ELSŐ RÉSZ

A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain. A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta. A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért. A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni... A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

"...e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat az igaz hazafiúságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!"

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarúgott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könnyzáporához.

"Éljen! Ezer esztendeig éljen!"

"Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hét-választófejedelme a leghatalmasabbak szövetségének... a valódi Dalai Láma."

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú címerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programot, melynek írott betűi nyomán századokrul századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezérkapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az adminisztrátor helyettesítette.

Ezen cím alatt: "administrator" a német conversations lexiconokban fog találni, aki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, aki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorát osztogat; a magyar conversations lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára talált.

Ennek az adminisztrátornak a neve volt Rideghváry Bence.

A tószt végén észrevették, hogy az elnöklő háziasszony a felé nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik,

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit, mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószínűleg őnagysága hívatta magához.

Egypár érzékeny kedély elejti azt a kérdést, vajon mi baja lehet őnagyságának. Mire az adminisztrátor úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbrul foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már amennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a "szokott betegsége" vette elő.

Egypár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot, hogy Baradlay Kazimir szívverőér-kövesülésben szenved régen, már tán évtizedek óta, s emiatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de amik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézrül kézre odább jutott az asztal végéig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úristen éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, amit a háziorvos az elnöklő úrhölgy fülébe súgott, ennyiből állt: "Még hatvan perc!"

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehetett-e még halaványabb, mint szokott lenni? Azt senki sem vette észre.

Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét, s azt kérdezé:

- Való ez?

Az orvos szigorú arccal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot:

- Csak hatvan perce van még élni. Nagyságodat óhajtotta. Mindenkit eltávolított maga mellől. Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt, s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarcú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arcát két kezébe ne temesse. Könny, zokogás akart kitörni; azt kellett visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harc elrabolt a hatvan percből - egy felet. S azt a fél percet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres, siket szoba következett, körülsáncolva a falak könyvtárakkal, azután nyílt amaz ajtó, melyen belül a haldokló férj várta az utolsó óra letöltét.

Ott feküdt az a férfi, akinek a szívere kővé vált. Kővé a patológia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpócolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképpen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arcot fest, mint amilyen volt neki, amíg élt; s mintha mondaná annak: "Az én arcomat aztán jól találd!"

A nő odasietett hozzá.

- Vártam önre - szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

- Én rögtön jöttem - rebegé a nő. Mentség volt az.

- Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

- Semmi gyöngeség, Marie! - szólt egyre hidegebb hangon a férj. - A természet folyama ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

- Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platinaékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi. Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a szuperintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

- Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok, azokat nem fogom többé ön előtt ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá:

- Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. - Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból...

A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt:

- Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.

A nő írt csendesen.

- Most a tengelye esik ki a gépnek - folytatá a haldokló -, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. - Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább írt.

- Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.

Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek - és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.

- Azt a leányt - folytatá halkan a beteg -, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arcán még két piros folt is gyulladt ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.

A nő csendesen írta a rábízottakat.

- Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.

- Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek - a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

- Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata - egy katona - egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadják át dögvész idején. - Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt három miniatűr képet, s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket, s azalatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arcára mutatva suttogá:

- Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arcképeket, s folytatta hidegen:

- Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. "Nemesdomb" nem esik ki a történelemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az írás közben, és bámulva tekinte a beszélőre. Az észrevette neje bámulatát.

- Ön kételkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

- Én akarom azt - folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem bírt magával többé, elhagyta az íróasztalt, s odarohant férje ágya mellé, összeroskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehunyta szemeit, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

- Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal folytatott életet. Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

- Én úgy akarom - szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. - Térjen ön az asztalhoz vissza, és írja. Végakaratom ez. Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette, és hallgatott.

- Az óra végire jár - rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. - De "non omnis moriar"! A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad, Marie! Tegye ön kezemre kezét, és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit, s töredezett hangon rebegé:

- Az óra végire jár... Az orvosnak igaza volt... Már nem fáj semmi... Sötét lesz minden... Csak fiaim képe világít még... Ki jössz felém, onnan a sötétbül? Állj ott! Ne közelíts!... Homályos alak!... Még mondanivalóm van itt!

Hanem az a nagy, homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségébül, közelített visszaparancsolhatatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója van még ezen a világon, s rátette arcára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak - büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:

- Halld meg, Uramisten, és úgy bocsásd színed elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!...

Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.

És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

A kőszívű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe. Azalatt közszemlére volt kitéve - bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megírhassák, szőnyegésznek és címerfestőnek, hogy díszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus praesesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmóniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép diszkant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kísérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikációs halottat, búcsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; de én egynek a temetését sem tudnám leírni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a síró alakokat, akik a koporsó után ődöngnek, vezetve vagy magukra hagyatva - és ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Maig is megvan valahol az archívumban, fényes fekete papírra nyomtatva, ezüstbetűkkel - s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény parasztember özvegye.

- Kisírja magát valahára a szegény baronesse - súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak -, életében úgysem volt szabad sírnia.

- Valóban igen keményszívű ember volt a néhai - viszonzá rá a másik. - Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könnycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

- Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

- Azt csak én tudom legjobban.

- Méltóságos adminisztrátor úr legbensőbb barátja volt a családnak?

- Egy test és lélek - felelt a megszólított, elszalasztva a diskurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki éppen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arcáról könny nedvesítette kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arcának.

- Még most is igazán szép asszony - súgá az egyik úr a másiknak.

- Jég közé volt téve húsz évig.

- Alig hiszem, hogy e gyászéven túl özvegyen maradjon.

A méltóságos adminisztrátor úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapcáskodó kérdésre, s azt mondá:

- Hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél.

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajon miféle érdemrendek azok ott a gyászcímerek aljára festve? A méltóságos adminisztrátor úr tudott feIvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult. Azokat mármost vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért, s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott praecisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, amit a Nabukodonozor operábul ismerünk... természetesen ez alkalomhoz írt szöveggel.

- Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most őfölötte egy színházi opera kórusát éneklik, és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus praesesnek: "Kend szamár!"

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry adminisztrátor úr, szomszédjához fordulva.

- Talán nem szerette a színpadi áriákat?

- Nagyon haragudott, ha teátrális cikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi színpadi melódiát ne énekeljenek.

- Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehunyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A katedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmónia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

- Vajon még a harmadik pap is fog prédikálni? - kérdé feszengve az egyik rangbéli úr a másik úrtól.

- Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

- Á, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

- Vajon "az is" nincsen itten? - súgá az egyik rangbeli úr a másiknak.

- Magam is régen keresem a nép között, de nem bírok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégiscsak ráakad, akit keresett.

- Ott van ni. A katedra mögötti szögletben, a falhoz simulva áll; egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdú megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

- Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

- Az, az.

- Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy...

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, amit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialektikának és prozódiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poézisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal s könnyekre indító trópusokkal, sőt költői citátumokkal vegyest, klasszikus és újkori auktorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanúsítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellenciás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon levő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy konzorciumba foglalt kollektív csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, amikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért: "ki bujdosol mostan távol északi hazáknak hólepte mezőin, száz és száz mérföldnyire távolban szülötte hazádtól, s az éjszaki fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád..." - akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

- Szegényke... - súgák egymásnak. - (Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak; tizenkét hajdú, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az adminisztrátor kezét nyújtá a gyászos özvegynek, s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

Amidőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte - bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kíváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kurucot, ahogy tiszteletes Lánghy Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseletéért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham, a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint "nagy botú" Lőrinc.

Jól volt intézve, hogy csak egy imádság bízatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élve maradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírboltajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körülfogott téren.

Nagy, kopasz homlokát gyér, göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök; arca simára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős, sűrű szemöldökei a villogó, sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arcának.

Ott összetevé kezeit, és elkezdé az imát:

"Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket...

Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán, és bebocsátást kér az égbe...

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk...

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása, s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.

Ó, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »Ki voltál? Ki kísért idáig? Mi hangzik onnan alulról utánad?«

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll, és rettentő kérdéseidre felel:

- Segítéd-e a nyomorultat?

- Nem!

- Fölemelted-e az elesettet?

- Nem!

- Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

- Nem!

- Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

- Nem!

- Törülted-e le a szenvedők könnyeit?

- Nem!

- Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

- Nem!

- Szeretettel fizettél-e szeretetért?

- Nem! nem! és mindörökké nem!

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit pátrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?..."

A pap arca kipirult, és termete fölmagasodott, gyér hajfürtjei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes című gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

"...Ó, uram - folytatá a pap imáját -, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.

S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, ó, uram, ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát, és nem tükörből többé, térjen vissza a földre, és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg, és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját, Ámen..."

A kripta vasajtajának dördülése zárta be a ceremóniát. A publikum, mely értette vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkíséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal; ki-ki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barna ruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

A tor mindenképpen hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem tósztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a címerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfélszázan. A szakács csakúgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csakúgy felhordatta egymás után a külön alakú poharakba való borokat, s a vendég urak csakúgy hozzáláttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sèvres-i porceláncsészéket, érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült "hahó" hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosollyal fogadják. Pedig az érkező alak nemhogy valami jókedvű bonhómiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdezoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

- Nini! Zebulon! - hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagósüveg karimája széles, veres nyomot hagyott, mint valami mártírglóriát, izzadt, kuszált hajjal van teleragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, ahogy azt a zúzmara odakinn kandírozta; arcának minden izma el van szánva mentül több ráncot csoportosítani az orra körül, amivel exorbitáns haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni; - tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

- Nem kaptam utolsó stáción forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát.

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről; az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajdúk sietnek elvenni süvegét, téli kesztyűit, még mosómedveprémes bekecsét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, szalonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös; amire most nagy szüksége volna, mert a décbunda, amit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

- Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! - kiáltának elé több oldalról, jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az adminisztrátor úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva őhozzá töri magát a többieken keresztül, fenntartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zúzmaráit az ő arcára hinthesse egy baráti összecsókolódásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt, és az adminisztrátor kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

- Így kelete nekünk találkozni! Ki elhihetet volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeaux-i között éppen nem talált az rokonszenves keblekre.

- Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kívánt szolgálni egypár zúzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

- De kinek székét én most itt elfoglalok?

- Ne aggódjál miatta - szólt az adminisztrátor -, csak ülj oda. Az a pap széke.

- Pap széke! - kiálta Zebulon, s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő asszisztenciát. - De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülök. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

- Csak te ülj ott - biztatá halkan az adminisztrátor. - Lesz az után a pap után még majd több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap.

- Ahan! Mar az mas - dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a dezignált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fácánt, harmadik a mártást, negyedik a salátát, ötödik a pudingot, s Zebulon hagyott magának ízleni mindent összevissza, amelyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És aközben nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan, vele történt balesetet, mellyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

- Onnan felülről gyűvök harom egisz napok otatul fogva. Elgyütem egiszben utolsó stációig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birot, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre valo nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam; megmondtam neki, ki vagyok, nem használta semmit. Utolara megvesztegetem nagy suma pinzel egy derik, becsületes embert, hogy segitse rajtam valahogy, akarhogy, csakhogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nigy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr olyan tragikus arckifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, akinek azon meg nem esett a szíve, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

- De még jo let volna, ha csak hozta volna - folytatá Zebulon a szomorú odisszeát -, de mivelhogy odakin van most levegői termometrumon zerus; s az a bivalynak nagyon meleg, van pedig nadason tul nagy mocsar, ki egy kicsit van befagyva; amint azt meglatot nigy bivaly, aló bele! Utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból, jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikaciórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

- No, azzal éppen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az adminisztrátor úr.

Ami nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, ami a feketekávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa adminisztrátor barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, ami még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, amit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találá azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

- Hiszen az perduellio!

Hát persze hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlenegy védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve vagy az utóbbiak által.

Míg a feketekávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alul:

"Kihordatnam ütet hatarra..."

"Citaltatnam konzisztorium elejbe..."

"Megdöngetetnim hajduval..."

És minden mondásnál egyúttal a kompetens fórumra veté apelláló tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó bólintásával találkozva tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

- De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat - szólt hozzá az adminisztrátor úr; mire Zebulon a cukor alját is felhörpintve a kávéscsészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra, hogy ugyan mi lehet az, ami még neki eszébe juthat ezen felül.

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül:

- Még egy kis "ad audiendum verbum" is következik.

- A kell neki! A kell neki! - kiálta Zebulon, mint akinek nyelve hegyéről lopták el a szót; ő is azt akarta éppen mondani. - Néplazítás! Fölségsértés! Kufstein neki! Tíz esztendő! Nehiz vas! Kirje fejit királyi fiskus!

Az adminisztrátor, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap, annálfogva jónak látta Zebulontul megvonni a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság nevében egy tíztagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében még egy végbúcsúszóban fejezze ki kondolenciáját a ház asszonya előtt; míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbíró gondoskodand, hogy minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivaly hordta bárkája szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő küldöttségből, az magától értetik.

Néhányat húzva benyálazott tenyérrel bekecse oldalain - ami annyit jelentett, hogy mármost meg van kefélve -, az érdemes hazafi is csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az emeletbe, hol az özvegy lakott.

Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni.

Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt íróasztalához dűlve, mint egy szobor, alabástrom-halavány arcán semmi vonás sem látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép és találó bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható strófáiban. Azután az adminisztrátor úr lépett az úrhölgyhöz, s bizalmasan megfogva annak kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ezzel aztán vissza kellett volna vonulnia a tízes küldöttségnek.

Ámde ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy réshez jutván, ő is előre ne furakodjék, s el ne mondja azt, ami a szívét nyomja s amit a többiek elmondani elfelejtettek.

- Nagysagozs asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis, temetisen jelen lehetni.

- Nem szerencse az, Zebulon! - súgá a koadjutor úr a szónok fülébe.

Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:

- Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én letem volna nagysagozs aszony, mikor infamis cudar papa - azt a harmadik irtem - tartotta azt a blaszfémikus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam volna anak.

A koadjutor egyet rántott Zebulon bekecse szárnyán, mire Zebulon gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá magát:

- Neki.

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szívét, mintsem azt vissza bírta volna tartóztatni.

- De ne filjen, nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise anak; papnak, gonosznak. Fogunk ütet elcsapatni parokiábul, mehet peregrinusnak; nem elig - vitetünk ad audiendum verbum, lesz neki tömlöc ilete hoszuig, ot maj megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj adminisztrátor ural adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halavány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy, beszédes szemeit, s nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük, és nézett rá oly hosszasan, merően, hogy az nem bírta kiállani tekintetét.

Szerencsére a koadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekecsén, hogy annak a vitézkötés elszoritá a nyeldeklőjét, s torkán akadt a további beszéd; arra az úrhölgy meghajtá magát, s belső szobája felé távozott, s így vége lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arccal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

- Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! - szólt a koadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

- Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni - szólt Rideghváry a főlelkipásztorhoz.

- De méltóságod vigaszszava mindazoknál több malaszttal bírt - adá vissza a bókot a főtisztelendő úr.

- No mar csak olyan szipen versben beszilni senki se nem tud, mint nagytiszteletü úr - mondta a maga részéről Tallérossy Zebulon az espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt mondá a koadjutor úr az adminisztrátornak:

- Ejnye, de nagy barom ez a Zebulon!

Az adminisztrátor úr pedig azt mondá a koadjutornak:

- Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

A főtisztelendő úr így súgott az espereshez:

- Őméltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a gazdag özveggyel.

Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:

- De csak ez az esperes ne versifikalna olyankor, mikor az nem ilik a szomorú alkalomhoz.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak mint a kővé vált zöld bársony. A karcsú, zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agavé emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a szágópálma nyújtja felé ujjas leveleit, miknek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a cseppkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított, óriási üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezerszínű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási akvárium, két öl átmérőjű, egyetlen darabban öntött üvegmedence, melynek zöld tengervizében úszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fűrészorrú, legyezőfülű, kulacstermetű, kígyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a múzeumok. A medence közepéből alabástrom triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világoszöld szökőkútsugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölnivíz, mely - amint a medence gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog - úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában förödnének.

És ezt az egész medencét egy alulról átható fényáramlat világítja keresztül, valami álom látta, tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, akiket csak az hall meg, akinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni, hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; ahány, annyi színű márvány, arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal ékítve és végtül végighullámozva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végignézte őket a halandó, s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat, tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!

De csitt! Valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta!

Ez a tündérpalota, tenger alatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a brazíliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári "márványpalota", és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni s a diplomaták hímzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű, fekete frakkban, fehér mellénnyel és nyakkendővel, arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arc, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arcéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, dacára az egyszerű, fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes, katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csípőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele, és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifjú édesatyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyra becsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyhercegnőnek bemutattassék.

Aztán vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjúnak, aki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet, és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatalember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Táncvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alekszandra hercegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arccal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagytermet, ami nagy feladat, nemigen szokták megtenni, csak bravúrból - vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte táncosnéját, és odábbment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, ami itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcnak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a himnuszt kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyhercegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit terembe sietett.

Egy veres egyenruhás palotaszolga nagy ezüsttálcán frissítőket kínált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a percben valaki lenyomta hátulról a kezét, s azt mondta neki:

- Ej, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult, s először jött önkéntelen mosoly az arcára.

- Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges, telt arcú ifjú alak, pompás, fölkunkorított szőke bajusszal és arcszakállal és sűrű, szőke szemöldökkel, amikhez jól illettek határozott tekintetű, élénk, szürke szemei.

- Már azt hittem, ott veszesz a táncteremben! - szólt barátságos szemrehányással.

- Menyasszonyoddal táncoltam. Nem láttad? Gyönyörű hölgy.

- Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig éppen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen!

Az idegen ifjú vonakodott.

- Nem tudom, illik-e ily korán?

- Hiszen hallod már, hogy a himnuszt trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

- De, nekem úgy tetszik, F... hercegnőnek, akinek az udvarmester szintén bemutatott, alighanem tartozom egy quadrille-al.

- Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabástrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló szilfid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mindmegannyi ördögi kérdések angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, ahol feleletet is adnak.

- Hová akarsz vinni?

- Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

- Nem én.

- Hát a mennyországba? Félsz velem jönni?

- Azt sem bánom.

- Hát ha elviszlek innen a Kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinkacsapszékbe, ahol most a matrózok tartanak bált? Oda eljössz-e velem?

- Az is mindegy.

- No, hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút, s megcsókolta az arcát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig; ott beburkolóztak bundájukba, s perc múlva csörtetve vágtatott velök a két jó volhíniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatalember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik - Baradlay legidősb fia: Ödön.

Amint a szán a hold világította palotasorok előtt végigsiklott, Ödön azt mondá barátjának:

- Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem errefelé van Kammenoi osztrov.

- Hiszen nem is oda megyünk - felelte neki Leonin.

- Hát mért mondtad azt?

- Azért, hogy ha valaki a malachit teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk, halljon valami mást.

- Eszerint hová megyünk most?

- Látod, hogy a Petrovszkoi proszpekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

- Te, hiszen nincs ott más kapnivaló, mint kendergyárak és cukorfőzők.

- Igazad van. Majd valamelyik cukorfőzőt látogatjuk meg.

- Hát nem bánom - szólt Ödön, s bundájába takarózva hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Félóra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

- Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a cukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a cukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arcú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük franciául: mit akarnak.

- A cukorgyárt megnézni - felelé Leonin.

- Csak a gyárt vagy a rafinériát is? - kérdé a francia.

- Csak a rafinériát - súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a francia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; százrubeles volt; az mondta rá: "bien", s zsebébe tette.

- Ez a másik úr is oda jön? - kérdé Ödönre mutatva.

- Hát természetesen - felelt Leonin. - Adj neki száz rubelt, Ödön! Ez a belépti díj. Nem bánod meg.

Ödön nem szólt ellen. Odaadta a száz rubelt.

A monsieur azután elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül, amint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető, s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy most már csak menjenek hát előre, ők tudják már, hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét, és vezette tovább, mint aki itt már járatos; egy csigalépcső következett; azon leszálltak, és amint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná fel; hasonló a dobveréshez és fúvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vénasszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.

Leonin annak egy imperiált adott.

- Nyitva-e a páholyom? - kérdé a hajlott korú asszonyságtól. Az bókot csinált és mosolygott.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

Most már világosan hallá a zenét.

- Hisz ez színház vagy cirkusz! - szólt Leoninhoz. S amint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: - Vagy gőzfürdő.

Leonin nevetett.

- Ahogy akarod. - S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlányára tett nyomtatott lapot. Formaszerű program volt. Együtt olvasták Ödönnel.

- "I. szám. Don Juan au sérail." Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. "Tableaux vivants." Ez unalmas história. "Les bayadères du khan Almollah." Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. "La lutte des amazones." "Le rêve d'Ariadne." Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pincér volt.

- Teríts nekünk itten asztalt, fiú! - parancsolá Leonin.

- Hányra?

- Háromra.

- Ki a harmadik? - kérdé Ödön.

- Majd meglátod.

A garszon megterített; felhordott sültet, süteményt, jégmedencében pezsgőspalackokat, s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.

- Te! Ez furcsa egy cukorrafinéria itten - mondta Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyrecén keresztül.

Leonin nevetett.

- Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?

- De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!

Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.

- Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?

- Mindnyájunkat Szibériába küldenének.

- A zenészek nem árulnak-e el?

- Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koccantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra nehány pillanat múlva az oldalfal közepén kétfelé nyílt, s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő perzsa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát arannyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelógó ujjai elöl felhasítva, s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arca a kaukázi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad, finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú, holdgömbölyű szemöldök és a legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.

A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.

- Te nem vagy egyedül?

- Csak jer be, Jéza! - szól Leonin. - Ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele: te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kacagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.

- Hát nézz ide, Ödön! Ugye, ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain.

- Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kacag, ha kér, ha gúnyol; és egyik bűvösebb, mint a másik.

- El akarsz adni? - kérdé a cserkesz leány.

- Egy új világot teremtsen, aki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, aki nekem kebelbarátom, testvérem, annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, ahol Ödön ült, s lesüté szemeit, és két kezét leereszté ölébe.

- Már az igaz, hogy átkozott állatszelídítő lett volna belőled, Ödön - szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás, pici lábát két tenyerébe fogva. - Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s amint te ránézesz azokkal a megverő "malocchiok"-kal, megjuhászodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, akiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlányszelídítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét, s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekatyerinogradi rabvásárló övszalagját kettévágta.

- Lássunk a pohárhoz, gyermekek! - szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgőspalacknak; teletöltött három poharat, kettőt Ödönnek és Jézának nyújtott; azok félig üríték karcsú poharaikat - akkor megcserélte a két kelyhet, s ismét habzásig tölté azokat Leonin. - Fenékig! Így ni! Mármost megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot, s Jézának azután jókedve lett. Künn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának, s egyszer sem fordult meg, hogy a künn látható "pièce"-eket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton, s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végignyúlt a kereveten, s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyemfürtös fejet; ahogy szokás megsimogatni egy szép kutyának a fejét.

- Hát neked ma nincs számod? - kérdé Jézától Leonin.

- Nincs. Ma egészen szabad vagyok.

- Látod, pedig az én édesem kedvéért adhatnál elő valamit.

Erre Jéza felpattant fektéből.

- Ha ő akarja? - szólt kérdő, kínáló tekintetet lopva Ödönre.

- Mit? - kérdé Ödön.

- Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válassz valamit début-szerepei közül.

- De hisz én nem ismerem madame repertoárját.

- Barbár! Jéza repertoárját nem ismerni! Pedig már fél év óta lakol civilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. "La reine Amalasunthe." - "La diablesse." - "Étoile qui file." - "La bayadère." - "La nymphe triomphante." - "Diane qui chasse Actaeon." - "Mazeppa."

Az utolsónál közbekiáltott a cserkesz hölgy:

- Az nincs közötte! Ah, az nincs közötte.

- Ödön, ne hagyd magad kijátszani! Válaszd az...

Jéza felszökött helyéről, s kezével betapasztá Leonin száját, s nem engedte neki kimondani.

Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.

Ödön végét veté a tusának, s kimondá a választást:

- Mazeppa.

Jéza erre durcásan fordult el mind a kettőjüktől, s fél vállal a páholy falához támaszkodott.

Leonin diadalmaskodott.

- Nekem sohasem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, amikor kényszeríteni foglak rá.

A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre, s azzal hevülten rebegé:

- Jó. Meglesz.

S mint a tünemény, elsuhant a páholyfal nyílásai között. A nyílás összezáródott utána.

Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt. Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtért.

Egy harmincölnyi átmérőjű, boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostéllyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszűrődött szivarfüst tanúsítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mitológiai képekkel díszített függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amfiteátrumot itt a cukorfőzde alatt a kormány tulajdonképpen rezervoárnak építtette a melasz számára; hanem valami élelmes francia Elíziumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi aranyfiatalság - ideértve a még aranyabb öregurakat is - száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impresszárió ismeri azokat a kenőcsöket, amik Árgus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy amely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses cukorgyár egész a "rafinériáig" leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, amit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.

Nehány perc múlva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres volt a színtér; csupán két török ruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.

Leonin páholyajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.

A garszon volt ott, levelet hozott egy ezüsttálcán.

- Mit hoztál?

- Egy levelet a másik seigneurnek.

- Hogy jön az ide?

- Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott ahol és rögtön felkeresni.

- Adj a futárnak fél imperiált, aztán takarodjék.

Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőírás és fekete pecsét.

- Nesze: billet doux - szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N... hercegasszony jelenti, hogy amiért a quadrille-ra meg nem jelentél, arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lornyonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulasszon Jéza Mazeppa-jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek:

- Látod: dacára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengettyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot; a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék. Leonin egészen oda figyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés s egy hurráordítás a sodronyrácsozatok mögül.

- Ah! Pokoli szép! - kiálta Leonin. - Nézd! Nézd, Ödön! Látod-e?

S amint egy percre hátrakapta fejét barátja felé, mit látott?

Ödön jobbjával eltakarta szemeit, és sírt; baljában volt a felbontott levél.

- Hát te mit csinálsz? - kérdé Leonin ijedten.

Ödön szótlanul nyújtá neki a levelet. Leonin olvasá a franciául írt sorokat:

"Atyád meghalt. Jöjj azonnal! Szerető anyád, Mária."

Leoninnál az első érzés bosszúság volt.

- Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, aki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

Ödön azonban szótlanul felállt, s elhagyta a páholyt. Leonin utána ment.

- Szegény fiú! - szólt, barátja kezét megragadva. - Milyen mal ... propos jött ez a levél!

- Bocsáss! - szólt Ödön. - Megyek haza.

- Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, akinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba - és haza. Veled megyek.

- De én hazamegyek, Magyarországba.

Leonin visszadöbbent.

- Ah! Magyarországba!

- Az anyám kívánja - szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.

- És mikor?

- Rögtön.

Leonin bámulva rázta a fejét.

- Bohóság! Hiszen megfagysz! Huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta meg a kereskedő.

- Mindegy. Én utazom.

- Hiszen utazol, amikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.

- Nem, Leonin - szólt Ödön fásultan -, minden óra, amit nem az úton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

- Jó, menjünk a lakásodra.

A két ifjú azon tekervényes úton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velök.

Amint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsúdott inasának. hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.

Leonin egy karszékbe vetette magát, s ott nézte, Ödön mit csinál.

- Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?

- Bizonnyal.

- Hibázol. Életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

- Az mind kárba vesz.

- Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a cárnak is be akarnak mutatni. A cár maga kívánta legkegyelmesebben.

- De anyám mást parancsolt.

Ödönnek e néhány szava olyan elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kellett látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.

- Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?

- Inkább más szívességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre, és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.

- Ó, a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.

Nem telt másfél óra belé, hogy Leonin visszakerült.

- Itt az útleveled.

Ödön némán megszorítá kezét.

- Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?

- Azt már tudod.

- Nem maradsz itt tovább sem az én barátságomért, sem a cár kegyéért?

- Nagyra becsülöm mind a kettőt, de anyám kívánsága elébb való.

- Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alekszandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, akiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban, mint testvéremet, jobban, mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat, és maradj nálunk!...

Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.

- Megyek haza az anyámhoz.

A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével, és kacagott.

Talán nem is kacagás volt ez?

Azután nyers modorral odalépett Ödönhöz, s megragadta annak két karját.

- Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?

- El.

- Akkor isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.

Ödön átölelte barátját, és az is őt, és hosszan tarták egymást szíveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az úti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazószánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmiszerekkel; füstölt hús, hal, rosztopcsin, kétszersült és kaviárdoboz, teakatlan is tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér medvebőr bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát s két pár drótpisztolyt meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükség lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett útitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, amennyi húsznapi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről-darabra újraöltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell felkészülni télen.

Biz' isten: úgy gondoskodott róla, hogy édesanyja se tehette volna jobban.

A "vasok", az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőr veretes menedék, elöl bagaria ernyővel, hátul csizmatalp szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengettyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az "imsik" kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

- Tehát csakugyan útra kelsz?

- Úgy van.

- Akkor fogadd el tőlem ezt az amulettet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű kámea volt az, gyöngyházból faragva s aranyba foglalva; Szent György lovagot ábrázolta a sárkánnyal.

Ödön visszautasítá az ereklyét.

- Köszönöm, bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. Amikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

Leonin megragadta barátja kezét.

- Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között vagy négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét, és válaszolt:

- Négyet.

- Jól van - szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s azután befészkelte magát a vasok elejébe, s perc múlva repült a szán a főváros hólepte utcáin végig. Reggel volt már, nyolc óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen, s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Itt későn virrad.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyújtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, ami pénzért valahol megszerezhető.

Hanem midőn Szmolenszkbe megérkeztek, a postaigazgató figyelmezteté őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostul bevonultak a hollók, varjúk a városba; minden templom teteje tele van velük.

- Ej, mit tudnak ahhoz a varjúk? - feleltek neki, s reggel utaztak tovább.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnyeperen végigutazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, ahol megpihenni sem lehet, míg Leonin rá hagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, amiknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sűrű volt a köd, hogy alig bírtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengettyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre percegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz, fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.

Szinte dél volt, mire világosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sűrű ezüstfátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt, fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen; az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakadt a köd, s eléderült a táj. Szép fehérre festett táj, ezüstlapon cukoralakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zúzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristállyal behintve.

És nehány percig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekívánkozott az utazókról.

E tünemény oka nemsokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét ködforma; eleinte kétes lila színű, azután mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan - és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolhoz mérve ijesztő sebessége kivehető, amint közelít s amint a napot elborítja; az egész táj egyszerre hamvasszürke lesz.

Leonin kitekint az ernyő alul, s halkan dörmögé társának:

- No, bajtárs, most megkaptuk a buránát!

- Mi az a burána?

- Majd mindjárt megtudod.

A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda.

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött táncolva, keringve egy rettenetes, fehér kísértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! Az északi "szélmenyasszony", ki homok helyett hóbul emel oszlopot ég és föld között, s ez őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talál: erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána.

- No, fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk égbe, pokolba - haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, ahogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öccsének, bátyjának; biztatta őket Szent Mihállyal és Gergellyel.

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg nem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kígyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apokalipszis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyún; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három, s hasztalan emleget nekik az imsik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Néhány perc múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket, s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles, égető havat; a bőrfödelet mintha óriási korbáccsal ütötték volna; egy percre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfikézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz, s megcsókolta barátja szemét.

- Látod-e még csillagaidat?

- Látom.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek, s isten irgalmára bízni testét-lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt súgá barátjának:

- Most mindjárt el leszünk temetve.

Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:

- Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött, és temeté a maga alá legyűrteket, hanem a typhon elhaladt mellettük; ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, ahova levetette magát, s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóbul - nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadult hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt egy percre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor; amilyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkíséretét, s már a délkeleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végigcikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, amelyen végigment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi táncáról.

Az a folt erdő, amelyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Nehány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.

És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. Ahol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sáncokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

- No, bátyuska, merre megyünk most? - kérdezé az imsiktől Leonin.

- Azt csak Szent Prokop tudja - felelt az imsik, és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy Szent Prokop az utasok védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdezni, merre az út.

- No, hát valamerre majd csak előremegyünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. - Jó volna most a Dnyeperen, ugye, bátyuska?

- Biz, uram, nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnyeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

- Vess keresztet magadra, s menjünk odább!

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja, hová mennek. Néha azt hitték, hogy már útra találtak, s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel vagy lovassal nem bírtak találkozni; sem egy emberi lakást nem bírtak felfedezni körös-körül.

A burána után pedig a hideg még néhány fokkal erősebb lett.

Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:

- Ott jön ránk szemközt egy kozák!

Leonin kitekinte, s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.

- Hajts feléje!

A szán nemsokára beérte a látott alakot.

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben: volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült, hosszú dárdáját a földre leeresztve s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg:

- Jó napot, vitéz, honnan jössz, és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen fickót, s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák továbbra is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

- Héj, fickó, nem tudsz szólni? - rivallt rá azután Leonin, s odament hozzá, és megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél.

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Egy lovasszobor az útfélen.

- No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág - mondta Leonin útitársának, visszatérve a vasokhoz.

- Szegény katonát útban érte a burána, s lovastul megfagyott. Nem új dolog ez - sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél. Őt magát lovastul együtt úgyis megeszik reggelre a farkasok.

- De mármost csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? - sürgetőzék Leonin. - Dél elhaladt már, s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett; valahova fedél alá kell jutnunk éjszakára.

- Magam is azt tartom - felelt az imsik. - Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te, uram, hogy merre menjünk!

- Tudom is én! Csak egy kompasz volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak. Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óraláncodon.

Ödön nagy üggyel-bajjal kigombolkozott annyira, hogy az óraláncához férjen, s arrul a kis delejtűs szelencét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték, s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.

Ahány, annyiféle véleményen volt.

Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, ahonnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószínűbb, hogy ez valami emberlakta állomásról jött errefelé.

No, hát amíg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, aki megmondta nekik, hogy merre "ne" menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanul kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkasüvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestiális kardal követte; az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, amit aki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.

Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplűt.

- Urak, meneküljünk! - kiálta ijedt arccal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva; s a következő percben már meg volt fordítva a szán villája, s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra; a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtáig futni vagy elveszni a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztül.

A két ifjú készült a veszély elfogadásához.

Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.

- Van két jó puskánk, töltényünk elég; ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez. Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arcán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, amint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik kocsiszellentyűn, s azután azt mondá Ödönnek:

- Most nézz hátra!

Ödön a másik szellentyűt emelte föl, s kitekintett.

A hátrahagyott buckák közül rohantak utánuk a farkasok. Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, aki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végigborzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem a sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

A lovak jól futottak, hanem a farkasok valamivel még jobban.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezércsikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jöjjenek.

Egyszer aztán az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert amíg a szánnal a cihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön-bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.

Most azután a golyóban volt a segély.

Egyik cső jobbra, másik balra lőtt a bozótbul előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy a megölt társakat elébb megették, s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket, s a más oldalról lovaik elé igyekvő farkasokat egyenkint leteríthették.

- Csak ebből az átkozott bozótbul szabaduljunk ki egyszer - dörmögé Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztülvághatnak ezen a veszélyes helyen, azon túl menedék várja őket. Senki sem tudhatja, minő menedék, de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztást enged láttatni, a láthatár kitűnik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Nehány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbeccsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésbül. S ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, amin túl ismét a tisztás következik, s az már az ő javukra lesz.

Hanem amint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből, s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán anélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: "Szent Pál, segíts!" - s kiugrott a vasokból, és odahajította a gyeplűt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban kettétörve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain: A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

De hát miért hagyta el az imsik a szánt?

Erre a kérdésre a következő perc meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás; végre egy nagy zuhanás, s azután eltűnt előlük a világ.

Amint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová juthattak most.

- Élsz-e? - kérdé Leonin bajtársától.

- Megvagyok. Hát neked kezed-lábod ép-e?

- Mi valahova leestünk; csak azt tudnám, hova.

- Kísértsük megtudni.

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak elsüppedve mindenestül.

Hanem a szán eleje nem volt sehol, az elszakadt a vasokrul, és eltűnt.

Amerre pedig az eltűnt, arra nekik is utat kellett találniok kifelé.

Kikecmeregtek a hóbul. Akkor látták, hogy hova jutottak.

Megtalálták, amit olyan nagyon kerestek, a Dnyepert.

Csak az a baj történt, hogy a Dnyeper partja azon az oldalon hét-nyolc öl magas, s ők e toronymagasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat; hanem a szán kettészakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. - Hát a farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt; a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást nekiindult a part menedékes részét keresni, s nehány pillanat múlva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn, s folytatják az üldözést a három paripa után.

- No, ezek már nem kapják meg azt a három lovat - szólt Leonin. - Nagy előnyt kaptak előttük a lovak, s most már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

- Várunk van most, s ott védhetjük magunkat reggelig is - szól Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.

- Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút, a Dnyeper, tudjuk, merre van előre; magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük, és utazunk magunk emberségéből. A Dnyeperen egypár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egypár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

- Pompás lesz - monda Ödön, s a két fiatalember kezet szorított és nevetett.

- Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnyeper olyan tisztára volt seperve a hótul, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkapcsolták korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt, és - a rosztopcsinos kulacsot kivéve - minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt, s azzal egy hurrákiáltással nekiereszkedtek az acélsima pályának.

Hanem még korán volt hurrát kiáltani.

A fenevadtábor tömegestül elvonult a három száguldó paripa nyomán; de hátramaradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelig megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek éppen elég lesz.

A legvénebb martalóc kiült a part magasára, s úgy nézett a tovarohanó társai után, s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Ez meglátta a menekülő ifjakat.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tovacsuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s amint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását, s a hátulsók visszaszállingóznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra. Azt is tudta már, hogy a sík jégen a farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kísérte a rohamot.

A két ifjú, ahogy belejött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kísérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak jatagánhegyre is kevés. Ezt már csak tréfára vették.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt: edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenceket vetve; néha mind a hárman egymáson keresztülhemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná az ügyetlenségért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnyeper kanyarulatot tett. A vén fickó nagy mérnök volt; már tudta, hogy mi az a diagonális vonal. Míg a két ifjú a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgyhogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint csak sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul éppen eléjük kerültek. "No, most fogjuk meg őket!" - gondolta a négy farkas.

A két ifjú hirtelen jobbra-balra vargabetűt csinált, s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállni a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántották odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfigyönyör égett arcaikon. Milyen magas öröm: játszani a halállal!

Hanem amint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátratekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.

- Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! - szólt Leonin, s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és nekivetette magát teljes tehetségébül a futásnak.

- Amott füstöt látok a távolban - mondá Ödön, utánaszáguldva.

- Az katonai őrtanya lesz vagy valami helység. Félóra alatt elérjük.

Arra a félórára aztán minden erőt össze kell szedni.

A két ifjú tovasiklott a jégen, mint két repülő madár; a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon; a futás életre-halálra ment már.

Hanem győzték.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtül és nádtul, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Leonin járt elöl. Ödön mindig nehány ölnyire mögötte.

Egyszer Leonin hirtelen hátramaradt.

- El vagyok veszve! - kiálta sápadtan.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.

- Mi lelt?

- Végem van. Korcsolyám szíja elszakadt a csatnál. Te siess és menekülj!

- Csigavér! - monda Ödön. - Vedd elő a késed, és csinálj új lyukakat a szíjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

- Igazán? - szólt Leonin mosolyra derülő arccal, megszorítva barátja kezét. - Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vadállatoknak; míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva oda letérdelt, s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt odatette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s amint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre, s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.

Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit. Minden golyónak találni kellett, és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról meglövőjét.

A három fiatal jött elöl, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen; a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel és farkat alácsapva, ravasz, kaján vigyorgással pofáján.

Hidegvér!

Az első vadállatot tízlépésnyiről találta a golyó szügyen keresztül, az mindjárt félreült az útból, s elkezdett tele torokbul vért okádni a jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négylépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy amint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfencet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant, és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá, és engedett magára célozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő, s a golyó célt tévesztve pattogott tova a sima jégen.

Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt. Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá; nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltűnt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harcot, mely nem tetszett neki; "egy úr, egy úr ellen", s a berekbe menekül vesztett ügyével.

Utánanézett, míg el nem tűnt előle.

Azután Leoninhez kiáltott:

- Készen vagy-e?!

- Vigyázz! - kiálta az vissza.

Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sűrűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harcképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsűrűből Leonin irányában.

Ödön nyílsebesen vágtatott vissza Leoninhez.

Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas. Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szíján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, fél lábon, fél korcsolyával úgysem védheti magát. Ránézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást félre fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával, és a következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubancolt tömeg hentereg a jégen; itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy kesztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva - késsel, foggal, körömmel s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem aki végre fölkelt, az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse összevissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogatta össze végvonaglásában.

- Hopp! Ez megvan! - kiálta Ödön korcsolyáira állva.

- Ez is megvan! - felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. - Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújtják egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

Egyszer Ödön háta mögé tekintett.

- Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.

Leonin is hátranézett.

- Igazán.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

- Ezek eszükre tértek - mondta Ödön.

- Nem éppen - szólt Leonin. - Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, ahol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attul maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolyaútját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: "Ez mulatságos egy nap volt!"

Nemsokára feltűnt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az állam postaszánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó; halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak, s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, amin azok kiabáltak elé; egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtábul kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!

Leonin megértette a kiáltozást, s rémülten ordíta barátjára:

- Megállj!

Késő volt.

A következő percben Ödön eltűnt előle.

Azon a helyen a vizahalászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt, és elmerült a jég alá.

Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a parton állók közül.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.

- Oda is veled megyek - dörmögé fogai közül, s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és - utánaugrott a jég alá eltűnt barátjának.

Leonin gyakorolt hidriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Fickándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fűrészhátú, merev szemű, legyezőszárnyú, páncélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimaerái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve; ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogú, falánk szörnyektül, a vizek farkasaitól.

Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a többölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.

Tovább kutatott!

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.

Úgy kiáltotta magában: "Ödön! Ödön! Hol vagy?"

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján nehány lépést tett előre víz ellenében; s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Ez volt az.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, ahogy elmerülni látta; összefont karokkal, fejjel fölfelé állva, csak arca fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, mellyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

De hova fölfelé?

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyílás, melyen napvilágra lehet ismét jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig kétlábnyi vastagságban ívlik.

Merre van a felvilág ajtaja most?

Amíg barátját kereste, egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.

Egy gondolata támadt: ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.

És akkor lélegzetét kibocsátá.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s utat mutat neki a nyílás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok mint fehér üveglabdácskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejjebb bocsátkozott Leonin, s még egy lélegzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag, s eltűnt egy ponton szemei elől.

Az a szabadba talált.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélegzete vezérletét követve.

Ideje volt - mert már a harmadik buborék nem lett volna üres; az már a búcsúzó lelket is hozta volna magával.

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól felmerülni.

Sietve ragadták meg csáklyáikkal.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.

- Ezt mentsétek.

Ez volt első lélegzetvétele.

A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.

Ödön meg volt merevedve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.

- Tízezer rubelt annak, ki egy orvost hoz! - hörgé Leonin kétségbeesetten.

Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.

- Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram; vetkőztessük le, és fektessük a hóra! - Hanem azt mondhatom neked, uram, hogy amit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt, és szaladt vele a part felé, míg havat ért, ahova lefektetheté, akkor nekigyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

- Nem addig, míg szemeit kinyílva nem látom.

Most hagyjuk el az egyik fiút, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, amint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait, s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: "Látod-e még csillagaidat?"

A "Magyar Király" akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép, délceg ifjú, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny, telt piros arcához hetykén kipödrött, hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tisztikaránál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszár és kapitány.

Amint az első emeletre fölér, egy percre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arccal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pincérrel és egy szobaleánnyal.

A pincérek és szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, amiért az öregúr még jobban dühösödik, és szidja őket hol magyarul, hol diákul.

Amint az öregúr meglátja a huszártisztet, ki egy percre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

- Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jöjjön ide, és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, akik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismert az alakra, hogy ez pap.

- No, hát mi baj, páter?

- Hát a passzusomba azt írta a szolgabíró, persze diákul a nacionálém után, hogy "verbi divini minister", ami annyit tesz, hogy az "isteni ige szolgája", s íme, a vámon, amint megmutatom passzusomat, a vámosok elkezdenek "per miniszter" titulálni, azontúl tráger, fiáker, kellner, valamennyi mind per "excellenciád" ad egyik a másiknak a kezére; előttem, utánam komplimentíroznak, csakhogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellenciát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak; én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

- S hát páterkám, miféle nyelveket tud?

- No, diákul, görögül, hebraeusul meg jóformán arabusul is.

- No, azokkal itt bizony nem fog messze menni - szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpincértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

- Hanem hát mármost csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra múlva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

- De kérem, az én dolgom még sietősebb - mondta a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalassza. - Ha én csak belépek is ebbe a cifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

- Mégiscsak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám - szabódék a huszártiszt -, mert engem odafenn vár öt pajtásom, akik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

- Hát az úr most duellálni megy? No, már ugyan mire való ez a bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

- No, csak várjon rám nyugodtan, szentatyám. Mindjárt itt leszek.

- De le ne vágják, uram! - kiálta utána a vén pap hüledezve.

- Magam is azon leszek! - szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az első emeleti lakszobába. Az egész pereputty folyvást excellenciás urazta.

"No, ez szép! - gondolá szétnézve a szobában. - Selyemfüggönyös ágy, porcelán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra - ha nem hatot.

És még hozzá mennyi léhűtő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahúzót. Mind excellenciás borravalóra vár.

Ezt a cifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen."

Amint igy évődik magában, és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves úri nap Bécsben, egyszer csak sűrű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppanás! Most egy csapás, majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat percig tart a hercehurca. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen. Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jöjjenek segítségre, de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikációt Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: "Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!" Hanem aztán csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; s pár perc múlva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s amint az ajtó megnyílt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá, és összetapogatá karját, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása.

- No, nem vágták meg az urat?

- Dehogy vágtak meg, páter!

- Hát micsoda? Az úr vágta meg az ellenfelét?

- Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

- S nem fáj az neki nagyon?

- Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

- Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

- Hát, tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát, ugye, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni; ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella. Hát képzeljen magának ilyesvalamit.

- De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?

- Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most emiatt egy csoport kollégámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide.

- Hiszen ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja a bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban: még csak az sincs, akitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva: "ad audiendum verbum".

- Tyű, páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

- Hát elmondom én azt egészen, úgy, ahogy van. Lássa, az úrnak olyan jó, becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok egy alföldi helységben, ahol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni, ő nagy oligarcha volt, én pedig egy kicsit kuruc legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi zsúrlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán énnekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No, azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől, és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáció és búcsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de amiket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurcolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból; s még az sem elég: felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez - hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr, és legyen ítélő bírám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, amivel perduellissé lettem volna?

Az öregembernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt, s villogó szemei megteltek könnyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot, és végigolvasta azt. A pap leste a hatást az ifjú arcán.

- Nos, nos, uram! Mit szól ön hozzá? Hát elítélne-e ön azért, amit ott mondtam?

Az ifjú tiszt összehajtotta az imádságos írást, és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

- Én nem ítélném önt el.

- No, az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a bírám!

Pedig bizony "bírája" volt az ebben a percben, mert az annak a férfinak a fia volt, akiről az ima beszélt.

- Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr - szólt az ifjú. - Legelőször is maradjon idehaza, amíg nem hívatják. Ne fusson senkihez, és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, amivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e terciát.

- De hát mit csináljak?

- Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, ahová vezetik. Ahol megállítják, ott megálljon. Amit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor veszi észre, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni, és jöjjön haza. Mindenféle elöl-utol talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

- De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

- No, csak higgye el nekem, hogy ezzel a passzussal sok szép világot be lehet utazni.

- No, jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

- Amiatt meg ne legyen aggodalma, szentatyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, amit ön itt elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajon ki lehet az a valaki.

- Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét, és elsietett.

Utána előkerült a pincér, és hozta a tisztelendő úrnak a tejeskávét.

Az öregúr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentírozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s aközben folyvást alászolgáját csinálni.

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba vesszen (már úgyis meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jólesett.

Bárcsak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edényeket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kívánság, oly pontosan érkezett vissza a pincér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

"Bezahlen!"

És egyidejűleg előhúzá mély zsebei egyikéből a hosszú, kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott húszaskák csörömpöltek. Fizetni készült. Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proporciót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pincér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy "schon bezahlt".

("Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár, hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják. De ugyan ki lehet az a valaki, aki helyettem a költségeket kifizeti?")

Az a valaki persze hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richárd, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpincérnek, meghagyva, hogy az öregurat lássák el tisztességesen; ami költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigírozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által, s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat; mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással, egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kis konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, akit ő úgy hítt, hogy Pál úr.

Abba pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt őneki, mint ő Pál úrnak.

Hatvanesztendős volt már a legény, még mindig közlegény, és még mindig legény. A negyedik kapitulációt szolgálta már, s viselte a réz emlékérmet, amit a napóleoni hadjáratok vitézei kaptak; bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, aki lóháton járta meg Párizst, Nápolyt és Moszkvát.

- Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? - kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.

Pál úr tudni illik, hogy szakács is.

- Hát "görög olvasó" - felel Pál úr karakán flegmával.

- Az jó lehet - szólt a kapitány -, s mi főtt bele?

- "Angyalbakancs."

- Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végigméri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.

- Hát ma megint itthon ebédelünk?

- Ha kapunk valamit, Pál úr.

- Meglészen - szól Pár úr, s hozzáfog a terítéshez, ami annyiból áll, hogy az asztalon levő kék virágos, veres abrosz megfordíttatik, hogy veres virágos, kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fajansztányér lehelyeztetik - melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüstkanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgőspalack, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve így szól hozzá:

- Már megint nincs egy vad garasunk sem, ugye?

- Bizony nincs ott, Pál úr - szólt Richárd, elkezdve a késsel, villával a tányérján a legújabb capfenstreichot dobolni.

- Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richárd lovag nevetve inte a kezével:

"Hol van az már!"

- Szép! - dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palackot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a diskurzust:

- Bizonyosan bukétra ment valami szép lánynak! Vagy elsámpányereztük a cimborákkal? Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész filozófiai rezignációval mondá:

- Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A "görög olvasó" paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt "angyalbakancs" nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richárd jó kedéllyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

- Keresett-e valaki? - kérdezé Richárd Pál úrtól evés közben.

- Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogyne keresett volna!

- Hát ki keresett?

- Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot meg egy levelet: a bukét ott van a konyhaablakban egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy cvikipuszit, a levéllel pedig befűtöttünk.

- De hát mi az ördögért fűtöttünk be vele?

- Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

- De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

- Éreztük a szagáról.

Richárd nagyot nevetett rajta.

- Hát még ki járt itt?

- A Hortiglender lókereskedő. Elhozta azt a kétezer forintos paripát, akin a nagy kavalkádon akarunk fincoltatni a hercegasszonyok előtt.

- Nos?

- Ah! 'sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megroggyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér a négyszáz forintot.

- Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

- Hát hiszen - szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végigcsavarintva -, csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richárd kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

- Hát még ki volt itt?

- Az "úrfi".

Ezen a címen csak egy embert szokott nevezni Pál úr.

- Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy szál forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

- Tessék a fogpiszkáló!

- Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét meg az ábrázatját.

- Majd elmondja maga - válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztalmaradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyúlánk, gyönge termetű fiú volt; sima, gyermeteg arc, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csíptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, akiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni - ex offo.

- Hát szervusz, Jéni; mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

- Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

- Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával, és remonstrált:

- Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

- Gyújts rá addig, öreg - kínálta öccsét Richárd.

- Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

- Talán meg is érezné rajtad őméltósága, hogy csempészett dohányt szívtál? - csipkelődék Richárd. - No, kiment már Pál úr, beszélhetsz.

- Hát azt akartam veled tudatni, hogy édesanyánktól kaptam levelet.

- Én is.

- Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

- Nekem pedig azt írja édesanyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

- Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vígan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, aki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke; arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Mármost aztán nem tudom, hogy mit csináljak.

- De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, amik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent "mitmachen". Hanem majd gazdálkodom abban, ami láthatatlan.

- Hát mi az, ami láthatatlan?

- Amit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a "Hét Választónál" diníroztam-e, vagy idehaza traktált meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakanccsal?

- Tudod mit, Richárd? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, amit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál még a szemüvegét is levette az orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

- Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét, s felhúzta az orrát.

- Ej, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

- Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, amihez te nem értesz? Én biz azt a szívességet is megteszem.

- Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni - szólt Jenő, s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richárd azt sem mondta rá, hogy "köszönöm". Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

- Azután mág egy átadnivalóm van - szólt Jenő rosszul sikerült közönnyel. - Egy meghívó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richárd két könyökére támaszkodva nézett szatirikus mosollyal öccse szemüvegeibe.

- Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?

Jenő kényelmetlenül húzódozva felelt:

- Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevükben személyesen.

Richárd erre aztán nagyot kacagott.

- Hát itt az uzsora!

- Micsoda uzsora? - szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

- Az, hogy te udvarolnál Alfonsine-nek, ha utadban nem találnád az anyját, aki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényeket tart a világhoz, nem több harminchat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizőrjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor táncoltam vele az elit bálokban, s nemegyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. Te ezt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra! Amíg te elbolondítod a lyányát, én elbolondítom az anyját.

- De kérlek! - kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. - Nekem ott egész becsületes szándékaim vannak.

Richárd végighúzta mutató- és hüvelykujjait az orrán, s vállat vont.

- Hát bánja kő! Miattam elveheted mind a kettőt.

- De hát eljössz?

- Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres táncos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy táncoljon.

- No, ne gorombáskodjál velem! Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled mint testvéremmel; azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jöjj el az estélyre, kérlek mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

- No, jól van, öreg. Ne haragudjál! Megyek veled, ahova akarod. Hanem ha ez extra ügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabnom az alkuhoz. Hát ide hallgass!

- Hallgatok.

- Ha azt akarod, hogy elmenjek Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, akit ide felcitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól, az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

- Hogy tudod te azt? - kérdé Jenő megütközve.

- Hát, csak rájöttem valahogy. Becsületes, jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

Jenő officiózus képeket csinált.

- De én úgy tudom, hogy a kancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

- Ej, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel! Láttam én már mindenféle nagy embert - masculini et faeminini generis - a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ráncba szedi a homlokát, nagyot horkant az ártatlan delikvensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes fickó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Eresszétek békével haza; hadd őrizze tovább az Úr birkáit!

- Jól van no, majd szólok az ügyében őnagyméltóságával.

- Köszönöm, de mármost igazán ülj le, és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr kompareált.

- Itt egy tízforintos. Hozzon két palack pezsgőt! Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében, s erősen dörmögé magában:

"Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam."