Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kíséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között - utoljára leánykorukban.

Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, amikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, amiből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleány korára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoricával, aztán kiült a lócára, s egész estig hámozta a kukoricát, és eszegette szemenkint, s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.

A szabad nap, a főtt kukorica most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalócáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoricát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.

Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a hímzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, aki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.

Timéa éppen odaillett Zófia asszony mellé a lócára. Ez is olyan eltűrt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.

Tehát Timéa odabújt Zófia asszony mellé a kis padra, mint ahogy szoktak pesztonka és szakácsnő, akik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek, és pletykáznak.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatózik-e valaki?, s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:

- Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?

Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, döncölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.

- Hjaj, te Timéa - kezdé mesemondó ájtatossággal -, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.

- Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból - gyóná meg őszintén a leány -, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almáriom elé.

- Az az oltár!

- Akkor egy rossz gyerek észrevett, s kikergetett a templomból: "Kimégy innen, te török leány!" Én aztán elszaladtam.

- Hát tudod - kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoricát -, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy aranysüveg, a vállán nagy aranycsatos hímzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást.

- S azután felelni kell?

- Hát persze! Nemcsak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya-, fiú-, szentlélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön-örökké Amen. Az egész kórus énekli utána az Ament.

Timéa fázósan borzongott össze.

- Akkor azután a pap előveszi egy ezüsttálcáról a két jegygyűrűt, s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az ujjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a kórus orgonaszó mellett éneklik, hogy "Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj".

Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldást hozó bűvige lehet.

- Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.

- Ah!

Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén, s hozzálátott annak a képzeletét felgyújtogatni - az oltári gyertyákkal.

- Ezalatt folyvást énekli a kórus a "Goszpodi Pomiluj"-t. Akkor a pópa kezébe veszi az egyik ezüstkoronát, s odanyújtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor azt megcsókolta, szépen a fejére teszi, s ezt mondja hozzá: "Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!" Azután pedig veszi a másik ezüstkoronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonnyal.

- Azt is megkoronázza?

- Azt is.

- Hát annak mit mond?

- Annak meg azt mondja: "Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává."

- Nagyon szép! Az igen szép!

- Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket, s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, amivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi, s úgy suttogják az emberek: "Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj, de gyönyörű egy pár!"

Timéa szűzies ábránddal bólingatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így, s nagyon szép lehet.

Zófia asszony nagy lélegzetet vett a tovább mondandókhoz.

- Akkor aztán a pópa egy aranypoharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymás után.

- Igazi bor van abban? - kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.

- Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!

Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási misztérium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.

Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoricával.

Jó mulatság volt ez nagyon.

Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyitott valaki.

Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.

Huh, be megijedt Zófia asszony. Merthogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoricával. Mit rejtsen el hamarább?

De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.

- Bocsánat! - szólt Kacsuka úr családias otthonossággal -, oda elöl minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.

- Igen ám! - sikoltozék Zófia asszony -, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, amíg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.

- Nem tesz semmit, Zófi mama - szólt a kapitány nyájasan -; hát akkor én is itt maradok a konyhában.

- Óh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, ahová leültessük a kapitány urat...

Zófia asszony igazán nagy zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, amíg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.

- Sohase ceremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.

S leült a kannára Timéával szemközt.

De mármost még a kukorica volt a nagy baj . Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.

- Zófi mama tán bizony kukoricát majszol? So'hse restellje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.

Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, mégpedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.

- Hát éppen arról beszéltem Timéának - kezdé a társalgást Zófia asszony -, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajon milyen lehet az a - keresztelés.

Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt ex tempore másra ne bírja fordítani a beszédet.

- Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól van most megijedve. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kisbabákat, mikor keresztelni viszik, s azután sírni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.

Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.

Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalie-nak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszíttette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevéralakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját a füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, aminőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kímélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillot-kart, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.

Kacsuka úr felvilágosította őt róla.

- Ugyan, Timéa kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viasszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, ami elvész. Pedig ettől a hajkínzástól, amit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könnyen elszakad, és hamar hullani kezd. Mind nincs erre a mesterséges fonadékra kegyednek szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kívánhat magának.

Meglehet, hogy Kacsuka úr mindezt csupán egy kínzott szép hajzat iránti emberbaráti rokonszenvből mondta, s semmi egyéb szándoka nem volt vele, mint Timéa gyönyörű haját megszabadítani a ráerőszakolt furcsaságoktól, hanem a hatás, amit szavai előidéztek, mélyebb volt, mint ő maga hitte.

E perctől fogva Timéa úgy érezte, mintha ez a fejébe dugott fésű az egész fejét akarná kiszakítani a helyéből, s alig várhatta, hogy Kacsuka úr eltávozzék.

A kapitány nem is időzött ott sokáig; könyörületes volt Zófia asszony iránt, ki ottléte alatt folyvást küzdött azzal a nehéz feladattal, hogy rongyos papucsokba bújtatott lábait ide-amoda eldugdossa; Kacsuka úr megígérte, hogy még ma egyszer el fog jönni, és aztán búcsút vett, és eltávozott. Zófi mamának kezet csókolt, Timéa előtt pedig mélyen meghajtá magát.

Alig húzta ki lábát a kapitány a konyhából, Timéa leszakítá fejéről a magas fésűt, letépte a feltornyozott hajfonadékokat, egy perc alatt szétbontotta egész frizuráját, s azzal nekiállt a vizesdézsának, s elkezdte haját és egész fejét tisztára mosni.

- Mit csinálsz, te leány? - sikoltozott rá Zófia asszony. - Abbahagyod mindjárt. Úgy hagyod a hajadat, ahogy van! Hogy meg fog haragudni Athalie, ha hazajön, és meglátja.

- Hát haragudjék! - szólt a gyermek dacosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé, s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.

A dac már megszületett szívében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kívánsága, az ő ízlése törvény volt rá nézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, ahogy az mondta.

Zófia asszony kacagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!

Amíg az a haját fonta, Zófia asszony közelebb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.

- No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő. Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A kórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy "Goszpodi Pomiluj!". Akkor a pópa felolvassa az evangéliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüsttálcára, s így szól a vőlegényhez: "Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!" Azután a menyasszonyhoz fordul, s azt mondja: "Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Ráchel!" S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják...

Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett, s meglátta Timéát lebontott hajával.

- Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésűd? Hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!

Timéa összeszorítá az ajkait, s megrázta a fejét.

- Teszed mindjárt, amit mondok?

- Nem!

Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, aki olyan alázatos volt mindig, aki a lábát csókolta egyszer.

- Nem? - kérdezé odalépve Timéa elé, s dühtől kikelt arcát annak fehér arcához közelítve, mintha el akarná azt égetni.

Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.

- Mondtam ugye, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?

Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe, s még egyszer ismétlé:

- Nem!

- Miért nem? - kiálta Athalie (most már az anyjához hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).

- Mert így szebb vagyok! - felelt Timéa.

- Ki mondta azt neked?

- Ő...

Athalie két kezének minden ujja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!

Akkor aztán elnevette magát.

Gúnyos kacajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát, s eltávozott a szobájába.

Még aznap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.

- Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?

- Igaz! - erősíté a kapitány.

Athalie mosolygott.

Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, amit a gyermeken ki kellett elégítenie.

Csak két nap volt hátra a menyegzőig.

E két nap alatt Athalie csupa figyelmesség és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.

Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.

A szabó is hazahozta a menyasszonyi köntöst.

Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!

Hogy táncolt, hogy tapsolt a tenyereivel!

- No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! - monda Athalie kegyetlen mosolygással.

A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfűzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.

Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy állótükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszonyruhában. Talán még arra is gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is a szíve. Talán égett is ott valami láng, ami kéjt és fájdalmat ád?

Óh! erre nem gondoltak azok, akik játékot űztek vele.

A szobaleány, aki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.

Athalie pedig kegyetlen színleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arcán.

Athalie előhozta a menyasszonykoszorút is, azt is felpróbálta Timéa fejére. A mirtusz és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.

- Ah be szép fogsz lenni holnapután!

Aztán leveteték Timéával a menyasszonyruhát.

- Most már én próbálom fel - szólt Athalie -, hát énrám hogyan illenék?

Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorút; ő is körülnézte magát az állótükör előtt.

Timéa nagyot sóhajtott, és a hazudatlan bámulat hangján súgá Athalie-nak:

- Óh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!

Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?

Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért, hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.

A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatta magát a rovására.

Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?

Talán sejtett.

Bánta azt? Talán nem is bánta.

Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, amiket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.

Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:

- A mai napon böjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap böjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.

Timéa megfogadta az utasítást, s egész nap nem evett egy falatot.

Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, aminek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, a vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, amiket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a böjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágyingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalie-ról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki böjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is, s nem bírt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vacognak össze fogai, s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: "Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni".

Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, ami ily időben még bábálmát alussza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszívében?

Óra hosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, amik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarcát hordozzák, kísértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart, s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság, mert arról senki sem világosította fel (hiszen ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fennhangon mondani az egyiptomi tíz istencsapásról írott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy "Elsőbben a vizek vérré változának", s végződik azzal, hogy "Végre mind meghala, ki elöl született"!

És Athalie elég szívtelen volt magában kacagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: "Nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: «Atyánk», jer, imádkozzuk el azt együtt!" és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy "szabadíts meg a gonosztól". Mert bizonyára az "ő" menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor felfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.

Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.

Pedig ez volt a menyegző napja!

Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehúzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébresszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével.

Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében.

A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s ami nagyobb baj, új cipőkbe is, amik növelték azt az óhajtását, hogy bárcsak vége volna már ennek a mai napnak!

A vőlegény is előjött már; derült arccal, udvariasan, mint mindig, de amely derült arc sohasem tanúsított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.

Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszínű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arctól.

Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.

Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.

Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó atyjával?

Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.

De hová is lehetett Brazovics úr?

Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán, s azt kiáltotta be neki az üvegen át "jó éjszaka" fejében: "a százezer forint holnap készen áll!"

És nem volt jókedve alaptalan.

A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláírásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.

Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.

A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hívatta.

- Egy kis baj van - monda a belépőnek.

- No csak nagy ne legyen.

- Hallotta ön valaha hírét a Staatsrathnak?

- Nem én soha.

- Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a dacára létezik, és éppen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már kompromittálni nem lehetett. Tehát összehívatott a Staatsrath, amiről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdíjukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig tizennyolc-húsz évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.

Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek juthatott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egyvalaki lehessen, aki a saját érdeke ellen vádaskodjék?

Ez ellen nem volt semmi segedelem!

A bizonyosra várt százezer forint odavan; de oda még azonkívül a másik százezer forint is, amely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, amik ez órában érdektelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely az szétfújja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja, s semmi sincs belőle többé!

Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavilon ablakai táncolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dűlni...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ah! itt, jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagy sokára fölébredt, s mint aki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közel levő szobákban, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szívén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athalie-re tekintett, azt gondolá, hogy íme az az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni- s valami megsiratnivaló.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénnyel lépett eléje, s a kisleány finom állát megfogta fehér kesztyűs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

- Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se haloványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, amit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

- No jer ide, Timéa! - szólt a gyermekhez. - Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyolt!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s odalépett vele Athalie-hoz. Egy aranynyíllal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalie-nak a nyíl tompa hegyével könnyedén meg találta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

- Ejh, te ügyetlen! - kiáltott izgatott kedéllyel Athalie, s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e percben összehúzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és éppen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könnycsepp tolult szemébe. A könnycsepp végiggördült fehér arcán.

És bizonyára ez a két csepp könny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart, és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Íme a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bír elég önmérséklettel.

A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői; megigazítja karpereceit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott elszörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn. És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

- Nézze meg ön, mi baj van? - szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobájában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athalie-t nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának:

- Brazovics úr meghalt!...

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: "No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!"

A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.

"Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!..."

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi hímzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, amiben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadárserege lepte meg a házat, mint ahogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak...

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyújtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kíséri; mert ebben a kis városban megkívánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kísérje gyalog a temetőig a maga halottját.

Akadtak is, akik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták, és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelkűek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.

A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.

S akkor az egész kártyavár összeomlott.

A legelső hitelező szavára, aki a per útjára vetemedett, semmivé volt téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult, és meg nem állt a lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, amit a menekülő vőlegény sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és képzelt nyereségekkel, hogy a rendbe szedés alkalmával nemcsak elégtelen volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még olyan összegeket is elköltött, amik hitbuzgalmára, becsületére voltak bízva: árvák vagyonát, eklézsia alapítványtőkéit, kórházak pénzét, biztosai kaucióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal - gyalázattal.

Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva semmi fekvő birtokra.

Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a szenátorok, a foglaló bírák; lepecsételtek minden szekrényt, bútort a háznál, és nem kérdezősködtek a finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták, átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy szabad-e itt fennhangon beszélni. És sorba vették, amit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz: a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.

És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, amikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép hímzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, amerre látnak, és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani.

De hová is hajtsa le a fejét Athalie?

Egy bukott csalónak az árva leánya, akinek mindenét elvették, még a jó hírnevét is, s akinek nem maradt egy jóakarója a világon; még saját maga sem.

Mindabból, ami kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy kalcedonszelence és a visszaküldött jegygyűrű.

Azt a kalcedonszelencét eldugta öltönye zsebébe, s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt, és nézegette a benne levő kincseket.

Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában dacos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelence, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni.

Most azután itt volt a nagy kísértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét, s a szerető elhagyá menyasszonyát.

Athalie ágyából fölkelve nézegeté a fölnyitott szelencét, s válogatott a különféle mérgekben.

És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni!

Nincs még szívében az az erő, ami a sírba elvezet.

Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen  szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani.

Becsukja a szelencét, s eldugja újra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni.

Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.

Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig meri felszívni. Ő szerette azt az embert, akinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.

A méregszelence rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.

Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, aki segítsen öltözködésében, minden cseléd otthagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a bíróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.

Mennyire haladhatott az éj, nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, amióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat.

Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?

És azután nekiindul egyedül a sötét utcának. Pedig a komáromi utca akkori időben becsületesen sötét utca. A Szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs.

Athalie az "Anglia" felé siet. Az pedig rossz hírben álló hely. Egy sötét liget a város és a vár között, hol éjente hajléktalan némberek festett arccal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a "kis piaci" lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel találkozni, ha az "Anglia" mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól. Az a méreg, amit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, amíg egyszer bele nem lépett.

Az "Anglia" szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?

A szögletháznak oszlopos folyosója van a piac felől; az ott nappal a kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában halad végig Athalie. Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a folyosón: részeg volt. A megrúgott félállat csúnya káromkodással fogadta Athalie-t. Ő pedig keresztüllépett rajta, s nem törődött vele.

Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az "Angliá"-ba, s eltűnt előle a főőrhely lámpája is, s a fák sötétjében találta magát.

Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athalie-t e csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.

Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kisajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koccintást tett volna vele. Megtette.

A zörgetésre előjött a tiszt szolgája, s kinyitá az ajtót.

- Itthon a kapitány? - kérdé Athalie.

A fickó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athalie-t. Sok szép húszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.

A kapitány fenn volt még, és dolgozott.

Szerény bútorzatú szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás egyszerűség lepi meg a belépőt, s azonfelül az a pipafüstillat, ami bevette már magát bútorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is kesereg, mikor már nem pipáznak.

Athalie sohasem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, amelybe a menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony másképpen volt berendezve, de azt még aznap lefoglalták a benne levő bútorral együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen végigsétált.

Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.

Athalie megállt az ajtóban, és lecsüggeszté karjait, és aláhajtá fejét.

A kapitány odasietett hozzá.

- Az istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?

Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére, és zokogott keservesen.

A kapitány pedig nem ölelte őt meg.

- Üljön le, kisasszony - szólt, Athalie-t az egyszerű bőrpamlaghoz vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak a levetett lószőr kravátlit felkötni nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalie-val szemközt.

- Mit tesz ön, kisasszony?

Athalie letörlé könnyeit, s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány szemeibe, mintha előbb azt kísérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki, miért jött ide. Vajon nem érti-e meg?

Nem, az nem értette meg.

S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy alig lehetett megkülönböztetni hangján, mi a nyögés, mi a szó.

- Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e jóságból valami?

- Igen, kisasszony - szólt Kacsuka hideg udvariassággal. - Én önnek örökké tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve amiatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, amiket teljesíteni nem tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.

- Tudom - szólt Athalie -, nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van egy gazdag nagybátyja Belgrádban, akit örökölni fogunk, s akkor ismét gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is énrám. Vegye vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála mint jegyesét; én várni fogok önre, amíg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya leszek az ön anyjának.

Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfújta a gyertyát, s az asztalra letett cirkalmat vette kezébe.

- Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy nagyravágyó nő, összeférhetetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él, és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálykodásom volt nekem az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Őhozzá én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt dacoltam az anyámmal.

Athalie keble lázasan lihegett; arca ki volt gyulladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye bal kezét, melyről a jegygyűrű hiányzott, s ezt súgá neki, nehogy a falak meghallják, s a könyvek tovább susogják:

- Ha ön dacolt énmiattam az anyjával, dacolok én ön miatt az egész világgal.

Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindent mondó szemeibe; hanem a kezébe vett cirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között.

A leány tovább suttogott:

- Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem süllyeszthet alább. Nincs semmi vesztenivalóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok szisszenni.

Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kicirkalmozta, hogy mit feleljen.

- Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy én becsületes ember vagyok.

Ezt nem kérdezte tőle Athalie.

- Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. A vér szerinti rokona kell hogy szívesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, amit most és évek óta.

Kacsuka úr nem hazudott, amikor ezt a fogadást tette.

Hanem abból, amit az arca mutatott e percben, Athalie azt olvasá ki, amit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény, koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.

Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.

És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak, hozzá. Azt kérdezé a férfitól:

- El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkísérjen Belgrádig nagybátyámhoz?

Kacsuka úr sietett válaszolni:

- Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kísérte önt idáig valaki?

- Egyedül jöttem.

- Minő merészség! Ki fogja visszakísérni?

- Ön nem teheti azt! - szólt Athalie keserűen. - Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az - önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, amit elvegyenek tőlem.

- Inasom fogja követni.

- Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utcán. Majd hazatalálok egyedül. Tehát holnap!

- Reggel nyolc órakor ott leszek.

Athalie magára burkolta fekete köpenyét, s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kísérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.

Sietett a sötétben hazafelé.

És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer egy kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor azután látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.

Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva ismét megbotlott abban a némberben, aki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.

Hanem amint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hátha a kapitány csak azért sietett megígérni a Belgrádba kísérést, hogy meneküljön jelenlététől; hátha el sem fog jönni holnap, se nyolc órakor, se később?

E gondolat denevérei röpködtek feje körül, amint a sötét lépcsőn felbotorkázott, amint a sötét tornácon végigtapogatózott. "Hátha nem jön el!"

Kínzó féltés izgatta idegeit.

Az előszobába érve keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyújtószert. Ahelyett egy kés akadt a kezébe.

Egy csontnyelű, éles konyhakés.

Az is jó világosság a sötétben.

A kést szorította marokra, s úgy ment végig a sötét szobákban.

Fogai összeverődtek.

Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arcú leánynak, amint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szívébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.

Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, ahol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.

Csakhogy az nem alszik ott.

Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett, s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonnyal együtt.

Ekkor aztán kiejté a kést kezéből, és utolérte a rettegés.

Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és milyen sötét van körös-körül, és lelkében is olyan sötétség.

Leveté magát ruhástól az ágyára, és azt akarta, hogy imádkozzék.

De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról írt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegzőnap előtti éjszakán, s melyért őt úgy kinevette. Annak a versei csengtek a fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!

"Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett."

"Végre mind meghala, ki elöl született."

S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyúló, tapadó, ólomnehéz sötétség, elsőszülöttek legyilkoltatása!...

A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athalie-t.

Éppen az volt az álma, hogy egy ifjú hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a bíró az ítéletet olvassa fel: "Istennél a kegyelem!", s aztán pördül a dob... Erre fölébredt.

Az árverési dobszó volt az.

Kezdődött a hivatalos kótyavetye.

Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.

Hallani azt, hogy kiáltják ki utca hallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: "először, másodszor! ki ád többet érte?". S aztán "harmadszor!" a dob rápördül, s már leütött a pallos!

S újra következik a másik: "Először, másodszor! ki ád többet érte?"

Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment - valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, akiket fölkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.

Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.

Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.

Azt tudva, hogy a rajta levő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára valami tizenkét öltözetet, egynehány szalvétát és ezüstkanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.

Zófia asszony, mikor meglátta Athalie-t, nagy sikoltozásra fakadt, és nyakába borult.

- Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bárcsak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugye, erre a csúnya dobszóra ébredtél fel?

- Nincs még nyolc óra? - kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.

- Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilenc órakor kezdődik a licitáció; hát nem hallod?

- Nem keresett bennünket valaki?

- Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?

Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falócára, amelyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.

Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket, s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.

Athalie rá sem hallgatott a kínálásra, pedig Zófia asszony ugyan szívesen kínálta.

- Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét? Minden ember ellenségünk lett; minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?

Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.

Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.

Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.

"Bárcsak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna, s megfulladnék bele."

Majd meg az a kívánsága jött, hogy bárcsak az a vasaló onnan a polcról leesnék, mikor ő éppen alatta megy, s éppen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szívesen vette volna, ha most jönne az a híres földindulás, hogy a ház összeomlana, s minden embert, akit ott kap, agyoncsapna.

De miután ezek a halál nemei nem következtek be, s Athalie sem volt megszólalásra bírható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki bosszúságát.

- Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.

Timéa ugyan még semmit sem tett, amit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve múlta fölül.

- De mi lesz tebelőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?

- Eredj, hagyj békét! - szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó anyját. - Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?

- Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?

Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták; a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe hajtá arcát, és a semmibe bámult. A szép arc pírja szederjesre vált, és ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzmadt ajkak, a kígyóvá görbülő szemöldök, mik mély ráncokat vontak a sápadt homlokon, fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy bukott angyal, kit az égből a pusztába kiűztek.

Az idő dél felé járt már, és akit várt, mégsem jött el.

A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés szobáról szobára ment. Elkezdték az utcai szobákon, s úgy jöttek az udvari szobák felé, amiknek a sorát bezárta a konyha.

Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke, hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki valamit, már ráütik a dobot: "senki többet?". Az árverezésre csődült emberek csoportokba állva lármáznak: "Hisz itt nem lehet semmit venni, hisz ez bolond ember!"

De ki lehet az a bolond ember?

Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az előszobában ráütik a dobot. "Senki többet?" Azt megvette látatlanban - valami bolond ember.

És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek a szobákból elvitetni, ahogy az más árverésnél szokás, hogy amint egy ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel, s futnak vele odább. Itt semmi sem mozdul még a helyéből.

Most következik a fő dolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik. A venni kívánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A kikiáltási ár hangzék. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a tömeg között szörnyűködés, kacagás, szitkozódás zűrzavaros zsibaja támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: "hisz ez bolond ember!", s azzal menekül mindenki nagy zúgolódások közt. "Először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!" A dob rápördül utoljára; a ház is vevőjére akadt.

- No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az ablakunkból, mert sohasem nézünk ki innen többet. Bárcsak a Szent János templomának a tornya most éppen ledűlne, s idecsapna mindnyájunkat, amíg itt vagyunk.

Athalie pedig csak ott ült a falócán, és még várt, és nézte a faliórát. Pedig az már tizenkettőt mutatott.

Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben. Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; s talán most jön majd, mikor kiürült az udvar.

- Nem hallod, hogy valaki közelít?

- Nem hallok én semmit, édes szép leányom.

- De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én hallom.

Csakugyan halk léptek közelednek, s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón, udvariasan, ahogy vendég szokta, aki engedelmet kér a bennlevőktől jeladásával, s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy "tessék!", s csak azután nyit ajtót csendesen, s belép, előre levett kalappal és tiszteletadó főhajtással - Levetinczy Timár Mihály.

Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt, s az ajtónál megállt.

Athalie a csalódás és a gyűlölet rossz tekintetével állt fel előtte, Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szelíden tekinte szemébe.

- Én - kezdé Timár, előre bocsátva az "én"-t, mint valami római pápa a bullában -, én most a bírói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, ami benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, aki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, ahogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapírok a pénztárban, ahogy a bírói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van írva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem... S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szívében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más célja, mint hogy önt oly boldoggá tegyem, mint ön engem.

Timéa arca e szavak alatt sugárzott a szűzi dicsfénytől.

A mondhatatlan fájdalom, a hajadoni szemérem, a nemes hálaérzet, a szentséges áldozatra készség minden szép sugára egyesült ez arcon.

"Háromszor... háromszor..." rebegék ajkai, de hangtalanul, csak belül értették meg azt a visszhangzó idegek, mit mondott magában. Ez az ember volt annyiszor megszabadítója. Ez mindig olyan jó volt hozzá. Ez nem űzött belőle csúfot soha. Nem is hízelgett soha. És most mindent odaád neki, amit a szív óhajt.

Mindent? Óh! csak egyet nem.

De hisz az úgyis el van veszve. Az a másé.

Timár nyugodtan várt szavai után, Timéa hosszasan hallgatott.

- Ne siessen ön válaszával, Timéa kisasszony! - monda Timár. - Én várni fogok, míg ön elhatározza magát. Eljövök holnap vagy egy hét múlva, amikor ön megengedi, hogy kérésemre választ nyerjek. Ön úrnője marad mindannak, amit önnek átadtam; nem kötöttem hozzá semmi föltételt, már az mind az ön nevére van átírva. Ön szabad, és senkitől nem függ többé. Ha nem akar engem e házban többé látni, csak egy szavába kerül. Gondolja ön meg, ha kívánja, egy hétig, egy hónapig, vagy akár egy évig, hogy mit válaszoljon nekem.

Most Timéa határozott tekintettel előlépett a tűzhely mellől, hová eddig a másik két nő szorította, s közelebb jött Mihályhoz. Tekintetében volt valami érett komolyság, mely arcának női méltóságot adott. Ama végzetes menyegzői nap óta megszűnt gyermek lenni. Komoly és hallgatag lett, odanézett nyugodtan Mihály szemébe, és azt mondá:

- Már meggondoltam.

Zófia asszony irigy kárvággyal leste Timéa szavait. Hejh, ha azt mondaná Timárnak: "nem kellesz, elmehetsz"! Pedig kitelik az ilyen szó az efféle bolond leánytól, akinek egy más szép férfival telebeszélték a fejét! S ha akkor Timár egyszerre azt mondaná bosszúból: "No hát akkor maradj magadnak, se a ház, se a kezem nem a tied; adom mind a kettőt Athalie kisasszonynak!" S nőül venné Athalie-t. Hiszen történt ilyen eset akárhányszor, hogy a derék kérőt elutasítá a fennhéjázó kisasszony, s arra az bosszúból rögtön megkérte a gouvernante vagy a komorna kezét, s azt vette nőül.

Ez a reménye azonban nem teljesült Zófia asszonynak.

Timéa odanyújtá Mihálynak a kezét, és ezt mondá halkan, de biztos hangon:

- Én nőül megyek önhöz.

Mihály megragadá a neki nyújtott kezet, nem egy ifjú szerelmes hevével, hanem egy férfi hódolatával, és hosszasan nézett a leány túlvilágian szép szemeibe. A leány engedé őt lelkébe nézni.

Timéa ismétlé szavait:

- Én nőül megyek önhöz, és leszek önnek hűséges, engedelmes felesége. Csupán egyet kérek öntől. Igen kérem, ne tagadja azt meg.

Mihályt önfeledtté tette a boldogság; elfeledé, hogy kereskedőnek nem szabad fehér papiros alá írni a nevét.

- Óh szóljon ön! Amit kigondolt, már teljesítve van.

- Én arra kérem önt - szólt Timéa -, hogy ha engemet elvesz ön nejének, s ez lesz az ön háza, s én leszek az ön házában a nő: engedje ön, hogy az én nevelőanyám, ki engem, árvát, eddig ápolt, és fogadott testvérem, ki mellett felnőttem, itt maradjanak velünk. Tekintse ön őket az én anyámnak és az én testvéremnek, s bánjék velük jól...

Timárnak önkénytelenül szemébe szökött a könny erre a szóra.

Timéa észrevette az áruló könnyet, s mindkét kezével megfogta Timár kezét, hevesen ostromolta annak meglepett szívét.

- Ugye ön megteszi azt, amire kértem? És visszaadja Athalie-nak, ami az övé? A szép ruhákat, az ékszereket? És együtt fog ő velünk lakni, és ön olyan jó lesz őhozzá, mint édes testvéremhez? És Zófi mamát is úgy fogja ön nevezni, ahogy én?

Zófia asszony erre a szóra elkezdett hangosan sivalkodni, s térdre borulva Timéa előtt, megakadályozhatatlanul végigcsókolá annak ruháját, térdeit, le egészen a lábáig, érthetlen, szótagolatlan kiabálással.

Timár letörlé szeméből a könnyet, s a másik percben már helyén volt józan esze, az a messze belátó, előre vigyázó, óvakodó tekintet, mely őt minden válságos fordulatnál vezérelte és versenytársai fölé emelte. Segélyére jött az a gyors leleményesség, mely egy pillanat alatt megsúgja, mit kell tenni messze idők megelőzésére.

Összefogta két kezével Timéa kezét.

- Ön nemes szívű, Timéa! Engedje, hogy röviden nevén hívjam ezentúl; jól lesz? Én nem akarok az ön szívének szégyenére válni. Keljen fel, Zófi mama; ne sírjon; szóljon Athalie-nak, hogy jöjjön hozzám közelebb. Én még többet akarok tenni, mint amit Timéa kívánt, őérte és önökért. Én nem menedéket, de boldog otthont akarok szerezni Athalie-nak. Én leteszem a házassági biztosítékot vőlegénye számára, s amit néhai atyja nászhozományul ígért neki, én megadom. Legyenek egymással boldogok!

Timár a láthatáron is alul eső tájakat látott be tekintetével, és arra gondolt, hogy semmi áldozat nem lesz részéről elég nagy azért, hogy ez a két némber házától és Timéától eltávozzék, s hogy a daliás kapitány a szép Athalie-t nőül vegye!

Most azután őrajta volt a sor, hogy Zófia asszony tetőtül talpig végigárassza hálakitörése csókjaival.

- Óh! Levetinczy úr, óh! drága, kedves, nagylelkű Levetinczy úr, hadd csókoljam meg a kezét, a lábát, azt az okos fejét! - És meg is tette, amit programjában ígért, még a vállát, a gallérját, a hátát is megcsókolá Timárnak, utoljára egymáshoz ölelte Mihályt és Timéát, rájuk adva forró áldását: "Legyetek boldogok!"

Lehetetlen volt el nem mosolyodni szegény asszony örömkitörésein.

Hanem Athalie elrontotta valamennyinek az örömét.

Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, aki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Timártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt:

- Köszönöm, uram. De énnekem Kacsuka úr sem ez életben, sem a másvilágon nem kell többé! Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál - cselédnek.