Arany László visszaemlékezéseiből

[...]

A nyarat atyám a Margitszigeten töltötte. Ősz felé oda költözött Csengery is, kivel az utóbbi évek alatt csak ritkábban és futólag találkoztak, mert Csengeryt elfoglalták a közügyek, atyám pedig nem járt sehova. Most a betegég Csengerynek is meghozta az otiumot s alkalmuk volt többször és egész nyugalommal beszélgetni. Atyám megmutatta Toldi Szerelme kéziratát, s midőn Csengery is határozottan a Gyulai véleményéhez csatlakozott, lassankint mégis megbarátkozott a közzététel gondolatával, de, mint a jelen kiadás első kötetéhez irt BEVEZETÉS-ben (XXII. lap) már említém, igyekezett arra oly módot keresni, melylyel minden előleges hirdetésnek, reclámnak s a közönség érdeklődése mesterséges fölkeltésének lehetőleg elejét tegye.

Ez a margit-szigeti időzés volt utolsó tartós együttlétök. Csengery betegsége rohamosan rosszabbra fordult. A telet mind a ketten többnyire szobába zárva töltötték. Tavaszszal Csengery kiköltözött városligeti nyaralójába, atyám pedig ismét a Margitszigetre készült. De még egyszer látni akarta barátját s kiment hozzá a ligetbe. Vele voltam én is. Fájdalmas találkozás lett belőle. Csengery már elvesztette a hangját, csak suttogva tudott beszélni, atyám pedig nem hallott jól, a suttogást nem értette. Nekem kellett Csengery szavait hangosabban ismételnem. Nem is nyújtotta hosszúra látogatását, kezet nyújtott barátjának, e szavakkal: ,,Úgy kell búcsúznom tőled, mint az adomabeli kis termetű káplártól búcsúzott a szálas újoncz, mikor azt követelte tőle, tartsa a fejét katonásan magasra s nézzen mindig előre egyenest: Úgy hát, káplár uram, áldja meg az isten, vegyünk búcsút egymástól, mert én káplár urat egy-hamar nem látom. Te sem beszélhetsz velem mostanában, míg a hangod vissza nem tér." Csengery halovány arcza fülderült egy pillanatra, megszorította a felé nyújtott kezet, aztán elváltak s többé nem látták egymást.

Gyulaival, a ki leghosszabb ideig s legbizalmasabb barátja volt, aránylag kevés levelet váltott atyám. Addig is, míg Nagy-Kőrösön lakott, Gyulai szívesebben lerándult maga oda, mintsem levelezzen. Ő volt a körösi nagy kollégium tövében szerényen megvonult tanári hajlék leggyakoribb pesti vendége. A többiek: Kemény, Cengery, Toldy, Brassai, Salamon, ha jöttek is, csak egy-egy napig maradtak; Jókai, úgy hiszem, mindössze egyszer vagy kétszer volt ott, Eötvös pedig sok készülődés után sem jutott le. Gyulai néha egész hetet s többet is ott töltött. Tagjáúl tekintette őt a kis család s ő is beérte ennek mindennapos szerény életmódjával. Mikor atyám Körösről a fővárosba telepedett, akkor Gyulai Kolozsvárott lakott ugyan, de csakhamar, ő is Pestre költözött s azóta, húsz esztendőn át, ő maradt írótársai közűl leghűbb látogatója. Nem vette rovásra, hogy atyám évenkint talán egyszer-kétszer, utóbb annyiszor sem adta vissza látogatásait. Ő csak jött, elevenséget, zajt, irodalmi híreket hozva magával, és fölrázva atyámat elvonultságából. S a mint ez elvonúltság évről-évre mélyebbedve, atyámat a betegég s szemeinek és hallásának megromlása mindinkább a saját gondolatai, emlékei és humora belső világára szorította, sajátságos, azt hiszem példátlan viszony fejlett ki kettejük között. Atyám csak a multnak akart élni: emlékeinek, gondolatainak; dolgozgatni félretett művein, de óvakodni minden külső izgalomtól, kerülni minden érintkezést a nyilvánossággal. Gyulai pedig azon volt, hogy ebből az elvonulásból kirázza őt, hol komolyan, hol tréfásan. ,,Megboszantom Jánost;" - néha egyenesen ezzel a szándékkal lépett be hozzá. Atyám tudta s föltette magában, hogy csak azért sem fog boszankodni: .,Ahá! megint kötekedni akar Pali!" s csak hallgatta, mosolyogva a bajsza alatt. Olykor visszavágott ő is egy-egy élczczel, de nyugalmából nem engedte magát föltüzelni. Csak azért sem engedte! Látta a helyzet komikumát és kedve telt benne. "Úgy vagyunk mi ketten -- mondta egyszer -- "mint mikor a szundikáló vén komondor körül enyeleg a kölyök-kuvasz ; csipkedi, kapkodja, ugrál körülötte, az öreg meg csak néha-néha vakkant egyet." Hanem a tréfából egyszer-egyszer komoly boszúság is lett: példáúl mikor Gyulai arra sarkalta, hogy az Őszikék-et ne rejtegesse tovább a fiókban. Neki szól a Hagyaték czímű vers, mintegy válaszúl a sürgetésekre. De Gyulai erősen hitte, hogy atyámra jó hatással lesz, ha elszigeteltségéből kilép s mikor többé e tárgyat élő szóval emlegetni nem merte, levélben és komoly érzelmekre hivatkozva ismételte sürgetéseit. Így keletkeztek 1877 október 20--22-én kelt leveleik.

Gyulainak utolsó ilyen "megboszantó" inváziója Petőfi szobrának leleplezésekor (1882 október 15.) történt. Pár nappal az ünnepély előtt ezzel rontott be: .,János! Eljössz-e a leleplezésre? Ha nem jössz, a Petőfisták azt mondják, irigységből maradtál itthon."

"Hiszen megyek! Már varrja is a szabóm a meggy-szín mentét és a búzavirág-szín nadrágot," felelt tréfálva atyám. Valóban készült is az ünnepélyre, de már nem mehetett el. Betegsége acuttá vált s néhány nap múlva a ravatala fölött mondotta utolsó búcsúszavait hozzá Gyulai. Csak néhány szó volt; de a ki hallotta, azt hiszem, soha sem felejti el.

[...]

Budapesten, 1886. május hóban

Arany László

(Részlet Arany Lászlónak a Ráth Mór-féle kiadás levelezés kötetéhez írott előszavából. = Arany János hátrahagyott iratai és levelezése. 3. k. Levelezés, Bp. Ráth Mór, 1886. XV-XIX.)