6) Vásárban Gyékényes, abroncsos alföldi szekér, Honnan cipel a sors -- s e három egér? Hoztál-e pirosló új búza-magot? Mezők üde lelkét: friss széna-szagot? Odakünn már, úgy-e, megért a kalász? Rét gyapja lenyirva; foly a takarás; Boglyák tetejéről egy-egy suta gém Néz szét aratóknak vidám seregén? Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt, Minden nyara -- új seb -- a régire fájt: De talán most e nagy mezei jószág Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország. Legyen is, legyen is megáldva e föld -- Isten maga telke -- mint rég ezelőtt, Mikor én is "markot hajtani" kezdtem, S nem sikerűlt, bárhogy s mint igyekeztem. Így -- vézna, ügyetlen testi dologra -- Adtam fejem a bölcs tudományokra, Barázda helyébe' szántván sorokat, Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat. De, hogy a mezőt, az anyatermészet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn, -- s tüzesebben vér Láttodra, te búzás alföldi szekér. (1877. júl. 9.) 7) Tamburás öreg úr Az öreg úrnak van egy tamburája, S mikor az ihlet s unalom megszállja, Veszi a rozzant, kopogó eszközt S múlatja magát vele négy fala közt. Nem figyel arra deli hallgatóság, Nem olyan szerszám, divata is óság: Az öreg úr (fél-süket és fél-vak), Maga számára és lopva zenél csak. Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő, S mit összelopott mai zene-költő, Öreg úrnak egyről sincs tudomása; Neki új nem kell: amit ő ver, más a'. Mind régi dalok, csuda hangmenettel: Váltva kemény, lágy, -- s magyar a némettel; -- Hegyes-éles jajja úti betyárnak, Ki hallja szavát törvényfa-madárnak. Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb Hangnembe a húr lebukik, lebágyad, Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel... Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester. Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő -- Tiszta remekké magába' szülemlő -- Pendűl, melyen a tánc tétova ringat, Mint lombot a szél ha ütemre ingat. Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt; A hitújítás kora szűlte még azt: Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve, Vagy erős hittel Istenhez emelve.