- Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van haromezer holdja idelenn Alföldben; de nekem van harom falum odafenn (közbeszólás: a "holdban") nem holdban, hanem Saros meg Zemplin varmegyében, akibül áll gazdagsagom. Aztan ha jobbágyot felszabaditunk, akkor én menjek kapálni mind az öt kisasszonyommal magam? - Ha én parasztnak születtem volna, sohase nem kívánkoznám más lenni, mint paraszt. Az annak valoságos gyönyörüség. Minek akarunk őtet gyönyörüsigitől megfosztani? Aki úr, úr; aki nem úr, az nem úr. Hát tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemesembernek? Hát én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sírelem, mint parasztnak az, hogy nem nemes. - Gondoljunk csak dolog praktikus oldalara. Most is, ha megesik restoracio, megesik követválasztas, micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizáló publikumot megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz; nincs anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No, micsoda dolog lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt? Most is ipen tizszer annyian vagyunk, mint amennyi hivatal jut. Pedig fiatalember addig nem házasodhatik, mig valami hivatala nincs. A tekintetes előtem szonokló úrnak se fia, se leanya, sem nem felesige nincsen. Nekem van öt: nem felesig, de kisaszony. (Általános derültség.) Ezt tekintetes ur nem ért, ugye? Aj! Akor én izs tudnam lenni liberalis. Azutan még nipnevelis! De minek az a csuda? Nip fölnő magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más irni, olvasni, csak káptalanba barát; orszagbiro neve helyett odanyomta kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, amit paptul hall. Csak azt is elrontottuk, hogy eddig irtunk törvinyeket deákul; minden simplex ember nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden nekiálljon olvasni, okoskodni. No, majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadsag, ne agyunk neki aztat; mert amig nem adunk neki, addig megvan; de amint odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilencszaz esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is aztat, mar azzal is nagyon sokat nyertünk. (Éljenzés jobboldalon, derültség baloldalon.)

Pleonazmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon barátunk tartotta azon a históriai nevezetességű megyegyűlésen, mely a nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes, epochális gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz-tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett "táblabírák", jogosult ülnökei a megyei zöldasztalnak, sereglettek össze jobb- és baloldalrul, követve nagyszámú nemesi rendek által. Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren, maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, dacára a zord időnek, megjelent a megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz volt a haladó, emez a maradi párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és bal oldalról a melléklócák minden helyisége, egyedül a zöldasztal hagyatván fel a vezérkapacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is - pro és kontra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az elébbeni gyűlések előzményeiből, hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elő szokott kerülni az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor "aki bírja, az marja". Tehát ezúttal ők is elhozták az ellenargumentumokat, s el voltak rá készülve, hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a böjtöt egyik fél sem valami nagyon aszkétai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet neheztelni azért a kis papramorgóért.

Pontban kilenckor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztülerőszakolni az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb szónokokat, akiknek fárasztó, lapos és barokk beszédei által paralizálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a határozathozatalt a délután étvágyingerlő, késő óráira, félreterelte a tanácskozmányt a napirenden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a türelmetlen közönséget - és lopta az időt.

Mind nem használt; a fehér toll helytállt, nem tágított. El volt mindenki szánva másnap délig is ott várni étlen-szomjan a gyűlés kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy amint egy percben észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén kettévágta a diszkussziót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán, akinek tetszett.

Most meg sem mozdultak.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzájutott, hogy beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a dolga, hogy rákezdte a zúgást; minden szó ellentmondásra talált, beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan hangot eresztett, ami kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket talált elejteni, amiket mai világban "imparlamentáris"-oknak fognánk nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az, hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktul a további beszédet, s akkor az leülhet. Megyeéletünkben ehelyett más divat volt. - Amint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állta őt Tallérossy et consortes, s ordították elleni unisono: "akció, akció!"

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a fiskális akció megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periódusa konstrukciójából sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárcáját, kivágta belőle a kétszáz forintot a megyei fiskus elé (ennyi szokott a díja lenni az akcióbeli elmarasztalásnak), s folytatta a filippikát. Megint új, erőteljes kifejezés jött; megint hangzott Zebulon szava: "akció, akció!"

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik kétszáz forintot is, dobta a fiskusnak, és beszélt tovább. És beszélt és mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárcája kiürült, s a legutolsó gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi címeres gyűrűjét húzta le az ujjáról, s azt veté zálogba a megyei fiskusnak, melyet - mint tudjuk - törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált, mint a szatmári tizenkét pont parafrázisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? Tizenkét üstökös csillag egyszerre az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve "népfenség"!

Még most is ragyognak.

Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyérül megyére. Még csak e szó kimondása is: "szatmári tizenkét pont", a vihar jelszava volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. jobbrul-balrul szakadatlanul dörgő "éljen!" és "le vele!" ordítás tölté meg a termet.

De mind a kétnemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak. Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedéllyel ült cifra karszékében, mint egy múmia. Úgy vette ezt az "ensemble"-t, mintha az előadott operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partitúrából előre látja, hogy mikor jön egy "scherzo", mikor az "allegro"; mikor kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni; s legfeljebb azon botránkozik meg, ha az általános "tintamarre" közepett öreg dob és bombardon nem teljesítik előre várt animóval rendeltetésüket.

A publikum füle dobja ugyan meg van már elégedve a lárma nagyszerűségével; de a maestrót valami nem elégíti ki.

Szemei a rendezőt látszanak keresni.

Előkerül.

- Nos, Szalmás? - szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.

- Méltóságos uram, baj van.

- Mi baj?

- A fehér tollasok új manővert csináltak. Eddig mindig azt követték, hogy a legbékeszeretőbb embereket tolták a középre, akik, ha a mieink valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.

- No? És?

- No és a mieink azt mondják, hogy a közügyért szívesen beverik a más fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet őket semmi tettlegességre biztatni.

- Gyáva fickók - mormogá Rideghváry, s a csengettyűhöz nyúlt.

Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.

Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.

Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a strucctojás-kiköltő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.

Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális akcióktól; fizettek és szónokoltak.

Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis verekedést improvizálni, ami szokás szerint a fehér toll ajtón-ablakon kimenekülésével végződjék.

Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása. Rideghváry megrázta a csengettyűt, s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható s a többi...; de alig ért mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydongást meg lehetett volna hallani.

S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.

Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.

- Hát van itt zaj? - kérdé Tormándy mosolyogva.

Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.

Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy amint az elnök csengettyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magátul elhallgat, mikor látja, hogy a másik elnémult, s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját beszédre.

Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.

E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az adminisztrátort. Neki az kellett volna, hogy ordítson mindenki torkaszakadtából. Ahelyett mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.

Erőszakolni kellett a tervet.

- Most nincs zaj - monda epésen -, de mihelyt folytatni fogjuk a tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki jogommal, s az ülést feloszlatom.

Még erre sem teljesült be, amit kívánt, hogy az elaludt orkánt újra felköltötte volna kihívó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi apparátusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész hidegvérrel válaszolá Tormándy az adminisztrátornak:

- Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor helyettesíteni fogunk elnököt, és folytatjuk az ülést.

Erre azután száz meg száz hang ismételte:

- Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!

Volt mármost aztán zaj is, heves kézmozdulatok is és szenvedélytől hevített arcok is: "Tessék elmenni, ha úgy tetszik!"

De most már nem ment.

Arcát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra, és recsegő hangon kiálta közbe:

- Ez nyílt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!

- Lazadas! - kiálta Zebulon.

- S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és a rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek, én fegyveres erővel fogom önöket szétoszlatni.

("De én elébb hadd megyek ki" - szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb szerette volna a karzatrul nézni.)

- Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! - mennydörgött rá vissza Tormándy, s keresztbe fonta a mellén karjait, úgy ült le helyére, dacosan tekintve az adminisztrátor szeme közé.

Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.

A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett. A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének mindenünnen összegyűjtött hajdúi, pandúrjai, pusztázó hadnagyai és csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.

Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben, kivont kardokkal, töltött, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha netalán a megyei karhatalom nem elég.

- Tehát legyen meg, amit önök kívánnak! - kiálta Rideghváry, s azzal hátrafordult. - Főbíró úr, tegye ön kötelességét!

Az a főbíró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.

Amint Rideghváry parancsa hangzott, a főbíró felnyitva az elnök mögötti ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:

- Utánam, pandúrok!

És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját, s tisztviselőtársai élén megrohanta a zöldasztal mellett ülőket.

Az első meglepetés percében azt hitte mindenki, hogy ez talán mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöldasztal mellett megsebesítve, a földre letiporva s a vértől fecskendő kardokat a légben.

Hanem a másik percben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A zöldasztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabíráknak, s támadt egy oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, aminőnek soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.

Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával történt, hogy nehány percnyi tusa után a főbírót és fegyveres társait a rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá, kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton, az ablakon keresztül kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le!

De hát a fegyveres pandúrsereg hol maradt?

Azok csak nem jöttek elő.

A méltóságos úr hasztalan tekingetett hátra az ajtó felé, hol maradnak az emberei. Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig nyílt ajtón át látszik szuronyaik villogása, mégsem jönnek; hallhatják idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, mégsem jönnek.

Valaki megbabonázta tán őket?

Meg.

Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt intézkedéseinek, amik, ha nem élő és emlékező emberek szeme láttára történtek volna, a szkepszis azt mondaná rájuk, hogy "theater-coup".

Abban a pillanatban, amelyben a gyűlésterem ajtajából a főbíró bekiáltott a pandúrokra: "utánam, pandúrok!", a főispáni lakosztály belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú, délceg alak lépett ki e szobába.

Az Baradlay Ödön volt.

Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpompa ruha volt, fekete bársonydolmány, sötét granátszín mente, kékróka prémmel, ugyanolyan kalpag fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csat és mentelánc öltözetén sötétkék oxidált ezüstből; széles díszkardja övkötőstül együtt jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.

Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbíró parancsát teljesíthették volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva, keresztültéve előttük.

- Vissza! Meg ne mozduljatok! - rivallt rájuk parancsoló hangon.

A fegyveres nép egy percre meghökkent; néhányan haragosan fordíták feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?

- Hüvelybe a kardot! - monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy kardját. - Takarodjatok ki a folyosóra!

A várnagy egy szót súgott a pandúroknak. Azok között is sok öreg legény volt, akik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk, holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten - a puskák vállra emeltettek.

- Távozzatok innen! - mondta nekik Baradlay Ödön. - És azután várjatok további parancsra; ha én foglak híni, akkor jöjjetek.

A vén legények fejeiket hajtogaták. Tetszett nekik ez a parancsolat. Hiszen ők is jobb szerették azt így.

És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás hangzott.

Mikor aztán a vérengző főbíró és szatelleszei az ablakon kidobattak, mikor az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a szárnyajtó nyílását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni, honnan az adminisztrátor bosszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a főbírójára nézve úgyis elkésett segélyt, akkor ugyanazon az ajtón belépett a terembe egyes-egyedül - Baradlay Ödön.

Délceg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arca égett a fennkölt haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes indulatja.

Feledékenységből volt-e vagy szántszándékból? - föltett kalpaggal lépett a terembe; úgy járult az elnöki szék elé.

Rideghváry féloldalra dűlten nézett fel rá, riadt tekintettel, jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.

A látvány, ami Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.

A megye zöldasztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek, szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfialakok társaiktól ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és szenvedélytől kikelt arcok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétörött véres kard.

- Ki cselekedte ezt? - kiálta csengő szóval az ifjú Baradlay, megállva az elnöki szék előtt. - Ki tette ezt? - rivallt újólag az adminisztrátorra.

Rideghváry elképedve bámult fel reá.

- Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, amit krónikánkból semmi könny le nem moshat soha!

- Engem? - szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység, rettenet és bámulás volt kifejezve.

Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át kardját.

- Én! Önt!

És azzal megfogva jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát, egyet rázott rajta indulata korlátozhatlan hevében.

- És most hagyja ön el e helyet! E szék az én őseim széke. Ön ebbe a főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!

E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.

Az "egész" teremben.

Aki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog akárhány hasonló jelenetre; hogy egy rokonszenves alak egy pillanat alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet, önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész közönséget - azt sem kérdi tőle senki: hová?

Ilyen varázslat történt e teremben is.

Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett bérencei arcáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen neki pusztulni kell.

Szégyentől és dühtől sápadtan kelt föl elnöki székéből, még egy átokverő tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt súgá kegyetlen, bosszúszomjazó arccal az ifjú fülébe:

- Tessék... Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.

Ödön megvetően nézett rajta végig; ő tudta anyjától, minő magaslatot ígért neki Rideghváry.

Nem méltatá válaszra.

A hatalmas úr eltűnt, s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette kalpagját.

Eljárása igaz, hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta - az igazi volt. Az megadta rá a szankciót.

Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.

Teljesen sikerült.

Az a hely, ahová leült, fordulópontot képezett a történetben. Akármerre vezessen az, nagy idők kezdőpontja volt, s szív kellett hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.

A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve "krák".

Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.

A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.

Időjártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: "ni, milyen szép zöld sziget!", kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni, legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.

Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-i március közepén.

Március 13-a volt a bécsi népmozgalom napja.

...Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utcára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kísértetem veled utcáról utcára a legelső sebesültet, a szabadság legelső mártírját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon - mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.

Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és médisance helyett az utcáról felhangzó népzaj és a távoli fegyverropogás mulattatja őket.

Olyan sápadtak ez úri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: "Vajon mi történik odakinn?"

Mi történik? - A nép szabadságillatot érez!

Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!

A büszke urak ezúttal dekorálatlanul s a délceg úrhölgyek ezúttal kifestetlenül ülnek, járnak-kelnek, s tekingetnek félve az ablakokra, és hallgatóznak az utcára, és beszélnek egymással suttogva: "Mi lesz a mai nap vége?"

Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek, de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtani idebenn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.

A marciális termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandírozott a társaságban, mintha generális volna, most suttogva beszél, és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér medicinalrat egy szögletben ül, és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy ajtó csapódik be a háznál; a koncipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy perc múlva, hogy nem lehet odább menni.

Végre érkezik valaki onnan kívülről: a policeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakünn. A hercegi, fennkölt viselet helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arca halovány, mint a kréta.

Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, amint álöltönyében ráismernek.

- Nos? Leverték őket? - kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.

- Nem bírnak velük - felel a kérdezett remegve -, most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia-szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a cenzúrahivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blúzomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.

- Nem rabolnak-e? - nyögött közbe a szögletből a potrohos medicinalrat, kit otthon hagyott pénztára aggasztott keservesen.

- De hát, istenem! Nem tudnak több katonát küldeni ellenük? - rebegé pianisszimó a sztentor hangú uraság.

- Van ott elég katona - biztosítá őt a rendőrtitkár -, hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.

- De hát, istenem! Minek kérdezni azt a császártól? Mikor annak olyan jó szíve van! Bíznák a katonákra!

- Hát tessék odamenni! - biztatá őt bosszúsan a titkár. - De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanócokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.

- De hát, én istenem, mi lesz akkor mibelőlünk?

- Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipécézett házai, amikben Rothschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjet tölteni.

- Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? - kérdezé Plankenhorstné.

A kérdezett gyanús vállvonogatással felelt:

- Én mindenesetre sietek dolgom után.

El is távozott.

Ez rossz biztatás volt a többieknek.

Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civil ruhákat kapni a háznál. Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Márpedig a Plankenhorst család livréje nagyon rossz passepartout volna ehhez az utazáshoz.

De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni; ez a talleyrand-i finomságú államkancellári referens, ki ezúttal egész kontenanciájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának fél szárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiszkrét találkozás zsurlódásának véres sebhelye. Lélegzete is elfúlt.

- Mi történt önnel? - kérdi tőle a háziasszony előzékeny részvéttel.

A talleyrand-i államférfi nem veszté el galgenhumorát.

- Ó, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: "ez is spion!", s abban a percben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre nehány diák kiszabadított, s egy durchhauson keresztül megmenekültem.

- Ugyan kérem, nem rabolnak még? - tudakozódék a medicinalrat a szegletből.

- Az ördögbe is! Inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. - Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angolflastromot, amivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utcán.

- Hogyan? Ön újra ki akar menni? - kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit budoárjába vezette, hogy az angoltapaszt megkárosított profiljára ragassza.

- Sietnem kell! - suttogá bizalmasan a duodez nagy ember. - Előfogatokat és relais-ket kell megrendelnem az államkancellár számára.

- Hogyan? Hát ennyire vagyunk?

- Alkalmasint.

- Ön is vele megy, nemde?

- Bizony itt nem is maradok. Tanácslom, önök is, amint szép szerével lehet...

- Majd meglátjuk - szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.

Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni; ne menjen, hátha agyonverik.

- Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy: "Le Metternichhel! Éljen az Aula!"

Az utcákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamiképp gyertyát ne gyújtsanak; hadd higgye a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.

Pedig ugyan együtt volt az egész florilégium. Ez a ház volt a pivot-ja a vert hadnak.

Mit kell tenni? Erről folyt a haditanács a félsötétben. Menekülni vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utcákon! A néptenger.

Most érkezett még egy új alak.

Az alkonysötét dacára is ráismert mindenki. Poligonális arcvonásai s fejének félszeg, dacos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt.

Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szívekre akad.

- Mi hír, barátom? - kérdé eléje sietve a ház asszonya.

- Hír van elég - felelt az szárazon. - A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.

- Csitt!

- Egy óra múlva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba.

- Álöltözetben! - rebegé a marciális úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószínűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, akinek mostan egy rossz kaputja van.

- Nem rabol még a nép? - sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.

- Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.

- Nem bírják megvédelmezni? - hörgé a nagy testű úr.

- A császár parancsából nyittatik meg.

- Az lehetetlen.

- Itt a plakard a zsebemben, meIyben tudtul adatik, hogy a rend fenntartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.

Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihúzott falragaszt, melynek az egész társaság nekiesett, s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.

- Eddigelé tizenkétezerre mehet a fölfegyverzett diákok és mesteremberek száma - folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. - Az éjjel utcaharcot és torlaszviadalt várhatunk.

- De isz én tudom, hogy nem várom - dörmögé az élelmező úr. - Én odábbállok.

A többiek is.

"Uraim, dámáim! Sauve, qui peut! Illa berek - nádak, erek!"

Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással búcsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakünn, de már a mennykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.

- Hát ön hova fog menni? - kérdezé Antoinette asszony a sokszögletű úrtól.

- Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat. Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, aki termeit elhagyá.

Azért meglehet, hogy első volt, aki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.

A marciális úr azután odalenn a kapusnál mégiscsak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiákerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét, s ez áljelmezben kimenekült az utcára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.

A potrohos medicinalratnak semmi kedve sem volt az expedícióhoz. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyethal. Olyan ember, aki háromnak a perifériáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.

- Kedves jó barátom - szólt a kapushoz, megcirógatva annak orcáját és megkenve tenyerét bankjeggyel -, van itt ebben a házban egy kiadó pinceszoba. Rejtsen el engemet oda! És ha találnak jönni a vérengzők, és fel akarnak kutatni mindent, mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény, éhenkórász szabó lakik ottan, akinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugye, megteszi ön, kedves, édes házinspektor?

A portás jobb indítványt tudott ennél.

- Ki tudja, meddig tart ez a rumli. Én nem szeretném, ha azt abban a pinceodúban kellene végigvárnom. Megmentem én a nagyságos urat, úgy, hogy a haja szála sem görbül meg; csak bízza rám magát.

- Ó, mentsen ön meg akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan. Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem bírnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.

- Az nincsen; de van más alkalmatosság.

- Ó, ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, amit kér!

- Itt iszik a szomszéd kocsmában két halotthordozó; a hordágy az ajtó elé van téve.

- Hallotthordozó?

- No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utcákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel, és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utcában éppen senkit sem lőttek agyon...

- Hát én feküdjem bele abba a halotthordágyba?

- No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne. Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, ami megint elviszi a vámsorompóig; onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon utazhatik odább.

A kövér úrnak végigborzongott a háta ennél a gondolatnál. Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utca túlsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve, s az eddigi zajon keresztültörő, folytonos rivalgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.

Ráállt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy. De inkább élve benne, mint holtan.

A kapus úgy kacagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.

Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivalgást? Valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt.

Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; ó, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.

- Mind elhagytak bennünket!

- A gyávák! Az ostobák! - szólt Antoinette megvetően.

- Hát mi hova meneküljünk? - kérdezé reszketve a szép leány.

- Mi? Sehova. Mi itt maradunk.

- Hogyan? E vészben?

- E vésznek mi urai fogunk lenni.

Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.

Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyújtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlaszfüggönyöket, aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitűzette azokat háza erkélyére kétfelül, mint két fehér lobogót.

Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze; egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzött, s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utcán, kihurcolta magával az erkélyre félalélt leányát, s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő hangon:

"Éljen a szabadság!"

És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és ahány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. - Hanem Plankenhorst "vivát"!

Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán. Gyönge idegzetű ember volt.

Gyermekkorátul fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett az ifjúkori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, elébb szülői, azután főnökei - végre szeretője akaratának. Most azután, mikor mindazon támaszokat, akikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték "lares et penates"-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék. Jenő úgy érezte magát, mint aki maga is semmivé lett.

Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába; ott járt alá s fel nyugtalanul. Még csengettyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.

Az utcai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni; nem bírt eszmélni arra, ami történik.

A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. Lehetetlen azoknak győzni valaha.

Akikkel ő megszokta együttélni, azok közt nem találkozott ő ez eszméknek egyetlenegy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.

Az utcai harc zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit. Talán őrjöng? Talán bosszút áll? - Talán győz is. De hogy mire megy diadalával, aziránt nem volt semmi eszméje.

Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsine-re.

Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?

Hiszen környezete elég hatalmas volt; de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védeni?

Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utcára, és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utcákat kartáccsal seprik most, a kövezetből barikádok emelkednek; hova indulna el ő e túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyjait. Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.

Kit tudna ő megvédelmezni?

S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás künn az utcán annál magasabbra nőtt, és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.

Este kilenc órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy, és fölkeresi Alfonsine lakát. Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.

Ó, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megítélni, mily óriási heroizmus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy odamenjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké - a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyöléstől, de azért mégis nekimennek - becsületért - szerelemért - hazáért - asszonyért!

Jenőt szerelme vitte neki a vésznek, melytől irtózott. Minden védőeszköz nélkül ment le az utcára; maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz.

Amint kilépett, egyszerre elkapta a népár, és ragadta magával.

De ez egészen más áradat volt, mint aminőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.

Nem egy dühöngő, vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.

Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a "szabadság" nevével. "Diadal, diadal!" - hangzik mindenfelé; röpívek adatnak kézrül kézre; egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, azután a szónokot agyonölelik, agyoncsókolják, s továbbhömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, akit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: "Szent a tulajdon!"

Jenő maga is elkábult ez örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, ami ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, aki egyszer beléjutott a bűvláncolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, aki abból semmit sem ért. Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kacagó sírása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a história lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.

Mi az a melegség, amit egy ilyen pillanatban az ifjú szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmúlásukat hallja.

Csupán arra figyel azon nevek között, miket "pereat"-tal kísér az ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy Plankenhorst is?

Tudta jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve. Talán még nem került rájuk a sor?

Előtte, mögötte beszélik meg újra elbeszélik a nap hőstetteit; hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait; hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat. De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utcába, hol Plankenhorsték háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet.

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögletben befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási, fehér selyemlobogóval s a két lobogó között egy fiatal aulatagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Most már csakugyan elvesztette az eszét.

Ami tovább vezette, az most már csak a szíve volt. A fején túladott.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arcú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben, s éljenezve a szabadság hős asszonyait.

Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.

De mit látott most e helyen?

Az asztal előtt állt két hölgy, akiknek ragyogó arcában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsine-re.

És mit csinált ez a két hölgy?

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből, s Alfonsine azokat tűzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra, amiktől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arca úgy ragyogott hozzá.

Jenőt gépileg tolták odáig.

És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt, hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

- Ó, milyen örömnap ez, barátom!

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá, s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és azt mindenki olyan természetes dolognak találta.

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén az éljenriadaltól - hanem a csók, az jólesett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle címe van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon; sok régen ígért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában, s lett megfizetve kamatostul; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján.

Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Júdás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes, rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenötmillió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a perifériába, ahol tán a Venus mozog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette e csodákat, mint természetes, mindennapi eseményeket, amiknek így kell lenni.

Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hívatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, demokratát, népszónokot találjon, mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal, hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizírozatlan hajjal fogadja őt, mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt odadűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, amikor minden szabad!

Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, amit szívén hordoz. A legféltettebb titkokat. Aki gyűlöli a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utcán, s aki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utcán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Március tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtószabadság napja.

Száz új hírlap keletkezik egyszerre; fennhangzó nevű, büszke jelszavú hírlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utcai gyerkőcök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röpív száll kézrül kézre, csoportoktul olvasva az utcaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszínű lobogója: arany-veres-fekete. Aki csodálkozva kérdezi, mi az, annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos népünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utcákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadalordítása nyomja el a hirdetést és a trombitahangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kíséri őket testőrség, katonai véderő, de kíséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett; nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utcák örömzaját. A tegnapelőtti harc áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengeren, az örömdiadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége szakadni.

És ismét új jelenet következik.

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harckiáltásnál, örvendetesebb a diadal hozsannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága.

Talán álmodtuk mindezt?

Bizony, csak úgy álmodtuk mindezt.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét év előtt álmodott.

És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.

Mikor hangzott az utcán a riadó, nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, ahogy otthon volt, nyakába kerítette sálját, felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját, megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kísérőt, akinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Odatapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával, rábízva, föltétlenül odaengedve. Hogyne lett volna boldog a közüdvösség közepett?

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utcákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánthomlokzatú paloták, transzparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczi-induló halottfeltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymás után a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai, és szólnak a néphez!

Ez volt még az álom!

Jenő azt is ott nézte az utcáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes, titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifjú hölgy égő arca, és arcán annak forró lehelete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, aki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban diszharmóniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?

Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?

"A második lépcső ahhoz a megígért magaslathoz."

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt, és nem bírt elaludni.

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaran, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.

Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utcákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy percre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.

Rettegett tőle vagy talán érte? Félt a találkozástól.

Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja ez a félelmetes ember!

Olyan korán, amint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolc órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság.

Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan egzotikus dolgokról.

Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.

Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.

Jenő testvére elől bújt el ezúttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.

Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

- Isten hozott! - üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Frici. - Éppen emlegettünk.

- Miben szolgálhatok? - kérdé aulikus szólásformával Jenő.

- Tudd meg, bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog! Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.

- Nekünk résen kell állanunk - folytatá az ifjúság szóvivője. - A reakció azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idéztet elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álcázott bajnokai felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyújtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végigvonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel, beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk, szabadelvű fiatalságnak kötelességünk e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat; rögtön sietnünk kell eléjük, és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jössz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!

No, csak ez a biztatás kellett még Jenőnek!

A rongyos proletariátusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék s a bosszús katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!

Ehhez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.

Azt mondta Fritz barátjának, hogy jó lesz biz az, csak menjen előre, ő még hazavágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem, amint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, amerre magának tetszik, ne álIjon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt ránézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz nem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezítlábos embereket kapacitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.

A granichstaetti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel; gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utcára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyújtották; az ott égett végig az utcán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utca túlsó végén fekvő Brigitta-szüzek kolostorának, mert amíg az utcán végiglobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előrehatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szeszár közé, s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, amin aztán előrenyomulhat, aki nem akar az égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.

A lovascsapat vezetője Baradlay Richárd százados.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnyaéletet osztotta velük, s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt. A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha; azt is csak azért, hogy Edit felől kérdezősködjék; akiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richárd megkérte a kezét.

Ebben Richárd meg is nyugodott.

Akármi növeldében jó helyen van Edit, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát.

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van, de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdezni, s Richárdnak jó okai voltak öccsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richárd csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, amit a napilapok magasztaltak, ő csak a túlsó oldalát látta; ott testvéri csókokrul és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek, ő pedig és katonái mindebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richárd e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan.

Az első azt az utasítást adta neki, hogy ahol a nép csak kísérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt, a népet kímélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgették, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glacis-n, s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezredparancsnok förmedt rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát, s védje életre-halálra a pozícióját.

Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és című uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rajonjába eső utcák és terek békéjének fenntartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek, s nem bánják, akármi történik a világgal.

Richárd kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát.

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt, s járta az utcákat; egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richárd az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyújtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalócok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, akinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szüzek kolostora előtt találkozott össze Richárd a dúló csoport hadderekával. A végig lángba borult utca fénye vezette őt oda a városnegyed másik részéből, ahol már azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.

A vitéz urakat nagyon bosszantotta már ez a mulatság. Egész éjjel utcán fel, utcán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra meg újra a háta mögött találni; kifárasztá a huszárnak anélkül sem valami híres türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinkatenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.

Richárd látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utcán keresztül állította fel csapatját.

Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utcán, sárt, homokot öntve közé, s aközben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

Richárd nézte csendesen, hogy közelednek.

- Pál úr! - szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához. - Ég-e a pipája?

- Tessék! - szólt Pál úr, odanyújtva makráját kapitányának.

- Gyújtsunk rá, fiúk! - monda Richárd. - Aztán nézzük el, mi lesz belőle.

Eközben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalogjárdán egy fegyveres alak jött sietve.

Ezt az egyenruhát sem látta még Richárd ez ideig. Fekete kabát, sárga-veres-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard, süvegtetejű kalábriai kalap nagy fekete strucctollal; a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

Az érkező kardos alak egyenesen odasiet Richárdhoz.

- Légy üdvöz, bajtárs! Éljen a rend, éljen az alkotmány!

Richárd nem bánta: hadd éljen.

A fiatal vitéz parolára nyújtá kezét; Richárd megszorítá a nyújtott kezet.

- Én Goldner Fritz vagyok - szólt egyenesen bemutatva magát az ifjú. - Az aula második zászlóaljánál kapitány.

- Úgy? Akkor hát tiszttársak vagyunk.

- Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?

- Remélem.

- Tehát éljen a testvériség!

Újból megrázták egymás kezét.

- Mi jót hoztál, bajtárs? - kérdé Richárd.

- Megtudtam, hogy itt e félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem e vihart lecsendesíteni.

Richárd nagyon megcsóválta a fejét.

- Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta háromszázad magammal folyvást csendesítem, s egyre növekszik.

Az ifjú vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalábriaival.

- Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt, bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki: "Most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el!" - nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.

- No, erre hát kíváncsi vagyok.

- Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasabb itt, mint egy üteg ágyú. Azért, kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.

- Engedlek, bajtárs, mindent tenni, amit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.

- Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.

- Baradlay Richárd.

- Ah, üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barikádokon.

- Az én öcsémmel? Jenővel? A barikádokon?

- Ó, igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifjú; egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lovárul Richárd, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.

- A Plankenhorst-házi főhadiszállás?

- Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reakció fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.

Richárd most már leszállt a lovárul, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fritz karja alá öltve, előrement vele a kolostorajtóig.

- Tehát a két Plankenhorst hölgy itt maradt, és most a szabadságmozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

Fritz önelégült mosollyal viszonzá:

- Csak hagyd azt miránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő múltjukat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a maga titkosrendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kísértetik; s ha csak egyetlenegy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet írnának azok közül valamelyiknek, mi azt abban a percben megtudnók, s ők veszve volnának. Ó, a mi táborunk jól van szervezve.

- No, elhiszem. És az öcsém, Jenő is köztetek van?

- Az elsők között.

- Az is ilyen kalábriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztollyal az övében?

- Tökéletesen így. Vállszalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

Richárd hitetlenül rázta fejét.

- No, majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijöjjünk a külvárosokba a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes céljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jőni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.

- No, bajtárs - monda Richárd, megrázva az ifjú aulista vállát -, amit eddig mondtál, azt csak hittem, ahogy hittem, de hogy Jenő öcsém most idejöjjön, azt - úgy segéljen - akkor hiszem el, amikor látom; és még akkor se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ezalatt lassankint urává lett a lába alatt égő talajnak, s amint a lecsapott kék-zöld lángok és a szürkevörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitűnni, akként látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, amellyel meg kell küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!

Amint át lett hidalva a pálinkától lángoló utca, omlott a Sisera hadja a kolostor előtti térre.

Egy kloáka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen írva.

A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet elő a civilizált világ közepett ily tömeg vadember? Ennyi rongyba öltözött, tépett, kifordított alak; a tisztátalanság, a nyomor, a fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő van? Közöttünk, alattunk élnek-e? És hogyan élnek? A munka tisztessége nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élősdijei; egy tábor koldusokból, tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utcai örömleányokból és a pálinkabódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a veres zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?

A polgár, a nép embere egy arcot nem ismer közülök. Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fritz is megrettent előttük.

Nem ez az óriás az, akinek ő azt mondta: "Most kelj fel!" és fölkelt, s ha azt mondá neki: "Most nyugodjál el!" - elnyugodott.

A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; éppen oly rongyos, mint a többi; arca füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje fölött, mint nádpálcát; első volt, ki a hátralevő borszesztócsán keresztülgázolt, s ahányat lép, minden lábnyomán egy égő folt marad hátra. Vakon rohan elé.

Hanem amint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratorpant, megállt, és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor felemelt vasrúddal a kolostorra mutatva felordított bestiális, rekedt hangon:

- Tűzbe az apácákkal!

A tömeg vérittasan üvöltött utána.

Hanem az üvöltésen keresztülcsengett a lovasság trombitahangja, a készülőt jelentő parancshang, s az csápolta a tömeg tüzét.

- Az égre kérlek, bajtárs - szólt az ifjú aulista Richárdhoz - , ne adj jelt az összeütközésre! Kerüljük a vérontást. Én megkísértem a nép szívéhez szólni.

- No, hát szólj! - mondá Richárd. - Melletted maradok.

És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem szívta tovább a havannáját.

- Jer, állj ide fel mellém! - szólt Fritz. - Ebből megérti a nép a testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem sérthetetlen, megszentelt helyen állasz.

Richárd felment Fritzcel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső vezetett; annak a küszöbe szónokszékül szolgált Fritznek.

- Testvérek! - kezdé Fritz.

És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságrul, alkotmányrul, a polgárok kötelességeirül, a reakció fondorlatairól, hazáról, fejedelemrül, dicső napokrul.

Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért éppen nem voltak életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a fejük felett, amivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit megtenni siettek. Richárd csákója is kapott belőle egyet-kettőt.

Egy-egy általános felordítás el-elnyomta az ifjú népszónok beszédét, úgyhogy annak szünetet kellett tartani.

- Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból - monda Richárd az ifjú aulistának -, beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én fogok velük beszélni. Én tudok.

- Nehéz a helyzet - mondta Fritz izzadt homlokát törülve -, a nép fel van bőszülve a papok ellen. A liguriánusokat már elkergette, s most azt hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az apácákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában a forradalom is udvarias.

- De azt látom - monda Richárd, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.

A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság támadt.

Mikor Fritz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő és a vasrudas óriás; a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott semmit.

Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek láttára felderült Goldner Fritz verítéket hullató arca.

- Ah, itt jön valahára!

Ki jön, mi jön? Egy furcsa, bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucctoll; arca sima, sovány, piros - hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi széles háromszínű szalag, és arra egy kicsiny kis kocperd egész a hóna alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.

A nevezetes férfiú rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz, s egy ugrással ott termett mellettük.

- Isten áldjon, bajtársak! Itt vagyok már, nem kell semmit félni! Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyűlt önöknek a bajuk? Elhiszem. Fritz barátom remek szónok. De csak tragikus szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. Aki a népet meg tudja nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és végre felkacagni, akkor aztán oda visszük őket, ahova akarjuk.

- No, hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én majd meg találom őt ríkatni.

Mausmann Hugó előrelépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a nép fölé, komikus pátosszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.

S amint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeccentett, egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira meglepte a háborgó tengert, hogy egy percre lecsendesült.

Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapánciáit, amiket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a "Brüder" - "Gütter" - "die Freiheit" - "sich freut heut" - "Metternich" - "schmetter nicht" - "Minister" - "hin ist er", míg egy fordulatnál erre, hogy "braven Cavalleristen" ez a rím következett, hogy "hocta iszten", s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az improvizátor emfatikus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.

- Pajtás! Még ennek sem nevetnek - monda neki Richárd, ki azt bámulta legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt Richárd égő szivarát saját arcához sütötte.

Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.

"Le a papok védőivel! Tűzbe az apácákkal!" - hangzott minden oldalról, s megindult a hajigálás, a népies projektilek mindenféle nemeivel.

Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifjú orra hegyét, hogy annak szeme-szája tele lett a tartalmával.

- No, most erre mondj kádenciát, bruder!

Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás diadalkacagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, ahogy szokott röhögni a kegyetlen mob a kötélrül leesett komédiáson, ki nem tud felkelni a földrül.

Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó szörnyetegtől. Ez mármost szét is fogja azt tépni, akit kikacaghatott.

Richárd kapitány elveté szivarcsutkáját, s indult a lépcsőn lefelé.

Fritz eléje állt, átölelte, és nem bocsátá.

- Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre! Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle. Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta egymást. Még lehet békés úton segítenünk.

- Hogyan?

- Eredj fel te az apácákhoz; beszélj a fejedelemasszonnyal. Keresztények, szent szüzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságukért százak vére omoljon, s két ország, két nemzet átkozott harca megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők mártírok legyenek; de meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva, azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; ami féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik, hogy itt nincs senki, akin bosszút álljanak, s nincs semmi, amit prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felírjuk a falakra, felírjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni. Nemsokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni, felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. Az égre kérlek, ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az apácákkal. Én addig itt maradok Mausmannnal, s feltartom a nép dühét, testemmel, lelkemmel. Míg visszajössz, a két vihar között állunk.

Richárd megszorítá az ifjú diák kezét.

- Ti bátor fiúk vagytok, derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra. Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.

Richárd respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, mellyel egypár ilyen fiatalember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést elhárítani.

Ráadta a fejét, hogy segíteni fog nekik becsületes szándékukban.

Visszament a zárda kapujához, s bezörgetett rajta. A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét, s azonnal bebocsátá, amint Richárd megnevezte magát.

Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.

Richárd, míg a lépcsőkön felhaladt, végigtanulmányozta magában, mit fog a zárdafejedelemnőnek mondani, hogyan világosítja fel őt a veszélyről, mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kímélni, miért szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen.

Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy kontratáncban fogamzott apprehenzióért! Hanem hát azzal csendesítette le magát, hogy az apácák nem nők, hanem valami olyan lények, amiknek nincsen nemük.

A folyosón végighaladt anélkül, hogy szemközt jövővel találkozott volna. Az apácák mind a refektóriumban voltak összegyűlve.

A refektórium ablakai az utcára nyíltak, s annak belső táblái mind be voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott világosságot.

Amint Richárd e férfi nem tapodta küszöbön megállt, megrendítő jelenetnek volt tanúja.

A terem közepén feküdt haldokolva egy apáca. Régóta idegbajban szenved, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijedelem, a künn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.

S e martirológiai jelenet közepett, e sírbolti világításban, azon szűz alakok között, kik a halálvonagló apáca körül térdepeltek, egy ismerős arcot pillanta meg Richárd, egy arcot, melynek láttára minden csepp vére fellázadt önszíve ellen.

Edit volt az.

Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegyben járó év leteltéig.

A leány is ráismert kedvesére, s egy pokolbul megváltott üdvözülő örömével repesett tekintete a délceg ifjú arcán.

A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a kapitány elé, s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:

- Mit akar ön?

Richárdnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, amit idehozott.

Ahelyett, amit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:

- Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy szétverem innen ezt a csőcseléket!

Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.

Richárd szeme még egyszer találkozott Edit rémült tekintetével. A harag elállta minden ízét; látta a haldokló szüzet a márványpadlaton heverni, görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel felé nyújtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvérivó szörny bőszült ordítását künn az utcán, s egész lelke felháborodott rajta.

Nem várta azoknak válaszát, akikhez beszélt; megfordult, lerohant a lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját álló két ifjú aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s azzal előreugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Al-Bochacent.

Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szívének, mintha az egyik ablaktábla félig kinyílnék, s azon kinézne valaki. Talán éppen Edit?

No, ha idenéz, hát lássa meg, ki az a férfi, aki őt szereti! Amit Richárd mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:

"Takarodjál, csőcselék!"

Elbizakodott, vad röhögés üvölte választ szavaira. Akkor Richárd kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamot vezényelt, s Richárd odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt: egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.

A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében, s megcsóválta azt a levegőben, csak úgy zúgott.

Richárdnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyílt ablakából egy velőkig ható sikoltás vegyülne a zivatarba.

A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.

Richárd előrenyújtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz csapást.

Dicsőség Al-Bochacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva tartá - a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de az Al-Bochacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbult.

Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik pillanatban le volt gázolva a földre.

S öt perc múlva üres volt az utca.

A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, amint a lovasság közéje rohant; elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé; még aki sebet kapott és lerogyott is, holtnak tetteté magát, és megnémult.

A távoli utcákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a csendet. A futó nép szava meghalt.

Richárd lovasaival végigverte a futókat a hosszú utcán a vámvonalon, míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő teremtés, menekülve odúiba, ahonnan előkerült.

S akkor megint vissza.

Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előrenyargalt egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s azután a trombitás, ki riadót fútt nyomában; messze elmaradva a lovasszakasz.

Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a rácsozaton át még egyszer megpillantá Editet.

Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!

Csak kívánni kellett, és megjött.

Alig gyülekezett össze a vámvonalt végigseprő huszárság a szétkergetett had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az utcákat, közeledő néptömeg zaja.

Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem lehetett találni, hogy mi az.

Először is szabályszerű katonai lépések robaja.

Azután egy keserves ének a Marseillaise dallamára.

Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése. Mindez összevegyülve a kedves utcai fiatalság gyermekhangú vivátozásával.

Az utcán végigrohanó böjti szél porfellege nem engedi kivenni a közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik, és azok között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.

Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.

Ellenség-e, szövetséges-e, azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja a port, szemetet, s vágja a közeledők szeme közé, s mikor eltáncolta fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg egymást százlépésnyi közelségben.

Most azután Richárd igazán nem tudja, hogy mik ezek. Sorban és hadirendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de mégsem katonák. Ahány, annyiféleképp öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazósüveg; ki frakkban, ki kabátban, és mindenkinek fehér szalag a bal karján keresztülkötve. Ez nem lázadó csőcselék.

- Kik vagytok? - szólítá meg a fegyveres csapatot Richárd kapitány elélovagolva.

- Nemzetőrség - felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott alak, valószínűleg a csapat őrnagya.

- Mit akartok? - kérdezé Richárd.

E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőr major, különben derék szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.

De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat aulista élén, s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt Marseillaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva, amiből megtudhatta, aki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság zászlóját lobogtatni, fegyverei fényével a sötétség hidráit odúikba visszaűzni, a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.

Richárd végigvárta a kardalt, mit Fritz és társai válaszul elzengtek.

- De mármost szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi járatban tetszik lenni.

Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre:

- A békét és rendet helyreállítani.

- Hát tessék - szólt Richárd átkozott flegmával.

Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekingetett maga körül. Mit "tessék"? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy "tessék", mikor az utcát, amilyen széles, akként állja el előtte a huszárcsapat. Körösztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a táborkarával, hogy mit szóljon erre megint.

Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak úrnapján a processziók alkalmával.

- Hát igen. Tudja, kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön együttműködésével.

- Vagy úgy? Van önnek számomra napiparancsa?

No, még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a kedve az egész hadművelettől. Fritz és Mausmann odaugrottak a segélyére, s súgták neki, hogy mit válaszoljon.

- Persze hogy van. Az aulától és a nemzetőr-parancsnokságtól.

- Nem ismerem azokat az urakat.

Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.

- De kapitány úr!

- Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem, vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell bírnunk, aki mind a kettőnknek parancsol.

- De hát mit csináljunk?

- Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a hadügyminisztériumhoz, aki előadja az itteni állapotot, s az hozzon nekem valami rendeletet, amihez tarthassam magamat. Addig pedig megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.

Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.

Az őrnagy nyargoncul küldé a legserényebb két ifjút mind a két nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni dolgok helyzetét, s aszerint eszközöljenek a kapitány úr számára rendelkezési szabályokat.

Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!

Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog aszerint, amint különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann pedig utcai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul a publikumtól, ami egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.

Míg a két nyargonc odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a kolostor előtti tér két oldalán.

Richárdnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Editnek minden haja szálát az ő kardja védelmezi.

Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyűszerrel átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség, megvédi-e, s hogy védi meg az apácákat.

De Edit ott volt!

Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni.

Két jó óra telt bele, míg a nyargoncok visszaérkeztek. Mind a kettő hozott Richárdnak pecsétes levelet. Legelőször azt olvasta el Richárd, amit Mausmann hozott neki a főhadparancsnoktól.

Huh, de fel volt paprikázva őexcellenciája. Hogy lehordta a kapitányt azért a lágyságért, hanyagságért, amit ez ideig tanúsított. Mért nem vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.

Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az ördög fiának se irgalmazzon!

"No, ez jó egynek."

Lássuk a másikat; hát a hadügyminiszter levele mit mond?

No hiszen abban volt még csak lehordva Richárd azért a szeles hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres demonstrációval el lehetett volna nyomni. Ezúttal szigorúan megdorgáltatik. Jövőre pedig több ésszel és tapintattal járjon el hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az égből, még akkor se kezdjen verekedést.

Richárd kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a kardját, a jó Al-Bochacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá magában:

"Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom, bizony kettétörnélek mostan."

Azzal odalovagolt a nemzetőrtiszt elé.

- Uram! A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fenntartani.

S megfordulva lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.

Egyszer csak vége van minden szép álomnak.

Ébredjünk fel, éjjel van már!

A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.

Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen ablak sem világít. Vaksötétség minden utcán; a roppant emeletes házak labirintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga is fekete, s úgy tetszik, mintha csak boltozatja volna e sok utcájú, rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem katakombákba vezetnek.

Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.

Csak néha, hosszú, kétórai időközökben emelkedik fel a legmagasabb torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?

És ez nem a képzelet agyréme - ez Bécs.

Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják.

A nép egy része elmenekült, más része a harcvonalak előtt áll; benn csak azok bujdokolnak még, akik ott rekedtek; a gázvezetés el van rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az elpusztulás előtti éjszakán.

Messze, messze lehet menni, míg a város utcáin valakit találunk, s jó, hogy sötét van, hogy nem látjuk az utcákat terítve cseréppel, üveggel, a házak oldalait végigpaskolva kartácsoktól, a tetőket bombáktól áttörve s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.

Valahol egy hosszú utca végén egy nagy, tömör halom állja el utunkat. Az a torlasz.

Két zászló lobog a tetején; az éj most azokat is feketéknek mutatja; pedig szép színeik voltak!

A torlaszt harcos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég; ott is sötétség van és lehető csönd.

Vannak, akik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejük alá tett gránitkocka.

Akiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.

Két ifjú ül egy ágyú lafettáján, s tölti az időt enyelgéssel.

Az egyiknek csak fél karja van; a másikat már elvesztette valahol.

- Te, Mausmann - szól a félkezű -, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.

- Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.

- Nekem valami azt súgja: "Bevégezted, Fridrik!"

- Pályádat, mely volt polizeiwidrig.

- Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.

- Én meg örülök, hogy nincsen nálam.

- Ígérj meg egyet.

- Akármi legyek.

- Ha én elesem itt ehelyütt.

- Ami nagyon könnyen beüt.

- Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.

- Na ja!

- S ha a vad szerezsán kardját szívembe mártja.

- Lesz nálad egy vizitkártya.

- Jól találtad a rímet. Majd könnyre fakad szeme.

- Ha ráírod: "Ma'm'zel, je vous aimais."

- Menj a pokolba a klapánciáiddal! Beszéljünk komolyan.

- Halljam.

- Vidd el utolsó kártyámat Alfonsine-nak.

- Ha tudniillik még egyszer meghínak!

- Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót a névjegyemre.

- Nézd, az a gránát ide jön, istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező gránát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány percre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

- No, mármost küldtek neked lámpát. Ennél ráírhatod a "madám, pá"-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fritz névjegyére e szókat: "Én önt szerettem, adieu."

Az utolsó szónál már lobbant a gránát, s izzó darabjai a két ifjú feje fölött zúgtak el. Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez, föl sem vették.

Fritz átadta névjegyét Mausmann-nak.

Mausmann kisvártatva így szólt:

- Te, Fritz, tudod-é, hogy én most mit gondolok?

- Én is rímet mondjak rá?

- Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.

- Honnan gondolod azt?

- Mindent megtudnak odaát, amit mi titokban tervezünk.

- Jó kémeik vannak.

- Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.

- Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst-házba az éjjel és nappal minden órájában. Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjeihez a zárdában növelt Edit kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg éppen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen.

- No, én csak azt mondom teneked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.

- Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezzél a demokrata nőegyletre, mennyit tett ez a közügyért, hogy ápolta sebesülteinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah, barátom, nők nélkül nincsen szabadságharc.

- Kudarc!

- Már megint rímeket gyártasz?

- Nem árt az!

- Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.

- Tovább?

- S mégis a nőket szidod.

- Itt-ott. Az eddig volt. Meglátod, gyermek, ha minket levernek, éppen úgy fogják ölelni az ellenségeinket, mint minket; s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az, barátom.

- Már én azt nem látom - mondá rá Fritz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat, és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt cukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utcákon mint kísértetes bolygófény, botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóbul két nőalak száll le: egy apáca és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki eléjük a kettős kargyertyatartót.

A háziasszony megcsókolja az apácát, s kezét csókra nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátrahulló csuklyája alól Edit örökvidám arca tűnik elő.

- Hozta ég, soror Remigia - súgja az úrnő.

- Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortul idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utcában föltépve.

- No, de az ég őrizteti a maga angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.

- Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecskegödölyére.

- Előrefutott a terembe, fürkészi, mi újságot találhatna nálunk, kikérdezi Alfonsine-t. No, majd mondok én ma neki újdonságokat, amikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A teakatlanban forrott a víz.

- Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy cseléd ne jöjjön a szobába.

Edit meg akarta előzni.

- Majd én megyek.

- Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.

Edit durcásan vonogatta vállát e gúnyos gyöngédségre, s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edit felöltönyét.

- Tessék asztalhoz ülni!

A kerek asztal melletti díványra Antoinette asszony soror Remigiát ültette le, mellette Edit foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsine-t utasítva, hogy készítse el mindenki számára a teát, odaült szorosan Remigia mellé.

- Mit izent a tábornok?

- Holnap minden vonalon döntő roham lesz - suttogá soror Remigia; még így is félve tekingetett széjjel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?

- Tudja-e, hogy baj van?

- Micsoda?

- A körülzároló seregből egy csapat egyetértésére számítanak a fölkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik. Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiú elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fenntartva azoknak számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást, s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak utat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja, s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galícia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richárd.

- Ah, ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?

- Azt önök Edit húgom szép szemeinek köszönhetik.

- A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.

- Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti, s ha az azt fogja neki mondani: "verekedjünk!" - verekedni fog a saját édesapja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan, új segítség a számukra.

- Nos?

- Egy asszony.

- Egy asszony?

- Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiúk anyja.

- Ah! Hogy tudott az keresztüljönni az ostromzáron?

- Merész és csaknem hihetetlen módon. Fritz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldségáruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett, hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak, s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

- Csodálatos vakmerőség egy úriasszonytól! S mit akar itt?

- A fiait akarja magával vinni innen.

A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

- Fiait akarja elvinni? - kérdé elbámulva az apáca.

- Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.

- No, és beszélt már a fiaival?

- Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését, tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánnyal. Csak hadd beszéljen! Ezt meg kell neki engedni; hadd menjen oda, s hadd jöjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszárcsapatot. Ki van ott közelükben?

- Palvicz Ottó vasas ezredével.

- No, ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbe lövik.

És ezt Editnek hallani kellett.

Hogy miért kellett ezt Edit előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higgyük csak azt, hogy kegyetlen, vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el e zsibbasztó szavakat Edit hallatára; hogy ez az asszonyi lélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

De abban ugyan nem gyönyörködhetett.

Edit arcán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.

Evett jóízűen.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félreállt tőle a képe, s még egy kis ecetet kért ahhoz a zselatinhoz, amit a tányérjára kiszedett.

Alfonsine-ban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával ezt ne mondja neki:

- Úgy látszik, kedvesem, neked nemigen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbe lövik.

Edit a villájára szúrt egy darab zselatint, s pikáns kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

- Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.

Azzal bekapta a villáján levő falatot.

- Indomptable! - mormogá fogai között Antoinette asszony. Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve igyekezett arckifejezéssel bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen, ördögi rossz teremtés.

Nem hat ennek a szívére semmi.

Edit nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Odatolta kis poharát Alfonsine elé.

- Tölts nekem is abból a chartreuse-ből, kérlek! Ha apáca leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez.

Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte, hogy mit csinál vele.

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld likőrrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

- Igyunk, soror Remigia; valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk - szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuse-t; az volt a gyönge oldala.

- Valóságos kis ördög ez a leány!

Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.

- Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának címzetéről: Singerstrasse 17. szám, szuterén zöldségraktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richárd kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden haja szálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Rettenetes egy leány!

Most meg már a fromage de Brie-ből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuse-t, és itatja vele soror Remigiát.

Meglehet, hogy le akarja magát inni. Hiszen van oka rá.

Szegény leány!

Mennyi heroizmus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, ínyenc szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, amiktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higgyék, hogy íme, ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.

Nemsokára úgy tett, mint aki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátrahajlott a karszékben; lehunyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arcot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.

- Mindig ilyen? - kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.

- Fő hajlama a restség - viszonzá az apáca, bíráló szemöldeit magasra felhúzva. - Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmit sem tevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

- Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét csak dolgoznia kellene.

- Tehát Baradlay Richárd csakugyan el van ránézve veszve.

- Mindenképpen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék el csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos, s hadcsapatokat toboroz. Baradlay elsőszülötte! Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen, akkor töltve vannak azok a pisztolyok, amik őt a végzetes pillanatban láb alul elteszik. Ezt Fritz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, aki őt le fogja lőni.

- S az a végzetes pillanat már közel.

- Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap este fogva, holnapután reggel halva. Ha nem beszél vele: akkor holnap este megölve. Nekem mindegy. Én nem kívánom neki éppen a vesztőhelyet, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

- S két nap múlva mindennek vége.

- Vége az egész komédiának.

- És akkor ismét mi fogunk nevetni.

- Hahaha!

Nevettek is már előre.

És Editnek nem volt szabad elárulni egy arcvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arcvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. - Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérezni; mosollyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurcolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncnak adva a még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, úri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vacogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Végre itt volt az idő az elmenetelre.

Edit érzé, hogy egy hideg kéz mint hideg kígyó nyúl arcához. Nem volt szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.

- Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye - mondta a bárónő. - Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Editet soror Remigia viszi magával.

Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.

Mikor aztán ott ült már Edit a hintó egyik szegletében, s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette, s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döcöghetett a sötét utcákon, a helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

Amint aztán a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edit.

Mit nézett? Mit látott? Hova gondolt?

Csak egy dologra gondolt.

Elfutni!

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s ahány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utcákon.

Neszelni kezdett útitársnéjára.

Az már aludt.

Nem Edit szemei azok, amik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnéjeé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacis-ra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyothall, és talán bóbiskol is.

S azzal sebesen, ahogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.

Csak ott, ahol a legelső sötét utcába beért, tekintett vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben; mint vándor szentjánosbogár.

Csak a csípős éji levegő fel ne költené az apácát!

Különben futhatnak már utána.

Sietve fordult be az utcába, s nekiindult a néma, fekete éjszakának.

Sötétben, éjféltájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy utcát, egy házat, ahol sohasem volt, és abban egy asszonyt, akit sohasem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermekszívben istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.

Az óriás Szent István-torony szolgált útmutatójául.

A Singerstrasse annak a túlsó oldalán van. Tehát e templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes, jó szívet, ki őt útbaigazítja tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szívének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.

Reszketve a láztul, égve a sietségtül, futott a gyermek azokon az utcákon végig, amik a nagy gót torony irányába vezettek. Süketnéma utcák. Mintha a föld alatt járna, a mese labirintjában. A belváros szűk utcáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen célpontja sehol.

Ami a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon; ami élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, amikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utca üres.

Még saját léptei hangját sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még, mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxizmus, a kedvesét fenyegető veszély s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. Ahogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni - féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már, hogy fut, pedig Bécs belvárosa félóra alatt egyik végitől a másikig megjárható; kivált annak, aki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

Valahogy kijutott egy utcakereszttérbe.

Ismét megtalálta az István-tornyot, most már jobbra maradt az el mellette.

Mégsem tévedt el.

A Singerstrassénak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utcanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van körös-körül?

Egy utcaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.

És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.

S amint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét odarajzolta a fekete égre a világító kérdőjelet; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?

Edit e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölírást.

Szívét villanyos öröm járta át. Éppen a feje fölött voltak az érc lapidár betűk: "Singerstrasse".

A bizalom visszatért szívébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant, s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edit tudta már, hogy ha ez a ház, amelynek szögletén ő áll, az 1-es szám, akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.

Folytatta keresését a sötétben.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. - Tizenöt. - Most jön a tizenhetedik kapu.

- Ki az?! - sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élőlénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

- Jézus Mária, Szent Anna! - kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élőlény. - Ez egy őrült.

Az egy vénasszony volt, kibe Edit belebotlott.

- Nem, nem, bocsánat! - lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. - De úgy megijedtem öntül.

- Én még jobban magátul. Mit akar itt, mamzel?

- A tizenhetedik számú házat keresem.

- Úgy? Mit akar abban a házban?

- Csak énnekem azt meg kell találnom.

- Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzel.

- Egy asszonnyal.

- Egy asszonnyal? Micsoda asszonnyal?

- Egy zöldségárusnével, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.

- Vajon mi dolga van velük? Ha megmondja, odavezetem.

- Ó, ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higgye el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről - ó, Istenem -, igen sok életről, halálról van szó! Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda.

- Ez a ház itt van a hátam mögött - mondta a vénasszony -, ha be akar jönni velem a mamzel.

Edit nem gondolkozott a válaszon.

- Bocsáttassuk be magunkat.

- Nálam a kapukulcs - szólt az asszony, s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edit, hogy mit tett. Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre-kegyre átadta magát egy soha nem látott idegennek.

A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest. A kövér, piros képű vénasszony felvette a mécsest, s végigmustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámulva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:

- Szent atyám, ez egy apácanövendék!

Edit egész alakján, felmagasztalt arcvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, ami ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy mártír, egy szentkép állt előtte.

- Tehát a zöldségárusnővel akar ön beszélni, kisasszony?

- Nem ővele, hanem azzal a nővel, aki vendégül jött hozzá.

- Tud valamit errül a nőrül?

- Mindent.

- Tudja-e, hogy az életével játszik, amikor ezt mondja?

- Tudom.

- No, hát jöjjön utánam.

A némber megindult a lobogó mécsessel előre. A szűk folyosórul egy még szűkebb pincetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy mármost menjen ő előre.

Edit nem tétovázott. Megindult a pince falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével, és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen, föld alatti, szűk odúban mindazon név nélküli borzalomnak prédául eshetnék, amit bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja, kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, amit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; sohasem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával; talán azért, hogy vezesse - talán, hogy ne botoljék?

A lépcsőkön leérve egy dohszagú gádorba jutottak.

- Jobbra! - súgá a vénasszony.

Edit engedte magát előretolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein, míg végre egy kívül belakatolt, rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, dacára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

A nő felnyitá, és levette a pántrul a lakatot.

- Ide megyünk be, kisasszony.

De már az ajtónyitás előtt megtudta Edit, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldségillat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélegzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambróziaillatként üdvözöljék valaha.

Ez a zöldségárusné raktára.

- Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé! - figyelmezteté a kufárnő a leányt; amint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.

Edit egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagymakötegekkel voltak borítva.

A pinceodú közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóccal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekinte fel a belépő leányra. Ez az arc nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen odarohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott:

- Baradlayné asszony! Önnek a fiát meg akarják ölni!

A nő összerándult, de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szívén ment e szó keresztül.

- Richárdot? - rebegé önfeledten.

- Igen, igen - szólt sietve a leány -, Richárdot, az ön Richárdját. Ó, asszonyom, szabadítsa őt meg!

És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.

A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arcába.

- Te Edit vagy?

A leány édes bámulattal tekinte föl rá.

- Hallotta ön már e nevet?

- Fiam leveléből ismerem azt. Arcodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richárd arája.

- Ó, asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták és templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halnia. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal; vesztőhelyen vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja néki. Válasszon számára valami szebb halált.

- De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richárdot mi vész fenyegeti?

- Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnéket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbízottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richárddal, akkor őt elfogják és kivégzik feljebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Ó, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani!

A leány zokogott, de csak egy percig; akkor ismét egész delejes virgoncsága visszatért.

- De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül; megszöktem, elrohantam, keresztülfutottam a városon; sötét volt, mégis idetaláltam, mert védett az Isten, velem volt, idevezetett. Még tovább is fog vezetni!

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifjú leány indulat szülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arcába.

Aki Richárdot ennyire tudja szeretni!

- Térj magadhoz, gyermekem, s aztán beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?

- Bizonyosan tudom.

- Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.

- Ön el fog menni a fiához?

- Azonnal.

A leány könyörögve tette össze kezeit.

- Vigyen el magával engem is!

A nő egy percig tanakodott magában.

- Jó lesz. Jöjj te is velünk!

A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.

- Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.

- Ó, hiszen annak örülök!

- Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.

Baradlayné beszólította a künn álló kufárnőt:

- Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.

- Úgy is jó - mondá a vénasszony.

- Ez a leány is velünk jön.

- Ez is? Akkor hát ennek is kosztüm kell?

- Van készen?

- Mindenféle termet számára.

Frau Bábi egy ócska láda tetejét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.

- Hanem mármost, Frau Bábi, a gardróbot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani, mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

- Magam is azt gondolom.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendékjelmez fölé adta fel Editre; derekát keresztülkötötte kockás gyapotkendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat szalmakalapokból, amik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.

- Tökéletes kicsi kofa. Nomármost még egy puttony is jön a hátára. Ugye, még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, ami csak vesszőbül meg vászonbul van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbírjuk a krumplit és hagymát is.

Edit egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.

- Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.

- És mármost tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Kodl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No, hát hogyan lesz?

Ki-ki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt e szereptanulásban.

- Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvígabbnak lenni. Azután mentül "gmoán"-abb nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél, ahogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerehenfeldi káposztáskerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, ahol akarok. No, hát csak mindig kreuzfidél!

Edit megígérte, hogy úgy lesz; hanem azután amint kiértek a sötét utcára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.

- Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edit ígérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem bírta a parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utcán vezette őket végig, amire Edit a sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utcában van.

Itt még jobban elővette Editet a reszketés.

Amint a Plankenhorst-ház elé értek, Edit felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.

- De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? - kérdezte Frau Bábi a leánytól. - Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

- Majd mindjárt nem reszketek én, Frau Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.

- Mi az ördögnek neked az a két krumpli?

- Majd mindjárt megmondom.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé, be! Csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Azzal aztán vesd el magad, szaladt egész az utca végéig. Persze hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig bírták utolérni.

- De mi az ördögöt csináltál, Léni? - pörölt rá a fogadott Fra Mám. - Elment az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is meg a Fra Kodlt is? Tu nárische Krédl!

Edit azonban megfogta Baradlayné kezét, lihegő kebellel mondá:

- Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, akik okai annak, hogy most az utcán járok. Hej, hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most, ki kívánt nekik nyugodalmas jóéjszakát! Hahaha!

Baradlayné ahelyett hogy megszidta volna a leányt, megszorította a kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

- No, Fra Mám! - mondta Edit, amint más utcába értek. Megtaláltam már a parasztkedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet, hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon énekelni a néprománcból:

Und ewig kennt das Vaterland und nennt,
Die letzten zehn vom vierten Regiment.
Lia lia lia la!

Még jódlírozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.

Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.

- Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra - dünnyögé aggályosan Frau Bábi.

- Nem ázunk el! - biztatá vidáman Edit. - Ez az eső még jobban eltakar bennünket, Fra Mám.

- No, csak te ne szólj bele mindenbe, Léni! Nem kell nekem semmi takaró, hogy látatlan legyek. Hanem mármost iparkodjunk, míg jobban elő nem kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy percre megállt, megkérdeni az úri asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva. Az nem szólt, csak inte, hogy menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már nehéz teherrel a hátán.

Csodálatos az, amit egy nő megbír! - Egy nő, aki anya - egy anya, aki szeret. - Fiát, hazáját.

Editet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el. Ő járt legelöl, s táncolt a vállán vitt puttonnyal.

Kétórát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álcázott nők a Kaiserstrasséra kijutottak.

A lerehenfeldi főutca torlaszánál nem volt senki, még őr sem.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utcákon.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a temetőig.

Akik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyílt árok, a hegyi záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, aki nem akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végigbotorkázni a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber s a gazdátlan eb kereskedik ottan.

Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.

Most nincs se tolvaj, se gyilkos; háború van.

A kufárnő vezette útitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét buja fű verte fel; hónapok óta nem járt itt eső.

Egy helyen, ahol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga a kufárnő, óvatosan széttekintett, s azután suttogva monda:

- Helyben vagyunk.

Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.

- Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az őrtűztől megvilágítva. Távolabb még öt-hat őrtűz égett egy csoportban; ott volt a temető, a csapat tanyája.

- Nem csalódtunk. Most már, Frau Midi, előre! Rám nincs ott szükség.

Baradlayné Edit kezét megfogva, egyenesen az őrtűz felé tartott.

Az őrszem látta őket közeledni, de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátrul halk, mély hangon:

- Ki vagy? Megállj!

- Jó barát! - felelt Baradlayné.

- Jelszót!

- "Nyergelj, fordulj!"

Erre a kérdező leugrott lovárul, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét anélkül, hogy kezével érintené.

- Kegyedet vártuk, asszonyom!

- Rám ismertél, Pál, jó öreg?

- Hála istennek, csak hogy itt van!

- Hol a fiam?

- Egyszeribe odavezetem. Hát ez a drága szép cseléd? - kérdé Editre mutatva.

- Ez is velem jön.

- Értem.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe, s gyalog vezette a temető felé a két hölgyet.

Egy kis fehér ház - a temetőőr lakása máskor - volt ezúttal Richárd haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város felé nyílt.

Éppen az éjjeli cirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával, a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal bosszúsan ütött öklével az asztalra.

- Már megint itt vannak?

Mik voltak ott?

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És azokban egyes cikkek veres irallal aláhúzva.

"Tűzbe velük!"

De mégsem tudta őket tűzbe vetni anélkül, hogy elolvassa.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg éppen nem tudta őket a tűzbe vetni. Ki tudja, hátha meg sem égnének abban? Ki tudja, hátha a hamuból is föltámadnának?

Odakönyökölt az asztalra, s borús homlokát tenyerébe fektetve, ismét és ismét elolvasá a jelzett sorokat, és homloka még borultabb lett utána.

- Nem igaz! Nem lehet ez igaz! - kiálta fel önmagával küzdve. - Ámítanak, hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!

Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.

Pál úr lép be.

Richárd haragosan förmed reá:

- Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hírlapokat az asztalomra?!

Pál úr sarkából kiforgathatlan kedéllyel felel:

- Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek odalopjanak valamit, ez nekem új szó.

- Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra mindennap egy csomó hírlapot! Ki teszi azt?

- Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hírlap! Hisz én nem tudok olvasni.

- Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni tanulsz vén bolond létedre? Ki tanított olvasni?

- Ne tessék keresni! Éppen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák volt szegény; régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki: "Ne vidd el, pajtás, a tudományodat a másvilágra, hagyj belőle nekem is egy kicsit!"

- S minek tanultál te olvasni? - vallatá őt szigorral a kapitány.

A vén közvitéz megmeresztette a nyakát, s keményen odafelelt:

- Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint ami tiszta igazság, ha hazudni akarnék; mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom, hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek odahaza.

- Tehát te is olvasod ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?

- Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a kapitány úrral.

- Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?

- A város felül jöttek.

- Hogy eresztette őket át az őrszem?

- A jelszót mondták.

- Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

Pál úr sötét, dacos flegmával mondá meg az igazat:

- Más jelszóval jöttek be...

- Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt a két nőt főbe lövetem!

Richárd dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan szelíden nézett rá, mint valami jó kedélyű nagyapó mérgelődő kis unokájára.

- Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édesanyja.

Pál úrnak megvolt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni. Az ifjú szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, ahogy azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richárd azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az ajtót, s eléje tűnt az éj sötétéből először egy szelíd, szeretetteljes női arc, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy másik, kinek tekintetében gyermekszív, angyalszerelem sugárzik; mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten...

Amit Richárd nehány perc előtt olvasott azokból az elátkozott lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú, vad csordák éjnek idején fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezítláb futnak tova égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt - új ismeretlenekül.

Ez a kép állt előtte.

Odarohant anyjához szótlanul, és átölelte, megcsókolta arcát, kezeit. Mily ázott volt öltözete! Mily hidegek arca, kezei! Nem is kérdezett tőle semmit.

Editre pedig olyan félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az. Talán van még más arc, mely az övéhez oly nagyon hasonlít! Hiszen elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e percben itt! Félt megtudni, ki ez.

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, amit úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richárd oly mondhatlan fájdalmat érzett szívében, mikor anyját így látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arccal odaveté magát az asztalra, hol ama vészt hírlő lapok feküdtek, s keserűen nyögé:

- Hát ez mind igaz?!

Anyja belepillantott a lapokba.

- Egy ezredrésze annak, ami igaz! - monda fiának. - Esküszöm neked arra a szeretetre, amivel szívemben hordoztalak mindig.

- Ne esküdjél, anyám! Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.

- És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te parancsolsz, anyám! Mit kívánsz tőlem?

Baradlayné e szóra megfogta Edit kezét, s odavonta őt Richárdhoz.

- Nézd, itt van az, aki nekem megmondta, hogy mit kívánok én tőled. Még ezelőtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

- Edit! - suttogá Richárd elbámulva, s megtapogatá az eléje nyújtott kis kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstül. Ez Edit keze, ez Edit arca. - De hogy lehet ez? Hát mi jön még, amitől egészen megtébolyodjak?

- Lélekcserélő idők járnak, fiam! - monda Baradlayné. Mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szíve van most, és fáj. Azt akarták, hogy annak, aki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, akit úgy hívnak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni; nem kiálthat: "Fiam, segíts!" - De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon; és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő ment, írt, beszélt, ahol fia volt. És meghallották szavunkat. És ez egy rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiúk hazajöttek. Csak te nem hallottál meg minket.

- Hallgatlak, anyám. Minden szavadat őrzöm.

- Nézd, itt van egy fiatal leány, apácanövendék. Ez meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét. Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz. Ha tesz, a vesztőhelyen, ha nem tesz, orgyilokkal. Már ki van ellene adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják; másik részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen. Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet, megszökik őreitől éjfélben: éj közepén nekifut a sötét éjszakának; fekete, koromsötét éjben végigfutja a város kísértetes utcáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát, és így szóljon hozzá: "Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált!"

- Edit! - rebegé Richárd, s a leányka hideg kezét forró homlokához szorítá.

- Én választottam, fiam.

- Mondjad, anyám!

- Van még mező, hol az ilyen fiak, ha megáldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.

- Mit tegyek?

- Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, mellyel előőrseiden átjöttünk, ez volt: "Nyergelj, fordulj!" Ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy. Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

- Úgy lesz!

Richárd az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.

- Eredj - szólt hozzá csendesen -, tudasd az altisztekkel az új tábori jelszót: "Nyergelj, fordulj!"

A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.

- Az én kockám el van vetve - szólt Richárd visszatérve anyjához és kedveséhez. - De hát tiveletek mi történik most?

- Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.

- Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön indulok, amíg sötét van; a zápor segít a harcvonalból eltűnnöm. Nem jó volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s menekülhettek Magyarország felé? Editet vidd magaddal, anyám.

Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.

- Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.

- Anyám! Gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el vagy árulva.

- Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én visszamegyek érte; ha tűzbe-lángba lesz is borulva és ellenséggel megtöltve: mégis kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

Richárd eltakarta kezével arcát.

- Ó, anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt!

És azután fájdalmasan tekinte Editre, mintha kérdené: "Hát veled mi történik, szélbe dobott virágszál? Hová mégy? Kihez térsz? Milyen napokat vársz?"

Edit megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét, s megszólalt. Eddig csak hallgatott.

- Miattam legyen ön nyugton, Richárd. Önnek anyja visszakísér engem a kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön egyszer diadalkoszorúsan, győztesen eljön értem, s elvisz magához. Boldog leszek e várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, akit az udvarlói úgy hínak, hogy "szép halál", akkor legalább tudni fogom, mikor nap nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom.

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebléhez a kedves gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent, hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Künn robogtak a sorakozó paripák.

- Az idő letelt. Fiam, siess! - szólt Baradlayné.

Richárd letörlé könnyeit, megölelte anyját; s azzal köpenyét nyakába kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Az eső folyvást hullott.

A huszárszakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.

Richárd felkapott lovára, és csapatja elé lovagolt. Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre, nem kiáltva, csak susogva egy elfojtott "éljen" szóval üdvözölték a két nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mint az erdőzúgás, ez a halk "éljen" sóhajtás száz meg száz elfúlt kebelből.

"Nyergelj, fordulj!" - szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltűntek, mint egy tábor kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a cirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek után. Az eső egyre szakad.

- Gondolnánk már a visszatérésre - mondta Frau Bábi nagyon kedvetlenül. - Ez az eső nem jó nekünk. Azon az úton, amin jöttünk, nem mehetünk vissza; az árok azóta megtelt vízzel.

- Elővesszük azt a mesterségünket, amivel tegnap bejutottunk Bécsbe - vigasztalá őt Baradlayné. - Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint kufárnők, kik enni-, innivalót árulnak.

- Hiszen ami tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen összevissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

Editre mutatott a kufárnő.

- Rajtunk már nemigen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szeme. Nem azért mondom, mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a láger közepébe; hanem attul félek, hogy amilyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés, ha valami pajkos fickó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

- Ó, ne féltsen engem, Fra Mám! - biztatá őt a leány. Szolgálónak neveltek engem!

Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richárddal.

- No, hát csak okosan tégy, Léni lányom. Csak kreuzfidél! Csak recht gmoán!

A puttonyaikat felvették. A csatorna fenekén most már nem lehetett haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy gyaloghídon át kellett menniök a túlsó partra, ott egy gyalogútra leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előrehaladniok; ő ismeri azt az utat, az a veteményeskertek közé vezet, ahol ő már tudja azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra közt járt az idő éjfél után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők, s a menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik fő táborhelyére jutottak.

Jobbrul-balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak kivehetők az éjben.

Visszafordulni késő volt.

Alig húszlépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak. Abban jókedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében kintornaszó hangzott. Talán táncoltak is?

Egy csoport künn állt az ajtóban.

Amint a három nőt megpillanták, egy csapat szilaj fickó eléjük szaladt, s körülfogta őket.

- Hóha, bolond, hóha! - kiálta a legelsőnek Frau Bábi. - Meg ne egyél! Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt, s nem szomorodtak el a vénasszony arcfintorulataitól, az ifjabbakat is közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány is van.

- Gyertek be hozzánk, egyet táncolunk!

Baradlayné odasúgott Editnek:

- Most el vagyunk veszve.

- Mi hagyján! - súgott vissza Edit. - De Richárd! Ez itt Palvicz Ottó ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richárd csapatját titokban ellenőrizze. Amint az eső megáll, amint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy Richárd osztálya eltűnt helyéről, s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell tennünk!

Edit hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál fogva a csárda felé ráncigálta, s ledobva a válláról a puttonyt, tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez választékos úri hanglejtéssel szólva hozzá:

- Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes? Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

- Mit cselekszel? - szólalt fel suttogva Baradlayné.

- Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.

- Narische Krédl! - dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden kreuzfidél kedve kárba ment. - Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket, s a fegyveres őrt szólítva, kivont kard között kíséré őket a szomszéd házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket, s maga bement az ezredeshez.

Nehány perc múlva ismét kijött.

- A Brigitták jöjjenek be.

Baradlayné és Edit beléptek a szobába.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr; mélyen ülő szemei gyanút, ajkszegletei gunyort fejeztek ki.

Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot, csak azután szól hozzájok:

- Kit keresnek önök?

Edit siet felelni:

- Palvicz ezredest.

- Palvicz csak alezredes - jegyzi meg rá a tiszt.

- Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.

E mondat megszelídíti a kemény úr arcát. Gyanúja fogy.

- Honnan jönnek?

- Jerikóból.

- Ki küldi?

- Raháb.

- Kihez?

- Józsuához.

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mind azok a mondatok voltak ezek, miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edit alszik, ittas.

- Mit izen?

- A Gibeonita az Emoreussal egyetért.

- Gondolom! Mennek vagy jönnek?

- Jönnek.

- Ott leszek!

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédnek, hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utánalátott.

A két hölgyet azalatt megkínálta üléssel, míg vissza fog térni.

- Mi volt e szavak értelme? Mit beszéltél neki? - kérdé Baradlayné, midőn egyedül maradtak, alig hallható suttogással.

- Jerikó = Bécs; Raháb = a zárdafő; Józsua = a tábornok; a Gibeonita és Emoreus = a huszárcsapat és az aula.

- Te elárultad őket!

- Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a Gibeon. Átjönni-e Jerikóba, vagy elmenni a Kanaánba? Én azt jeleztem, jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az irtózat miatt.

Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edittől többet kérdezni.

- Hölgyeim, indulunk - szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét felvették puttonyaikat.

- Mit izen ön vissza? - kérdé Edit.

- Üdvözlöm Rahábot. A kapunál várom a Gibeonitát.

Azzal kikísérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjük. Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előrebocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátranézegetni, mert úgy járhat, mint Lóth felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy percre megpihenni, s puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edittől:

- Most mi fog történni?

- Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig zárva Richárd előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra Richárd négyórai szökőutat nyert előttük, s többé be nem érik.

- Remek leány! - szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. - Úgy hiszek Istent az égben, amint hiszem azt, hogy eljön az idő, amikor a Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, ahova lábadat legelőször leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. De milyen hosszú út van még odáig mind a hármunkra nézve!

- Induljunk neki, asszonyom.

- Mért nem mondod: "anyám"?

- Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy aki örül akkor, midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint aki a templomban elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a percben, amikor azt mondanám önnek: "anyám" - már nem volna anyám, nem volna fia. Hagyjon meg engemet babonáimban: kísérjen el a kolostor ajtajáig.

A két nő elkísérte Editet a kolostorkapuig, s midőn ott bebocsáták, Edit póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Editet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor refektóriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le a szemét ez éjjel, úgy megzavarta őket a jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostorudvarra, s a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták, s kérdezték tőle, hogy hát Edit hova lett.

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült.

Minden oldalról reá rohantak. Hol volt? Hol járt?

- Majd estére megmondom, addig nem.

Hallatlan elvetemültség!

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt, a fenyíték került rendre. Edit azt is meg hagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját sárosnak, tépettnek találták, mint aki a városon kívül csatangolt. De nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sújtá a megalázó vessző, összeharapta fogait, s csak magában mondá minden ütés után: "Kedves Richárd!" - s addig mondá, míg aztán egyszer a fájdalomtul elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz dacára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra jár. A többi időt átaludta.

- No, mármost megmondom, hol voltam! - monda a körülállóknak. - Az éjjel a huszárőrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány szobájában. Mármost tessék ezt továbbmondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták ezt el senkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hírének, ha ezt megtudná valaki.

Hanem ebből azután azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki reggel hét órakor útnak indított küldötte által ezt a hízelgő mondatot Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácakolostorba.

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncnő elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek, s aztán figyelmezteté, hogy nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja el az ostromló tábort - akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

- Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam nyitottam nekik utat, s kísértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, aki engem a hosszú orromnál fogva idehurcolt?

Azt persze nem mondták meg neki soha.