őt keresni.

- Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél halottait is mi temettetjük el.

- Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?

- Azzal kegyetlenül bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe okvetlenül belehal.

Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richárdot fölismerve odasietett hozzá.

- Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál van; de néhány óra múlva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetetlen.

- Nincs remény a megmentéséhez? - kérdezé Richárd.

- Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval. Mikor értesítettem róla, hogy ön minden veszélyen kívül való, csak tompa ütést kapott, akkor arra kért, hogy keressem föl önt, és híjam oda hozzá; valami közlendője van.

- Ha ő kívánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk!

A molnárlak egyik benyílójában feküdt Palvicz Ottó. Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni, s kérte, hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyújtá az érkezőnek.

- Jó estét, bajtárs! Hogy vagy? - kérdezé ő, a haldokló, ellenfelétől. - Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne búsulj rajta. Nem az az egy vágás öl meg. Ó, nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg, azon ne törd a fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. Én befejeztem a számadásomat. Csupán egy nagy adósságom van hátra.

Itt mélyen fölsóhajtott, és megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.

- Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak néhány pillanatig magunkra. Velem már úgyis mindent megtettek; ami jó. Nincs semmire szükségem többé.

Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megígérte, hogy nem vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.

Amint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richárd kezét, s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:

Bajtárs, nekem egy gyermekem van, akinek holnap már nem lesz apja.

A haldokló arcát valami tűzpír futotta át e vallomásnál.

- Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem bízhatom másra, mint egy nemesemberre, aki azt megérti és megőrzi. Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát elfogadni.

- Elfogadom - ígéré Richárd.

- Tudtam azt, azért hívattalak. Tehát halld meg, amit rád bízok. Nekem van egy fiam, kit én sohasem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? Azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárcámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mind a ketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, ami egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért mégsem kellett volna neki a szívéből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utcára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, akivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon - fiú. De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön, azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam. Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: "Találja ön meg gyermekemet!" Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. "Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!" - "Hát végy nőül magad!" - "Találd meg gyermekemet!" Kínoztam. De nem volt szíve, ami e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett. Mert nem kereste. Mert úgy iparkodott azoknak a pici gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

- De én mégis rátaláltam. Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik lába nyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelőlevelet. Amott egy dajkát, egy iratot, egy pici főkötőcskét; egy élő tanút; míg utolsó nyomára is ráakadtam. Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.

A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Abban a kemény álarcban mélyen érező szív lakott. Richárd figyelve gyűjté minden szavát.

- Bajtárs - szólt a haldokló vitéz -, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig, ahova én már el nem jutok.

Richárd odaadta kezét a sebesült ellenfelének. Az ki nem bocsátá azt többet.

- Tárcámban megleled az iratokat, amik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, akik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy pesti házalónő gondjára volt bízva; ezt egy bécsi zsibárustól tudtam meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debrecenbe költözött át, valamit szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljár az asszonyához veszekedni amiatt, hogy az élelmezésre fizetett összeg nem elég; nyomorúságos, a gyermek rongyos és éhezik.

E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló ujjai Richárd kezét.

A gyermek rongyos és éhezik.

- Azt mondja, pedig igen szép gyermek; nehányszor elhozta a dajkanő, hogy bebizonyítsa, hogy még él.

Palvicz Ottó szemei megteltek könnyel.

- A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder alakú anyajegy van, hogy meggyőződjék azonosságárul. A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. Ha még el nem hajította azt is.

- A gyermek rongyos és éhezik. És már hároméves. A zsibárusnő cselédje irgalombul ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalombul fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelembül tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. Bajtárs! A föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.

- Nem fog sírni, légy nyugodt!

- Ugyebár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárcámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy amíg felnő, s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.

- Én fel fogom őt keresni, és gondom alá veszem.

- Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam. Szegény katona voltam: Add őt valami becsületes mesterségre, Richárd!

- Légy nyugodt, Ottó bajtárs! Én fogadom neked, hogy úgy fogom őt tartani, mintha testvérem gyermeke volna.

Palvicz arcán az öröm rángó görcsei jelentek meg.

- Te megígéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ideáltal. Ah, milyen jólesik ez az égés a fejemben.

És azzal elkezdett dalolni.

A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből, s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.

Mikor aztán a lázroham percnyi csendet hagyott, akkor ismét okosan beszélt.

- Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, amikor az már jólesik.

Richárdnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét, ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s midőn Richárd ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak össze a haldokló ujjai, s őrjöngő humorral mondta:

- Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy, bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg! Tanuld meg, hogyan kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani, torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.

És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.

A nagy kínzómester egy-egy percre megint nyugtot hagyott neki; olyankor halkan beszélt.

- Csak félcipőcske van a lábán szegénykének!

Erre ismét zihálni kezdett a keble.

Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire, arca megszűnt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg Richárdot. Egészen magánál látszott lenni.

- Hanem... bajtárs... az a titok, amit neked átadtam, egy nő titka... Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha... Még fiának sem mondod meg anyja nevét... Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.

Richárd ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:

- Becsületemre fogadom azt.

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arc azokkal a leráncolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe, míg egyszer észrevette, hogy az, akivel szemközt néz, akivel kezet szorít - az egy halott.

Egy idill a csatazaj közepett.

Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy a föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, ahonnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt, s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.

Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Körössziget partjától dél felé eltekintve, hogy ég Óarad, Újvidék, hogy robban a légbe Szenttamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végighangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos, szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának visszhangot ad.

Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent.

A Körössziget nyárfái most hányják virágaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangozik; ott már kaszálnak is.

Az egész Körössziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaralótanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve, szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak; vándor rigó, fülemüle ott találja tavasszal a fészkét, ahol ősszel hagyta, s dalával, füttyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.

Nem is kínozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Ó, bölcsen van ez elrendezve!

A szigetet körös-körül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.

Hanem egy ponton, ahol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át, engednek a sziget belsejébe láthatni.

Egy paradicsomi tájkép az ott.

A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénnyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa millió virágától, mely éppen most van legjobb nyílásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány esztrádján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú, aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.

S a kastély előtt egy széles tó, melynek azúr tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüstvonalat húzva végig rajta.

S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kacérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.

Az üde pázsitágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a gótíves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márványkockáira, amint a nap keresztülsüt rajtuk.

A veranda egyik felét nehéz, zöld damasztfüggöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.

Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arcai, hogy alig engednek helyet a pici szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.

A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harci indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállni a kis alvó piros arcára - huss! -, a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha sohasem lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fújja üvegfuvola hangon, légcsengettyű hangon: "bátran csatára, hí a szabadság!" - míg új légy nem jön.

A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtjei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.

Szemközt a hölggyel egy fiatal férfi ül egy festőállvány előtt, s a hölgy miniatűr képét festi olajban.

A veranda túlsó részében egy hároméves gyermeknek van nagy dolga egy óriási újfundlandi kutyával, melyet mindenáron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.

Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.

Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna körülötte.

Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piacán jár, és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, amik utolérhetik!

Nagy szerencse ránézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat; minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba, s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.

Jenő nincs megelégedve az arcképpel, pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni, s festőnek képezi magát. Ráhagyják.

Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.

- Bélácskám, kisöcsém, jer ide!

A kisfiú otthagyja az újfundlandit, s odamegy Jenőhöz.

- Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez!

A kisfiú megbámulta a képet nagy kék szemeivel.

- Egy szép asszony.

- Nem ismersz rá anyádra?

- Az anyám nem ilyen.

Azzal a kisfiú visszament az újfundlandihoz.

Aranka vigasztalni akarta Jenőt.

- Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.

- Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak lenned.

- De hát lehetek-e másforma?

- Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbé érheti. "Ők" győznek.

- Ezt te mondod nekem.

- S te nem hiszesz nekem?

- De hát te honnan tudod azt?

- Anyámtól tudom.

- És anyánk honnan tudja?

- Vele tudatja azt Ödön.

- De mért nem ír nekem Ödön?

- Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?

- Ó, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, amit az anyánknak írt.

Jenő ugyan meg volt szorítva.

- Ó, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan írást, amit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.

- Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is.

Most még jobban meg volt szorítva Jenő.

- Ah! Haha! - nevetett. - Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, amikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj, mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, amikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide-amoda téve adja ki az egész ábécénket.

Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papírra az egész titkos ábécét:

- Aztán ne gondold, hogy ezt is papírra szokás írni, hanem amit izenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti, mit lát rajta? De aki tudja a titkát, a fehér zsebkendőrül egy nagyítóüveggel szépen leolvassa az izenetet. Mármost hát hogy ismernéd meg ezekből az egyenes pálcákból az Ödön kézvonásait?

Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábécével Arankának.

- Ó, abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak!

S azzal az iront kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papíron.

- Nézd, el tudod olvasni?

Jenő kibetűzte az abrakadabrát.

"Kedves Ödön. Szeretlek."

Aranka arca ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.

Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifjú arcon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.

Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: "Nem, e mosolyt sem örökítem meg a vásznon."

Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkosírással.

Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.

"Mi hír Ödönről?"

"Mikor fog hozzánk visszajönni?"

"Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?"

"Miért nem látjuk anyánkat?"

"Miért nem mehetünk oda, ahol Ödönhöz közelebb volnánk?"

"Apámat sem láttam már hónapok óta."

Amikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.

Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; hogy rövid idő múlva ismét itt lesz; hogy lapokat nem lehet kapni, mert nincs postajárás. Ami jön, Debrecenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa meg kaliforniai események; hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.

Mennyi munkájába került sógorasszonyával mindezeket elhitetni. Hogy kell a debreceni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, amiből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richárd bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas aranyidőket mesélni előtte, mikor saját szívében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.

Mindazt, ami szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja: de biztatja az ellenkezővel.

Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz mindennek a vége.

És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.

Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben elkezd mozogni, felnyitja ujjait, s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem ahelyett megnyílik két parányi cseresnyeajk; s hallatja azt a hangot, amin még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.

És az anya megérti azt a szót jól. Odarebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszegletét, mintha sírni akarna: az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszegleteit, és nevet.

Aztán mindketten nevetnek; egymásnak a szeméből kilopnak valamit, ami része az istenség örök üdvének.

Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó gyermekarcot.

Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját odateszi a feje alá.

És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot, s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.

És gyönyörködhetik benne.

Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.

Jenő felkapta ecsetét, és festett.

Ez a nő igazi arca. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.

És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arcvonásait az ecset meglopja.

Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!

S mért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!

És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: "És titeket küldtelek volna én koldulni a világba?"

Pedig hát mindaz, amit az ifjú nőnek mondtak, nem volt igaz.

Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha, és férje soha, az egész titkosírás mese; ő maga, az ifjú nő fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.

Féltik?

Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, akitől azon év nyarán ezer meg ezer, táborban járó férj féltette honnhagyott nejét: a kolerától.

Ott künn körös-körül a kolera dühöng.

Késő éj van.

A hold keresztülvilágít a nemesdombi kastély ablakain. Amint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arcképeire, úgy tűnnek azok fel, mint Macbeth kísértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltűnnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszívű ember arcképe.

Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kísérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.

Az éj csendjét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni honnan jő; a kastélyon végighangzik; - egy nyögés, melybe fogvacogás vegyül; - egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; - egy csendes, zokogó panaszhang; - egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, mellyel lelkét a pokolból visszakiáltja; - egy félelemteljes hördülés...

Minő kísértethangok azok, melyek innen alulról jőnek?

A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharc sebesültei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek; berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.

Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly kísérteties hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.

Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár, s a címerterem műtőteremmé.

Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.

Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, amiknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia.

Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harc sebesültjei számára megnyissa, jól tudta, mit cselekszik.

Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét kisgyermekeivel elküldje körösszigeti kastélyába. Fiát, Jenőt utasította, hogy mint ügyeljen reájuk.

Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi lakban.

Minden másodnap temetnek onnan.

És minden szobában kínlódó, nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jólesik, ha egy szelíd női arc mindennap kétszer-háromszor végigjárja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.

Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, aki ezt teszi!

Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, amelynek lelke van.

Baradlayné helytállt e rémesen magasztos feladatnak. Nem nő volt, nem asszony; egy szent volt.

Szent, akihez a haldoklók imádkoznak, akiről a felgyógyulók dicsérő zsolozsmát zengenek, akinek ujjai érintésétől a mártírok fájdalma gyönyörré válik.

Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!

Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.

A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. Ami nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.

Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve. Hírét csak a tizennyolc év előtti rémképekbőI ismerék. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az, mint az első megjelenésekor.

Ragály-e, dögvész-e vagy járvány? A föld betegsége-e vagy a lég nyavalyája? Rossz szellem-e, isten csapása, belehelt állatparányok okozzák-e vagy megevett kriptogámok? Hogyan és miért utazik vidékről vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utcát, néha egy utcának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolerabeteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt, és meghal bele?

Minderre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint tizennyolc év előtt.

Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.

A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyuggatták és megfüstölték. Legtöbben pedig éppen nem leveleztek.

Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Körösszigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt jár a kolera.

Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, ahol most Baradlayné lakik, a halál királyi kúriája!

És ő maga meg nem mozdult onnan.

Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a telehold a magas ablakokon át a rámák kísérteteit eleveníti meg; a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhajhallgató szobában, s kezeit hátratéve meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.

A kőszívű ember képe az.

És beszél vele:

- Nem! Nem riasztasz el innen!... Helytállok... itt maradok... Hallom szemrehányásodat... Azt mondod: "ez a te műved"... Nem tagadom... Amennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle... Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged... Téged sem, ugye?... Én hoztam őket ide... Meg kell őket hallgatnom, mert nekem beszélnek... Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni... Minden seb azt mondaná: "Én apellálok a mindent tudó Istenre!"... Én nem félek előtte megjelenni... Hát én nem apellálhatok-e oda?... Te már a túlvilágon vagy, te már tudod a jövendőt, te már látsz a szívekbe és a századokba. Miért jössz hát nekem szemrehányást tenni?... Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, aki fel akar támadni...

A nő ismét végigjár a holdvilág sütötte padlókockákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez.

- Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?... Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten... Egymás szeme közé nézünk: én és a halál... Aki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; aki üdvözli őt, annak mint angyal... Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél; a fejünk mindenütt az égben jár... Én nem félek attól, hogy ezt tudom.

Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kísértő arcképpel.

- Azt kérded tőlem: "Mit tettél gyermekeimmel?". Ellenkezőjét annak, mit meghagytál... Mondtad, hogy visszajössz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést... Hallom... Ellenkezőjét tettem annak, amit te akartál... Két fiam a csatatéren; egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája... Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla... Én tettem mindezt... Én vittem őket oda, ahol vannak... Nem bántam meg!... Ami végezve van felőlük, bevárom nyugton... A végzetet megfordította az én kezem... Lehet, hogy elvesznek mind... Az meglehet... Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban... Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet...

És ismét jár, és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.

Talán amaz is hallja az ő szavait?

Visszatér ismét a képhez, és arca most oly gyöngéden mosolyog.

- De, ó, ha látnád azt a két szép gyermeket, amint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog... Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt... Azokat jó helyre vittem... Ó, ha látnád őket, nem néznél ily haragos arccal... Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek... Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap... Én akartam... Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is és boldogságot... Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; ahol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom... Nem hagytam őket itt, a te haragos arcod előtt... Ők élni fognak, s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.

Abban azután megerősíté szívét, megnyerte nyugalmát.

Még egyszer emelt fővel fordult az arckép felé.

- Amit tettem, jól tettem... És most akarom, hogy térj aludni, s akarom, hogy aludjam én is!

A holdfény is elhagyta az arcképet, más tárgyra vonulva át ezüst világával; az visszasüllyedt a homályba.

S a nő, ki meg tudta parancsolni a kísértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

És aludt nyugton.

Pedig tudják, akik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:

"Én akarom, hogy aludjam!"