Arany szemlátomást elfogadta azt a felvilágosodás kori, egyébként francia eredetű magyar költődefiníciót, miszerint nem a versírás teszi a poétát, hanem a szemléletmód, ahogyan látja a világot: "Az ily Schlag-beli [szerencsétlenséggel megvert] ember, mint te és jómagam, versírás nélkül is poéta maradt volna, kinek lelke (...) minden érintkezést fájdalmas ütésnek érez." (Levél Tompa Mihálynak, 1858. május 11.) A megállapítás mély igazságát a Petőfi-epigonok rajzása igazolta 1849 után, akik Petőfi természetességét a mindent megverselés kényszerével pótolták, termékenységét pedig kizárólag a versek számában követték. Korántsem véletlen, hogy vezéregyéniségük, Lisznyai Kálmán írta meg 1857-ben a császári pár látogatását köszöntő ünnepi-alkalmi verset. (Egy részletét A walesi bárdok mellett közöljük.)

Nem osztotta viszont Arany a romantikus költő alkotómódszerére vonatkozó nézeteket, amelyeket mi most Kölcseynek egy 1808-as írásából idézünk: "...azon tárgy, melyre figyelmetességét függeszti, vagy azon tárgy, mely véletlenül elméjébe ötlik, őt elevenen megilleti, felébreszti benne a képzelőerőt, s ezáltal tűzbe s egy magánkívül való állapotba hozza." Arany nem ismerhette ezt az írást. A poézisről (az ő életében még nem jelent meg), önvallomásai mégis mintha tételesen cáfolnák - a szónak ebben a romantikus értelmében sohasem érezte magát igazi lírai költőnek. És ebben nem 1849 traumája játszotta a főszerepet, hiszen már 1847. augusztus 25-én ezt írta Petőfinek: "Nem megy nekem a líra, az ömlengések kora elmúlt tőlem, vén vagyok."

Néhány évvel később a harmincas éveiben járó Aranyt már nemcsak életkora és kései pályakezdése aggasztotta. Kevesen látták és fogalmazták meg ennyire világosan a forradalmi hullám utáni Európa, s ezen belül a politikai és művészeti nyilvánosságtól megfosztott Magyarország helyzetét, lehetőségeit: "Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek önbelsejébe fordító szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kívül semmi, ide összpontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke, mint a belvilág, az egyén, legföllebb a család: tehát a líra." (Az Irányok c. tanulmányban, 1861)

A "mandátumos ember", Petőfi barátja érezte a pontos helyzetmegítélésből ráháruló feladatokat. Költői alkata azonban távol tartotta a naprakész líra művelésétől. A szív és az ész elsőbbségének kérdéséről, minden romantikus művész dilemmájáról így vallott Egressy Gábornak, a korszak legtudatosabb színészének 1854-ben: "Én csak bizonyos objektív állapotban tudom kezelni az érzelmeket. Ha valami engem közelről, mélyen sebez, ott hallgatok." 1853-tól rosszabbodó egészségi állapota is fokozta szorongásait, félelmeit. Tompa Mihálynak írta, 1854 októberében: "Félek is magamat egzaltálni, mert a kimerültség, mely rá következik, borzasztó."

Az 1850-es évek Arany-líráját valóban határozott; összetéveszthetetlen sajátosságok jellemzik. Ritkák az olyan versek, amelyek pillanatnyi hangulatot, benyomásokat rögzítenek (kötetünkben a Hajnali kürt képviseli ezt a típust) - rögtönzéseit, alkalmi költeményeit pedig nem is tekintette igazi, befejezett műalkotásnak, a töredékkel együtt hagyta ki a Kisebb költemények (1856) kötetéből. A túlnyomó többség és köztük az évtized minden nagy verse (akár a gimnáziumi tankönyvben részletesen elemzett Kertben, Visszatekintés, A lejtőn címűekre, akár az itt közöltekre gondolunk) - Szörényi László megfogalmazását kölcsönözve - "modern, létösszegző, filozófiai költemény". A hangulat, a benyomás, a "kedélymozzanat" rögzítése bennük csupán versküszöb, lélektani folyamatok, élethelyzetek értelmezéséhez. Az érzésvilág nem közvetlenül, hanem a tárgyiasult formában (kompozícióban, a műalkotás belső időrendjében, nyelvhasználatában, verszenében) feloldva jelentkezik. A romantikus szenvedély kirobbanása helyett a műalkotás organikusan épül; klasszicista módon. Sokhangúan, az eszköztár felvonultatásával, amint az legjobban A világ c. vers hasonlat-bokrán tanulmányozható.

Arany lírájának fejlődéstörténeti helyét ebben a vonatkozásban már a Kisebb költemények bírálója, Erdélyi János kijelölte, amikor leszögezte, hogy ,,még kisebb költeményeiben sem tulajdonképpen lantos költő [=lírikus], hanem folyvást elbeszélő, olykor elmélkedő, mindig meggondoló"; és Berzsenyi Dániel "bölcsészeti hajlam"-át meg a Kölcsey óhajtotta művészeti nyugalom keresését tekintette az Arany János-i alkotómódszer előzményének. Hozzátehetjük: Arany maga is hasonlóképpen viszonyult elődeihez és kortársaihoz. Katona Józsefben a kiszámítva költeni tudó mestert tisztelte, és ez az igazi értelme a Madách Imrét értékelő mondatnak is: "Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat." S mivel, Madách "erősebben gondol, mint képzel", Arany költőként igyekszik Az ember tragédiája kéziratán az egyensúlyt helyre állítani - anélkül, hogy akár a koncepción, akár a nagyszabású kompozíción változtatni akart volna.

A "kapcsos könyv" regénye

Arany János kései lírája és balladái az ún. "kapcsos könyvben" maradtak ránk. Amint ezt az 1962. és 1978. évi, két hasonmás kiadásban bárki megnézheti, ajándékozó, ajándékozott és az ajándékozás dátuma együtt olvasható a kis bőrkötésű könyvben: "Arany Jánosnak. Aug. 20. 856. Gyulai Pál." A költő örült az ajándéknak: azon frissiben belemásolta - szép, hibátlan tisztázatban - a Szondi két apródját, de 1856/57-ben egyébként is szívesen használta: további hat vers került belé, közöttük a kötetünkben szintén szereplő vígballada, a Pázmán lovag. Ugyanennyi az 1865 és 1871 közötti beírás: a kulccsal zárható, kapcsos zár valóban legbelső magánügyeket zárt el a nyilvánosságtól, így keserűségét az akadémiai főtitkári lakásbonyodalmai miatt, Arany Juliska betegségét, halálát, majd az unoka, Szél Piroska sorsa iránti aggódását. Utána: évekig semmi. Azután a cím: Új folyam. Alatta ceruzával a lírai újrakezdés dátuma: 1877. S mellette, ugyancsak ceruzával, a ciklus címe: Őszikék.

A kézirat innen számolva még 56 verset tartalmaz. Közülük egyetlenegy, az Aj-baj! korábbi; Arany maga írta ezt a cím alá: "(Régibb.)" A többi gondosan, napra datált: 1877. július 3. és 1880. december 10. között születtek. Egy esetben, A magyar nyelv c. disztichonos epigrammánál a költő szigorúan döntött: "Inediták [Ki nem adottak] közé való". A ciklushoz tehát 55, pontosabban 54 új és egy régebbi verset sorolhatunk.

Arany eredetileg nem akarta kiadni a ciklust, később mégis foglalkozni kezdett a gondolattal: ezt a kapcsos könyvben a címek elé írt ceruzás számok mutatják. De ugyanúgy leolvasható a lapokról elbizonytalanodása is: hiányzik a 31. vers, megmaradt viszont a kihagyásra ítélt A magyar nyelv sorszáma, az 51. 1880 februárjára - úgy tűnik - Arany feladta a kötetkiadás tervét: az utolsó négy darabnak már nincs száma. Az Összes Munkákba így csak az a 15 vers került be az Őszikékből, amelyeket barátai kikönyörögtek a költőtől. Ezeket kék csillag jelöli a kapcsos könyvben. A többit Arany László adta közre, már apja halála után.

Az irodalomtörténet azóta persze elvégezte a kiegészítő kutatásokat: Keresztury Dezső a hiányzó, 31. számú verset a Bonczék c. költeménnyel azonosította; Voinovich Géza pedig olyan töredéket közölt, amelyik nincs ugyan a kapcsos könyvben, de a ciklus címadó verse második részének tűnhetett.

[...]

Az Őszikék-korszak néhány általános vonása

"Tárgy künn, s temagadban" - jellemezte a 60 éves Arany János új alkotómódszerét, amikor végre megszűntek a "mandátumos ember" külső feladatai. A változtatással azonban nemcsak felszabadult, el is szigetelődött a világtól. Rejtegetett betegsége, gyorsan rosszabbodó látása következtében másokra kényszerült hagyatkozni. A hirtelen nagyvárossá növő Pest életének mind több jelensége lett elérhetetlen és megérthetetlen számára. A Margitsziget és a lezárható kapcsos könyv azonban megteremtette a függetlenség, a kívülálló szemlélődés, az önmaga gyönyörűségére alkotás illúzióját, legalább átmenetileg ellensúlyozta a fölöslegessé vált, önmagát túlélt ember és művész félelmeit. A "nemzeti költő" helyébe a "tamburás öregúr" lépett, aki bölcs humorral, öniróniával költői játékba kezdett: a hétköznapi, esendő, idős ember szintjére látszott lefokozni a legnagyobb élő magyar poéta, a nyelv- és formavirtuóz művészi énjét is. Ugyanakkor a képzettársítások merészségével, a forma gazdagságával a szürke alaptónusból öntörvényű, rafináltan egyszerű világot varázsolt, személyes tér- és időszemlélettel, amelynek középpontjába a felértékelődő emlékek kerültek. Már kortárs kritikusa, Péterfy Jenő észrevette, hogy az Őszikék minden darabján rajta van "a pszichológiai dátum", az a kézzelfogható késztetés, aznapi hangulat, látszólag jelentéktelen élmény vagy emlékkép, amire a költői reflexiók ráépülhettek. Mindaz, ami a nagykőrösi évek lírájában alárendelt szerepet játszott, most a felszínre került.

Az Őszikéknek szépségét élvezzük, hangulatát érezzük - a költői mesterségbeli tudás jelenlétét jobbára csak sokadik olvasás és figyelmes elemzés tudja kimutatni. Igaza volt Aranynak: a költői erő változatlan, "csak hangköre más". S miközben az én-líra felszabadult a műtárgyi megformálás, az objektivizálás kényszere és felelőssége alól; teret adott eltitkolt, sőt korábban szégyellt emlékeknek és élményeknek. A versek közé szervesen illeszkedtek az öregkori balladák. Leszámítva a nagyvárosi témájú kettőt (Hídavatás, Párviadal), a többi témájában, sőt olykor megkezdett kéziratban is visszanyúlt az 1850-es évekhez. A megírás azonban az 1870-es évtized virtuozitásával történt. Eltűnt a műfaj líraisága: a végképp múltba merült életmód és az ezzel együtt ősinek, elemi erejűnek érzett szenvedélyvilág, az emberi személyiség mélyrétegei, az ösztönök tolulása közepette nincs többé helye. (Jellemző adalék, hogy a vígballada modernizált újjáírása a Párviadalban sikerületlen maradt.)

Egy irodalomkritikai vita 1877-ben

A kapcsos könyvben benne rejlett a modern magyar költészet számos lehetősége, az izmusok megannyi csírája: pompás impresszionista részletek, az egyéni szimbólumalkotás kísérletei, a formatökélyre törekvő parnasszizmus magyar változata. Irodalmunknak nagy szerencséje volt, hogy az első két nemzedék- és stílusváltás viszonylag zökkenőmentesen, az átvehető-továbbvihető értékek megőrzésével zajlott le. Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly 1828-as kézfogását, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor jelképes együtt-szereplését (az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i ülésén) 1877-ben nem követte egy újabb, konfliktusmentes korszakváltás.

Annak arányában, ahogyan Arany visszavonult a nyilvános szerepléstől és a kritikai élettől, s ahogyan Gyulai Pál irodalompolitikai hatalma megnövekedett (1867-től akadémikus, 1870-től osztálytitkár, 1873-tól a Kisfaludy Társaság másodelnöke, 1875-től - éppen Arany helyett - a budapesti egyetem irodalomtörténet-tanára lett) - úgy került át az irodalmi akadémizmus kezébe Arany életművének magyarázata, kizárólagosnak tekintett értelmezési joga. Gyulainak és körének, Greguss Ágostnak, Szász Károlynak ugyanakkor nemcsak kritikusi-tanulmányírói, de műfordítói, sőt költői ambícióik is voltak: ebből a szempontból Arany-epigonoknak számítottak.

Arany maga is érezte persze, hogy az irodalom és közönsége megváltozott, tagoltabb, sokrétűbb lett, akár a magyar társadalom egésze. Az 1870-es évek újköltői (Reviczky Gyula, Koroda Pál, Gáspár Imre és mások), miközben kérlelhetetlen harcot hirdettek a népnemzeti iskola minden rendű és rangú epigonja ellen, megbélyegezték a "balladajárványt", gyakran és a tisztelet hangján szóltak Aranyról, műveiket többször neki ajánlották. Mi több: életművében megtalálták a hozzájuk szóló hányadot is; új problematikájú, egyéni lírájuk előzményeit. Reviczky például tanulmányt szentelt a magyar hősnő-képzettel leszámoló Rozgonyiné szépségeinek; a Bolond Istók 1873-ban publikált II. éneke alapján Aranyt a mű befejezésére sürgette, a világirodalom egyik legnagyobb humoristájának tartva a költőt. (A Bolond Istók újabb töredékét a népnemzeti kritika agyonhallgatta.) Közvetlen, személyes vagy irodalmi kapcsolatuk azonban Arannyal nem lévén, viszonyukat sohasem tisztázhatták. Igen jellemző Koroda Pál emlékezése, amikor egyik megjelent és Aranynak ajánlott művével végre sikerült felkeresnie a költőt: "...elmondta, hogyan igyekeztek őt a legújabb nemzedéktől elriasztani. Voltaképp ő csak fiának, Arany Lászlónak műveit ismeri. (...) A Kozmopolita költészet c. vers magyarázatául említette, hogy feketítették be előtte az új költőket, akiket, Titán Laciknak csúfoltak." (Titán Laci a Borsszem Jankó c. élclap figurája volt, önjelölt költő.) Ne felejtsük el: 1877-ben Arany János már alig tudott olvasni, felolvastak neki, az információk és művek erős és nyilvánvaló megválogatásával. .

Gyulai 1877-ben frontális támadást intézett az új irodalom ellen, minden műfajcsoportban. Előbb a versesregények íróit támadta, az Arany sikereire mindig is féltékeny Vajda Jánost, Koroda Pált és másokat. 1879 elején pedig (már Aranyt idézve, a Szigligeti Ede fölött mondott emlékbeszédében) az újromantikus fiatal drámaírókat ostorozta, a meg nem nevezett Rákosi Jenőt, Dóczi Lajost, Bartók Lajost, Csiky Gergelyt. Az elszigetelődött, csak részlegesen tájékozott Arany nem tudta kivonni magát az irodalmi akadémizmus hatása alól. Előbb Reviczky egyik tanulmányával vitatkozott (Honnan és hová? 1877. július 14.), majd megírta a Kozmopolita költészetet (1877. augusztus 8.). Habozását mindazonáltal jól mutatja, hogy az előbbit életében nem adta át közlésre, az utóbbit csak 1878-ban adta ki, miután egy névtelen tollforgató - egyébként nem a fiatal költők köréből - kigúnyolta A tölgyek alatt c. versét, s ezt Arany nemzedéki támadásnak fogta fel. Hogy itt valóban a népnemzeti irodalompolitika csatájáról volt szó, bizonyítja: Reviczky válaszcikkét csak az ellenzéki Szegedi Naplóban tudta közölni, Arany Jánosnak c. válaszverse pedig csupán 1902-ben jelenhetett meg, abban az évben, amikor Gyulai visszavonult a budapesti egyetem irodalomtörténeti katedrájáról. A kozmopolitizmus-vitával megkezdődött (ahogyan a Nyugat költői nevezték) a "kettészakadt irodalom" kora. Az egész magyar kultúra kárára...

[...]

A hárompillérű életmű

Arany János életművét természetesen lehet korszakolni, műfajok szerint áttekinteni, de alighanem hiba lenne arról vitát nyitni: a lírikus, az elbeszélő vagy a balladaköltő áll-e közelebb a 20. század végi ember érzés- és gondolatvilágához. Nem tekintve most a kritikus-szerkesztő-tanulmányíró tevékenységét, a szűkebben vett szépirodalmi hagyaték hármas műfajtagolású ugyan, de egységes, szerves egész. A nagyepika és az utóbbi évek, évtizedek kutatásai nyomán végre méltóképpen értékelt líra között ott áll harmadik pillérként verses kisepikája. Az utóbbi vizsgálatánál ráadásul azt tapasztaltuk, hogy e műfajhatárokat olykor maga Arany is szívesen átlépte. A sokszor felemlített jelenség megoldása nem az egyes műfajokhoz sorolható munkák számának növelésében, elbirtoklásukban rejlik, mint láttuk a parttalanná tett balladakör esetében. Az ok mélyebben fekszik, amint ezt (Keresztury Dezső és Barta János kutatásai nyomán) legutóbb Dávidházi Péter fogalmazta meg igen szemléletesen, a kérdést az Arany János-i személyiségkép egészében szemlélve: "Arany alkotónak művészileg legtermékenyebb, de egyszersmind a maga számára leggyötrőbb jellegzetessége éppen hallatlan belső gazdagsága lehetett, melyből minden műfajban ki kellett rekesztenie valamit, feláldozván a megmaradtak elrendezhetőségéért..."

(részlet Kerényi Ferenc kísérő tanulmányából = Arany János: Balladák/"Őszikék", Bp. 1993. Ikon Kiadó, 12-14.)