Arany költészete.

Találóbban alig lehetne Arany helyét költészetünk történetében kijelölni, mint ahogy Petőfi kijelölte: «Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel».

Petőfi első levele Aranynak, ennek a hátlapjára írta "Toldi irójához elküldöm lelkemet..." kezdetű híres versét. (1847. febr. 4.) (A Ráth Mór-féle 1888-as levelezés kiadás hasonmásáról, a képre kattintva nagyban is megnézheti.)

Egy költői irány apostolai, ellentéteikben egymás kiegészítői voltak. Petőfi volt a kezdő, A. a folytató és továbbfejlesztő. Reformálták a magyar költészetet, klasszicizmus, romanticizmus helyett nemzeti irányt teremtve. A természetesség, valószerűség kultuszával közelebb hozták a műköltést az élethez, határait kiszélesíték, tárgyban, hangban, nyelvben közérthetővé tették. A szépet nem az idegenszerüben találták, nem egy külön válogatott közönségnek akartak irni, hanem az egész népnek, az ő ünneplő nyelvén, felhasználva, kifejlesztve a nemzeti műízlés mindamaz elemeit, melyeket a népköltés nyujtott. A népies elemet bevitték az irodalomba, de emelve, nemesítve; irányuk nemcsak népies, hanem nemzeti irány. Költészetünk, mely Kazinczyéknál csak törekvéseiben volt nemzeti, Kisfaludy Károlynál és Vörösmartynál még a tartalomban: Ő náluk nemzeti lett, kifejezése módjában is. Hét évtizednyi fejlődés koronája volt az ő költészetük, ama küzdelem eredménye, mely költői irodalmunkban a nemzeti és művészi elem közt folyt, míg a két. elem náluk összeolvadott. A nemzeti erőkifejtés ama teremtő korszaka hozta létre költészetöket, mely a magyar népet eggyé olvasztotta, ujjászülte, önérzetét meghozta és szabaddá tette. E nagy kor eszméit fejezvén ki a művészetnek azon eszközeivel, melyeket az akkor föltárult népköltés, az irodalomban pedig egy Vörösmarty géniusza készített elő számukra: lángelméjök és a történelmi fejlődés nyujtotta alap költészetünk csúcsára helyezte őket. Együtt alakították át a magyar költészet két nagy ágát, Petőfi a lirai, A. az epikai költészetet. Egyébként azonban nagy különbségek vannak köztük. Petőfi alanyi, A. tárgyias szellem; Petőfi egyénibb, Arany nemzetibb; Petőfi mint lirikus a jelen hangulatát fejezi ki, Arany mint epikus a multon mereng; Petőfi radikális ujító, mint művész is, A. tradiciókra támaszkodik s művészete az egész nép szellemében és a századokban gyökerez; Petőfinél a lángész eredetisége lep meg, A.-nál szinte eldönthetetlen: a teremtő elmét csodáljuk-e inkább vagy a tanulmányt, mely azt nemesítette. Egy költőnk sem tanulmányozta és figyelte meg oly mélyen és kitartón a világirodalom legkitünőbb remekeit és nemzete szellemét, mint ő, és senkisem dolgozta fel nála jobban a hatásokat, úgy hogy nem látni nála a határt, meddig természet, meddig művészi reflexió. Szelleme rendkivül gazdag és változatos, de művészi öntudata is folyton éber, noha leplezve van; ízlése rendkivül fejlett és biztos. Egészben véve legművészibb költőnk.

Első epikai műve, az Elveszett alkotmány, még nem mutatja őt a maga valóságában, inkább csak negativ képét nyujtja. Csak a régit szatirizálja mind tárgyával, midőn a táblabiró világ fonákságait festi, mind hangjával, mely hexameteres epikánkat parodiázza ki: de még nem ujít. Annál szebben tünik fel A. költői lénye a Toldi-ban. E csodálatos kis eposz, a magyar népszellem organikus terméke, úgyszólva: kivirágzása, mely egy művészileg tökéletes eszményképben egyesítette mindazt a jót és szépet; amit a magyar nép évszázadokon át érlelt és gyüjtött lelkében.

A Toldi eredeti kiadása, együtt a többi pályadíj nyertessel (1847)

Rendkivüli testi ereje és szivbeli derék volta érdekessé, ifjukora, meghatóan gyöngéd szeretete anyja iránt és életsorsa, midőn elnyomva és vétségbe kergetve, egy nagy tettel megváltja magát, érvényt szerez tehetségének s a dicsőség tetőpontján is nagylelkü és szerény marad: mindez a lehető legrokonszenvesebbé tette A. hősét a magyar nép szemében. Maga a Toldi-monda (l. o.) egykor a népszellem tulajdona volt; de A. Ilosvaitól csak mint nyers és szervezetlen anyagot vette át s ő alkotta össze egy rendkivül erős kompozicióba; a hős vonásait a magyar népszellemből kölcsönözte, onnan a nyelvet, előadást és verselést; mindezért a mű a nemzet szivéhez szólt, s még azért, hogy a hős sorsában a nemzet a maga sorsát láthatta művészi tükörben. A magyar jobbágyság is, a magyar nemzet is akkoriban élte a felszabadulás válságos éveit. A Toldi azonban mint tisztán költői mű is egyik első dísze irodalmunknak. A legfelsőbb költői szépségeket naiv formában ki. tudja fejezni s míg a legműveltebb is gyönyörködik benne, az egyszerü nép is megérti. Olyan mű, mely az egész nemzetnek van irva, nem a; társadalom egyes rétegének. A természetes folyásu, naiv nyelv nem is sejteti, mennyi tanulmány érvényesült e műben, mennyit tanult költője Homérostól és a népköltéstől s a legnehezebb feladatokat, mint a jellemzés, a leirás nehézségeit mily öntudatos művészettel oldja meg: Cselekvénye oly ép, motiválása oly tökéletes, hogy sem hozzá tenni, sem belőle elvenni semmit nem lehet; jellemzése pedig nemcsak lélektanilag hibátlan, hanem művészileg is eleven; mindig cselekvénnyel jellemez. Az a tiszta naiv derü azonban, mely a művön elömlik, már a Toldi estéjében humoros világításnak enged helyet, mely a maga nemében nem kevésbbé szép, s e változatosság a költő szellemi gazdagságának bizonyítéka, de már sokkal egyénibb hangulat. Toldi amott néphős, mintegy a magyar faj eszményképe, itt korhős, egy letünő kor képviselője, ki megindító ragaszkodással védi a lelkéhez nőtt régi világ erkölcseit az ujabb műveltség és elpuhulás ellen s e küzdelemben romba dűlő rideg nagyságával megrendítő látványt nyujt. E műalapeszméje, szerkezete és jellemzése épp oly kitünő, mint Toldié. Azonban amily könnyen megalkotta e két művét, oly sok művészi töprengés, többszöri kisérletezés után tudta csak megirni a trilogia középső részét. A mondai anyag soványsága és a történelmi tanuság hiánya voltak a legfőbb akadályok, mert A. nem akart tisztán a képzeletből meríteni, szem előtt tartva az «epikai hitel» elvét. Végre lángelméje diadalmaskodott, nemcsak nagy tárgyi nehézségeket hárítva el, hanem művének rendkivül mély érdeket is kölcsönözve a szerelem motivumával, a szenvedélyek harcával, tragikai válságával és megtisztulásával. A trilogia e része a legtöbb emberi érdeket kelti a mai olvasóban, alakjai legközelebb állnak hozzánk, világítása a leghatározottabb és valószerűbb; általán A.-nak tárgyban és hangban legváltozatosabb; cselekvényben és alakokban leggazdagabb műve ez. Tragikai összeütközésének kibékítő megoldása amily ritka merész feladat, épp oly tapintatos művészettel felelt meg neki a költő, kinek jellemfestő ereje, plasztikai művészete, nyelv- és verstechnikája tetőpontján ragyog e műben. Valóban, a Toldi-trilogia mindhárom része mintaszerü mű, egyik mint naiv, másik mint regényes, és a harmadik mint humoros eposz.

Hasonló rajongással csüggött A. a hun-magyar mondán is, melyet nemcsak azért szeretett, mert a leggazdagabb és legköltőibb mondáink közt, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hun nép tragikumában sok hasonló vonást látott a magyar nép sorsához a szabadságharc táján. Egy nagyrahívatott nemzetet akart festeni, mely öröklött bűnével; a visszavonással megsemmisíti jövőjét, csak egy távoli remény marad fenn, hogy a széttört nemzet utódai egykor végrehajtják őseik küldetését. Örök kár, hogy a szintén trilógikusnak tervezett műből csak az első rész, a Buda halála készült el, az egésznek mintegy expoziciója, mely a tragikai vétséget rejti magában.

Arany feljegyzése a Buda halálához (OSZK Kézirattár)

A trilogia úgy volt gondolva, hogy Etele, a világuralomra hívatott hun nemzet hőse oly feltétellel kapja a világhódító isten-kardját, ha uralkodni tud maga magán, sokáig tud is; de egy önfeledt percben megöli örökös ingerlőjét; Buda bátyját s ezzel eljátssza küldetését; nagy birodalmat alapít, de az nem lesz állandó, halála után összedől, amint testvérgyilkossággal kezdődött, testvérharc dönti romba is, az apák bűnét megbünteti a nemezis a fiakban s a vezér vétkéért a nemzet lakol meg. Mint Gyulai találóan jegyzi meg, tragédia van itt az eposzba oltva. A Buda halála magában is csodálatos mértékben mutatja A. alkotó erejét, mind cselekvényének és jellemrajzának tökéletességében, mind belső világának mélységében és hangja tárgyszerüségében. Mintha a költő azt tekintetté volna feladatának, hogy rég elhangzott mondavilágunk töredékeinek ő legyen az összeillesztője s így pótolja meg nem alakult naiv eposzunkat: olyan eposzt teremtett, mely nemzeti elemekből épülve, ódonszerü belső világa, képzet- és érzelemköre és előadásánál fogva lehetőleg megközeliti mintegy a régi naiv magyar eposz eszményét. Csodálatos intuicióval mélyedt bele fajunk szellemébe és szedte össze a sajátos vonásokat a nép mai életéből és multjából, hogy emelve, nemesítve, a régiség avató világításába visszavigye s megalkosson belőlük egy ősi nemzeti életet egész teljességében.

A Csaba királyfi előhangja (OSZK Kézirattár)

Szeme előtt az lebegett, minő legyen egy magyar epopeia, ha hőse nem Toldi, hanem fejedelmek, tárgya nem egy ember, hanem a nemzet sorsa. S valóban az ódonszerüséget keresettség nélkül eltalálta, magyar stilt, magyar epikai tónust teremtett:

A nagy eposzokon kivül a kisebb epikai műfajok minden alakjára szintén remek példákat nyujtott A., de működése főleg a magyar ballada fejlődésében korszakalkotó. A népballada sajátságait ellesve, elődeinek hosszadalmasságát mellőzve, tömött formában, gyors fordulatokban, drámai erővel s mély hangulattal mondja el tárgyait. Szereti a véresebb tárgyakat, a komorabb szinezést; egy-egy tragédiát szorítva néhány strófába, úgy hogy balladái valóságos dráma-kivonatok. Jellemzésük a rendkivüli gyorsaság és a hang mély liraisága mellett is határozott és erős. Gyulai ezért A.-t a ballada Shakespeare-jének nevezi. Alanyi költészete a férfikor lirája, mely a családfő, a hazafi és az ember érzelmeit zengi; érett szellem és mély kedély hangjai ezek, többnyire elégikus jellemükkel üdvös ellenzéket alkotva az ötvenes évek Petőfi-utánzóinak dal-áradatával szemben; később az öregkor egy-egy humoros hangulatu költeményre fakasztá. Egy hang, az ifju szivé azonban hiányzik e lirából, szerelmes verset nem ismerünk tőle. A költészet harmadik ágát is gyarapította, legalább fordításokkal. A legnagyobb tragédia-költő, Shakespeare néhány művét és a komédia ősének, Aristophanesnek vígjátékait azzal a csodálatkeltő nyelvi és verselési művészettel tolmácsolta, mely hasonló mértékben, Vörösmartyt kivéve, nem állt magyar költő rendelkezésére.

A nevezetes kapcsos könyv 1962-es hasonmásának fotója

Általán A. technikai reformja egyik kiváló oldala működésének. Nyelve leggazdagabb, leghajlékonyabb és legművészibb s mindenek fölött legmagyarosabb; nem annyira ujító mint a Vörösmartyé, de a magyar szó- és szóláskincs legszebb részét majdnem teljesen fölhasználja s a meglevő elemek alkalmazásában fejt ki páratlan művészetet. Épp úgy felhasználja népdalaink ritmikai készletét, a legnagyobb változatban meríti versalakjait hagyományos és népi formáink közül, nemzeti dallamainkból elvont mértékek szerint kiképezve őket, különösen epikai versformánkat, a magyar alexandrint ujjá alkotta; mind a nemzeti, mind a nyugat-európai versformákat egyszersmind jellemzően használja, a forma mindig szerves része nála a költeménynek, mintha abból nőne ki, szinte el sem tudjuk más versalakban képzelni költeményeit.

Szóval A. az a költő, kiben nemzeti egyéniségünk a legteljesebben és legművészibben jut kifejezésre. De nem puszta tipus, a saját hatalmas egyénisége is meglátszik költészetének minden során, egyénisége a nemzeti elemmel annyira összhangzik, hogy leginkább éppen ez elem hű kifejezésében áll. (V. ö. Gyulai: Arany János emlékezete: Beöthy: A magyar nemzeti irodalom történetének ismertetése II.; Riedl Fr.: Arany János 1887.)