ELŐSZÓ.

ÉLETRAJZI TÁJÉKOZTATÓ.

VERSEK 1901-1904.

A DALOK
FELHŐK ÚTJÁN
MÉG NEM TUDOM
VALAMI...
IRÍGYSÉG
ÁLMOK
NÉMASÁG
BÚS STRÓFÁK
TIFELÉTEK
ŐSZ VAN
VÁRSZ-E?
NE FÉLJ!
DAL
ÁLMODÁS
ÁRNYAK
EMLÉKSZEL-E?
LÍRA
DAL A DÚS KIRÁLYRÓL
ORGONAVIRÁG
HÓPELYHEK
VALLOMÁS
NEM ÉRZED?...
EZ MÉG NEM...
KICSI KERTED
ÉREZNI...
BÚCSÚ
HA MAJD...
ELVÁLÁS
IKAROSZ
BOLYONGÁS
SZOMORÚSÁG
CSEND
RÓZSALEVELEK
VALLÁS
A PUSZTA KERTBEN
ANYÁM
VILÁGGYŰLÖLET.
I. N. R. I.
ÁLARCOSOK KÖZT
ÉS SZÓLT A KÖLTŐ
DAL A KARTONRUHÁRÓL
ŐSZI HANGULAT
TEMETÉS UTÁN
MAGAMHOZ
EPISZTOLA
ELÉGIÁK
PIROSKÁNAK
BESZÉLT A PÜSPÖK
VAN EGY FALU
TRAGÉDIA
JÓ ÖREG EPERFA
BEATA
RÉGI NÓTA
SZERELEM
BALLADA
POÉTASORS
ÁRNY AZ ÉJSZAKÁBAN
KOSSUTH KATONÁI
A MAGYAR IFJAKHOZ
SZENT HAMVAK
VERGŐDÉS
HITÉRT

SZOMORÚ SZEMMEL. 1904-1909.

SZOMORÚ SZEMMEL
NEM BÁNAT AZ...
HA LÁTTAD VOLNA...
SZERENÁD
ÖRÖK SZÉPSÉG
MÁJUSVÁRÁS
FÖLÖTTEM AZ ÁRNYAK...
A SZIVEM
TUDOM, MIÉRT
A VÉTKÜNK
Ó CSAK NE VÁDOLJ!
TE NEM LEHETSZ...
CSÓKTALANUL
APAGE
JÉGEMBER
NEM ÁRTUNK MÁR...
SIRÁSOK RABJA
ARATÁS NÉLKÜL
MÉNTÁS ABLAKOK
ÁLOMKIRÁLY
ANAKREON A BÖLCSEKHEZ
A MOSTOHÁM
A HALÁL APRÓDJA
AZ ÉN ÖRÖMEM
ÉLETÖRÖM
ÉN
FOGANTATÁS
ARANY-NAPOK
GÁBOR ÉS A LÁNYOK
EGY ASSZONYT VÁROK
ÖRÖKRE
MEMENTO
A SÁTÁNHOZ
ALTATÓ
Ó NE SIRASD...
VIRÁG-IMÁDSÁG
MAGDOLNA VÁR
JAIRUS LEÁNYA
LEGENDA
MEA CULPA.
HA ÉN MEGYEK.
ÁTOK ALATT.
AZ ÉN PAPSÁGOM.
ITTHON.
BETLEHEMESEK.
BUDAPEST.
ADY ENDRÉNEK
A GRÓFI KASTÉLY
SENKI KÜLDÖTTJE
ÖREG HÁZBAN
SÖTÉTSÉG
ÁLMOK ASSZONYA
ASSZONYSZÍV
DON JUAN VÉGRENDELETE.
ÜZENET A KÁLYHASUTBA
MEGJÖTTEM.
ARCKÉP HELYETT

ÉLET SZERETŐJE. 1909-1914.

BÚS MONOLÓG EGY ARCKÉP ELŐTT
ÉLET SZERETŐJE
HA A FÜGGÖNYT LEERESZTEM
ANYAFÖLD
HAJNALBAN A PERRONON
ÉN BÚS UTAM
BÉKITŐ ÜNNEPI ÉNEK
VENÉZIA
A BOHÉM GYÁSZA
KISS JÓZSEFHEZ
LOLA TESI HEGEDŰJE
CÉZÁR, ÉN NEM MEGYEK
MAGAMNAK MONDOM
EGY FÁRAÓ-SZOBOR TALPÁRA
ÉLETEM
URI ÉNEK
UJ VÁROS ELŐTT
AGARÁSZINDULÓ.
AZ ÉN UTAM.
FAKÓ NAPOK VALLATÓSZÉKÉN.
ÉN IS ELMEGYEK
A NAPJAIM
LELKEK CSERÉJE
A SZÉPSÉGÉNEK ASZKÉTÁJA
FAUN KESERVE
A KÖNTÖSÉRE.
VENDÉG A SZOBÁMBAN.
A TE TISZTITÓ CSÓKOD.
A SZÉPSÉG-VONAT ŐRE.
DIONYSOS IGY DALOLT
MIT AKAROK?...
KEZEK BESZÉDE
SZABAD-E MÉG?
ÖRÖK MISE
BEHUNYT SZEMEKKEL
ÉKSZEREK
NE FÉLTSELEK
BEETHOVENT HALLGATOM
HIDEG TAVAK TÁJÁN.
LÁTOGATÁS ÁLOMKASTÉLYBAN
MENEKÜLÉS
MÉLYSÉGBEN
KÉSŐ BÁNAT ÉNEKE
SZÖKÉS
TAVASZI ALLÉBAN
EMLÉK-TÓ TITKA
ÚJ KÖNYVEM FÖLÉ HAJOLVA

LENGYEL MEZŐKÖN, TÁBORTŰZ MELLETT. 1914-1915.

EGY ARCKÉPRE
FERENC FERDINÁND JÁR A HADAK ÉLÉN
LEVÉL A GRÁNICRÓL
A NAGY DÁRIDÓ
ŐRSÉGEN
VASÁRNAP A SÁNCON
ÉNEK A GRÁNICON
MAGYAR KATONÁK DALA
ÜZENET A KEDVESNEK
TÁBORTŰZ MELLETT
CSODÁK.
LEVÉL NYUGATRA
VISSZAVISZ A SZOMORUSÁGOD
ITÉLET NAPJAI
IMA A LENGYEL DOMBON
ŐRTŰZNÉL
KÖNYÖRGÉS HARC HAJNALÁN
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...
PETŐFI LELKE
ALEXIS LEVELE ALEXANDRÁHOZ
ÁLOM A SÁTORBAN
DICSŐSÉG A MAGASSÁGBAN
REPÜLJ MÁR LEVELEM!...
VARSÓ FELÉ...
NE SZOMORKODJ, BÁLINT...
GORKIJ ÖNKÉNTES
EGY REPÜLŐ LAPRA
TIZEZREDIK KÖNYVEM TÁBLÁJÁRA
MAGYAR ASSZONY ÍRJA...
LÁTOD-E, LENGYEL!
VÉGVÁRI SÁNCOKBAN
EREDJ, SZILVESZTER!
EGY FEHÉR KUTYÁHOZ

LEVELEK A KÁLVÁRIÁRÓL. 1915. 1917.

I. RÉSZ. 1915.
II. RÉSZ. 1917.

RABSÁGBAN. 1915-1917.

PRZEMYSL.
TAVASZBÓL A TÉLBE
FOGLYOK
OROSZ TÁJKÉP
RAB MAGYAR IMÁJA
ZÚG AZ ITÉLET HARANGJA
KISENEW VÉNJE
KÖNYÖRGÉS AZ ÁLOMHOZ
LANTOS ÉNEK PRZEMYSL MEGVÉTELÉRŐL
ÓDA A GYŰLÖLETHEZ
MIKOR MONDOM MÁR?
PUSKIN NAGY LELKE, TOLSZTOJ, TURGENYEW
HALKABBAN...
HAMLETTEL A TEMETŐBEN
OMSZKI EMLÉK
ALI HAJDÁR TÖRÖK KÖLTŐNEK
MAGYAR BÁRD SORSA
DICSÉRTESSÉK!
BAKY TESTVÉRNEK!

RAB VACKOKON...

AKIK AZ ISTENT ELRABOLTÁK
EGY KERTI HÁZ
ÁRVA GYEREK KARÁCSONYA
HARMINC ÉVIG A PUSZTÁBAN
LE AZ ÁLARCCAL!
A KOKÁRDA
A MÁRCIUSI AKARAT
TURÁNI ÉNEK
HALOTTAK NAPJA.
RAB VACKOKON.
ASSZONY-BAJTÁRSAM.
GŐGÖS HUNNIÁBAN
SZÉP ERNŐ LEVELÉRE
ENYÉM-E MÉG?
HAZATÉRÉS.
IN MEMORIAM.
SZOBROT NEKIK!
MEGTARTALAK
MEGBÉKÜLÉS
DÖGMADARAK

ZSOLTÁROK A SIVATAGBAN.

AMIT SZERETTEM VOLNA
LATROK KÖZÖTT
SIVATAGBAN
KÖNYÖRGÉS
A DICSŐSÉGES JOBBHOZ
MIÉRT SZITKOZÓDNAK?

AKIK VELEM JÖTTEK...

SZENT ILONA FOGLYA.
TIBORC IS ELMENT.
DOSZTOJEVSZKIJ ÖZVEGYE.
D'ANNUNZIO.
REMETE A BÁLBAN
OTTÓ
BILINCSEK UTJÁN
SIR ROGER CASEMENT
SIRVERS
JÉZUS.

SÖTÉT HATALMAK KEZÉBEN.

SIRKÖVÉRE
UTOLSÓ TÁNC
ARANYRÓL EMLÉKEZEM (1817-1917.)
HEGEDŰSZÓLÓ
TOMPA (1817-1917.)
BOLDOGASSZONY ŐRVÁLTÁSA
TOMORY ÚR NAGYMISÉJE
FOGOLY HONVÉD TESTAMENTUMA
EGY GYÖNGÉD LELKŰ GRÓFNŐHÖZ
ISTEN KEGYELMÉBŐL
ÜZENET A KÓRHÁZBÓL
TESTVÉREM ÁGYA MELLETT
ÖRÖME VAN A PACSIRTÁNAK
A BÉKE JÖN
MIHÁLYT HAZAVISZEM
ZSOLTÁR
AZ ÉLET TITKA
GYÓNÁS

JEGYZETEK.

BEVEZETÉS.
RÖVIDÍTÉSEK
IRODALMI TÁJÉKOZTATÓ.
JEGYZETEK AZ EGYES RÉSZEKHEZ ÉS A VERSEKHEZ,
EGYBEN SORRENDES TARTALOMMUTATÓ.

A magyar költészetnek egyik legnagyobb csillaga Gyóni Géza. Akkor ragyogott fel a magyar égen, amikor vasban, vérben állott a nemzet: a világháború idején. Fényéből a magyar katona, a magyar vitéz és a vágyódó magyar szív szerelmes dala sugárzott a magyarságra.

A világháború egyetlen magyar költője Gyóni Géza. Ő adott hangot a magyar katonának, a magyar vitézségnek, a magyar erőnek.

Élete és pályája csupa költészet, csupa romantika. Már első lépéseire is az élet és irodalom felé a végzet súlya nehezedik. Ifjúsága, fejlődő férfikora szorosan összefonódik a békebeli magyarság életével. A kirobbanó világháború teljesíti be végzetét és szólaltatja meg költészetének egész hatalmas orgonáját.

Gyóni Géza mint egyszerű közlegény szolgált a hadseregben. Sorsa az ostromzár alatt vívódó Przemysl várába vezette; ott, a hősi küzdelmében hörgő várban jelentek meg versei, melyeknek néhány példánya repülőgépen szállt Budapestre. A versekben a harctéren szenvedő és hazavágyó katona énekelt; azon a szép, tiszta hangon, amelyből hiányzott minden hősködés, de annál teljesebb volt az igazi hősiesség. A versek nagy feltűnést keltettek; egy nemzet ismert bennük magára.

Gyóni Géza életének regénye orosz fogságban ért véget tragikusan. Szíve még mindig orosz földben porlad... A harcnak és szerelemnek, a szenvedésnek és hitnek, az igaz emberségnek és igaz magyarságnak ez a kivételes költője eddig nem szólalhatott meg teljes hangszerével: kötetei elfogytak, régóta nem kaphatók, bár folytonosan keresik. A magyar lélek állandóan visszavágyódik hozzá.

»Gyóni Géza összes versei« címen most egy kötetben kapja itt az olvasó költőnknek hat, megjelent kis kötetét. Tartalmi tekintetben kiadásunk alapjául szolgáltak a következő kiadványok: 1. Versek. Pozsony (Wigand, 1904.) - 2. Szomorú szemmel. Budapest (Franklin.-T. nyomd., Lampel bizom., 1909.) - 3. Élet szeretője. Versek, 1909-14. Budapest (Athenaeum, 1918.) - 4. Lengyel mezőkön, tábortűz mellett (5. kiad.) 1914/5. (Athenaeum, 1921.) - 5. Levelek a Kálváriáról és más költemények (a fogságból). 1915. Budapest (Athenaeum, 1916. jún.) - 6. Rabságban. Utolsó versek. 1915-17. Budapest (Athenaeum) 1919.

Sorrend tekintetében a hazakerült kéziratok alapján az 5) és 6) számú köteten az a változás történt, hogy a »Levelek a Kálváriáról« 1. leveles részéhez vettük a »Rabságban« c. kötetből a kálváriás levelek 2. részét, a régi kálváriás kötet »Más költemények« c. verseit meg áttettük a »Rabságban« c. kötet elejére. Ez utóbbi kötet függelékét, az »Angol dolog« c. alatt megjelent fordításokat pedig itt elhagytuk; azokat egy tervbevett »Gyóni Géza összegyűjtött versei« c., teljesen új tartalmú könyv végére szántuk.

Életrajzi tájékoztatót adunk e könyvünk elé. Az röviden az olvasó elé vetíti időrendben költőnk sorstragédiáját s tájékoztatja röviden a hat kötet keletkezéséről is.

Függelékül rövid jegyzet-részt is csatolunk. Abból értesül az olvasó és a kutató az egyes kötetek kiadásának - a viszonyok miatt - nem mindennapi, igen érdekes történetéről s megkapja az egyes versekhez a legszükségesebb tudnivalót. Ez - sajnos - a mostani nyomdai anyagviszonyok miatt nem történhetik olyan mértékben, mint szeretnők; de hisszük: egyszer ki fogjuk elégíthetni részletes könyvészeti jegyzetek közlésével a tudományos álláspontot is teljes mértékben.

Erősen bízunk abban, hogy »Gyóni Géza összes versei« megtalálják az utat minden magyarok szívéhez. Annak a költőnek szellemi hagyatéka, aki a világviharral vemhes békés évtized egyéni és magyar gyengeségeit és vágyait »szomorú szemmel« siratta, aki »az erő és a vas« vitatkozásában keményen megállott s a magyar vitézi erényeket énekelte, aki a »rabmagyar«-okat és az »itthoni magyar Máriákat« vigasztalta és végül maga vigasztalanul pokoli lelki máglyán - hazája sorsáért aggódva - elégett »fagyos Szibériában«, - annak a költőnek szellemi hagyatéka valóban »lelki prófuntja« lehet nemcsak a világháborút átélt magyarságnak, hanem, - még inkább kell legyen - az ősi vitézségre tudatosan nevelt mindkét nembéli magyar ifjúságnak.

Budapesten, 1941 május havában.

                A KIADÓ.

Gyóni Géza családi neve: Áchim. Az Áchim-család valószínűleg török eredetű. Gézáék ága a XVIII. században Cinkotáról került Békéscsabára. Édesapja Áchim Mihály evangélikus lelkész, az egyházközség harcos magyarosítója. Édesanyja Bekker Gizella, a pozsonyi virágvölgyi (magyarruhás) evangélikus tanító leánya.

Géza 1884 június 25-én született Gyónon (Pest vármegye). Elemi iskoláit ugyanott végezte. 1894 elején mind a 6 gyermek difteritiszen esik át a paplakban; édesanyjuk, a törékeny asszony végigápolja őket; a 4 éves Ádámka június 10-én meghal, a legkisebbet, Piroskát akkoriban választják el: a kimerült anya búskomor, majd elmebeteg lesz - egy hosszú életre. Ime Gyóni Géza sorstragédiájának a csirája, erejének és gyöngeségének a magyarázata.

1894 őszén ezzel a lelki sebbel megy a régi, szépmultú szarvasi evangélikus gimnáziumba. Apja nagybátyjánál, a szigorú, de jóságos agglegény esperesnél, Áchim Ádámnál lakik az anyátlan fiú. Karácsonyi és nyári szünidőre hazamegy Gyónra, a husvétira néha Békéscsabára. Testvére, Gizella járt itt iskolába. Innen ered velük való gyermekkori és örök kapcsolatom. 1896 szeptemberében öccse, Mihály is Szarvasra került. 1899 október 23-án meghalt a bácsi; a két fiú »diákkamrába« megy lakni, s alumneumban étkezik.

Vajda Péter szarvasi iskolája kiváló alapot ad a kitűnő eszű Gézának mindenben. A poétákat termelő híres iskola a már gyermekkorában megnyilvánult verselési hajlamot neveli benne. A gyermekszerelem is megjön: Zella. Poéta elődje az önképző körben Gyökössy Endre. Íródnak a »szarvasi fekete notesz«-ba a zsengék. A Képes Családi Lapok című folyóirat közöl belőlük.

Apja azonban, a bácsi halála után, félti fiát Petőfi Zoltán sorsától. 1900 szeptemberében a békéscsabai evangélikus gimnáziumba küldi, a csabai rokonok szárnyai alá, a Vidovszky-kamrába. Öccse, Miska egy másik rokonhoz került. A csabai gimnázium akkor fejlődött főgimnáziummá. A Vidovszky-kamra, a volt szarvasiak vezető szerephez jutottak. A nyomdaszagot szagolt Áchim Géza és Katona Sándor nagy tekintélynek örvendtek a csabai fiatal önképzőkör életében. Rell Lajos dr., a tanárelnökünk maga is poéta és volt szarvasi diák, megjósolja Géza jövő nagyságát.

Múzsája egy darabig még a szarvasi Zella, a szarvasi notesz csabai folytatásának versei eleinte még miatta búsak. A VIII. osztályos iskolai év kora tavaszán Katinka iránt ébredt szenvedélye veszélyezteti az érettségit. Ennek a veszélynek kiküszöbölése után a majálison Etelka kap helyet szívében. A csabai két év (1900/01, 1901/2) alatt gyűlnek a versek, készül egy új füzet, Vidovszky Béla illusztrálja. A Képes Családi Lapok közléseihez járul egy nagyobb siker, az Uj Idők igenlő üzenete. (»A puszta kertben« című verse megjelent 1902 okt. 26-án.) A jeles érettségit követő boldog nyári feloldódásban egy szép dabasi vendégleány, Amálka hevíti versekre.

Öccse, Miska már a soproni katonai reáliskola növendéke, Vidovszky Béla a képzőművészeti akadémiára, magam az Eötvös-kollégiumba készülünk. Szétszóródunk. A széparcú, tüzes feketeszemű, magas, vállas, domborúmellű, magyarruhás ifjú, a kiváló képzettségű, kitűnően szavaló és szónokló csabai diák a boldog gyóni vakáció után 1902 szeptemberében beiratkozik a pozsonyi evangélikus theológiára, mint a theológus-otthon növendéke. Akadémiai tanárai közül Stromp László állott szívéhez legközelebb; Kovács Sándornak, Masznyik Endrének és Raffay Sándornak volt tanítványukról, mint költőről való értékelései igen becses adalékai a Gyóni-irodalomnak e korral kapcsolatban.

Szépen indult minden ebben a kiváló környezetben ott Pozsonyban, a tanulás is, a közszereplés is. A Képes Családi Lapok előbb a beküldött »Etelka«-, majd »Amálka«-versekből közöl. Géza foglalkozik idősebb irogató társaival együtt egy szépirodalmi lap (»Színes Lapok«) elindításának tervével. Egyetemi és főiskolai hallgatók folyóiratának tervezte. A theológiai ünnepélyeken alkalmi költeményeit adja elő. A leckekönyvben az 1. félév kollokviumokkal ékesen zárul. A 2. félévben, 1903 áprilisában Vutkovich Ödön beveszi a Nyugatmagyarországi Hiradóhoz korrektornak. Megtetszik neki a szerkesztőségi munka. Ír is a lapba verseket, karcolatokat. Június 17-én azonban a leckekönyvi záradék szerint: a hébernyelvi és az egyháztörténeti kollokvium hiányzik.

1903 nyara nem bizonyult alkalmasnak a kollokviumpótlás irányában. Otthon a testvérei, Mariska és Gizike egy új barátnőjüknek mutatták be, Micikének, egy gyóni szőlőbirtokos leányának. Novellairogató leány volt, kedves és aranyszőke: nagyon beleszeretett Gézánk. Nagy-nagy szerelem lett ebből és sok-sok vers.

Áchim Géza a II. év 1. felére beiratkozott, az Otthonnak is tagja maradt, tanárai jó emberek, elnéző türelemmel vártak a kollokviumra. A Hiradónál folytatta működését, ebbe nagyon is belemelegedett. A »pozsonyi piros notesz« tartalma szaporodik a sok szép, Micikéhez írt, de egyre szomorúbb versekkel és alkalmi költeményekkel. Kiadásra készíti elő verseit.

Következett egy kedves gyóni karácsonyi vakáció, amelyet mint vendég részben náluk töltöttem én is. Miska öcskös is otthon volt. Géza a felolvadásig jó és nagyon szerető testvér volt mindnyájunkkal, jó fiú apjával szemben; és nagyon-nagyon nehezen búcsúzott... Pozsonyba visszatérve elvégezte a korrektúrát a Wigand-nyomdában készülő első kötetén (Versek. 1904.). 1904 január 24-én az Otthonban lévő szobájában öngyilkosságot követett el. Templomból jövet lakótársa, Kirchknopf Gusztáv vérben, aléltan találta. Odasiető barátai megdermedten állták körül.

Gézának - szerencséjére - a szív fölötti bordáján szaladt körül a golyó és a hátán jött ki. Szenved és hallgat. A találgatások folytatódnak: Vakáció-végi búcsúzás, cigányos tivornya... hadnagy-vetélytárs... fekete vagy sárga kardbojtszál húzása... tanulmányi kudarc... adósságok... életuntság stb. Theológus társa és életrajzírója, Nagy Lajos a Gyóni-Társaságban 1940 november 6-án tartott előadásában a legnagyobb határozottsággal egy szerkesztőségi vetélytárssal vívott amerikai párbajként szögezte le a dolgot.

A fontos az, hogy Gyóni Géza kiheverte a sebet. 1904 február végén haza is jött. Együtt voltunk egy mulatságon, de ő rosszkedvű volt és - Micike sem érdekelte már. Beiratkozott a II. év 2. felére is. Jó professzorai apjára való tekintettel a hatóságnál is elsímitották a dolgot. Tovább dolgozott a Hiradónál. De a II. tanév egyik felében sincs bejegyezve leckekönyvébe kollokvium.

1904 nyara. Megismerkedik egy dabasi földbirtokos ottnyaraló sógornőjével, Erzsikével, a legbájosabb »Lalagé«-val, ahogy horatiusi névvel emlegettük egymás közt az élénk beszélgetésű pesti leánykát. Gyönyörű, ártatlan, hosszabb, repeső szerelem fejlődött Géza részéről. Kedves, levelekbe írt versek fakadtak belőle.

1904 őszén visszament Gyóni Pozsonyba a Hiradóhoz. A bánatos apa, az »öregúr« megtudta, hogy fia papságának befellegzett. Az áldott papi lélek megbocsátott a »tékozló fiúnak«, 1904 karácsonyára hazahívta, de Géza nem jött. Januárban írt atyjának egy hálás, engesztelő levelet, bocsánatát kérve, hogy az édesanyja betegségétől ütött sajgó sebhez újat ütött ő is. Tovább dolgozott a Hiradónál és írta Erzsikéhez a szebbnél szebb verseket. Szerepelt verseivel a Toldy-körben is. 1905 augusztus 20-án a Theológiai Akadémia lezárja Áchim Géza leckekönyvét: az intézet kötelékéből elbocsáttatott.

Ekkor apja kívánságára hazament Gyónra. Erzsike iránt való rajongása fokozódott. 1905 szeptember 1-én az »öregúr« unszolására, hogy valamit végezzen, beállt a jegyzői irodába gyakornoknak. Barátja, a segédjegyző, Garzó Sándor ügyes rajzoló; készít 3 szép címkeretet Géza gyöngybetűs kéziratos emlékalbumához, (a kiadatlan) »Erzsike könyvé«-hez.

1906 június elején a jószemű kunszentmiklósi nyomdász, Schwarz Lipót a Kiskunsági Hiradót úgy gyarapítja, hogy a dabasi járás közönsége részére a lapot Alsódabas és Vidéke fejjel Gyóni Gézával szerkeszteti. Géza örül, hogy szerkesztő lett és írhat a lapba verset, szépprózát, híreket, vezércikket is. Ősszel Budapestre jött ugyan a közigazgatási tanfolyamra, hogy édesapjának kedvére tegyen, de az Alsódabas és Vidéke ráeső részét innen is irányította. Segédje Ruzsinszky László, gyóni katholikus tanító volt.

A tanfolyam irodájának tollnokaként a Nagy János-utcában kapott szobácskát az iroda mellett. Én már az evangélikus gimnázium kezdő tanára voltam. Az estét rendesen együtt töltöttük. Géza élvezte a fővárosi életet s a művelődési lehetőségeket. A tanfolyam záróvizsgáin nem vizsgázott. Ezért az 1907/8. évben újra gyakorolnia kellett. Ezúttal az alsódabasi szolgabírói hivatalban gyakornokoskodott. Az Alsódabas és Vidéke, minthogy Gyóni Géza Pestről nem tudott eleget tenni vállalt kötelezettségének, mint fióklap 1907 végén megszünt. Gyóni 1908 március 1-ével a maga szakállára folytatta, illetve megindította Dabas és Vidéke címen. Tetszett neki az önállóság, de anyagi támogatás híján május végén kénytelen volt abba is hagyni.

Erre az időre esik meleg barátsága Holló Jánossal, aki festőnek indult s hivatalnok lett. Nagyon intelligens ember és ügyes festő. Gézának megfelelő barát ott falun. Néhány Gyóni-vonatkozású festmény s egy szép hozzá írt Gyóni-vers az emléke barátságuknak.

Az 1908/9. évre Gézának újra fel kellett jönnie a közigazgatási tanfolyamra. Most már édesapja egyenesen az én gyámságomra bízta, hisz nemsokára sógora is leszek. Együtt lakunk a Damjanich-u. 28/a. sz. ház III. emeletének egyik utcai albérleti szobájában, ahol előző évben Vidovszky Bélával laktam. Megismerkedtünk Nillel, s az ő útján Ady Endre költészetével. Nil révén (mert Géza nem tudott kilincselni), néhány verse pesti és erdélyi lapokban is megjelent. Minek részletezzem? Géza délelőtt könyvtárakba járt, délután testben a tanfolyamra, lélekben az irodalom berkeibe; a tanfolyamon megint nem vizsgázott; Nil erről szóló felvilágosító levele után a gyanútlan »gyám«-nak kellett otthon Gyónon a szomorú öregnél villámhárítónak lennie.

Az iskolai évnek mégis szép eredménye lett: a »Szomorú szemmel (1909)« című Gyóni-kötet. 1904-től 1909 elejéig termett válogatott versei vannak benne. A szerelmiek részben Erzsike könyvéből valók, vagy utórezgései az iránta való hosszú, reménytelen szerelemnek. A nem szerelmiek a magyar társadalmi kérdések és bajok iránt felgyúlt érzékenységének és a maga elhelyezetlensége érzésének a szüleményei. A korrektúrát s a szétküldést 1909 húsvétja körül már nekem kellett végeznem, mert Gézát behívták fegyvergyakorlatra.

A volt theológus t. i. elkerülte a besoroztatást, de 23 éves korában mégis besorozták. Nem kérte az önkéntességet, póttartalékos lett. A Mária Terézia-laktanyába vonult be, Piliscsaba-táborban képezték ki. Később a korneuburgi pionir-ezredbe kiválasztottak közé került. Földijei szerették, mert szavalt nekik a magáéból is, más költőktől is. A korneuburgi idegen tisztek azonban nem tetszettek neki. »Szomorú szemmel« című kötetének megjelenése idején Korneuburgban és Sarajevóban robotolt. A boszniai »kőtörő állati« sorsban rabszolgának érzi magát, s már ekkor (1909 tavaszán) megszületik benne a »Cézár, én nem megyek!« gondolatának a csirája.

A szép kötet erkölcsi eredménye néhány meleg, értékelő méltatás volt, anyagi tekintetben sem fizetett rá, de - pesti szerkesztőségi asztalt nem kínáltak neki.

1909 májusától 1910 szeptemberéig megint otthon. Vegetálás. A kiállott boszniai szenvedés és a mi esküvőnk megint menedéket biztosítanak a két-kötetes költő »tékozló fiúnak« az apai házban. Most már szerkesztőségi állás keresése s az arra való várakozás az otthoni tartózkodás címe a bús »öregúr« jóváhagyásával is. Mariska testvér az otthoni felhő-oszlató, a mi hazalátogatásaink a derűs napok az otthonban. Holló János barátsága és az Ilonka iránt való szerelem a menedék a »mélázó, lomha, nagy gyerek« számára. A vegetáló esztendőnek bájos emléke pedig 4 darab 8-adrétű füzetkéből álló versgyűjtemény, amelynek négy címrajzán ez olvasható: »Levelek Ilonkának.« (Néhány szép darabjával találkozik olvasónk az »Élet szeretője« című kötetben is.)

De nemcsak a szegény, jó »papkusz«, hanem Mariska is, meg a néha Horvátországból hazajövő öccs, Miska hadnagy is nógatják már: Géza, ez így nem mehet!... Ilonka jóakarói is csóválják a fejüket: hogy reménykedhetik egy ilyen »félben maradt egzisztencia, firkász« egy nemesi kúria leánya után? Magam is kivezetőt keresek számára a kátyuból, sikerül is a fővárosnál ígéretet kapnom részére egy dijnoksági állás irányában. Nagy Lajos barátunk igyekezete és Richly Rezső soproni levéltári segéd és újságíró ügyessége azonban Gézának kedvére valóbbat eredményezett: 1910 őszén a Soproni Napló-hoz, Röttig kiadó lapjához került. Végre egy fizetéses szerkesztőségi állás!

Buzgó igyekezettel végzi a dolgát. Ír a lapba mindent, amit kell, a napihírektől kezdve. »Szomorú szemmel« cimű kötetéből is ad verseket, de újakat is ír. Eleinte Ilonkának szólnak még innen is. Majd rövid epizódszerelme a Proszvimmer- (ma Gyóni)-házbeli lakásadójának leánya iránt néhány szép versre hangolja Gizella gyönyörű hajsátoráról. A soproni irodalmi kör műsoros estéi utáni vacsorákon és a városi könyvtár olvasótermében azonban megismerkedik a »Minden asszonyok asszonyá«-val. Ez a szép, sziporkázó fekete asszony hamvasztotta el Ilonka iránt érzett szerelmét, miatta égette el a haragos kis Gizella a ciklusát, de viszont ez a szellemi tekintetben legmúzsább múzsa ajándékozta meg a magyar irodalmat a legragyogóbb, legforróbb békebeli Gyóni-kötettel, az »Élet szeretőjé«-vel. (Maga is lelki, szellemi értékek forrása, ír a Naplóba, Bácskai Hirlapba, később pesti lapba is.) Nemcsak e kötet líráján, hanem Gyóni némelyik társadalmi ízű költeményén is érzik az ihletése. Leginkább pedig a Soproni Napló ú. n. »Vasárnapi ódá«-in. (Politikai és társadalmi alkalomszerű versei és aforizmái Gyóni Gézát, a szomorú embert, eddig nem ismert humoros oldaláról fogják majd bemutatni a kiadásra tervezett »Összegyüjtött versek« című kötetében.)

Az »Élet szeretője« című kötetet Gyóni Géza már 1911 márciusában Sopronból hirdette előfizetési felhívásban »Holló János festőművész címlapjával«, de elégtelen előfizetés miatt le kellett mondania a kiadásáról. - 1911 elején a Napló nyomdája (néhány jóízlésű író lelkessége folytán) egy gyönyörű képes folyóiratot indít, a »Kultúrá«-t. Gyóni Géza állandóan szerepel benne költeményeivel. (A folyóirat nemsokára megszűnt.)

1911 szeptemberében halt meg (már mint nyugalmazott gyóni lelkész) a »szent öregúr«, Géza édesapja. Két unokáján kívül azt is meg adta érnie a jó Isten, hogy Géza rendes ember lett, megél a keresetéből, a soproni irodalmi (később Frankenburg-) körnek megbecsült szereplője s a Vidéki Hírlapirók Egyesületének választmányi tagja. Megkímélte a Gondviselés ezt a megadással tűrő, szomorú embert tehetséges, de tehetetlen fiának csakhamar újra bekövetkező válságaitól.

Gyóni 1911 december 31-én távozott a Soproni Naplótól. A lapkiadó felmondott neki, mert kelleténél többen voltak a lapnál. Géza próbálkozott Pozsonyban s másutt, de nem ment a dolog. Egy ideig Sopronban marad; barátai támogatják. Majd Nagy Lajoshoz, a Fasori Evangélikus Egyház segédlelkészéhez költözik Budapestre, hogy ott próbálkozzék szerkesztőségbe bejutni. Nem sikerül. Jótét lelkek közbenjárására tavasszal megint visszavette a Soproni Napló. Új nekilendüléssel dolgozik s boldog, hogy imádott asszonya közelében lehet újra. De ez az öröm nem volt tartós. Röttigéknek sokba került a pompás kiadású Kultúra is, Ámon Vilmos is megvált a Naplótól, s ekkor aztán már Gyóninak sem volt maradása. 1912 júniusában kilépett, mert egy konzorcium alakult, amely a soproni »Nemzetőr« és »Virradás« című hetilapokat egyesítve a »Sopron« című, 48-as napilapot akarta megindítani, s annak felelős szerkesztőségével Gyóni Gézát biztatta meg október 1-ére. Addig Geleji Frigyes tanító szerkesztő és Kugler Alajos városi főlevéltáros segítettek rajta előlegezéssel. S főképpen az isteni Gondviselés, amely a »tékozló fiút« is védi. Békéscsabára hívtam tízéves érettségi találkozónkra augusztus 20-ára. Válasza ez volt: nem jöhet, megint behívta »a k. u. k. zsarnokság.« Annexiós válság, Korneuburg, Bosznia. A katonaság tartja el a mozgósítás alatt s rövidíti meg neki a felelős szerkesztőség eléréséig a várakozási időt. A drága asszonyt ott kellett hagynia, a rég óhajtott szabad, ellenzéki lapra várnia kellett: ebben a testi és lelki megfeszültségében született meg a »Cézár, én nem megyek!« című költeménye. Az alföldi függetlenségi magyar csak dinasztikus, nem magyar érdeket látott a »provincia« idecsatolásában.

A »Sopron« októberben megindult, naponta megjelent. Előkészítés, előfizetők és anyagiak hiányában azonban összezsugorodott hetilappá, s Gyóninak ennél a kis lapnál már nem jutott hely. Újra kenyér nélkül maradt, de ez most már valóságos nyomorgás. (Ezeket olvassuk Richly Rezső egyik megemlékezésében.) A családalapítás kezdeti nehézségeivel küzdő testvéreihez restelt fordulni, büszkébb is volt annál, semhogy feltárja a valót. Már említett soproni barátain kívül Rábel László is igazi jóakarója volt, meg a soproni, németül író újságíró, Mayer Géza. Utóbbi árulgatta Gyóninak a Lampel-cég bizományában megmaradt s kikért »Szomorú szemmel« című köteteit. Soproni barátai voltak számára Illés próféta hollói. A lelki mannát pedig a »Minden asszonyok asszonya« csepegtette végtelen gyöngédséggel költője csüggedező szívébe, s ha kellett, férfias eréllyel adogatta vissza önbizalmát a születésénél fogva gyöngeség és erő között himbálózó léleknek. Lakásadónői, az igazi soproni bidermeyeres hátterű Jaeger-nővérek meg angyali türelemmel húnytak szemet a hátralékokra. Így teltek el az utolsó, keserves soproni hónapok, az ősz és a tél.

Ekkor megint egy jóbarátja, Nádasy József színigazgató jött segítségére. Nádasy 1911/12-es soproni igazgatása alatt szerette meg Gézában a színészeken lendíteni akaró színházi kritikust és jó bohém barátot. Ekkor éppen Szabadkán játszott társulatával. 1913 februárjában meghívatta a nyomorgó költőt Braun Henrikkel, a kiadó főszerkesztővel Szabadkára a Bácskai Hirlap-hoz.

»Új város előtt.« Vajjon mit hoz?... Megélhetést, nyugalmat hozott, mert Braun Henrik üzletember létére is megértő, jó ember, a lap pedig erős ujság, naponta kétszer jelenik meg: sok a munka. A szellem kormánypárti ugyan, de a vezércikk nem a segédszerkesztő gondja, a többiben meg már nagyon gyakorlott. Egy-egy aktuális politikai karikatúra versben meg van engedve. Komoly és tréfás verseire van hely a saját lapjában; szabad a Bácsmegyei Naplóba, Fenyves Ferenc lapjába is adnia verset, meg a szabadkai Színházi Ujságba is. Sőt Fenyves távozása után ezt a képes színházi folyóiratot is szerkesztheti Gyóni Géza. Sok a dolga, de most már jó dolga van. Pesti, hozzánk való látogatásai megnyugtatóak. Szerelmi dolgokban Géza még velünk szemben is nagyon hallgatag volt, úgyhogy mi csak akkor tudtuk meg, ki az utolsó múzsa, mikor ő már a fogságban volt. Ma már a megkapott emlékek révén előttünk áll az utolsó szerelem története. Az előző szerelem hódoló tiszteletté változott.

1913 tavaszán tűnik fel Ella asszony a Városi Kávéház tükörablakán át a zsöllyében üldögélő »szerkesztő úr«-nak. Pünkösdkor névtelenül verseket küld »álomkastély«-ba. Braunék révén ősszel ismerkednek meg. Gyóni meghívást kap családi karácsonyestre. 1914 tavasza megérleli a szerelmet Géza szívében. Most nem a szellem, hanem egyszerűen a női báj fogja meg. A Sopronban kiadásra szánt »Élet szeretője« című kötet, amelynek zöme a »minden asszonyok asszonyáé«, a soproni asszonyé, Ilonka-verseken kívül Ella-versekkel bővül s végső elrendezésben szabadkai kiadásra vár. (Bácsmegyei Napló 1913. XII. 11-én bejelenti 1914-re.)

1914 nyarán Ella asszony Szliácsra ment nyaralni, Gyóni Géza Szabadkán maradt. Június 28-án Géza elernyedésébe belecsördítettek a trónörökös párra esett lövések. Július 31-én általános mozgósítás. A korneuburgi póttartalékos közlegény 1914 augusztus 1-én elindult egyenesen Przemyslbe. »Álomkirály«-ból harcos, »álomasszony«-ból »Őrangyal« lett.

A múzsa birtokában 67 levél van a galiciai várból. Az első ostromig Gyóninak minden napja előttünk áll. Mint pionir közkatona robotol a lengyel várost körülfogó falvaknál kiépített, vagy csak akkor épülő erődítéseken, főképpen a katonai körvasúton. A levelek vezető motívuma persze a szerelem; a levelekben küldött verseké is.

Eleinte seregeink előrenyomulnak. Szeptember 9-10-én volt a második lembergi csata. Visszavonulás a Szan mögé, 12-i levelében már írja Gyóni: »a hegyeken túl füstoszlopok«. Közeledett az orosz harapófogó. 21-ig kap leveleket Ella asszony, verseket is. (A Bácskai Hirlap hozza őket, meg a Braunhoz írt leveleket.) Szeptember 18-tól október 10-ig tartott az első ostrom. Október 3-i levelét repülő hozta ki: »Még élek«. Október 4-én megjelenik a Tábori Ujság 1. száma. A vezérkarhoz beosztott Geőcze Bertalan dr. a magyar sajtófőnök, Molnár Kálmán dr. a szerkesztő, mind a ketten jogász-professzorok. - Október 6-án éjjel a »Werk I/1.« udvarába hatolnak be az oroszok. A srapnel-esőtől golyókkal teleszórt dezséri Bielek István hősiesen tovább intézkedve, tartja az erődöt. Gyóni másokkal együtt vállalkozik arra, hogy értesülést hoz az erőd helyzetéről, de ez a pusztító ágyútűzben lehetetlen. Ekkor ismerkedett meg ennek az éjszakának a rémségeivel. (»Csak egy éjszakára.«) Öccse ezrede, a besztercebányai 16-os honvédek is közreműködnek az erőd felmentésében. Kinti seregünk október 8-án este délről beért a várkörletbe. Felszabaduló boldogság, első nyugodt alvás. Rengeteg orosz hulla, de a saját veszteség is nagy: látható 9-én nappal. (Lévai J. przemysli könyve.) (»Itélet napjai.«) Gézának 11-iki és 13-iki tábori lapja: Isten iránti hála s Őrangyal iránti imádat az érte való imádságért. A 13-i Tábori Ujság Őfelsége köszönő táviratát közli a védőseregnek. Przemysl ünnepel. Megint jönnek a levelek nekünk és levelek s versek Ella asszonynak, meg a Bácskai Hirlapnak. A fiúk pedig a várban várják türelmetlenül a hazaiakat.

»Mindennap új csodára ébredek« - írja Gyóni Géza az első ostrom poklában. Ilyen csoda, isteni gondviselés a következő is: öccse, Áchim Mihály főhadnagy, a második lembergi csata után a már alakulóban levő orosz gyűrűn verekedte át magát, parancs szerint behozva a hátvédet alkotó 16-os népfölkelők megapadt ezredét. A testvérek csak az első ostrom után tudták meg, hogy közel voltak egymáshoz. Október 28-án tudtak csak találkozni. A Géza otthoni álomkórossága és félbenmaradottsága óta kissé elhidegült testvérek forró ölelésben találkoznak a világháború viharában a nagy világ egy kis viharsarkában. (Gyóni Géza születési adottsága - fogjuk látni - ezzel sodródott bele a végzettragédia örvényébe.)

Lelkendező leveleket kapunk a találkozásokról. Szabadkára mennek a gyönyörű versek, a Bácskai Hirlap büszkélkedik velük. De már a Budapesti Hirlap is kap verseket. Felfigyel rájuk az itthoni közvélemény.

A németeket Novo Georgievszknél átkarolták, a mi főparancsnokságunk elvonta a vártól a szünetben onnan élelmezett tábori seregeket. 1914 november 4-től március 21-ig tartott Przemysl második ostroma, amikor »a föld epéjét ott okádta el«. Ez Gyóni Géza és Mihály főhadnagy igazi hősi korszaka. Mihály derék magyar tiszttársai felfedezték Gézát, s ők meg a fürge Tábori Ujság nem álmodott dicsőséghez juttatták. A vár helyzete a második ostromzár folytán egyre romlott. Mihálynak is mindig több és több jutott ki eleinte a kirohanásokból. Géza tartja magát Mihály szavához: »mindenki ott tegye meg a kötelességét, ahová állították«, s bár most már kaphatna más beosztást, tovább dolgozik a körben levő védőműveket összekötő tábori vasút keleti, ágyútűznek kitett pontjain vagy vigyázza a sánc tövében levő őrsátorban a telefont. Veszélyes hely ez is, de domború mellét kidülleszti, repülő lapjai tele vannak bizakodással, versei hetykeséggel, szerelmi költeményei reménykedéssel: karácsony előtt megjelent a várban »Lengyel mezőkön, tábortűz mellett« című verseskönyve.

1915 január 20-án így ír nekünk: »Most nyomják a tizenegyedik bővített kiadást, melynek élén Weeber tábornok levele hirdeti: az a sereg, mely katonáinak - lelki prófuntjáról is gondoskodni tud, csak győztes lehet!« Karácsonyi lapján Ella asszonynak ezt írja: »,Annak az emlékpénznek évfordulója napján, melyet tavaly adott Valaki, 5000 koronát adományoztam az elesettek özvegyeinek - Őrangyal könyvének jövedelméből.«

A tizenegyedik-ezerre azonban már nem került sor. Az élelem veszedelmesen fogyott. Geöcze Bertalan és Lévai Jenő könyvei drámaian pergetik le az utolsó felvonást. Az ostromlók hozzájuk húzó nemzetiségű császári tisztek árulása folytán ismerik a vár szikratávírójának titkos jeleit: hiábavaló a magyar honvédség majdnem mindegyik vitézi erőfeszítése. 1915 januárja csendesebb hónap volt: Tengődés, éhség, fagyások odakünn. - Január 8-án Áchim Géza, aki már »pionir-káplár«, Ella asszonynak repülő lapon írja: A pikulicei család (Miska és barátai) vigasztalnak... Nem szabad szomorkodni! - Ekkor barátkozik össze mégjobban Mihály környezetében a könyvét terjesztő Piacsek Kamillal, Rátz hadnaggyal és Jakobovitscsal, aki tréfás, rajzos és szöveges naplót is csinált a nevezetesebb pikulicei napokról.

Ott bent tehát »éhség, árulás«, magyar bízás. Itthon Rákosi Jenő ismerteti a Budapesti Hirlapban a neki hazarepített przemysli verskötetet. - Ott a Tábori Ujságban a kötet megjelenése után új Gyóni-versek jelennek meg. A kirepült példányok alapján itthon is közlik őket a lapok.

Géza február 1-én ezt írja nekünk: »A lapokból láthatjátok, hogy dalolva értük meg a második ostrom 12. hetét. Csak a ti fészketek maradjon ép! Miska szívtágulást szerzett az oroszok riogatásában, de jól van. Nekem már tág volt amúgy is; megvagyok.« - Február közepén a lóhúst szállító kocsikat emberek húzzák. Az előtérben ellenséges tűzben ássák a fagyos földből a krumplit. - Géza Miskához költözik 17-e tájt. 20-án Mihály halálsejtelmes levelet ír a feleségének. - Itthon a Rákosi-féle példány után készült másolataim révén egyre nagyobb hírük lesz a przemysli verseknek - az újságok ismertetései kapcsán. - Ott márciusban a zabkenyeret szecskával keverik. Nagyon nagy már a betegállomány, sok a temetés. Az ágyúk leromlottak, a lőszer fogytán. 17-én Kusmanek várparancsnok kiadja a kitörésre vonatkozó irányelveket. - A 19-i utolsó kitörésben Gyóni Géza is résztvett. Zrínyit követve, pénzt tett a zsebeibe. (Balogh I. könyve). Eltemette egy lövedéktől ráomló földréteg; kiásták. - A kitörés nem sikerült a kisszámú, elcsigázott harcosokkal, mert az oroszok mindent előre tudtak. Az ellenség ellentámadásba ment át. A mieink védekeztek. A főparancsnokság beleegyezését adta a robbantásokhoz és az átadáshoz. Levágták a még meglévő lovakat is. 21-én robbantanak. 21-22-e közti éjjel az oroszok is ágyúznak, a mieink is rájuk lövöldözik az utolsó lövedékeiket. 22-én hajnalban kirepül egy jelentést vivő gép. A vár ágyúit a tüzérek szétvettetik. Aztán bekövetkezik az átadás.

Az átadás előtt Létay tábornok beosztotta a magyar költőt jutalmul a 8. honvédgyalogezredbe s elengedte öccséhez a kórházba. Megengedték Mihálynak, hogy Gézát tisztiszolgája címen vihesse magával a fogságba.

Mialatt őket vitték keletre a Kálváriára, azalatt itthon április 11-én megjelent a Hadsegélyző Bizottság kiadásában a diadalmas przemysli verskötet. Javában méltatták a lapok, mikor a magyar »sasok büszke« elesett »várát« a cár megnézte.

Első állomásuk volt Kijev. Gézáék április 13-i levelezőlapjairól tudtuk meg, hogy - élnek... Kijev, Moszkva, Inza a további útirány. Májusra Alatirba értek s ott megtelepedtek. Itt kezdte írni Gyóni Géza a »Levelek a Kálváriáról« című ciklus I. részét Őrangyalához: itt írta legnagyobb részét a »más költemények a fogságból, 1915« című sorozatnak. Még Przemysl utolsó napjai, az üt és a fogság eleje ezeknek a verseknek a tárgya.

Itthon: Június 5-én jelenti a Budapesti Hirlap, hogy Przemysl újra a mienk, s a przemysli verseskönyv II. itthoni megbővült kiadása a felszabadítókkal bevonult a várba, ahonnan annakidején kirepült. - Gézát féltettem oroszellenes versei miatt, így hát Miskának számoltam be a kötetről, mint Géza gyermekéről, »a kis Gézá«-ról, akit »intézetbe« adtam. Ebbe szépen belekapcsolódtak és megindult virágnyelvű levelezésünk, amelynek az irodalomban nemigen van párja. Szeptember végén egyéb itthoni sikerek mellett például már arról is hírt adhatok, hogy Géza kisfia »Géza« Mihálynak a sógorától, Ruditól németül tanul. (Készül a przemysli kötet német kiadása Drezdában.) Október 7-én már azt írhatom, hogy »muzsikálni is tanul« (zenésítik a verseket), és így tovább.

Csak az volt a baj, hogy az itthoni leveleket ők ott nagyon későre kapták. Különösen fájt Gézának, hogy Ellától nem kap írást. Szeptemberben is arról panaszkodott: a kálváriás levelek ciklusa egyre szomorúbb és képzelődőbb irányt vett.

Október közepén indultak el Alatirból s Petropaulovszk (okt. 21.) és Omszk érintésével a hó végén értek utolsó állomásukra, Krasznojarszkba. A katonaváros VII. számú barakjában telepedtek meg. Itthon október közepén indult meg az Ady és Gyóni körül keletkezett, helytelen kiindulású vita. (Helytelen, mert Gyóni a »Levél nyugatra« című versét Ady beteg utánzóira írta az »erő és a vas« przemysli hősi korszakában; Adyt ő tisztelte legjobban s még a fogságban is megnyerte bajtársait Ady költészetének: olyan szépen tudta felolvasni. S ő neki fájt a dolog legjobban, mikor a vitáról - persze csak nagy későre és csak nagyon homályosan - értesült az én képes értelmű leveleimből.)

Krasznojarszkban fejezte be 1915 végén a Kálváriás levelek I. részét és a »más költemények, 1915« ciklusát, mind a kettőt nagyon búsan. Minthogy Őrangyaltól nemigen kap híradást, vigasztaló sort, rossz gondolatok kínozzák, s azt hiszi: elvesztette őt. (Csak később tudta meg, hogy Ella férje halálos beteg volt és meghalt.) A »más költemények« meg azért végződtek szomorúan, mert őket, a tetterős férfiakat »Jégország halálra ítélte«. Gyóni Gézának 1915-ös karácsonya bizony különösen szerelmi vonatkozásban nagyon szomorú volt. Még szerencse, hogy más tekintetben az én híradásaim révén talált némi vigaszra. Értesült a Petőfi-Társaságba való beválasztásáról s többi itthoni sikereiről.

1916-ban is szíve vérével áldoz a hazafiúi szeretet és az emberszeretet, a bajtársiasság és a vigasztalás oltárán Istennek, embernek tetsző lobogással. A szenvedő rab száján a keserűség, sőt a gyűlölet is kirobban a senyvedés és a központi hatalmak ellen forduló volt barátok miatt. A szerelem oltárán is áldoz, de annak füstje az ő szomorú arcát felhőzi és az ő mellét fullasztja, mert Őrangyaltól nem jön levél. Krasznojarszkban kezdte írni 1915 végén s 1916-ban folytatta és befejezte a »Rabságban« című kötet »Rab vackokon«, »Zsoltárok a sivatagban«, »Akik velem jöttek« című ciklusait.

1915-16 fordulóján látogat Rostyné Forgách Ilona grófnő Krasznojarszkban a Vöröskereszt megbizottjaként. 1916 februárjában sikerült a 8. honvédgyalogezred ezredesének Gyóni Géza 1915 március 20 táján keltezett zászlósságát az orosz parancsnokságnál elismertetni. Molnár Elek és a magyar fölöttesek célja az volt, hogy a testvérek együttmaradjanak s Géza ne kerüljön legénységi földbarakba, vagy éppen más táborba.

Itthon március végén tudjuk meg, hogy Forgách grófnő Gyónitól leveleket hozott karácsonyi keltezéssel, amelyekben a rab-költő köszönetet mond a Petőfi-Társaságnak, meg a Hadsegélyző Bizottságnak, s az itthoni kiadás jövedelme felét édesanyjának, felét a háború nyomorékjainak adja. De hazahozta még a grófnő a testvérek leveleiben ígért új fiút, »a kis Miskát« is. Kézirata a grófnő emlékkönyve, és a »Levelek a Kálváriáról« 1915-ös, első részét s néhány »más költeményt« tartalmaz. Baky István, gyönki tanár, csererokkant bajtársuk hozta aztán meg hozzá a többi »más költemények«-et. Így izmosodott meg »a kis Miska« (a Kálváriás kötet) itthoni megjelenésében (Athenaeum, 1916 jún.). »A kis Géza« is átkerült az »Athenaeum-iskolába«.

Május végén Gézáék megelégedetten tudomásul vették és köszönetet mondtak a »gyám«-nak a kis »Géza«, »Rudi« (a német przemysli kötet) és »Miska« helyes »intézeti« elhelyezéseiért. Mihály is végtelenül kedvesen (szinte vőlegényesen) ír mindig pár havi házasság után otthonhagyott kis feleségének.

Itthon a július-augusztusi újságok ismertetik a »Lengye1 mezőkön« c. kötet 3. (itthoni) s különösen a »Levelek a Kálváriáról« 1. (athenaeumi) kiadását. Gézáék szeretnék látni a »gyermekek új fényképeit«, de a köteteket nem lehetett elküldeni, csak szótárakat és Göschen-kiadványokat. A przemysli kötet itthoni kiadását egy később odakerült bajtárstól 1915 karácsonyára már megkapta volt Gyóni; nagyon tetszett neki.

Augusztus 6-án Géza és Miska köszöni az eddigi értesítéseket, de a Szabadka és Besztercebánya felől való hallgatás aggasztja őket. Később már azt panaszolják, hogy tőlem sem kapják a »családi« értesítéseket. Pedig »minden vigaszom és vidámodásom a Te kártyáid voltak« - írja Géza augusztus 13-án. - Augusztus 20-án a hadifoglyok istentiszteletén Gyóninak »Könyörgés«-ét és a »Szent Jobb«-ot imádkozták.

Őszre javult a helyzet, az én közléseimet is megkapta Gyóni Géza szeptember 10-én, Őrangyaltól pedig november 12-én az eddigi két kártya helyett négyet tart számon. - Mihály gyöngélkedik október végén, novemberben kórházban van. (Kétoldali tüdőgyulladás, vérszegénység.) 19-én Géza kéri, eszközöljük ki, hogy Mihályt semleges államba viendők jegyzékébe vegyék. (Felesége, mint tiszti asszony a katonaságnál megindítja a dolgot. Itthoni listára felvették.) - Decemberben Gézának is több levegőzést ajánl az orvos. - Karácsonyi üdvözletük pontosan megjött, de hozzáteszi Géza: Augusztus óta semmi hírünk az én és öcsém családjáról. Írjatok a dán Vöröskereszt útján! (Egyre romlott a foglyokkal való levelezés lehetősége.) - Ellának Géza karácsonyra - a cenzúrának könnyíteni akarva - 4 soros német verset ír; a képlet értelme: nem jön a megváltó - levél. Fogoly barátai szerint már akkor tudott Ella asszony megözvegyüléséről s úgy gondolt rá, mint menyasszonyára. (Erre az időre esik Czebrián grófnő látogatása Krasznojarszkban.)

Legjobb barátai a hadifogságban a régi przemysliek közül a besztercebányai Jakobovits Artúr és Tscheik Ernő, akkor iglói rajztanár (festőművészek), Mészáros Sándor, a Nemzeti Színház titkára és Balogh István, Gyóni Géza »Mikese« (relikviái hazamentője, a tízéves Gyóni-Társaság elnöke), meg a Thomay-testvérek és Ozsvár Péter. Mihály a gazda. A szűkebb társaság az otthont emlegetve, nevet és sír együtt egy magyaros vacsora után az Áchim-testvéreknél Szilveszter éjjelén. Találgatják tolvajnyelvű értesítéseim értelmét; pl. »a kis Miska« szerepel a színházban augusztus közepe óta. (Modern Színpad. »Magyarok Szibériában« Gyóni Géza verseiből összeállított jelenet.)

1917. Megható, hogy január 17-én, mint előbb Géza a gyengélkedő Mihályról, most Mihály írja, hogy Gézát: ki kell cseréltetni (pl. Nijinszky táncművésszel). Január 16-án én írom Gézának, hogy Miska ügye jó úton van. Géza nekem 21-én: Miska jobban van. Február 21-én pedig: A Commissio visszautasította Mihályt, mert olyan, mint egy atléta. (NB. arzénkúrán volt.) Asszonyaiktól nincs hírük, az enyémeket már rendesebben kapják.

Megtudja azt is, hogy itthon a még mindig kiadatlan »Élet szeretője« című könyvét igazítom sajtó alá. Utasítást is ad, hogy »leánya, Jolán kelengyéjét jól válogassam meg«. Lehet, hogy az itthoni jó hírekre, lehet, hogy valamelyik írásunkba a feleségem, az ő távolba érző jó testvére belecsúsztatta a részvétnek egy biztató szavát az asszony felől; lehet, hogy a mankós közkatona fogolytárs »Julisának« hozzá elolvasásra vitt levele tette: elég az hozzá, hogy revízió alá veszi a kálváriás levelek első részét és február 10-től 12-ig megírja a »Levelek a Kálváriáról« második részét, a megbocsátót és reménykedőt. (Arra gondolt, elveszi Őrangyalt, ha hazajön.)

Márciusban forradalmi szelek fújnak Oroszországban. Ez Gyónin is megérzik, de csak a régi 48-asból fejlődött társadalmi reformátori hajlam bújt elő lelkéből; a nemzeti alap nála megmaradt.

1917 tavaszán bekerült Tscheik Ernő és visszaeső öccse Miska mellé Géza is a »tüdősök« pavillonjába, nem fekvő betegként. Húsvét vasárnapján fájdalmasan panaszkodik Ella asszonynak írt levelében: »Utolsó levelezőlapját mult év szeptemberében kaptam...« »Mit akar az jelenteni, hogy a legdrágább Lusy állapotáról: senki... egy árva szót sem akar írni?!« Ezzel a fájdalmas felkiáltójellel végződik az Őrangyalhoz írt szép levelek sorozata. (S a levélkapás lehetősége csak romlott az orosz forradalommal az Áchim-fiúk végzetére.) Itthon húsvét tájt készül róla megjelenni az első könyv: Nagy Lajos »Egy magyar bárd sorsa «.

Május 1-én vörös zászlók lengenek Krasznojarszkban. Gyóni ezekben a tavaszi napokban kezdte írni a »Jézus (Mai Legenda)« című hosszabb versét. Sajnos, töredék maradt. Úgylátszik, a vajúdó világ problémáit óhajtotta a krisztusi szeretet jegyében megoldani: - Május elején Mihály légcsőhuruttal 40 fokos lázban a kinti kórházba került. Géza csak kétszer mehetett ki hozzá, - pedig nagyon nyugtalankodott öccse miatt.

Mikoriban itthon Huszár Andorine vöröskeresztes főnöknő húsvéti szibériai látogatásáról érdekes és megnyugtató előadást és külön biztatást hallgattunk, ott már nagy volt a baj. Gyóni június 1-én írja: Mihályunk sok hónap óta semmi hírt sem kap a feleségétől. Ezért nagyon szomorú. Épp úgy mint én, a ti általános hallgatástok miatt.

A márciusban kezdett utolsó ciklus, a »Sötét hatalmak kezében« versei a Golgota utolsó képei. Az ember, a nemzet, a társadalom kérdései izgatják, júniusban pedig már csak - Mihály betegsége, halódása szaggatja a lelkét. Segítségért kiált Istenhez, emberhez, környezetéhez, sőt hazafelé is.

Június 8-án reggel Mihály, a jó fiú és jó testvér, a vérbeli katona, a kedves bajtárs csendben elhúnyt. A temetésén (10-én) Géza még csendesen viselkedett s aztán 13-ig is, mintha megnyugodott volna, hogy öccse számára már megjött a - »béke«. - De 13-14-én éjjel furcsán viselkedik, végrendelkezik. Nem tud mozdulni. 14-én morfiuminjekciót kap. Tesz-vesz, de a halál gondolata megmarad. 14-15-én éjjel: fél, hogy megőrül; hallucinál, lélektani beszélgetést folytat Tscheikkal. 15-én a falra írja »A halál igazságot oszt« és »Térjetek meg« kezdetű utolsó verssorait. Délután furcsa vígság van rajta, kávéházba is elmegy s zárkózott létére mindenkivel beszél. De Hift főorvos és Bóna ezredorvos szavára kiment a kórházba. A következő hét egyik napján Tscheikék meglátogatták: lemondtak róla. (Téboly. Szervezete még a mesterségesen beadott táplálékot sem szívja fel. [Schizofrenia].) 1917 június 25-én, a születése napján meghalt Gyóni Géza. Olcsvay Géza halotti maszkot készített róla. 27-én délután temették. Németbirodalmi evangélikus lelkész temette, Zalán Gyula országgyűlési képviselő beszélt sírjánál a magyar nemzet nevében. Barátai közül nem is kísérhette el mindegyik. Koszorút tettek a család nevében is a sírjára a derék fiúk.

Itthon nem akartuk elhinni az első híreket; azt hittük, hogy öccse későn érkező halálhírével tévesztik össze, csak július közepén kezdjük végképpen elhinni. 19-én hozták általában a biztos hírt az ujságok és a Krasznojarszkból kapott táviratok...

Gyóni Géza már kisdiákként kezdte az ostromot, a vívódást - a halhatatlanságért. Elérte, - ha csak a »világháború legnagyobb magyar költője« halhatatlanságát is - de irtózatos szenvedések és halál árán... Sorstragédia ez, mert - »beteljesedett az írás«,- ahogy Balogh Istvánnak is mondta önkívületében - bizony »betelt« többrendbéli írása... Csak kettőt:

mondja élőhalott édesanyjára célozva... És:

Azok a siró, árva kis dalok,
Miket estenden néked dúdolok,
Csak nem tudják azt kibeszélni,
Amit szivemben érezek;
Az érzés is már csak felényi,
Mire ajkamra érkezett -
Azok a siró, árva kis dalok,
Csak nem tudják azt kibeszélni.

Szeretném mind elébed önteni,
Mivel a szívem teli van, teli -
Mint a kincsásó sok aranyját.
Mit senki még meg nem lesett:
A vágyakat, mik el nem hagyják
S a kínt, a fájót, édeset -
Szeretném mind elébed önteni,
Mint a kincsásó sok aranyját.

Hogy behunynád a káprázó szemed,
Ha meglátnád a gazdag kincsemet,
Hogy odahullanál karomba!
Hogy rejtenéd a kincseket:
Más meg ne lássa, meg ne lopja,
Fényük ne legyen - csak neked!
Hogy behunynád a káprázó szemed,
Hogy odahullanál karomba.

S csak szállnak siró, árva kis dalok,
Miket együgyű ajkkal dúdolok:
Koldusraj a királyi házból...
Kopott, mire hozzád elér,
Csak könnye van, csak egyre gyászol
Elérhetetlen üdveér...
Csak szállnak síró, árva kis dalok,
Koldusraj a királyi házból.

Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.

Selyemhaj csillog napsugárban -
A felhő mindig távolabb -
Selyemhaj mondja: nyár van, nyár van,
Felhő csak a bús gondolat.

Egy pillantás - s a fájó sejtés
Csak átsuhan a lelkemen:
Hogy azt a felhőt, ezt a szép lányt
Én el nem érem sohasem.

Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
        Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
        Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
        Tudom, tudom!

Valami édes, valami fájó
        Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
        Mellettem elmész...

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
        S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
        Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
        Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
        Arra gondoltál.

Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.

Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...

Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel...
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.

Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.

Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon -
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.

De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én -
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde - legszebb költemény.

Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.

Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.

Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.

Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.

Van még sok, amit el nem mondtam -
Csak itt suttogom félálomban.

Aki lesse beszédünk, itt nincs kém -
Ketten vagyunk csak: te, meg én.

Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol.

Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül -

S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.

Tifelétek is csak oly bús a harangszó
        Meg a madárének -
        Mintha minden este
        Valami elbúsult
        Lelket temetnének?...

Az esteli szellő ott is olyan, mintha
        Temetőből jönne -
        Mintha sóhajtáskép
        Rezdülne, rezegne
        Az estéli csöndbe?

Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.

Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.

Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.

A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.

Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
        Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
        Vársz-e, mondd, engem?

Ne félj! Jövök!
Bár álljon utamba
Dörögve, ropogva
Felhőkapujából
Bősz fergetegével
Az ég zivatarja -
Cikázva levágó
Villáma hatalmát
Én játszva kiállom
És szívem elébe
Kitárom:
Hadd lássa az égi
Világ tüze fényét,
Vakítva világló
Hótiszta szerelmem -
És szégyene árján
Meneküljön előle!

Ne félj! Jövök!
Bár dőljön előmbe
Habbal tele forgó
Örvénye folyóján
Az elragadó ár:
Hogy elállja utát
Döntő erejével
A puszta karoknak,
Melyek tele vággyal,
Küzdésbe hevűlve
Ölelni repülnek...

Bár dőljön utamra
Hullámai árján
Vésszel tele tenger;
Hogy eloltsa tüzét
Két szomjas ajaknak,
Melyek tele vággyal
Csókolni sietnek,
Megváltani téged
Örök szerelemmel!

Ne félj! Jövök!
S áttörve az orkán
Vésszel tele torkán,
Megsímulok oldalodon,
Remegve vigyázva,
Hogy egy szorítása
Se fájjon e karnak,
Mely villámit az égnek
S rontó birodalmát
A végtelen árnak
Áttörte kacagva -
Teérted!

Amíg te nem szűnsz
Szeretni engem,
A bú is elvesz -
Bohó, szerelmes
Dal él szivemben.

S amíg dalom van
Bohó szerelmes -
Szivedben addig
A bú is alszik,
A bú is elvesz.

Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.

...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...

Sötét árnyékok összesúgtak
A felhős éjpalást alatt,
Hogy elfogják, ha hajnalt mutat,
        A sugarat...

Minthogyha most esküdne össze
Ezer láthatlan árnyalak,
Hogy, mely hozzád visz, megkötözze
        A szárnyamat.

Gyötörnek édes álmodásban,
Ugy meggyötörnek engemet...
Elébem állnak, hogy ne lássam
        A szép szemed...

Bút adni boldog szívveréshez
Pompásan ért a cselszövény -
De az árnyékon, tudod édes,
        Csak győz - a fény.

Emlékszel-e, hogy eljátszottunk
A ház előtt az udvaron?
Gyermekszívvel hogy kergetőztünk -
        Emlékszel édes angyalom?

S ha megfogtalak ott a kútnál,
Hogy elkacagtunk is azon,
Mert karjaim közé futottál -
        Emlékszel édes angyalom?

S bevittelek nagy diadallal,
És boldogok voltunk nagyon.
Szívünk tele volt édes dallal -
        Emlékszel édes angyalom?

Most is csak kergetősdit játszunk:
A sors kerget az utakon...
Ha találkoznánk ott a kútnál
        Én édes, szőke angyalom!...

Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.

Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.

Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.

S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.

Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!

Tudod a dalt a dús királyról?
Mindene volt, mit szem, szája kívánt,
Egy volt a világon, egy csak a másé
S az tette komorrá az árva királyt.

Enyém a dal, az ifjúság, az élet,
Enyém a világ, király vagyok én is!
S nélküled - óh a legnyomorultabb
Ezen a földön én vagyok mégis!

Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
        Oda varázsolja
        Minden kis sziromra
        Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
        Mint egyszer akkor -
        Bús alkonyatkor
        A te kis kezed.

Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
        Csak mentünk szótlanul -
        - Vándormadár vonult
        A fejünk felett.

És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
        Visszatérünk-e majd,
        Ha a virág kihajt,
        Mint a madarak?

Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
        Május... orgona nyit,
        Daltól zeng a csalit -
        Itt a kikelet. -

S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
        És sír minden szirom,
        Ahogy belesírom
        Te édes neved...

Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.

Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szivemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.

Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsirom a bánatos éjnek...

Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.

Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.

Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szőttem -
Romokba hevernek.

Te voltál a várnak
Büszke királynője
Én meg kimaradtam
Valahogy belőle.

Mégis engem temet
Összeomló várfal...
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!

Feledés friss moha
Soha be ne nője -
Maradj puszta romnak
Örök királynője!

Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.

Ha már nem fáj majd az élet,
Ha nem érzem már a vihart,
Ha a szívem már kiégett -
Akkor ne várj, ne várj te dalt!

Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.

A kis erdő ködruhában
Gyászol, gyászol valakit.
Aki benne bokrétába
Vadszegfűt már nem szakít.

Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Kicsi kerted kivirítna,
Szólnának a madarak -
Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat.

Érezni azt, hogy messze távol
Valaki búsul, valaki sír,
Kis szíve szenved égő vágytól,
S nincs enyhülés, nincs balzsamír;
Érezni azt, hogy egy kicsiny szív
Valahol fáj nagyon, nagyon:
Óh kétszer érzett fájdalom.

És hallani a rezgő sóhajt
Látni kesergő szép szemeket;
Érezni azt, hogy egy áldott ajk
Egy nevet sírva emleget;
Érezni azt, hogy érettünk száll
A vágy, a sóhaj s hull a könny
Óh mégis - titkos, szent öröm...

A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a jó akácfa már.
Nem száll elénk dal; illat elveszett -
Csöndben legyünk. Lásd, haldokol a nyár.

Virágeső várt nemrég minket itt
S míg lomb volt, nékünk suttogott a gally,
Nekik kitárta szívünk rejtekit,
Nekik szólt itt az eltitkolt sóhaj.

Ölelkező lomb sugva biztatott:
Hajolj szívemre te is, édesem,
S e kis levél, ez árva elhagyott,
A mi titkunkkal hal meg csöndesen.

Jer, jer végig még egyszer az úton,
Melyről szín, illat, minden elveszett -
E bús halódás csöndesít, tudom, -
Kulcsold imára kis fehér kezed!...

Ha majd egyszer csak nagysokára
Elébed állok, én szerelmesem -
És szomjas ajkkal ujra kérdezem:
Emlékszel-é a csókos éjszakára?
        Mit felelsz nekem?

Mondod-e majd remegve, haloványan,
Hogy az vagy még mint akkor este,
Mikor ajkam ajkad kereste -
S forrott a lelkünk sosem érzett vágyban...
        Olyan leszesz te?

Vagy úgy nézesz majd lángoló szemembe
Te büszke asszony, némán, hidegen -
Elfordulsz, hogyha nyujtom a kezem -
S a szó belévág dermedő szivembe:
        Nem emlékezem...

Egész világ van miközöttünk -
S hogy elválasszon, összefog...
Elválunk majd, mint összejöttünk,
És sírni egyikünk se fog.

Hogy lesik majd, ha szenvedünk-e?
S mi szétmegyünk csak szótalan -
Nem tudja senki, hogy szivünkbe'
Egész világ fájdalma van...

Mert jön idő, én érzem, érzem:
Elszáll az álom, el egészen...

A cifra házból nagy titokba
Árnyék oson ki támolyogva...

S a sok szerelmes kis papírra
Valaki csak leborul sírva...

Ne várj te engem - hiába várnál!
Nincs nyomorultabb a sasmadárnál,
        Mely szárnytörötten áll a szirt tövén.
Szeme belát még kéklő messzeségbe,
De azt az ormot óh, hogy még elérje -
        Nincs, nincs remény.

Vérezve látja: felhők rohannak,
Hallja morajját égi robajnak -
        S ő lenn a völgyben, melyet megvetett.
S ki izzó nappal próbál szembe nézni,
Foszló sugárnál sütkérezve nézi
        A felleget.

Lomhán száll rája az est homálya,
Mely máskor fönn a felhőn találja -
        Most fojtó, nyirkos, mint a szemfedő;
S melyért kidőlt, pompázó esti fényben
Mered fölötte hivóan, kevélyen
        A szirttető.

Oda fel! Csakhogy még azt elérje!
S onnan - hanyatt le, vissza a mélyre -
Csak addig bird ki még te csonka szárny.
Hadd hallják onnan végső csattogásod!
Aztán - ha már a szürke éj leszállott,
        Ne várj, ne várj!

Bolyongtam elhagyott csapáson.
Hang nem zavarta álmodásom.
Ha jöttek is ott szembe vélem,
Egy hang szólt szivem belsejében:
Csak menj feléjük, te szegény beteg,
        Azok is olyan
Szomorú, szótlan, csöndes emberek.

Megálltam egy füves tisztáson,
De szerte rebbent mind az álom.
Hangos kacaj csendült elébem
S a hang szólt szivem belsejében:
Ne menj te arra, szomorú ember!
        S más útra tértem
Még szomorúbban, még csöndesebben.

Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat -
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt -
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan -
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség -
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét...

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat - tévedt madár -
        Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
        Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
        Megtörten, hitlenen.

Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
        Eloszlik - semmi sem.

Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melyből trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
        Kér - önts belé hitet.

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vizen.
Isten - lényednek egy sugára -
        Te vagy a cél, hiszem!

Ki néz reátok résztvevően,
Ki ejt könnyet felettetek -
Tűző napon, jeges esőben
Kifakult rózsalevelek?

A levegőég harmatcseppje
Fel nem üdit már titeket -
Hisz nem ragyoghat kebletekbe,
Kifakult, árva levelek...

Falánk bogár, a méhe, lepke
Mért sirdogálna értetek?
Hogy ősz borult a kikeletre?
S fakultok rózsalevelek?

Fényben, örömben átaléltek
Egy csillogó nyárt veletek -
Bús szánalmat most mit reméltek,
Kifakult, ócska levelek?

Kinyilástokra nóta zengett,
Megittasult a kikelet.
Ki fog most is dalolni nektek,
Szegény kifakult levelek?

Elég volt fényből, virulásból -
Mit bánt, hogy elfelejtenek?
A csönd legjobb halotti fátyol -
Megvéd kinosabb elmulástól
Tört szivet, - fakó levelet...

Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.

Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.

Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan -
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.

Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?

Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled - perlőimmel perlek én!

Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened -
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.

Hol, mikor itt jártam, a porhanyó földben
Fürge lépteimnek mindig nyoma maradt,
Főlehajtva járok búsan, törődötten,
Zúzmarás faágak zörögnek fölöttem,
Csikorog a fagyos föld égő talpam alatt.

Oda tartok most is a szőlőlugasba.
Dús gerezdek helyén kopár vesszők állnak,
Száraz kötelékük zord szél lobogtatja,
Koszorúja lehullt, csak emlékszalagja
S jeltelen fejfája áll a termő nyárnak.

Itt állt a karosszék. Egy asszony ült benne.
Lépteim zajára úgy sugárzott arca,
Ugy meg-megpróbálta, hátha fölkelhetne -
De csak visszaroskadt. Könny hullott fejemre.
Szegény kicsi árvám - úgy elmondogatta.

Aztán együtt sírtunk. Akkor nem értettem.
Csak mikor - karomba fogódzva - feljöttünk,
Támadt fájó érzés gyermeki keblemben -
Hozzája simultam jobban, görcsösebben.
A lombok suttogva hajlongtak fölöttünk.

Visszafelé tartok. Fájdalom űz tova.
Fájó veszteségem felújítja minden:
Utamban megállit a vén ákác lombja -
Akkor rámhajolt, - most - tövise arcomba?
De e seb nem oly mély, mint ez itt, a szivben.

S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.

Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vígaszért esengve.

S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe' csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek...«

Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett - a szeme mondta:
»De jó is ennek, - nincs halottja...«
S én mondtam: nékem nincs halottam.

Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
»Feledhetetlen, jó anyámnak«...

Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivő ajkkal sugta, kérte:
»Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!«

Anyám! Oh, én hiába mondom...
Hallja és - nincsen feleletje...
Anyám, anyám, hallgass, - fiad kiált!
- Reám néz - óh, de nem látja »fiát«...
Halott - és nincsen eltemetve.

Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem -
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott - és nincsen eltemetve.

Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szivvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett -
S bár bús szeméből könnyek ömlenek -
Halottja van - s nincs eltemetve...

Kicsinye domb, - de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja...

Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kő,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élő szemfedő
A jó anyának áldott szelleme...

Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána -
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?

Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szőke gyermek bús halála -
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?

Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?...
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel...

Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?... És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar -
Magának egy-egy lelket kiszakít?...

Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki -
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.

Míg gyermeked végét lehelte tán -
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok...
Még most is élne mosolyod!

Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra -
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.

Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.

A poéta:

...Igen! Gyűlölöm a világot,
Mely az örvény szélére hágott,
Melyből minden, ami nemes,
Nagy, lelkes eszme, mind kivesz,
Melyben halomra gyűl a gaz -
Sebében elhal az igaz...
Ki csüng ma már a költő álmán?

A való:

Mi bánt? Mit kiván szárnyas lelked?
Hogy üdvödet itt meg nem lelted,
Magad vagy annak csak oka.
Kínáltam minden szépet itt lent -
Te fent kerestél érhetetlent
S most minden átkos, mostoha.
Nézd, itt is csak virágban járnak -
Csak onnan tetszik oly sivárnak.
- Nem jól fekszel a légi párnán?...

A poéta:

(Csak ezt a - rímet megtalálnám!...)

Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.

Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.

...Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élő gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülő sziv könnyei -
Nem holt betű, élő beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.

Hogy gyönge szivbe tőrt ha vernek
Az álnok szivű emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben -
A szenvedőket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.

Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.

S én arra gondolok, - ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?...

...És szólt a költő:
                Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszkető sugár -
S oszlik előtte lomha, sűrű fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.

Dérvert őszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszkető sugár amerre jár.

Kietlen tájon pásztortűz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen...
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom - nyájas szerelem.«

És szólt a költő:
                Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakitó fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szitja balgák lomha vérét.

Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdeső, esetlen szárnyasak.

Nézd, nézd, nyomába' hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta -
Ma a dicsőség szárnyszegett koldusa.

De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentől lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik...

»Én fázom tőle« - szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költő:
                Engemet hevít.

Ott látta meg az utcasarkon,
Ahogy sietve ment tova, -
Sok cifra lány között olyan volt,
Mint rózsák közt az ibolya.
Igy zengett róla a poéta
S azóta minden délután
Ott várta meg, mikor jön ujra
A kék-kartonruhás leány.

Nem mondta néki, hogy: kisasszony...
S az nem felelte rá: uram...
Sosem beszéltek még egymással,
De tudta, hogy szép hangja van.
Poéta-álmok tündérkertjén,
A hárfák zengő lágy dalán
Csak átcsicsergett szívén, lelkén
A kék-kartonruhás leány.

És várta mindig, várta hiven,
Hogy kék ruhája megjelen,
S mig el nem tünt a sok selyem közt,
Nézett utána szüntelen.
Nem kérdte, honnan jő, hová megy
Mindennap arra egyaránt -
Óh szive megtelt, hogyha látta
A szép kartonruhás leányt.

Egyszer - hogy, hogy nem - rózsa hullott,
Levél zörgött a fák alatt -
A hű poétán is erőt vett
Valami őszi hangulat.
A hervadás - az nem bántotta:
Lesz uj virág a rózsafán -
De hol lehet, kérdé szorongva,
A kék-kartonruhás leány?

Nap-nap mult és hiába várta,
Többé meg nem jelent soha
A cifra, festett rózsák útján
Az egyszerű kis ibolya.
S poéta álmok dúlt kertjében
A hárfák bongó, bús dalán,
Minthogyha átsiklott volna
Egy kék-kartonruhás leány.

Bohó szivében hitte mégis,
Hogy álomképe visszatér.
Ott várt kitartón, míg egészen
Üres lett mind az utca, tér.
S ahogy befordult ott a sarkon,
Eltépelődve bús magán -
Selyemsuhogva jött elébe
Egy szép, selyemruhás leány.

Csábító arca, mozdulatja,
Ahogy megszólítá: uram...
Csak elsápadt a bus poéta
És félrefordult szótalan.
Fülébe csengett hangja mindig,
Nem így, - az álmok szűz szaván -
S óh tudta most már: nem tér vissza
A kék-kartonruhás leány.

S úgy elszorult a szíve akkor,
Majd megfojtotta őt a lég.
Pedig csak álma lett szegényebb,
Csak egy angyalt vesztett az ég.
Bolondság, ejh! - mondotta - s mégis
Önéltét adta volna tán,
Ha szép selymet nem öltött volna
A kék-kartonruhás leány.

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
        Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
        Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
        Ki tudja - miért?...

Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...

Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.

Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.

S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...

Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.

Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...

Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...

Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád...

Nemes problémát fejtegetsz, barátom,
Való s szín ömlik el írásodon.
S míg szemem átfut sorban az íráson,
Az olvasotton elgondolkodom.
Elmét a szívvel egybeforrva látom.
Megkap a hang és közelebbre von:
Mert ime készen tárul itt elébem,
Mi sejtelem volt szívem belsejében.

Miről - a gyermek - annyit álmodoztam,
Kifestve róla színes képeket -
(Rajtuk a kéznek reszketése ott van,
Bár szárnyat öltött már a képzelet)
A halovány kép tisztul egyre mostan.
A köd eloszlik. Köszönöm neked!
Hangodra lelkem hangja visszacsendül
És hull a fátyol lefele szememrül.

Eloszló ködből, mit szemem elébe
Az álmodások bábjátéka vont -
Kilépni látom, olajág kezébe,
A hű pásztort, kit nem riaszt a gond.
A lelke rajta, hogy ápolja, védje
A rája bízott mennyei vagyont,
Tévelygő, kóbor juhait a nyájnak -
Óh, mert az úton farkasok tanyáznak.

Keskeny az ösvény, kő kivérzi lábát,
Lesben az ellen, - csak előre megy.
A legsötétebb zordon éjszakán át
Szava dörögve zúg, de nem remeg,
Nem kincs neki, amit a bús világ ád.
A kincse ott van, ott a kis sereg.
Csak ezt terelje rá a keskeny útra!
- De por belepte, dudva, gaz befutja.

Gyomvert az útad, meggyötört Igazság.
A gyáva lelkű messze elkerül...
- De hát kinek a sárgomoly - magasság,
Csak hadd legyen továbbra is »felül«!
A cifra kunyhót csak hadd támogassák -
(Egy kis viharra még biz összedül!)
Ahol az álság vert tanyát magának,
A gondok arra nagy ritkán ha járnak.

Nem gond, nem! Tiszta lelki gyönyörűség,
Amit a pásztor érez szíviben -
Leszállni érzi az egek derüjét,
Ha nyája közt a gyepszélen pihen.
Szivében hála, szemében könyű ég:
Nyugodt békesség képe csak ilyen.
S az ég felette hogyha elsötétül,
Merít világot élő, nagy hitébül.

És útja végén, »egy akol, egy pásztor«
Óh, hányszor délibábként ott lebeg,
Melyért nem retten kintól és csapástól,
Ki lelki vágyból épít lelkeket;
S bár tüske tépi, ág kivérzi százszor,
(Óh, mint égetnek gyakran a sebek!)
Kinok tüzében izmosul a lélek -
A bátort nem remegtetik veszélyek!

Az út végén, ott... Lásd hogyan szaladgál
A fékevesztett szárnyas gondolat.
Alig vagyunk még csak a bejáratnál
És már amott az út végén szalad.
(Bizony, bizony, ha vissza nem ragadnál,
Még összeirnék egy pár oldalat.)
De hallom hangod, hogy: hó, messze mentél!
Hajnalpirt zengesz sápadt naplementnél!

Való igaz. De mint az alkonyatban
Ott rezg, rezeg a felkelő sugár,
Szemünk előtt az esti hangulatban
A hajnalcsillag ragyogása jár,
Azon csüng szivünk mindig boldogabban -
Elérni óh, tán soh'se fogja bár -
Mégis oly sivár, szürke vón az élet,
Ha már az eszményt ki sem értené meg.

Óh, éltető nap - tiszta égi eszmény,
Miből a lélek új erőt merít,
Te nélküled hiába is keresném
Az örök szépet, örök emberit -
Csak tévelyegnék érthetetlen eszmén,
Amelynek nincsen megfejtése itt -
Mert - naplementén is lám elsötétül -
Sötét az élet szent eszménye nélkül.

Csillag az eszmény rohanó felhőkön,
Ködös éltünkre sugárt permetez.
Hogy pásztor és nyáj egy akolba nőjön,
Eszmény, amelyért élni érdemes, -
S bár érhetetlen, mint a bérctető fönn -
Kitart feléje mindig a nemes;
Habár eszménye soh'se lesz - valóság -
A lelkes küzdés hoz utára rózsát.

Hótiszta eszményt ápoltál szivedben,
Az sugárzik irásodból felém. -
S mi sejtve élt csak, mélyen elrejtetten,
Az eszményt íme benne meglelém,
Óh, csak vezessen! Mindig lelkesebben
Megyek utána csüggedetlen én!
Nem bánt a sejtés, nem, hogy el nem érem -
Hittel dűlök ki majd az út felében!

Előveszem, óh hányszor egy nap
Egy régi, régi levelét -
És nézem rajt a boritékot
És olvasom az elejét.

Szép szabályosak a betűi
És engem édesnek nevez...
Ha tudná, édes, szép leányom,
Milyen keserű nékem ez.

Aztán megirja benne szépen,
Hogy engem így, meg úgy szeret -
S mint már magától értetődik:
Hogy én is, én is hű legyek.

És a végére kétszer irta:
Isten vele! Isten vele!
- Talán már akkor tudta is, hogy
Ez az - utolsó levele.

Szivünkben is gyúlt valaha szikra,
Szerettük egymást. Szerelmünk szép volt:
Dal, mit a réten tavaszi szél hord
Egyik virágról a másikra...

S a dal - hiába, így van régóta:
Lehet virágos, színekbe gazdag,
Meleg szívekből könnyet fakaszthat -
Csak rossz, ha nincsen csattanója.

A fecskepár a fészkit rakta
A vadszőlős eresz alatt.
És minket is befont lassacskán
Az a csicsergő hangulat.
A fecske hozta-e eszünkbe,
Vagy úgy támadt önkénytelen:
Kis fészekről beszéltünk halkan,
Titkon, nagyon szerelmesen...

- Még egy hosszú év - vár-e addig?
S szorongva lestem; mit felel?
Száz csókja mondta meg helyette:
Száz évig is még, hogyha kell...
- De hátha - édes, mondja, hátha
Elbukom a - szigorlaton...
Hozzám hajolt és úgy susogta:
- Ne féljen, én imádkozom!...

Isten veled szép, fényes ábránd!
Ki ápolt, az majd elsirat.
A szemfedőd lesz ez a fínom,
Könnyű kis eljegyzési lap.
Aranybetűkkel írva rája,
Hogy szíve lelke hűtelen -
Csoda-e hát, hogy az imáját
- Nem hallgatták meg odafenn...!

Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam im neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.
Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
Ez egyszerű könyv mindenik sora
Szent szeretetet sugároz feléd...

Ma csak mosolyát látod a világnak.
A fény mellett az árnyat nem leled -
S hogy orvul hányszor tiszta szivbe vágnak
Te még csak a meséből ismered.
Imádságod is oly derűs, sugáros,
Mint lelked, melynek csak mosolya van -
E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
Mely mint a lelked, oly zavartalan.

De majd, ha bánatos lesz ébredésed, -
Az élet tövist rejt ajándékul -
Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
És a szemedbe fájó könny tolul,
Tekints e könyvbe - s már remény-veszetten
Szent béke szárnya érint csöndesen, -
Mert mig imádság zsong bizó szivedben,
Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!

Beszélt a nagy püspök: - aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, -
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.

Beszélt a nagy püspök. Palástja szegélyét
Csókolja a hívők imádságos serge.
Templom ajtajában koldus-nyomorék nép
Fillérért könyörög, bízva, reménykedve.
Mankós, öreg koldus nem nézi, mit löknek
Rongyos kalapjába - fillért, vagy ezüstöt -
Könnyes szemmel mondja csak a kijövőknek:
Ugye szépen beszélt a fiam - a püspök!...

Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.

Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...

Mégis hogyha városokba'
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...

Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.

És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...

Van egy kis ház, szőlőinda
        Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
        A toronyra.

Van egy kis ház. Templom van a
        Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
        Vezet épen.

Gőgös város zajába ha
        Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
        Csillapultan.

S hogy megállok a kis háznak
        Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
        Már elértem.

Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?...
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti...

És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi -
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti...

Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között -
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...

Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett -
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Ime újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...

Széles utat jártam, illattól bódultan,
Hol aki erényes, szemetet seper.
Könnyes kacagás közt temetni tanultam -
Lásd, öreg fám, most már nem kell az eper.
Lombjaid között szőtt tündérrege, álom
Hiú fényben elszállt, mint az őszi köd, -
Nem tud az már csüngni tarka szivárványon,
Ki a tengert járván - melletted kiköt.

Jó öreg eperfa, lombos, régi társam,
Fáradtan, tépetten újra itt vagyok.
Fakó ajkamon csak fanyar mosolygás van,
Mit a hazug élet rajta meghagyott.
Jó öreg eperfa, hogyha énnekem még
Vidulásom lenne ártatlan danán,
Hogyha gallyaid közt újra eprészhetnék,
Minden leveledet, de megáldanám!

Rőt fényű lámpa gyér világa reszket
A nedves, kormos pincebolt falán.
Sötéten kelnek lomha árnyéktestek
S inogva bomlik egy a más után.
Törött sóhaj szakad az éji csendbe,
Ziháló mellből kínosan fakadt -
S a pisla fény csak ontja, űzi egyre
Az imbolygó, iromba árnyakat.

A fojtott zugban, rozzant szalmaágyon
Fekszik a bűnös, lázbeteg leány.
Gondtól görnyedten, halotthaloványon
Egy fiú guggol ágya oldalán.
A szomszédból behallik a tivornya,
Sikong, kacag az ócska zongora,
S a függönyön vad táncban kavarogva
Ölelkező árnyék suhan tova...

A lány lehunyja fáradt szempilláit,
Arcát párnái közé temeti.
Óh, az a rőt fény mégis bevilágít,
Óh, azt a képet látni kell neki...
A kacaj mintha szívéhez ütődne,
Pihegő teste megremeg bele -
És képre kép kél, - elvonul előtte
Egész áthajszolt, átkos élete...

Egy rozzant viskó, kint a városvégen,
Egy istenverte, nyomorgó család;
Rózsaszín álmok könnyázott kenyéren,
Mik édesíték sivár nappalát.
Egy sima kéz, mely megfog szenvedéllyel,
S hiába vergődik, mint annyi más...
Aztán csak éjjel... gyötrő, kínos éjjel...
Óh, a bukásból nincs föltámadás.

Megejt a hinár s vonja áldozatját
A süppedő talaj tovább, tovább
És újra látja, fénybe hogy úsztatják,
Hallja kacagni a vén zongorát.
És észbontó kép jő: a bűn leánya
Kiűzve rútul, sínylő betegen -
S egy jó fiú, ki elment ő utána
S ide hozta, hogy nyughelye legyen...

»Vígy innen el! Vígy messze innen engem
Ne haljak itt meg; - vígy, vígy innen el!
Szörnyű kín volna halni sárban, szennyben, -
Ahol halok, legyen az tiszta hely...
Vígy, vígy! Hogy ezt a vad kacajt ne halljam,
Csak egy imát még, Isten!... Nem lehet.
Óh, a kín kétszer éget a zsivajban, -
Szép tiszta helyre vígy el engemet!«

S a jó fiú, ki bűnben is szerette,
A lázbeteg lányt karjába veszi.
Már künn az utcán. Magasan felette
Kigyúlnak az ég csillagezrei.
A szomszéd házból kihallik a lárma,
Sikong, kacag az ócska zongora...
S karján az utca haldokló leánya -
A jó fiú halkan oson tova...

»Nézd ott a templom... Ajtaja kitárva...
Oly könnyű volna ottan a halál...
Óh, mondd, betérhet még a bűn leánya,
Ki másutt enyhet, nyugtot nem talál?...«
S már ott vannak a templom ajtajában.
Az oltárképen gyertyafény lobog.
S szelíden, hiva, bátoritva, lágyan
Néznek a lányra az apostolok.

Ott áll közöttük glóriás fejével
A mester. Vállán egyszerű lepel.
S kinek hite száz igazéval ér fel:
A bűnös nő előtte térdepel.
Vad szitkát hallja »erkölcsös« tömegnek,
S az Urat látja, aki jó, szelid, -
Lázas szemében könnycseppek remegnek
S az oltár felé lassan közelit...

Kőszent ajkán a rideg fagy fölenged,
A karját mintha nyujtaná felé.
És égi zsongás tölti be a termet:
»Jer bátran, - a bocsánat Istené.
Boldog, kit végső vágya ide kerget,
Mert el nem veszti tenger bűne sem...«
- Másnap a földön egy halott lányt leltek,
És egy fiút, ki sírt, sírt csöndesen.

Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.

És esküdtek örök hűséget,
- A régi nóta folytatása.
Fogadták, hogy a síron túl is
Hűséggel várnak majd egymásra.

S a nyár alighogy őszre fordult,
- Nincs fordulat, ez már a vége -
Dér ült az esküvő szivekre,
A fűszálra, a falevélre.

Nyár volt.
A napsütött föld bársonnyal terítve,
Szellő se lengeté a lombokat.
A perzselő tűz felcsapott a szívbe
És izzóvá lett érzés, gondolat.
Mélységes csöndben, súgva szenvedéllyel
Beszélt az asszony, - mindenik szava,
Minthogyha szellő forró nyári éjjel
Kicsiny virágra álmot hordana.
Ajkára szállt a szív emésztő vágya
S ami ott rezgett lombon, levelen,
És omlott róla kérve, híva, vágyva,
A lüktető, tüzes rapszódiába'
Az édes, lázas, epedő szerelem...

Jer, jer! Szeress! Örömre hívlak!
Árnyéka se érjen a kínnak...
Amerre viszlek, síma az út,
S mire kimondod, már karodba fut,
Amire vágyol, az éden...
Elseprem utadból porszemet is.
Leszórom utadra virágit a nyárnak,
Amerre viszlek, szavadra várnak
Édes, sohsem érzett gyönyörök -
Ahova viszlek, az élet örök...

Jer, tereád vár,
Leteritve a rózsák hamvas üde szirma,
Erdők lugasában zöld fű puha selyme.
Harmatteli testén lilaszín liliomnak
Nem sérti a lábad a tüske, a gally;
Hajló puha lombok fölibed lehajolnak,
Száműzve lesz onnan a könny, a sóhaj.
Gyötréstele kínt te ne tudj, ne érezz:
Elhajtom előled a fellegeket,
Fölemellek az égi világ seregéhez,
A nap közelébe röpülve veled...

Jer, jer! Örömre hívlak.
Árnyéka se érjen a kínnak.
Ahova lépsz, szent lesz az a hely,
Fenékig ürítve a rózsakehely...
Rombolhat az ár, rombolhat a vész -
Nem látod a bajt, a karomba ha lész!

Hűlt kéj hamuján dideregjen a balga,
Csüggedjen a gyáva a vészbe, viharba,
Sirály sikongjon új vészre kiáltva,
Rémítve hajósát reccsenjen a bárka,
Vad szél csak tépje a fák levelét -
Én a gyönyört szórom teeléd!

Elhallgatott. És pelyhes fészkén
Hallgatva ült meg egy kis csalogány.
Mélységes csöndben szólt a férfi,
Felhő borongott íves homlokán.

Ajkáról halkal, szenvedély nekül
Folyt a fagyasztó, szaggatott beszéd...
Alkonyult. És bent a fák megül
Az est hallatta ébredő neszét.

Hagyj el! Ne szeress!
A vidám szerelem nem enyém.
Gyönyörre hivhat minden óra -
Lelkem acél, páncélja óvja.
S a láz, a csókok éjjelén
Nyugtom nem volna rózsaágyon.

Én harcra, küzdelemre vágyom!
A vad viharban vizre szállok,
Körülsikongnak a sirályok.

Hullámhegyeken dideregve libegnek
Zúzott tarajukkal az árbocosok,
Zajgó birodalmán vihar-űzte vizeknek
Én áttörök, átgázolok.

Engem a harc hiv, hogy elemésszen...
Jer, hívlak én is! Légy a részem!
Tied leszek, - de nem egészen...

Amerre viszlek, várnak a vészek,
Nem rózsalevélből készül a fészek.

Izzó fejed egy szirtre lehajtod,
Nevem az éjben százszor sóhajtod...

Rettegni fogsz láthatlan rémtűl,
S imádkozol, ha besötétül.

Szél rázza fölötted a falevelet -
Jer, én életem osztom meg teveled!
Jer, jer! Amerre megyek...

S elindult. Hosszan húzódott utána,
Mint a fátyol, fekete árnya.
És nőtt az árnyék, jött az este...
Az asszony fázva, összeesve
Nézett a távozó után,
S lassan befödte őt az árny.

Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról, gazdag lányról.
A szívük fájt, a szívük lángolt.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

A lány olyan, mint a kísértet,
Hiába cifra ruha, pompa.
Nem jár ki már, csak a templomba.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

»Mért nem születtem én szegénynek,
Vagy ő miért nem gazdagságra!?«
S az ifjú lenn csak várja, várja...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

»Hát pénz kell itt csak vőlegénynek?
Majd lesz az is! Óh, lesz egy zsákkal!«
S az ifjú küzd éj-napon által...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk édes!

És gyült a pénz - gyültek az évek, -
A zsákból már alig hiányzott.
És gyültek arcukon a ráncok...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

A nyár elmult. A sziv kiégett,
Oda a fénye a szemöknek, -
Tél volt, mikorra összejöttek...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Maga sír, édes?

Hosszú hajú, bohó poéta,
Fülig szerelmes volt szegény.
Omlott ajkán a sok poéma,
Sok, sok szerelmes költemény.
Aranyhaj omlott-bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S míg ábrándok közt elmerengett
Szegény poéta szép dalán,
Selyempárnáján sírt a nótán
Aranyhajú királyleány...

Szerelmes szép dal szállott, szállott,
Panaszos, árva, szárnyszegett, -
Aranyhajú királyleányról,
Kit a poéta szeretett.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S a méla dalt míg elhallgatta
Lágy, rózsaszirmú nyoszolyán,
Csókot küldött a poétának
Aranyhajú királyleány...

De mert két ábrándos személyből
Még nem lehet bonyodalom. -
Jött egy hadnagy, dübörgő léptű,
S a kardja csörömpölt nagyon.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
Sarkantyú pengett szép zenében
S a koszorús lant porba hullt -
S amint jött, elfeledték szépen
Szegény, szerelmes trubadúrt...

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kisérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé forditja, bárhová tekint.
Futna előle, óh, de hallja hangját:
»Csak szószátyár a lelkiismeret,
Mely elhallgat, ha elhallgattatod!«
S amig görcsösen szoritja kezében
Az Irást, melyből önlelkét meríté,
Mikéntha most a szent könyvből beszélne,
Hallani kell a lelkes árny szavát,
Hogy lelke, teste megremeg bele:
»Bolond vagy, az! Hát azt hiszed valóban,
Hogy őrült munkád végre célhoz ér?
S amit elgondolsz: megteremtheted
Az istenlelkű ember édenét,
Hol nincsen bíró, csak a szeretet,
És nincsen törvény, csak a szeretet?
S e bús lapokra épited hited,
E könyvre, melyet Isten irt neked?
Óh, eltemette régen azt, kire
Rábizta könyvét a nagy alkotó,
S az isten-írás eltörölt helyébe
Felírta álnok lelkének szavát:
A törvényt, melynek neve: gyűlölet,
S ki végrehajtja: a felebarát.
Óh, azt a könyvet jól elrejti ő -
S nem retteg, hogy a napvilágra jő -
Miért?... Lesujtja azt maga az ember,
Ki felnyitotta hályogos szemét:
Mert a vakondok fél a napsugártól!
S jobb lenni bent az »ártatlan« sötétben,
Mint a sugáron, - amely éget is!
Bolond vagy, az, mert égeted magad
S még itt a földön vár rád a pokol!...«
...Elhallgatott és nézte kárörömmel,
A másik mennyit szenved a beszéden -
Mert szenvedett. De lelkének borúján
Már átcikázott a fényes sugár,
S ajkán a szó már nem remegve csengett.
»E könyvet itten eltemethetik.
Az ige, mely abban letéve van,
Lerázza majd a láncokat magáról
S megfényesülve fel az égbe száll.
Mert meg van irva már az isten-irás,
Melyet örökre eltörölni törtek -
A lélekből az kitörölhetetlen:
Isten-kezével abba Isten irta!
Csak még a ködlő, vak homály fedi,
Melyet a vakhit, a butitó ontott -
- De én sugárt küldök ez éjhomályba,
Sugárt, mely bennem istenszóra támadt,
Isten sugarát: a hitet, az élőt.
Hogy éget is? Tűz az! S az uj világnak
A régi hamván kell épülnie!
Pokol nekem csak a sötét homály!«...
- És hosszan, bántón kacagott reá
Az árny és ördög-arcával vigyorgott.
»Világosság kell? Hát majd gyujtok én!
Leoldom im a fátyolt, mely jövendő
Évszázadok sápadt arcát fedi.
Nézd, nézd amott a vörös máglyalángot:
A te sugárod nyomán felcsapót,
És körötte a sápadt tömeget:
Erdő, melyet megtép a förgeteg.
Ott gyászruhában özvegyek jajongnak
S a gyermek sír, ki apját veszti el...
Mert tűzbe lép, ki tégedet követ!
És nézd, nézd ottan az iromba gályát -
A nagy koporsót most te ácsolod!
Aki nevedet ajkára vevé:
Rabláncon százat hajtanak belé.
Mezítlen testen vérig vág az ostor -
Te suhogtatod most, te új apostol!
Nézd, már megindul, recseg, nyög a gálya:
Azok is érted mennek a halálba«...

»Nem értem, - Istenért, ki bennem él, -
És él azokban, kik meghalnak ottan.
Káin oltárán mindig ég a tűz -
De füstje Káin rút arcába csap.
S a máglyatűzön izmosul az eszme!
Gályára lép, igaz, ki jő utánam -
És jőni fognak mégis ezren bátran!
Kondulni fognak a halálharangok;
A gyönge sír - de hallod azt a hangot?
Korbácsütés azt el nem nyomhatá,
Mert sziklahitnek szent visszhangja az!
Hallod: Erős vár a mi Istenünk!...
Egy megszebbült kor szent himnusza az.
Korbácsoló kar régen már a földé,
De az az ének zengni fog örökké,
Mert lélek súgta, arra hallgatok.
Ostor csattoghat, máglyák tüze éghet -
Az Ur erős és én - utamra lépek!«

S mint a sugárban a tenyérnyi köd,
Oszlott az árnyék már dörgő szavára.
Vérszin palástját ölté a kelet, -
S a fény, mely fönt az iveken derengett,
Jelezte már - az újkor hajnalát...

Fekete felhőket kerget a sebes szél;
Fekete felhőknek szomorú hírt beszél;
Messze idegenben egy kiszáradt fáról;
Viharverte fának szomorú sorsáról...

A fekete felhő sírva fakad rája,
Hullatja a könnyét a magyar rónára.
Könnyben úszik a föld fűszála, virága
S megrendül a keble égő fájdalomtul...

Bús éjféli órán a harang megkondul.
Messzi sík mezőköri búgó visszhang támad:
Messzi búgó hangja harci trombitának.
Panaszos a hangja, mintha sírból jönne -
S hogy belesír a temetői csöndbe...
Mintha emlékeznék régi, regés korrul...

Honvéd-temetőben a mohos föld mozdul
Síró kürt szavára halvány, néma árnyak
Gyepes sirjaikból csendesen kiszállnak.
Egyikük a zászlót most is úgy szoritja,
Mint mikor utolsó, legszebb harcát vítta.
Az a rongyos zászló régen egy színné lett -
De szent áhitattal néznek fel reája,
- Mint akkor, a véres - utolsó csatába -
A halott honvédek.
                        Kardosan, mentében,
Mintha az ellenre most mennének éppen -
Hangtalan parancsra sorakoznak rendben,
Mint akkor, az élő honvédregimentben.
Üveges szeműkben mintha tűz lobogna,
Homlokukon egy csik kigyullad pirosra,
Csak egy szóra várnak, hogy: Rajta! s robogva
Rohannának, mint a régi szép napokba...

S a vezér megszólal,
Temetői csendben, kongó, síri szóval:

Hivtalak, - itt vagytok, ti halott honvédek,
Hű, vitéz bajtársak,
Kik a szabadságot halálig védtétek -
Itt a szolga földön mit is keresnétek!...

Meghaltatok már ti, - most csak igazában!
Halljátok a jajszót a magyar hazában?
Halljátok, hogy zúg, bong a halál harangja?
Sose volt még ilyen szomorú a hangja...
Látjátok, honvédek! Temetnek, temetnek,
Sose volt még gyásza halotti menetnek...

Mi sem voltunk akkor igazán meghalva,
Mikor az ellenség levágott a harcba -
El sem is voltunk még igazán temetve:
Mert mindig várhattunk a nagy »üzenetre«!
Kezünkből a kardot még ki se vehették -
Reménykedve vártuk: üzen még! üzen még!

Hogy kiszálltunk volna mind a sírjainkbul,
Mintha a föld keble ropogva megindul -
A vén csatakígyó dörgött volna ujra,
Ez a régi penge, hej, de kicsorbulna!
Dőlt volna az ellen - százezer egy ellen!
Állt volna a magyar ujra rendületlen. -
Nem birt volna egy se, egy se ellenállni -
Mi vertük volna - a Kossuth katonái!

Hogy vártuk a szavát, bizva mindahányan!

Hej, de soká tartott az a siri álom!...

Jöttek azonközben a vitéz bajtársak,
Honvédő hősei csodaszép csatáknak,
Egyiknek a karja, másiknak a lába
Maradt ott valahol a véres tusába...-
Kardjuk - az nem volt már...
        Hol hagyták?... Lerakták...

Hej, de megbecsülték őket a magyarkák!
A földet, mely omló vérüket fölitta,
Jó kemény mankóval járták össze-vissza, -
Vállukról lelógott a koldustarisznya...
Úgy jöttek ki ide fáradtan meghálni
Koldustarisznyán a - Kossuth katonái...

Hej, de soká tartott az a siri álom!
Hogy csüngött a lelkünk a föltámadáson!
Ahogy be-betértek a bajtársak rendre,
Megkérdeztük őket: Üzent-e? Üzent-e?

Nem üzent, nem üzent
                        Maga jön el hozzánk!
Messze idegenből most hozzák, most hozzák,
Mégis hazahozzák.
Halottasház lett az egész Magyarország.

Hívtalak, itt vagytok, ti halott honvédek!
Akinek szavára gyúlt bennünk a lélek, -
Aki most tér hozzánk ki a temetőbe,
Ezt a tépett zászlót hajtsuk meg előtte:
Hadd lássa, hogy tudták holtukban is várni
Édesapjukat a - Kossuth katonái!

Ne mondjátok ti a »Kossuth fiának«
Fennen kérkedve, büszke magatok!
Hálát is néki, jó »Kossuth apánknak«.
Méltatlan ajkkal, óh, ne adjatok.
Szellemidézni nagy koporsójához
Áhitó szívvel jártunk el csupán -
Óh, sérti most, mit szívetek elé hoz;
Csinált virág a honfi könny után.

Ha annyi láng hevíti majd a lelket,
Amennyi láng az ő szivében élt,
Ha majd az árral nagy tusára keltek
Ez árva honnak szent szerelmeért,
Ha porrá égett kebletek tüzében
Mind, mind az ő, az Eszme ellene -
Szabad ajkakról szent imádságképpen
Akkor hangozzék a Kossuth neve!

Addig - kiáltsa bár csinált érzését
Ország-világgá százezer ajak,
Csodás alakját érctáblákba véssék,
Magasztaló dalt hadd daloljanak, -
Addig Kossuth nem lesz a mi Kossuthunk,
Addig az érc lelketlen érc marad,
Amíg csak egybeforrni nem tanulunk
Lelkének izzó kohója alatt.

Nem, nem sivár szó, melyet az üres sziv
Röpit magából, - tett beszél manap.
Hol eszme ellen eszme nagy harcot viv,
Parázs lelkek csak ottan forranak.
Kicsiny viszályban Isten sujt a népre,
Mely szépért lelkesedni nem tudott -
Én nemzetem te, áldd az Istent érte,
Amért minékünk adta Kossuthot.

Ő megtanitott, hogy kell lelkesedni,
Azért, mi egy és szent, igaz, - magyar,
Melyért előtte hősök büszke sergi
Enéltük adták inkább, mint a kart;
Oroszlán harca megtanitott minket,
Hogy kell áldozni életet, babért
S jaj, bús tanulság, mit halála hirdet;
Meghalni messze hontalan honért...

Rákóczi lelke újra, újra villan:
Árpádok népe nem lesz soha rab.
Nem süllyedt még le, nem süllyed poriglan -
Kossuthnak lelke örökünk marad.
A honnak olthatatlan hő szerelme -
Nagy, szent örökség, ezt hagyá miránk,
Ezért harcoljon vas kar, éles elme,
Forrjon mi hő vér, égjen ami láng!

Kossuth nevével, Istenünk nevében
Fel újult harcra, ifjak, fel tehát!
A nyílt magyar szív egy igazban éljen:
Szeresse, védje gázolt igazát!
S ha megharcoltuk itt e földi harcot,
S egy életért - honn sír borul reánk:
Kinek nevével lelkünk égve harcolt,
Fiának vall majd nagy Kossuth apánk!

Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dícsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...

Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...

Izzik, forr, sír az oltáron a tűz -
Elfut a hőség, hogy szívembe tűz -
S a szentelt oltár égre kúszó lángja
Hogy belémarkol a rab éjszakába:
Hallom, hogy zúg, zsong a legszebb hozsánna,
Tört lánc csendül a szent harmóniába,
A néma ágyúk újra mennydörögnek,
Csorbult acélok cikázva zörögnek -
Szemem kigyúlad: elvonulni látok
Régi regés kort, legendás világot.
Csótáros, hódos paripák robognak,
Hallom moraját zárt kuruc soroknak -
Poros felhőben ércsarkantyú villan.
Patkók robaja lehat a poriglan.
Aranykantáros, hódos, büszke ménen,
Mint a Hadisten küldötte, kevélyen
Tekintve végig a csatatéren,
Rákóczi megjelen...

Rónán reccsenve rézdob ütődik,
Tárogatóhang búg a felhőkig,
Lobogók, fekete-pirosak, lehajolnak,
Köszöntik urát szabadult magyaroknak.
És mint a szélvész, nyargalnak nyomában,
Ahogy kiáltja: Kurucok utánam!
S zúg, zendül a szél trencséni gyepen,
Rákóczi hada repül ott sebesen, -
A vén csatakígyók tüzet ontva morognak -
Lantos viszi hírét haragos kurucoknak...

Százszor szított tűz üszke végsőt lobban.
Állok, Szabadság, sötét templomodban.
Mi benne fény volt, elhamvadt, kiégett. -
- Fáklyát elő! Én félem e sötétet.
Csak szenes üszkök, szálló, szürke hamvak,
Amik a lángok hűlt helyén maradtak
S a végtelen csönd, a fojtó, lelketlen
- Egy lidérc, mely megüli a lelkem. -
Zászlók foszlányát szellő se lebbenti,
S kik itten álltak, nincs közülök senki.
Árnyék se leng a szürke falakon,
A csonka ágyúk néznek rám vakon.
A tördelt láncok újra összeforrva...

- Hazugság! én láttam őket porba!
E holt ágyúk egy perce még dörögtek.
Robaja hallott patkóvágta rögnek.
E tépett zászlók sápadt fakó rongya
Suhogó szélben lobogott kibontva.
Hazugság! itt e néma, szürke hamvak
Hideg parazsán lángok égre csaptak -
Te nagy, hazug csönd, felelj, hova lettek
Az áldozók, a rajongók, a szentek!?

És szél sír át az ódon falakon,
Éjféli csöndben halkal zsongás támad,
- Elhaló hangja zsoltár dallamának -
S láthatlan ajk beszédét hallgatom:
»Oltár, melyhez nemzet imája forr,
Oltár, melyet minden cudar tipor,
Oltár, melyen az áldozó elég:
Magyar szabadság, a tiéd, tiéd!
És nincsen áldás, nincsen köszönet,
Mert átok fogta ezt a nemzetet,
Minthogyha vernék pokoli hatalmak:
Hogy gyujtsa, gyujtsa oltárán a lángot,
Hogy gyüjtse, gyüjtse csak a szürke hamvat.
Soha ne lássa meg - a szabadságot!
Elégett rajt az első áldozó,
És el fog égni tán az utolsó -
De addig óh csak gyüjtse, óvja óva
Szent hamvaikat egy nagy koporsóba.
Nagy koporsóba, óriás hamvvödörbe,
Ebbe a százszor árva magyar földbe -
Míg mind együtt lesz, ami lángolt, égett
Izzó keblében egy bús ezredévnek,
Véres keblében ebmardosta népnek...

És jőni fog a végső, az utolsó,
Megroppan majd a kárpáti koporsó -
És jőni fog majd szélnek zendülése,
A győzedelmes, fényes ünneplésre,
Mikor a végső fönséges akkordra
Megnyilik az ércajkú orgona,
Mikor nem lesz majd kishitü, ki féljen.
Szent hamvak üszke akkor száll a szélben.
Minden kebelbe csóvát vet egy szikra,
Hunyó parazsát égő lángra szitja:
Ami panasz volt, ujjongásra váljon,
Ami könny elfolyt, elégjen a lángon,
Mi égre sirt, a bút örömre váltsa
Rab éjszakából szebb föltámadása!«

S im messze virrad. Fáklya kialszik.
Tárogatóban lágy zene hallszik.
Marmora parton, galatai rögbe
Kapa vágódik, éjfélbe sürögve.
Marmora parton támad sebes szél
Egy temetőről örömhirt beszél.
Kongatja félre a nagy harangot,
A magyar rónán zúgva barangol,
Hívó hang harsan fekete éjbe:
Jertek, jertek a vezér elébe!
Fekete hamvát kurucok hozzák,
Nemzeti színt ölt nagy Magyarország,
Szomorú arcán örömtűz lángol,
Szomorú arcán nincsen gyászfátyol,
Sápadt eget lángszíne bevonja:
Minthogyha nem is temetés volna,
- Föltámadásnak ünnepe volna!

Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben -
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szivet -
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.

S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
- Le nem szakítnék tőrül egyet is -
A porban is szúrt, - kígyó sziszeg onnan -
S a tűz lobog, az átok egyre visz.

Zsongott szivemben iratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra -
Maradt örökre mélyen, leiratlan.
Jobb is. Mely elszállt - szivemből, letörve -
Csak visszarebbent, sosem értve meg, -
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.

Szivek gurultak szerteszét a porba, -
S kit jónak hittem - felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.

De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott - megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Iratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szivemben, kitépem -
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív - az lázong még - de már törött.

Utamba tépett rózsaszál heverhet -
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, - nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!...
- S egy hang felel kacagva csöndesen:

Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni -
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, -
Habár számodra csak tövise lesz, -
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keressz!

Hazugság mind! Közömbös szívtelenség...?
Sirsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, -
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod...

Ködös estén, borús magányba'
Ha elborít a kétség árnya
S riadt galambként megremeg hitem,
Ha hallom, hitleneknek ajka
A hívőt már ma csak kacagja
S a gazság él milljók sziviben,
Ha sirva hallom, mint kiáltják
Az ártatlanra bűnök vádját, -
Hitem segítségért kiáltoz,
S mint szomjazó a hűs forráshoz,
A messze korba száll a lelkem...
Pedig akkor is éj volt földön, lelken...

...Komor, álomriasztó éjszaka...
Kiült az égre rút, ijesztő felleg...
Felleg megülte benn a lelket...
Sötétbe burkolt, néma lenn a föld.
Kopár mezőkön fagyos szél süvölt;
Szivet dermeszt meg metsző suhogása.
Az ég, hogy ezt a kint, halált ne lássa,
A földre sűrű, nehéz ködöt bocsát...
...S óh, nincs erő, mely zúgva rontson át
E fojtó, sivár, haldokló világon
S a fásult szivek legmélyére vágjon!
A hit, az oltár mind, mind rombadőlt!...
...És im a rom közt fáklyák fénye villan.
Hang kél a szörnyű, néma éjszakán,
Ijedt tolongás áradatja zúdul
És mellét verve tódul a tömeg,
Mely űzve, hajtva áldatlan bosszútul
A mestert százszor feszítette meg -
Most szemforgatva zúg: »Feltámadott!«
S mely neki újra, új Krisztust adott,
Hogy százszor újra áldozza fel érte,
Bűnös csókját leheli rá a kézre
S imádja, áldja a palást szegélyét,
Melyet a sár, föld pora illetett,
De hordozója igér örök életet...
...S vonul tovább az őrült áradat.
A foszló ködből már kilátszanak
Az örök város ódon tornyai,
Távol harangzúgást is hallani...
És arcra vetve ott fetreng a porba
A meghurcolt jog, emberméltóság -
Minthogyha újra éledt volna
A rég letűnt pogány isten-világ, -
A názáreti Jézust kiáltozva
Rút ajka átkos önmagát átkozza,
S pogány szivében kőbálványt imád...
Nem oszlik el... sűrűbbé lesz a fátyol.
Leszáll a szívre mind félelmesebben
S hang kél a láthatatlan távolából,
Borzadva kérdi: »Hol itt az ember?«

Lelkén lehúzó lánc nehéz terhével,
A lélekvásár kellő közepében,
A kétség kínos ösvényére térten,
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő örök Istenének...
...Még tört a teste, lánc lehúzza lelkét,
Az őrült ár ragadja őt is el.
Még révedezve, kétkedőn tekint szét,
De lelke küzd már terhivel.
Még ott mormolja érthetlen imáját
Az öntudatlan fetrengő tömegben,
De szivét, lelkét a kétségek hányják
S mélyén a tagadás szárnya meglebben.
Még mondja ajka, - s óh nem tudja hinni,
Hogy itt találja édes Istenét,
Lelkének titkos, áhitott nyugalmát -
S amíg hanyatló, bús fejét behinti
Hazug áldással kishitű barát:
Minthogyha tövissel köritenék,
Szeretne felkiáltni fájdalmába, -
De zúg körötte siketítő lárma
S már-már meg újra elragadja
A vad tömegnek áradatja...
S ahogy féltőn szorítja jobban
Kincsét, a néma, leláncolt szent könyvet,
Melyet úgy őrzött féltve, nagy titokban,
El ne rabolja a kaján irígy -
Úgy érzi, lelke kínzó súlya könnyebb.
S lepattanó lánc csörgésébe mintha
Csodatévő hang csengése szólítna
Sosem hallott égi szó hangja: Higyj!

S a lélekvásár kellő közepében,
A tisztulásnak ösvényére térten
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő Istenének.
Körötte zúg a vergődők morajja,
Emelt fővel csak ő áll egymaga.
És szól és hangja nagy hitétől reszket;
»Az Istenember hordta a keresztet,
Ártatlan vére hullt a földre értünk
És megváltotta szörnyű vétkezésünk.
Óh, ne vigyétek lelketek vásárra!
Az égből jő az, nincsen földi ára!
Egy váltság van csak, az, mit Ő tanít,
Amit nem árúl e világ: A hit!«...
Szólt és szavában élő hite csengett...
Hallja s nem érti a tömeg a szókat...
Megdöbbenés moraja szívet renget
És gúnykacaj közt kél a dölyfös szózat:
»A názáreti Jézus meghalt és helyette
E földön én, csak én vagyok az Ur!
S ki ellenem a harcot itt felvette,
Kinos halált halt mulhatatlanúl.
Gyarló erőddel mit törsz fellegekbe?
Vigyázz halandó földi életedre!...«
...És a sötétben máglyák fénye látszik
Ijesztő rémként el Wittenbergáig -
De retteg bár a haláltól a gyáva,
Nem reszket ő, ki rátalált magára.
S felel a gőgre szelidség szavával
S szavát az érzés, mély hit hatja által:
»Nem én élek, de él a Jézus bennem!
Nem trónusodban, de itt benn szivemben!
Dühödben halált kiálthatsz reám,
Örök haláltól véd hitem s Atyám!
Te adsz halált, de éltet ad a hit,
Mely engem éltet, téged megvakít;
Hitem az élő, egy, igaz Istenben,
Hitem a jóban, örök szeretetben;
Hitem, hogy a jót megáldja az Úr
S a gaz hitetlen útszélen pusztul,
Hitem, mely megtart rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben -
Dühödnek árja ám most eltemet:
Hit szárnya hordja égbe lelkemet...«
...És nagy hitében fel az égre néz -
S ím oszlik a köd, a fojtó, nehéz,
Már bontja szárnyát hűs tavaszi szél,
Csodatévő hitről szépen elregél...
Csak ott lent zúg a szentséget bitorló
Rettentő karját átokra kinyújtva:
...»Légy átkozott, örökre átkozott!«
De óh, a porban fetrengő tömeg
Átkos kezét már nem csókolja meg...
A meghurcolt, a meggyalázott ember
Eszmélni kezd... s az elnyomóval szemben
Megáldja azt, aki felemeli!...

Mert im, egyszerre népek ezrei
Ébredő hittel környülállják
Az újabb, szebb kor lobogó máglyáját
Melyen porrá ég a zsarnok átka,
S hamván a porladó pogány időnek
Az Idvezítő templomai nőnek
S milljó ajakról zeng fel a Hozsánna!

Megcsapja lelkem is lobogó lángod
Örök, élő tűz, szellemszabadság!
Ki átperzselted az egész világot
S lelkét az éggel egybe olvasztád,
Hozsánna néked, pusztuló korodnak
Újjá szülője, hit apostola!
Az idők szárnyán századok forognak, -
Csak szellemed, az nem múlik soha...
Im három század bérceire hágva
Nem szűnő hittel kiáltom feléd:
Az vagy te nékünk: szellem Szabadsága,
Új kor vezére. Üdvözölve légy!
Ki visszaadtad az embert magának,
Útját mutattad Istene felé,
Kinek hitében három gyötrő század
A szenvedés közt hitét fellelé,
Szállj meg bennünket hithős szelleme,
Mert visszaveti árnyékát a kor;
És testvér kél testvérnek ellene:
Hitetlenség árnya is már bétakar...
Gyöngülő hitben idézünk nagy szellem,
Korhadt időknek bérces óriása:
Taníts megállni rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben
S óh, öntsd e hitlen kor fiára,
Mire templomod építed,
Világfenntartó, nagy hited!

Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.

Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.

Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.

Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.

Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.

Ha láttad volna, hogy bámultak
Barátaim: a gond, a bánat,
Mikor - az ég tudná, mióta -
Megint szivből nevetni láttak.

S mikor ujjongva, önfeledten
Kiáltottam neved a szélbe -
Ha láttad volna, hogy futottak,
Mint a pokol Isten nevére.

Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.

Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Meglepem éjten a leányszobád.
Éjszárnyú pillék alusznak a kertben -
S száz ezüst húron
Úgy cseng föl hozzád a szerenád.

Azt akarom, hogy énrólam álmodj
A rózsaszagú, mámoros éjben.
Azt akarom, hogy az én árnyékom
Mindig kísérjen.

Azt akarom, hogy dalomból szivjad
A szint, a szépet, az álmot, a vágyat -
S dalaim állják őrizve körül
Menyasszonyágyad.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.

Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok -
S szép vagy, mert úgy alkotlak!

Didergő szivben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.

Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.

Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.

Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!

Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged...

...Rég kihült helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

Fölöttem az árnyak,
Nagy, fekete szárnyak
Felhőformán verődnek.
S én még gyermekmódra,
Értük nem aggódva
Álmodozom felőled.

Szememet lehúnytam...
Biborba borultan
Látom ujra egemet.
Fényes csillagoknak,
Fehér tűznapoknak
Égő lángja melenget.

Mást se kivánnék én,
Csak lehetne békén
Álmodoznom felőled,
Csak sohase fáznám
Árnya borulásán
Csúf fekete felhőknek.

Csak képed remegne,
Táncolna, nevetne
Szemem forró lángjába...
S nem is venném észre:
A szivem verése
Egyszerre csak megállna...
Egyszerre csak megállna.

Tégy félre most minden álarcot.
Templomba lépsz, édes szerelmem.
Dalomnak orgonája harsog.
Nincs képmutató közeledben.

Pogány hely ez. Meg nem riaszt itt
Irigy szem vércserebbenése.
Jó helyt vagy itt. Az ajtót őrzi
A büszkeségem lándzsaéle.

Néhány él benne, magamfajta,
Akiket megcsúfolt az élet.
Jó lelkek ők, mert szenvedők.
Lépj be! Ezektől nem kell félned.

A szivem ez a pogány templom.
Neked kitárom szentek szentjét.
Álom-terítő az oltáron,
És képed benne csak a szentkép.

Körötte bíborszin pompában
Álomkincsek halomba hordva.
És hajnalonként, áldozáskép,
Dal fonódik a homlokodra.

Valaha, régi mesekorba
Benne lakott egy istenasszony.
Az hagyott benne ennyi kincset
S én most mindet terád pazarlom!

Mikor tengertakaróját
A Napisten összevonja -
S az Éj lánya holdvilágnál
Csillagot varr felhőrongyra;
Magadra zárt lányszobádban
Míg percegve huny a lámpa -
Tudom: értem jő a fényes,
Az áruló, visszatartott,
Meleg könnycsepp szempilládra.

Mikor nászi sátorából
Pirulva lép ki a hajnal,
S szép társához, hozzád tér be
Titokoldó madárajkkal
És hajadra és karodra
Ejti első harmatcsókját,
Tudom: azért sóhajtasz fel
Szűzpirosan mosolyogva:
Azt álmodtad, én hajlok rád.

S mikor fényes utca során
Meglibben egy ruha fodra,
S én ujjongva, szivdobogva
Ráismerek alakodra -
Tudom: az út más felére
Azért mégy át csak sietve,
Hogy szédítő, állhatatlan,
Titkos, édes nagy parancsra
Ne borulj a kebelemre.

Suhogó szél lengett lobogó hajamon,
Fölemelt homlokkal hogy elibéd jöttem
És mondtam: szeretlek büszkén, szabadon,
Nem buta gondoktól földre nyügözötten.

Halavány, szabályos kis szeretkezők
Irigyen, sápadtan bújtak meg előttem.
Hangom a szelek is szárnyukra vevék:
Te akartad: jöjjek. Te akartad: jöttem.

S ahogy feléd nyult már karom, az ölelő,
Fehérült arcodon a vágyak rózsája
S szemedből nagybúsan könny szökött elő.
Leborult a lelkem imazsámolyára:

Fakadt a szivünkben édes vágy ezernyi -
S babonás, bús imák rontottak nekünk.
Nem merünk szeretni, zokogni, szenvedni...
Bocsáss meg, Madonna! nem, nem vétkezünk.

Ó csak ne vádolj, mért hogy örömében
Vidám hittel nem tud már hinni lelkem.
Oly rég tanyát vert benne már a kétely -
Sandán tekintget szúró félszemével,
Ha vig lakó kér egy kicsiny helyet benn.

Ó csak ne vádolj! Bús szemem sötétben
Szokott látáshoz. Csak lassan vetem fel.
Világát vesztné tán a napsütésen,
Amit te szórsz most, fényes fehérségem,
Mosolygó száddal, sugárzó szemeddel.

Ó csak ne vádolj! Ó te csak bocsáss meg!
Fehér lelked ne árnyékozza kétség.
Imádkozzál: hadd én is hinni tudjam,
Hogy hallgatod még keblemre borultan
Szivemnek győztes, ujjongó verését!

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.

Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.

Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.

Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre.

Nem csókoltalak meg soha.
S tán nem is foglak megcsókolni.
A csókért meg kell robotolni -
Bolond sor, de világ sora.

Nap ér napot. Már késő is tán
A csókodért futnom maholnap.
A jobb futók előbb csókolnak
S én, haj, hátul maradtam lustán.

Gyepágyakon lepett a hajnal...
Ó szép volt mégis álmodozni!
Ó szép volt mégis álmot hozni
Selyempilládra édes dallal.

Nem csókoltalak meg soha.
S átkozhatom magam ezerszer -
Ha újra kezdhetném még egyszer:
Csak csóktalan futnék tova.

Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Keritő szárnya meg ne érjen.
Szeplőtlen álmok közt fogant hited
Tartsd meg te hófehéren.

Gondold, hogy úgy száll most is még feléd
Sugárba fürdő röpke lelkem,
S tiédben áldja most is jobb felét
Gyönyörtől telten.

Gondold, hogy azt a percet esdi még,
Mikor fejed fejemhe' símul...
Ne tudd, hogy mérges kór emészti rég,
Ne tudj a kinrul.

Ne tudd, hogy fojtó hinár lepte meg
S elbóditotta láp virága...
Ösvénytelen sötétbe tévedett
A napra vágyva.

Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Fertőző szóm hozzád ne érjen.
Ami hitünk volt, - már csak a tied.
Te tarsd meg hófehéren!

Puha kis szárnyon röpülnek felém
Meleg szavak, asszonyszavak.
És jéghideg arcomhoz érve
Fagyottan aláhullanak.

Jégember én - csak szemgolyóim
Égnek és sejtetik, hogy élek.
Megfagytak itt a hitek, álmok,
Vétkek és szenvedélyek.

Szádból ha száll s hozzám ütődik
Fagyos kis egyetlen szavad:
Megrezzen mégis a jégember
És zengő, fájó hangot ad.

Nem ártunk már soha egymásnak
Ezzel a szerelemmel.
És nem érünk soha csudákat
Ilyen kinyitott szemmel.

Okosak vagyunk mi nagyon.
Csók, mámor csak kerülget.
Tudjuk, ha hálójába von,
Elvesztjük mindenünket.

Kell neked ez a csóktalan kéz.
Szép vagy és nagy az árad.
Sirva átkozója te nem lész
Ennek a józanságnak.

Beterít virággal az élet.
Hideg virág jut bőven.
Szép szobra a szivtelenségnek
Eredj, eredj te tőlem.

Szeretném, ha nem szeretnének.
Rokon, barát s a vérem vére
Nem féltene, s magamat érne
Bosszújával átok és vétek.

Szeretném, hogyha gyülölnének.
Kegyetlen kedves, gőgös ara
Hogy soha meg ne bocsátana,
Mig vétkezem és amig élek.

Volnék dacos, erős, magányos.
Magamnak számolnék magamról,
Én mindig vesztő s mindig pártos.

S jaj... hogyha meredekre hágok,
- Zuhanni is gyönyör magasról! -
Elhúznak aggódó sirások...

Tépd csak a lelkem, fekete madár!
Fekete vád, tépd csak a lelkem.
Hótakaróban már a határ -
S én még, jaj, magot se vetettem.

Sarlóval a gondosak majd vidoran
Indulnak a bő aratásra.
Galambok raja búgva suhan
Termő mezőkre, kövér kalászba.

Fehér galambom... az se marad...
Fényes, puha tolla messze ragyog.
S csak nézek utána. Lábam alatt
Vetetlen, meddő, koldus ugarok.

Ó hagyjatok már utamra mennem,
Ó hagyjatok már, ti jók, ti gyöngék!
Én bús beszédem zavaros árja
Csak riogatná lelketek csöndjét.

Derűsen ég kis léleklámpástok.
Nap-nap töltitek, pontosan mérten.
Magafogyasztó, vad lobogással
Sohasem égett. Ó ne is égjen.

A virradatban unott robot vár,
Az alkonyatban vetett ágy csábit.
Nem ismeritek - ó ne is, ne is! -
A felgyúlt lelkek rőt éjszakáit.

Tüzes aggyal, bús, nagy haraggal
Lesni új hajnalt: itt ismeretlen.
Rácsos ablakból méntaszag árad...
Ó hagyjatok hát utamra mennem!

Várnak rám, várnak. Szomorú társak
Mondják is: nem jön. Mondják is: halott...
Beléfogóztak a jók, a gyöngék,
Megbabonázták méntás ablakok...

- Bús, pogány fickók, tanyátlan népem,
Szép szidottjai, ne féljetek!
Méntás ablakok kerítő szagától
Szűz még a lelkem s megy veletek!

Csak még... ó, csak még... Ej, pogány népem,
Szerelmes népem, hisz megértetek!
Rácsos ablakban a muskátlik, ménták
Szőke, szép lányfejet köritenek...

Bűn-e, ha megálltam? Bűn-e, ha híttam?
Nagyon szerettem... mogbocsássatok!
Lám, megyek is már... Mily halottszagúak
Ezek a méntás, rácsos ablakok...

Amért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom,
Azt hiszitik, hogy ostoba
Elégedettség hallgat számon?

Amért szemem egykedvűen
Pihen a gazdagok fogatján,
Azt hiszitek ugye felőlem,
Ez a daróc kedvemre van tán?

Selyem zenéje hogyha zajlik
És illat csap meg, asszonypárás,
Azt hiszitek, hogy nem nyilallik
Szivembe százszor gyilkos fájás?

És hermelint, kincses palástot
Ha látok kancsal úri ökrön,
Azt hiszitek, mert nem látjátok,
Nem szorul össze torkom, öklöm?

Kastély márványát irigy szemmel
Míg símítom, majd szétmállasztom,
És irtózattal keresem fel
Hónapos, hideg koldus vackom.

Reszketnek akkor a dalok,
A rongyosak és hízelegnek.
Mind körülszáll, becéz, gagyog
S kedvembe jár, mint nagy betegnek.

Öltöztetnek hamar selyembe,
A kópék egy szép álomasszonyt,
Selymével lágyan az fedez be
S csókol, csókol, míg el nem alszom.

S akkor királyok bibora
Födi vállam és úgy pompázom...
Azért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom.

Csak vágjátok a gúnyt arcomba!
Ez jól esik s illik tinéktek.
Bús szánalom pókhálórongya
Rosszul takarná örvendéstek.
Tapsoljatok! Betelt a jóslat:
- Tiétek. Mért sajnálni hát? -
Hogy az nyugodt csak, annak jó csak,
Ki józan és előre lát.

Tapsoljatok! Hisz nem veszett el
Az élettörvény, mit ti mondtok.
Való igaz: ki nyilt szemekkel
S nem álmodozva jár, az boldog.
Halk ritmusok lágy lüktetésit
Ki megértette, elveszett.
S ki égre néz, a sárba lép itt.
- Ti hát a sárra nézzetek!

Szűk, daltalan világotokba
Nem vágyik tűzimádó lelkem;
De megállit az erdő bokra,
Hol egy madárfiókra leltem.
S hajadonfőtt, kitárt karokkal
Míg áldom a bukó Napot,
S a hab beloccsan csolnakomba -
Elégedett akkor vagyok.

Lehettem volna okos igás
Én is e bús életmalomban.
Thálesz, vén bölcs, az iskoládban
Nem is oly rég, az első voltam.
De jobban csábitott vizednél
Falernum lángszinű leve -
S egy ritmuson biz elfelejtém,
Hogy ennem is csak kellene.

S Melitta jött. Folyó aranynál
Fényesb haja, a dus, kibomló,
Párosz hegyén a rózsamárvány
Lehet csak keblihez hasonló.
Prométheüsz az ő szeméből
Lophatta volna a napot...
Ha a szemem szemébe szédül -
Bölcsek, csak boldoguljatok!

A szürke, szent elégedettség,
S amit adhat tömött erszénytek:
Nagy házba sok fény, csöpp melegség,
Jólét, tudás legyen tiétek!
Daltermő álmok szent világa
S Melitta él, zeng lantomon.
Minden fanyar bölcseségtekért
Egy hajaszálát nem adom.

Életbölcsek, legyetek áldva!
A parton kint vár csolnakom.
Dalos ajkam Melitta várja
S új fény int túl a partfokon,
Fele megyek lélekvesztőmben,
S ha tán lidércfény - úgy lehet! -
Zeuszra, mint ti, ép oly bölcsen
Sóhajtom majd ki lelkemet!

Bús óra ez - s már nemsokára
Úgy száll ez is a végtelenbe,
Mint bús óráim többi árva,
Csalódott néma névtelenje.

Nekem az idő mostohám csak.
Gyönyörös, forró, szép óráit
Tékozló kézzel osztja másnak -
S rám üres napok torka ásít.

S tudom, igy marad mostohámnak -
Míg egyszer csak utálatomban
Odalököm a rongy-órákat.

Megszeppen majd - s én mosolygom csak,
Hogy hazug gyászban, bünbánóan
Síromra sok, sok virágot rak.

Egyszer nagyon fájt már az élet.
Fájtak a szeplős féregarcok.
Fájtak a csókok s fájt nem tudnom:
Minek kínlódni ezt a harcot.

Ha még harc lenne! Mell a mellnek!
De kis kenyérért sántikálva,
Éhes férgekhez dörgölődzni...
Kéjjel gondoltam a halálra.

Menni, csak menni gyorsan! gyorsan!
Itthagyni minden kis cókmókot...
S lelkem a halál apródjával,
Egy kis golyóval sugdolódzott.

Te nyitod hát ki, ó te áldott,
A szent kaput a végtelenbe!
- Bohó, magad lásd, hova vágyol...
S ráütött rögtön a szivemre.

...Friss deszkaszag áradt köröttem
És zizegett a tömő forgács...
És sötét lett, s a nagy sötétben
Kezdődött furcsa sürgés-forgás.

Gyors szú őrölte már a deszkát
És kuncogtak kis éhes férgek...
Amiktől ott fenn undorodtam,
Most lakomázni hozzám értek...

- Megcsaltál, vén csont. Azt igérted,
Hogy tenálad valahogy szebb lesz.
Hittem, bolond, és idevágytam
A férgektől - az új férgekhez.

Csúf, csúf ott fenn és fáj az élet.
Fáj a csók és jaj, fáj az álom,
És mégis szép és mégis élet,
Nem baj, csak fájjon, soká fájjon!

...Kacagott a halál apródja
És elsuhant a szívem mellett...
S az orvos szólt kezét dörzsölve:
Két hét mulva már föl is kelhet!

Patakvíztiszta kék szemével
Az öröm rám is nevetett.
Mint tisztainges kis gyerek
Agyamba bujt egy komor éjjel.

Szép, szőke lányról gagyogott:
Hogy nézi magát nagy tükrében
S csókos találkozásra éppen
Éjfélre vár egy lovagot...

Szép, szőke lányról gagyogott,
Mint fehéringes kicsi gyermek...
Aztán egyszerre sirni kezdett:
Hogy sötét szemem úgy lobog.

...Szép szőke lányt én nem vádoltam.
Szép szőke lány boldog legyen!...
De fehéringes gyermekem
Reggelre úgy találtam holtan.

Futunk az uton, ki kocsin, ki gyalog.
Fáradt az igás s az ember fáradt.
Nyikorog, nyikorog az életkerék,
S messzi mezőről már hangzik elénk
Pengése, jaj, a halálkaszának.

Futunk feléje. Csupa csont-öreg áll
És bókolunk mind a vén rozsának.
Gőgösen int... S mi úgy örülünk
- Mig csapkod, egyre kaszál körülünk:
Hogy nem miránk csap, még nem miránk csap.

Virágos sajkán suhan előttem
Gyönyörre hívó perc-sereg.
S megállítani, nagy vágyódó én,
Egyetlenegyet sem merek.

Friss asszonyajkak nászi mosolya
Csalogat, unszol: csókolni jer!
Fehér fogak felém villannak
És csókolatlan tünnek el.

Hív a dicsőség. Hír kusza szárnya
Felém csap néha... utána kapok.
S fele utában karom lecsuklik.
Ej, alhatunk még, fiatalok!

Köröttem szerte szent akarások,
Nagyot merő, új, bátor sereg, -
S közöttük én, csodákra váró,
Lomha, mélázó, nagy gyerek.

Valaha Délen tüzlelkü asszonyt
Öleltek bágyadt férfi-karok.
Álmodó lelkem ott született meg,
A vérük, a vérük bennem kavarog.

Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
El nem sóhajtott szent imádság
Szálljon csak a magasba fel,
Mikor két szív szorongva, félve
Egymásra lel.

Azután hajrá! a szilaj élet
Borzolja tajtékos tarajját.
Küzdő, erőlködő sajkáit
Hullámkorbácsok hadd vagdalják.
Villámos felhők fenyegetve
Csak gyüljenek a magasokban,
Mikor két szív ujjongva, égve
Egymásra dobban.

Arany ha cseng olykor: sötétet
Nem bújok, áldok akkor én se.
Lelkem hazug, nagy szendergése
Akkor igaz életre ébred.

Kishangú nóták elhallgatnak;
Szegényszagúak szörnyű módon.
Bársonyos, gőgös takarómon
Árnyéka sincs kolduscafatnak.

Koldusnak illik: álom, ének -
Gyönyörrel tartom én a fülem
Diadalmas aranyzenének.

S ha mámorom a szél kifujja
S aranytalan fekszem a fűben:
Koldúsének, be szép vagy újra!

Dalos kedvében volt Gábor, a költő,
Dalolva ment a szőlőskertek mellett.
A venyigén pirult, duzzadt a szőlő.
Szeptember volt. Ép szüretelni kezdtek.

Telt tőkék alján vidám, erős lányok
Guggoltak szerte. Piroslott a szájuk.
Szeptember szele felkapott egy szoknyát -
S Gábor, a költő igy beszélt hozzájuk:

»Hej, lányok, szűzek, vidámak, erősek,
Nótába illők, nótába kerültök!
Reszel a hangom, még máma nem ittam.
A venyigéről adjatok egy fürtöt!

»Igy, lányok, szűzek, szépek, jószivüek,
Fehérkarúak, mint a nyárfa béle...
Ilyen karokkal venyigét karoltok...
Pedig ölelni szeretnétek véle...

»Paraszt anyátok durván szövött inge
Horzsolja húsát puha nyakatoknak.
Hej, lányok, szűzek, palotás városban
Ilyen nyakakra habselymek tapadnak.

Esőben ázik hófehér bokátok,
Nem nézi más, csak a szőlő karója.
Hej, lányok, szűzek, gömbölyü bokáknak
Ezüst csatokkal van ott takarója...

Muzsikás élet, palotás város hív,
Várnak, suhognak az aranyok, selymek...
Hej, lányok, szűzek, bolondok, erősek
Ilyen piros szájjal oda gyertek!...«

S tovább ment Gábor... Durván szövött ingen
Hullámot vertek dagadó lány-mellek.
S palotás városról hej sokat álmodtak
Ott a telifürtös szőlőtövek mellett...

S mikorra dérben didergett a róna,
Levele hullt a venyige-soroknak -
Palotás város poros kövezetjén
Piros, szűz lányok csizmái kopogtak.

Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«

Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.

Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
»Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!«

Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
»Egy percre, míg egy csók elcsattan«
Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.

»Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat«
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.

Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.

Megint rámcsapott jeges szárnya
Józan, gunyos hitetlenségnek.
Megint csak immel-ámmal élek,
S megint úr lett a »mindhiába«.

Könny, lángolás, hivés, imádság
Megint nem szent és szent az átok.
Sátánhoz állni igy hagyjátok
Imák és álmok babonását.

Lelkem tüzes napáldozatnak,
Emberség, oltárodra tettem,
S korom repdes, füst száll felettem.

Az istenképű ellökött kevélyen.
...Jöjj sátán, te fogadd tömjénem!
De vigyázz, téged is itt hagylak.

Asszony leszel, ne félj kis lányom,
Nem fogsz hervadni, kicsi árva,
Virágtalan vénleány-ágyon.

Fehér és gyömbölyű a vállad,
S rengő csipőid dallamára
Az éhesek már meg-megállnak...

Guritják már, én fehérségem,
Az aranyat az éhesek...
De te ne add, csak a kezed!
Ne félj, nem birják soká éhen...

Ez a te áldott fehér vállad,
Ha egyszer aranyvirágot hajt -
Ugye selyembe járatod majd
A te egyetlen jó anyádat?

Ó, ne sirasd, hogy gyönge voltál
S egy üdvösséges pillanatra
Erősebb volt a csók hatalma
Gőgös, szemérmes lányságodnál.

Ó, ne sirasd! Egy pillanatra
Parancsoltak a szilaj csókok.
Hiába küzdött, átkozódott
A hazug erény sápadt ajka.

Halványvirágos lányszobádba
Piros tüzrózsákat dobálva
Győztesen benyitott az Élet.

Nevess! Nézd: menekül a mult.
Viszi magával a fakult
Sok vérszegény leányemléket.

Most süss reám, erőfakasztó csillag.
Virágfejem most bujt ki s feléd bókol.
Ha nem segitsz, a férgek elszáritnak.
Most, most itass meg sugáritalodból.

Most gyülik a méz liliomkelyhemben.
Most néked érik a szépségem, álmom.
Nélküled... este el kell asznom, vesznem.
Ne hagyd, hogy mézem bús méregre váljon.

Ne hagyd, Nap, hogy csak fojtó estig éljek.
Sugarazz énrám, halványra, betegre.
Legyen szép élet ez a virágélet,
Én virágajkam hadd áldhasson egyre.

»Ne menj tovább. Hűs már az este.
Az utakon poroszló lesked.
Pihenj le. Várj. Olajjal hűtöm
Fáradt tested.
Polyállak illatos selyembe,
Kis szűzleánya én anyámnak.
Szívem fehér s fehér szívemmel
Oly rég várlak...«

»Száz angyal omló könnypatakja
Ha mosna, mosna egy szívet,
Fehérebben nem ragyoghatna,
Mint a tied.
De vár egy asszony Magdalában,
Parázna, rongy és megvetett.
S meghal, ha én meg nem bocsátok.
Hozzá megyek!«

»Miért nem hagytatok aludni?
Szépen kezdődött örök álmom.
Fehér vizek felett repültem
Fehér halottan, hattyuszárnyon.

Elértem a fehér szigetre,
Oda érnek a fehér lányok.
A fátyol alatt hervadottak,
Kiknek nem csókolt még a szájok.

»Ó, mért hívtatok vissza onnan?
Sirnak ott most a liliomok.
S örök sirásra, örök gyászra
Jött vissza csak a leányotok.

Mert nem tudjátok visszaadni
Az Ő kezének érintésit;
Fényes szeme szivemre nézett -
Azóta él s azóta vérzik.«

Fekete éjjel a földre szálltak
Izzó lángnyelvek,
Hogy kiégessék az emberszívből
A bűnt, a szennyet...

Templomok alján szikrázó szemmel
A Krisztus állott.
Suhant a korbács: »A templomomból
Ki a kufárok!«

S hasadó reggel, hogy visszaszálltak
Fáradt lángnyelvek -
Az emberszívek helyén vak, üszkös,
Tátongó seb lett.

És kiürült mind a fényességes
Templomok alja.
Bent csak az Úr állt. Lecsüngő jobbját
Egy állat nyalta...

Gyászt ver rám minden óra
Sötétitett szobákban.
Mint halottkisérőnek,
Roskad, remeg a lábam.

Ez a bűnbánat napja,
Ez a bűnök járása.
Gőgös szemekből most lesz
Alázat, könny forrása.

Jó volna már megállni.
Jó volna visszatérni.
Sokvétkű ifjuságom!
Remény, te elszállt, régi!

Jó volna térdrehullni.
Lemosni könnyet, sárt, vért.
Jó volna megtisztulni
Egy tiszta, tiszta lányért.

Millió éven millió halott
Csak hallgatott, csak mindig hallgatott.
A halálisten kapujába
Vacogva és fakóra válva
És meggörnyedve, hogy bementek
A kárhozók s a földi szentek:
Levágta őket a »mi lesz?«
S nem volt szavuk, nem, senkihez.

Millió éven millió halott
Hogy hallgatott, ó, hogy hallgathatott!
Az élet fülét mindhiába
Nyomta a halál kapujára -
Csak csönd felelt. Jaj, nem feleltek
A kárhozottak és a szentek.
Csak csönd felelt. Ó, hát mind gyáva,
Vagy mind kegyetlen, aki elért
A halálisten kapujába?
Ha én megyek, ha én megyek,
Bús vétkezők, szent emberek,
Hiú vakok és elesettek,
Térdeplők s kik bálványt öleltek
S vergődök mind a nagy talányon -
Ha én megyek, ha én elmentem,
A halálisten kapujából
Én azt a titkot elkiáltom!

Hogy roppan itt majd minden össze!
Gúnyos szemét könnyben fürösztve
Aki pogány, veri a mellét.
Robotos, komor éjszakákon
Szent lesz egy csöppnyi gyermekálom
S jaj, átkozott a bús ébrenlét.
A gázoló harci szekér
Kis talyigáknak hogy kitér!
Görnyedve, sirva, imádkozva
Ődöng a gőg. Hosszú zsolozsma
S meakulpák sikoltó jajja
Káromlók torkát fojtogatja.
Jóllakik egyszer minden éhes,
Édes testvér lesz a fekélyes
S a szolgalánc-vájott sebet
Bekötik patyolatkezek.
És jó lesz itt koldusnak lenni,
Ha élet-ur elkezd remegni
S minden gyönyört eloszt vezeklőn:
Mikor én egyszer elkiáltom
A halálisten kapujából,
Hogy - féljetek, mert ítélet jön!

-------------------------------------

Vagy ünnep lesz, orgiás ünnep!
Egyszerre mind előkerülnek,
Kiket szent félés visszatartott.
Bűnbánó, bús és redős arcok
Falánk szatirpofára válnak.
A zárdaszűzek kéjt kinálnak.
Szent álarcát a szent levetve,
Rabolni áll az útszögletre -
És zúg a jaj és zúg a korbács,
Cafatba lóg a véres forgács
A lázadó mezitlenen...
Hosszú menetben végtelen
Rabszijra füzve sikogat
Pirámishordó szolgahad.
Embercsonttal telik az árok,
Vért isznak tébolyult cézárok,
Kiket papjául kent a Baál.
Pap »feszítsd meg«-et prédikál.
Nem lesz többet szűz-bokrétás nász,
Csak hatalmasnak céda párzás,
Betegnek nem jut egy alom
S megsiketül az irgalom
És átok és kacaj lesz itt fent:
Ha én a halál kapujából
Teli tüdővel elkiáltom
A mindent oldó - semmi sincsent!

Millió éven millió halott
Tudom, tudom már: miért hallgatott.

S ki holtában is lázadott:
A halálisten kapujában
Vacogva és fakóra váltan
Tudom: jaj, én is hallgatok!

Amit akarok, az mindig szép.
És ami lesz: az rútnál rútabb.
Egyenes, tiszta utak hínak
És rovom a sikátor-utat.

Sötétben fény után kiáltó,
S a fény elől ijedten búvó -
Vonnak a zengő kiáltások
És megriaszt egy vadhangú szó.

Tikkadt, cserepes, tüzes ajkkal
Szomjazom italod, dicsőség -
De ha kínálnak, undorodom.
Fenékig iszik rongyszedő nép.

Félem az örök rontó asszonyt -
És romlást hoznak rám szerelmek.
Vér látásán irtózó gyávát
A magam keze vérezett meg.

Ami nem jön: mindig bevárom!
És ami jön: únt arcom látja.
Sírok. Szép élet, ugy kivánlak!
S halált láttat a bölcsőm átka.

Hajdan bókos alázkodással
Templomok ajtaján zörgettem.
Hajdan igét és igazságot
Hirdetni támadt furcsa kedvem.

Mellem nagy, áradó zugással
Egy más világ hitétől duzzadt.
Ki sem önthettem, már elüzött
Szemforgató farizeushad.

Ijedt, megdöbbent sikoltása
Belevágott a zsoltáromba.
Pedig, ki pusztán barangoltam,
Oázt dicsérni tudtam volna.

Mellem nagy, áradó zugással
Egy más világ hitétől duzzadt.
Egy szebb világ... de itt a földön
Adassék búsnak és koldusnak!

Dermedt tiz ujj ne kulcsolódjék
Napi kenyérért mindhiába.
Derűs ajkon hadd hangozzék már
Békesség-áldás, boldog hála...

Ah! Gipszangyalok sose láttak
Hálás, szent arcot, oly pufókot,
Mint amikor mögöttem zajjal
A templomajtó becsapódott.

Boglyakemencés, gerendás szoba,
Fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak,
Keményhitű papoknak otthona,
Nekem komor, játéktalan tanyám,
Ünneptájon meglátogatlak.

Ugy zendül még ma is az ige,
Apáim ódon, bibliás beszéde,
Minthogyha szívem még gyermek szíve,
S az arcom is még gyermek arca volna,
Mely ámul s lángol szent mesékre.

Imádságkezdés int fehér falon
És mellet veret főhajtó alázat.
A havas úton imám mormolom:
Én hazug, beteg, gúnyos istenem,
Hagyjuk fehéren azt a házat.

Zakatol, zúg, dübörög a város.
Kormos kenyeret izzad a gép.
Kavarog, bug az életi vásár,
Gyönge a gyöngébbet löki odébb.
Vézna, csigázott testek inognak,
Vérbefutottan bús szemek égnek.
Szöges korbácsát nekieresztve
Gyermekeit csak veri az élet.

Sírva, sikongva, bukdosva rohannak.
Kidől az egyik, helyibe más áll.
- S im, egy torlódó nagy utca sarkán
Egy percre megáll az életi vásár.
Egy percre bámész szemekkel állnak
Vézna, csigázott, igázott testek
S utat engednek három kis tömzsi,
Piros orcájú betlehemesnek.

Három apróság hidegtől csipett
Piros orcával nagy komolyan
Átballag köztük s ujra bezárul
A szennyes, könnyes emberfolyam.
A lelken régi pásztorzsoltárok,
Halk imák hangja száll halkan át -
Egy pillanatra - s megint az élet
Harsogja bősz, vad, harci dalát.

Nincs itt karácsony. Minek kisértesz,
Babonás mese, szép Betlehem?
Örök nagypéntek szomorusága
Ül hiteroppant, bús lelkemen.
Három királyok maguk osztoznak
Tömjénen, myrrhán, lopkodott kincsen,
És jászolokban milljók születnek,
És millióknak jászola sincsen.

Nincs itt karácsony. Mit is kerestek
Még itt, ti apró betlehemesek?
Kik Jézustokat holtra keresték,
Meg is találták a Heródesek.
Mert eljött volna, már eljött volna,
Kit sok hazug ajk fennen sóvárog -
S szólna - ostorát megsuhogatva -
»A templomomból ki, kufárok!«

Nincs már karácsony. Menjetek innen
Sietve, apró betlehemesek,
Szíjostorával a cudar élet
Úgyis mihamar elér titeket.
Gömbölyű, gyönge kis kezetekben
Összetörik a betlehem-játék,
Mint az enyémben. S lesztek ti is majd,
Bús, hiteroppant, lézengő árnyék.

Ezüst ködből már fátyolt vett magára.
Fehér gázlángok, mint a gyöngysorok
Ragyognak rajt s most imádóit várja.
Az öreg Duna meg halkan dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A festettarcú város mosolyog.

Ezer fénycsók tapad az ablakokra,
Kinyujtóznak a palotasorok
És kigyul már a gyönyör csipkebokra.
...Városhetaira, várj még! Ó, fogadd
Kivert, kirúgott, bús koldusodat!
A kapud előtt régen ácsorog.

Nem ismered már? Pedig hogy szeretted,
Ölelted mámortakaród alatt.
Zsebében akkor, hej, igaz, még csengtek,
Daloltak vígan nótás aranyak.
A szeretőd volt dalos lovagod
S egy dallal még az adósod maradt.

Itthagylak, város. Kacag a szemed
És hivogatva kacsintasz szemébe,
Kinek zsebében még arany nevet.
Imád a bárgyu, - mint egyszer magam -
S ha elfogyott, ha kevés az arany:
Ha-ha! kirúgod... Rúgd csak a szemétre!

Legyünk sokan. És gyülöljünk erősen!
Tudunk mi még. A rongykevés arany
És a rövid nász nem hagyott velőtlen.
Karunk erős és fonnyadt a te képed...
Kell már a festék... a szemed kiégett...
Piperés nászod régen magtalan.

...Fehér gázlángok gyöngye lepereg.
Keleten az ég már halványveres -
És ezer ablak álmosan mered.
Az öreg Duna halkabban dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A város képe vánnyadt, véreres...

Nem, nem gyűlöllek, beteg, céda lány.
Aranyon árult fonnyadt tetemed
Mig megvonaglik bérelt nyoszolyán;
Visszakönyörgöd szüz, pompás erőd
És visszahivnád koldusszeretőd,
Ki téged szánva, szüz tájakra megy!

Be sok a bolygód, fáradt üstökös.
Ugy vonszolod ki őket a homályból
S mind azt hiszi, hogy merész maga lángol,
Ha fénykévédből kis csóvát kötöz.

Kedvedre volna néked ez a had?
Én nem hiszem. Kérész bolygók falkája
Míg fénysörényed tépázza, cibálja,
Tudom, elönt mosolygó, bús harag.

És utálod e tolvaj kicsi bandát,
Mint én utálom s kinek bátor ívén
Mágnesszekered hiába rohant át.

Mert büszke utat jár még egynehány.
S ha téged elnyelt már az óceán,
S lopott csóvája kihúnyt bolygóidnak:
A magyar égen - mást te sem hihetsz -
A magyar égen akkor is lesz csillag!

Lilaruháju orgonabokrok
Takarják fázó, rozoga testét.
Ilyen rikitó lilaruhában
Szinte komikus már az öregség,
Ez a szomoru, ráncos öregség.
Igy tavaszonta madarak, pillék
Ha megpihennek bokraiban,
Igy tavaszonta a vén kastélyba
Egy darab élet-álom suhan.

Ráncos szemhéján, redős ablakán
Száz cérnavékony sugár ficánkol.
S ahogy az egér végigfut rajta,
Akkord csendül ki a zongorából,
Vén, ottfelejtett, rossz zongorából.
A sok pókhálós, álmodó termen
A zongorahang hogy átrepül:
Megmozdulnak a lilaszín bokrok,
S a régi kastély ünnepet ül.

...Muzsikás, édes, mámoros este.
Nehéz csillárok ragyogva égnek.
Cifra libérjás tár kapuszárnyat
Hatalmas urnak, gazdag vendégnek,
Hatlovas urnak, fényes vendégnek.
Bókol a vendég, bókol a gazda.
Boglárok, láncok fénye csodás.
S virágos erkély homályos mélyén
Rázendül halkan a palotás...

Lágy parfümillat halk, puha szárnya
Suttogó, édes beszédet ringat.
Szőke komteszek selyemcsipkével
Tompítják fényét gyöngyvállaiknak,
Vakitó fényét gyöngyvállaiknak.
Muzsikás, édes, mámoros éjjel
Összekacagnak vertezüst kupák -
S a zenés termen halk csendüléssel
Lánynevetés nesze surranik át.

Most tánclépésben, nesztelen, szépen
A kis gróf szőke komteszt visz táncba.
Nehéz csillárok fehér sugára
Beléfonódik szőke hajába,
Nagy, diadémos szőke hajába...
Komoly lorgnettek bólintva nézik,
Míg elsuhannak a függönyön át...
És csókzenére kelnek a parkban
Tóparton alvó petuniák.

Muzsika halkul... szél kel a parkbul...
Nini, a csillárt már oltogatják.
Pedig én éppen most köszönnék be.
(A poétát itt csak jól fogadnák!
A poétát itt mindig fogadták.)
És már belépek és már köszöntöm
A ház urát... s mi kezemhez ér,
Telt kupa helyt csak porlepett lim-lom
S a zongorában fut az egér.

Pókhálós, hámlott, repedt falakról
Szomorún néz rám sok törött ablak.
Még legjobban járt, amelyik régen
Magaszántából maradt meg - vaknak,
Magaszántából megmaradt - vaknak.
Az tán nem látta, hogy lettél vidám,
Kacér kastélyból egértanya -
S hogy nem maradt a régi pompából
Csak ez a tavaszi lilaruha...

Hej, uj század jött. Harcos, acélos,
Bátor szemében gúny, nem alázat.
És nőni kezdtek - lásd, hogy megnőttek
A faluvégi bús bogárházak,
A faluvégi rongy bogárházak!
A robotos nép átlépett rajtad,
A kis gróf is, lásd, ekét fogott...
S csak ő sirat, ha emlékezőben
Végigsimítja vén homlokod.

Aludj, aludj hát. Lilaruhában
Az orgonáid jól betakarnak.
És nő fölötted, el is temet már
Puha palástja regés avarnak,
Rokokós, édes regés avarnak.
A munkás fecskék új fészket raknak,
S ha megpihenni rád száll olyik,
Nem ébreszt már fel; sem a poéta,
Ki küszöbödön álmodozik.

Senkise küldött. Hát minek jöttem?
Csúszós, köves lesz, tudtam, az út:
Véres mögöttem, köves előttem,
Meredekjárni vándorsarút
Mégis kötöttem.

Senkise küldött. Pocsolyán, tűzön
A magam vágya, átka vezet,
Vaksors írását én nem betűzöm,
Sírva se mosom sok sebemet.
Ha sors, hát űzzön.

Alant tipegni parányi sorban
A hangya-élet hí vissza most:
Morzsát csipedni és jóllakottan
Faltőbe ülni s egy huzamost
Szunnyadni ottan...

Nem mehetek már. Senki küldöttje
Lihegek-lógok ég s föld között.
Lemenni gyáva, feljutni gyönge -
Várom a fojtó, irgalmas ködöt.
Csak már befödne.

Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.

A tearózsák most is nyitnak.
Egy tőnél macska hever.
Apó nézi: megállunk itt-ott,
Lesimít lassan egy-egy szirmot,
Hernyót, mit a földre seper.

Hószin agár mereng a lépcsőn.
Átlépjük. Ránk se szököd.
Csak várom, hogy az ajtót nyitja
A mosolygó lenszőke Gitta...
Igaz, hisz tőle jövök!

Bent semmi nesz. Be sem megyünk.
Széket tol apóka elém.
Egy vázában az ő virágja.
»Elviszem a Gitta nászára.«
S apó szól: »Hát... majd viszem én.«

A fénycsík, ni, hogy nő a lépcsőn:
A vén agár is szalad ám.
Lentről a macska oldalog.
Apó nevet... Komoly dolog.
S szól: »Gyerünk. Hol az a lány?«

Tétlen gubbasztok vak sötétben,
Hajnalt nem váró nagy madár.
Fényivó szemem gödrébe mélyen
Csak hosszú éjszakára vár.

Nem kellesz Nap! Ne lássam én még
Rongy kis csaták rongy katonái!
Jöjj, szeretőm, barna sötétség!
A lelkem békecsókot áhit.

Robotjaunt karom nem mozdul.
Piheni száz meddő tusáját.
»Mi lett, no lám, a vad harcosbul!«
A hízott törpék kiabálják.

Hát roncs. Merése vakmerés volt.
Veletek nem szállt buta pörbe.
S most temetője vaksötét folt:
Feledés puha, irgalmas öble.

Hát roncs. Didergő sivatagba
Parazsa önmagába roskadt.
Tetőre tört, s letört alatta
Szűk lajtorjája a magosnak.

Vége. Sírjára rákaparja
Új, szebb csatáknak éhezője:
»Magával küzdve bukott porba,
Nem hízott törpékkel vesződve.«

Ki vagy, honnan jössz, szép, sápadt asszony,
Kivel búsálmú, télálmú éjek
Asszonykereső lázak után
Telerajzolták a nagy sötétet...
Álmok asszonya, ki vagy? honnan jössz?

Síró, kis nóták téged idéztek?
Ha rám hull kékes, nagy hajad árnya,
Nyilik a lelkem, nyilik az ajkam
Nagy, sose gondolt melódiákra...
Babonás dalok hozója, ki vagy?

Oly busan jössz... jársz..., lépsz a szivemre...
Lábad nyomára könnyek peregnek.
Tied a nótám, a kacagásom.
Ki vagy? Honnan jössz? Nem baj! Szeretlek.
Ha a halál vagy, jobban szeretlek.

Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.

                       *

Becéző, búgó, halk gügyögésre,
Mesemondásra durva az ajkam,
És szomorú a szemem nézése.

Sírás tör ott fel, csuklón, rekedten,
Ahol én járok, ahol szeretnek,
Temetős, rontó, mérges a kedvem.

Asszonyijesztő, fekete este,
Mikor gyermek sír s koporsót érez,
Nekem barátom, téged ijesztne.

Én a magam nagy álmát virrasztom,
Asztalom sarkán koponya nevet:
»Te és egy asszony? Te és egy asszony?

Ezer rontástól ha meg is véded,
De magad ellen, csúf szived ellen,
Rontásod ellen ki védené meg?«

                       *

Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.

Asszonysimitó két sötét szemem
Akkor majd meg se rebben.
Pedig asszonyok suhognak, súgnak,
Sírnak a közelemben.

Mind eljön, aki egykor szeretett
S kit én szerettem volna.
Ó kín, hogy akkor fel nem ülhetek
S nem szólhatok korholva:

»Szép asszonyok, a ravatalomat
Könnyes virág ne lepje.
Ki itt fekszik, az asszonyrikatást
Éltében sem szerette.

Vig asszonypajtás, nótás szerető
Volt ideálja néki.
Élni tanított szépen és vígan.
Maga nem tudott élni.

Szép asszonyok, a ravatalomtól
Kiki szeretni menjen.
És sirjon értem boldog könyűt
Mámoros szerelemben.

Bús asszony gyásza sosem igazabb
S nem gyászoltabb a régi,
Minthogyha csókját az uj szeretők
Csókjában újra éli.

Szeressetek. Én piros ajkam
Feltámad minden csókban.
S élek asszonyok csókos ajakán
Örökre koporsótlan.«

Csak sohase fájjon tinéktek
Az én furcsa, dacos fejem.
Hogy merre nézzek, hova lépjek:
Majd csak én kémlelem.

A kályhasutból, vagy ahová
Jósorsotok beültetett,
Az én esés-keléseimen
Ti csak nevessetek.

Jól vetve a fejetek alja
S emésztetek. Mi kell tovább?
Mért mocskoljátok hát örömmel
A hegyjárók nyomát?

Engem napközel, bús magasság
Ragad, vezet sziklás úton.
Dalokat élő dal bolondja:
Kinek fáj, ha bukom.

Kell, hogy nap-napra érütését
Számlálja itten mindenegy?
Lassan pusztulni el vagy gyorsan
Nem egyre megy?

Kislány, szakítsd le azt a pártát.
Kérő jön: add oda magad!
Búbánat, asszonykönny, csalódás
Utánam nem marad.

A hegytetőn tüzek lobognak,
Pihenhet, ki felérkezett.
De addig - dalolok, mosolygok,
Vágyok és érezek.

Ha dalt hallotok, zengőt, méltót,
S hallga csak! én mondom a dalt,
Gondoljátok: valaki fent jár,
S magasba tart.

S ha dalt hallotok, sirót, törtet,
S hallga! én mondom komoran:
Gondoljátok: felfele indult
S most lerohan.

Gondoljátok... ej, mit bánom én,
Mit gondolnak rozsdás agyak?
A kályhasut nem prófétaház -
S engem szólitanak.

Megyek... Hát ne fájjon tinéktek
Az én fejem egy percre sem.
Koszorúsan vagy összetörten -
Mindegy - az én fejem!

Megjöttem. Lásd, nem rosszkedvű utas,
Aki virággal lép be szőnyegedre.
Az ut pora csak arcom verte, lepte,
S szomjas vagyok. Ma mámorral itass!

Törüld le s csókold büszke homlokom.
Mitől remegsz?... Vér? Eh kis hajsza volt...
Virágot hoztam, édes, nézd, szagold!
Nász kezdetén ki sir a harcokon?

Fattyú dicsekszik. Csókolj és ne kérdezz.
Hát... a rabtartó kővel hajigált.
Nem fáj már, nem. A vánkosunk csináld.
Nászunk kezdődik, te édes, te édes.

Igy... igy... ölelj! Ha álomba csókollak,
Bársonykarod úgyis lefejtem én,
És nem lel nálad a hasadó holnap.

Mert míg rabszolga sir, nyög e világon,
Szeretőd könnyes, fekete szemén
Égő tüzes kin a csók és az álom.

Pirulva vallom, hogy a hátam
Nem görnyedt s mellem nem zihál.
Bár sok telet keresztülfáztam,
Nem csetlem-botlom nyavalyásan,
S a vállam sem költői váll.

Keserű, sok nagy vonaglásom,
Emberharc, bánatok szele
Megérzik pár forró iráson, -
Büszkére termett arcvonásom
Gúnyos gőggel dacolt vele.

Szemem se beszél poétárul.
Nem divatos költők szeme.
Semmibe mélán el nem bámul,
Könnyet tüntetve el nem árul, -
Merész, szikrázó, fekete.

Harcokra, öklöző harcokra
Apám e testet adta rám.
De a lelkem halk rimek bokra,
Zengeni kezd kis sirásokra.
Poéta, szent volt az anyám.

Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.

Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászrakongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.

Ó ismerős szemek,
Sötétek, messze nézők,
Mindig távolba nézők,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzők,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.

Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrűl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)

Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.

Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.

Tékozlóan osztotta csókját
Mindig másnak és mindent másnak,
Nekem bolondnak nem maradt
Csak a megbánás és bocsánat.

S már így lesz. Igy lesz: dus ölén
Senki gazok vigan turkálnak.
Szivem veri az indulót
Halálig már a céda bálnak.

Élet-kisasszony, kőszivű,
Nem látja meg már esdő arcom
És csókja nélkül hullok el
Ezen a csuf, halálos harcon.

Mi közöm ezekhez
S mi közük nekik hozzám:
Gondolom, mikor sok
Gondatlan arcra nézek.
És mért is hallgatom,
Hogy ezek mit beszélnek.
És mért is engedem,
Hogy fürkésszék az orcám.

Oly messze életem,
Oly messze-messze tőlük,
Mint távoli sziget,
Mely nagy toronyból látszik,
S mint távol dongó-dongás
Remete kunyhójáig:
Ugy hallatszik csak hozzám
Kacajuk s keringőjük.

Ágyamba úgy fekszem,
Mint havas temetőbe.
S mégis itt ébreszt fel
Minden nap új fájásra.
Csak messziről csilingel
Egy asszony kacagása -
Oly messze életem,
Oly messze-messze tőle.

Gondolom: ha egyszer
A függönyt leeresztem
És nem húzom fel többet,
Hiába költögetnek,
Hiába csöpp szándékok,
Kis vágyak, kenyértervek.
Gondolom: de jó lesz...

-----------------------------

És reggel újra kezdem.

Akáca-sorban nádtetős viskók;
Mögöttük hitvány szalmarakásba
Hétszűkesztendő szűk aratása
S mint aszott mellen sárgaréz-ordó
Fityeg a földön pár napraforgó.

Szegény, sovány föld, én anyaföldem
Termő erőjét, emlői hamvát
Ur-szeretői rég learatták
S hogy ne csúfítsa az úri ágyat,
Hitvesül adták hitvány jobbágynak.

Szegény, sovány föld, én anyaföldem,
Kínlódva készül bús aratásra.
Fáj a vetés és fáj a barázda.
Minden nyárvégen gyérebb az asztag.
Eb, aki bánja. Jó a parasztnak.

Barna paraszt áll barázda-szélen
Délibábot lát: messze hevernek
Szűzkövér gulyák, szűzkövér rendek.
Vasizmos öklét utánuk tárja -
S veszi az utját tengerenátra.

Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.

Hol jártam, sírtam, fájtam,
Mig újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.

Békés szelid tanyák
De messze elmaradtak;
Hiába integettek
Hamvas, hívó, lágy kezek.
Nem tud már az megállni,
Csöndes halálra várni,
Ki tűzhalálra érkezett.

Elégni s elaludni,
Ó hiszen ez az élet.
De szikrás s messzilángú,
Hogyha poéta élte.
S ha fáklyacsonkját egyszer
A síri ürbe ejti,
Mondják: szép volt s megérte.

Én vallom s írom ezt
Bátor szivvel, vidáman
És megcsóválom fáklyám
Előtted is városom.
Sustorgva szikrázik már
És nem sok már a csonkig,
De nem sírok s nem átkozom.

Ó szép volt, ép volt mégis,
És mégis ez az élet.
Enyém volt csókja, kínja,
Vágya, viharja, vére.
Ó szép volt, ép volt mégis
S tebenned is városom
Szállt egy-két szikra az égre.

Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szivre,
S tán egy-két könnyed is érzem.

Köszönöm, városom,
Vén Duna szeretője,
Te busásan fizettél
Pár búcsús alkonyaton.
S most - messzi városokba!
Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.

                        (Pozsony.)

Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.

Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.

Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.

Kóbor ebek bokámba marnak,
Elűz gazdám, a gazdag élet.
Én bús utam, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.

Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtő távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.

Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha ők melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.

Nézd csak: a bőség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.

Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.

Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsőség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyéből úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.

Vén paloták csöndben vénülnek,
Hidak alatt hintáz a Hold.
Régi balkon virágos szélén
Egy fehér asszony kihajolt.

Fehér csipkéje leng az éjben.
Ragyog a Hold s az asszony válla.
Száz gondola suhan a mélyben
S az asszony az enyémet várja.

Fehér gondolám vérrel festem
És ácsolom bús verejtékkel.
Jaj, elkészül-e sohanapján
És odaér-e egyszer éjjel?

Vén paloták csöndben vénülnek.
Venézia, elérhetetlen,
Venézia, szépséges asszony,
Ma megint, megint nem mehettem.

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot,
Kinek szerette szép halottja van.

Halkan haladj a bánatsátor mellett,
Melyben most virraszt a bohémi gyász.
Mert aki annyit vigasztal s nevettet,
Sirni akar most a komédiás.

Kinek ajakán Lear bánata csuklott,
Ó élet gyásza, szörnyű temetés,
És minden gyászon minden könnye hullott,
A magáéhoz könnye már kevés.

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Köszöntsd halkan a jó bohémbarátot,
Mert sír a szive, és csak szive van.

A csúcson, melyre már fölértél, vátesz,
De szép lehet a napfényes világ.
A vad zsivajból ott halk suttogás lesz
És nem kinoznak diszharmóniák.
Káromlás, átok oda el nem érhet
S te nem látod már csak az örök szépet.

Vihar nem jár ott. Hajad nem zilálja.
Békén szürcsölöd a Léthe vizét.
Fölötted leng az istenség szakálla
S amit a szem lát, mind isteni szép.
Szépség vetése úgy nőtt ki magától
S amit arattál: egy marék virágból.

Boldog vagy-e? S a csúcsról ha lenézel
A völgybe, hol a mult folyója fut,
Látod-e még barnafürtös fejével
Látod-e még a kis zsidófiút,
Ki - hátán háza, keblén kenyere -
A völgyből indult föl a csúcs fele.

A csúcs felé, amelynek meredekje
Kálváriánál is kálváriább.
Mert kő hullott a kis zsidógyerekre,
Mikor zengte az első áriát,
Az áriát, mely szép volt és magyar volt
S nem volt mögötte félezer magyar hold.

Nem volt mögötte csak egy bús zsidónak
Gyönyörű érző és vérző szive.
Költőnek, jósnak, búsnak, újítónak
Hétszer kell itten vezekelnie.
Barna hajad a gyászokban fehér lett,
Hanem a csúcsot - mégis csak elérted.

A csúcson, melyre már fölértél, költő,
De szép lehet a megbékélt világ.
Titkát kitárta már két emberöltő
S kincsüket is a mesés indiák.
Bölcs szemed látja már az élet titkát
S a szomszédban vár jó Reb Mayer Litvák.

A szomszédban: a Halhatatlanságban,
Melynek ágyát te vetetted neki,
Nagyapád mellett még egy csöndes ágy van,
A párnáját most ő rendezgeti,
Hogy jó puhán és melegen találja,
Ha megtér hozzá majd az unokája.

Kis sárga virágot
Küldött a nagy orosz puszta.
Sirt a hegedű,
És sirt a szivünk, hogy húzta.

Kis sárga virág,
Ó mennyit kellett már fájnod,
Mig megszólaltattad
Lelkünket: a magyar álmot.

Kis sárga virág
Szivünket szivéhez húzta,
És ölelkezve sírt
Két árva, végtelen puszta.

Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.

Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.

Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.

Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.

Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.

Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?

Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.

Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.

Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.

Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.

Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?

...Soracte ormán zöld az erdő,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.

Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.

Késett vendég az élet-lakomán,
Mire vársz még itt és mit keresel?
Mig álmodozva jöttél az uton,
Helyedet régen más foglalta el.
Az asztalodhoz más telepedett,
Másnak mért mámort aranyos kehely.
Vig zeneszóra más ült ünnepet
S az asszonyodat más ölelte el.

Késett vendég az élet-lakomán,
Ügyes senkiknek áll a pillanat.
Mire vársz még, és mi vár még reád:
Keserű korty és keserű falat.
Késett vendég az élet-lakomán,
Azért sajnálni semmit sem szabad.
Ügyes senkiknek kívánj jójszakát,
S az ajtó előtt lődd agyon magad!

Dús Fáraó, kőarcú élet,
A siralomnak vess már véget.

Elég nagy a bánat-pirámis,
Legyen a sok rab már vidám is.

Folyton csak siró arcot látni:
Csúf látvány lehet, nem királyi.

Dús Fáraó, lásd úribb volna
Lenézni vidám boldogokra.

Szétszórni egyszer kapzsi kincsed,
Legyúrni egyszer a nagy Nincsent.

Minden koldúst bíborba látni,
Fáraó, az lehet királyi!

De minden könnyet elfogadni
S királyilag sohasem adni:

Dús Fáraó, kőarcú Élet,
De nyomorult a mesterséged.

Hol éltem eddig, jaj, hol éltem!
És merre jár,
Kivel életem elcseréltem?

Rágörnyedek az asztalomra.
És átkozom,
Ki az életem bitorolja.

Vacogva járok fagyos télben
És valahol
Jár a bitorló napos délen.

Gazdagok asztalához ül le
S neki zenél
Az élet mesterhegedűje.

Aranymezők neki teremnek,
S ebéd után
Havanna-füstnél elmerenghet.

Kék távolok titkukat tárják
S ha kedve száll,
Kék távolon autón száll át.

S hol pálmakertes örök nyár van,
Egyet füttyent
S leszáll a hercegnő parkjában.

Az asszonyom ágyára űl le
S neki zenél
Minden mámorok hegedűje.

He egyszer szembe hozza utja,
Ő lesz a szép
S én leszek a rútak rútja.

Gőggel nevet szegény arcomba
S csak én tudom:
Hogy mindenét tőlem rabolta.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
A gond denevérét elhessegetem.
Szálljunk be, szivem, vár az autó.
Hajrá, száguldjunk autósebesen.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Úr lenni s a gondra fütyülni vidáman.
Ó szép zeneszó: zeng az autó,
Ki bánja, ki bőg lent utána a sárban.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Száguldva elérni a dús lakomákhoz.
A vállunkon ma selyemtakaró.
Ki bánja, hogy ott lent kínlódva ki átkoz.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Tokaj aszúját szürcsölni merengve.
Asszonyunk válla milyen ragyogó,
És még ma övé lesz mind India selyme.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Levetni a rongyot, nevetni az átkot.
Urságunk végén vár új sirató...
Szálljunk ki, szivem.
                        Az autó megállott.

Város, város, ahová most
Életemnek furcsa sinjén
A vonatom berobog,
Egy magányos félfülkében
(Ennyi jutott, tudod, nékem)
Szüntelen rád gondolok.

Város, város, ahová most
Fagyos tájrul ajándékul
Hozom forró szivemet:
Olyan vagy-e, amilyennek
Lelkem, a vén álom-piktor
Vonat utján festeget?

Város, város, mi vár benned?
Gyásztorok, borús szerelmek,
Vagy nehány vig áldomás?
Életemnek furcsa sinjén
Percnyi füttyös kis megálló
Vagy nagyobb ez állomás?

Város, város, látni engedd
Beköszönő vendégednek
Sikátorod, palotád:
Várnak-e mondd, nyilnak-e mondd,
Tavaszi szent akarattal
Engem váró lány-csodák?

Város, város, büszke terek,
Karcsú utcák sírva látnak
Vagy mosolygó boldogot?
Öt perc még az érkezésig
És szivem, mint dob verője
Gyermekkézben, ugy dobog.

Város, büszke Bácska szíve,
Neved hallom és megtorpan
Paripám, a gyorsvonat.
Babérral vagy könnyesővel
Jöjjön immár: büszke fővel
Én bevárom sorsomat.

Uri mivoltunkra
Sok-sok bankót költöttünk.
S uri szokás szerint
Vörös frakkot öltöttünk.
Őszi szokás szerint
Félvér lóra felültünk,
Ősi szokás szerint
Rongyos mob állt körültünk.

Hajrá, nemes falka,
Karcsu mének, agarak.
Uri mivoltunkból
Lám még ez is megmaradt.
Bácskai szélben száll
Vörös frakkunk uszálya,
Vörös frakkunk szárnyát
Éhező mob cibálja.

Hajrá, nemes falka,
Magyar élet van itt még.
Fekete földekre
Hadd hulljon a veriték.
Hajrá, nemes falka,
Kutyabőrünk vetője.
Haj, mének, agarak,
Rókafogni előre.

Hajrá nemes falka,
Bozóton át, árkon át,
Űzvén csak üldözzed
Vörösfrakkos vén komád.
Bozótban, barázdán
Rókát rejt még a haraszt,
De jó, hogy kiüzve
Belőle már a paraszt.

Karcsú kanca táncol
Most alattunk, ihaja!
Agarunk nyomába
Nem ér fajtánk sok baja.
Karcsu kanca táncol,
Karcsu kancsónk ha ürül,
Sirjában ősapánk
Igazában ugy örül.

Hajrá csak, hajrá csak
Vörös frakkal előre!
Vörösen kél a nap
Már a magyar mezőre.
Vörös napkeltétől
Alkonyunk nem messze már
Haj mének, agarak,
De torszagu e pohár!

Torszagu poharunk
Vágjuk bé a tükörbe!
Tamburás vig banda
Ide álljon félkörbe.
Ne halljuk, hogy zug már
Túl a vörös zivatar -
Vörös frakkban igy vár,
A halálra igy vár,
Aki ur volt és magyar.

Az én utam nem híves
Csöndes tanyákra visz,
Hol békés, néma szántók
Lassú esőre várnak.
Az én utam két sorban
Kis házak nem szegik,
Sem jószagú szegfűi
Pihegő lomha nyárnak.

Nem boldog révbeérők
Utja az én utam.
Ne is jöjjön velem,
Kinek van célja, álma.
És asszony, az se jöjjön,
Kit szelid anyaság
És csöndes otthon csábít,
Mert vissza nem találna.

Sebes, sokvágyú szivem
Ahol majd megpihen,
Kő lesz vagy asszony keble:
A mindentúdó tudja.
De szent lesz hogyha kő
És örökéltű asszony:
Utam magyar poéták
Áldott, átkozott útja.

Fakó napok vén szatir-arca
Rám vigyorog: Hát mégis itt vagy.
Fakó napok, lám, határt szabtunk
Határtalan szép vágyaidnak.

Fáklyás nagy tüzek babonását
Már szelid lámpák fénye vonzza?
Hol van a büszke lázongások
Békétlen, tüzes garabonca?

És hol vannak a kék hegyek,
És hol a mesék Indiája?
A vágyak yachtja elakadt,
S nem száll már Operenciára?

Toronytetők holdkórosa
Kis sikátorban vár a napra,
Vagy nem is vár, és vége már,
Hogy lesz valaha virradatja...

Egy este majd csak én is elmegyek.

Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.

Egy este majd csak én is elmegyek.

Álmos komondor kikisér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?...

Egy este majd csak én is elmegyek.

Reggel: hideg, ködös, borús
A lelkem széles nagyutcája.
Unott utján akkor vonúl
A karaván a robotjára.
S végigtapos a lelkemen
Minden szegény és minden árva.

Dél: szent magosban süt a nap,
Minden virúl és minden fénylik.
Piros autók porzanak
A lelkem nagyutcáján végig.
Piros autón száll a vágy
És meg se áll a messze égig.

Este: ezer láng fényiben
Uszik a lelkem nagyutcája.
Selymes asszony suhog tova
Mint karcsútestű büszke páva.
És száz ablakból szomjasan
Száz fájó vágyam néz utána.

Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.

Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.

És ólmot öntök hallgató fülembe,
Mert esti csöndben csókzenére vágyik.
S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme,
Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.

És erős béklyót csatolok kezemre,
Mert bársony vállat simogatni vágyna.
Erős béklyóban bünét vezekelje,
Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.

A szépségének aszkétája lettem:
Vak zsoltáros az élet arany-hidján.
És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen,
Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.

Este. Irigy fésüpántjából
Kibomlik hullámos haja,
Minthogyha csak szólitana,
Hogy remegő ujjamra fonjam.

Selyempillák hosszu pihéje
Mikor lassan alámerül,
Álmodva ismeretlenül
Igent mond egy gondolatomra.

Az arca olyan fehérfényes,
Minthogyha hóra süt a nap
És én ott látom magamat
Születő szűz gondolatában.

Szivéből piros vércsöpp indul,
Csipkék alatt fut sebesen
S ahol nem rejti csipke sem,
A bőrét felrózsázza értem.

Ideges, szép, fiatal válla
Ha kibukkan a lágy fodorból,
Egy sóhajtással arra gondol,
Hogy: ha én látnám, ha én látnám!

És gőgös és csókvágyó melle,
Fáradt, átlátszó kezei
Nekem akarnak tetszeni,
Mikor langyos vizében babrál.

És az egész pompázó nő-test
Az éjbe mámorosan zengi:
Tied, tied akarok lenni!
- Csak ő nem hallja, csak ő nem hallja.

Köntösét, melybe öltözik,
Ha a nagy est leszállott,
Aranybetűkkel himezzék
Sápadt, szép szűzleányok.

Sápadt leányok tűje
Nyomában vérük serked.
S mig vőlegényük várják,
Himezzék ezt a verset:

Nagyon-nagyon szeressen
És mindenről lemondjon,
Ki uralkodni készül
Ezen a bús bolondon.

Mert nagyon-nagyon szeret
És mindenről lemondott:
Hirt és bért porba vágott,
De nem csinált bolondot.

Sápadt, szép szűzleányok,
Jaj, mi is erre várunk.
Csak jönne, jönne már el
A mi szerelmes párunk.

Sápadt varróleányok,
Mig vőlegényük várják,
Igy öltsék köntösébe
Bánatuk halk zsoltárát.

S a köntös, melybe vágyát
Száz váró sziv himezte,
Előttem alázattal
Hulljon le akkor este.

Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.

Kislányos most is, otthonos,
Mintha tegnap is itt járt volna.
Sötétben is, lám, rátalál
Feketeleples asztalomra.

Régi lomok, bánatok között
Kutat gyürüs, halovány ujja.
Régi lomok, bánatok között
A szivemet keresi újra.

Egy vén sarokban rátalál
Egy régi-régi, bús hárfára
S ujjai alatt sirni kezd
Régi esték melódiája.

Régi bánatok felfigyelnek
Halavány ujjak halk neszére
S a lelkem sötét szobájában
Emlék-hárfának zeng zenéje.

Szólok hozzá: én asszonyom...
S a fehér fantóm elszáll menten,
Hová lettél, én asszonyom!
Megint sötét szoba a lelkem.

Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó, csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelidnek, szépnek,

Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a multat,
Csuf, gyáva, céda multat
A mély pokolra küldi.

Az anyám kezét fogom,
Áldott kis szőke gyermek;
Virágok vasárnapján
Falusi kis templomba
Áldozni most vezetnek.

Ó, csudatévő csókok,
Mámor, tavaszi, tiszta,
Ha értem jő a multam
Bűnnel, arannyal, fénnyel,
Jaj, ne adjatok vissza!

Oly távoliak minden dolgok.
Szivemben és szivem körül
Csak békét s bölcs türelmet hordok.

Hogy elcsitul, lám, minden vágyás.
És minden sóhajt csönd nyel el:
Halálos csönd: semmitse-bánás.

Oly távoliak minden dolgok.
S a gyermeken, ki tegnap voltam
Ma már fölényesen mosolygok.

Én surrantam ki a perronra?
Én utaztam minden vonattal
Pestre, Párisba és Londonba?

Én vártam kint a kék mezőben,
Hogy rámtekint a meseszép nő,
Aki bent ül az étkezőben?

Én sírtam, hogy nem nézett vissza?
Finom fejét oly rég nem láttam.
Pálmás nyarával várta Nizza.

Ó hogy álltam, vártam hiában.
Szivem, mint lámpását az őr,
Vonat elé messze lóbáltam.

Oly távoliak most e dolgok.
Szivemen, a véres lámpáson,
Most gyászfekete ernyőt hordok.

Ajkam és szemeim lezártam.
Szépség vonata fut az éjben -
S halott az őr a bakterházban.

Ugy tartogatlak most magamnak,
Mint nemes borral teli serleget.
Ajkamtól félre-félre tollak,
Hogy tovább élvezhesselek.

Karcsú ezüst királyi serleg,
Aki csak lát, a vére föllobog.
Ilyen mámort még nem teremnek
Bánatok, bűnök és borok.

A gyönyörüség került engem
És most igéri habzó italát.
Ezüst serleggel a kezemben
Elzengem-é még a mámor dalát?

Ó küldd már a halálos mámort
S összeroppantlak ezüst serlegem,
Kiből én ittam s kiben a halál forrt,
Ajkához többé senki ne vegyen.

Mit akarok -
És mit akarnak tőled
Bíborszín dalok, bíborszín virágok,
Miket a lelkem dult őszi parkjában
Ideges kézzel szaggatok estenden
És rád dobálok.

Türöd-e csak,
Vagy szereted is őket?
Símogatod a szókat, mint a selymet?
Szivedhez hagysz-e utat szegényeknek -
Vagy rémülten, mint ruhádról a pókot,
A földre sepred?

Ne bántsd őket.
Forró poéta-álom
Emlékeinek adj helyet szobádban.
Majd unokáid hogyha rábukkannak,
Megilletődve nézik a szent asszonyt,
Kit én imádtam.

A kezünk titkos beszédét érted-e?
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.

Az enyém - tüzes lüktető erű -
Beszél: »szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.

S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot«.

A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak...

Valami nagy szerelmet,
Viszonzott nagy szerelmet
Áhitott már a lelkem...
Én csak busan szerettem.

Mosolygó száz leánynak,
Igérő száz leánynak,
Szerelmét csak nevettem...
Én csak búsan szerettem.

Nem is élő leány volt.
Halott szép szüzleány volt,
Akiről énekeltem.
Én csak búsan szerettem.

Bolondul mindig búsan,
Csók közt is mindig búsan
A szivemet verettem.
Én csak búsan szerettem.

Most habfehér szoborba,
Vénusztestü szoborba
Csókok vágyát leheltem...
Szabad-e még szeretnem?

Mint áldozó az ostyát,
Ugy vonnék ajkaimhoz
Most egy fehér kezet.
Csak sima bársonyát
Boritaná már e szemre,
Mely százszor könnyezett.

Ó, százszor áztatták
Könnyei már a földjét
Sötétlő, mély cellának.
Sötétlő cella szivem
És benne térdepel
Egy ősz barát: a bánat.

És bent örök misét mond
Egy asszony-kép előtt,
Kit régholt mester festett,
És minden hajnalon
A vágyak ostorával
Végigveri e testet.

Örök mosolytalan
Tekint a fehér asszony
A térdelő barátra.
És zeng, zokog tovább
A fájdalom miséje.

----------------------------

Ó, asszonyom, ha látna!

Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.

Ahogy ülsz békén. Ahogy lassu ivben
Karod mozditod lágyan és szeliden,
Kibomlott hajad igazitod hátra.

Szép szád hallgat, mint mesebeli rejtek.
Aztán fáradtan a kezed leejted.
Mint kinyilt nárcisz hull piros ruhádra.

A toronyóra kondul: kettő... három...
Aludni kéne... S gyűrt-vetett párnámon
Behunyt szemem az álmot fájva várja.

Életem ékszer-ládája felett
Éjszaka jöttén
Kutató szemmel, busan térdelek.
Az életemből mit adjak neked?
Én nem gyüjtöttem drága kincseket.

Gyöngyvállaidra gyöngysor illene.
De ékszer-ládám
Csak jéggyöngyökkel van telis-tele:
Fagyott könnycseppek csillogó sorát
Gyöngyvállaidon gyöngyként hordanád?

Smaragd nyakék is hószin nyakadon
Milyen szép volna.
De nincs nyakékem: csak a fájdalom,
Mely hideg éjen érted fojtogat,
Smaragd nyakéknek vedd bánatomat.

S egy égő rubint szép fürteiden
Királyi volna.
Égő rubintnak vedd vérző szivem,
Füzd a hajadba, büszkélkedj vele.
Asszonynak nincs még ilyen ékszere.

Ne féltselek?
Hát parancsold meg,
Hogy ne nézzen rád senki férfi
Mohó asszonykivánó szemmel;
Pillantásában ne üzenjen
Vágyódó vijjogó szerelmet;
Ne lássa meg királyi melled,
Rengő csipkés vonagló vállad,
Gyönyört himbáló csípőd vonalát,
S lehunyt szemmel menjen utánad,
Mint szentkép után ájtatos barát.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Ne féltselek?
Hát parancsold meg:
Ne lássam én se dus selyemhajad,
Mely másnak bomlik majd fölébe
Fésütelen... Ne lássalak
Beszökni árnyas barna éjbe,
Lehullni, jaj, másnak ölébe;
Ne lássalak, jaj, én sem, én sem,
Amikor mindent odaadsz,
Amikor mindent másnak adsz
Szomjas kigyózó ölelésben.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Gyönyörü ez az este.
Ha most mehetnék hozzád,
Vagy nászfátyolban a szerelmet
Te hoznád, ó, te hoznád.

Gyönyörü ez az este.
Két aranydomb a melled.
Két aranydombon aranyfátyolt
A szerelem emelget.

Gyönyörü ez az este.
Ha most állhatnánk bátran
Két fehér szobor a szerelem
Aranyzuhatagában.

Gyönyörü ez az este.
Aranyfátyol lecsúszva -
S aranyfolyóban elhalóan
A mi egy-testünk úszna.

Hideg tavak tájáról
Halál-szelek suhognak,
De hamar is megdermed
Virághordó galambja
Álmomnak és álmodnak.

Sose voltál jó hozzám.
Sose voltam jó hozzád,
Rám nevetett s másé volt,
Rád remegett s másé volt
Csókos szám és csókos szád.

Két idegen virágnak,
Hideg virágszobornak
Soha-nyitó nászáról,
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek dudolnak.

Éjfélre értem ajtaja elé...

Álomkastélya kilenc küszöbén
Kilenc oroszlán hevert már halottan.
Kilencszer ásított rám a halál,
Kilencszer nevettem mély vak szemébe -
És akkor fehér ajtaján kopogtam.

Álomkastély kilincse nesztelen nyílt:
Én ott térdeltem hűs márványán lázba.
Rózsalevélpapucsát megcsókoltam
S ő kilépett a langyos éjszakába.

Csobbant a szökőkutak kék vize.
Ezüst ivben pendültek szét a cseppek.
Ajkamon sajgott már a csók ize
S az éjszakába suttogtam: szeretlek.

Fehér vedrekbe hullottak a rózsák.
Fönt járt a Hold, a nagy ezüstöző.
Halk hárfák hangját küldték a szelek
S hajára halkan hullt a fényeső.

Kéken hajnallott. Utolsó csókra hajlott.
Selyem palástját fázva húzta össze.
S rózsapapucsa szaladó nyomát
Szívem homokján ott hagyta örökre.

Még vártam. S ott a csillogó homokba
Ajkam vérével a nevét beróttam.
S nevettem: milyen komédia lesz,
Ha őrei majd itt találnak holtan.

Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.

Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.

Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.

S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.

Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.

Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.

Ha szivem fogná... Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.

Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély ó-kútban a hold képe.
Néztél már mély kutak vizébe?

Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély veremben est sötétje.
Néztél már vén verembe félve?

Oly mélyen bent vagy a szivemben.
Hogy tudtál olyan mélyre szállni!
Most, látod, nem tudsz kitalálni.

Most virággal kezemben
És bánattal szivemben
Egy sirra de jó volna
Hivőn letérdepelnem.

Megfürdetni a szivem
A gyásznak harmatában.
A szivem, melyre féltőn
Én sohase vigyáztam.

És mint fehér virágot,
Min nincsen már folt semmi,
Egy asszony ablakába
Vezeklőn odatenni.

Hogy vallja és meghallja:
»Száz bűnnek árnya rajtam,
De néked, asszonyom,
Szüztisztán megmaradtam«.

Most szököm hozzád, mikor a vágyak
Verik a szivem, mint a zivatar.
Most szököm hozzád, mikor az ágyad
Értem vonagló bús testet takar.

Most szököm hozzád. Gázoltan, bénán
Roskadjon más itt nyögő gond alatt.
Én szököm hozzád és ha elém áll
Ezer ördög és ezer nemszabad.

Rabszolgaláncom foggal széttépem
És neked viszem áldott ékszerül.
Várj, én úrnőm, a park közepében,
Mikor az éj palástja szétterül...

Ezt üzentem én, szegény rabszolga,
De résen állott rabtartóm, az élet.
Szegény testemet végigkorbácsolta
És még szűkebbre fogta rajt a féket.

Titkok útján, tavaszi allén
Előttem jár a titok-asszony:
Harmincadik tavasz heroldja;
Apácás, gőgös fátyolát
Perzselő számum, férfi-sóhaj,
S a tavaszi szél ostromolja.

Titkok útján, tavaszi allén
Dús lombok közt el-eltünik
S kacéran jön újra elébem.
Fátyolán át, mindenen át
Látom, látom már sorsomat
Ragyogó szemek mély tüzében.

Titkok útján, tavaszi allén
Azt üzeni a titok-asszony,
Harmincadik tavasz heroldja:
Kerülje a tavaszi allét,
Kinek vágyai fátyolát
A tavaszi szél másnak oldja.

Hattyúfogattal jön már a gálya:
Távol tavára
Most készül szállni hercegasszonyom.

Utja szegélyén sorfalat állnak
Szárnyas szent vágyak
S csak lépked végig a sóhajokon.

A parton várom és kérem vágyva:
Távol tavára
Emlék tavára ne szálljon, ne még.

Mosolygón int a hattyufogatnak:
Már indulhatnak.
És csókra nyujtja kesztyűje hegyét.

Hattyufogattal száll már a gálya
Távol tavára;
S még hallom, ahogy utolsót izen:

Ki jókor szállott emlék tavára,
Hattyus gályája
Örökre ott ring ezüstös vizen.

Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.

Mi a dalért mindent odaadtunk,
Amit az élet igért.
Mi a dalért sár-sirba dobtuk
A dús cselédi bért,
Amit az élet igért.

Minket a dalért szomorúság
Halottasinge övez,
S fejet hajtunk már, mikor a piac
Koszorúz, vagy kövez;
Koszorúz, vagy kövez.

ŐRANGYALOMNAK AJÁNLOM,

aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnk ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az Itélet istenét kegyelemre síró asszonyakarattal akarta, hogy hazaérjenek és új életet hirdessenek.

Przemysl, 1914 december hó.

        GYÓNI GÉZA.

Őrangyal, mosolyogj rám
Csodálatos szemeddel;
S ha csüggedten halódnám
Szárnyaddal te emelj fel.

Őrangyal, fehér szárnyú,
Tiéd már ez az élet.
Halált ha dörg az ágyu,
Imáddal csak te véded.

Őrangyal, fohászodra
Száz visszhang felel már fenn,
S az Isten ajka mondja:
Őrangyal Ámen, Ámen!

Szent László óta aludt a legenda,
És csodás fénnyel ime újra támadt:
Szent dördüléssel ajtaja kipattant
Az artstetteni szomoru kriptának.

Szent dördüléssel ajtaja kipattant
S lovára pattant a legendás herceg.
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén,
S orgyilkos-ország rettegéssel reszket.

Ami siralmat ránk küldeni készült
Orgyilkos-ország irtó cselszövénye:
Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek
Mostantól fogva mindörökre vége.

Mostantól fogva mindörökre vége.
Ijesztő rémnek, csüggedt halálvágynak.
Virágos, ékes szentelt fegyverek most
Utat a boldog, szebb jövőbe vágnak.

Anya ne sirjon, szerető vigadjon
És csókkal áldja hű vitéze kardját.
Ami most készül: anyakeblen csüngő
Gyermekek is mint férfiak akarják.

Ami most készül, szent leszámolás lesz
S nyugalom, áldás, béke a Jövőnek.
Virágos ékes fegyverünk nyomában
Nagy Békeország vasfalai nőnek.

Szent László óta aludt a legenda
S most egész világ ujra ámul fényén.
Szent dördüléssel mikor dörg az ágyu,
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén...

                        (Szabadka, júl. 30.)

Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Irószerszámom:
Panganét vége;
Aki olvassa,
Békesség véle.

Aki olvassa,
Könnye száradjon,
Drága kis szive
Meg ne szakadjon.
Sose gondoljon
Csunya halálra -
Vidáman él itt
Hű katonája.

Nap süti napszám
S ha hüs az éjjel,
Betakaródzik
Csillagos éggel:
Éhét elveri
Jó bádog-csajka;
Tükörnek is jó,
Ha kedve tartja.

Kedvese - látni
Ha vágya támad,
Csak sarkantyut ád
Felhő-lovának.
Át a Tej-uton
Patkója villog:
Hazáig: hip-hopp,
Vissza is hip-hopp.

Vadon erdőn ha
Állitják posztra,
Vadon magányát
Van ki megosztja.
Zörren a sürü,
Szive se dobban,
Fegyvere tussát
Öleli jobban.

Fegyvere tussán
Úgy ég a képe,
Mintha simulna
Párja ölébe...
Jó katonának
Igy fogy a napja -
Polyákországban,
Hű szivvel igy vár
Vig virradatra.

(Lengyelország, augusztus.)

Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből, a drága gyémántból
Kihült a régi égi fény.

Koszorut köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan ugy bocsát
A pokolbeli dáridóra.

A dáridón már zene zeng:
Sipit a halál acélsipja;
A kartács vad cimbalma zug;
Nagydob szavát ágyú gurítja.

A dáridón vár táncosom
S vezet a győzelem torára.
Ki busan csüng az életen,
Csak annak nyilik ott halálfa.

Ki már megitta víg borát
S nevetve jár a förgetegben,
Virágos, hetyke csákójáról
A halálmadár messze reppen.

S ki a Szent Nőtől bucsut sem vett,
Csak úgy ment el, mint dáridóba,
Anyám sugja: mind visszatér
Forró és szent győzelmi csókra.

        (Lengyelország, aug. 20.)

Sötét felhők sürün esőznek.
Szürke csuhát ölt a lengyel határ.
Visztula hidján alkonyi csöndben
Kongó léptekkel egy katona jár.

A hidon túl halál ül lesben.
Eső szitál felhőgomolyból.
S Visztula hidján a katona
Egy mesebeli nőre gondol.

A drága nő most merre van -
És merre-merre minden szépség?
Visztula hidján a katona
Számolja a szive verését.

Minden verése messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja.
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.

        (Lengyelország, aug.)

- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.

- A kis fiam most ébredt fel talán
Első álmából az anyja ölében.
Századszor kérdi: hol van az apám?
- Jó asszonyod majd mesél neki szépen.

...A szobánk olyan kedves és meleg,
Irta utolszor drága levelében.
- Olyan kedves már a csöppnyi gyerek,
Mikor föltérdel az anyja ölében.

- Pajtás, húzódj csak erre közelebb.
A golyó ott a földet mind kivágta.
Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed -
A kicsi fiad ne várjon hiába.

Nekem nincs fiam, aki hazavárjon...
...Fönt a sápadt hold véresőt mutat.
Két magyar vitéz beszélget a sáncon -
Minden jólélek dicséri az Urat.

                        (Augusztus végén.)

Idehallom a rónák pihegését.
Vad hegyek orma vérrel tarajos.
Rab népek átka: rettentő pribékség
Fegyverünk útján rongyként szakadoz.

Idehallom a világ lihegését.
Vajúdó méhe szüli a jövőt.
Szabadság, nagyság, szerelem és szépség
Magját érlelik messzi vérmezők.

Fölszállok hozzád, Világ Magvetője,
Ki sziklákat mint pelyheket sodorsz,
Fölszállok hozzád - népem hegedőse -
Idők és népek nagy istene: Sors.

Életemet, e drága pohárt, zengőt
Csordultig vérrel kezedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
Jövő virága nyiljék gazdagon.

Jövő magyarját minden ág ne huzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar buza:
Aki vetette, az arassa le.

A gyermekért, kit anyja méhe hord még;
A testvérért, ki rémületben élt;
A drága nőért (csókja ajkamon még)
Fogadd el tőlem e pohárnyi vért.

Fogadd el tőlem, Világ Magvetője,
S ha kezdődik a boldog aratás,
Engedd Uram, hogy nyilhasson belőle
Hazai rónán egy áldott kalász.

                        (Lengyelország, augusztus.)

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.

Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörű virágszál
Imádkozik értem.

Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.

                        (Szeptember.)

Csak az busit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos siromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,
Mikor oly jó már temetőbe járni
S a sir füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.

Oly könnyü volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, ősztől csendes őszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd -
Halottak napját mosolyogva várnám.

Sirom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorufűz lombja
Beszélne halkan csonka életemről
S halottak napján mécs világa mellett
Temető-járók nevemet betűznék:
Szegény költő volt, s még csak harminc éves...

...De itt, jaj, itt oly szomoru lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végső drága rim,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz...

...És nem jut hozzád soha, soha, kedves.

                                (Przemysl, szept. 18.)

- Mikor hasadoz már
Jó Kovács pajtásom
Fellege a ködöknek?
- Hasadoz már, pajtás,
Ágyúink szaggatják,
Hallod-e, hogy dörögnek!

- Három hete lesz már:
A napot se láttuk.
Azt se tudjuk, hol kel fel.
- Nem is addig, pajtás,
Míg innen a muszka
A pokolba nem nyergel.

- Köpönyegünk szine
Nem látszik a sártól,
Mely két hete ráborult.
- Legalább a muszka,
Ha rá-ráriasztunk,
Nem láthatja táborunk.

- Várunk sorompóján
Ugyancsak dobol már
A béke-cár sok vadja.
- Annyi baj legyen csak,
Jó helyen kopogtat,
Van ki vigan fogadja.

- Béüzent a beste
Mult szombaton este:
Adjuk oda várunkat.
- Ha neki nem jó kint,
Nekünk elég jó itt,
Arról ugyan kódulhat.

- Rohamra is indul,
Azt hiszi bolondul:
Birja, mint a huszárok.
- Jó várunk tövében
Muszka-temetőnek
Elég széles az árok.

- Nézd már, az ebadta,
Fészkét hová rakta
Sátrunk mellé egy gránát.
- Csak szivarom volna,
Sistergő tüzénél
Rágyujtanék legalább.

- Akad még egy kurta
Bent a bornyu-zugba,
Ha egér meg nem ette.
- Budai portámra
Ha betévedsz pajtás,
Havannát kapsz helyette.

- Rözsét hozz regruta,
Hadd lobogjon vigan,
Eb vacogjon szomorun.
Szivarunk füstjénél
Már mi csak kivárjuk,
Míg a muszka beleun.

                (Przemysl, okt.)

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó mesebeli jóság.
Hallom: haraggal bugnak a hegyek;
Látom: az erdőt lángok lobogózzák.

Látom: a réten a vakand-lyukat
Halálos ágyúk vaskölykei turják.
Fönt egy gépmadár csillagot rugat,
S harsogni hallok győzedelmi hurrát.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, túl ennyi véres harcon.
Ó hogy győzni tud minden vész felett
Egy imádkozó, édes, gyönge asszony.

                                (Przemysl, okt. 3.)

Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden ami szeplő?
Magyart és multat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hősök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elő.
Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erő.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erő s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterőnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzők közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk - azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytől vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztűl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szüz magyar erő!

                                (Przemysl, okt.)

Magammal én már elvégeztem
Minden dolgát az elmulásnak.
Felgyújtottam lelkem csillárját,
Hogy halottan is fényben lássad,
Akit egyszer szeretni tudtál.

Akit egyszer szeretni tudtál,
Az élettől ne várjon többet.
Vigan szóljon: minden betellett
S a halálágyú düböröghet,
...Csak ne tudnálak szomorunak.

Csak ne tudnálak szomorunak -
Jöhetne már az örök semmi.
De igy még nem szabad meghalnom -
Mert olyan szomoru tudsz lenni -
S visszavisz a szomorúságod.

                        (Przemysl, okt. 10.)

Szivárvány-hidján lassan lépkedett, -
Sárban és vérben dideregtem én;
A lőporfüst fojtotta mellemet
És láttam őt, a Seregek Urát,
Mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.

Sárból és vérből, ahová vetett,
Hogy megláthassam borzasztó szinét,
Hozzá emeltem csüggedt lelkemet
És láttam őt: sugárzó kezeit
A vérnek földjén hogy terjeszti szét.

S szólottam hozzá: »Te félelmetes,
Kinek percei hosszú századok,
Tekints e népre, a te néped ez,
Mely nem akart: csak élni, élni, élni
És boldogan dicsérni szent napod.«

Hullott az ólom, mint a jégeső;
Ágyúk bömböltek, mint veszett bikák,
Halált sikoltott tenger puskacső
S szivárvány-hidján amerre haladt,
Gránátok fujták a füst-glóriát.

S szólottam hozzá: »Te tudod, Uram,
Ez a te néped, és békét akart.
De gyilkos fajta s minden fajtalan
Sötét haraggal fente rá vasát,
Míg hüvelyéből kirepült a kard.«

Az ágyú dörgött, és a vér ömölt.
Komor október küldte már ködét.
S acélcsillagok csóvái előtt
Mint lángot fogott gyászdrapéria
Hasadozott a végtelen sötét.

S harmadszor szóltam: »Te tudod, Uram,
Hogy Észak és Dél ránk fenekedett.
Most összecsapott a lávafolyam -
Seregek ura, igazságos Ur,
A végek napján tégy itéletet!«

...S jött az itélet: szörnyü és igaz,
A föld epéjét itt okádta el.
Vonitva tört ránk az orosz csikasz
És sebét nyalva messzire inalt.
Száz árok tellett büzhödt vérivel.

S mire a nap kelt a hegyek mögül,
Az őszi sár mind hült vérrel kevert.
Vércsék és varjak rut serege gyült
S két napi járón temetetlenül
A világrablók holtteste hevert.

                                (Zuravica, okt.)

A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Őszi virág, véres virág,
Lőszerládából egy kereszt
S száz ágyuszó a gyilkosokra.

Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod,
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.

Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével,
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bus szádban a halál izével.

Lengyel dombok őszi virágát,
Didergő pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szivedre tűzöm szomorun.
Testvér, már tőlem ugy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.

Hű asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba,
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorubb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:

»Foganjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja-vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;

Szemét kerülje könnyü álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bőre,
S kutyája fusson messze tőle,
Mikor megérzi leheletjét.

Undorodjon tőle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.

Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!«

                És aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol győzelem virága nyit -
Csak megszoritom hült kezed,
Testvér, te drága, aki itt
Kibékitettél a halállal.

                        (Siedliska, okt.)

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok,
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok -
Ma jól végeztük megint a napot.

Megolvasom: egy... kettő... Mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fujtató.
Hejhaj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, Ugy rohantak nappal
S most Ugy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá:
Ott jár a kópé a más háza táján.

Kend, Bogdán sógor, ma megint kirugott;
A fogát is kend ott hagyta kishiján -
Négy muszka ellen... Ha haza nem jön kend,
Mit szól majd az a szabadkai kislány?

Szabó pajtás már rendesen csinálta:
A muszka sorból kettőt kikeritett.
Most ott választ a dabasi vásárba
A babájának mézeskalács-szivet.

Kovács uramnál biztosan szüret van:
Olyan jóizűt csettintett a mustra.
Budai korcsma cégérén is lóg már,
Akit levágott, a tarfejü muszka.

Mihály még most is rohamot kiáltoz, -
Abból hiszen csak majd ma is kijut.
Dörög is már a muszkaszomoritónk -
Hahó! hajnallik. Jó reggelt fiuk!

                                (Pikulice, okt.)

Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.

Aláztál engem barmok vályujáig
S hajcsárt rendeltél urnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyiltak,
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.

És mégse kérem, hogy énrám tekints,
S megsokald szörnyü vezeklésemet,
Csak őt tekintsd, a gyöngét, szomorut,
Aki sohase vétett ellened.

Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengő igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?

Ki mondja néki eztán: »Gyönyörüm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy.«
Igy elhervadni engednéd-e őt,
Ó, én Uram, kit jónak mondanak.

Lásd, nem dícsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben usszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?

Nem kértem, Uram, tőled semmit is,
Mert nem alkottad kérő szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!

                                (Przemysl, okt. 28.)

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
        Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
        Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
        Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
        Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

                                        (Przemysl, november.)

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár -
Varsó fölött a gépmadár dalában
        Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Nézd már, hogy kapkod fühöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja őket messzi tengerár -
Az óceánok dörgő viharában
        Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét, ahogy szoktad.
Hallik már halálhördülése
Óljukba pörkölt vadkanoknak.
Vadjai között rémülettel
Vonszolja roncsát nyomorék Petár -
Belgrád fölött a bombák robajában
        Petőfi lelke jár,

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Vesztébe ront a kalóz-csorda.
A pirámisok tetején is
Zászlóját a próféta bontja.
Hurrá, testvérünk lett a számum,
Melyben fuldoklik már a brit betyár -
A sivatagok fekete szelében
        Petőfi lelke jár.

És mindenütt, hol elnyomott sir,
És mindenütt, hol rabtartó röhög.
Észak sarkától a Tüzföld fokáig
Lelkét szikrázzák új üstökösök.
És mindenütt, hol a zsiványság ellen
A jog nevében dörren egy mozsár,
Emésztő tűzben, bosszuló fegyverben
        Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Rontsunk reájuk énekelve!
Velünk az Isten s minden szentség,
S velünk harcol Petőfi lelke.
S ha úgy akarja Végzet-úr
S rablók golyója minket is talál, -
Hurrá, tesvér, a mennyországban is
        Petőfi lelke vár!

                        (Przemysl, november.)

                                ...Orosz-tábor, december.
...Havas éjjel. Hortyog a tábor.
Csillagfény reszket távol-távol.
Csillag fénye, vagy tán vár-ablak?
Odaát mindig ébren vannak.
...Domb mögül, kereszt hátterébe
Vörösen bujik a hold képe;
Vörösen, mint az urak arca,
Kik most gyülnek tivornyás harcra.

Vörös kastélynak minden terme
Minthogyha Szentpétervárt lenne:
Pucér dámák, francia dámák
A kánkánt ott reggelig járják.
Perzsel a hőség... lent az ingek...
A francia igy segit minket.
Mi a hóban sirvermet ásunk
S bent dorbézol a kancsukásunk.

...»Alexandra, bus feleségem,
Kit nem csókoltam réges-régen,
Mert elrabolt a cár parancsa -
Figyelj szavamra, Alexandra:
A kis fiunkat, édes lelkem,
Csókold meg holnap is helyettem.
De csókod most forróbban kapja,
Mert holnap nem lesz néki apja.
Holnap már nem lesz csak az anyja,
Mert rohannom kell uj rohamra.
Igy rendelik, mig én sirt ások,
Ott bent a részeg kancsukások.

...»Alexandra, bus feleségem,
Kit nem látok már, csak az égben,
Reggelig itt még, édes lelkem,
Holt bajtársakat kell temetnem.
Bent foly a bor és szól a banda,
De reggel, reggel, Alexandra,
Elő a fegyvert és az ásót -
S dolgoznak majd a kancsukások...

...Alexandra, hü felségem,
Várok reátok fent az égben.
Ó bus szerelmünk bus porontya -
Takard be az utolsó rongyba,
Mit meghagyott még cár-atyuska,
S ugy menjetek a boldog utra:

Amerre zug a Dnyeszter habja,
Merüljetek egy léken abba.
Halál hulláma lágyan ringat -
Öleld át jól a kis fiunkat,

Öleld át jól... S ne feledj engem:
Hát ő is, ő is igy szenvedjen,
Mint elátkozott szolga-apja?...
Merüljetek a jeges habba!

Ha pokol is - orosz mennyország:
Az embert ott nem ostorozzák.
Ott találkozunk édes lelkem.

...Reggelre én már el is mentem...«

Már Észak véres éjszakái
Mögöttem lesznek. Délfelé megyek.
Köszöntlek áldott róna, erdőnk fái
S vértől pirosló kincses szent hegyek.

A dombon, melyről falum látszik,
Könnyel köszöntöm a drága határt.
Zsoltáros ajkam érinti a földet,
Melyen rabolva bitang csorda járt.

Halleluja! uj mese-ország;
Áldott új magod, zsendülő mező.
Halleluja! megcsókolom a szent nőt,
Aki elébem lelkendezve jő.

Karját karomba büszkén ölti,
S megállok vele a kapuk előtt,
A hős társakat dallal köszönti...
S megkeresem a gyóni temetőt.

Szegény öreg pap lent a sirban
Az én apám, tudom, hogy nem aludt,
Míg messze Észak gyilkos éjszakáin
Fiai fölött égtek a faluk.

Szent öreg úr, néhai pásztor
Sirja tövében pihenőt lelek.
Beszélek néki népe tavaszáról,
S megáldnak áldott apai kezek.

Harcos dicsőség koszoruját
Szegény öreg pap sirjára teszem.
Az Úr velünk volt, apám, visszajöttünk,
Szabad földben nyugodj már csöndesen.

                (Przemysl, a második ostrom alatt.)

Adjátok rám papi palástom,
Amelyet egykor elvetettem,
A fegyvert most lábhoz bocsátom.
Kik jártunk a vér mezein,
Egyek leszünk ma, véreim,
E buzgó Isten-tiszteletben.

Oltáraink a barna dombok;
Oltárleplek bíbora: vér,
Mely szent harcunkon bőven omlott.
Szent vér és minden csöppje boldog,
Mert hú szivekből hiven csorgott
A Hazáért és az Istenért.

Szálljon a füstölők tömjéne.
Orgonánk: ezer érc-torok.
Ez az Itélet nagy miséje:
Rabló ellenség döghalálát
S a szabadulás szent óráját
Zengjék ma hősi kántorok:

Dicsőség a magasságban, -
Dicsőség az erős Istennek.
Isten földje ringassa lágyan
Testvéreink, a hősöket,
Kiket villáma döntöget
S kik már a harcban elpihentek.

Dicsőség a magasságban, -
Dicsőség a fehér királynak,
Ki szabad nép szivébe zártan
Fehéren trónol trónusán,
S kit túl ezer nehéz tusán
Szabad és boldog népek áldnak.

Dicsőség a magasságban, -
S az emberekhez jóakarat...
S hol áldott szivek várnak gyászban...
Hol büszkén borul ős Verecke:
Magyarok csillaga vezesse
A diadalmas hadakat.

Szálljon a füstölők tömjéne;
Szóljon ezer ágyú-torok.
Ez az Itélet nagy miséje;
Szentvíze: vér, virága: béke -
S magyar Kanaán szent földjére
Vezetnek égi pásztorok.

Mezőlaborc felé
Magyar madár szárnyal, -
Repülj már levelem
Repülő postával.
Gyere, öreg harcos
Te diktáld, én irom,
Magyarvér tintával,
Polyákszín papiron.

...Ne sírjon kegyelmed,
Édes anyámasszony;
Ünneplő ruhának
Gyász-szint se varrasson.
Mire a Mátrában
Patak jege indul,
Leverjük a pántot
Pántos kapuinkrul.

Mire a kiskertben
Bimbódzik a rózsa,
Hazatért fiának
Szakithat már róla;
Hazatért fiának
Mátka-bokrétába, -
Csak a muszka sarkát
Fordítjuk még hátra.

Üzenje meg addig
A szomszéd portára:
Búban ne hervadjon
Gyönge violája.
De rakják ki szürét,
Ha utána lógnak,
Magyar makkon hízó
Cserepár fickóknak.

Üzenje meg szintén
Az öreg itcésnek:
Jó gönci hordókra
Uj csapokat véshet.
Akkor a papunk is
Csap alá heverhet, -
Csak a muszka hordón
Csapolunk még egyet.

Üzenje meg aztán
A Miska prímásnak:
Valamennyi kontrás
Gyantázván gyantázhat,
Mert a vicispán is
Táncol akkor nálunk, -
Csak még a muszkával
Egy verbunkost járunk.

Csak még a bitangját
Csavarjuk itt ráncba,
S megütjük az orrát,
Ki a miénk bántja.
Káplár fia irja
Vérrel vakolt várba -
Édes szülőanyám
A jó Isten áldja...

Varsó felé lovas csapat léptet, -
Táncos lovak, daloló legények.

Nóta között vidáman meséznek.
- Hová, hová, ragyogó vitézek?

- Varsó fölött piros az ég alja,
Kesely lovunk odavisz hajnalra.

S mire a nap hetedszer lenyugszik,
Varsovában nem isznak több vutkit.

- Sok a muszka, mint a sáskafészek -
Győzitek-e, gyönyörü vitézek?

- Ha nem győzzük, sose lesz itt béke;
Ha nem győzünk, a világnak vége.

A többi már karabélyunk dolga,
Mert a magyar nem lehet rabszolga!

...Varsó felé lovas csapat léptet,
Ösztövér ló, halovány legények.

Egyik nem szól, a másik meg hallgat,
Hátuk mögött sirnak a siralmak.

Csigázott ló csigamódra lépked.
- Hová, hová, szomorú legények?

- Varsó fölött piros az ég alja,
Odakerget rabtartónk hatalma.

Rabló utra a főrabló kerget,
Ki lovunkról lelopta a nyerget.

Győzelemre is hajszol a hóhér,
Aki otthon láncra ver egy szóér.

Szembe velünk csupa szabad népek,
Hogy vernénk le ilyen ellenséget?

Ha minket ver, ugye lovam, Votka,
Mi már ahhoz hozzá vagyunk szokva...

Ne szomorkodj, Bálint,
Itt a magyar farsang:
Lengyel hegyek havas ormán
Tárogató harsan.
Ráismersz-e, Bálint:
Jó néhány századja
Vezetett már itten minket
Magyarok csillaga.

Ráismersz-e, Bálint,
A csatakos utra.
Mikor itten nagy Rákóczi
Kornétása fujta?
Akkor is, - máskor is
Jártunk mi már itten;
Akkor is, meg azután is
Segített az Isten.

Akkor is, jó Bálint,
Akár csak ma épen:
Úgy lódult meg az agyvelő
A világ fejében.
Földünkre a fogát
Akkor is fájlalta;
Akkor is csak azt feleltük:
Rajta, magyar, rajta!

Az ebanyját, Bálint,
Akkor is így éltünk.
De kuckóban kuksolókkal
Akkor sem cseréltünk.
Krakóban nyergeltünk,
Varsóban zaboltunk,
Rongy árulók ivadékán
Istennyila voltunk.

Jó fejedet, Bálint,
Akkoron se törted:
Mért nem szült az édes anyád
Váradi püspöknek?
Váradi püspökség
Ha netalán rádszáll,
Igaz magyar becsülettel
Akkor is itt állnál.

Ne búsulj hát, Bálint
S az Istent se bántsad;
Hogyha muszáj, ő is beáll
Magyar katonának...
Hogy nézhetné nyugton,
Hogy a magyart bántsák, -
Gábor angyal élesiti
Csillagos szablyáját.

Föl a fejjel, Bálint.
Nézz csak a szemembe:
Sok százéves magyar harag
Lángja lobog benne.
Ráismersz-e most már
Jó kuruc komádra:
Rákóczinak voltam egykor
Az iródeákja.

Kezedben, ásó, drótvágó olló;
Ősz fejed fölött kóválygó holló, -
        Hová rohansz, Gorkij önkéntes?

Csapzott vén hajad lecsüng már vállig!
Véres szemedből borláng világit -
        Hová rohansz, Gorkij önkéntes?

Rogyó lábad a mély hóba gázol?
S hátad sajog még a kancsukától -
        Hová rohansz, Gorkij önkéntes?

Magos a sánc; és szabad nép védi;
Fegyvere uj, de bosszuja régi -
        Hiszen tudod, Gorkij önkéntes.

Magos a sánc, és botlik a lábad,
S már vacsorára a varjak várnak -
        Megállj, megállj, Gorkij önkéntes!

Ott voltál, hol a legnagyobbak -
Igazság pajzsát hová dobtad,
        Hová dobtad, Gorkij önkéntes?

Hová hagytad Nyomor-országot?
Hallod, hogy zug a millió átok,
        Hallod, hogy zug, Gorkij önkéntes?

Öreg vállad a fegyver lehuzza -
S füledbe sir a nagy orosz puszta:
        Fordulj vissza, Gorkij önkéntes!

Fordulj vissza, mig nem hiába,
S vágd oda cárod részeg arcába,
        Vágd oda már, Gorkij önkéntes:

Orosz anyák ha mind hármat szülnek,
Diadalt itt akkor sem ülhet
        Soha, soha, Gorkij önkéntes.

Kancsuka zughat s száz cári gazság,
Egy fegyver győzhet csak: az Igazság;
        S az a miénk, Gorkij önkéntes.

                (Przemysl, 1915. jan. 20.)

Oly messze vagy már a szálló időben
Halovány asszony, édes, elhagyott.
        Oly messze vagy -
S mint éji lámpa téli temetőben
Csak szépséged és hüséged ragyog.

Érzed-e még, ha karomat kitárom,
Hogy beleroppan a szűk sárfedél:
        Érzed-e még,
Hogy hervad érted szalmaágyon
Árva karomban ezer ölelés.

Havas rónákon seregek robognak;
Győztes kürt szavát repíti a szél.
        Várod-e még
Babéros jöttét büszke lovagodnak,
Kinek nevéről szárnyas hir beszél.

Hallod-e még, ha üzenek a széllel:
Dicsőség bére mind másé legyen, -
        Hallod-e még,
Csak nyugodhassak szent ölelő éjjel,
Halovány asszony, hószin melleden...

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve,
Ki fogantattál világ vére árán.
Mi hazaérünk, hogyha porló testünk
Bús étek lesz is vércsék lakomáján.

Uzsoki-hágón leverjük a sárt,
Leverjük a vért menténkről, csizmánkról.
Muskátlis, méntás ablakok alatt
Lovunk és szivünk büszke táncot táncol.

Velünk repülnek, könyvem, harcok könyve,
Diadaluton vitézek, vidámak,
S a mi szavunkkal Tiszamenti házban
Jó magyaroknak jó estét kivánnak.

De jó lesz ottan szivvel szorgosoknak,
De jó lesz ottan sebeket vivőknek;
De jaj lesz ottan nagyképű kosoknak,
De jaj lesz ottan cégéres ripőknek.

Mi hazaérünk, könyvem, és beszélünk
Öreg estéken ősi asztal mellett
Véres napokról boldog borzadóknak,
Mikor a mezőn véres rózsa termett.

Mi hazaérünk, könyvem, és beszélünk,
S a mi szavunk már végtelenbe harsog,
Megnyilnak rája jeltelen sirok,
S halott honvédek ujrázzák a marsot.

És mi nem félünk, könyvem, harcok könyve,
S amely a viharban sziklaként megállott:
Magyar hüségnek babért fonatunk,
Ha megvesznek is ujra a világok.

Mi hazaérünk és ha porló testünk
Öles mélységben porlad is a mészben,
Könyvem, hű bajtárs, mi már ott leszünk,
Hol a hős vérnek szent váltsága lészen.

...Áldja meg az Isten a madara szárnyát,
Ki levelét hozta százezer muszkán át,
Százezer muszkán át, halál záporába
Hogy mégis ideszállt
Én édes uramnak szerelmes póstája...

Áldja meg az Isten áldott hir hozóját,
Sebesen vihesse a válaszom hozzád;
Szombat este irom a kis asztal mellett.
Kicsi csemetéink,
Isten báránykái, ágyukban pihennek.

...Mióta elmentél véres hadak utján,
Sürü gond esője záporosan hullt rám.
Fehér özvegységnek nincsen vasárnapja,
De velünk az Isten
És rendben a jószág és rendben a pajta.

...Nagy tüzes csatákból vitézek ha jönnek,
Hősi sebek láttán nem hullatunk könnyet.
Sebüket bekötjük fehér patyolattal,
Sebesült vitéznek
Minden magyar portán terítve az asztal.

...Mióta elmentél, hosszú őszre tél lett,
De minden ugy van itt, mintha ma jönnél meg;
Délben az asztalfő friss itallal vár rád,
Este meg, este meg
Fölvetve puhára patyolatos párnád.

Télben is rózsát hajt a küszöbünk fája
Én édes vitézem, hogyha te lépsz rája;
Hogyha sebesülten, hogyha lerongyoltan,
Győztes szép katonám
Csak tartsalak ujra ölelő karomban.

...Kis ágyban mozdulnak a kicsi fiókák;
Kövér kis kezüket imára kulcsolják,
Rája az estében nagy fényesség támad -
Ahogy elsuttogják:
Jó Istenünk, védd meg az édes apánkat!

Téli fagyos vártán, tudom, hogy megérzed:
Kicsi fiókáink fohászkodnak érted.
Féltő éraelemmel most borulok rájok:
Én kicsi árváim,
Visszatér győztesen az édes apátok!

Látod-e, lengyel,
Napkeleti tájon
Tavaszi tüzek lángja lobogását?
Látod-e, lengyel,
A mazuri lápon
Maga zsirjába fullad már a szlávság!

Látod-e, lengyel,
Napkeleti tájon
Tavaszi kürtös virágbokrétáját?
Látod-e, lengyel,
Moszkovita árnak
Sziklahomlokát hogy veti a Kárpát.

Látod-e, lengyel,
Hona állapotján
Másnak is csak van oka keseregni;
Látod-e, lengyel,
Ezen a világon
Árva magyarnál nincsen árvább senki.

Látod-e, lengyel,
Ezen a világon
A mi álmunkat nem álmodja senki -
Látod-e, lengyel,
De akihez állunk,
Nem tudunk ahhoz hűtlenek lenni.

Látod-e, lengyel,
Vaserő és hűség
E cudar földet mégegyszer megváltják.
Látod-e, lengyel,
Germán és szittya
Hurokra hajtják a világ zsiványát.

Látod-e, lengyel,
Germán és a szittya:
Ezek tudnak még halberdót kiáltni!
Két Isten ökle
Hogyha összefognak
Beléropognak a világ bordái.

                        (Przemysl, február 27.)

Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.

Hat lábnyira a föld alatt
Kis ur az ember, pajtás.
Az élet egy-két pillanat,
S a halál egy sóhajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Mégis remélünk, pajtás.

Hat lábnyira a föld alatt
Mégis vidám az élet.
Még nóta is szól, hallga csak:
Ó, drága magyar lélek!
Hat lábnyira a föld alatt
Dalolnak a legények.

Hat lábnyira a föld alatt
Csak kiteleljünk, pajtás:
A harcok majd lezajlanak
S megenyhül minden sajgás;
Hat lábnyira a föld alatt
Lesz még öröm-kurjantás.

Hat lábnyira a föld alatt
Érik a Jövő, pajtás.
Vérből majd szebben kél a mag
S dusabban hajt a hajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Már nem soká tart, pajtás.

                (Przemysl, február 27.)

Hapták, Szilveszter, öreg szolga,
Húzd ki magad, vén csatafarkas,
Simítsd le vérhabos szakállad
S válladra bő tarisznyát aggass!
Kik büszke végvár sáncain
Havak óta vívnak keményen,
Bő tarisznyádba hű vitézek
Minden áldása beleférjen.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
Zúgasd meg a kárpáti fákat;
Rengő selyemből vesd meg ágyát
Fagyos földön jó katonáknak.
Sziklarepesztő fegyverek
Irtózatos halálra várják,
Ki orgyilokkal, surranón
A szent földre tette lábát.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
Szőke folyók amerre folynak,
És patakokban omlik könnye
Világszép magyar asszonyoknak;
Busult szivekre, szép szemekre
Öreg estéd szép álmot hintsen;
Magyar asszonyok édes álmát
Beteljesítse mind az Isten.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
S fehér falukban ahány árva
Zsoltáros szivvel ballag most
Szilveszteri litániára.
Harangzúgásból hallja meg,
Amit hirdet tiz véres század:
Árpád földjén, Kárpátok zöldjén
Csak magyar szántó vasa szánthat.

S ha feldől is az Eiffel-tornya,
S hullaház lesz Cárszkoje-Szélo,
S muszka hercegnők paplanába
Takaródzik a magyar ménló;
S ha vért okádik a Vezúv,
S fején táncol vén Európa:
Idők végéig mégis úr lesz,
Ki úr volt itt ezer év óta!

Immár eredj, öreg Szilveszter,
Vén csatafarkas, és jegyezd meg:
Bátor végvárban hű vitézek
Erre rettentő esküt tesznek.
Vidd a világba esküjét
Ujév hajnalán ezreiknek.
Hapták, Szilveszter, már mehetsz,
Jelentsd azoknak, kiket illet.

                (Przemysl.)

Jöjj csak be bátran puszta sátoromba,
Kutyának is csúf ott kint az idő -
Jöjj fáradt eb, ki futottál loholva, -
Szájadban véres női kis cipő...

Melyik tűzhelytől űzött el a rabló,
Fehér kutyám, te lompos és szegény?
Hű szemed rémült még a borzalmaktól.
Hol van szép úrnőd, s hol van az enyém?

Szép úrnőd fekszik kastélya tornyában,
Finom nyakából lassú vér pereg;
Az enyém nyugszik csipkés nyoszolyában
S álmában látja omló véremet.

Maradj itt, hű eb. Ez a havas sátor
Feldúlt sziveknek jó hajlékot ad.
Maradj, kutyám, és ne félj új gazdádtól,
Aki megosztja szörnyű gyászodat.

Üvölts, kutyám, üvöltsd fel az egekre
Fájdalmadat. Barátként hallgatom.
S valahol fekszik vérben fenteregve,
Veled üvöltsön ember és barom.

Üvölts, kutyám, s ez éjszakán üvöltsön
A pokol sáros vad kutyája mind,
Mely véres lábbal tipor hegyen-völgyön
S vérrel borítja békés házaink.

Üvöltsetek, hogy borzadjanak össze
Biboros ágyban bomlott fúriák -
S a rémüvöltés újra fölébressze
Süket szivükben a gyermekimát:

Miatyánk, Isten, ki vagy a mennyekben,
Szenteltessék meg a te szent neved,
S jöjjön el, jöjjön el a te szép országod,
Ki vagy a Béke és a Szeretet.

                        (Przemysl, 1915.)

Megcsókoltad a levelem?
Azt írtam: »Semmi bánat, drága.
Na bántsa lelked félelem,
Vígan vagyunk a büszke várba.«

Azt írtam: »Bizzál angyalom,
Mi kitartunk büszkén és bátran.«
S gondoltam: Ma az utakon
Megint kolduló bakát láttam.

Azt írtam: »Már nem magamért,
Csak teérted kell imádkoznom.«
S gondoltam: Ej, mit, csigavér!
Egy honvéd éhen halt a poszton.

Azt írtam: »Jön a messiás,
Tüzeket látunk felvillanni.«
S már tudtam: nincsen semmi más,
Meg kell itt halni, meg kell halni.

Halál, halál, vén Csinom Palkó,
Kivel annyiszor elkomáztunk,
Hát ez lesz, ez lesz csakugyan
A legutolsó áldomásunk?

Halál, halál, vén Csinom Palkó,
Kivel annyiszor csúfolkodtunk,
Örülsz, ugye, hogy fütyülőnek
Megkaphatod fiatal csontunk?

Halál, halál, nem nagy dicsőség
Ilyen tornán birkózni néked,
Hiszen tudod, hogy hetek óta
Csak hálni jár belénk a lélek.

Nézed-e még a csillagunkat?
Az esték ott is oly fehérek?
Imádkozol-e minden este
És hiszed még, hogy visszatérek?

Számolod-e, hány csillag hullik
Ilyen estén a végtelenbe?
S nem félsz, hogy a mienk zuhan?
Nem jajdulsz váddal az egekre?

Tűrő, fehér szívedbe hogy fér
Annyi imádság, annyi bánat,
Hogy még én is, káromló szájjal
Mormolni kezdem az imádat:

Miatyánk, Isten, Isten, Isten,
Ki vagy a templom és az oltár,
Miatyánk Isten, ki vagy, ki vagy...
Jaj, nem tudom már, nem tudom már!

Még egy hét... nem tarthat tovább -
És véget ér a gyászos élet.
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Holnap is ezzel kell beérned.)

Még három nap - és nincs tovább.
Ki bánja, hogy már végre vége!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Mit eszel holnap estebédre?)

Még egy nap... A bús angyalát,
Holnap, holnap a kapuk nyílnak!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Hátha, hátha - aztán is virrad?)

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
A dróton túl a haza vár, -
Rakott asztal, Ősbudavár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Szép kedvesünk hű csókra vár,
Mögöttünk a csúf csóka-vár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Elől halál, hátul halál;
Csúf csóka-vár a holdba száll, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Honvédek csak előre!

Azon az éjszakán
Mit álmodtál, szelid szerelmem?
Azon az éjszakán
Nem sírt a szél a kéményekben?

Azon az éjszakán
Sóhajtva hasadtak a szívek.
Azon az éjszakán
Keresztjén sírt a megfeszített.

Azon az éjszakán
Csak jajszót vitt a szél felétek.
Azon az éjszakán
Vérrel mosódott minden vétek.

Azon az éjszakán
Havas árokban, forró lázban -
Azon az éjszakán
Anyám fiatal arcát láttam.

Azon az éjszakán
Tízéves szőke gyermek voltam;
Azon az éjszakán
Játékpuska volt a markomban.

Azon az éjszakán
Te is tízéves lányka voltál.
Azon az éjszakán
Fülembe volt egy régi zsoltár.

Azon az éjszakán
Mint egy falusi kis templomban,
Azon az éjszakán
Olyan hivő kis gyermek voltam.

A barna ágyúk felugattak:
Vad csattanás... és a gödörbe
Feketén omlott be a föld.
Gondoltam: most és mindörökre.

Aztán csak csönd, végtelen, fojtó.
Gondoltam: ez a halál csöndje.
Csak néha hallott halk zörej:
Egy rög hullott a vak gödörbe.

Hová halhattak a jajok?
Szemem befúrom a sötétbe.
És hol vannak az angyalok?
Mért nem zeng az egek zenéje?

Lépések... Most temetni jönnek.
»Itt állt az örs!«... hallik, mint álom.
Ásó feszíti a gerendát -
Halleluja! az eget látom!

Az a nagy csönd... Emlékezel?
Azt hiszed: ez a halál csöndje.
Valakit vársz és senki sem jön, -
S rettegsz: ó, hogyha mégis jönne.

Minden zörejre felriadsz.
A póstát várod türelmetlen.
S a lapot nem mered felnyitni,
Mert bent lehet már, hogy elestem.

Eltámolyogsz a kis szobáig,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Már a kilincsen a kezed.
Bent a hold képemre világit.
Az ajtó előtt térdre hullsz
S térdelve ott maradsz sokáig.

Ma kaptad meg egy levelem.
Gondolod: a halott betűi.
Látod a vért a kezemen
S szeretnéd onnan letörülni.

A fájdalom, a hű kutya
Veled van nappal s éjszakán át.
Hiába zárod be az ajtót,
A küszöbön nyöszörögve vár rád.

Reggel, reggel, - csak az ne lenne:
A tegnapot kezdeni újra;
És a holnapot várni, várni,
Mikor annak sem lesz csak búja.

Hová lehetne menekűlni?
Hol van vége az útvesztőnek?
Talán megenyhít, gondolod,
Ha látsz magadnál szenvedőbbet.

A kórház... ó igen... a kórház -
Új szenvedés a szenvedőért.
S melledre még egy keresztet varrsz,
Te fájdalmas irgalmas nővér.

A kórház... ó igen... a kórház -
Neked is drága menedékhely...
A sebesűltek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny...

Hegyeken át a hír szalad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

A szívverésed elakad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.

Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.

Nem ráz meg őrjítő sírás -
Egy hadifogoly, semmi más.

Nem hős halott, csak szürke rab...
Örülsz? vagy fáj a gondolat?

Amig fehér halottnak hittél,
Sokszor láttál egy friss sirdombot.
Fölötte tákolt fakereszt,
Alatta zúzott férficsontok.

Gondoltad: elmégy majd oda,
Egyszer, nyugalmas őszidőbe.
És megnézed, hogy a szívemből
Az őszirózsa már kinőtt-e?

Gondoltad: elmégy majd oda
Egy őszi este okvetetlen.
Öledben száz szál őszirózsa, -
Mert tudod még, hogy azt szerettem.

Fekete hintód halkan gördül,
S mikor megáll a halom-szélen,
Síromból gyönyörködve nézlek:
Mily csodaszép vagy feketében...

Ablak előtt a hímző-rámád,
Mint amikor még arra jártam.
Ablakon át hallod a lármát:
Rab katonák mennek a sárban.

Rab katonák ruhája rongyos,
Arcuk halottas, ólomszürke.
Ablakon át halavány asszony
Kutatva nézel a szemükbe.

Az én szememet kutatod, -
S a szenvedésem látva látod.
Nekik adnád most mindened
És megvarrnád rongyos ruhájok.

Szemükben sápadt fényeket látsz.
Ó érzed-é e szemek szomját?
Bús pásztortüzek égnek bennük:
Csupa bánat és csupa honvágy.

Szibéria... Szibéria...
Ez cseng most mindig a füledbe.
Az ereszről jégcsap szakad le
S széthull a földön csilingelve.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán magányos szánka;
A szánkóban most én ülök
És farkas vágtat a nyomába.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán fut, fut a szánka;
S mire elér a földkunyhóig,
Véres tetemem lóg utána.

Szibéria... Szibéria...
Havas puszta most minden álmad.
És hó födi be véres nyomát
Rút farkasnak, magányos szánnak.

Mit várok még, és mire vársz még
Feketefátylas fehér asszony?
Ép vagy-e még? vagy sebet kaptál
Te is e bús, rettentő harcon?

Hol most bokrétás büszke hősök
Szerelmes szivvel halni mennek,
Elég erős páncél-e, mondd,
Emléke egy bús szerelemnek?

Hol forrón freccsen most a vér,
Csöndben alhat-e, mondd, a véred?
Vagy lázít már, hogy ifjúságod
Egy messzi rabtól visszakérjed?

Egy messzi rabtól, - akit már
A küzdők közül kitörültek,
S ki a gőzölgő csatatérre
Csak fájó, fájó sóhajt küldhet.

Szállnak, szállnak a sóhajok.
Egy hosszú éj, mig odaérnek.
Egy hosszú éj... és reggelig
Egy hajszál megint hófehér lett.

Szállnak, szállnak a sóhajok,
A tükröd előtt ott találnak.
A fürdőből léptél ki épen
S most öltöd fel a pongyoládat.

Telt alabástrom-vállaid
A tükörből ideragyognak.
Sóhajtasz... és a sóhajod
Szembeköszön a sóhajomnak.

Meddig élnek és mennyit érnek
A sóhajok... a sóhajok?
A te pompázó tavaszodba
Lopnak-e színt és illatot
Szegény, szerelmes sóhajok?

Két világrész és két szív harcán
Győzhetnek-e a sóhajok?
Vagy jobb, ha soha vissza nem tér,
Kiért már nem harcolnak ott
Csak árva, gyáva sóhajok?

Egykedvűn jársz már a szobában,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Azt hitted: nem szabad benyitnod;
Azt hitted: meg kell halnod menten,
Ha meglátod a szőnyeget,
Melyen lábadnál térdepeltem.

Azt hitted: nem mersz majd bemenni;
Azt hitted: megszakad a szíved,
Mikor a gyászoló szobában
Az arcképemről rádtékintek.

Egy hét mult el? vagy egy esztendő?
Egykedvűn jársz a képem mellett.
Lásd, kis bohó, mitől is féltél?
Nem bánt az, akit eltemettek...

A kórház most az otthonod.
(Fagyos börtön a tanyám nékem.)
A sebesültek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny.

A sebesültek is imádnak.
Hogyne imádna, aki meglát.
Ugy élvez a szegény szemük,
Mint egy nemes Lovik-novellát.

A szenvedésük elveszed,
S a magadé is, lásd, megenyhűl.
Ma egy fiatal beteged
Beszélt neked a szerelemrűl.

Láttam, hogy futottál haza;
Láttam gyönyörű haragos szád.
A képem előtt sírva mondtad:
Nem, nem, nem leszek hűtlen hozzád!

A sebesültek összesúgtak:
Madonna nincs, - Madonna hol jár?
Két napig nem néztél feléjük.
Két napig megint enyém voltál.

A kandallóban dús parázs.
A lángok szívedig szaladtak.
A kandallónál régi, régi
Leveleimet olvasgattad.

Bús levelek... és aki írta,
Rab katona... rab katona...
Szibéria hava fehérlett,
S gondoltad: nem látsz már soha.

A leveleket visszazártad.
Kendőt vettél borzongva, fázva.
S a jövő percben azt gondoltad:
Hogy holnap bemégy a kórházba.

Erős és szigorú leszel
És rá sem nézel a betegre,
Ki vakmerőn és szomjasan
Nézett akkor szelid szemedbe.

Erős és szigorú leszel
S ma nem szólsz bíztatóan hozzá.
És mig a többit ápolod,
Mindig többet s többet gondolsz rá.

Mégis - jobb, ha szemébe nézel.
Egy sebesülttől nincs mit félned.
S mit árt, ha meg is hallgatod:
»Madonna... én nem soká élek...

Madonna - tán ma meghalok -
S egy csókkal a lelkem megváltnád.«
...Madonna mondd, Madonna mondd:
El tudtad lökni forró száját?

...»Madonna, ne légy oly kegyetlen,
Madonna, érzem, meg kell halnom.
Csak egyszer nyughasson fejem
Ezen a két isteni halmon.

Csak egyszer... Madonna ne félj,
Ne félj, a holtak nem fecsegnek...«
S látom, hogy öledbe esik
Fáradt feje a lázbetegnek.

»Madonna«... hallom, hallom, hallom -
S nem alszom egész éjszakán át.
Tudtál oly kegyetlen hű lenni?
El tudtad lökni forró száját?

Azt mondják: halavány vagy;
Betege néma vágynak;
Ideges és szeszélyes...
Utazz fürdőre, édes.

Velence: régi vágyunk -
Ott dörögnek az ágyuk;
Nem virág hull, de bomba.
Utazz a Balatonra.

Vonatok fájó füttye
Most himnuszt hegedűlne,
Ha én is ott lehetnék.
Ó balatoni esték!

Ó balatoni esték,
Gyógyitsátok a lelkét,
S te, tó tündére, védd meg
Legszomorúbb nővéred.

A hű komorna elkisér.
Ketten jártok a kihalt parkban.
Másodszor sárgul a levél -
Mióta tőled elszakadtam.

Másodszor sárgul a levél -
És minden sóhaj mindhiába.
Ez a nyár vissza sohse tér.
Ó vársz-e még egy másik nyárra?

A park útján kavics ropog.
Egy férfi lépked el melletted.
S a hű komorna halkan mondja:
»Szerelmes az idegen herceg.«

Rá se figyelsz, - de jól tudod,
Hogy megáll s hosszan néz utánad, -
És délben a szobádba küld
Száz égő piros rózsaszálat.

Száz égő piros rózsaszál:
Finom szívből finom követség.
Mit tégy velük? tanácsoljatok,
Ó balatoni csöndes esték.

Száz égő piros rózsaszál
S az esték ott meghitt barátok.
Ne vesd, ne vesd ki szegénykéket, -
Oly szépek a hajadba, látod.

Oly szépek a hajadban, - és
Mit tudja ő Szibériában!
...S másnap a herceg boldogan szól:
»Egy rózsám ott volt a hajában.«

Elképzelted már azt az órát,
Mikor kinyílik börtönöm?
S ami elfog a gondolatra:
Aggódás-e vagy szent öröm?

Az ajkad engedelmes lesz-e,
Hogy kiejtsd becéző nevem?
Egy idegen áll majd előtted,
És előttem egy idegen.

Át kellene a térded fognom,
És megkínzott, megfáradott.
De köztünk állnak ismeretlen
Hosszú éjek, hosszú napok.