XVI. KOMANCSOK KÖZÖTT

Utunk vadregényes tájon vezetett keresztül. Az egymásba gabalyodó hegyláncok - a Sziklás-hegység déli nyúlványai - azt a gondolatot keltették bennem, hogy itt óriások éltek valaha, de még ők is gyámoltalanul botorkáltak ebben a hatalmas útvesztőben.

Sötét őserdőkkel borított hegyoldalak égbe nyúló, kopár ormokba csúcsosodtak, enyhén ereszkedő vízmosások szédítően meredek sziklafalakkal váltakoztak. A hegyeket mély szakadékok szelték keresztül-kasul - olyan kanyonok, melyekbe sohasem sütött be nap. A hegyfokok és sziklapárkányok olyan változatosak voltak, mintha egy nagy képzelőerővel megáldott művész tervezte és építette volna.

Milyen üres és kihalt volt ez a fönséges táj! Csöndjéből ítélve azt gondoltam, hogy itt sohasem lehet emberrel vagy állattal találkozni, sőt a magasabb régiókban még növényekkel sem. De nem így van. A szél felviszi a virágport az ormok lábáig, és a fennsíkokon vadvirágok nyílnak. Fekete és szürke medve kóborol magányosan a szirtek közt. Ezer meg ezer bölény tavaszi vonulása veri fel az erdő csendjét.

Ember is akad néha: vadász, puskával a vállán; izmos trapper, prémruhában, csapdáival és tőreivel a hátán; szökevény, aki ide menekül üldözői elől; egy-egy indián fej is elővillan a fák közül, varkocsba font fekete hajával; ez a vadon talán utolsó menedéke, hiszen hadilábon áll az egész világgal, mely el akarja pusztítani. Ez az elhagyatott táj is csatatér, a létért folyó küzdelem színtere.

Még egy nap, és viszontlátom a Pecos völgyét, ahol egyszer már keresztülnyargaltam, valamikor régen, jóval nagyobb társaságban és majdnem teljes biztonságban. Most négyen voltunk, nem számítva a foglyot, aki nem gyarapította erőnket, inkább a terhünkre volt, mert vigyáznunk kellett rá.

Szép délelőtt volt. A nap megaranyozta a folyó túlsó partján húzódó hegyek ormait. Augusztus közepén jártunk, mégis boldogan sütkéreztünk a nap sugaraiban, mert az éjszaka hűvös itt a hegyek közt, s a reggel olyan nyirkos, hogy nem volt kedvünk takaróinkat ledobni a vállunkról.

Hoblin nappal szabadon lovagolt közöttünk, de éjszakára mindig megkötöztük.

- Messze van még az a hegycsúcs? - kérdezte tőlem Marshall.

- A Head Peak? Holnap elérjük, hacsak nem térünk le jobbra, a kincs rejtekhelye felé, ahová Hoblin vezet.

- Nem lenne-e jobb előbb a hegycsúcs felé menni, ahol elcsíphetjük Fred Morgant?

- Őt holnap biztosan megtaláljuk, mert augusztus közepén van találkája a fiával, és ma már tizennegyedike van. Patrickre viszont még ma ráakadhatunk. Szerintem mindössze néhány órányival jár előttünk, hiszen mindig a sarkában maradtunk.

- Vigyázat! - kiáltott fel ebben a pillanatban Sam. - Nézzétek azt a gallyat a földön, az erdő szélén! Még zöld. Nemrég törhette le valaki.

- Igazad van - feleltem. - Talán lábnyomokat is találunk.

Rövid vizsgálódás után megtaláltuk két lovas nyomait, melyek az erdőbe vezettek. Jó darabig követtük a nyomokat, míg Sam, aki elöl haladt, meg nem állt. A földet itt széttaposták, és a mohát feltúrták. Az egésznek olyan látszata volt; mintha ástak volna itt, aztán eltüntették az ásás nyomát. Sam lehajolt, és elkotorta a mohát egy darabon.

- Egy csákány lenyomata! - kiáltott fel.

- Csakugyan! - feleltem. - Látni, hogy itt egy csákány hevert.

- De elvitték. Miért volt itt, és miért vitték el? - kérdezte Sam.

- Erre könnyű felelni - mondtam. - Amikor a capitano a hadnaggyal együtt elásta a kincset, egy idő múlva belefáradt a szerszám cipelésébe. Elásták hát, de megjelölték a helyet, hiszen az volt a szándékuk, hogy idővel kiássák a kincset, és akkor szükségük lesz a csákányra.

Visszakotortam a mohát, és elegyengettem, ahogy volt, aztán szemügyre vettem a közeli fákat. Nem kellett sokáig keresgélnem. Az ösvénytől jobbra és balra két fa állt egymással szemben, s ezekbe valaki késsel rovátkákat vésett. Azonkívül le is tördelte mindkét fa alsó ágait.

- Patrick járt itt - mondta Sam. - Csak az a kérdés, a völgybe indult-e, vagy előbb találkozni akar az apjával.

- Ezt könnyen megtudhatjuk - feleltem, majd Hoblintól megkérdeztem: - Messze van az a hely, ahol az út a völgy felé kanyarodik?

- Nem. Talán kétórányira innen, ha jól emlékszem.

- Akkor nyargaljunk odáig, de óvatosan. Sőt talán jobb lesz, ha előbb pihenünk itt egy kicsit, mert túl közel vagyunk a gazfickóhoz. Nem szeretném, ha megpillantana bennünket.

- Jól van, Charlie. Húzzuk be a lovakat a fák közé, aztán harapjunk valamit, mert én példul hajnal óta egy falatot sem ettem.

Letelepedtünk a puha mohába. De alig ültünk ott néhány percig, amikor Hoblin felkiáltott, és kezével a folyó felé mutatott:

- Nézzenek csak át a túlsó partra! Odaát, a szakadék szélén mintha megcsillant volna valami. Csak nem egy lándzsa hegye?

- Lehetetlen! - vélte Sam. - Egy olyan kis tárgyat nem lehet ebből a távolságból észrevenni.

- De igen, Sam, ha a nap éppen rásüt - feleltem. - Ha indiánok, akkor óriási szerencse, hogy behúzódtunk a fák közé.

Elővettem távcsövemet, és beállítottam a szemközti szakadékra. Amit láttam, aggodalommal töltött el.

- Indiánok, de mennyi! Legalább százötvenen vannak!

Sam elvette tőlem a távcsövet, belenézett, aztán továbbadta Bernardnak.

- Nézze meg ön is, Mr. Marshall! Talán most lát komancsokat életében először.

- Biztos, hogy komancsok?

- Apacsok is lehetnének, de azok másképp viselik a hajukat. Látja a kék és vörös csíkokat, amiket az arcukra mázoltak? Kétségtelen, hogy hadiösvényre léptek. Lándzsáik hegyét élesre köszörülték, azért csillog úgy. Tegzeikbe néhány mérgezett nyilat is dugtak, lefogadom. Mit gondolsz, Charlie, ha átjönnek erre az oldalra, észrevesznek minket?

- Könnyelműek voltunk, hogy nem tüntettük el a nyomainkat - feleltem. - Azt a letört gallyat is ott hagytuk.

- Talán még lehetne segíteni rajta - mondta Sam.

- Megpróbálom - feleltem.

Egy vékony fenyőfácska állt mellettem. Levágtam, és kidugtam a bokrok közt. Elértem vele az ott heverő gallyat, és behúztam a sűrűbe. Összeszedtem néhány maroknyi tűlevelet, és elszórtam ott, ahol befordultunk az erdőbe.

- Talán használ valamit, Sam.

- Ez? Engem bizony nem tévesztene meg.

- Miért?

- Mióta hullat a jávorfa fenyőtűket, Charlie?

Felnéztem - csakugyan egy jávorfa állt a nyomok fölött. De nem volt időm ezen töprengeni, mert az indiánok minden figyelmemet lekötötték. Megálltak a szakadék alján a folyónál, és néhány felderítőt küldtek ki.

- Hála istennek, nem jönnek ide! - mondta Sam.

- Honnan tudja? - kérdezte Bernard.

- Magyarázd meg neki, Charlie, hiszen a te barátod.

- Nézze csak, Bernard - mondtam. - Három embert küldtek ki. Kettő fenn a szakadék peremén nyargal a folyóval egy irányban, a harmadik pedig lement a vízhez. Ha a folyón felfelé akarnának átkelni, akkor a másik irány érdekelné őket. Az a két lovas odafenn azt vizsgálja, nem kell-e ellenségtől tartani, a harmadik pedig megfelelő helyet keres az átkelésre.

A felderítők nemsokára visszatértek, aztán az egész csapat elindult a víz felé. Most már puszta szemmel is meg tudtuk számolni őket, s láttuk, hogy előbbi becslésünk túl alacsony volt. Két faluból jöhettek, mert élükön két törzsfőnök lovagolt.

- Azt hittem, a törzsfőnökök mindig fehér lovon járnak - jegyezte meg Bernard.

- Soha! Még szürkén sem! - mondta Sam. - Az indiánok nem szeretik a világos színű lovakat. Az ilyen ló vadászaton elriasztja a vadat, és háborúban még hátrányosabb.

Közben az indián lovasok mind leereszkedtek a vízbe, melynek itt erős sodra volt, mégis olyan derekasan úsztattak, hogy csak kevéssel lejjebb kapaszkodtak ki az innenső partra. A csapat aztán továbbvonult a folyóparton lefelé. Megkönnyebbülten néztünk utánuk.

- Mi lesz Patrick barátunkkal, ha ezekkel találkozik? - kérdezte Sam.

- Nem lesz semmi baja - mondta Hoblin.

- Miért?

- Mert ezek a komancsok a rakurro nemzetséghez tartoznak, melynek főnökeivel a capitano elszívta a békepipát.

Az erdő szélére léptem, és kidugtam fejemet az ágak közt. A rakurro komancsok már eltűntek a folyó kanyarulatánál. Önkéntelenül az ellenkező irányba fordultam, hogy azt is megnézzem, mi történik a folyón felfelé, de a következő pillanatban gyorsan visszahúztam a fejemet. Sam észrevette és megkérdezte.

- Mi az? Csak nem láttál indiánokat arra is?

- Sajnos, igen - feleltem -, legalábbis egyet.

Sam felkapta távcsövemet, melyet még nem tettem el.

- Úgy van - mondta. - Egy szál indián. De nem olyan, mint a többi. Azt hiszem, ez apacs.

- Igazán?

- Az ám, méghozzá törzsfőnök! Hosszú haja van!

- Add csak ide azt a távcsövet!

Kikaptam a kezéből, de már későn: az indiánt eltakarta egy kis domb az innenső parton.

- Tudod, mi van itt, Charlie? - mondta Sam. - A komancsokat az apacsok üldözik, és az apacs törzsfőnök megelőzte harcosait, hogy saját szemével győződjék meg a helyzet alakulásáról. El kell haladnia mellettünk. Jó lesz, ha befogjátok a lovaitok orrlyukait, mert fújtatni szoktak, ha egy indián közeledik. Az én lovamnak több esze van. Most maradjunk csendben.

Öt perc múlva tisztán hallottuk egy közeledő ló patáinak zaját, mely hirtelen abbamaradt. Talán csak nem vette észre az indián a nyomainkat? A bokrok ágain keresztül láttam, hogy megáll, egy pillantást vet a földön elszórt tűlevelekre, aztán megragadja tomahawkját.

- Tüzelj, Charlie! - biztatott Sam.

Én azonban előugrottam a bokorból. Az indián izmos karja felemelkedett, hogy lesújtson a tomahawkkal.

- Winnetou! Az apacsok nagy főnöke meg akarja ölni fehér testvérét?

Karja lehanyatlott, és sötét szeme felvillant.

- Charlie! - kiáltott fel ujjongó örömmel, megfeledkezve az indiánok szokásos tartózkodásáról. A következő pillanatban egymás nyakába borultunk. A váratlan találkozás leírhatatlan örömmel töltött el.

- Mit keres testvérem a Pecos Folyónak ezen a helyén?

- A komancs kutyák fogukat vicsorítják az apacs harcosokra - felelte, és tomahawkját visszadugta övébe. - Meg kell néznem, mit csinálnak. De mit keres fehér testvérem ebben a völgyben? Sok hold fogyott el, amióta utoljára láttam. Akkor azt mondta nekem, hogy átmegy a Nagy Vízen, és meglátogatja apját wigwamjában, aztán elmegy a nagy sivatagba, mely félelmetesebb, mint a Mapimi vagy az Estacado!

- Mindez megtörtént. Voltam apám wigwamjában és a Szaharában is. De a préri szelleme hívott és szólított, éjjel és nappal, azért jöttem vissza.

- Fehér testvérem nem tehetett mást! - bólintott Winnetou. Lovát kantárszáron vezetve követett a fák közé. Most vette észre társaimat, de arca nem árult el meglepetést. Nyeregtáskájából pipát és dohányzacskót vett elő, és leült a fűbe.

- Winnetou északon volt, a nagy tónál, hogy szent agyagot hozzon, melyből pipát lehet égetni - mondta. - Fehér testvérem az első, akinek ezt az új kalumetet a kezébe adom.

- Barátaimmal nem akarod elszívni a békepipát?

- Nem ismerem őket. Csak bátor harcosokat méltatok erre, kiknek szíve tiszta. De tudom, hogy fehér testvérem is csak ilyen emberekkel köt barátságot.

- Hallotta már testvérem Sans-ear nevét?

- Winnetou nem ismeri, de hallott róla. Megölték feleségét és gyermekét, s azóta csak a bosszúnak él. Miért nem lép Winnetou elé?

Sam zavartan közeledett a nagy apacs törzsfőnökhöz, aki tetőtől talpig végignézett rajta, aztán kezébe adta az égő pipát. Sam tudta, mit kell tennie, és a szertartásos módon fújta a füstöt hat irányba.

Odahívtam Bernardot is.

- Az apacsok nagy főnöke vessen egy pillantást erre a sápadtarcúra! Apja gazdag ember volt, de nem érhette meg öregkorát. Gonosztevők saját házában meggyilkolták és kifosztották. Gyilkosa itt van most a Pecos folyónál. Áldozatának fia utána jött, hogy bosszút álljon rajta.

- Kötelessége megtorolni apja halálát - bólintott az apacsok főnöke. - Winnetou segítségére lesz mindenben.

Bernard arca felragyogott. Tudta, hogy az apacs főnök segítsége sokat jelent számára. Winnetou neki is átnyújtotta kalumetjét, és megvárta, míg el nem végzi a szokásos szertartást.

- Testvérem sok apacs harcost hozott magával? - kérdeztem.

Winnetou rám nézett, és válasz helyett ezt a kérdést intézte hozzám:

- Hány medve kell ahhoz, hogy egy hangyabolyt széttaposson? Hány krokodilus, hogy békák százait lenyelje?

- Egy is elég - feleltem mosolyogva.

- Uff! - bólintott Winnetou. - A rakurro hangyák és békák elpusztításához is elég egy apacs harcos! Winnetounak nincs szüksége segítségre, de csak a kezét kell kinyújtania, és apacs harcosok százai sereglenek elő mindenfelől, hogy parancsát lessék, mert Winnetou nem egyetlen apacs falu főnöke, hanem valamennyi apacs törzs feje. A rakurro komancsok megkeserülik, hogy ok nélkül kiásták a csatabárdot. De elég a szóból! A férfi tettekkel beszél! Fehér testvéreim kövessenek, ha kedvük tartja.

Kivezette lovát a bozótból, és nyeregbe pattant; ugyanezt tettük természetesen mi is. Folytattuk utunkat. Winnetou mellé szegődtem, és röviden elmondtam neki, mi történt velem az utóbbi időkben, s mi hozott a Pecos partjára. Sam közben Winnetou lovát figyelte. Erős csontozatú, barna állat volt, a felületes szemlélő közönséges igáslónak tartotta volna. De én tudtam, milyen kiváló paripa. Ügetésben kitartó, vágtatásban utolérhetetlen, de okosság dolgában is páratlan. Szófogadóan követte gazdája minden intését, szinte gondolatait is kitalálta.

Amikor a komancsok nyomaiba léptünk, nem győztünk csodálkozni gondatlanságukon. Úgy látszik, annyira biztonságban érezték magukat, hogy meg se kísérelték nyomaik eltüntetését. Egy óra hosszat követtük őket, amikor megint egy erdőhöz értünk, és Winnetou hirtelen visszarántotta lovát. Jobb kezével előremutatott, balját pedig ökölbe szorította, jelezve, hogy most csendre és óvatosságra van szükség. Előrehajoltam, és kimeresztettem szememet, de semmi gyanúsat sem tudtam felfedezni. Winnetou puskáját a nyereg kápájára akasztotta, előhúzta kését, leugrott lováról, és eltűnt a fák közt.

- Mi történt, Charlie? - kérdezte Sam.

- Nem tudom.

- Furcsa fickó ez a te apacsod! Eltűnik, és egy szóval sem mondja meg, mit akar.

- Hallottad az elvét - hogy egy férfi nem beszél, hanem cselekszik. Úgy látszik, észrevett valamit, és most közelebb oson hozzá.

- De miért nem mondta meg, hogy mit csináljunk mi?

- Úgyis tudjuk. Várnunk kell, míg visszajön, vagy valami jelet ad, hogy kövessük. Ez csak természetes, hiszen...

- Massa, Massa! - vágott a szavamba izgatottan Bob. - Valami kiáltást hallottam. Egy ember kiabált.

- Hol?

- Ott a sűrűben.

Kérdőn néztem társaimra, de egyik sem hallott semmit, s már-már azt hittem, hogy Bob csak képzelődött.

Ekkor a csúfolódó rigó hangja szólalt meg az erdőben, s a hangot most már mindenki hallotta. A többiek azt hitték, madárhang, csak én tudtam, hogy Winnetou hívó szava, mert régebbi közös vándorútjaink során sokszor adott így életjelt magáról.

- Mókás madár! - jegyezte meg Sam. - Kíváncsi vagyok, hogy került ide.

- Sehogy - feleltem. - Winnetou hív minket. Nézd csak, ott áll már az erdő szélén!

Megragadtam Winnetou lovának gyeplőjét, és elindultam az erdő felé. Winnetou néhány száz lépésnyire tőlünk, az erdő szélső fája alatt állt, de mihelyt észrevette, hogy hívó szavának engedelmeskedünk, újra visszahúzódott a sűrűbe. Az erdőhöz érve, leszálltunk a nyeregből, és beléptünk a fák közé. Nemsokára megpillantottuk a törzsfőnököt, aki egy fának támaszkodott. Lába előtt egy fiatalember hevert, saját derékszíjával gúzsba kötve. Halkan nyöszörgött, és rémülten pislogott Winnetoura.

- Gyáva fickó! - mondta a törzsfőnök, és megvetőn elfordította fejét. A fogoly egy fehér ember volt. Amint megpillantott, arca felderült - egy fehér ember közeledése reménységgel töltötte el, amely még fokozódott, amikor Sam is odalépett.

- Egy jenki! - kiáltott fel Sam csodálkozva. - Miért bánik vele testvérem ellenségesen?

- Szeme gonosz! - felelte Winnetou kurtán.

Csodálkozva néztem Winnetoura, amikor újabb hangos szó ütötte meg a fülemet:

- Holfert! Az istenért, hogy kerül maga ide?

Bernard Marshall rohant a megkötözött emberhez, és arcán valóságos megrökönyödés tükröződött.

- Mr. Marshall! Bernard fiatalúr! - felelte a megkötözött fiatalember, aki nyilván Bernard ismerőse volt, de nekem úgy rémlett, hogy egyáltalán nem örül a találkozásnak.

- Ki ez az ember? - kérdeztem.

- Holfert! A mi üzletünkben volt segéd - felelte Bernard.

A Marshall-cég egyik segédje itt a Pecos partján, ahol Morgan felbukkanására számítunk? Hirtelen egy ötletem támadt.

- Mr. Holfert - fordultam a megkötözött fiatalemberhez -, én már régen keresem önt. Nem tudná megmondani, hogy kedves jó barátja, Fred Morgan jelenleg hol tartózkodik?

Holfert elsápadt rémületében.

- Ön talán detektív, Sir? - kérdezte.

- Nemsokára megtudja, hogy ki vagyok - feleltem. - De nem kell megijednie. Tudom, hogy az ön bűne csak az, hogy rossz befolyás alá került. De még mindent jóvátehet, ha őszintén felel a kérdéseimre. Hol van Morgan?

- Oldozzon el, uram, akkor mindent elmondok.

Bernard olyan arcot vágott, mintha valami hihetetlen dologról értesült volna.

- Hogy eloldozzuk, arról szó sem lehet! - feleltem szigorúan. - Legfeljebb kissé lazítunk azon a szíjon. Bob, csatold egy lyukkal kijjebb!

A néger a fogoly fölé hajolt.

- Bob! Te is itt vagy? - kiáltott fel Holfert.

- Bob is, yes! Ahol lenni Massa Bernard, ott lenni Bob is! De Massa Holfert miért nem lenni városban, miért jönni hegyekbe? Kezét-lábát miért megkötözni?

Meglazította a szíjat úgy, hogy Holfert felülhessen. Folytattam a vallatást.

- Harmadszor és utoljára kérdezem: hol van Morgan?

- A Head Peaken.

- Mennyi ideig volt most vele együtt?

- Majdnem egy hónapig.

- Hol találkozott vele?

- Austinban. Levél útján rendelt oda.

- Odarendelte? Ha! Tehát már régen ismeri?

A fogoly hallgatott. Elővettem revolveremet, és a tenyeremen himbálgattam.

- Nézze csak ezt a kis játékszert, Holfert! Azt hiszi, nem tudok mindent? Csak azért kérdezem, hogy ellenőrizzem adataimat, amiket az ön főnöke haláláról és vagyona eltűnéséről összeszedtem. A tényekkel tisztában vagyok, csak közelebbi részletekre vagyok kíváncsi. Ha kezemre jár, nem fogja megbánni. De ha hallgat, vagy hazudozni próbál, ez a játékszer könnyen elsül a kezemben, érti? Itt nyugaton nem sokat teketóriázunk egy rablógyilkossal!

- Én nem vagyok rablógyilkos! - kiáltott fel Holfert szinte sikoltva.

- De ártatlan sem! - feleltem. - Mondtam már, hogy nem önt tartom az igazi bűnösnek. Csak az a kérdés, megbánást tanúsít-e, vagy megátalkodott bűnös. Honnan ismeri Morgant?

- Rokonom.

- Meglátogatta Louisville-ben?

- Ott élt hosszabb ideig.

- Tovább! Nincs kedvem faggatni magát. Mondjon el mindent! Gondoljon erre a revolverre.

- Ha Bernard fiatalúr elmegy, mindent elmondok.

A cél érdekében eleget tettem az érzékeny lelkű ifjú óhajtásának, és intettem Bernardnak, hogy menjen el. Meg is tette, de észrevettem, hogy nagy ívben visszatér, és elrejtőzik egy vastag fatörzs mögött, nem messze tőlünk. Megértettem kíváncsiságát s feldúlt lelkiállapotát!

- Nos, halljuk!

- Morgan gyakran meglátogatott, és rávett arra, hogy kártyázzam vele. Eleinte nyertem, és szenvedélyesen megszerettem a hazárdjátékot. Azután veszíteni kezdtem, és egyre többet veszítettem. Végül néhány ezer dollárnyi adósságba keveredtem. Biztosítékul váltókat adtam neki. Olyan váltókat követelt, melyekre főnököm aláírását hamisítottam. Ettől kezdve ki voltam szolgáltatva neki. Feljelentéssel fenyegetett. Kénytelen voltam elárulni, hol tartja főnököm a ház és az üzlet kulcsát.

- Tudta, mit tervez?

- Nem. Csak betörésre, lopásra gondoltam. Megbeszéltük, hogy ha sikerül, osztozunk a zsákmányon, és Mexikóba szökünk.

- Ki ölte meg az ékszerészt?

- Morgan egyedül - nekem semmi részem nem volt benne.

- Csak a zsákmányban, mi?

- Azt megosztotta velem. Mint ékszerész könnyen értékesíthettem a részemet, és pénzzé tettem.

- Értem! Erre a pénzre fájt a foga. Elvette magától?

- El.

- Ostobaság volt eljönnie Austinba! Csak nem képzelte, hogy egy ilyen gazfickóban van zsiványbecsület? Hogy vette el a pénzt?

- Tegnap éjjel őrá került az őrség sora, és én éjjel elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy valaki a ruhámban kotorászik. Morgan volt. Már elvette a tárcámat és a fegyvereimet. Kését éppen szívemnek szegezte, hogy leszúrjon. A rémület és kétségbeesés megkettőzte erőmet, félrelöktem Morgant, és elrohantam. A sötétben hiába üldözött. Egész éjjel rohantam, mert tudtam, hogy reggel követni fogja nyomaimat. Amikor ebbe az erdőbe értem, elbújtam, hogy aludjak egy kicsit. Ez az egész.

Fáradtan behunyta szemét. Láttam rajta, mennyire elcsigázott, s talán ez volt az oka, hogy olyan töredelmesen vallott, de hangjából csak fásultságot éreztem ki, nem igazi megbánást.

- Most már átengedem önnek ezt az embert - mondtam Bernardnak. - Tegyen vele, amit akar.

Bernard még néhány kérdést tett fel Holfertnak, aztán félrevont.

- Halált érdemel, nem vitás - mondta. - De ne nevessen ki, nem tudom megölni.

- Sajnálja talán?

- Nem sajnálom, de... nem tudom megtenni.

- Akkor eresszük szabadon, de vegyük el a lovát és minden felszerelését.

- Az annyi, mintha megöltük volna - mondta Bernard.

- Az ördög vigye az ilyen vajszívű alakokat! - fakadtam ki bosszúsan. - De mi tagadás, én sem akarok a hóhérja lenni. Kérdezzük meg Winnetout!

Az apacs törzsfőnök félig elfordulva, megvető arckifejezéssel hallgatta beszélgetésünket. Most hozzánk lépett, és leoldotta a szíjat Holfertról.

- Felállni! - parancsolta.

A fogoly felemelkedett. Winnetou a kezére mutatott.

- Megmosta kezét a sápadtarcú a gyilkosság óta? - kérdezte.

- Természetesen - felelte Holfert. - Sokszor.

- Én mégis látom rajta a vért, amit nem lehet vízzel lemosni - mondta szigorú hangon Winnetou. - Ítéljen a Nagy Manitou, a préri törvénye szerint. Látja a sápadtarcú azt az ágat a folyóparton, mely egészen a víz fölé hajol?

- Látom.

- Akkor menjen oda és hozza el. Ha le tudja törni, akkor életben marad, mert a fa ága a kegyelem jelképe.

Csodálkozva hallgattuk ezeket a különös szavakat. Holfert elindult a folyó felé, mely körülbelül négyszáz lépésnyire volt tőlünk. Biztosra vettük, hogy Winnetou meg akar neki kegyelmezni, azért szabott ilyen könnyű feltételt. Holfert már kinyújtotta kezét az ág után, amikor Winnetou vállához emelte ezüstveretű puskáját. A lövés eldördült, és Holfert a folyóba zuhant.

Winnetou a legnagyobb nyugalommal újra csőre töltötte puskáját.

- A sápadtarcú nem hozta el az ágat, tehát meghalt. A préri törvénye igazságos, nem irgalmaz a gyilkosnak. Ha nem most hal meg, akkor a komancsok vagy a cölöptologató banditák ölték volna meg, és holttestén a kojotok lakmároztak volna.

Ezzel lovára ugrott, és elnyargalt, anélkül, hogy hátrafordult volna. Komor hangulatban, némán követtük.

A komancsok a hadiösvényen jártak, ehhez nem fért kétség, hiszen arcukra hadiszineket festettek. Nyomaikat mégsem próbálták eltüntetni, ami arra vallott, hogy csak jóval később és távolabb számítottak ellenségre, különben óvatosabbak lettek volna. Vajon mi volt a céljuk és szándékuk? Winnetou bizonyára tudta, de sokkal hallgatagabb volt, semhogy egyetlen szót is ejtsen róla. Éppen mellé akartam ugratni, amikor hirtelen felemelte karját, jelezve, hogy álljunk meg, amit természetesen tüstént megtettünk. Winnetou is megállította lovát, lecsúszott a nyeregből, és óvatosan osont a bokrok közt az ösvény kanyarulatáig.

Néhány perc múlva visszajött, és megmondta, mit látott.

- Komancsok és két sápadtarcú!

Ezzel visszaosont a bokrok közé. Mi is követtük példáját, csak Bobot hagytuk hátra a lovak és Hoblin őrizetére.

Az ösvény kanyarulatánál pompás kilátás nyílt a folyóra, melynek völgye itt kiszélesedett. Ebben a völgykatlanban, a folyó jobb partján ütöttek tábort a komancsok. A két törzsfőnök betűzte lándzsáját a földbe, és pajzsát a lándzsa nyelének támasztotta. A földön ültek, és éppen a kalumetet szívták két fehérrel, akik mellettük telepedtek le. Ennek a négy embernek a lovai a közelükben legelésztek. Kissé távolabb olyan kép tárult a szemünk elé, mely békés és harcias volt egyszerre.

A komancsok hadijátékkal szórakoztak, melynek során csodálatos ügyességről tettek tanúságot a lovaglás és fegyverforgatás terén. Távcsövemet szememhez illesztettem és felkiáltottam:

- Ejha! Nézd csak, Sam, ki van ott!

Sans-ear kikapta kezemből a távcsövet.

- Mi az ördög! Hisz ez Fred Morgan a fiával, hogy a mennykő csapjon beléjük! Hogy kerülnek az indiánok közé?

- Mit csodálkozol rajta? Patrick mindig előttünk járt valamivel, apja meg Holfertot üldözte, így került ide. Itt aztán összefutottak. A komancsok elől pedig nem kellett elbújniuk, hiszen hallottad, milyen jóban vannak velük.

- Rettentő kellemetlen!

- Miért?

- Hogy kaparjuk ki őket az indiánok közül?

- Ne félj, nem maradnak köztük sokáig. A két jómadárnak nem érdeke, hogy felfedje az indiánok előtt a kincs rejtekhelyét. Nyugodtan megvárhatjuk itt a további fejleményeket.

- És ha Morgan erre jön, hogy Holfertot keresse?

- Miért keresse? A komancsok ezen az ösvényen jöttek, innen ereszkedtek le a völgybe, és nem találkoztak senkivel. Morgan bizonyára megkérdezte tőlük, és így semmi oka ide feljönni. Keressünk egy jó rejtekhelyet a lovaink számára.

Winnetou helyeslően bólintott. Mivel előreláthatóan több órát kellett itt töltenünk, behúzódtunk állatainkkal az erdő mélyébe és a málhás lovakról leraktuk a terhet.

Amikor Hoblin is lenézett a völgybe, megjegyezte:

- Odalenn jobbra kezdődik az a szakadék, amelyen át el akartam vezetni önöket a kincs rejtekhelyéhez.

- Szerencsétlen dolog! - fakadtam ki bosszankodva. - Morganék közelebb vannak hozzá, és megelőznek!

- De Morganék nem tudják, hogy a szakadékon keresztül is oda lehet jutni. Ezt a rövidebb utat csak a capitano ismeri meg én. A hadnagy egy másik úton igyekszik oda egy patak mentén, mely a Pecosba folyik.

- Akkor hát nincs semmi baj - mondtam megkönnyebbülten. - Nyugodtan figyelhetjük, mit csinálnak azok a fickók odalenn.

A komancsok most két csapatra oszlottak, és azt játszották, hogy egymás ellen harcolnak. A harcosok nyereg nélkül ülték meg lovaikat. A nyerget egy állatbőr vagy pokróc pótolta, melyet a ló hátára kötöttek. Az állatbőr két oldalára széles, vastag szíjat erősítettek, melynek közepét átdobták a ló nyakán. Így egy hurokféle keletkezett, amelyen a lovas keresztüldughatta a karját, ha a ló hátáról az egyik vagy a másik oldalára akar csúszni. Ez lehetővé teszi, hogy a lovas száguldás közben gyorsan megváltoztassa helyzetét, s lovát szinte pajzs helyett használva, hol jobbról, hol balról röpíthesse nyilait az ellenségre, sőt még a ló hasa alól is, amihez persze nagy gyakorlat és szédítő ügyesség kell.

A hadijáték annyira lekötötte figyelmünket, hogy minden egyébről megfeledkeztünk. Még szerencse, hogy egy ízben egészen véletlenül hátranéztem, az ösvény felé, amelyen idáig jöttünk. Megdöbbenésemre két embert pillantottam meg, aki felénk közeledett.

- Vigyázat! - kiáltottam társaimnak. - Nézzetek csak hátra!

Mindnyájan visszafordultak, s Hoblin szólalt meg először:

- A capitano! Ő meg Conchez!

- Csakugyan! Gyorsan az erdő mélyébe, és tüntessük el nyomainkat!

Néhány perc múlva társaságunk nyomtalanul eltűnt a sűrűben, csak ketten maradtunk az ösvény közelében, Winnetou meg én. Elrejtőztünk egy bokor mögött, ahonnan mindent láthattunk, de minket nem vehetett észre senki.

A két lovas nemsokára elhaladt mellettem, és már az ösvény kanyarulatához ért, amikor a komancsok a hadijáték közben vad csataordításban törtek ki. A két jövevény meghökkent és megállt. Kis ideig óvatosan leselkedtek, aztán visszahúzódtak éppen arra a helyre, ahol nemrég még a mi lovaink álltak. Két jávorfa takarta el őket a szemem elől. Hasra feküdtem, és a két, szorosan egymás mellett álló jávorfa mögé kúsztam, kezemben tomahawkommal, melyet mindenesetre magammal vittem. Olyan közel voltam hozzájuk, hogy kihallgathattam beszélgetésüket.

- Komancsok - mondta a capitano. - Semmi okunk félni tőlük. Akár le is mehetnénk hozzájuk. De jó lenne megtudni előbb, ki az a két fehér, aki velük van. Ilyen messziről persze bajos az arcukat felismerni.

- Látod azt a négy lovat, capitano? Az egyik, az a pejkó, nagyon ismerős.

- Carramba! A hadnagy pejkója!

- Én is azt hiszem. Akkor az egyik fehér a hadnagy lesz.

- Egész biztos! Látod a sált a nyakán? A hadnagy éppen ilyen kockás kendőt viselt. Mit csináljunk most?

- Ha tudnám, mi a szándékod, hozzászólnék, de így...

- Igazad van, meg kell mondanom, miről van szó. A zsákmányunk legértékesebb részét ezen a vidéken rejtettem el. A helyet senki sem ismeri, csak én és a hadnagy. Most meg találkozót beszélt meg az apjával, de nem a tanyánkon, hanem itt, a Pecos mellett. Ezzel tette magát gyanússá a szememben. Attól tartok, a kincsre pályázik. A komancsokkal véletlenül akadhatott össze. Most az a kérdés: menjek oda, és számoljak le vele most mindjárt, vagy várjam meg, amíg tetten érhetem?

- Az utóbbi jobb lesz - vélte Conchez, aki nyilván szerette volna megtudni a kincs rejtekhelyét.

- Igazad van. Megvárjuk, míg az indiánok továbbvonulnak. Akkor Patrick bizonyára tüstént elindul arra a bizonyos helyre. De mi megelőzzük, mert én ismerek egy rövidebb utat. Nem teszi rá a kezét - ha ugyan ott van még a kincs!

- Hát hol lenne? Ki vihette volna el?

- Hm! Hát Sans-ear és Old Shatterhand, akitől már kaptunk egy fricskát, nem?

- Honnan tudnák a titkot?

- Hoblintól - felelte a capitano komoran.

- Hoblintól? Hogyan?

- Nagyon egyszerűen. Elkövettem azt a hibát, hogy útbaigazítottam ide. Azt akartam, figyelje, nem jön-e ide Patrick. Csakhogy Hoblin eltűnt, és attól tartok, hogy a két nagy vadász kezébe került. Talán kifecsegett mindent, hogy az életét megmentse.

- Ez már baj! Mit csináljunk, capitano?

- Egyelőre eszünk valamit, s közben törhetjük a fejünket. Hozd ide a húst!

Conchez elindult a lovak felé, én meg gyorsan visszakúsztam társaimhoz, és beszámoltam arról, amit hallottam.

- A három banditáról, aki bevásárlónak adta ki magát, nem beszéltek semmit? - kérdezte Sam. - Ezek közül az egyiket Patrick magával vitte. Hova lett?

- Nem tudom - feleltem -, erről nem volt szó. Talán Patrick útközben eltette láb alól. Semmi közünk hozzá.

- És mit csináljunk a capitanóval? - kérdezte Sam.

- Semmit, menjen a dolgára.

Winnetou eddig egy szót sem szólt, de most megcsóválta fejét.

- Fehér testvérem elfelejti, hogy csak egy skalpja van - mondta.

- Gondolod, hogy az is veszélyben forog? Majd vigyázok rá.

- Fehér testvérem okos vadász, és bátor harcos, de nem ismeri a komancsok szokásait. Ez a törzs minden évben egyszer felvonul a hegyek közé, egykori főnökük, Csu-ga-csat sírjához - mindig azon a napon, amikor Winnetou harcban megölte.

Most már értettem, miért követi a komancsokat. Miközben erre gondoltam, a völgyből hangos kiáltásokat hallottam. Előreosontam az ösvény kanyarulatához, ahonnan jó kilátás nyílt a völgybe, s lenéztem.

A komancsok a folyó mellett tolongtak, és lándzsáikkal kikotortak valamit a vízből. Sokáig nézegették, majd visszalökték a folyóba. Ezután körülvették a két főnököt és a két fehér embert.

Rövid idő múlva valamennyien felkerekedtek és elvágtattak. Visszatértem társaimhoz.

- Mi volt az? - kérdezte Sam.

- Találtak valamit a folyóban - talán Holfert holttestét.

- Lehetetlen! - mondta Winnetou. - A hulla nem úszhatott le ilyen messzire. A víz már régen kivetette volna.

- Nem biztos - feleltem. - A folyó itt mély, és a sodra nagyon erős. A part magas és meredek.

Winnetou rám nézett, aztán felállt és szó nélkül eltűnt a fák közt. Tudtam, mire határozta el magát ilyen hirtelen. Előbbre megy az erdőben, aztán leereszkedik a partra, és visszaúszik ide, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan Holfert holttestét fedezték-e fel.

Tudtam, hogy ez veszedelmes vállalkozás, és balsejtelmem hamarosan beigazolódott. A partról felhallatszó kiáltásokra a capitano is felfigyelt, és Conchezzal együtt az ösvény kanyarulatához sietett. Addig szemlélődtek, amíg meg nem pillantották Winnetout, amint kibukkant az erdőből, és a folyó felé rohant. A két banditának sem kellett több. Előhozták lovaikat, és lesiettek a völgybe. Semmit sem tehettem, hogy visszatartsam őket. Számításom szerint Winnetounak körülbelül egy fél órára volt szüksége ahhoz, hogy leérjen a vízhez, és úszva megközelítse azt a helyet, ahol a komancsok a holttestet kihalászták. Közben körülbelül negyedóra telt el, tehát Winnetou egyenesen a capitano és Conchez karjaiba szalad.

Aggódva siettem az ösvénynek arra a pontjára, ahonnan jól le lehetett látni a völgybe. Meg is pillantottam Winnetout, amint a parton állt, ruháit ledobta, és bevetette magát a vízbe. Puskáját a parton hagyta, legfeljebb a kését vihette magával, tehát mindenesetre hátrányban volt a két banditával szemben, ha találkozik velük. Izgatottan figyeltem a fejleményeket.

Winnetou még odáig sem ért, ahol az úszó holttestet az előbb felfedezték, amikor a capitano vállához emelte puskáját, és lőtt. Nem találta el Winnetout, aki villámgyorsan a víz alá merült. Egy perc múlva már kibukkant a víz szélén, felkapaszkodott a partra, és rávetette magát támadójára. De ekkor a másik bandita emelte rá karabélyát. Winnetounak csak annyi ideje volt, hogy öklével felcsapja a karabély csövét, és a golyó a magasba repült. A capitano közben megfordította puskáját, és agyával fejbe akarta vágni Winnetout, aki idejében félreugrott, aztán kicsavarta a capitano kezéből a fegyvert, s bedobta a vízbe. A két bandita még magához sem tért megrökönyödéséből, amikor Winnetou eltűnt a szemük elől.

Visszasiettem társaimhoz.

- Winnetout felfedezték! - mondtam nekik. - Lehet, hogy üldözőbe veszik. Menjünk utána, hogy baj esetén segíthessünk rajta.

Abba az irányba indultunk, amerre Winnetou ment, amikor elszakadt tőlünk. Az erdő szélén vezettük lovainkat, lehetőleg a fák lombjai alatt, s ezért csak lassan jutottunk előre. Talán húsz percig baktattunk így, amikor egyszerre csak előttünk termett Winnetou. A fák közül lépett elő, még félig vizesen, ruháival és puskájával a kezében.

- Uff! - mondta. - Fehér testvérem okosan tette, hogy elém jött. Nem maradhatunk tovább az erdő szélén, vissza kell húzódnunk a sűrűbe. A komancs sakálok meghallották a lövöldözést, és most talán a nyomainkat keresik.

Gyorsan felöltözött, és átvette tőlem lova kötőfékét.

- Testvérem mit látott a folyóban? - kérdeztem.

- Annak a sápadtarcúnak a holttestét. Hiba volt a folyóba lőni. Winnetou ma meggondolatlanul viselkedett.

Lesütöttem szememet zavaromban. Ritka eset volt, hogy a büszke Winnetou így bevallotta tévedését. Gyorsan másra tereltem a szót:

- A két banditával mi történt? - kérdeztem.

- Puszta kézzel is végezhettem volna velük, de eszembe jutott, hogy te meg akarod kímélni az életüket, ezért én sem bántottam őket, pedig talán ez is hiba volt.

- Nem volt hiba - feleltem -, mert elég, ha a főbűnösöket öljük meg.

Átvágtunk az erdőn, hogy így jussunk el a szakadékba, amelyről Hoblin beszélt. Az első tisztáson megálltunk, és bebugyoláltuk a lovak patáit. Ebből a célból feláldoztunk néhány pokrócot azok közül, amiket a zsiványtanyáról hoztunk magunkkal. Csíkokat hasítottunk belőlük, és a lovak lábára kötöztük.

Csúnya út várt ránk. Már az erdőn is nehezen törtünk keresztül, de a szakadék még kínosabbnak ígérkezett. Hosszú órákon át botorkáltunk a sziklák között. A szakadék tulajdonképpen egy kiszáradt folyó ágya volt, melybe ugyancsak kiszáradt mellékfolyók és patakok medre torkollt. Valóságos utcák voltak ezek, csak házak helyett sziklafalak szegélyezték mind a két oldalon. Alkonyatkor egy alkalmas helyen letáboroztunk, és ott töltöttük az éjszakát. Nem kellett attól tartanunk, hogy ebben a szinte járhatatlan útvesztőben utánunk jöhet valaki, a teljes biztonság kedvéért mégis őrséget tartottunk, egymást felváltva. Az éjszaka minden esemény nélkül telt el, és reggel folytattuk utunkat, amíg egy másik völgybe nem jutottunk.

- Ez az a völgy, amelyet keresünk! - kiáltott fel Hoblin.

- Biztos benne? - kérdeztem.

- Feltétlenül, Sir! Megismerem azt a hatalmas vérbükköt odalenn.

Itt tartottunk hosszabb pihenőt, amikor először jártam erre a capitanóval együtt.

- Akkor azt javaslom - mondta Sam -, hogy álljunk meg itt, és adjunk pihenőt lovainknak, hadd legeljenek egy kicsit.

- Nem bánom - feleltem. - Azt hiszem, az út nehezén túl vagyunk.

Persze alapos terepszemlét tartunk előbb.

- Helyes - bólintott Winnetou. - Én majd jobb felé indulok, Old Shatterhand meg vizsgálja meg a tájat a másik irányban. A többiek maradjanak itt, és várják meg, míg visszajövünk.

- Jó lesz - mondtam -, de Bobot is magammal viszem.

Leszálltam a lóról, s puskával a kezemben nekivágtam az erdőnek, nyomomban Bobbal. Nem volt könnyű előretörni a fák és a földből kiálló sziklatömbök közt, s kissé elszakadtunk egymástól. Egyszerre csak meghallottam a néger rémült kiáltását:

- Massa, ó, Massa, jönni ide gyorsan!

Megfordultam, s láttam, hogy Bob elkapja egy fa ágát, felhúzódzkodik, és még feljebb mászik.

- Mi történt, Bob?

- Massa, jönni gyorsan! Nem, nem! Szaladni! Itt a szörnyeteg!

Nem kellett kérdeznem, miféle szörnyetegről beszél, mert már láttam is közeledni. Hatalmas szürke medve csörtetett felém a sűrűből.

Hallottam már az oroszlán ordítását az afrikai vadonban, hallottam a bengáliai tigris bömbölését is, de egyik sem volt olyan vérfagyasztó és fogvacogtató, mint ez a mély, rekedt, alattomos morgás, mely a grizzly torkából tört elő.

Talán nyolclépésnyire lehetett tőlem, amikor hátsó lábára állt és kitátotta szörnyű száját. Egyikünk meghal - gondoltam magamban -, vagy ő, vagy én! Szemére céloztam, és megnyomtam a ravaszt, majd a következő pillanatban a szívét vettem célba, és leadtam a második lövést. Ezután eldobtam a puskát, előrántottam a kést, és oldalt ugrottam, hogy nagyobb erővel döfhessek. Az óriási állat nyílegyenest jött felém, mintha a két golyó meg se kottyant volna neki - két, három, öt, hat lépést tett, s már felemeltem a kést, amikor elülső mancsai lehanyatlottak, szinte panaszos üvöltést hallatott, vagy fél percig mozdulatlanul állt, aztán úgy összerogyott, mintha egy hatalmas bunkóval leütötték volna. Az egyik golyó a szemébe, a másik a szívébe hatolt.

Egy párduc vagy jaguár ilyen találat után egyetlen vonaglással kimúlt volna, de az én grizzlym még hat lépést tudott megtenni. Ha ereje még kétlépésnyire futja, végem van!

- Biztos, hogy vége, Massa? - hangzott a fáról.

- Biztos, Bob, nyugodtan lejöhetsz.

- Egészen biztos?

- Gyere, ha mondom!

Leereszkedett a fáról, és szabódva közeledett. Óvatosan a medve fölé hajoltam, és a biztonság kedvéért markolatig döftem késemet a második és harmadik bordája közé.

- Jaj, de nagy szörnyeteg! - hüledezett a néger. - Nem megenni Bobot?

- Nem, Bob, mi esszük meg őt - vagy legalábbis a talpát meg a sonkáját, ami nagyon finom.

- Bob is kapni?

- Éppúgy megkapod a részedet, mint a többiek. De várj itt, mindjárt visszajövök.

- Bob várni? Medvével egyedül? Nem, nem! Hátha újra felkel!

- Akkor megint felmászol a fára.

- Nem! Inkább most mindjárt! - kiáltotta a hatalmas termetű néger, és a következő pillanatban már újra odafenn kuporgott a fa ágai közt. Egyáltalán nem volt gyáva, és emberekkel szemben mindig megállta a helyét, de a grizzly még holtan is legyőzhetetlen félelemmel töltötte el.

Előbb felkutattam a környéket, hogy megállapítsam, vajon egy magányos medvével volt-e dolgom, vagy talán egy egész medvecsalád kóborol erre, és továbbra is résen kell-e lennem. De az elejtett grizzlyn kívül más nyomot nem találtam. Egyébként Bob nem maradt soká egyedül. A puska dörrenése elhallatszott társaimhoz, akik aggódva siettek segítségemre, aztán álmélkodva állták körül zsákmányomat. Egyértelműen kijelentették, hogy ilyen hatalmas példányt még sohasem láttak. Winnetou lehajolt, és bemártotta "orvosságos zacskóját", vagyis talizmánjait a grizzly vérébe.

- Fehér testvérem a legjobb helyen találta el - mondta. - A medve lelke hálás lesz, mert nem kínlódott sokáig, és gyorsan elszállhatott a nagy vadászmezőkre.

Az indiánok hite szerint ugyanis minden szürke medvében egy-egy híres vadász lelke lakozik, mely bűneiért szenved ebben az alakban, s csak az állat kimúlása után foglalhatja el helyét az örök vadászmezőkön.

Winnetou segített lenyúzni a grizzly bundáját, és kivágni húsából a legértékesebb részeket. A többit ágakkal, kövekkel, földdel és mohával takartuk le, nehogy magára vonja a dögkeselyűk figyelmét, és árulónk lehessen.

Az apacs törzsfőnök felderítőútja is megnyugtató volt. Felfedezett egy tágas barlangot, ahol mindnyájan kényelmesen elfértünk, még a lovaink is. Elhatároztuk, hogy éjszakai pihenőnket itt fogjuk tölteni. Mivel még világos volt, és a tűz nem látszott el messzire, megsütöttük a medvetalpakat, és pompásan megvacsoráztunk. Mihelyt besötétedett, megállapítottuk az őrség sorrendjét, és nyugovóra tértünk. Az éjszaka zavartalanul telt el.

Barlangunk a hegy meredek lejtőjére nyílt, ahonnan messze el lehetett látni a völgybe. A délelőtt folyamán Sam izgatottan rohant hozzám.

- Jönnek! - jelentette.

- Kik? - kérdeztem.

- Azt példul nem tudom megmondani, mert az arcukat nem látom.

- Hányan vannak?

- Két lovas.

- No, mindjárt megnézem!

Távcsövemmel a völgyet vizsgálgatva, csakhamar megpillantottam a két Morgant, apát és fiát, akiknek még legalább negyedórát kellett nyargalniuk, hogy a barlangunk alá érjenek. Mivel nyomainkat gondosan eltüntettük, s különben is elegen voltunk, nyugodtan várhattuk közeledésüket. Éppen vissza akartam térni a barlangba, amikor megreccsentek a bokrok magasabban a lejtőn, a fejünk fölött. Talán még egy medve jár itt? Feszülten figyeltünk, és hallgatózásunk eredménye az volt, hogy két élőlény törtet a bokrokon át, a lejtőn lefelé.

- Mi a fene lehet ez, Charlie?

- Mindjárt megtudjuk, Rejtőzzünk el a bozótba.

Néhány perc múlva kiderült, hogy nem vadállat közeledik hozzánk, hanem két ember, aki lovát maga után húzza. Majdnem felkiáltottam meglepetésemben, amikor felismertem bennük a capitanót és Conchezt. Mindkettőn és lovaikon is meglátszott, hogy fárasztó útjuk volt, és már alig tudnak vánszorogni. Barlangunk közelében megálltak, és lebámultak a völgybe.

- Végre! - sóhajtott fel a capitano megkönnyebbülten. - Pokoli út volt, nem szeretném még egyszer megtenni! De idejében érkeztünk, látom, még nem volt itt senki.

- Miből látja? - kérdezte Conchez.

- A talaj töretlen - nem ásta fel senki. Morganék még nem értek ide, s ki más járna ezen az istentől elrugaszkodott helyen?

- Hát arról a Sans-earről és Old Shatterhandről teljesen megfeledkezett?

- Azok bizonyára a komancsok kezébe kerültek.

- Hát az a meztelen indián, akit a Pecos folyóban láttunk?

- Igen, elég gyanús volt, azért lőttem rá, de mit csináljak, ha elmenekült?

- Ki tudja, miben sántikál?

- Ne törődjünk vele! Bizonyára a komancsok után kémkedett, de miért jött volna ide fel?

- Capitano - kiáltott fel Conchez -, látok valakit odalenn! Kettőt is!

- Carramba! Akasszanak fel, ha nem ők azok!

- Már azt hiszik, kezükben a kincs - mondta Conchez.

- Majd én ellátom a bajukat! - dünnyögte a capitano komoran. - Elveszem Patrick kedvét attól, hogy társait kijátssza!

- És mi lesz a kinccsel?

- Elvisszük, természetesen.

- Kié lesz?

- A mienk!

- Hogy érted ezt, capitano? Kettőnké, vagy az egész bandáé?

- Te hogy gondolod?

- Nehéz erre felelni, capitano. Ha jól meggondolom a dolgot, talán nem is érdemes a bandához visszatérni. Aki annyit kínlódott és vesződött, mint én, megérdemel végre egy kis kényelmet és pihenést. Ha ebből a kincsből nekem is lepotyog valami, én bizony búcsút mondok a prérinek. Letelepszem egy városban, és új életet kezdek.

- Nem mondom, hogy nincs igazad - felelte a capitano. - Majd még beszélünk a dologról. De egyelőre az a dolgunk, hogy az áruló körmére koppintsunk. Menjünk egy kicsit lejjebb, és rejtőzzünk el a kincs közelében.

Olyan hangosan beszéltek, hogy barátaim is meghallották, és előjöttek a barlangból. A két bandita arcán leírhatatlan meglepetés tükröződött, amikor hirtelen szembetalálták magukat azzal az indiánnal, akit a Pecos vizében láttak. S még nagyobb volt a megrökönyödésük, amikor Winnetou mögött megpillantották Hoblint is.

- Hoblin! - kiáltott fel Conchez. - Hogy kerülsz te ide?

- Hoblin! - visszhangozta a capitano. - Mi keresnivalód van a Sierra Blanca oldalán? És kik ezek az emberek itt veled?

Előléptem a bokorból, s vállára tettem a kezemet.

- Csupa jó ismerős, capitano! - mondtam.

- Téved, señor! - felelte. - Én nem ismerem önt.

- Hát akkor mindjárt bemutatkozom, de előbb bemutatom a barátaimat. Ez a néger egy bizonyos Mr. Williams útitársa volt, akiről már bizonyára hallott. Ez a fehér gentleman Mr. Marshall Louisville-ből, aki néhány szót szeretne váltani egy bizonyos Mr. Morgannel, s azt hiszem, ezt a nevet sem most hallja először. Most vessen egy pillantást erre a barna úriemberre, akit Winnetounak hívnak, talán fölösleges közelebbit mondanom róla. Végül itt van a leghíresebb vadászok egyike, akit Sans-ear néven ismernek, engem pedig, ha megengedi, Old Shatterhandnek szoktak nevezni.

A capitano elsápadt rémületében, és csak ennyit tudott hebegni:

- Lehetetlen!

- Ugyan, miért volna lehetetlen? Legfeljebb nehéz elhinni. Éppen úgy, mint azt, hogy néhány nappal ezelőtt láthatatlan vendég voltam az önök táborában, és emlékül magammal vittem a capitano pisztolyát. Bob, fegyverezd le ezeket az urakat, és kötözd meg jól a kezüket és lábukat!

- Señor! - fortyant fel a capitano.

- Tiltakozni akar? Vigyázzon magára! A legkisebb ellenszegülés, és búcsút mondhat az életének!

A két bandita belátta, hogy meg kell adnia magát. Bob vigyorogva megkötözte őket.

- Mondja csak, capitano - folytattam -, hová rejtette el azokat a dolgokat, amiket Patrick annyira szeretne megkaparintani?

- Az mind az enyém!

- Gondolja? Hát jó, nem kényszerítem, hogy a titkát elárulja. De engedjen meg egy másik kérdést: mi lett azokkal az állítólagos prémbevásárlókkal, akiket Patrick magával vitt?

- Kettő közben visszatért a tanyánkra, a harmadikat Patrick meg gyilkolta.

- Sejtettem - feleltem. - De most felpeckeljük a szájukat, nehogy a másik két jómadarat elriasszák.

Éppen elkészültünk ezzel a munkával, amikor Fred Morgan és fia a közelünkbe érkezett. Vagy harminclépésnyire tőlünk egy szederbokor állt a lejtő alján, s Patrick egyenesen oda tartott.

- Ez az a hely, apám!

- Akkor gyorsan munkához! - felelte a másik.

Odakötötték lovaikat az egyik fához, és lerakták mellé fegyvereiket, aztán letérdeltek a földre, és tépdesni kezdték az elburjánzott gizgazt. Amikor egy darabon megtisztították a földet, késsel nekiestek és fellazították. Azután puszta kézzel kotorták ki a fekete humuszt.

- Megvan! - kiáltott fel Patrick rövid idő múlva, és egy bölénybőrbe varrt csomagot hozott felszínre.

- Ez az egész?

- Nem nagy, de annál értékesebb. Bankjegyek, letétjegyek és igazgyöngyök vannak benne. Most betemetjük a lyukat, és gyorsan el!

- Ne siessenek annyira! Maradjanak még egy kicsit!

Ezek a szavak Sam ajkáról hangzottak el, aki már az előbb észrevétlenül odaosont, és most egyetlen ugrással a két bandita és fegyvereik között termett. Úgy állt előttük, mint egy tigris, mielőtt áldozatára veti magát. A két Morgan az első pillanatban szinte megdermedt rémült meglepetésében. Mire magukhoz tértek, már én is ott voltam, és revolveremet az idősebb Morganre szegeztem.

- Fel a kezekkel! - kiáltottam. - Az első gyanús mozdulatra keresztüllövöm!

- Kicsoda ön? - kérdezte Fred Morgan.

- Majd a kedves fia megmondja.

- Micsoda jogon támad ránk?

- Mindenesetre több jogom van rá, mint neked, amikor meggyilkoltad Marshall ékszerészt Louisville-ban vagy Sam Hawerfield családját! Feküdjetek le tüstént a földre!

- Van eszemben!

- Majd meggondolod, ha megtudod, kivel van dolgod! Nézz csak körül, ki van itt - Winnetou, Sam Hawerfield, Bernard Marshall, nem is szólva rólam, akit le akartál rántani a mozdonyról, nem emlékszel? Háromig számolok. Ha addig nem engedelmeskedtek, lövök! Egy... kettő...

Összepréselt fogakkal és ökölbe szorított kézzel levetették magukat a földre.

- Bob, kötözd meg őket!

- Bob szépen megkötözni, Massa! - mondta a néger, és nagy igyekezettel eleget tett ígéretének.

Bernard Marshall reszketett indulatában, de erőt vett magán, és nem szólt semmit.

- Bob, hozd ide a másik kettőt! - parancsolta Sam. - Intézzük el egyszerre valamennyit!

A néger előhozta a capitanót és Conchezt.

- Ki mondja ki az ítéletet? - kérdezte Bernard.

- Te, Charlie! - mondta Sam.

- Nem - feleltem. - Mindnyájan érdekelt felek vagyunk, az egyetlen pártatlan Winnetou. Beszéljen ő!

Mindenki egyetértett velem, Winnetou is meghajtotta fejét beleegyezése jeléül.

- Az apacsok főnöke ismeri a préri törvényét. Igazságos bírája lesz a sápadtarcúaknak. Hogy hívják ezt az embert? - mutatott először Hoblinra, aki éppen ebben a pillanatban sompolygott oda hozzánk.

- Hoblin - felelte Sam.

- Mi a bűne?

- A cölöptologató bandához tartozott.

- Megölt valakit?

- Tudtommal nem.

- Segítségedre volt az utolsó napokban?

- Igen.

- Akkor Winnetou kegyelmet ad neki. Visszaadja a szabadságát, azzal a feltétellel, hogy jó útra tér.

- Köszönöm! - kiáltott fel Hoblin örömmel. - Nem fognak csalódni bennem.

- Hát ez a sápadtarcú kicsoda? - folytatta Winnetou.

- A cölöptologató banda kapitánya.

- Elég! Halált érdemel. Ki emel szót mellette?

Mindenki hallgatott, s ez a némaság megerősítette az ítéletet.

- Ki ez itt mellette?

- Conchez - mondta Sam.

- A neve is hazugság - jegyezte meg Winnetou megvető hangon. - Mi a bűne?

- Semmivel sem jobb a capitanónál - vélte Sam.

- Akkor haljon meg! De közülünk senki se szennyezze be vele a kezét. Hogy hívják ezt a fiatalt?

- Patrick.

- Elég korán állt be a gyilkosok közé. Bizonyára jól érti ezt a munkát. Bízzuk rá a két elítélt kivégzését.

- Megteszed? - kérdezte Sam.

- Miért ne? - felelte Patrick hetykén. - Pisztolyt ide!

- Jó lesz a kötél is - vetette oda Sam.

- Azt se bánom! - felelte Patrick vállvonogatva.

- Bob, oldozd el, de vigyázz rá! - parancsolta Sam.

Bob szabaddá tette Patricket, és két erős kötelet adott a kezébe. Több puska csöve meredt rá, de nem volt szükség semmiféle fenyegetésre, olyan készségesen vállalkozott a hóhér szerepére. Még néhány perc, és már végrehajtotta mind a két halálos ítéletet. Ezután Bob újra megkötözte.

- Most már csak ő van hátra meg az apja - mondta Winnetou. - Testvéreim mivel vádolják őket?

- Megölték feleségemet és gyermekemet - jelentette ki Sam komoran.

- Rablógyilkosok - tette hozzá Bernard. - Megölték apámat, és kifosztották.

- Akkor ők is kötelet érdemelnek. Ez a fekete ember akassza fel őket.

- Nem! - kiáltott fel Sam. - Évek óta üldözöm a gazembert, és nem engedem át másnak! Ma még két rovátkát vések a puskámba, aztán nyugodtan halok meg, akár az erdőben, akár a prérin, ahol ezer meg ezer vadász csontjai porladnak.

- Testvérem kívánsága igazságos - jelentette ki Winnetou. - Végezze ki ő a két gyilkost.

- Sam - súgtam neki -, engedd át Bobnak. Mondj le a bosszúról!

Sam sötéten nézett maga elé, és nem felelt. Hogy gondolkodási időt adjak neki, elfordultam tőle, és Fred Morgan lovához léptem. Átkutattam a nyeregtáskát, de nem találtam benne semmit. Ekkor megmotoztam a megkötözött Morgant. Szarvasínnal összevarrt csomagot találtam az inge alatt. Vaskos köteg bankjegy volt benne és az a pénz, melyet Holferttól vett el. Átnyújtottam jogos tulajdonosának, Bernardnak, aki szó nélkül zsebre tette.

Ebben a pillanatban vad ordítás hallatszott, és a fák mögül, szinte vezényszóra indiánok ugrottak elő. Amíg figyelmünket a két Morgan kötötte le, a rakurro komancsok észrevétlenül megleptek bennünket. Előbb Samet teperték le, aztán lasszót dobtak Winnetoura, és lerántották a földre. Hoblin holtan rogyott össze - koponyáját tomahawk hasította ketté. Bernardot vagy öt indián vette körül, s nem láthattam, mit csinálnak vele. Gyorsan levetettem magam a földre, és a bokrok közt kúszva elértem musztángomat, melyet még reggel lehoztam ide, és egy fához kötöttem hosszú lasszóra, hogy kedve szerint legelésszen. Gyorsan eloldottam, és magam után vonva kapaszkodtam fel a lejtőn. Fájt, hogy kénytelen voltam társaimat cserbenhagyni, de ez volt az egyetlen mód arra, hogy később talán segíthessek rajtuk.

A komancsok túlnyomó száma minden ellenállást lehetetlenné tett. Csak abban reménykedtem, hogy akit nem öltek meg, fogságba hurcolják, és akkor talán még tehetek értük valamit.

A hegyhátra érve, nyeregbe pattantam és elvágtattam. Tudtam, hogy a komancsok üldözni fognak, és gondom volt rá, hogy ne találjanak meg. Addig vágtattam, míg egy patakhoz nem értem, melynek sekély vize kemény sziklaágyban iramlott le a völgybe. Egy darabig a patak medrében folytattam utamat, hogy nyomaimat eltüntessem. Azután rongyokkal bekötöttem Swallow lábait, és nagy kerülővel visszatértem az erdőbe. Közben alkonyodni kezdett, és egy mohával vastagon belepett helyet kerestem, ahol éjszakára lepihenhetek.

Milyen hirtelen változott meg minden! Társaimtól elszakadva, éhesen és fáradtan feküdtem egy fa alatt, s azt hittem, sohasem fogok elaludni. Behunytam szememet, és mire újra kinyitottam - magasan állt a nap az égen, a fejem fölött.

Megfelelő rejtekhelyet kerestem a lovamnak, ahol egy bokorhoz kötöttem, aztán gyalog elindultam a tegnapi katasztrófa színhelye felé.

Veszélyes vállalkozás volt - lépésről lépésre óvakodtam előre, s az út, melyet kényelmes sétával tíz perc alatt meg lehetett volna tenni, most majdnem két óra hosszat tartott. Éppen egy hatalmas, öreg tölgyfa mellett akartam elsurranni, amikor furcsa hang ütötte meg a fülemet:

- Pszt!

Körülnéztem, de nem láttam semmit.

- Pszt!

Most már észrevettem, hogy a hang felülről jön, és az ég felé pislogtam.

- Pszt, Massa!

És lám, a tölgy ágai közt egy kikorhadt lyuk volt, amelyből Bob fekete arca vigyorgott elő.

- Várni, Massa! Bob jönni! - súgta felém.

Most olyasféle zörejt hallottam, mint amikor egy kéményseprő dolgozik a szobánk kályhájából felvezető kéményben. Nemsokára megmozdultak a mogyoróvesszők, amelyek a tölgyfa törzsére kúsztak fel, és most már közelebbről hallottam Bob hangját:

- Massa bejönni szobába, itt semmi indián nem találni Bob és Massa!

Bemásztam a fa odvas belsejébe, Bob pedig gondosan visszahúzta a mogyoróvesszőket a nyílás elé.

- Nagyszerű hely! - mondtam. - Hogy fedezted fel?

- Kis állat kibújni, és Bob bebújni.

- Miféle állat?

- Bob nem tudni. Négy lába, két szeme, egy farka.

Alighanem mosómedve volt - gondoltam magamban -, s Bob esze jól vág, hogy gyorsan bebújt ide.

- Szóval tegnap óta itt rejtőzködtél. Mit láttál és hallottál?

- Bob sok indiánt látni és hallani. Mind keresni Bobot, de nem találni. Aztán tüzet rakni, és sonkát sütni.

- Miféle sonkát?

- A medvéből, amit Massa lőni! Szabad nekik mienk medve megenni?

A derék néger méltatlankodása jogos volt, de sajnos, nem állt módomban az igazságnak érvényt szerezni.

- Hát aztán?

- Hajnalban indiánok elmenni.

- Elmentek? Hova?

- Bob nem tudni, de ablakból mindent látni. Sok indián völgyből elmenni, és magukkal vinni Massa Winnetou meg Massa Sam meg Massa Bernard. Keze-lába kötéllel meg szíjjal megkötözni.

- Egy se maradt itt?

- De, de! - bólogatott Bob.

- Hol vannak?

- Ahol mi medvét betakarni. Bob ablakból látni!

Felnéztem, s láttam, hogy a fa üregében feljebb is lehet kapaszkodni. Megpróbáltam, és sikerült. Kinéztem a korhadt lyukon, amelyet Bob ablaknak nevezett. Innen madártávlatból az egész völgyet át tudtam tekinteni. Azt a fát is láttam, amelyre Bob a medve elől felmászott. Most egy indián ült alatta. Nyilván azért hagyták itt, esetleg több társával együtt, hogy a megszökött sápadtarcúakat, ha netán ide visszatérnének, elfogja.

Visszamásztam Bob mellé, és így szóltam:

- Várj meg itt, Bob! Visszajövök érted.

- Massa elmenni? Massa nem maradni Bob mellett?

- Nem akarod a barátainkat megmenteni?

- Massa Bernard megmenteni? Igen, igen!

- Akkor maradj csendben, és várj meg!

Kimásztam a fa odvából. Jóleső érzés volt, hogy rajtam kívül még valaki megmenekült, és legalább Bobra számíthatok. Nagyon óvatosan lopakodtam előre. Az indiánok nyilván tudják, hogy két ellenségük életben maradt, megszökött, és itt bujkál az erdőben. Okosan tették, hogy őrt állítottak a medve maradványai mellé, hiszen a szökevények éhségükben bizonyára megpróbálnak a húshoz férkőzni.

Egy óra múlva ott lapultam az indián őr mögött. Fiatal, alig tizennyolc éves legényke volt, talán most vett részt először ilyen hadi vállalkozásban. Tiszta ruhája és szép fegyvere mutatta, hogy nem közrendű indián - alighanem egy törzsfőnök fia. Nyakában síp függött. Talán megbeszélték, hogy bizonyos esetekben ezzel adjon jelt társainak. Tulajdonképpen meg kellett volna ölnöm, de a világért sem tettem volna meg.

Halkan még közelebb lopózkodtam, és inkább öklömmel tettem ártalmatlanná egy időre. Az alélt fiút megkötöztem, és egy másik fához szíjaztam, amelyet sűrű bokrok vettek körül és takartak el. A sípot elvettem tőle, és belefújtam. Erre a közeli bozótból egy öreg indián lépett elő, és szaladt felénk. Hamarosan ő is a fiú sorsára jutott.

Tudtam, hogy több indián is ólálkodik a közelben, talán három-négy is, és valamennyit nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Inkább a lovaiktól kellene megfosztani őket. Csak az a kérdés, hol vannak. Egy ló nyerítését utánoztam, és tüstént megfelelő választ kaptam.

Mit csináljak most? Megkötöztem az öreg indiánt, a fiatalt pedig a vállamra kaptam, és elindultam vele abba az irányba, ahonnan a lovak nyerítésemre válaszoltak. Meg is találtam őket - hat lovat, amiből megtudtam, hogy még négy indián leselkedik a közelben valahol. A lovakat most elhajthattam volna, de előbb fiatal foglyomat kellett elhelyeznem.

Rövid töprengés után újra a vállamra kaptam, és elvittem a tölgyfához, ahol Bob ideiglenesen lakott. Most is éppen kinézett emeleti ablakából. Amint megpillantott, gyorsan lejött hozzám.

- Massa elfogni indiánt? Jaj, de jó! - örvendezett.

- Tudod, miért jó, Bob? Talán hozzásegít, hogy megmentsük Bernard urat.

- Bob mindent megtenni! - mondta a derék néger. - Massa mondani, Bob mit tenni...

- Látod ott messze azt a hickoryfát? Vidd oda ezt a fiatal indiánt, és vigyázz rá, amíg érte nem jövök.

- Bob már viszi! - felelte.

A hatalmas termetű néger könnyedén vállára kapta a fiatal indiánt, és elindult vele, én meg visszatértem a lovakhoz. Egymás mögé állítottam őket, és az első ló farkát a következő ló fejéhez kötöztem, míg végül a hat lovat egyetlen láncba fűztem. Akkor aztán az első lovat kötőféken elvezettem, s a többi mind követte. Pokoli szerencsém volt, hogy nyerítésük és dobogásuk nem árult el, de elértem célomat, megfosztottam az indiánokat lovaiktól, ami majdnem annyit ért, mintha a fegyvereiket vettem volna el.

Tíz perc múlva ott álltam a hickoryfa mellett, ahol foglyom feküdt. Kivettem szájából a rongyot, mellyel felpeckeltem.

- Fiatal testvérem vegyen mély lélegzetet, de beszélnie nem szabad, csak ha kérdezem.

- Ma-ram akkor beszél, amikor akar - felelte dacosan. - Mit ér, ha hallgat? A sápadtarcú akkor is megöli és megskalpolja.

- Ma-ram életben marad, és nem veszíti el a skalpját - feleltem. - Old Shatterhand csak harc közben öli meg ellenségét.

- A sápadtarcú harcos Old Shatterhand? Uff!

- Úgy van. Ma-ram nem az ellenségem, hanem a testvérem. Old Shatterhand elviszi Ma-ramot apja wigwamjába.

- Ma-ram apja To-kej-csun, a komancsok nagy főnöke. Ha meglátja Ma-ramot, megöli, mert fogságba esett.

- Vissza akarja nyerni fiatal testvérem a szabadságát?

Az indián ifjú csodálkozva nézett rám.

- Old Shatterhand szabadon engedi a komancs harcost, aki a hatalmában van?

- Szabadon engedem, ha megígéri, hogy nem szökik meg, hanem elvezet apja wigwamjába, mert beszélni akarok vele. Ha megígéri, visszaadom a lovát és a fegyvereit is.

- Uff! Old Shatterhand ökle erős, de nyelve nem álnok-e, mint a többi sápadtarcúé?

- Old Shatterhand nem hazudik soha - feleltem. - Ha megígéred, hogy engedelmeskedni fogsz nekem, szabad vagy.

- Megígérem.

- Akkor mindjárt elszívjuk a békepipát.

Lovam rejtekhelye nem volt messze a hickoryfától. Ide vezettem, és a nyeregkápából két szivart vettem elő. Valódi szivarok voltak, amelyeket a banditák tanyáján zsákmányoltam. Megszabadítottam az indián ifjút kötelékeitől, és szájába dugtam az egyik szivart, a másikra meg magam gyújtottam rá. Foglyomnak is tüzet adtam, és pontosan úgy fújtuk szét a füstöt, mintha kalumetből szívtuk volna.

A komancs ifjú megkereste lovát, és felült rá. Bob is kiválasztott magának egyet az elkötött indián lovak közül, míg én musztángom nyergébe pattantam. A többi négy indián lovat kötőféken vezetve útra keltünk.

A lejtőn lejutottunk a völgybe, mely azonban még mindig elég magasan terült el. Csakhamar újabb lejtőhöz értünk, s ezen egy másik völgybe jutottunk. A terep ilyen lépcsőzetesen ereszkedett le, egészen a folyóig.

Már esteledett, amikor a Pecos partjára érkeztünk, és egy megfelelő helyet találtunk, ahol az éjszakát eltölthetjük. Az indián lovak pokrócai közt annyi szárított hús volt, hogy bőségesen megvacsorázhattunk. Ma-ram rögtön lefeküdt aludni, míg én Bobbal felváltva őrködtem. Hajnalban leszedtük a négy vezeték lóról a pokrócokat és szerszámot, azután bekergettük az állatokat a folyóba. Átúsztak, és csakhamar eltűntek a túlsó parton az erdőben. Musztángok voltak, visszanyerték szabadságukat, s nem kellett hozzá sok, hogy megint vadlovakká váljanak.

Folytattuk utunkat a Pecos folyó jobb partján, egy nagy csapat nyomait követve, mely legfeljebb két napja nyargalhatott erre. A folyó kanyarulatához érve csodálkozva láttam, hogy a kitaposott ösvény itt kettéválik - egyik ága továbbvezet előre, a másik pedig oldalt elkanyarodik a hegyek felé. Leszálltam a lóról, és megvizsgáltam a nyomokat. Határozottan megismertem közöttük Tony patáinak nyomait.

Ma-ramhoz fordultam és megkérdeztem:

- A komancs harcosok felvonultak a hegyekbe a nagy főnök sírjához?

- Fehér testvérem jól gondolja - felelte az indián szabódva.

- De néhányan ezen a másik ösvényen haladtak tovább, hogy a foglyokat a törzs wigwamjaihoz kísérjék?

- Azt tették, amit a főnökök parancsoltak - hangzott a kitérő válasz.

Megszámoltam a nyomokat, és megállapítottam, hogy tizenhat lovas folytatta útját a folyóparti ösvényen. Ezek szerint Winnetout, Samet és Bernardot tizenhárom harcos kísérte a faluba. Ilyen körülmények közt kizárt dolog, hogy megszökhettek volna. Most már egészen biztosan a faluban vannak, és csak valami furfangos csellel lehet kiszabadítani őket.

Újra lóra ültem, és gyorsan követtük a kisebb csapat nyomait. Meghökkenésemre ez az ösvény is elhagyta a folyópartot, és befordult az erdőbe. Hosszas fejtörésembe került, míg kitaláltam az okát - a komancsok a folyó kanyarulatát akarták átvágni, hogy útjukat megrövidítsék. Tehát az ösvény előbb vagy utóbb megint a folyóhoz fog vezetni. Ma-ram nem szívesen adott felvilágosítást, mégis megkérdeztem tőle, hogy áll ez a dolog, s kénytelen volt beismerni, hogy csakugyan a rövidebb úton közeledünk a falu felé.

Az út rövidebb volt, de nehezebb, különösen annak, aki nem ismerte. Egész nap kínlódva botorkáltunk a sziklás, hepehupás terepen, amíg végre átvágtuk a kanyart, és visszajutottunk a Pecos folyóhoz. Megálltunk egy pataknál, mely a folyóba ömlött. A nyomok elárulták, hogy Winnetou kísérői a patak mellett tartottak pihenőt, s elhatároztam, hogy mi is megpihenünk itt.

A biztonság kedvéért nem a patak partján telepedtem le, hanem jóval hátrább, a sűrű bokrok közt. Csakhamar kiderült, hogy az óvatosság nem volt fölösleges. Bob meg akart fürödni a patakban, de hirtelen visszafordult, és ezzel a hírrel riasztott fel:

- Massa! Massa! Lovasok a folyóparton! Három, és még három! Ide jönni, ide felénk!

A bozót szélére osontam, és lenéztem a partra. Csakugyan hat ló vágtatott felénk, de csak két lovas. Mindegyik lovas mögött két-két málhás ló következett. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, de csak akkor rökönyödtem meg igazán, amikor láttam, hogy a két lovas nem indián, hanem fehér ember. Egyelőre még túl messze voltak ahhoz, hogy arcvonásaikat megismerjem.

A meglepetés ezzel még nem ért véget, sőt fokozódott. Még távolabb kis lovascsapat bukkant fel, mely öt főből állt. Már abból a módból, ahogy lovagoltak, messziről is láttam, hogy indiánok. Az is nyilvánvaló volt, hogy az előttük vágtató fehéreket üldözik. Előkaptam távcsövemet, hogy megnézzem, miről is van itt szó.

- Ördög, pokol! - kiáltottam, önkéntelenül is káromkodásban törve ki, amint a távcső segítségével felismertem a málhás lovakkal elöl vágtató két fehér menekülőben Fred Morgant és fiát, Patricket.

Mit csináljak most? Lőjek rájuk, vagy próbáljam elfogni őket? Csak annyi időm volt, hogy puskámat vállamhoz emeljem. A két gazfickó már szinte az orrom előtt vágtatott, az indiánok meg alig ötszáz lépésnyire mögöttük. Kétszer egymás után megnyomtam a ravaszt. De nem a két bandita fejét vettem célba, hanem a lovakét, amelyeken ültek. A két állat abban a pillanatban összerogyott. A hozzájuk kötött málhás lovak riadtan szabadulni igyekeztek, és majdnem eltaposták a földön fetrengő lovasokat. Előugrottam, hogy a két gazfickóra vessem magamat, amikor fülsiketítő ordítás állított meg.

- O-hijjjjj! - hangzott a komancsok csatakiáltása, melyben Ma-ram is részt vett. Három tomahawk és két kés villant meg a fejem fölött.

- Csa! - kiáltotta Ma-ram, és kezét védően emelte fejem fölé. - Ez a sápadtarcú Ma-ram barátja!

Most értettem csak meg, mi történt. A fehér lovasokat üldöző öt indián ért ide, s engem megpillantva, nekem rontott, hogy velem végezzen előbb. Ma-ram szavára elálltak ugyan a szándékuktól, de a hibát már nem lehetett jóvátenni. A földön fetrengő két lovas időt nyert arra, hogy feltápászkodjék és elmeneküljön - már el is tűntek a part menti bozótban. A málhás lovakat már a két lövés is megriasztotta. Az indiánok félelmetes ordításától egészen megbokrosodtak, eltépték kötőfékjeiket, és bezuhantak a folyóba. Miután erősen meg voltak rakva, nem tudták magukat a víz színén fenntartani, és elsüllyedtek a habokban. Vergődésük közben eszméltem csak rá, hogy a mi málhás lovaink azok, s velük együtt a zsiványtanyán zsákmányolt kincseinket nyelte el a folyó.

Az üldöző indiánok közül négy a menekülők után száguldott, de az ötödiket visszatartottam.

- Nem tudja testvérem megmondani, miért üldözik a komancs harcosok fehér szövetségeseiket?

- A sápadtarcúak nyelve kétágú, mint a kígyóé. Békepipát szívtak velünk, és éjjel megölték az őrt, aki táborunkra vigyázott, és kincseikkel megszöktek.

- Az ő kincsük volt?

- Nem tudjuk. Azt még a törzsfőnököknek kellett volna eldönteni.

- Arany volt?

- Arany és sok színes papír, bizonyára medicina.

Ezzel magamra hagyott, és társai után sietett. Így tudtam meg, hogy a két Morgan nem érezte magát jól szövetségesei között. Aggódtak, hogy a komancsok szemet vetnek kincseikre, és inkább megszöktek. A színes cédulák bankjegyek és letétjegyek voltak, de az indiánok bűvös talizmánnak, medicinának tartották. Ott, ahol a lovak a vízbe zuhantak, a folyó nagyon örvényes volt, s így semmi remény sem lehetett arra, hogy az elsüllyedt kincs valaha még felszínre kerül. Íme, az arany - az átkozott sárga homok, amelyhez annyi vér tapadt!

Megint dilemma előtt álltam. A bosszúvágy arra sarkallt, hogy a két gazfickó után rohanjak, de mégiscsak erősebb volt a gond, amelyet barátaim sorsa miatt éreztem. Legsürgősebb feladatom hozzájuk sietni, hátha segíthetek rajtuk. A másik kettőt öt komancs üldözi - talán az én közreműködésem nélkül is végeznek velük.

- Fehér testvérem miért lőtt a lóra és nem a lovasra? - kérdezte Ma-ram. - Old Shatterhand nem tud célozni?

- Beszélni akartam velük, azért nem öltem meg őket - feleltem.

- Végül elmenekültek! - mondta az ifjú ajkbiggyesztve.

- Igen ám, de öt gyors és bátor komancs harcos üldözi őket! Elfogják a két gazembert, és a komancs faluban szembenézhetek velük.

A drámai találkozás annyira felizgatott, hogy nem volt türelmem tovább pihenni, hanem parancsot adtam az indulásra. Az ösvény nemsokára elkanyarodott a folyótól a síkság felé. Itt már könnyebben és gyorsabban haladtunk tovább. Néhány mérföldnyi ügetés után egy rétre értünk, ahol nagyon sok ló nyomát fedeztem fel. Innen legalább negyven kitaposott ösvény vezetett körülbelül ugyanabban az irányban, délkelet felé.

- Uff! - kiáltott fel Ma-ram.

Mást nem mondott, de szeme felragyogott, míg arca kőmerev maradt.

- Milyen messze vagyunk még a komancsok táborától? - kérdeztem tőle.

- A rakurróknak nincs táboruk - felelte. - Falut építettek maguknak a szavannában, akkorát, mint a sápadtarcúak városai. Ha fehér testvérem gyorsabban nyargal, elérheti a falut, még mielőtt a nap eltűnik a legelő mögött.

Alkonyatkor hosszú, sötét vonalakat pillantottam meg a látóhatáron. Elővettem távcsövemet, és megállapítottam, hogy sátrak hosszú sorai húzódnak el ott, nem is nagyon messze tőlem.

Ha túlzás is volt, amit Ma-ram mondott, ez a komancs falu kétségtelenül a legnagyobb indián telepek közé tartozott, különösen a közelgő nagy bölényvadászat időszakában, amikor más komancs törzsek harcosai is itt gyűlnek össze.

Megállítottam lovamat.

- Ezek a komancsok wigwamjai? - kérdeztem.

- Igen - felelte Ma-ram.

- Itt van most To-kej-csun, a rakurrók nagy főnöke?

- Ma-ram apja most otthon van, a wigwamjában.

- Testvérem nem lovagolna oda egy üzenettel?

- Milyen üzenettel?

- Hogy Old Shatterhand beszélni szeretne vele.

Csodálkozva nézett rám.

- Old Shatterhand nem fél? - kérdezte. - Ökle erős, leteríti a szürke medvét, de nem ölhet meg annyi komancs harcost, amennyi a faluban tartózkodik.

- Old Shatterhand nem is akarja megölni őket. Csak a gonoszok ellen harcol, de barátja minden derék komancs harcosnak. Testvérem beszéljen a nagy főnökkel! Én itt várom meg a választ.

- De Ma-ram a foglyod. Nem félsz, hogy elveszíted?

- Ma-ram már nem a foglyom. A béke és barátság füstjét szívtam vele. Ma-ram szabad!

- Uff! - kiáltott fel az indián ifjú, és elvágtatott. Bobbal együtt leugrottunk a nyeregből, és megengedtük lovainknak, hogy kedvükre legelésszenek.

Nem kellett soká várnunk. Fél óra sem telt bele, és egy nagy lovascsapat közeledett felém a faluból. Vagy százlépésnyire tőlünk hirtelen szétváltak, és fegyvereiket lóbálva, nagy diadalordítással körülfogtak bennünket. Bob a földre vetette magát ijedtében, mert azt hitte, mindjárt eltiporják. Én nem vesztettem el a fejemet, és olyan nyugodtan ültem a fűben, mintha nem is látnám őket.

Négy lovas vált ki a csapatból, s tolldíszükből láttam, hogy főnökök. A legidősebb mellém ugratott, és így szólt:

- Mért nem áll fel a fehér vadász, ha látja, hogy a komancsok törzsfőnökei közelednek hozzá?

- A fehér vadász csak azt akarja mutatni, mennyire örül nekik - feleltem. - Komancs testvéreim foglaljanak helyet mellettem.

- Komancs főnök csak egy másik törzsfőnök mellé ül le. Hol van a sápadtarcú wigwamja? Hol vannak a harcosai?

Felemeltem tomahawkomat, és így szóltam:

- A főnököt arról lehet felismerni, hogy erős és bátor. Ha komancs testvéreim nem hiszik el, hogy főnök vagyok, küzdjenek meg velem - akkor majd meglátják, hogy igaz, amit mondok.

- Mi a neve a sápadtarcúnak?

- A harcosok és vadászok Old Shatterhand néven emlegetnek.

- A sápadtarcú dicsekszik, maga adta ezt a nevet magának!

- Ha a komancsok főnökei meg akarnak vívni velem, fogjanak kést és tomahawkot - én puszta kézzel fogok küzdeni.

- A sápadtarcú büszkén beszél; most mutassa meg, van-e bátorsága! Üljön fel a lovára, és kövesse a rakurro harcosokat.

- Elszívják velem a békepipát?

- Még nem tudjuk. Tanácskozni fogunk, hogy megtehetjük-e.

- Meg kell tenniük, mert én békés szándékkal jöttem közéjük.

Lóra ültem, és Bob is felkapaszkodott a lovára, noha ügyet sem vetett rá senki. A törzsfőnökök közrefogtak, és egyenesen a faluba vágtattunk, a sátrak sorai közt egy nagyobb sátorig, ahol megálltak, és leugrottak a nyeregből, s én persze ugyanazt tettem.

Bob eltűnt a szemem elől. Harcosok vettek körül, s az a törzsfőnök, akivel az előbb szót váltottam, puskám után nyúlt.

- A sápadtarcú adja át fegyverét!

- Nem adom át, mert nem vagyok fogoly. A magam jószántából jöttem hozzátok.

- Akkor is át kell adnia fegyverét, amíg meg nem tudjuk, mit akar.

- A rakurrók bátorsága csak idáig terjed? Olyan sokan vannak egyetlen emberrel szemben, s annak is el akarják venni fegyverét?

A törzsfőnök indulatosan felelte:

- A rakurro harcosok nem félnek senkitől! A sápadtarcú megtarthatja fegyverét!

- Ez a beszéd már méltó hozzád! Örülnék, ha a nevedet ismerném.

- To-kej-csun áll előtted, akitől minden ellensége retteg.

- Kérem a nagy főnököt, To-kej-csun testvéremet, adjon nekem egy sátrat, ahol megvárhatom, mit határoztak a rakurrók főnökei Old Shatterhand felől.

- Szavaid helyesek. A sápadtarcú kap egy sátrat, amíg a rakurrók főnökei nem döntenek.

Elindult, és intett, hogy kövessem. Megfogtam musztángom kantárszárát, és utánamentem. Az indiánok utat nyitottak számunkra. A sátrakból több öreg és fiatal squaw kandikált elő, hogy megbámulja a sápadtarcút, akinek volt bátorsága önként eljönni a rakurrók közé. A rakurrók is a komancs törzshöz tartoztak, de szerencsére egy másik ághoz, nem ahhoz, amellyel Winnetou a Mapimi táján elkeseredett harcot folytatott.

Körülnéztem, és rögtön láttam, hogy ennek a településnek az élete pontosan olyan, mint az északi indián falvaké. A férfiak csak vadászattal, halászattal és hadviseléssel foglalkoznak, minden más munka az úgynevezett "gyengébb nem" feladata.

A wigwamokat az asszonyok állítják fel és rendezik be, ők feszítik ki az állatbőröket, és szárítják meg a napon, aztán kiszabják a sátor céljainak megfelelő darabokat, és szíjakat varrnak rájuk. Az asszonyok cipelik a bőröket és sátorrudakat arra a helyre, amelyet a wigwam számára kiválasztottak; itt körülbelül kétlábnyi mély, kerek gödröt ásnak, és ennek a szélein dugják földbe a rudakat körös-körül, aztán fent egymáshoz hajlítják, és fiatal mogyoróvesszővel összekötik. Mihelyt a váz elkészült, a munka nehezebb része következik: a nehéz bőrök felerősítése a rudakra. A sátor belsejét néha több részre osztják, és ezeket is állatbőrökkel választják el egymástól.

Egy kisebb sátorhoz vezettek, mely pillanatnyilag lakatlan volt. Kívül odakötöttem musztángomat, és beléptem a bejárati függönyön, mely két keskeny, hosszú bőrből állt. A törzsfőnökök nem jöttek utánam, és én sem törődtem velük.

Még öt percet sem töltöttem a sátor belsejében, amikor egy nagyon öreg indián asszony jött be, nagy köteg rőzsével a hátán. A rőzsét ledobta a földre, és eltűnt, de nemsokára visszajött, kezében egy nagy, csorba agyagedénnyel, melyben víz volt és még valami más is. A sátor közepén tüzet rakott, melynek füstje az erre szolgáló nyíláson távozott. Amikor elég parázs volt, beleállította az agyagedényt.

Lehevertem a földre, úgy néztem, mit csinál, de nem szóltam hozzá. Tudtam, hogy indián fogalmak szerint méltóságomon alul állt szóba ereszkedni vele. Azt is tudtam, hogy minden mozdulatomat valami módon - talán a sátor résein keresztül - többen is figyelik.

A víz forrni kezdett, és a belőle áradó illat elárulta, hogy nemsokára bölényhúst kapok vacsorára. Amikor elkészült, a vénasszony odaállította mellém a forró edényt a földre, és magamra hagyott vele, hogy zavartalanul átengedhessem magam az evés gyönyörűségének. Éhes voltam, és alaposan nekiláttam a főtt húsnak, pedig só nélkül készítették el, és az edény tisztasága is sok kívánnivalót hagyott hátra. El kellett ismernem, hogy nagyon tisztességes bánásmódban részesítenek. A fejemet tettem volna rá, hogy ez az agyagfazék valamelyik törzsfőnök wigwamjából került elő, s megtiszteltetésnek tekinthetem, hogy külön főztek nekem.

Vacsora után észrevettem, hogy lovamat is megetetik, s két őr járkál szüntelen a sátram körül. Fejem alá tettem az egyik pokrócomat, a másikat magam köré csavartam és elaludtam. Tudtam, hogy holnap izgalmas események várnak rám, de ez még nem ok arra, hogy virrasszak. Reggel sistergő hangra ébredtem fel, s amint kinyitottam szememet, láttam, hogy a tegnapi anyóka megint itt van, újra tüzet rak, és ráteszi az agyagfazekat. A reggeli ugyanolyan húsból állt, mint a tegnapi vacsora, és az étvágyam is hasonló volt. Azután elhatároztam, hogy körülnézek egy kicsit. Alig dugtam ki a fejemet az ajtón, a két őr egyike lándzsájával úgy felém rontott, mintha fel akarna nyársalni.

Nem, ezt nem tűrhetem - gondoltam -, mert akkor vége a tekintélyemnek. Mindkét kézzel elkaptam a lándzsát, valamivel a hegye alatt, és hirtelen magamhoz rántottam. Az őr kénytelen volt a lándzsát elengedni, elvesztette egyensúlyát, és valósággal leborult a lábam elé.

- Uff! - kiáltotta dühösen, s feltápászkodva, kése után kapott.

- Uff! - feleltem ugyanolyan hangon, s magam is kést rántottam, míg másik kezemmel a zsákmányolt lándzsát behajítottam a sátramba.

- A sápadtarcú adja vissza a lándzsámat! - ordította az őr.

- A komancs harcos menjen érte, ha akar! - feleltem.

Az őr nem tartotta tanácsosnak, hogy sátramba lépjen, inkább segítségül hívta a másik őrt.

- A sápadtarcú menjen be! - rivallt rám ez, és lándzsájával orrom előtt hadonászott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s megismételtem az előbbi kísérletet. A másik őr is elterült a földön, és a másik lándzsa is a sátramba repült.

Szállásommal szemben egy jóval nagyobb sátor állt, melynek oldalához három pajzsot támasztottak. Az őrök kiáltására egy fekete leányfej jelent meg a sátor ajtólapjai közt; tüzes fekete szempár fordult felém kíváncsian egy pillanatra, de már el is tűnt a sátorlap mögött. Nemsokára négy férfi lépett ki a sátorból - a négy főnök.

- Mit keres a sápadtarcú a sátor előtt? - kérdezte To-kej-csun szigorúan.

- Rosszul hallok? - feleltem. - Testvérem bizonyára azt akarta kérdezni, mit keres a két őr a sátram előtt.

- Csak azért állnak itt, hogy a sápadtarcút ne érje bántódás.

- Nem elég ehhez a nagy főnök parancsa? Mert ha nem elég, Old Shatterhand tud vigyázni magára, nincs szüksége védelemre. Testvérem nyugodtan visszatérhet wigwamjába. Nem érhet semmi baj, amíg sétálok egyet, és megtekintem a falut.

Visszamentem a sátorba, hogy fegyvereimet magamhoz vegyem. Amint újra kiléptem, vagy tucatnyi lándzsa meredt felém. Szóval fogoly vagyok! - állapítottam meg. Behúzódtam, tomahawkommal rést vágtam a sátor hátsó oldalán, s kiléptem a szabadba. Az őrök a sátor előtt lestek rám, és meghökkent arcot vágtak, amikor hátul bukkantam elő. A következő pillanatban fülsiketítő ordítással rohantak felém. Ha fegyverrel próbálok védekezni, végem van.

Magam sem tudom, hogy jutott eszembe - előkaptam távcsövemet, és szememhez emeltem.

- Egy lépést se! - kiáltottam. - Aki közeledik, meghal!

Visszahőköltek. Távcsövet még sohasem láttak, és nem tudták, mi az. Bizonyára valami titokzatos fegyver, vagy még annál is rosszabb varázslat!

- Mi van a fehér ember kezében? - kérdezte To-kej-csun.

- Valami, ami a puskámnál is veszedelmesebb - feleltem. - De előbb megmutatom, mit tud a puskám. Összecsuktam a távcsövet, visszadugtam a zsebembe, és leakasztottam vállamról a Henry-féle karabélyt.

- Látják testvéreim azt a rudat ott? - kérdeztem egy rúdra mutatva, mely egy távoli sátor előtt állt.

Vállamhoz emeltem a fegyvert, és kapásból lőttem. Golyóm kilyukasztotta a rudat, éppen a hegye alatt. A lövést elismerő moraj követte, mert az indián elismeri az ügyességet és bátorságot még ellenségében is. A második golyó pontosan egyhüvelyknyivel lejjebb fúrta át a rudat. A harmadik megint egyhüvelyknyivel alatta, de elismerő moraj helyett néma megdöbbenés követte. Az indiánok ugyanis sokszor láttak már kétcsövű puskát, de ismétlőkarabélyt még soha. Halálos csendben röpítettem egyik golyót a másik után, s csak a huszadiknál hagytam abba. A rúdon szabályosan sorakoztak a lyukak egymás alatt. Ezután nyugodtan vállamra akasztottam a karabélyt, és így szóltam:

- Testvéreim ebből is láthatják, hogy Old Shatterhand nagy varázsló. Jaj annak, ki kezet emel rá! Uff, én beszéltem!

Elindultam, és mindenki visszahúzódott, tisztelettel utat nyitottak számomra. A sátorok előtt asszonyok és lányok jelentek meg, s úgy bámultak rám, mint valami emberfölötti lényre. Tökéletesen elégedett lehettem szemfényvesztő komédiám eredményével.

A következő sátrak egyike előtt őr állt. Miféle foglyot őrizhetnek ott? Nem kellett soká törnöm a fejemet, mert meghallottam Bob hangját.

- Massa, ó, Massa! Kiszabadítani Bobot! Indiánok megsütni és megenni Bobot!

A bejárathoz léptem és intettem a négernek, hogy jöjjön ki. Az őr, aki az előbbi jelenetet végignézte, nem mert velem ellenkezni.

- Gyere velem, de maradj mindig mögöttem! - parancsoltam Bobnak.

Egyszerre látom, hogy To-kej-csun siet felém. Karabélyomhoz kaptam, de ő már messziről csillapítóan intett, jelezve, hogy nincsenek ellenséges szándékai. Bevártam, míg oda nem ért hozzám.

- Hová megy fehér testvérem? - kérdezte. - A tanácskozótéren a törzsfőnökök várják!

Ez már tetszett nekem. Eddig sápadtarcúnak nevezett vagy a legjobb esetben fehér embernek, csak most tüntetett ki a "fehér testvérem" megszólítással.

Elindult visszafelé, én meg követtem. Elhaladtunk az én üres sátram mellett. Kissé tovább Tonyt láttam egy sátor elé kötve, mellette pedig Winnetou és Bernard lovát. De fogoly barátaim nem lehettek abban a sátorban, mert különben őr állt volna ott. Végül egy helyre értünk, ahol a sátrak köze kiszélesedett, és kerek teret alkotott. Bizonyára ez volt a tanácskozótér, amelyről To-kej-csun beszélt.

Három törzsfőnök már ott ült a tér közepén, és To-kej-csun közöttük telepedett le. Nemsokára több öreg harcos lépett elő, és félkörben helyet foglalt a földön. Fiatalabbak is csatlakoztak hozzájuk, bizonyára a tekintélyesebbek. Nem sokat tétováztam, minden teketória nélkül leültem a törzsfőnökök mellé, s intettem Bobnak, hogy foglaljon helyet a hátam mögött.

- Miért ül le Old Shatterhand, amikor azért jött ide, hogy meghallgassa ítéletünket? - kérdezte To-kej-csun éles hangon.

- Ha nem ülhetek le, akkor elmegyek, egy pillanatig sem maradok itt! - feleltem hangosan és határozottan.

- Old Shatterhand ülve maradhat - mondta a nagy főnök -, de a fekete embernek semmi keresnivalója itt.

- A fekete ember az én szolgám, és mindig mellettem van a helye - feleltem szemrebbenés nélkül.

Tudtam, hogy az indiánok sem mentesek a faji előítélettől, mely az elmaradottság legbiztosabb jele. De azt is tudtam, hogy hajthatatlannak kell mutatkoznom, mert a legkisebb engedékenység könnyen a vesztemet okozhatja. To-kej-csun merően a szemembe nézett, aztán meggyújtotta kalumetjét, nagy füstfelhőt fújt belőle, aztán továbbadta. A kalumet kézről kézre járt, de engem nem kínáltak meg vele.

Amikor a pipa visszajutott a nagy főnök kezébe, újra a szemembe nézett, és így szólt:

- Sok-sok nyár múlt el, amióta az indiánok és a sápadtarcúak külön-külön éltek, távol egymástól, a Nagy Víz két oldalán. A mi törzseink boldogan éltek falvaikban - övék volt az erdő és a préri, a napfény és az eső, a nappal és az éjszaka. Annyi bölény volt, mint égen a csillag, és a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza. A musztángok nagy csapatokban vágtattak, és minden komancs harcosnak annyi lova volt, amennyit csak akart. Aztán jöttek a sápadtarcúak, kiknek bőre fehér, mint a hó, de szívük fekete, mint a korom. Eleinte kevesen jöttek, és az indiánok befogadták őket wigwamjaikba. Vendégszeretetünket kedves szavakkal és kis ajándékokkal viszonozták. De hoztak mást is - tüzes vizet és tűzokádó fegyvereket -, árulást, betegséget és halált. Egyre többen jöttek át a Nagy Vízen, nyelvük hamis volt, és szívük álnok. Hittünk nekik, de megcsaltak. Elűztek őseink földjéről, felgyújtották wigwamjainkat, és viszálykodást szítottak az indián törzsek között!

A főnök beszédét a helyeslés kiáltásai szakították félbe. Megvárta, míg újra lecsendesülnek, aztán így folytatta:

- A sápadtarcúak egyike most eljött a komancsok falujába. Barátságot színlel, de nem látunk a szívébe. Az öregek tanácsa mégis elhatározta, hogy meghallgatja, aztán igazságosan ítél fölötte. Megengedem a sápadtarcúnak, hogy beszéljen.

Felelni akartam, ám most a három másik törzsfőnök emelkedett szólásra, egyik a másik után, s ők is felpanaszolták az indiánok sérelmeit. Teljesen igazat adtam nekik, de annyiszor ismételgették ugyanazt, hogy unalmas volt hallgatni. Elővettem kis vázlatkönyvemet, és rajzolgatni kezdtem. Diákkoromban a rajz kedvenc tantárgyam közé tartozott, és ha nem is voltam művész, ezen a téren meglehetős ügyességre tettem szert. Lerajzoltam mind a négy főnököt, a háttérben a harcosokkal és a sátrakkal.

Amikor az utolsó beszéd és az utána következő tetszésmoraj is elhangzott, To-kej-csun megkérdezte tőlem:

- Mit csinál a fehér ember, mialatt a komancs főnökök beszélnek?

Kitéptem vázlatkönyvemből a lapot, és átnyújtottam neki.

- Uff! - kiáltott fel, amint a rajzra pillantott.

- Uff! Uff! Uff! - hangzott még háromszor, amint a másik főnök is megnézte a rajzot.

- Ez nagy varázslat! - mondta To-kej-csun. - A sápadtarcú a komancsok lelkét varázsolta erre a vékony fehér bőrre. Ez itt To-kejcsun, itt ül a három törzsfőnök, itt állnak a sátrak és a harcosok. Mit akar a fehér ember ezzel csinálni?

Tulajdonképpen semmi szándékom sem volt vele, de megdöbbenését látva, eszembe jutott, hogy talán hasznomra fordíthatom. Elvettem tőle a papírlapot, galacsinná gyúrtam, és golyó helyett puskámba helyeztem.

- Lelketek most itt van a puskám csövében - mondtam. - Ha kilövöm a levegőbe, foszlányait elviszi a szél. Lelketek akkor sohasem jut el az örök vadászmezőkre!

Mindig tudtam, hogy sok nép nagy jelentőséget tulajdonít a képmásnak és azonosítja a személlyel, akit ábrázol. De hogy rajzomnak és szavaimnak ilyen óriási hatása lesz, igazán nem képzeltem volna. A négy főnök rémülten felugrott helyéről, és a harcosok arcán iszonyat tükröződött. Siettem aggodalmukat eloszlatni.

- Testvéreim üljenek le nyugodtan, és szívják el velem a békepipát! Akkor visszaadom a lelküket, és nem lesz semmi baj!

To-kej-csun gyorsan leült, és újra elővette kalumetjét. Minden szem várakozóan nézett rám, s erre én is kivágtam egy kis szónoklatot.

- A Nagy Manitou ezt a földet vörös bőrű gyermekeinek adta. A fehéreknek is van országuk, és nem igazságos, hogy másokét is elvegyék. De vörös testvéreim miért haragszanak minden sápadtarcúra? Nem tudják, hogy van olyan fehér is, aki nem gyűlöli az indiánokat, nem akarja földjüket elfoglalni, erdeiket felgyújtani, bölényeiket és musztángjaikat kiirtani? Nézzék meg testvéreim Old Shatterhandet, aki itt áll előttük! Látnak-e övén indián skalpot, megölt-e valaha is olyan indiánt, aki nem támadta meg? Elfogta Ma-ramot, a nagy főnök fiát, és megölhette volna, de nem bántotta, hanem visszaküldte wigwamjába. Old Shatterhand nagy varázsló, de nem akar ártani a rakurro komancsoknak. Barátságban akar élni velük, és ezért szívja el most a békepipát!

Ezzel rágyújtottam a kalumetre, és szétfújtam füstjét az ég, a föld és a négy világtáj felé, aztán átadtam To-kej-csunnak, aki ugyanezt tette vele, majd a másik három törzsfőnök szintén.

- Most már testvére vagyok a komancsoknak? - kérdeztem.

- Old Shatterhand a testvérünk, és azt tehet, amit akar - felelte To-kej-csun.

- Akkor most visszatérek a sátramba - feleltem, és már el is indultam. A négy törzsfőnök tüstént felállt, és hozzám csatlakozott.

Amint végigmentem a sátrakkal szegélyezett utcán, négy őrt pillantottam meg az egyik sátor előtt.

Kezemet szájamhoz emelve, a kojot vonítását utánoztam, mire a sátor belsejéből hasonló hang hallatszott.

- Kinek a sátra ez? - kérdeztem a nagy főnököt.

- Itt a komancsok ellenségeit őrizzük - felelte.

- Kik azok?

- Winnetou, az apacsok főnöke és két sápadtarcú.

- Old Shatterhand látni szeretné őket - jelentettem ki, és máris beléptem a sátorba, nyomomban a négy törzsfőnökkel.

A foglyok a földön heverésztek gúzsba kötve. Lehajoltam, hogy elvágjam Winnetou kötelékét, de az egyik törzsfőnök kést rántott, és a karomba döfött. Sebemmel mit sem törődve, egyetlen ökölcsapással leütöttem, s a következő pillanatban karabélyom csövét a másik három törzsfőnök felé fordítottam. To-kej-csun rögtön felemelte a kezét.

- A kép! A puskacsőben! - kiáltotta rémülten. - Old Shatterhand még nem adta vissza!

Most értettem csak meg igazán, milyen hatalom van a kezemben. To-kej-csun bátor főnök volt - nem a puskámtól ijedt meg, hanem a varázslattól, a babona bénította meg. Ez tartotta vissza a másik két törzsfőnököt is attól, hogy nekem essenek.

Sebem nem volt komoly, de karomat mégis elöntötte a vér. To-kejcsun szeme elé tartottam.

- Ide nézz! - mondtam neki. - Békepipát szívtam veletek, és mégis az életemre törtök!

- Ez a főnök megfeledkezett magáról - felelte To-kej-csun. - Add ide a képet, és megígérem, nem lesz semmi bántódásod.

- A képet csak akkor kaphatod meg, ha visszaadod ennek a három fogolynak a szabadságát, és békességben elvonulhatunk mind az öten.

Magam sem hittem, hogy vakmerő szavaimmal elérem célomat. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor láttam, hogy ajánlatomat nem utasítják vissza rögtön. To-kej-csun csak annyit mondott, hogy meg kell beszélnie a dolgot az öreg harcosokkal, és a tanácskozás eredményét várjam meg itt a sátorban.

Mondanom sem kell, hogy ebbe örömmel beleegyeztem.

Az eszméletlen törzsfőnök közben felocsúdott ájulásából, és követte társait a tanácskozótérre. Amint elhagyták a sátrat, első dolgom volt a foglyokat kötelékeiktől megszabadítani. Míg elgémberedett tagjaikat mozgatták, hogy vérkeringésük helyreálljon, röviden elmondtam nekik, hogyan kerültem ide.

- Uff! - mondta Winnetou elismerően. - Testvérem ezt nagyon okosan csinálta.

- És szerencséd is volt - tette hozzá Sans-ear kissé irigykedve.

A törzsfőnökök nem jöttek vissza hozzánk. A tárgyalások Ma-ram közvetítésével folytak, s végül olyan eredményhez vezettek, amelyek teljes megelégedésemre szolgáltak. A foglyok visszakapták minden holmijukat és fegyvereiket, s a komancsok azonkívül három pihent lovat bocsátottak a rendelkezésünkre, Winnetou, Bernard és Bob részére.

Sam meg én nem tartottunk igényt más lóra, bíztunk Swallow és Tony rugalmasságában. A törzsfőnökök is meg voltak elégedve. Puskám csövéből kiszedtem rajzomat, amellyel olyan váratlan sikert arattam; a galacsint szépen kisimítottam, és elküldtem a törzsfőnököknek azzal az üzenettel, hogy most már nem kell a "lelkük" miatt aggódniuk.

A megállapodásnak csak egy kedvezőtlen pontja volt: az, hogy csupán hat óra tartamára biztosította védettségünket. A komancsok ettől nem tágítottak - úgy látszik, bosszút forraltak ellenünk.

- Akkor hat óra múlva mégis megsütik Bobot! - siránkozott a néger.

- Ha én még egyszer a Tonym hátára ülhetek, nem félek senkitől és semmitől! - vélte Sam.

- Hat órai előny bőségesen elegendő - mondta Winnetou.

Bernardot már meg sem kérdeztem, hanem elfogadtam a kikötést, és elindultunk. Ma-ram ott állt a sátra előtt, és így szólt:

- Fehér testvérem jöjjön be hozzám egy szóra!

A meghívást nem lehetett visszautasítani. A sátorban egy fekete szemű fiatal lány lépett elém - Ma-ram húga. Meg akarta köszönni, hogy megkíméltem bátyja életét. Kezet nyújtottam neki, és így szóltam:

- A Nagy Manitou adjon neked hosszú életet, préri virágszála. Szemed ragyogó, és homlokod tiszta. Életed is legyen derűs és napfényes!

A főnökök nem kísértek el, és nem búcsúztak tőlünk; a sátrak közt húzódó utca üres volt, egyetlen indián sem mutatkozott. Tudtam, hogy már készülnek az üldözésre. A rakurro faluban száznál több szív bosszúért sóvárgott, és azt kívánta, hogy utolérjenek minket, de legalább kettő volt, mely azért fohászkodott, hogy megmeneküljünk - s így is történt.