A SZENT BORBÁLA

Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! Akik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! Másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovica között már óránkint tízmértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Duna-ágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős cölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyílt öbleikkel víz mentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepcébe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a "halottas kamrába", ahonnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. Amint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, ahogy a sziklafalakat korbácsolja, ahogy a szigetoltárokra harsogva rohan, ahogy az örvényekben fuldokolva elmerül, ahogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s ahogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul, és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Mert valóban, aki itt végighalad, amíg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bércfal volna, az védene ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer-egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.

A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a dél-amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a kolerát - a törököktől pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az "kevert", az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete "kevert", s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a "tisztító". Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a "tisztítónak".

S jaj a tisztítónak, ha egy ilyen esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk.

Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre.

Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai őrállomás káplárjának  mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, amit a hajóstülök kétmértföldnyi messzeségre elküld, s ami a mennydörgésből is kiválik. Valami különös, visszatetsző, szomorú üvöltés az egyik hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most, s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között, s segélyért üvölt?

Az a hajó "jön".

Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.

A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű visszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.

A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos "tisztító" a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág.

A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sűrű körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha.

Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán.

A leány neve Timéa.

Ezek a Szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most, időt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán újgörögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a lánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.

A fehér arc, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem őrá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik Szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök, s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mint beszélnek a virágok.

A kormányos látja ezt mind onnan a timonállványról, s nem tetszik neki.

- Pedig jobb volna - hadarja ráspolyzegésű hangjával -, ahelyett, hogy a szent elől letépi a virágokat, s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyújtana a lámpásnál; mert ha a Jézus nekivisz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus, segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító éppen ott ült, az is hallotta, s párbeszéd lett belőle.

- De hát miért kell kegyelmeteknek éppen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

- Miért hát? - felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból -, csak azért, mert sietős az utunk. Tízezer mérő tiszta búza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt visszük fel Komáromig. Ma Szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

- S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

- Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába, s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótul.

- De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje éppen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november huszonharmadikán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. - Jézus, segíts! Szorítsd azt a lapátot, héééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arcán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, amint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitől a szeme még veresebb lett.

- No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! - fohászkodék nagy erőködés közben. - Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

- Aztán majd jön a másik.

- No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

- Hallja kegyelmed - szólal meg a tisztító, az egész rágdohánycsomaszt kivéve a szájábul -, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít.

Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

- Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk a vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

- Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az.

- No most nézze, kend - szólt Fabula János -, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, ami a "szeretők sziklája" alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánnyal kalatyol oda elöl, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.

Amíg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén; hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egymaga az üldöző Asszán minden zsoldharcosa ellen; hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott, s a martalékot a szeretők megosztották:... azalatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok "kecskék"-nek híják a gyapjas hátú hullámokat.

"Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!", dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját.

- Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, amire a kormányos figyelmezteté.

A Tatalia-szoros közepett jártak éppen, ahol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz, s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötvenöles csatorna vágva a kőgerincbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett: "Mi jön reánk ott szemközt?"

Egy szemközt jövő jármű a Tatalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

- Egy malom!

- Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.

- A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minő veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfele a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő.

A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erőködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon; annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltűnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn libegett a szilaj habgerinc tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz!

Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni.

Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen.

Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak.

A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.

Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.

Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada-sziget orma felé, melynek koronáját képezi a "szeretők sziklája".

Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak.

A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.

Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom felé.

Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonnyal.

- Rossz gondolat! - mondák a hajósok. - Akkor éppen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán, s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.

Trikalisz Euthym, amint a hajórul észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerincen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontatókötelet, s bocsássa vissza a hajót víz mentében.

A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kívánnak tőle.

Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:

- Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!

Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S amit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.

Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árboca van, melyen a vitorla össze van most húzva, magas hátulja és huszonnégy evezője.

Ez török ágyúnaszád.

Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.

- Add ide a távcsövet! - szólt Euthym rémülettől rekedten.

- Ah! be kedves! - monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

- Mi az?

- Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre, s szemöldei még jobban összehúzódtak, arca halálsápadt lett.

Timéa visszavette tőle a távcsövet, s újra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

- Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltűnt életszínét.

Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.

A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.

Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn, s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.

Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végű kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre. Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a víztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.

- Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! - dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: "Jól van, fiam!" s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt, s abbahagyta a marmotákat.

- Nézd!

Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötvenöles csatornában alig tízölnyi távolság maradhatott köztük.

Éppen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.

Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.

Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből, s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sírva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át bírná-e ugrani?

- Ah! A szegény kis cica! - szepegett Timéa. - Bárcsak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.

Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a Szent Borbálát védszentje meg az a kötél, mely egyre rövidebbre húzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.

- Szegény szép fehér cica!

- Ne féltsd azt, gyermekem - vigasztalá őt Euthym -, ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.

Csakhogy a fehér cica nem akarta meglátni a szigetet a malom túlsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett, s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; "eredj! fordulj meg! ki a partra! sicc! szaladj!" de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.

Abban a pillanatban aztán, amint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ezáltal visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszaladt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.

A fehér cica a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerincre.

- Ah!

A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.

A szikla mögött a forgó!

Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.

Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotványt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltűnt a víz alatt.

A fehér cica is.

Timéa ideges borzadállyal takarta el arcát vékony sáljába.

Hanem a Szent Borbála meg volt mentve.

A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.

Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.

Timéa azt kérdezé tőle:

- Most mi lesz abból a malomból?

S rémült képpel mutatott az örvényre.

- Forgács és pozdorja.

- S a szegény cicából?

A leány ajkai remegtek, és szemeibe könny gyűlt.

- Annak bizony vége.

- De hisz az a malom más szegény emberé volt! - szólt Timéa.

- Igaz; de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi süllyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe, s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.

Timéa ránézett a szemeiben ülő könnyek prizmáján keresztül a férfira, aki ezt mondá.

Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könnyeken át:

"Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe."

Ezt ő nem akarta megérteni.

S e perctől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

De nem is volt kedve Timárnak ezúttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fújhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet, s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra, s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

- Ágyúnaszád... Huszonnégy evezős... "Szaloniki" a neve.

Azután le sem tette a távcsövet mindaddig, míg a Perigrada-sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csakhogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha. Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekezik megérdemelni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival; ott nyúlik ki előrehajolva a fenyegető Rasbojnik; a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a "Silistria", mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál-sziget, egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuttal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik űzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilencet üvölt.

A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Ötpercnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettőt bömböl. Amire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajósszekerce.

S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekercének egy csapásával kettévágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél mint valami óriási húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát, s orrával az északi partnak fordulva elkezd víz ellenében rézsút keresztülvágni a folyamon.

A hajósok "átvádolás"-nak nevezik ezt a merész műveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a perctől fogva, amelyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

- Segíts, Jézus! Uram Jézus! - dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, fél kezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva percenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

- Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, amik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta. Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltűnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros ússzárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.

Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok, puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fő Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum - madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől, s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.

- Vigyázz, hahóóó! - hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta. Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

- Elsüllyedünk-e? - kérdi tőle.

- Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy "szegény"!

Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltűnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. "Száz arany a jutalma annak, aki élve felhozza a vízből!"

- Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! - hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. - Itt vagyok magamtól is.

Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

- Le kell ereszteni a vasmacskákat.

A hárommázsás horgonyt bocsáták le a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.

- S most ki a ladikkal a partra! - parancsolá Timár három legénynek.

- Váltson ön száraz öltönyt! - tanácsolá neki Euthym.

- Nagy pazarlás volna! - mondá Timár. - Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslően villantak a szemei.

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében, mint amelyen megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy "schreiber", akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az ő díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a "tisztító" is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő.

- Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

- Ami igaz, az igaz! - felelt rá Fabula János.

- De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk, hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?

- Hm! - monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. - Mi lénungja van kendnek egy napra?

- Húsz krajcár! - felelt a tisztító.

- Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?

A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.

- Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a Szent Borbála az elől menekül.

- Hm! - A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

- No! Nekem semmi közöm hozzá - szólt vállvonva a tisztító -, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.

- No hát tudja meg kend, amit még nem tud! - monda Fabula János - Persze hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze hogy az elől vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képű leányt, ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti őket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katolikus ember kend.

A tisztító felcihelődött, s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

- Én csak igazhitű katolikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.

- Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoznak-e vagy hajóhoz.

Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.

A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosították a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.

"Elnyelte azt a perigradai örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt."

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az ő díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.

Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka pedig az elsüllyedt malom lapátkerekéből való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betűkkel a Szent Borbála neve.

Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.

- Mash Allah! Oda nem mehetünk utánuk.

Két veszedelmét már kikerülte a Szent Borbála, a Vaskapu szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátravolt: az egyik a bóra, a másik az orsovai vesztegzár.

A Vaskapu öblén felül a két part sziklameredélye százölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol huszonnyolc lábnyi eséssel. A bércfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld színekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.

Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.

S valóban egy minden ördögöket bosszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, és rajta egy csoport ember, aki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.

S a bóra nem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.

Hanem a bóra nem alszik!

Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott, s hozzákezdett a "zsiványpecsenye" készítéséhez, aminek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús s aztán megint ugyanez a sorrend szorosan felhúzatik, s mindaz együtt a szabadon lángoló tűzön forgattatik, míg megehetővé lesz. Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.

A bóra nem hagyja magát kigúnyolni.

Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bércfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átcikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, amint a szűk sziklaverem csak egy akkordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyújtja fel az egész bérctemplomot, s csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.

A hajónak pedig mégis előre kell menni.

Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.

Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nemcsak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.

A hajóbiztos kiáll a hajó orrára, s elővéve a tűzkövet és acélt, elkezd vele csiholni.

Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s ahányszor szikrát vet az acél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkőcsiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távírászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.

Timéának tetszett ez a zivatar.

Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán, s megszólítá a hajóbiztost:

- Sírboltban járunk-e?

- Nem - monda Timár -, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, ami a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a Szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.

- Miféle vénasszony?

- A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik Szent Péter sírja. Az apostol nem tudott tőlök aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.

Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmítosznak. Hisz ő még azt sem tudta, hogy mi abban a tréfa.

- S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sírja? - kérdezé a leány.

- Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, amit mindenféle betegség ellen szoktak gyűjteni, s messze földre elhordják.

- Tehát apostolnak nevezik azt, aki még a sírjában is jót tesz másokkal? - kérdezé Timéa.

- Timéa! - hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.

Erre a leány behúzta fejét az ablakból, s becsukta a kerek redőnyt. Mire Timár ismét hátranézett, már csak a szentképet látta egyedül.

A hajó haladt a zivatar dacára tovább.

S egyszer aztán kijutott a sötét sziklasírból.

S amint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltűnt a magasból. A bóra, amily gyorsan hozta, oly gyorsan tovakorbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány.

A Duna megszűnt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret, s a nyugat felé elterülő zafírkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

...Ez volt rájuk nézve a negyedik, ez volt a legnagyobb rém!...

A nap lement már, mikor a Szent Borbála Orsova alá megérkezett.

- Holnap még nagyobb szél lesz, mint ma volt - dörmögé a kormányos, a vörös égre tekintve.

Odafenn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének egymáson keresztül, minden színezeteiben a tűznek és vérnek, s ahogy középen az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy, völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kínzó ragyogvánnyal, mely árnyékot nem vet; középett a Duna, mint a lángoló Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy, tömör épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztókemencét képeznének, amin keresztül kell menni, mint a purgatóriumon, minden emberi teremtésnek, aki a dögvészes keletről a tiszta nyugat határvonalán átlép.

De ami e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy kis sárga-feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a Szkela felől.

A Szkela az a kettős rostély, amelyen keresztül beszélhetnek, alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást felkereső szomszédországi lakosok.

A Szent Borbála horgonyt vetett a sziget előtt, s várta a közeledő csónakot. Abban három fegyveres ember ült; kettő szuronyos puskával; azonkívül a két evezőlegény és a kormányos.

Euthym nyugtalanul járt alá s fel azon a kis téren, amit a kajüt eleje képez. Timár odalépett hozzá, s halkan jelenté:

- A vizsgáló őrség jön.

Euthym kivonta bőrtüszőjéből selyemerszényét, s abból két göngyöleget adott át Timárnak.

Mindenik göngyölegben száz-száz arany volt.

A csónak nemsokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett a hajópárkányra.

Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, akinek feladata a hajóterhet átvizsgálni, nincs-e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány; a másik kettő pénzügyőr, akik fegyveres segélyül vannak, s egyúttal ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta-e végre a vizsgálatot; a tisztító a félhivatalos kém, aki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy jól ellenőrizték-e az inspicienst. Amazok hárman viszont együtt a hivatalos tribunál, akik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta-e az utasokat valami dögvészes keveredésben.

Nagyon rendszeresen van az elintézve: egyik hivatalbeli ember ellenőrzi a másikat, s valamennyien egymást.

E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltókrajcár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven - ami elég mérsékelt díj .

Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem értekeznek egymással.

Az inspiciens ekkor a hajóbiztos felé fordul, a két pénzügyőr felplántálja szuronyait a puska végére. Még most háromlépésnyire a testtől! Nem tudhatni, hogy nem ragályos-e amaz ember.

Kezdődik a kikérdezés.

- Honnan? - Galacból. - Hajótulajdonos? - Brazovics Athanáz. - Hajóteher-birtokos? - Trikalisz Euthym. - Igazoló papírok?

Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár.

Szenes serpenyőt hoznak elő, s arra fenyőmagot és ürmöt hintenek; az előmutatott papírok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy vascsíptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról elolvastatnak, és ismét visszaadatnak.

A hajópapírokra nem mondatik egyelőre semmi.

A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót.

Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl beleférjen.

Ez a felveendő járadék eszközlője.

Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az ércpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell tenni a vízzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt ki már megtisztultan, éppen úgy, ahogy a Szkelánál szükséges minden adott pénzt a vízmedencéből kihalászni.

Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza szétnyílva.

Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle marokra szorítva, s onnan a zsebébe dugja.

Óh! nem kell azt neki a tüzes ég fényénél megnézni, hogy micsoda pénz. Érzi a fogásáról, érzi a súlyáról. A vak is megismeri az aranyat. Nem mozdul az arca.

Következnek a pénzügyőrök. Azok is kihalásszák hivatalos komolysággal a víz fenekén levő illetményt.

Most elősompolyog a tisztító. Arca szigorú és fenyegető. Egyetlen szavától függ, hogy a hajó tíz vagy húsz napra ott maradjon a vesztegzárban minden utasával együtt. Ennek sem mutat megváltozást az arca a korsóba menetel s a korsóból kijövet alatt.

Ezek mind hidegvérű emberek, kiket csak az eléjük írt kötelesség érdekel.

Az inspiciens fölöttébb szigorú hangon követeli, hogy a hajófödél bejárata előtte kinyittassék. E kívánatának elég tétetik. Bemennek hárman a hajó belsejébe; velük menni senkinek nem szabad a hajósnép közül. Mikor egyedül vannak, egymás szeme közé vigyorint a három szigorú férfi, a tisztító kinn marad, az csak a kámzsája alatt mosolyog magának.

Egy zsákot a sok közül kioldanak, abban bizony búza van.

- Elég konkolyos búza! - ez az észrevétele rá az inspiciensnek.

Valószínűleg a többiben is búza van, s elhihető, hogy a többi is mind olyan konkolyos.

A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a tintatartó és íróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy cédulára ír valamit, azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de címet nem ír rá.

Azután minden zeget-zugot jól megvizsgálva, ahol nem lehet semmi gyanús tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló.

Tulajdonképpen holdvilágra, mert a nap már leáldozott, s a rongyos felhőkön keresztül valami ferde képű hold világít alá, úgy tűnve fel, mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között el-elbújva meg kivilágítva.

Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó egészségi ügyeiről.

A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta.

Ekkor kiadatik a bizonyítvány afelől, hogy a papírok rendben találtattak. Egyúttal a nyugták is kiállíttatnak a felvett illetmények felől: száz krajcár az inspiciensnek, kétszer huszonöt a pénzügyőröknek, ötven a tisztítónak. Egy krajcár sem hiányzott. E nyugták beküldetnek a hajóteher-tulajdonosnak, aki ez idő alatt kabinetjéből elő sem jött. Éppen vacsorál. Őtőle viszont ellennyugták kívántatnak az átadott összegekről.

Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is meg az illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajcárt adott át, amennyi rá volt bízva; egy sem ragadt az ujjai közé.

Krajcárt hát - de aranyból!

Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő például abból az ötven aranyból, amit annak a szurtos granicsárnak kell kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a korsóba, hát azt sohasem tudná meg senki, hogy tízet magának tartott. Felét is bízvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? Akiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak - - - jutalmazva.

Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:

- Amit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy, az ő érdeke parancsol. Te átadod a pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizeskorsó. Hogy miért vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? Te nem tudod. Dugáruval van-e rakva a hajó, vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött hőse az, aki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? Az nem a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor részese vagy mindannak, ami teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts meg belőle semmit.

Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a továbbmehetésre, minek jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó árbocára.

Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó egészen ragálymentes, minden vízbemártás nélkül kezet szorított az inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:

- Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér. Nincs rajta a cím; az nem szükség. Ön nem felejti el a nevét. Olyan spanyoltánc-forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, amint hazaér. Nem fogja ön megbánni.

És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a Szkelához.

A Szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásáig minden zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánnyal, s minden utazója a haja szálától a körme hegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól, többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.

Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem - valami más.

Timár eltette tárcájába a címtelen levelet, s gondolta magában: vajon mi lehet benne írva? Abba pedig az volt írva:

"Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany ember!"

A szerb parton elhagyott hajcsárok vontatólovaikkal még azon az éjjel átkerültek a magyar partra a szállítókompokon az elvágott vontatókötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hírt terjesztve, hogy a kötél a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a vontatott hajó mindenestül odaveszett.

Reggelre aztán híre sem volt a Szent Borbálának az orsovai kikötőben. Ha történetesen a török ágyúnaszád parancsnoka arra a gondolatra jött volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt már nem találta volna, amit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.

A Szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajótülök melankolikus üvöltése a reggeli csendben.

A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról. A hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion-hegy csúcsa is eltűnt az új bércóriások mögött.

A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol nehány óráig aludt, s magára véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és ami legkülönösebb volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.

Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei felől. A gyermekszív ösztöne megsúgta neki, hogy ő ennek az embernek valami hálával tartozik.

A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a biztos a tizennyolc százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének emléksorai.

Timár odanyújtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába vésett írást.

- Nem ismerem ezeket a betűket! - mondá Timéa.

Azok latin betűk.

Mikor a nagy Sterbec hegytető a szerb parton eltűnik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bércfolyosó neve a "Kaszán". Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezerlábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüstsugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bérc, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú fehér toronnyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt előtte, s a bércek megint összecsukódtak a szép táj fölött, s ismét az alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.

- Úgy képzelem - szólt Timéa a biztoshoz -, mintha egy hosszú-hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, amelyből nem lehet visszajönni többé.

A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtűnik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk számára.

- Ez a Veterani-barlang! - mondja a biztos Timéának. - Itt harcolt száznegyven évvel ezelőtt háromszáz ember öt ágyúval egy egész török sereg ellen, s negyven napig védte magát.

Timéa a fejét rázta.

A biztos még többet is tudott pedig e barlangról felhozni.

- Most negyven éve, a miéink e barlangot véres harcban védték meg a törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek kétezer embernél e sziklák alatt.

Timéa összevonta vékony szemöldeit, s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S azzal Timéa eltakarva száját a burnusszal, elfordult tőle, bement a kajütbe, és ki sem jött onnan estig.

Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a Klisszura-völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő sziklaóriások, a zuhatagképző treszkováci kő, a harmincöles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak a nyolcszegű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástyafal fut körül. Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi Cicelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a galambóci vár.

Végtül végig egy egész történet az a két sziklapart, két nemzet története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, s akiknek itt volt minden harc kezdetén a legelső találkozójuk. Az egy hosszú katakomba, mely száz- meg százezernyi hősnek csontját őrzi.

Timéa nem jött elő többé sem aznap, sem másnap a kabinból, hogy Timárral szóba álljon. Vázlatoskönyvébe rajzolgatott egyes képeket, amiket a csendesen haladó hajóról szépen levehetett.

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad.

A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminchat tornyán is sokszor lobogott majd a Szűz Máriá-s, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

A Morava másik torkolatánál már csak puszta falai korhadnak a régi Kulics várnak, s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegytetőn Ráma várromjai. Csupa sírkő.

Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló nemzetek elmúlt dicsőségén borongani, mert nagyobb baj van annál.

A felszél, amint a magyar síkság nyílni kezd, oly erővel támadja meg a hajót, hogy a vontatók nem képesek azt többé fenntartani, a szél kiveri azt a túlsó partra.

Nem lehet előrehaladni. Ki van mondva.

Trikalisz nehány szót vált titokban Timárral, s azzal Timár a kormányoshoz megy.

Fabula uram megköti a kormányrudat kötéllel, s otthagyja.

Azután felhívja a legénységet a dereglyéből, s átkiált a partra a vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem vontatás.

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú, hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve.

A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, ahol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kíváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és "kopaszokkal".

Most az a mesterség, hogy e sziget déli oldalára lehessen elkerülni.

Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti útja, átvádolni sem lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz ellenében. Egyedüli segítség a "gugarozás".

A hajó horgonyt vet a Duna közepén, s a vontatókötelet eloldják a lovakról, és behúzzák a hajóba.

Akkor a vontatókötél végére rákötik a második horgonyt; azt felveszik a dereglyére; az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, s mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből, s visszatérnek a hajóhoz.

Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előrevitt horgony kötelét a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott dorongokkal felcsavarni.

A kötél lassú tekerődéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd előrehaladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé.

Emberkínzó munka!

Mikor a hajó elérte a kivetett horgonyt, akkor ismét a másik vasmacskát teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába, s annak a kötelét csavarják fel újból a korongra. Így haladnak izzasztó fáradsággal nyomot nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez a gugarozás.

Eltart fél napig, míg a Duna közepétől a nagy sziget orma mellé puszta emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót.

Ez a nap fáradságos lesz azoknak, akik dolgoznak, unalmas azoknak, akik nézik.

Ilyenkor a terhes hajó olyan vigasztalan hely.

A járt Duna-ágat elhagyta, ahol legalább ősromok jöttek eléje, ahol találkozott más hajókkal, ahol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s ahelyett kitért a járatlan Duna-ág öblébe, ahol jobbról elfedi egy hosszú, kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a Szent Borbála.

És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfogyott minden élelmiszer. A kiindulásnál Galacról arra számítottak, hogy majd szokás szerint Orsovánál nagy pihenőt tartanak, s ott a friss élelmiszert bevásárolják. Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva, az osztrovai sziget mellett már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és cukor, meg egy skatulya török dulcsásza Timéa birtokában, amit azonban ő nem akart felbontani, mert azt valakinek ajándékba szánta.

- Hiszen semmi baj - monda Timár -, valamerre a két parton csak lakik valami  emberféle; birka vagy kecskegödölye mindenütt akad, pénzért itt is kapható lesz minden.

És még egy más baj is volt. Amint a hajó a horgonyhoz kötve maradt, a szél zúdította óriás folyam elkezdte azt úgy himbálni, hogy Timéa valóságos tengeribetegséget kapott, rosszul lett, és ijedezett.

Talán még hajlékot is lehet itt találni valahol, ahol Timéa atyjával együtt nyugodtan tölthesse az éjt. Timár éles szeme észrevette, hogy a nádas közül felmagasló fák teteje fölött valami vékony füst emelkedik ki. Ott emberi lakás van.

- Odamegyek, megnézem, mi lakik ott?

A hajón volt egy kicsiny lélekvesztő, amit a biztos vadászatra szokott használni, ha valahol vesztegelni kellett dologtalan, amikor ráért vadkacsákat lődözni a sás közt.

A csónakot vízbe ereszteté, vette a puskáját, vadásztarisznyáját és egy összefűzhető hálót; az ember nem tudja, hogy mit szerezhet, vadat-e vagy halat; s aztán egyedül nekiindult a nádasnak, egy lapáttal hajtva is, kormányozva is a csónakot.

Mint tapasztalt vadász és vízjáró hamar rátalált a törésre, amin keresztül a nádasba lehet hatolni, s ott azután a vízi növényzet megmondta neki mindig, hogy hol jár. Ahol a víz színén a nagy nymféa-levelek libegnek zöldesfehér teljes tulipánvirágaikkal, ott mély víz van, ott a talajt növénytörmelékkel hordja meg a víz sodroma; másutt a tórongy zöld szőnyeget képez a víz fölött, e libegő bársonyon guggol, mint a növényvilág boszorkánya, a "métely torzsa", alakja olyan, mint a kalaráb, kék, gömbölyű, puffadt; minden állatnak halálos méreg. Olyan, mint a pöfeteg; amint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha kék láng csapott volna elő, amint a mérges penészport szétlövellte egyszerre; ennek a gyökere bűzhödt iszapba mélyed le, mely embert és állatot elnyel, aki beletévedt. A növényvilág gyilkos varázslójának olyan helyet rendelt a természet, ahol legjobban rejtve van. Ahol pedig a vízi perkáta fut fel a nád buzogányos száraira, ahol az elecs (butomus) szép, ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig víz alatt lenni. Végre ahol a harmatkását termő cikkszár (polygonum) kezd sűrű bozótot képezni, melyen keresztültörve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az apró növénymaggal, mely a szegények eledele, a pusztai manna, ott már emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben.

Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle.

Amint e bozóton, mely testszín virágú fürteivel egész rengeteget képez, keresztülverhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár, amit keresett, egy szigetet.

Az valóban új alluviális alkotás volt, melynek a legutóbb készült térképeken még nyoma sincsen.

A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás alkalmával aztán nekiment a jeges zaj az Osztrova-szigetnek, s annak egy csúcsát leszakította, magával ragadva földet, követ, derékfákat erdőszámra; akkor azzal a jéggel, sziklával, faderékkal vegyes özönvízi gomollyal megtorlott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És aztán félszázadig évről évre az új áradás új iszapréteget hordott föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki körületét, az elkorhadt fatörzsek földéből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem; melynek nincs sem földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez, semmi diöcoesishez. A török-szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki. Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak hazája. S ki tudja, még kinek?

A sziget északi partja nyilván tanúsítá annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi és hordó nagyságú darabokban néhol; aközt nádgyökér és korhatag fatörmelék; a sekélyebb zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hangjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni.

A partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepik be. Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját Timár a partra, s megköté egy fűztörzshöz.

Beljebb haladva, óriási füzek és jegenyék irtatlan erdején kell áthatolni, miket sok helyütt halomra döntögetett a vihar, s ott tövises bozótot képez a szigetek gyümölcstermő folyondára, a földi szeder, a korhadó talajból magasra nőtt valeriana fűszerillatot vegyít a nyárfák gyógyszaga közé.

Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor, tocsogó víz körül, melyet buja fű takar, kövér ernyős növények magaslanak föl, a baraboly és a fahéjillatú Sison Amomum; egy csoportban, mint egy különvált növényarisztokrácia, büszkélkednek a fekete zászpák (Veratrum), öles növények, tűzpiros virágokkal; a fű közt buján tenyész a nefelejcs s az orvosi nadálytő mézterhes piros virága. Nem csoda, ha a korhadt fűzfák odúiban annyi vadméh rajzik. S a virágok közt csodálatos zöld, barna, vörös gyümölcs alakú gumók emelkednek ki, miket nem is ismer minden ember; tavasszal virított hagymás növények érett magtokjai azok.

A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa vadalmával keverve, s az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a sziget talaja.

Timár megállt és hallgatózott. Semmi nesz. Emlősállatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusztítja azt. Csak madár lakik rajta, és repülő rovar és hüllők.

A madarak közül sem jön ide a pacsirta, sem a vadgalamb; azok a szigeten nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell, ahol ember lakik, magot vet.

Hanem két állat mégis van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek szenvedélye a nemesített gyümölcs.

Ahol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, ahol a sárgarigó hallatja a pagonyban hívogató füttyét, ott gyümölcsnek kell lenni.

Timár megindult a rigófütty után.

S amint keresztülvergődött a tüskés galagonya- és vörösgyűrűbozóton, amik hegyes tőreikkel összevissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre a bámulattól megigézve állt meg.

Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen. Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen.

Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, amelyből a füst előjön.

Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odú, ahol a pince van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornác fából, mely nyílt folyosót képez, szeszélyesen diribdarab fákból összetákolt cifrázattal.

De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felöl szőlővel, aminek ezernyi piros és kék fürtei a dér festette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, aminek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, ami nem zöld.

Itt asszonyok laknak.

Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágoskerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csakhogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.

Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.

A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per "ön" kénytelen szólítani.

A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül-kasul bukfencezni, talpacskáival annak az orrát bosszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant állat széles úszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott. A nagy fekete úrnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket, s odanyújtotta neki a másik lábát, játsszék azzal.

És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cicát, hogy meg fog majd annak örülni!

Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az útban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, amik úgy néznek éppen, mint az emberi szem, tudnak sírni és nevetni, haragudni és hízelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak "egy" ember! Azért fel se kelünk.

Timár pedig úgy okoskodott, hogy ahol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Ő tehát onnan kívülről elkezdett sűrű jónapokat kívánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul.

Mire aztán egy női hang kiszólt onnan belülről magyarul:

- Jó napot! No hát jöjjön be! Ki az?

- Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.

- Lépjen át rajta.

- Nem fog meg?

- Nem bántja az a jó embereket.

Timár bátorságot vett magának keresztüllépni az útban fekvő roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlőleg csóválná.

Amint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt odúba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, aki egy rostát tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy ez nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem kukoricapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedvéért nem lehetett félbenhagyni.

Ez a pattogatott kukorica igen szépszerű eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem, nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen; a New York-i világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet adtak annak a jenkinek, aki Amerikában a pattogtatott kukoricakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízűt ehetik belőle, anélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint megéhezett.

A nő, aki a tűzhelynél a nagy szakácsművészettel foglalkozott, szikár termetű, barna, erős, ideges alak volt, kemény kifejezésű, összeszorított ajkakkal, de szelíd, biztató szemekkel. Napbarnította arca a harmincas évek elejét vallotta életkorául. Viselete nem volt olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden tarkaságtól; hanem azért úrias sem volt.

- No jöjjön közelebb, uram, s üljön le! - szólt a nő sajátszerű rideg hangon, mely amellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a hófehérre pattogtatott kukoricát egy fonott kosárkába, s megkínálta vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földről, s odanyújtá azt is: "Meggybor." Most készült az is frissiben.

Timár leült a székre, mellyel kínálva volt, az is sajátságos, mindenféle vesszőkből mesterségesen kanyargatott ülőhely volt, aminőt másutt nem látni. Arra a hatalmas fekete ajtónálló is felállt fektéből, s odament a jövevényhez, és leült vele szemközt.

A nő egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegéből, mit az egész műértéssel ropogtatott meg; amit a fehér cica is követni akart; hanem a legelső pattogatott málé úgy beleragadt a fogába, hogy nem kellett neki több belőle, csak az első lábát rázogatta tőle, mintha azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tűzhelyre, s nagy érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tűz mellett pöfögött; abban nyilván valami ínye szerintibb étel főhetett.

- Pompás egy állat! - monda Timár a nagy kutyára. - Csodálom, hogy olyan szelíd, még csak rám sem mordult.

- Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelíd az, mikor bárminő idegen jön ide, aki jó ember; megismeri, s nem ugatja meg; de próbáljon csak egy tolvaj jönni! Azt már a sziget túlsó végén megérzi, s jaj annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A múlt télen egy ordas farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bőre a szobában. Azt neki egy perc volt megfojtani. Hanem a jó ember a hátára ülhet, mégsem bántja.

Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni, hogy ő jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból egypár a zsebében maradt volna, az a nagy kutya egészen más képpel fogadta volna.

- Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kíván tőlem?

- Hát legelőször is bocsánatot kérek öntől, asszonyom, hogy így tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a nagy szél a túlsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai sziget mellé.

- Igaz! A zúgásról hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.

Ezt a helyet oly sűrűen fogta körül az ősrengeteg, hogy a szelet csak a hangjáról lehetett megtudni, ha fú.

- Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmiszereink pedig elfogytak, s annálfogva kénytelen vagyok a legelső tanyát felkeresni, ahol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmiszert a hajósnépünknek, illő fizetésért.

- Igenis adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van kecskegödölyének, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. Amit kíván ön, azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a terményeinket a szomszéd vidékből jövő kufárok hajóval. Mi kertészek vagyunk.

(Még ugyan az egy nőnél több embert nem látott Timár; de minthogy az többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)

- Először is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A hajótól majd elküldöm a kormányost egypár legénnyel, hogy szállítsa el a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek. Hét emberemnek van szüksége háromnapi eledelre.

- Ne nyúljon ön a tárcájához, uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb zsiványok törnének rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a szigeten egy félkrajcár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten. Nálam cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot, gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét, edényt, vaseszközöket.

- Mint az ausztráliai szigeteken.

- Éppen úgy.

- Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van búza is, só is, bízza ön rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, amit ön ád, s mennyi ára annak, amit mi hozunk vissza. Nem fogom önt megcsalni.

- Elhiszem, uram!

- De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal leányával. A lányka nincs szokva a viharos hajón lételhez, s beteg lett bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar megszűnik?

A nő e kívánatra sem jött zavarba.

- Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szűk kis szobánk van: egyben magunk húzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja azt, amit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén itt akar maradni, miután önre nézve idegen nő foglalja el mind az egyik, mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss széna van, s a hajósok nem kényes emberek.

Timár nem bírta kitalálni, miféle nő lehet az, aki szavait megválogatva, ily tisztes modorban adja elő nézeteit. Ez a félig barlang kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó eszmét.

- Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szíves készségét, s azonnal sietek vissza a hajóra, utasaimat idehozni.

- Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, amerről jött, ott a süppedékes semlyéken meg a tüskés bozótokon keresztül bajos volna önnek idevezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nőve fűvel, mert kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik; hanem majd elvezettetem odáig, ahol ön a csónakjára rátalál, majd visszatéret aztán közelebb köthet ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt elvezettetem önt. Almira!

Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a kertnek jön elő az az Almira, aki őket a járt útra vezesse. A nagy fekete newfoundlandi pedig felállt, s elkezdte a farkát csóválni, olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.

- No, Almira, vezesd el ezt az urat a partra! - mondá neki a nő; mire a megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.

- Ah! tehát ő az az Almira, aki engemet el fog vezetni! Nagyon le vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! - szólt Timár nevetve, s vette a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya után.

Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, ahol vigyázni kellett az embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.

A fehér cica sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova viszi az idegent. Hol előtte, hol utána szaladgált a puha fűben.

A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengő hang kiálta le:

"Narcissza!"

A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang.

Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten; azután meg azt, hogy kinek szóltak.

Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hívásra egyszerre félreugrott a fehér cica, s farkát gömbölyűvé borzolva szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, aki Narcisszát magához hívta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, amik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy "mi szükség önnek oda kémlelődni?", s követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon.

Almira igen szép útifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, ahol csónakját elhagyta.

Abban a percben nagy süvítéssel húz végig a levegőn két mocsári szalonka a sziget felé.

Timárnál egy perc műve volt meggondolva, hogy az minő finom estebédet adna Timéának, aztán lekapni a válláról a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegőből.

Hanem a másik percben ő maga sem állt többé a lábán.

Almira abban a pillanatban, amelyben a fegyverét kilőtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, akivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.

Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnőjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! Az ördög látott olyan kutyát, amelyik a vadászt apportírozza; jobb lenne, ha a szalonkát keresné elő a bokorból; de az nem hajlott semmi szóra.

Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva jött oda a lövés hangjára, s messziről kiáltozta Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát.

- Jaj, uram! - sopánkodék a nő, árkon-bokron keresztültörve magát a veszedelem színhelyére. - Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztóan haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.

- Nem tesz semmit, asszonyom! - szólt Timár nevetve. - Ebből ugyan hatalmas erdőkerülő vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár szalonkát lőttem, azt hiszem, jó lesz az estebédre a vendégeknek.

- Majd megkeresem őket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön, a puskáját hagyja otthon; mert higgye el nekem, hogy már ezentúl, amint Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntől venni. Nem lehet vele tréfálni.

- Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam, hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó, hogy a nyakamat le nem harapta.

- Óh, harapni embert sohasem szokott; hanem ha valaki védni akarja ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No, uram, a viszontlátásig!

Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján új vendégeivel.

Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcisszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését, s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége lett mindkettőnek, amint a partra szálltak.

Timár előrement útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő egyenértékét zsákokban, saraglyára téve.

Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az, amivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje szalad a közeledőnek.

Almira feleúton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajóslegényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott, s szerét tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem amint Euthymhoz ért, elcsendesült, elkezdte azt a lába száraitól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt, és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak.

A szigeti lak asszonya tornácába kiállva várta az érkezőket, s amint kibukkantak a fák közül, erőteljes hangon e nevet kiáltá:

"Noémi!"

E hívásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarc, gyermekidomok a kifejlődés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét felfogva tartja, s abban valami gyümölcsöt hoz, amit éppen a fáról szedett.

A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idilli tünemény. Arcának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S az a gömbölyűen boltozott tiszta homlok kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy, ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.

Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve a leány arcához.

A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársonyszőnyegen; az őszi pázsit ki van hímezve most kék veronikával és piros gerániummal.

Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő alakot bevárják.

A gyermek azzal gondolta vendégeit legszívesebben üdvözölhetni, ha megkínálja őket az ölében hozott gyümölccsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.

Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közől, s Timéának nyújtá azt.

Amiért aztán mind a két leány egyszerre bosszúsan vállat vont. Timéa azért, mert e percben a fehér cicát irigyelte annak a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Timéát kínálta a gyümölccsel.

- Ejh, te ügyetlen leány! - kiálta reá a kunyhó asszonya -, hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? Úgy kell kínálnod a ruhád aljából! Te balga, te!

Erre aztán a leány lángrózsává pirult, s odafutott az anyjához, ki suttogva, csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát, s ismét fennhangon mondá neki:

- Mármost eredj; vedd át a hajósoktól, amit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölccsel; s válassz ki a számukra kettőt a kecskegödölyékből.

- Én nem választok - suttogá a leány -, válasszanak ők.

- Bohó leány! - monda nyájas nehezteléssel a nő. - Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedve vágatni. No hát csak válasszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.

Noémi magával hívta a hajósokat, s felnyitogatá előttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odú volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon "jövevény" köveknek, miket a geologok "erraticus" (téveteg) szirteknek, az olaszok "trovanti"-knak (lelenceknek), a skandinávok ázárnak neveznek, messze fekvő hegyláncból letört rokontalan szikla; egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pincének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az istentől ideküldött sziklába, mint a vadmadár, s fészket rakott benne magának.

A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint őnáluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.

Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és cinkalánnal. Hát az ötödiknek?

Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak a közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, pici kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcisszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körüladta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető falatokat Narcissza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányúlni nem szabad, míg ő meg nem fújja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcissza. A gyerekeknek szót kell fogadni.

A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadászzsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsúgá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malacpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyúlt hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kíváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltul, s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.

Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettőjök között Narcissza; az értett magyarul is, görögül is.

A kis fehér cica megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy "horaion gation!", s fehér kezével végigsimítja a hátát, s arra Noémi öléből áttörleszkedik Timéa ölébe; a fejét fölemeli Timéa arcához, s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér archoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis foszforfényű szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát, s megint átvándorol Noémihoz, és onnét ismét vissza.

Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvencét.

Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvencét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcissza milyen könnyen hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését, hogy hízeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénél: Narcissza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép cica).

Noémi megneheztelt Narcisszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcissza éppen hozzákapott a körmével, s végigkarcolta a kezét.

Timéa kézcsuklóját egy kígyó alakú, kékre zománcolt arany karperec fonta körül. Mikor Narcissza megkarcolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karperecet, s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.

Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karperecért meg akarja tőle venni a Narcisszát. Az pedig nem eladó.

- Nem kell a karperec! Nem adom érte a Narcisszát. Tartsa meg a karperecét. A Narcissza az enyém marad. Jer ide, Narcissza!

S hogy Narcissza mégsem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt cica keresztülugrott a padon, s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel.

Timéa és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az ember egy percre a szemét behunyja, s e rövid perc alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik, hogy álma hosszú volt.

A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy ők valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt egymásnak.

Timéa felszökött Noémi mellől, s a lehúzott karperecet a házinőnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.

Timár tolmácsolá az ajándékot.

A kisasszony adja azt emlékül a kisleánynak. Aranyból van.

Amint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezéből a nő; mintha igazi kígyó volna, s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem bírta neki mondani, hogy "köszönd meg szépen".

Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet. Hirtelen felugrott fektéből, s elébb egy hosszat üvöltve, magasra felnyújtott fejjel elkezdett mély, dörgő hangon ugatni; volt hangjában valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak azok, a támadás kihívó szavai, s eközben nem futott előre, hanem ott maradt a veranda előtt, első lábait előrefeszítve s a hátulsókkal a földet tépve.

A nő elsápadt. A gyalogút felől a fák közt egy alak közelített.

- Így csak egy embert szokott megugatni az eb! - dörmögé a nő. - Ott jön. Ő az!