SZARKA PICA PICA (L) SZAJKÓ GARRULUS GLANDARIUS L
[Corvus glandarius L. – Glandarius pictus KOCH. – Lanius glandarius NILS. – Glandarius robustus, germanicus, tænius BRHM.]
XXII-ik tábla
SZARKA PICA PICA (L) SZAJKÓ GARRULUS GLANDARIUS L
Népies nevei: mátyás; zajgó (Földi J.); mátyásmadár; matyimadár.
Jegyei: főszíne sajátságos barnásszürke, némi rozsdás, vöröses, ibolyás színvegyülékkel; fejteteje fehéres alapon feketén hosszant foltos; csőrtövétől a pofák felé éles, bajuszszerű fekete folt nyomul; szárnya fekete, a nagyevezők fedői égszín kéken, fehéren és feketén harántsávolyosak, a nagy evezők külső fele fehéres, a hátulsókon ez a fehérség szélesebb, tisztább, de csak a tőfélre terjed s az összecsukott szárnyon fehér folt alakjában jelentkezik; a leghátulsóbb evező gesztenyebarna, de fekete hegyű; egyes szárnytollakon s néha a farktollak tövén is homályosabban, mintegy előtörve, a nagy evezők fedőinek kék-fekete-fehér szép szinezete mutatkozik; a fark fekete, a farcsik és farkalja fehér; a torok és az alsó test közepe is világosabb, mint a hát. Csőre fekete; lábai barnás hússzínűek; szeme világoskékes. A fiatalok főszine valamivel sötétebb.
Mértéke: H: 32,4–35,2; Sz. 17,6–19,3; F. 14,2–17; L. 4,2–4,5; Cs. 3–3,3 cm.
Ez az általánosan ismert, bohókás, folyton kiabáló, nyugtalan, ideges, szép madár egész Európában – Skandináviában a Sarkkörig, egyébként körülbelül a 63° é. szél.-ig – közönséges. Délkeleti Európában s Ázsiában rokonfajták és fajok helyettesítik, úgy északkeleti Afrikában is. A fajták leginkább fejök bubjának szinezetében térnek el a rendestől.* Akár hegyen, völgyön vagy síkságban járjuk is a lomb- vagy fenyőerdőt, nem sokáig várat magára az az éktelen kré, krrae, srek rikácsolás, melylyel a «mátyás» a csendet megbontja. Ijedve száll el előlünk s hangja mintegy vészkiáltás, melylyel jelt ád az erdő minden szárnyasának: hogy vigyázzanak! Gyakran macskanyávogásszerűen is szól s ha sajátságos, megmagyarázhatatlan hangokat hallunk a fák koronáiban, biztosra vehetjük, hogy a csacsogó szajkó mesterkedik ott. Valódi komédiás! Nem szólva ölyvsikoltás, köszörülés s más hangutánzásairól, engem mindeddig csak egyszer lepett meg igazán s tévesztett meg, mikor a Kárpátokban, szarvasvadászaton, csalódásig híven utánozta a hajtó kopók nyif-nyaf csaholását. De mégis reá jöttem az álnokságra, mert nem kutyákkal, hanem hajtókkal vadásztunk.
Bolondos mozdulatai is illenek lényéhez. Mindig ugrál, izeg-mozog, röpköd, hol maga, hol néhány társával; czivódik, enyeleg, szóval mulat, de soha sem feledkezve meg a szükséges óvatosságról. Repte szökkenésszerű, elég gyors. Hajtóvadászat alkalmával sokszor látjuk, a mint lármázva kivetik magukat a nyilásokra s hirtelen visszavágodnak vagy fáról-fára szállnak. Habár egész éven át nálunk maradnak, mégis szerte csatangolnak az erdőkben s őszszel kóborolnak, ott ütvén tanyát, hol sok makkot – legkedvesebb eledelöket – bőven találnak. Nyáron a hegyek magasabb pontjain is találkozunk vele, költés után azonban inkább az előhegyekbe, gyümölcsösökbe vonul.
Április közepén, május elején költenek. Fészköket többnyire sűrűbb szálasokban, fiatalosokban – fenyőkön és lombos fákon egyaránt – inkább 4–6 méter magasan, mint magasabban rakják. Meglehetős nagy, kerek alkotmány ez, ágacskákból, hangafü szárakból, mohából, finomabb gyökerekből és növényszálakból csinosan készítve. 5–7 tojása sárgásfehér, szürkés zöldesfehér alapszinen, fakó barnás, szürke pettyekkel, fröcscsökkel tarkított, különösen sűrűen, koszorúsan a tojás tompább végén.
XL. tábla.
Tojásmérték: H. 28,6–34; Sz. 21–23,5 mm.
A fiókák 17 nap mulva látnak napvilágot s fogságban megszelidülnek, mulatságos fecsegésökkel szórakoztatják gazdájukat, sőt egyes emberi szavakat is elsajátítanak.
Kevés komolysága, össze-vissza hadaró beszédje, régi soron példás vonatkozásban él nyelvünkön, a mit közmondásaink híven visszatükröztetnek: «Semmi köze nincsen a szajkónak a hegedűszóhoz», «A hattyuk akkor énekelnek, mikor a szajkók hallgatva vesztegelnek», «Mi gondjuk vagyon a szajkóknak az ország igazgatásához», «Szajkó szajkónak a barátja» (Fecsegő fecsegővel társul) «Igazi szajkó» stb.
Erdeink e különös, tréfás, szép madarának gazdasági jelentősége sok vita tárgyát képezte, melyben erdészek erdészekkel, vadászok erdőbirtokosokkal s egyéb érdekkörök tarkán váltakozva állottak egymással szemben. Az egyik erdész hasznosnak mondta, hivatkozván arra a tulajdonságára, hogy számtalan makkot szerte szét hordoz s hanga bokrok, levelek alá, sőt a földbe dugdos, így hát a tölgyek szaporításában, terjesztésében lényegesen közreműködik. Jöttek azonban másfelől – ugyancsak erdészek ajkáról – ezt a hasznos sáfárkodását megingató panaszok is; melyek lényege ím ez: Igaz, hogy a szajkók nagyban hozzájárulnak a tölgyfák szaporításához, csakhogy e működésüknek, nincsen sok értéke, mivel rendszertelenül vetik a makkot – a mi rendes erdőgazdaságban fölösleges, sőt kellemetlen, esetleg ott tenyész a tölgy, a hol az erdész nem akarja, hogy tenyészszék; e mellett a rendszeres erdőkezelésbe hivatlanul bele kontárkodó szajkók rengeteg vetőmagot elemésztenek s az erdei vetéseket néha teljesen tönkre teszik, úgy, hogy azok csakis tüskékkel borítva, nagy nehezen védhetők meg.
A gyümölcstermelők is méltán panaszkodnak a szajkókra, mert az erdőkkel határos cseresznye, szilva stb. fák érő termését veszélyeztetik. Magam is megfigyeltem, hogy több helyen nap-nap után nagy számban látogatták az erdők közelébe eső gyümölcsfákat s különösen a cseresznyéket igen fogyasztották. A nagyobb erdőkben fekvő emberi telepeknél (erdészek, favágók stb. házainál) lévő veteményes kerteket, vetéseket szintén megdézsmálják; gabnát, babot, borsót stb. szivesen falatoznak. A vadászok is több váddal illetik, nevezetesen, hogy a fáczántojásokat, apró madarakat, a szárnyas vad csirkéit pusztítja. Több megfigyelő rák- és haltolvajláson is érte s fészkénél néha halmaradványokat is talált. Mindezek mellett azonban számos észlelet bizonyítja, hogy cserebogarakat, szarvasbogarakat, hernyókat, pajorokat – még pedig erdőrontó veszedelmes fajokat – is elkölt. Sokan e táplálékára nagy súlyt akarnának helyezni. Sajnos azonban, tévednek, mert igaz, hogy az ártalmas rovarokat is megeszi, de korántsem valami kiadóan üldözi őket, inkább csak mellesleg fordul hozzájuk. Megitélésénél tehát sem rovarokból kerülő élelmének, sem pedig tölgyplántáló tulajdonságának * döntő fontosságot nem tulajdoníthatunk, mert fészekrablásai, ragadozásai mindennél jobban latba esnek. Hogy mégis irtása aránylag nem történik kellő erélylyel és mértékben s lőjegyzékeinkben alig találkozunk nevével, holott inkább odavaló, mint a keselyük, ölyvek, vércsék, baglyok: annak megvan a maga nyitja. A szajkó tudniillik szép külsejével, virgoncz mókáival a felületesen észlelőket alaposan megtéveszti. Valóságos szemfényvesztő, csaló. Nyilvánosan, a világ előtt, legjobb tulajdonait fitogtatja, mert alattomban, elpalástolva folytatja vérengzéseit s nem annyira közvetetlenül, mint közvetve árt nekünk, ámbár helyenként közvetlenül is (makk-, gyümölcspusztítás, fáczántenyésztés megrontása). Csak élesszemű, tapasztalt megfigyelők, kiket a fölületesség szine-mázza csalódásba nem ejt, tudják, micsoda lelketlen, vérengző gyilkolója ő a leghasznosabb apró madaraknak. Költés szakában fészket fészek után foszt ki, nem válogat tojás, madárfiók közt, sőt az öregeket is megtámadja, még a rigóval s pár napos nyulacskával is megbirkózik. Nemcsak a magevő madarak, hanem különösen a poszátafélék, czinegék, harkályok, légykapók, fülemilék, rigók stb. szaporodását hátráltatja így. Tágabb odvakban költő madárfajok magzatait, ha eléri, csak úgy kirabolja, mint az összapó fészkét, melyet egyszerűen szétszaggat.
Vele úgy vagyunk, hogy a külszín csalóka benyomása kápráztat meg. A való megismerése azonban a dolgok mélyéből meríti itéletét s ez esetben nem a szajkó javára. Nem érdemli kiméletünket, hanem inkább, hogy méreggel pusztítsuk, fészkeit megrongáljuk, a lövést pedig ne sajnáljuk tőle.