Bori Imre:
Az 1860-as évek elején elhessegetett lírai ihlet előtt majd két évtized múltán nyílik meg újra Arany János költői műhelyének az ajtaja. A költő bebocsájtotta, de nyomban "kapcsos könyvének" lakatjával el is zárta. A versek "új folyama", amelyet 1877-ben kezdett, úgy tetszhetett, a költő titkolt, rejtegetett magánügyévé vált. Nincsen jelképi erő nélkül e versek sorsa. Egyes darabjai ugyan időközben megjelentek, teljességükben azonban csak 1888-ban váltak ismertekké, amikor Arany László kiadta apja hátrahagyott verseit, külön kiadásuk pedig 1894-ben jelent meg, amikor már nem játszhatták azt a szerepet, amelyet húsz évvel azelőtt, a modern magyar költészet történetében kaphattak volna. Arany János ugyanis a Kapcsos könyv kódexében a modern magyar költészet mintakönyvét készítette el, példákat kínálva mind lehetséges irányaihoz, mind formáihoz. Sajátságos ellentmondásról van tehát szó: az epikus szívesen lép a nyilvánosság elé mind a Buda halálával (ezért nagy árat is fizetett, mert a mű megjelenése után már nem tudta folytatni), mind a Toldi szerelmével, ezzel 1879-ben, amikor az Őszikék szinte elkészültek, új verseinek egybegyűjtésére azonban nem gondolt akkor sem. Valószínűleg nem abban kell ennek magyarázatát keresnünk, hogy pályája során lírai verseinek nem jelent meg verseskönyv-kiadása, azok két ízben is nagyobb gyűjteményekben láttak csak napvilágot. Közelebb kerülhetünk az elfogadhatóbb okokhoz, ha arra gondolunk, hogy Arany János a "lírátlanságnak" majdnem két évtizedes időszakában végleg meggyőződhetett a költészet feleslegességének igazságáról. Érzékelte ezt már az 1860-as évek elején is, amikor a lírai költészet a Bach-korszak bukásával mintegy talaját vesztett lett, de akkor még az eposzírói illúziók táplálták költői kedvét, noha eposzaival sem a "nemzet", legfeljebb a hatalmon lévő irodalmi Deák-párt igényét szolgálta ki részben azzal, hogy az ún. eszményítő realizmus modorában idézte a múltat, részben pedig azzal, hogy nem szólt hozzá a költői szó meggyőző erejével a valóságos élet kérdéseihez: morális aggályokká transzformálta, ami a magyarországi polgárosodás folyamatainak, noha ellentmondásos, mégis természetes velejárója volt: az elidegenülést egyénben és a társadalmi és gazdasági életben egyaránt. Ám ha el is maradt Arany Jánosnál az 1861-1877 közötti időszak élményeinek lírai megörökítése, a "kapcsos könyvbe" verseit jegyző költő az eredményt rögzíti. Az Őszikéket már egy urbánus, a polgárosodást megélt költő alkotta meg, aki a művészet szférájában ismét utoléri Európa ízlés- és érzelmi-gondolati világát. A költőnek a vershez való új viszonyáról, kapcsolatáról van szó: nem azért íródik már Arany verse, hogy visszhangra találjon: nem közösséghez szóló, azt lelkesítő, bátorító, vigasztaló közösségi költészet, közköltészet születik a Gyulai Pál ajándékozta "kapcsos könyvben". S Arany János messze került már a "bárd"-szereptől is. "Az azonnali visszhang megszűnik a költői megszólalás elsődleges követelményének lenni: az elsődleges követelmény maga a megszólalás; akárhogyan is... A modern költő egyik elhatalmasodó ön-tudata az, hogy muszáj énekelnie, bár rajta kívül senkinek sem kell az éneke" (Somlyó György). A példa a Mindvégig című Arany-vers 1877-ből:
A mindvégig tudatosan költő Arany János, aki akkor már vagy húsz esztendőn át töprengett a vers artisztikus kellékeinek a természete felett, hiszen az asszonáncról 1852-ben írta tanulmányát, s aki tíz esztendővel később, az 1860-as évek elején a költészet "irányait" veszi számba, azzal föltétlen tisztában volt, hogy "kapcsos könyvébe" új alapozású és modorú verseket jegyez:
Ez a "más hangkör" az, ami a fordulatot hozza a XIX. század magyar költészetébe. Ebben pedig, ki nem mondottan ugyan, adva van a más költői cél is: a művészi tökély elérése. Az artisztikus elemek felülkerekedése, a formakultusz, amely kíséri, jól megfigyelhető az Őszikék darabjaiban. Az áttörést Arany a rímek használatának újszerűségével hajtotta végre. És éppen a Mindvégig című költeményében, amelyről szólva a modern elemző azt állapította meg, hogy "az egész vers az újszerű rímelésnek mintegy a kiáltványa" (Somlyó György), s e vers rímelése "teljes egészében előlegezi a magyar rímelés leggazdagabb (és legkeresettebb) korszakát, a korai nyugatos költészetet" (ua.). Jól látható, hogy Arany János korán felkészült csendes, a maga korában szinte észrevétlen artisztikus forradalmára: visszaperelte az asszonánc jogát, azután pedig az ún. akadémiai papírszeleteinek rím-ujjgyakorlataiban figyelte a rím-hatásokat, vagy végül mondanivalót hordozó szerepét ugrathassa ki, a "vers esszenciájává, legkiemelkedőbb és legemlékezetesebb elemévé" tegye (ua.). Nem a "tamburás öreg úr" verszenéje ez, hanem a merész újítóé, aki azonban nem megmutatni, hanem elrejteni akarja magát, és költői kincsét sem akarja közprédára bocsájtani. Észrevette ezt már az Őszikékről értekező Péterfy Jenő is, aki azt magyarázta, hogy Arany János a "szófűzés sajátossága", a "valami rögtöni fordulat", a "pusztán rhytmikus kiemelés" által a közönséges szavakat élettel telíti, hogy "mintegy a »lélek szeme rebben«". Az ilyenfajta "pillanatnyi elevenedést" azonban kevesen szokták észrevenni: a vers szépségei a kiválasztott műélvezőknek mutatkoznak csak meg. Ezért kellett Babits Mihályra várni, hogy kitessék, az Epilógusnak az a rafinériája, hogy "nem végződvén elég kemény élre, tovább fűződött és társult hozzá az utolsó évek egész egyberagadt eszmetömbje". Különben a verselés effajta megújítása akkoriban európai irodalmi jelenség volt, a francia szimbolisták is a verselés reformján és felszabadításán dolgoztak, és új prozódiát teremtettek. Azon kellene csodálkoznunk tehát, ha az Őszikék között nem találnánk parnasszista vonásokat mutató költeményeket, hiszen Arany Jánosnak e verssorozatában a modern költészet többfajta igénye is feldereng, többször ugyanazon költeményekben. A két "népi" balladában, a Tengeri-hántásban és a Vörös Rébékben a parnasszista költészet ideálja, a "végső pontosság a végső ragyogásban" realizálódik az inkább már a szimbolistákat jellemző folklorista törekvések szentesítette életanyagban, míg, az Éjféli párbaj és a Tetemre hívás inkább a középkori szellemhez való vonzódást tükrözi az ízlésnek ugyanebben a körében. "Stílremekekről" van szó, amelyeknek a moralizáláshoz már szinte nincs közük - az esztéta gyönyörködik abban a leleményben, amelynek segítségével az ún. balladai homály új minőséget kap, a sugalmazásnak a szerepét játssza. Az olvasónak a képek jelentését mintegy ki kell éreznie, ahogyan a költő ugyanazt a jelentést már-már "belehallotta" a költeménybe. Vonatkozik ez elsősorban a két "népi" balladára, s ha nem is érkezett el a "forma perverzitásának" a területére, ahonnan a "tartalom perverzitásának" a vidékei is feltűnhetnek, mint francia kortársainál tapasztalható (Arthur Symons), ezekből a balladákból arrafelé is kilátás nyílik. A tömény misztikájuk azonban mindenképpen modernné avatja őket, annak jeleként, hogy az emberi viszonyok eresztékei közé vak erők költöztek - a szerelmi szenvedélyé. S ezek mind "hideg" szépségekként ragyognak fel, és "parnassien szépségek" már, amelyeknek megteremtésére a költő 1853-ban tett először kísérletet, ha elfogadjuk Vas István különben meggyőző verselemzésének az eredményét: " . . . A Keveházát lehet akár prae-parnassien költeménynek is tekinteni, melynek szépségei méltók a francia Parnasse két nagy költőjéhez, Leconte de Lisle-hez, akinek Poems barbares-ját kilenc, és Herediához, akinek kötetét, a Les trophées-t negyven évvel előzte meg a Keveháza." A költemények e csoportjába sorolható a Népdal című is, amelyet csak műfajt minősítő címe miatt nem szoktak a fentebb emlegetett balladák közé sorolni, holott e műfajnak csak egy egészen egyedi, nagyon is kivételes megjelenési formájáról van szó, mely lényegileg nem különbözik amazoktól. Hogy mennyire nem népdal ez a vers, elég összehasonlítani a két hónappal későbbi Haja, haja, hagyma-haja... cíművel, mely egészen népies modorban készült. Az Őszikék sorát is sajátos, a későbbi hetekben-hónapokban keletkezett parnasszista balladákkal némileg rokon A lepke című verse nyitja meg. Hogy milyen, ha nem is szigorúan egymásnak ellentmondó, de mégis különböző művészi sugallatok keresztezési pontjait kínálják a "kapcsos könyv" versei, ez a költemény is példa lehet. A költő az "új folyamot" indítva a jelképet látszik megkísérteni. Az irodalomtörténeti interpretáció A lepke kezdő képének "sajátos asszociációját" emeli ki (Sőtér István), s a verset, nem alaptalanul, helyzetképnek tartja. Az első három szakasza azonban már-már szimbolikus jelentéseket hordoz, s ha a folytatása nem a lepkemegszólításba rejtett önmegszólítása lesz, hanem csupán a lekerekítést tartalmazza, Aranyt a "jelképek erdejének" a széléhez látjuk érkezni. Nem egészen egy esztendő múltán Az élet mint tivornya című versében azután már "egységes szimbolikus képet" hoz létre (Dombi Erzsébet). A cím és az első sor közötti különbség ("Az élet mint tivornya - Az élet egy tivornya... ") a képzelet munkájának az irányát jelölheti: az egyik hasonlat, a másik metafora, s ebben a "költő két egymástól nagyon távoli fogalmat társít erős hangulati jelentéssel", mi több, az "egész képnek önmagában nincsen értelme, csak ha jelentésével egy időben érzékeljük" (ua.). Természetesen messze vagyunk még Ady Endrének az Ős-Kajánnal folytatott küzdelmes nagy tivornyájától, de a "karcos bor" és a "kéj-zamat", az "inni hosszút és körömre" kifejezések nyomatékai, azután pedig a zárószakasz ("De, ha végignézek romján: Oly sivár, dúlt e tivornyám! Mért nem ittam úgy, hogy jó-rég Én is a pad alatt volnék?...", mégis megengedi a távoli korrespondenciát. A "kapcsos könyv" kis univerzumának központját azonban Arany János "pesti képei" alkotják. Ilyen költői feladatra "Arany előtt senki sem vállalkozott, s utána sem, jó ideig" (Sőtér István). "Így válik a magyar nagyvárosi költészet úttörőjévé" is (ua.). Ha nem a Baudelaire szenvedélyes elkötelezettségével gyűjtötte is a "romlásnak a virágait" a pesti járdaszélen, nem volt a romlott Ninivébe küldött haragos, erkölcsi felháborodástól torzult arccal járkáló próféta sem. Aki egy negyedszázaddal azelőtt már megénekelte a látszat és való megjelenését, legfeljebb e két pólus gyors egymástól való távolodását konstatálhatta, s tette ezt városi életképeinek abban a csoportjában, amely a "rangos koldusokat" festette. Emberként még viszolyoghatott is a kis nagyváros-Pest moráljától, költőként kevésbé "vonakodó":
A "tárgy künn": a pesti élet embervegetációja, a természetet pedig, melyet a "pesti liget" és a Margitsziget tenyérnyi flórája képvisel, már nem is az ég csatornái öntözik, hanem a kertész locsolókannája, a "semmi természet" elve alapján. Nincs abszurdabb gesztus tehát, mint a pesti belvárosban termékenységjóslattal bíbelődni, ahogyan halála esztendejében Arany János megállapítja:
De a "liget nekem szép", "én e ligetecskét így is, ahogy van, szeretem" vallja be az Ének a pesti ligetről versszakaiban, mi több: már törzsökös pesti polgárként vonzódik hozzá: "S talán azért is szeretem, Hogy amint csinosul, kimosdván: húsz éve már, hogy követem." S ha erről a nézőpontról vizsgáljuk a verset, akkor azt látjuk, hogy a költő polgárosodása történetét, pestivé válásának az állomásait megéneklő, várost dicsérő ódát írt. Igaza van Hatvany Lajosnak: az Őszikék írója "képzettársításaival, azazhogy teremtő fantáziájával végre Pestre költözött". Bizonyíthatja ezt az a tény is, hogy a szalontai és körösi benyomások, életkonkrétumok vagy elhalványodtak, kivesztek emlékezetéből, vagy költőileg használhatatlanok. Amit még érez, az a nosztalgia, az pedig már a polgárt, a gyermekkori emlékek pedig, amelyek a versekben felbukkannak, az öregedő embert jellemzik elsősorban. Arany János tehát nem élezi ki a "romlott" város és az "idillikus" falu ellentéteit sem, morális alapon állva különösképpen nem, hiszen a két nagy "népi" balladájában az erkölcs éppen olyan problematikus, mint amilyen a városi lehet, például a Mária! bűneid meg vannak bocsátva című versének világában. Arra is figyelnünk kell, hogy a várost Arany János, a költő, utcákon és városi ligetekben (ha a Margitszigetet is annak vesszük) éli meg, és mintegy felnyitva a verszsilipeket, hagyja, hogy elárasszák a hétköznapi élet képei és szavai, Arany "neológiájának" oly jellemző bizonyítékai. A pesti "köz népről" van szó (ebbe beleérti mind a ligetben "egy-ingre vetkezetteket", mind azokat, akik ott "toalettet fitogtatván, körben haladnak"), és zsargonjáról és humoráról, amelyből, mint Hatvany Lajos írja, a Heltai Jenők, Szép Ernők, Gábor Andorok kupléi táplálkoznak majd pár évtized múltán. Nem lehet véletlen azonban, hogy a pesti életet festő költő mindenekelőtt benyomásaira támaszkodik, ebből következően pedig előadásmódjában az impresszionisztikus veretű közlések bukkannak fel. Ezt idéztük már a Vojtina-verssel kapcsolatban is, az Őszikék sorai között ilyeneket találunk:
Inkább hangulatot fest a városról, mint részleteket, amelyek, ha vannak, hangulathordozó szerepet játszanak. Ritkán is differenciál, mert számára ismeretlen emberek nyüzsgésének a részese. Abban a világban vagyunk, amelyben már nem ismerik egymást az emberek. De erre is van érzékletes képe:
Ha kinagyít, akkor kettős portrét készít, mint a Hirlap-áruló, a Semmi természet vagy az Öreg pincér című verseiben, de a kettősség ott van az Ének a pesti ligetről-ben is. Ezek esetében a városi élet apró részletei is beleférnek a képbe, s főképpen gesztusokat és szavakat-mondatokat tartalmaznak a költői látás frisseségével és az újszerűség felett érzett öröm kedélyességével felidézett formájukban. Nem a polgári létforma, hanem az abban jelen levő régi világ emberromjai és emberroncsai irritálják, mint az új paloták tövében a romok is a ligetbe vezető út két oldalán. Főképpen balladák és szatírák kerülnek "kapcsos könyvébe" tehát. A szatírák, mint a Rangos koldus és a Bonczék című, azokról az emberekről szólnak, akiket az új és polgáriasodó, tehát kapitalizálódó világ anyagi és erkölcsi romlásba sodort, a balladák ugyancsak az élet fonákját mutatják. A Híd-avatás egy látomás keretébe fogott miniatűr-sorozatban (tizenhárom sorskép jelenik meg: a halálban egyesülő szerelmespáré, a tönkrement milliomosé, a "quaternót elszalasztóé", a becsületét vesztetté, a pénztelen fiúé, a nyomorgó öregemberé, az unatkozó úrinőé, a Napóleont játszó őrülté, a megvert inasgyereké, a megcsömörlött gazdagé, az eljegyzés után cserbenhagyott vőlegényé, a párbajban vesztesé; az ártatlanságát vesztett szűzé) idézi az öngyilkosok menetét, s bekapcsolja a költő az Éjféli párbaj, valamint a Kép-mutogató című költeményeket is. A Párviadal ugyanakkor operettballada, amely 1951-ig nem jelent meg nyomtatásban, talán egészen szokatlan jellege miatt. Az eposzi hagyomány Arany tudatában ebben kapja a kegyelemdöfést, s egy nyíl a maga Toldiját is éri. A nagy homéroszi harc "affaire" csupán, a tízéves tusa is "rövid harc és modern" csak, a konfliktus, amíg tart a "saison", a csatatér pedig a szalon. A hősök: "Monsieur Ménélas s neje", Helén, valamint Paris ("Csak a várost értem én . .. " - írja). A konfliktust nem nehéz kitalálni: Paris felszarvazza Meneláoszt, a párbajra azonban Paris neje áll ki "vörös plaidben s parasollal", hogy azután minden maradjon a régiben. A férj megbékél szarvaival, a "Szép Helén meg könnyű szívvel Mondja el - a »kutyabajt«! ". A költő könnyed eleganciával merül a pezsgő és pikáns modern történet elmondásába, felszabadult iróniával, és nyelvi leleménnyel teszi fel a koronát pesti életképeire, és mintha Offenbach operettjére játszaná rá a maga versét. Például, ha kell, tud a verssel "nyelv-ballet"-ot is járni:
Az is megfigyelhető, hogy éppen az ilyen típusú verseknek keretet ad a költő. A Híd-avatásban az öngyilkosságra magát elszánt fiú látomása, a Párviadalban álom ("Amit erről álmodóm, Az sem tréfa-dolog ám: Elmesélem... ") fogja közre, határolja a hétköznapi élet képét. A "tárgy... tenmagadban" versvilága felett két csillag ragyog: a nosztalgiáé és az élettel való számvetésé. A nosztalgia jellegzetesen a városi ember érzése, ahogy azt a Vásárban című versében bevallja:
Ám a "gyékényes, abroncsos alföldi szekér" a pesti utcán halad végig, és ebben a versben válik csábítóvá először a "mezők üde lelke", az a "friss széna-szag", amely majd Szabó Lőrinc versét lengi be negyven esztendő múlva. Amit ez a nosztalgia valójában előcsal az emlékezet mélyvizeiből, az a gyermekkor világa minden áttétel nélkül, de szorosan tapadva a költői számvetés kételyeihez. Ezt tapasztaljuk a Vásárban két versszakában (Így - vézna, ügyetlen testi dologra - Adtam fejem a bölcs tudományokra, Barázda helyébe' szántván sorokat, nem kérkedém ezzel, mert azt se sokat... "), a Naturam furcâ expellas... című hasonlat-versében ("Gyermekkoromban felköték A színben egy nagy tökharangot, Amely ugyan nem ada hangot . . . Így kongatom most untalan E verseket - bár hangtalan"), s A tölgyek alatt nagyobbik felében is. A Vándor cipó pedig egyenesen önéletrajz, amely mintha a Bolond Istók második énekének valamilyen folytatása lenne. Ám nem a "tékozló fiú regéje", mi benne szembeszökő és feltűnő, hanem az első versszak teljességgel "József Attila-i" világa. A legmodernebb hang szól ebben a versszakban a kép és verszene olyan távlatokat nyitó jellegével, amelyet csak a XX. század magyar költészete hitelesített; Arany János kortársainál, közvetlen költőutódainál hozzá hasonlót hiába keresünk. Háromszor írta meg ezt a szakaszt, s mind a három egyenértékű megfogalmazás. Az első a legtömörebb, a második a legrészletezőbb, a véglegessé tett harmadik a kettő között helyezhető el:
Ez volt az első, majd következik a részletezőbb második:
S a végső szöveg:
A hasonlat erejével tündöklő testi-lelki önarckép ez a versszak, s a benne megragadott léthelyzet nemcsak Arany János emlékverseire sugárzik át, hanem az oly sokat idézett és emlegetett Tamburás öreg úr, az Epilógus, a Lepke, a Mindvégig, A tölgyek alatt című verseire, amelyekben az elbeszélő jelleg van előtérben, s a képek szuggesztív erejére támaszkodó, az önsajnálat kifejezését megkerülő (amazokban ez is megtalálható), a gondolat meztelenségét sem rejtegető Meddő órán, Ex tenebris, Őszikék címűekre is. Lényegében Arany János az öregséget nem csupán a testi romlás és a szellemi gyengülés elkerülhetetlen állapotaként fogja fel, hanem elsősorban és mindenekelőtt alkotói kérdésként, művészete állapotának szempontjából interpretálja. Nem is a végpontjához közeledő élet, hanem a be nem fejezett és be nem fejezhető mű gondolata aggasztja és ihleti, az irodalom, az "új dal" problematikája. S amikor testi nyavalyáit helyezi előtérbe "öreguras" sajnáltató szándékkal, akkor is azért teszi, hogy mögéje bújva a művészete hozta gondokkal rejtezzen el. A művész "őszikéi" ezek a versek, azé, aki töredékeket termel, mert úgy érzi, hogy az "egész" elérésének a kegyelme immár nem adatik meg neki. Mindegyik cím szerint felsorolt verséből idézhetnénk sorokat, de arra hivatkozunk csupán, hogy a Meddő órán lényegileg ragadja meg ezt a költői problémát. A töredék csak a művészet elkötelezettje, az artisztikus lélek számára jelent problémát, hiszen a mondanivaló kifejezéséért folytatott küzdelme sikertelenségét dokumentálja, a művész vereségét hirdeti. A csalódásnak és a kisemmizettségnek a "kapcsos könyv" verseiben megszólaló motívuma ebből veszi eredetét. Tóth Árpád Arany-Flaubert párhuzama sem véletlen tehát, s a közös vonások közé az élménnyé vált alkotói problémákét is odasorolhatjuk. ( = Bori Imre: A magyar irodalom modern irányai I., Újvidék, 1985. 93-100.) |