IX. A HATÁRON INNEN

Egy héttel később öt lovas nyargalt Medina megyében, Texas állam délnyugati csücskében - négy fehér és egy néger. A fehérek párosával nyargaltak elöl, a néger pedig mögöttük ügetett.

Az első pár bőrzekéje majdnem egyforma, csak az idősebb lovasé, aki rendkívül sovány, szikár férfi volt, valamivel kopottasabb, mint fiatalabb társáé. Fakó lovaik időnként vidáman felnyerítettek, ami arra mutatott, hogy jól érzik magukat, és otthonosan mozognak a végtelen prérin. A következő párról első szempillantásra fel lehetett ismerni, hogy apa és fia. Az ő ruhájuk is egyforma volt, csak gyapjúból készült. Mindketten széles karimájú nemezkalapot viseltek; fegyverzetük dupla csöves puskából, vadászkésből és revolverből állt. A néger ruhája már kevésbé illett a tájhoz - sötétkék vászonöltönyt viselt és gyapjas fején majdnem új kürtőkalapot. Kezében hosszú, dupla csöves puska volt, övében pedig jókora machete - az a hosszú, görbe, kardszerű kés, mely Mexikóban lépten-nyomon látható.

Azt hiszem, fölösleges hozzátennem, hogy az egyik lovas én voltam, a többi pedig Old Death, Lange és a fia, végül pedig Sam, a fiatal néger szolga, aki azon az emlékezetes estén rövid vonakodás után beengedett minket Señor Cortesio házába.

Old Deathnek teljes három napra volt szüksége, hogy kiheverje nevetséges sérülését, melyet roppantul szégyellt, hisz harcban megsebesülni dicsőség, de tánc közben megrokkanni inkább mosolyra késztet. A zúzódás, melynek nyomai még nem múltak el teljesen, sokkal fájdalmasabb lehetett, mint gondoltam, mert Old Death különben nem várt volna az indulással olyan sokáig.

Cortesio természetesen megtudta, hogy Lange és fia velünk tart, s megkért minket, vigyük magunkkal az ő néger szolgáját is. Nem tagadhattuk meg tőle ezt a szívességet, kiváltképp amikor megindokolta. Washingtonból fontos táviratot kapott, s ennek következtében sürgős levelet kellett Chihuahuába eljuttatnia. Velünk is elküldhette volna, de választ vár rá, azt pedig nem hozhattuk el neki. Ezért volt szüksége megbízható futárra, s az nem lehetett más, mint Sam, az értelmes és tehetséges néger szolga, aki ura megbízásából már több ízben megtette a veszedelmes utat a mexikói határon keresztül, oda és vissza. Kitűnő lovas volt; elmondta nekem, hogy egészen fiatal korában óriási marhacsordákat kísért Texasban, és tökéletes cowboy lett belőle.

Old Death fölösleges időpazarlásnak tartotta, hogy helységről helységre pontosan kövessük Gibson nyomát. Tudtuk, hogy a kis regrutacsapat milyen útvonalon halad, és hol akar átkelni a határon. Mi a legrövidebb úton, nyílegyenes irányban nyargaltunk az Eagle Pass, a Sas-hágó felé. Gibsonék már tetemes előnyhöz jutottak, ami kissé aggasztott, de Old Death megnyugtatott. Kifejtette, hogy a regrutacsapatnak óvakodnia kell attól, hogy feltűnést keltsen, s ezért gyakran nagy kerülőkre kényszerül, míg mi a legrövidebb utat választhattuk, s így minden remény megvan arra, hogy utolérjük őket.

Hat nap alatt csaknem kétszáz angol mérföldet tettünk meg, s a két fakó kitűnően bírta, amit Old Deathen kívül senki sem várt volna el azoktól a "gebéktől". A prérin valósággal megfiatalodtak. A tiszta levegő, a friss, zöld abrak és a gyors mozgás szinte kicserélte őket.

San Antonio és Casttoville már elmaradt mögöttünk. Átvágtunk Medina megye forrásokban és patakokban gazdag északi részén, s most már olyan tájon nyargaltunk, ahol egyre nagyobb kincs a víz. Közeledtünk a sivárságáról hírhedt texasi homoktenger felé, s a Rio Grande előtt már aligha számíthattunk más vízre, mint a Nueces folyóra, meg a Turkey Creekre és az Elm Creekre, vagyis a Pulyka-patakra és a Szilfa-patakra. A távolban már feltűnt a magas Leona-hegy, oldalán az Inge-erőddel. A csapat, melyet követtünk, nem mehetett más úton, csak erre, de aligha nézett be az erődbe, melynek tisztjei gyűlölték Juárezt.

Nyargalásra kedvezőbb terepet el sem lehet képzelni. Lovaink szinte repültek a kurta fűvel belepett, teljesen sík prérin. Irányunk délnyugat volt, és természetesen szüntelenül arra sandítottunk. Így történhetett meg, hogy csak későn figyeltünk fel egy látszólag lassan mozgó, fekete pontra, mely északnyugati irányból közeledett felénk.

Old Death volt az első, aki megpillantotta. A látóhatár felé mutatott és felkiáltott:

- Nézzenek csak oda, uraim! Mit gondolnak, mi lehet az?

- Hm! - dünnyögött Lange, tenyerét ernyőszerűen szeme fölé tartva. - Talán valami állat legelészik ott.

- Állat? - mosolygott Old Death gúnyosan. - S méghozzá legelészik is! Csodás! Attól tartok, kedves barátom, maga még nem járta ki a préri iskoláját. Igaz, hogy évekbe telik, amíg a szem megszokja a perspektívát. Az a pont legalább kétmérföldnyire van tőlünk. Ilyen távolságból még a legnagyobb elefántot sem venné észre, feltéve, ha Texasban lennének elefántok az állatkerten kívül. Azt se vette számításba, Sir, hogy a mozgás, ha nagy távolságból nézzük, csigalassúnak tűnik. Pedig szívesen fogadnék akármibe, hogy az a pont valójában igen gyorsan közeledik felénk.

- Lehetetlen! - csóválta fejét Lange.

- Akkor halljuk, hogyan vélekedik fekete barátunk. Mit szólsz hozzá, Sam? Úgy vettem észre, elég jó szemed van.

A néger eddig szerényen hallgatott, de most, hogy megszólították, tüstént kijelentette:

- Lovasok, Sir. Négy-öt, vagy talán hat is.

- Magam is azt hiszem. Talán indiánok?

- Nem, Sir. Indiánok nem közelednek ilyen nyíltan és egyenesen. Ha fehér lovast látnak, előbb elbújnak a bozótban, és egy ideig megfigyelik, csak aztán rohannak felé.

- Igazad van, kedves Sam. Bőröd sötét, de eszed annál világosabb.

- Ó, Sir! - mosolygott Sam, és kimutatta gyönyörű fehér fogait. Nagy kitüntetésnek tekintette, hogy Old Death ilyen dicséretben részesítette.

- Ha csakugyan fehér lovasok, és egyenesen felénk tartanak, jó lenne megvárni őket - vélte Lange.

- Van eszemben! - felelte az öreg. - Látják, hogy mi is ügetünk, és ezért átlósan közelednek, hogy elénk vágjanak. Csak előre! Nincs időnk rostokolni. Alighanem katonák, akiket az Inge-erődből küldtek ki felderítőszolgálatra. Ha így van, nem örülök neki.

- Miért?

- Ha az Inge-erőd parancsnoka járőröket küld ki, akkor valami nincs rendben. Majd hamarosan megtudjuk.

Változatlan sebességgel ügettünk tovább. A fekete pont észrevehetően közeledett, és nemsokára hat kisebb pontra szakadt. Öt perc múlva már tisztán láttuk, hogy egyenruhás lovas katonák. Újabb két perc múlva már a hangjukat is hallottuk, ahogy megálljt kiáltottak. Engedelmeskedtünk. Egy őrmester száguldott felénk öt dragonyos kíséretében.

- Mit sietnek úgy? - kérdezte elég nyersen, amint lovát megállította. - Nem látták, hogy jövünk?

- Láttuk hát! - felelte öreg barátom nyugodtan. - De ez még nem ok arra, hogy utunkat megszakítsuk.

- Kicsodák maguk, és hová mennek?

- Utasok vagyunk, és délnyugatra tartunk.

- Ne tréfáljon velem! - förmedt rá az őrmester.

- Semmi kedvem tréfálni - felelte Old Death. - De ahhoz sincs kedvem, hogy faggassanak. A nyílt prérin vagyunk, és nem valami iskolában, hol a tanító feleltet, és a nebulók válaszolni kötelesek.

- Parancsom van arra, hogy mindenkit igazoltassak!

- Az más. Akkor is legyen udvariasabb. Csak kérhet, de nem parancsolgathat. Szabad emberek vagyunk, és nem tartozunk felelettel senkinek.

- No, majd meglátjuk! - mondta az őrmester, és revolveréhez kapott.

Old Death szeme felvillant. Lova, térdének egy kis nyomására, felágaskodott. Az őrmester gyorsan visszarántotta lovát.

- Mondok valamit, barátocskám - folytatta Old Death. - Először is, legalább kétszer olyan idős vagyok, mint maga, ami nemcsak azt jelenti, hogy több tisztelettel kellene hozzám szólnia, hanem azt is, hogy több tapasztalatom van, mint magának. Fegyverem nekem is van, és higgye el, jobban tudok bánni vele, mint maga. Azt mondja, parancsot teljesít. Rendben van, semmi kifogásom ellene. De ne képzelje, hogy maga tábornok, én pedig valami utolsó csavargó.

- Nem akarok én magától semmit, csak a nevét kérdeztem - mondta. - Ha valakinek tiszta a lelkiismerete, nem vonakodik magát megnevezni. Közel vagyunk a határhoz, és sok gyanús alak lézeng itt, aki Mexikóba igyekszik, ahhoz az átkozott Juárezhoz.

- Maguk talán a franciákhoz húznak? - kérdezte Old Death.

- Természetesen. Remélem, maga is.

- Én a tisztességes emberekhez húzok a gazfickókkal szemben. Egyébként nincs semmi titkolnivalóm. Lagrange-ból jöttünk.

- Szóval texasiak. Minden rendes texasi szembehelyezkedik Washingtonnal.

- Erről lehet vitatkozni. Én régi vadnyugati vadász vagyok, akit Old Death néven ismernek.

Ennek a szónak bűvös hatása ismét megmutatkozott. Az őrmester előrehajolt nyergében, és az öregre bámult. A dragonyosok összenéztek, aztán barátságos pillantást vetettek Old Deathre.

- Old Death! - kiáltott fel az őrmester, homlokát ráncolva. - Maga az a híres vezető..., az északiak kémje?

- Vigyázzon a nyelvére! - rivallt rá az öreg. - Minden csepp véremmel Északot szolgáltam, mert politikájukat szívvel-lélekkel helyeslem, és mindig felháborított az, amit itt Délen a négerekkel csináltak. A kém egészen más, és ha valaki ezt a sértést meri a fejemhez vágni, nem viszi el szárazon. Old Death nem ijed meg öt-hat dragonyostól, még húsztól sem! Kíváncsi vagyok, mit szól majd az Inge-erőd parancsnoka, ha megtudja, hogy így beszélt velem.

Az őrmester még jobban meghökkent. Tudta, hogy az őrjáratról visszatérve, jelentést kell tennie. Nem hallgathatja el, hogy egy ilyen ismert vadásszal találkozott. Az lett volna a kötelessége, hogy tanácsait kikérje, és megkérdezze tőle, útjában idáig mit látott és tapasztalt.

- Tisztelem és becsülöm az egyenruháját - folytatta Old Death -, de a magam módján én is katona vagyok, s mindig megálltam a helyemet. Ki most az erőd parancsnoka?

- Webster őrnagy.

- Az, aki két évvel ezelőtt még kapitányként szolgált a Ripley-erődben?

- Ugyanaz.

- Nos, akkor adja át neki tiszteletemet. Régi ismerősök vagyunk. Nemegyszer versenyeztem vele céllövésben. Jót nevet majd, ha megtudja, hogy engem kémnek nevezett.

Az őrmester elpirult. Nyelt egyet, és barátságosabb hangot ütött meg.

- Ah, csak tréfáltam! Eszemben sem volt egy olyan kiváló embert, mint Old Death, megbántani.

- No, ez már jobban hangzik! Úgy látom, beszélgetésünk csak most kezdődik. Hogy állnak az erődben szivarok dolgában?

- Sajnos, rosszul. Dohányunk az utolsó morzsáig elfogyott.

- Az már baj! Katona dohány nélkül csak félember. A barátom nyeregtáskája tele van jóféle szivarokkal. Talán megkínálja magát.

Az őrmester és emberei sóvárgó pillantást vetettek rám. Előhúztam egy maroknyi szivart, és szétosztottam köztük, még tüzet is adtam nekik. Az őrmester arcán mennyei boldogság tükröződött az első szippantás után.

- Köszönöm - biccentett felém. - Tekintsük békepipának. Az illatos füst sok mindennel kibékít.

- Még olyan megátalkodott Észak-pártiakkal is, mint mi vagyunk? - nevetett Old Death.

- Fehérek vagyunk mindnyájan, vagy mi a szösz! - mondta az őrmester. - Mondja csak, nem találkozott útközben indiánokkal?

- Miért kérdezi?

- Okom van rá. Ezek az átkozottak megint kiásták a csatabárdot.

- Ez már baj! - csóválta fejét Old Death. - Miféle törzsek rúgták össze a patkót?

- Az apacsok és a komancsok.

- Hű, de kellemetlen! Éppen a két törzs vadászterülete között vagyunk. Végül rajtunk verik el a port.

- Éppen azért figyelmeztetem, hogy vigyázzon. Mi megtettünk minden előkészületet. Megerősítést és élelmiszer-utánpótlást kértünk. Mindennap felderítőket küldünk ki.

- Hogy történt, hogy ez a két törzs összeveszett?

- Ennek az istenverte Juárez az oka! Bizonyára hallották, hogy kénytelen volt feladni a fővárost, és egészen El Pasóig szaladt, a franciák meg a nyomában, meg se álltak Chihuahuáig. Még a Rio Grandén is átkergették volna, ha Washington nem nyúl a hóna alá. Ez a Juárez maga is indián, de a legtöbb indián törzs mégis ellene fordult.

- Az apacsok is?

- Nem. Az apacsok semlegesek akartak maradni. Fiatal, de már híres főnökük, Winnetou parancsára nyugodtan visszahúzódtak falvaikba. De Bazaine ügynökeinek sikerült a komancsokat Juárez ellen uszítani.

- Mi közük a komancsoknak Mexikóhoz? Falvaik a Rio Grande innenső oldalán vannak, vadászterületeik is. Nem mindegy nekik, ki uralkodik Mexikóban, Juárez vagy Miksa vagy akár Napóleon maga? Csak megragadják az alkalmat, hogy raboljanak és fosztogassanak.

- Ez már nem tartozik rám - mondta az őrmester. - A komancsok mindig esküdt ellenségei voltak az apacsoknak. Elég az hozzá, hogy most rátörtek egy apacs táborra, egy csomó embert agyonlőttek, a többit meg fogságba hurcolták. Nem szeretnék ezeknek a bőrében lenni. Kínzócölöp meg miegymás - hiszen tudja.

- Gyalázat! - méltatlankodott Old Death. - Ez is a franciák lelkiismeretén szárad. Az apacsok persze véres bosszút álltak, nem?

- Ahhoz gyávák!

- Micsoda? Most hallom először, hogy az apacsokat valaki gyávasággal vádolja. Mire alapítja ezt?

- Béketárgyalásokat kezdtek a komancsokkal, nálunk, az erődben.

- Ugyan! Miért éppen ott?

- Mert semleges helynek tekintik.

- Igazuk van. És ki volt ott?

- Öt komancs főnök húsz harcossal.

- És hány apacs?

- Három.

- Hm! És maga ezt gyávaságnak nevezi? Három huszonöt ellen? Aki az indiánokat ismeri, ezt csak hőstettnek nevezheti. És mi volt a tárgyalások eredménye?

- Nem tudtak megegyezni semmiben, csak még jobban összevesztek. Végül a komancsok nekiestek az apacsoknak, kettőt leszúrtak, de a harmadiknak sikerült lóra kapnia, és átugratott a háromölnyi magas palánkon. A komancsok üldözőbe vették, de nem tudták elfogni.

- Ilyesmi történhetik egy amerikai erődben, semleges területen, egy őrnagy szeme láttára! A hitszegő komancsok! Nem csoda, ha most már az apacsok is kiásták a csatabárdot. S mivel két békekövetüket egy fehér erődben gyilkolták meg, joggal haragudhatnak a sápadtarcúakra is. Vajon milyen bánásmódra számíthatunk a komancsok részéről?

- Mielőtt az erődöt elhagyták, kijelentették, hogy csak az apacsok ellen harcolnak, a sápadtarcúakat barátaiknak tekintik.

- Mikor történt ez a véres kimenetelű béketárgyalás?

- Hétfőn.

- Ma péntek van, tehát négy nap telt el azóta. Meddig tartózkodtak a komancsok az erődben, amikor az az egy apacs elmenekült?

- Legfeljebb egy óra hosszat, aztán elnyargaltak.

- Nem kellett volna elengedni őket! Megszegték a préri törvényét. Árulást követtek el az Egyesült Államok ellen is, melynek területén a kettős gyilkosságot elkövették. Nem értem az őrnagyot, hogy nem tartóztatta le őket.

- Az őrnagy nem volt otthon. Reggel kilovagolt vadászni, és csak este tért vissza az erődbe.

- Hogy ne lásson és ne halljon semmit! Ismerem ezt! Ha az apacsok megtudják, hogy a gyilkosokat futni hagyták, jaj minden fehérnek, aki a kezükbe kerül!

- Az apacsok örülhetnek, hogy a komancsok olyan gyorsan odébbálltak - mondta az őrmester. - Mert máskülönben vége lett volna annak az apacs főnöknek, aki később állított be hozzánk.

- Még egy apacs főnök? - csodálkozott Old Death. - Ah, már tudom! Négy nappal ezelőtt történt. Nagyszerű lova van, és gyorsabban száguldott, mint mi. Ő volt az, egész biztos, hogy ő!

- Kiről beszél?

- Winnetouról.

- Csakugyan ő volt. Mihelyt a komancsok nyugat felé elvágtattak, kelet felől egy apacs lovas bukkant fel. Azért jött az erődbe, hogy ólmot, puskaport és revolvertöltényeket vásároljon. Nem viselt sastollat a hajában, és nem ismertük meg. Véletlenül a napos tiszthez fordult, és...

- Mit mondott neki? - vágott a szavába Old Death kíváncsian.

- Csak ennyit: "Ezt sok sápadtarcú fogja megkeserülni!" Azzal kilépett a raktárból, és nyeregbe szállt. A napos tiszt kiment utána, hogy pompás fekete ménjét megcsodálja. Akkor az indián ezt mondta neki: "Becsületesebb vagyok, mint ti. Nyíltan megmondom, hogy mától kezdve ellenségek vagyunk. Az apacs harcosok békésen ültek sátraikban. A komancsok orvul megtámadták őket, az asszonyokat, gyerekeket, lovakat és sátrakat elrabolták, sok harcosunkat megölték, a többit foglyul ejtették. De az apacs törzs vénei még mindig a Nagy Szellem szavára hallgattak, nem ásták ki rögtön a csatabárdot, hanem követeket küldtek ide, hogy a komancsokkal tárgyaljanak. Ezeket a követeket is meggyilkolták, és ti ezt tétlenül néztétek. Sok vér fog majd folyni ezért, de mind a ti fejetekre száll!"

- Ráismerek a szavaira! Teljesen igaza van! - kiáltott fel Old Death. - Mit felelt a napos tiszt?

- Megkérdezte a nevét. Amikor meghallotta, hogy Winnetouval van dolga, megparancsolta, hogy gyorsan zárják be a kaput, és fogják el az apacs főnököt. Ez azonban szemébe nevetett, közénk ugratott, aztán a kapu helyett a palánkon szökkent át, éppen úgy, mint az a másik apacs, aki elmenekült. Egy szakasz dragonyos vágtatott utána, de már későn.

- No, látja! Most már kész a baj! Ki járt még az erődben?

- Azóta csak egy magányos lovas, tegnapelőtt estefelé. Azt mondta, útban van Sabinas felé. Éppen én voltam szolgálatban a kapuőrségen. Megkérdeztem a nevét, Clintonnak mondta magát.

- Clinton! Hm! Figyeljen csak: megadom a személyleírását.

Ezzel leírta Gibson külsejét, kitalálva, hogy róla van szó, hiszen Gibson már azelőtt is Clintonnak nevezte magát. Ráadásul elővettem a fényképét, és megmutattam az őrmesternek, aki tüstént ráismert.

- Hazudott magának - mondta Old Death. - Egyáltalában nem Sabinasba tartott. Csak ki akarta szaglászni, maguknál mi újság.

- Könnyen lehet.

- No, nincs több beszélnivalónk! Jelentse az őrnagynak, hogy találkozott velem. Sajnálom, hogy ilyen rossz hírekkel traktált. Isten vele, őrmester! Minden jót, fiúk!

Megfordította lovát, és elnyargalt, mi meg utána. A dragonyosok is folytatták útjukat, most már vissza az erődbe. Jó darabig szótlanul vágtattunk. Old Death gondolataiba mélyedt. Nyugaton a nap már leáldozóban volt, és a déli látóhatáron egy éles vonal tűnt fel a távolban. A kopár, homokos talaj megváltozott, most már megint füves volt. Nemsokára észrevettük, hogy az az éles vonal egymás mellett álló fák koronája. Old Death odamutatott, aztán lassítva megjegyezte:

- Ahol fák vannak, ott víz is lesz. A Leona-folyóhoz érkeztünk, ahogy terveztem. Az éjszakát itt töltjük.

Nemsokára a facsoporthoz értünk. A folyó két partját itt elég sűrű bozót vette körül. A folyó medre széles volt, de vize sekély. Mégis kényelmetlen lett volna a meredek parton leereszkedni, ezért kissé feljebb nyargaltunk, átkelésre alkalmasabb helyet keresve. Old Death poroszkált elöl. Amikor lova bemártotta patáját a vízbe, megállította, leszállt, és figyelmesen vizsgálgatta a sekély víz alatt csillogó kavicsokat.

- Mindjárt gondoltam - dünnyögte. - Valaki járt előttünk.

Mi is leszálltunk, és észrevettük a tenyérnyi mélyedéseket, amelyek a folyóba vezettek.

- Egy lovas nyomai, nem? - kérdezte Lange.

- Nem - felelte Old Death. - Halljuk, mit szól hozzá Sam!

A néger előlépett, és figyelmesen vizsgálta a talajt.

- Két lovas kelt át itt, Sir - mondta.

- Honnan tudod, hogy lovasok? Hátha gazdátlan lovak?

- Musztángnak nincs patkója - felelte a néger. - Azonkívül a nyomok mélyek, tehát a ló terhet cipelt. Musztángok megállnak a parton inni, és akkor sok nyomot taposnak. Itt a lovak egyenesen átvágtak a túlsó partra. Zablának engedelmeskedtek.

- Jól beszélsz - bólintott az öreg. - A lovasok siettek, sürgősen átkeltek a folyón, és csak a túlsó parton itatták meg állataikat. Vajon mi okuk lehetett a sietségre? No, majd meglátjuk odaát!

Mialatt beszélgettünk, tikkadt lovaink mohón szürcsölték a vizet. Megvártuk, míg szomjúságukat kellőképp csillapították, aztán újra nyeregbe szálltunk, és átgázoltunk a folyón. A víz még kengyelig sem ért. Alig jutottunk ki a szárazra, Old Death, kinek éles szemét nem kerülte el semmi, felkiáltott:

- Most már értem a dolgot! Látjátok azt a hársfát? Kérgét embermagasságig lehántották. És miféle pálcikák állnak itt ki a földből?

A partra mutatott, ahol földbe dugott ágak meredtek elő két szabályos sorban; vékonyak voltak, mint egy ceruza, és a hosszúságuk sem volt sokkal nagyobb.

- Miért verték le ezeket a cölöpöcskéket? - tűnődött Old Death hangosan. - És mi közük lehet a lehámozott hársfához? Láttátok már, hogyan csomózzák a halászok a hálójukat? A lovasok ezeken a pálcikákon faháncsot feszítettek ki. Az indiánok ilyen hevedereket szoktak készíteni sebek kötözésére. A nedves faháncs kellemesen hűsíti a sebet, s mire megszárad, úgy összehúzódik, hogy jobban tart akármilyen tapasznál. A két lovas közül legalább az egyik sebesült volt, őt kötözték be így.

Magamban ámulattal adóztam kiváló megfigyelőképességének.

- Ez még nem minden - folytatta az öreg. - Nézzetek csak a vízbe. Itt két ló hentergett és forgolódott. Indián lovak szokása ez. Levették róluk a nyergeket, hogy a vízben henteregve lehűljenek és felfrissüljenek. Az ilyesmit csak akkor engedik meg nekik, ha már fáradtak, de még hosszú út vár rájuk. Mi következik mindebből, uraim? Találják ki!

- Megpróbálom - feleltem -, de ne nevessen ki, ha ostobaságot mondok.

- Dehogy nevetem ki! A tanítványomnak tekintem, és nem kívánom, hogy annyit tudjon, mint egy öreg, tapasztalt erdei vezető.

- Minthogy indián lovakról van szó, feltételezem, hogy gazdáik is indiánok voltak. Gondoljunk csak arra, mi történt az erődben. Az egyik apacs megsebesült, de sikerült elmenekülnie. Winnetou követte, s mivel nagyszerű lova van, utolérte.

- Eddig egyetértünk - bólintott Old Death. - Halljuk a többit!

- Winnetou legsürgősebb feladata az volt, hogy figyelmeztesse a gyanútlan apacs törzseket, milyen veszedelem fenyegeti őket. Ezért sietett annyira. Csak rövid időre állt meg itt, hogy társa sebeit bekötözze.

- Logikus - bólintott az öreg megint. - A jelek szerint a Rio Grande felé tartottak, tehát útirányuk egyezik a mienkkel. Remélem, hamarosan megint nyomaikra bukkanunk. Egyelőre letáborozunk valahol, és holnap hajnalban megyünk tovább.

Nemsokára talált egy alkalmas helyet - sűrű bozóttal körülvett kis tisztást-, ahol dús fű is volt a közelben, hogy lovaink jóllakjanak. Lenyergeltünk, és hosszú lasszóra kötöttük a lovakat. Leheveredtünk, és elővettük a magunkkal hozott elemózsiát. Megkérdeztem, ne rakjak-e egy kis tábortüzet.

- Már vártam ezt a kérdést, Sir - felelte Old Death gúnyos mosollyal. - Bizonyára sok Cooper-könyvet olvasott fiatalkorában, a Bőrharisnyát meg más indiántörténeteket. Ott a vacsora elengedhetetlen kelléke a hangulatos tábortűz. Belátom, nagyon poétikus, de inkább lemondok róla, mert a füstszag kétmérföldnyi távolságból is idecsalogatná a komancsokat.

- Nem túlzás ez, Sir?

- El se tudja képzelni, milyen csodás szaglásuk van. S ha nem érzik meg a füstöt ők, megszimatolják a lovaik.

- A komancsok még nem lehetnek itt - feleltem.

- Tévedés! Ez az ő hazájuk, és még mexikói területre is behatolnak. Attól tartok, Winnetou bajosan éri el a Rio Grandét.

- Maga is az apacsokhoz húz, Sir? - kérdeztem.

- Szívem mélyén igen. Először is őket támadták meg orvul a komancsok. Azonkívül ez a Winnetou nagyon rokonszenves nekem. De nem lenne okos, ha elárulnám, hogy kinek a pártján vagyok. Ha már kiásták a csatabárdot, meg kell őriznünk semlegességünk látszatát, különben sohasem jutunk el Mexikóba.

- Gondolja, hogy a komancsok megakadályozzák?

- Remélem, nem. Soha nem ártottam nekik, és már több ízben barátságosan fogadtak. Leghíresebb vezérük egyike, Ojo Kolca, vagyis a Fehér Hód, mondhatnám, jó barátom. Egyszer nagy szívességet tettem neki, és örök hálát fogadott. Ez a Red River mellett történt, ahol csikasz indiánok fogságába került, és már-már megskalpolták, amikor az utolsó pillanatban megmentettem az életét. Ez a barátság most jól jöhet nekem, ha komancsokra bukkanunk, és ellenségesen viselkednek. Mindenesetre résen kell lennünk. Azt ajánlom, ne aludjunk mind az öten egyszerre, hanem egyikünk álljon őrt, s majd óránként felváltjuk. Most sorshúzással döntjük el a virrasztás sorrendjét. Így is öt órát alhatunk, ami bőven elég.

Öt különböző hosszúságú fűszálat tépett, és végüket elénk tartotta. Aki a "rövidebbet húzta", arra került előbb a sor. Nekem jutott a leghosszabb fűszál, és így zavartalan pihenést remélhettem. Amíg ébren voltunk, nem kellett őrt állítanunk, s egyelőre senkinek sem akarózott aludni. Szivarra gyújtottunk és beszélgettünk. Old Death régi kalandjaival szórakoztatott bennünket, ami olyan érdekes volt, hogy teljesen kiverte az álmot a szemünkből. Történetei olyanok voltak, hogy sokat lehetett belőlük tanulni. Előhúztam zsebórámat, és csodálkozva láttam, hogy már tizenegyre jár az idő. Old Death hirtelen elhallgatott, és feszülten figyelt. Az egyik lovunk szuszogott, mégpedig olyan furcsán, hogy most már nekem is feltűnt.

- Hm! - dünnyögött az öreg. - Hát nem volt igazam, amikor Cortesio istállójából éppen ezeket a "gebéket" választottam ki? Így csak olyan ló szuszog, amely otthon van a prérin, és jó kezekben volt. A derék állat valami gyanúsat szimatol. Ne meresszék a szemüket, uraim, mert a bozót koromsötét, nem láthatnak semmit, viszont a szemük csillogása elárulhatja ittlétünket az ólálkodó ellenségnek. Inkább süssék le a szemüket, mint egy szemérmes kislány! Én majd a szemembe húzom a kalapomat, és körülnézek egy kicsit. Hallják? Megint! Senki se mozduljon!

A szuszogás megismétlődött. Az egyik ló rúgkapált, mintha el akarná tépni a lasszót. Mindnyájan elhallgattunk.

- Mi jut eszükbe ilyen hirtelen elhallgatni? - súgta Old Death. - Ha leselkedik valaki, nem szabad észrevennie, hogy gyanakszunk. Beszéljenek csak - mindegy, hogy mit.

Ekkor halkan megszólalt a néger:

- Sam tudja, ellenség hol van. Sam látta a szemét.

- Hol?

- Jobbra a galagonyabokor alatt. Egész lent, majdnem a földön két pont csillog.

- Nagyszerű! - súgta az öreg. - Háta mögé osonok, és tarkón ragadom. Beszéljetek jó hangosan. Már csak azért is, hogy ne vegye észre, ha egy ág megreccsen.

Lange kérdezett valamit, én meg indulatosan válaszoltam. Egy kicsit veszekedtünk, aztán hangosan kacagtunk, hadd gondolja az ipse, hogy eszünk ágában sincs bármitől is tartani. Will Lange és a néger is beleszólt, s vagy tíz percen át beszéltünk tücsköt-bogarat. A komédiának Old Death hangja vetett véget.

- Elég volt, mert még berekedtek. Nincs már szükség rá, mert elintéztem. Mindjárt hozom.

A galagonyabokor felől nemsokára nehéz léptek zaját hallottuk; azután előbukkant az öreg, kissé zihálva, mert valamit cipelt a hátán, s mindjárt le is rakta elénk.

- Így ni! - mondta. - Ez elég könnyen ment.

- Egy indián! - kiáltottam fel álmélkodva. - Hátha több is van a közelben!

- Lehetséges, de nem valószínű. Mindjárt csinálunk egy kis világosságot, hogy ezt a fickót jobban megnézzük. Amott egy korhadt fácska áll, száraz lomb is akad, mindjárt idehozom. Addig vigyázzatok a vendégünkre!

- Meg se moccan. Talán meghalt?

- Nem halt meg, csak az öntudata sétált el egy kicsit. Saját övével kötöttem hátra a kezét. Mire feleszmél, újra itt leszek.

A fácskához lépett, kitörte és elhozta, mi meg késsel felhasogattuk. Gyufánk volt, és így csakhamar fellobbant egy kis tűz, mely céljainknak éppen megfelelt. A fa olyan száraz volt, hogy alig füstölt.

Szemügyre vettem a foglyot. Fiatal indián volt - bőrrojtokkal a nadrágján, egyszerű mokasszinban, vadászingben, Haja le volt nyírva, csak a közepén maradt meg egy hosszú tincs. Arcát vastag festék takarta, sárga alapon fekete vonalak keresztbe. Fegyvereit és mindazt, ami övén lógott, Old Death már elszedte. Puskája nem volt, csak kése, íja és tegze nyilakkal. Mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel, mintha nem is élne.

- Egyszerű harcos, aki még nem tüntette ki magát, vagy elvesztette becsületét - jegyezte meg Old Death. - Övén nem lógott legyőzött ellenség skalpja, nadrágja rojtjaiba sem volt joga emberi hajat csavarni. Még "orvosságos zacskója" sincs. Úgy látszik, elveszítette a nevét, ahogy az indiánok mondják. Azért vállalta a veszélyes felderítőszolgálatot, hogy kitüntesse magát, és visszanyerje nevét. Nézzétek, már mocorog. Mindjárt magához tér.

A fogoly kinyújtotta lábát, és mély lélegzetet vett. Amikor észrevette, hogy keze hátra van kötve, megrázkódott rémületében. Kinyitotta szemét, fel akart ugrani, de visszahanyatlott. Izzó szemmel bámult ránk. Amikor tekintete Old Deathre tévedt, ez a kiáltás tört ki belőle:

- Kosa Péve! - ami komancs nyelven azt jelenti: az Öreg Halál.

- Igen, az vagyok - bólintott Old Death. - A vörös harcosok ismernek engem?

- A komancsok nem felejtették el a nagy fehér vadászt, aki náluk járt.

- Most látom csak, hogy komancs vagy. Megismerem a harci színekről az arcodon. Mi a neved?

- A komancs ifjú elveszítette a nevét. Hadba vonult, hogy visszaszerezze. De elfogták, és szégyent hozott a törzsre. Most csak az a kérése, hogy öljék meg. Harci dallal az ajkán fog meghalni a kínzócölöpön, egyetlen jajszó nélkül.

- Ezt a kérésedet nem teljesíthetjük, mert keresztények vagyunk, és nem gyűlölünk téged. A sötétben nem láttam, hogy komancs vagy, különben nem ütöttelek volna le, hiszen a komancsok barátai vagyunk. Életben maradsz, még sok hőstettet fogsz elkövetni, és visszakapod a nevedet. Szabad vagy!

Elvágta a fiatal komancs kötelékeit. Azt hittem, boldogan talpra szökken, de úgy feküdt tovább, mintha még mindig meg volna kötözve.

- A komancs ifjúnak meg kell halnia - mondta. - Döfd a késedet a szívébe!

- Semmi kedvem hozzá, és okom sincs rá. Miért öljelek meg?

- Mert megleptél és elfogtál. A komancs harcosok megtudják, és azt mondják majd: nem elég, hogy elvesztette a nevét és az orvosságos zacskóját, még olyan ügyetlen is volt, hogy a sápadtarcúak kezébe került - szeme vak, füle süket, nem méltó arra, hogy a harcosok jelvényét viselje.

Olyan panaszos hangon beszélt, hogy megesett rajta a szívem. Nem értettem meg minden szavát, mert angollal kevert komancs nyelven beszélt. De amit nem értettem, körülbelül kitaláltam.

- Testvéremet nem érte szégyen - feleltem gyorsan, még mielőtt Old Death megszólalhatott volna. - Egy olyan híres sápadtarcú fogságába esni, mint Kosa Péve, nem hoz szégyent senkire. Különben sem fogja megtudni senki. Tudunk hallgatni.

- Kosa Péve is megígéri ezt? - kérdezte az indián.

- De mennyire! - felelte az öreg. - Mindenkinek azt mondjuk majd, hogy találkoztunk, és békésen elbeszélgettünk. Tudtad, hogy a komancsok régi barátja vagyok. Első pillantásra megismertél.

- Nagy fehér testvérem szavai vigaszt csöpögtetnek a lelkembe. Akkor nem kell meghalnom, és visszatérhetek törzsemhez. Mindig hálás leszek fehér testvéreimnek hallgatásukért.

Most már felült, és mély lélegzetet vett. Vastagon bemázolt arcából nem tudtam érzelmeit kiolvasni, de tudtam, hogy megkönnyebbült. A beszélgetés folytatását tapasztalt öreg barátomra bíztam.

- Testvérem láthatja, hogy nem akarunk semmi rosszat - mondta Old Death. - Remélem, őszintén válaszol kérdéseimre.

- Kosa Péve kérdezzen. Csak az igazat fogom mondani.

- Testvérem egyedül kelt útra, hogy nagy vadat ejtsen, vagy legyőzzön egy ellenséget, és így visszaszerezze nevét? Vagy több harcossal indult el falujából?

- Sok harcossal. Annyian vannak, mint vízcsepp a folyóban.

- Valamennyi komancs harcos elhagyta sátrát, hogy a hadiösvényre lépjen?

- Majdnem valamennyi.

- Ki ellen?

- Az apacs kutyák ellen. Az apacs kojotok bűze már az orrunkat facsarta. Eltöröljük őket a föld színéről.

- Nem hallgattátok meg a vének tanácsát?

- Az öreg harcosok határozták el a háborút. A javasember kikérte a Nagy Manitou tanácsát, és biztató választ kapott. A komancsok falvaitól egészen a Nagy Folyóig, amelyet a sápadtarcúak Rio Grande del Norte néven ismernek, harcosaink lába alatt dübörög a föld. Négyszer ment le a nap, amióta a csatabárdot körülhordozták sátorról sátorra.

- Testvérem csapata hol táborozik?

- Feljebb ezen a folyón. Felderítőket küldtek ki, nekem is megengedték, hogy kimenjek. Lefelé jöttem a parton, s megéreztem a lovaitok szagát. A bozótban kúsztam idáig, hogy megnézzem, hányan vagytok, amikor Kosa Péve lecsapott rám, és rövid időre megölt.

- Ezt felejtsük el! Mondtam már, hogy nem beszélünk róla többet. Hány harcos van odafenn a táborotokban?

- Tízszer tíz.

- Ki vezeti őket?

- Avat Vila, a fiatal főnök.

- Avat Vila? Nagymedve? Ezt a nevet még sohasem hallottam.

- Csak nemrég kapta a nevét, amikor megölt a hegyekben egy szürke medvét, és hazahozta a bundáját meg a karmait. Az ő apja Ojo Kolca, a törzsfőnök, akit a sápadtarcúak Fehér Hódnak neveznek.

- Fehér Hódot ismerem, régi jó barátom.

- Tudom. Láttam, amikor sátrában ültél. Akkor fia barátságosan fogad majd.

- Milyen messze van innen?

- Lóháton feleannyi, mint az az idő, amit a sápadtarcúak egy órának neveznek.

- Akkor meglátogatjuk. Kérem fiatal testvéremet, vezessen oda.

Öt perc múlva már nyeregben ültünk. A fiatal komancs előbb kivezetett a fák közül a nyílt terepre, aztán elindult a folyó partján felfelé. Vagy húsz perc múlva több alak bukkant elő a sötétségből. A tábor előőrsei voltak. Vezetőnk néhány szót váltott velük, aztán eltűnt, de mi nem mehettünk tovább. Kis idő múlva visszajött és bevezetett a táborba. Az ég beborult, egyetlen csillag sem pislogott. Hiába meresztettem a szememet jobbra-balra, nem láttam semmit. Vezetőnk nemsokára megállított minket.

- Fehér testvéreim ne menjenek tovább. A komancs harcosok nem gyújtanak tüzet a hadiösvényen, de most nem kell ellenségtől tartani, és mindjárt tüzet gyújtanak.

Elsuhant, és néhány perc múlva egy kis fénypontot láttam felvillanni - akkora volt, mint egy gombostű feje.

- Pank - jegyezte meg Old Death.

- Pank? - ismételtem. - Mi az?

- A préri tűzszerszáma. Két fadarab az egész, egy lapos és egy kerek. A lapos fán bemélyedés van, amelyet száraz taplóval bélelnek ki. Kivénhedt, korhadt fákról szedik le. Ez a legjobb gyújtós a világon. A kerek fácskát a kivájt részbe teszik, és két kézzel forgatják, gyorsan, mint egy sodrófát. Egykettőre kimelegszik, és meggyújtja a taplót. Már ég is!

Kis láng lobbant fel, belekapott a mellette felhalmozott száraz lombokba. De a láng mindjárt le is lohadt, mert az indiánok nem szeretik a messzire világító tüzet. Ágakat raknak a tűz köré, végük a tűz középpontja felé mutat. Ha az ágakat beljebb tolják, a tűz fellobban - ha kijjebb húzzák, lelohad. Így aztán tetszés szerint lehet szabályozni a tüzet. Amikor fellobbant, láttam, hogy fák alatt állunk, és indiánok vesznek minket körül, fegyverrel a kezükben. Puskája csak egy-kettőnek volt, a többi lándzsákkal, íjakkal és nyilakkal volt felszerelve. De tomahawkja valamennyinek volt, s ez egy gyakorlott harcos kezében igen veszedelmes fegyver. Amikor a tűz lelohadt, parancsot kaptunk, hogy szálljunk le a nyeregből. Lovainkat tüstént elvezették. Így aztán a komancsok kezében voltunk, hiszen ló nélkül nem is gondolhattunk szökésre. Fegyvereinket nem szedték el, de öt ember száz ellen úgysem tehet semmit.

A tűz mellett egyetlen harcos ült. Haját magas kontyba fonta, és egy parlagi sas fehér tolla állt ki belőle. Övéről két skalp lógott le, nyakában zsinóron "orvosságos zacskója" és kalumetje csüngött. Egy ócska, nagyon régi puska feküdt a térdén keresztbe. Sorra szemügyre vett bennünket, csak Samet nem méltatta figyelemre, mivel az indiánok megvetik a négert.

- Nézd, hogy pöffeszkedik - súgta fülembe Old Death. - Majd mindjárt megmutatom neki, hogy mi is főnökök vagyunk. Üljünk le vele szemben.

Letelepedett a tűzhöz, és mi is követtük példáját, csak Sam maradt állva, mert tudta, ha ő is leülne, abban a pillanatban kioltanák az életét.

- Uff! - kiáltott fel az indián haragosan, és még valamit mondott, de nem értettem.

- Érted a sápadtarcúak nyelvét? - kérdezte Old Death.

- Avat Vila érti a nyelveteket, de nem beszéli, mert nem akarja beszélni - felelte a fiatal törzsfőnök.

- De kérlek, most az egyszer tedd meg.

- Miért?

- Mert társaim alig értik a komancsok nyelvét.

- Most nálunk vannak, és a mi nyelvünkön kell beszélniük. Ezt parancsolja az udvariasság.

- De ha nem értik a nyelveteket, hogyan beszéljék? Lehetetlent kívánsz. Azonkívül ne felejtsd el, hogy ők most a komancsok vendégei. Tehát az udvariasság megköveteli, hogy a kedvükben járj. Azt mondod, tudsz angolul. Elhinném, ha hallanám.

- Uff! - kiáltott fel az indián indulatosan, majd tört angolsággal folytatta: - Most már hallhatod, hogy igazat mondtam. Ha nem hiszed el, megsértesz, és akkor megöllek! Hogy merészeltek leülni mellém?

- Jogunk van hozzá - mi is főnökök vagyunk.

- Miféle főnökök?

- Én az erdei vezetők főnöke vagyok.

- És ez?

- A kovácsok főnöke.

- És ez? - mutatott az indián Willre.

- Ez a fia, aki gyönyörű kardokat kovácsol, meg éles tomahawkokat is, amikkel koponyákat lehet kettéhasítani.

Az indián elismerően bólintott, aztán rám mutatott.

- Hát ez kicsoda?

- A Nagy Vízen jött át a maga országából, ahol a leghíresebb törzsfőnökök közé tartozik. Azért jött ide, hogy megismerje a komancsokat. Aztán hazamegy, és mindent elmond rólatok.

A törzsfőnök hosszasan vizsgálgatott, aztán kételkedve megjegyezte:

- Olyan okos ember? Hiszen a haja nem is fehér.

- Abban az országban a fiatalok olyan okosak, mint itt a vének.

- Akkor a Nagy Szellem nagyon szeretheti azt az országot. De a komancsoknak nincs szükségük az ő bölcsességére. Maguk is tudják, mi jó nekik. Ha igazán okos ember lenne, tudnia kellene, hogy nem szabad hadiösvényünket kereszteznie. A komancsok, ha a hadiösvényre léptek, nem tűrnek sápadtarcút a közelükben.

- A ti követeitek az Inge-erődben megígérték, hogy nem bántják a fehéreket, csak az apacsok ellen harcolnak.

- Hogy ők mit mondtak, nem érdekel. Én azt mondom, amit én akarok.

- Így beszélsz velem?! - kiáltott fel Old Death indulatosan. - Ki vagy te, hogy Kosa Pévével így mersz beszélni? Még meg se nevezted magadat!

A fiatal törzsfőnök szinte megdermedt ettől a vakmerőségtől.

- Azt akarod, hogy a kínzócölöphöz köttesselek? - sziszegte.

- Még meggondolod! - felelte Old Death. - Miért nem felelsz a kérdésemre?

- Én Avat Vila vagyok, a komancsok főnöke. Akkor kaptam ezt a nevet, amikor elejtettem egy szürke medvét egyedül!

- Én még gyerek voltam, amikor az első grizzlyt megöltem, és azóta annyit ejtettem el, hogy karmaikkal elboríthatnám magamat, tetőtől talpig!

- Az én apám Ojo Kolca, a nagy főnök!

- Ez már többet mond nekem. A Fehér Hód jó barátom, elszívtam vele a békepipát. Sajnálom, hogy ilyen messze estél tőle!

- Mit beszélsz? Azt hiszed, a fiatal komancs vezér jámbor juh, akit minden kutya megugathat?

- Kutyának neveztél? - ugrott fel Old Death. - Egy percig sem maradok itt tovább!

- Csak akkor mehetsz el, ha elengedlek - felelte Avat Vila.

Az öreg előkapta mindkét revolverét. Mi is mellé álltunk. Nagymedve keze ökölbe szorult. Arcán meglátszott, hogy ellentétes érzelmek tusakodnak benne. Egyrészt tekintélyét féltette, másrészt apjára gondolt, aki békepipát szívott Kosa Pévével, s felelősségre vonhatja ostoba viselkedéséért. Az indián ifjakat sohasem kényszerítik fegyveres szolgálatra, de ha jelentkezett a harcosok sorába, és befogadták maguk közé, a legszigorúbb vasfegyelemnek vetik alá. Ha hibát követ el, tulajdon édesapja öli meg. Vagy kitaszítják a törzsből, és akkor magányosan kóborolhat a prérin, amíg bűnét valami hőstettel jóvá nem teszi. Erre gondolt most a fiatal törzsfőnök. Hogy nézzen apja szemébe, ha régi barátjától megtagadja a vendégjogot?

Old Death mindezt számításba vette. A legnagyobb nyugalommal állt a helyén, ujjait mindkét revolverének ravaszán tartva.

- Itt állok előtted - mondta Nagymedvének. - Láthatod, nem félek. Tőled függ, harcra kerül-e a sor köztünk. De első golyóm a te szívedet fúrja keresztül.

A fiatal törzsfőnök nyakához nyúlt, és leoldotta kalumetjét.

- Azt mondod, apám barátja vagy - felelte egészen más hangon. - Akkor én is elszívom veled a békepipát.

- Fiatal vagy, de bölcsen beszélsz - bólintott Old Death, és újra leült. Mi is letelepedtünk mellé.

Nagymedve megtömte pipáját kinnikinnikkel, a vadlen leveleivel kevert indián dohánnyal. Rövid beszédet mondott, melyben biztosított bennünket barátságáról, aztán hatszor egymás után megszívta pipáját, s a füstfelhőket az ég, a föld és a négy világtáj felé fújta, majd átadta a pipát Old Deathnek. Az öreg is beszédet mondott, s ugyanúgy hat irányba fújta a füstöt. Példáját sorra követtük, Sam kivételével, aki nem érinthette meg a kalumetet, de a barátsági fogadalom reá is kiterjedt. Senki sem állta útját, amikor Old Death parancsára lovainkhoz sietett, és néhány szivart hozott. Ezekből csak a főnök kapott, mert tekintélyének ártott volna, ha más komancsot is megkínálunk vele. Nagymedve tudta, mi a szivar, s amikor rágyújtott, arcán olyan gyönyörűség áradt el, mintha már az örök vadászmezőkön járna.

- Fehér testvéreim nem találkoztak apacs kutyákkal, amíg ideértek? - kérdezte.

- Nem - felelte Old Death, s nem is hazudott, mivel csak nyomaikat látta. Erről természetesen nem beszélt, mert nem akarta Winnetout elárulni.

- Pedig a vezérük is erre járt, egy sebesült társával együtt - mondta Nagymedve. - Mexikóba szeretne átjutni. De a komancs harcosok a Nagy Folyó mentén mindenütt készen állnak, és akárhol próbál is átkelni, kezük közé kerül. Különösen a Sas-hágó környékét tartjuk szemmel.

Old Death sokatmondó pillantást vetett rám, de egy szóval sem árulta el, milyen kellemetlenül érinti ez a hír.

- Fehér testvéreim mi járatban vannak, és hová igyekeznek? - kérdezte Nagymedve.

- Egy sápadtarcút keresünk, akivel kis számadásunk van. Alighanem Mexikóba ment, és mi akár oda is utána megyünk. De ha már itt vagyok, szeretném Fehér Hódot, a nagy törzsfőnököt meglátogatni.

- Akkor azt tanácsolom, fehér testvéreim töltsék nálunk az éjszakát, és pihenjék ki magukat, hogy holnap hajnalban indulhassanak tovább.

A barátságos ajánlatot kénytelenek voltunk elfogadni. Nagymedve felállt, és egy hatalmas fához vezetett bennünket, melynek terebélyes ágai mélyen aláhajoltak, és valóságos sátrat alkottak. Nagymedve odahozatta nyergeinket és takaróinkat. Amióta békepipát szívott velünk, mintha kicserélték volna. Amikor magunkra hagyott, első dolgunk volt nyeregtáskáinkat átvizsgálni. Nem hiányzott belőlük semmi. A nyergeket fejünk alá tettük, és takaróinkba csavarodva lefeküdtünk egymás mellé.

- Nyugodalmas jó éjszakát! - mondta Old Death, és behunyta szemét. A következő percben már elaludt.

Nyugodalmas jó éjszakát! Könnyű ezt mondani. Én bizony nem tudtam elaludni, annyira nyugtalanított Winnetou sorsa. Úgy láttam, a komancsok legfőbb célja, hogy az apacsok vezérét kézre kerítsék. Én meg itt fekszem köztük, és nem látok semmi lehetőséget arra, hogy indián barátomat és testvéremet óvjam, védjem, vagy legalább a veszélyre figyelmeztessem. Csak forgolódtam álmatlanul vagy félálomban, s mire pirkadni kezdett, már ébren voltam. Felkeltettem társaimat is, akik rögtön szedelőzködni kezdtek, de ekkor már az indiánok is talpon voltak. Most a napvilágnál jobban szemügyre vehettem őket. Borzongva néztem a rikító színekre mázolt arcokat. Ruhájuk csupa szedett-vedett rongy volt, alig takarta el rézvörös bőrüket. De erős, egészséges, szálas fickó volt valamennyi.

Nagymedve megkérdezte, nem akarunk-e enni valamit. Köszönettel visszautasítottuk a nyereg alatt puhított lóhúst, amellyel megkínált. Azt mondtuk, vannak még készleteink, pedig egész elemózsiánk egy darabka sonka volt. Nagymedve egy komancs harcost akart mellénk adni, hogy elvezessen minket Fehér Hód táborába. Old Death diplomatikusan lebeszélte róla. Csak nem akar egy olyan tapasztalt harcost, mint ő, megsérteni azzal, hogy vezetőt ad mellé? - mondta. - Magunktól is eltalálunk a nagy törzsfőnökhöz. De kecsketömlőinket megtöltöttük vízzel, és néhány köteg füvet is elfogadtunk ajándékba, lovaink számára. Elbúcsúztunk Nagymedvétől, és nekivágtunk a prérinek. Órám négyet mutatott.

Kezdetben lassan poroszkáltunk, hogy lovaink felmelegedjenek dermedtségükből. A talaj itt még füves volt, de lassanként kopárrá változott. Mire a folyópart fái lemaradtak hátunk mögött, nem láttunk egyebet, csak homokot - mintha csak a Szaharában járnánk.

- Most már jó lesz gyorsabban ügetni - vélte Old Death. - Ki kell használnunk a délelőttöt, amíg hátunkba kapjuk a napot. Utunk egyelőre egyenesen nyugati irányba visz. Délután majd szemünkbe süt a nap, ami nagyon fárasztó.

- Nem lehet eltévedni ezen a mindenütt egyforma, egyhangú síkságon? - kérdeztem.

- Csak nem kérdezi komolyan? - nevetett Old Death. - Hát a nap mire való? Többet ér minden iránytűnél! Legközelebbi célunk a Pulyka-patak. Tizenhat mérföldnyire van innen, de remélem, két óra alatt odaérünk.

Abbahagytuk a beszélgetést, és vágtába kezdtünk. Kerültünk minden fölösleges mozdulatot, nehogy lovainkat a kelleténél jobban elfárasszuk. Időnként lépésre fogtuk őket, hogy kifújhassák magukat.

Sötét csík tűnt fel a láthatáron. Itt már fákat és bokrokat is láttunk.

- Nézze csak meg az óráját, Sir! - mondta Old Death. - Két órája és öt perce, hogy elindultunk.

Megnéztem az órámat. Becslése pontos volt.

- Gyakorlat kérdése - felelte Old Death, elismerő pillantásomra. - Még sötét éjszaka is megmondom, hány óra van, és legfeljebb néhány percet tévedhetek. Megérkeztünk a Pulyka-patakhoz. Ezen a tájon torkollik a Nueces folyóba.

A Turkey Creek medrében nagyon kevés víz csurdogált. Leereszkedtünk a parton, és megtöltöttük útközben kiürült tömlőinket. A magunkkal hozott füvet a lovak gyorsan elfogyasztották, mert legelésről szó sem lehetett, olyan kopár volt a talaj, még a patak mentén is. Megitattuk őket - Will Lange nagy kalapja szolgált vödör helyett. Félórás pihenő után folytattuk utunkat végcélunk, a Szilfa-patak felé.

A nap delelőre hágott, és szinte perzselt. A forró homok olyan mély volt, hogy lovaink valósággal gázoltak benne, ami nagyon fárasztó volt. Fél három tájban újabb pihenőt tartottunk, és megitattuk állatainkat a tömlőben hozott vízzel. Mi magunk egy csöppet sem ittunk. Old Death inkább a lovak szomjúságát enyhítette, mint a magáét.

- Egyébként - jegyezte meg mosolyogva - túl vagyunk a nehezén. Csak estére számítottam elérni a Szilfa-patakot, de már öt után ott leszünk.

- Csak tudnám, mi van Winnetouval! - sóhajtottam. - Rettenetes lenne, ha a komancsok utolérnék.

- Az bizony rettenetes lenne - bólintott Old Death. - Nem ölnék meg, hanem elhurcolnák valamelyik falujukba, és feltáplálnák, de csak azért, hogy hosszabb ideig kínozhassák. Nagy dicsőség lenne számukra a híres apacs vezér kínjaiban gyönyörködni. No de remélem, arra nem kerül sor. Most elfordulunk déli irányban, hogy egy régi barátom házába jussunk, ahol meghálhatunk, és kipihenhetjük magunkat.

- Minket is szívesen lát?

- Természetesen! Különben nem is nevezném barátomnak. Gazdag földbirtokos, előkelő spanyol család sarja. Valamelyik ősét lovaggá ütötték, és ezért őt is a caballero cím illeti meg. Ezért birtokát is Estanzia del Caballero néven emlegetik. Önök szólítsák Caballero Atanasiónak, mert úgy hívják.

Most már türelmetlenek voltunk, és megpróbáltuk lovainkat újra vágtatásra bírni, de nem sikerült. Hiába igyekeztek, lábuk majd térdig süppedt a homokba. Lassanként mégis kievickéltünk a homoksivatagból, és egy prérire jutottunk, ahol már zöld fű intett biztatóan felénk. Lovas vaquerók bukkantak elő, akik kisebb gulyákat és juhnyájakat terelgettek. Lovaink feléledtek, és már maguktól meggyorsították az iramot. Nagy örömünkre lombos fák tűntek elő, és végül valami fehér épület emelkedett ki a táj zöldjéből.

- Ez az Estanzia del Caballero - mondta Old Death. - Nagyon furcsa ház, a moki, zuni és más pueblo indiánok stílusában épült. Valóságos vár, ami ezen a környéken nagyon is szükséges.

Amint közelebb jutottunk a házhoz, részleteit is megfigyelhettük. Kétszeres embermagasságú, vastag fal vette körül, előtte mély árok, melyen híd vezetett keresztül. A fal közepébe vágott széles, erős kaput csak ezen a hídon lehetett megközelíteni. Maga a ház mintha egymás tetejébe rakott kockákból állt volna. Földszintjét nem láttuk, mert a fal teljesen eltakarta. Az első emelet jóval beljebb épült, s a beugrás köröskörül olyan volt, mint egy széles terasz, melyet fehér sátorlapok takartak el. Ablaknak nyomát sem láttuk. Az első emelet fölött egy másik, hasonló kockaépület terpeszkedett. Ennek alaprajza kisebb volt, mint az első emeleté, úgyhogy itt is afféle teraszt vagy galériát láttunk, ugyancsak ferde sátorlapokkal borítva. Vagyis a földszint, az első és a második emelet egy-egy kockához hasonlított, s mindegyik kisebb volt, mint az alatta levő. A falak és sátorlapok fehér színe szinte világított, messze ki a prérire. Amikor közelebb értünk, minden emeleten lőrésekhez hasonló nyílásokat fedeztünk fel körös-körül - talán ezek pótolják az ablakokat.

- Valóságos erőd - mondta Old Death mosolyogva. - Majd ha beljebb kerülünk, lesz min csodálkozni. Szeretném látni azt az indián törzsfőnököt, aki ezt a házat ostrommal be tudja venni!

A hídon át a kapuhoz lovagoltunk, melyen egy kis kémlelőnyílást láttunk; mellette akkora csengőkolomp lógott, mint egy emberfej. Old Death meghúzta a csengőt - hangja olyan erős volt, hogy talán félmérföldnyire is elhallatszott. Nemsokára egy indián orra és duzzadt ajka tűnt fel a nyílásban. A fal mögül spanyol nyelven ez a kérdés hallatszott:

- Ki az?

- A házigazda barátai - felelte Old Death. - Itthon van Señor Atanasio?

Az orr és a száj lesüllyedt, és két fekete szem jelent meg a helyükben, majd a következő szavakat hallottuk:

- Micsoda öröm! Señor Death! Önt természetesen tüstént beengedem. Parancsoljanak befáradni, señores! Máris bejelentem önöket.

Retesz csikorgott, lakat kattant, és kinyílt a kapu. Benyargaltunk.

A kapu mögött tetőtől talpig fehér vászonba öltözött kövér indián állt - egy az az indios fideles, vagyis keresztény indiánok közül, akik megbékéltek a civilizációval, nem úgy, mint az indios bravos, a vad indiánok. Becsukta és gondosan bezárta a kaput, mélyen meghajolt, aztán méltóságteljes léptekkel elindult az udvaron keresztül a ház felé, ahol megrántott egy drótot, mely a falról csüngött alá.

- Még nyugodtan körüllovagolhatjuk a házat - mondta Old Death. - Gyertek, nézzük meg az épületet.

Csak most vehettük szemügyre a földszintet. Itt is keskeny lőrések sora nyílt mind a négy oldalon. A ház falaktól körülfogott udvaron állt, mely meglehetősen tágas volt; nem kövezték ki, hanem fű nőtte be. A lőréseken kívül egyetlen ablakot sem láttunk, és ajtó sem volt sehol. Körülporoszkáltunk, és visszajutottunk a ház elülső oldalára, de ajtót nem találtunk sehol. A fehér ruhás indián ott várakozott.

- De hogy jutunk be a házba? - kérdezte Lange.

- Mindjárt meglátja! - felelte Old Death.

Ekkor egy ember hajolt ki az első emeleti teraszról, hogy megnézze, ki van odalenn. Amikor megpillantotta az indián szolgát, visszahúzódott, s nemsokára egy keskeny, létraszerű vaslépcső ereszkedett le, amelyen felmászhattunk. Azt hittük, az első emeleten lesz az ajtó, de tévedtünk. Fejünk fölött, a második emelet teraszán megint kihajolt egy szolga, és ugyanolyan létrát eresztett le, mint amelyen idáig feljöttünk.

A második emeleti teraszt bádog borította, melyet homokkal szórtak be. Közepén négyszögletes nyílást láttunk - ez volt a ház belsejébe vezető lépcső torkolata.

- Ugyanígy építették az indián pueblókat évszázadokkal ezelőtt - magyarázta Old Death. - Már az udvarra is nehéz bejutni. De ha sikerül is egy ellenségnek a falon átkapaszkodnia, orra előtt felhúzzák a létrát, és újra csak egy fal előtt áll, melyen nincs ajtó. Békés időkben persze könnyen átjuthat az ember a falon, ha lova hátára áll és felhúzódzkodik. De háborús időkben senkinek sem ajánlanám, hogy megpróbálja, mert az első emeleti teraszról és még inkább a fölötte levő tetőteraszról az udvart és a falat gyerekjáték tűz alatt tartani. Señor Atanasio szolgálatában körülbelül húsz ember áll, peonok, vagyis béresek, vaquerók és szolgák. Mindegyik puskával van ellátva, és kitűnő céllövő. Ha húsz ilyen bátor ember áll idefenn, a támadók legalább száz embert veszítenek, amíg egynek sikerül bejutnia a falon. Ez az építkezési mód a határvidéken nagyon előnyös, és a mi hacienderónk eldicsekedhetik azzal, hogy már több indián ostromot visszavert.

A tetőteraszról messze el lehetett látni minden irányba. Most láttam csak, hogy az Elm Creek, a Szilfa-patak közvetlenül a ház mögött folyik el. Szép, tiszta vize volt, és nem csoda, hogy megtermékenyítette partjait. A kristálytiszta víz felkeltette bennem a vágyat, hogy megfürödjem benne.

A szolga levezetett a lépcsőn, és egy hosszú, keskeny folyosóra jutottunk, melyet mindkét végén egy-egy lőrés látott el világossággal. A folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak, hátul pedig újabb lépcső vezetett le a földszintre. Vagyis ha az udvarról be akartunk jutni a földszinti szobákba, akkor előbb kívül kellett két létrát megmászni, aztán belül megint két lépcsőn lemenni. Meglehetősen körülményesnek tartottam, de ilyen helyen nagyon is indokoltnak. A szolga eltűnt egy ajtó mögött, majd néhány perc múlva visszajött, és jelentette, hogy a caballero várja az urakat. Közben Old Death suttogó hangon figyelmeztetett:

- Ne csodálkozzék, ha az öreg Atanasio ünnepélyes fogadtatásban részesít minket. A spanyolok sokat adnak az etikettre, és a caballero tiszta spanyol vér. Persze ha egyedül érkezem, már régen elébem sietett volna. De idegen vendégeket kellő formaságok között fogad. Ne mosolyogjon, ha esetleg egyenruhába öltözött. Fiatalkorában lovaskapitány volt a mexikói hadseregben, és alkalomadtán szívesen veszi fel régi egyenruháját. Egyébként a legpompásabb fickó a világon.

A szolga kinyitotta előttünk az ajtót. Kellemesen hűvös terembe léptünk, melynek valaha bizonyára drága berendezése már eléggé kopott volt. Három elfüggönyözött lőrésen tompa fény szűrődött be. A terem közepén magas, szikár úr állt, haja és bajusza hófehér. Széles aranypaszománnyal díszített nadrágot viselt, és tükörfényes lakkcsizmát, akkora sarkantyúkkal, hogy kerekei ezüsttallérnál is nagyobbak voltak. Az egyenruhát kék frakk egészítette ki, mellén és karján pazar aranysujtással. A két vállrózsa olyan díszes volt, mintha nem is kapitányi, hanem tábornoki rangot jelezne. Oldalán hatalmas kard lógott, baljában háromszögletű kalpagot tartott, melyet aranyos zsinórzat lepett el. A kalpag oldalán csillogó boglárral megerősített tarka tollbokréta díszelgett. Az én szememben mindez afféle farsangi maskara volt, de amikor házigazdánk, öreg, komoly arcába és még mindig csillogó, jóságos szemébe néztem, nem volt kedvem mosolyogni rajta. Amikor beléptünk, összecsapta sarkantyúit, elég délcegen kihúzta magát, és így szólt:

- Jó napot, uraim! Isten hozta önöket! Érezzék magukat jól a házamban.

Némán meghajoltunk, Old Death pedig helyettünk is felelt:

- Köszönjük, caballero! Köszönjük, kapitány úr! Mivel ezen a környéken volt dolgunk, barátaimat abban a kitüntetésben akartam részesíteni, hogy Mexikó függetlenségének egy régi, vitéz harcosával megismerkedjenek. Engedje meg, hogy bemutassam őket.

A hízelgő szavakra széles mosoly ömlött el a caballero arcán. Bólintott, és így szólt:

- Nagy örömömre szolgál, hogy barátaival kezet szoríthatok.

Old Death sorra megnevezett bennünket, és a caballero kezet nyújtott mindegyikünknek, még a négernek is, aztán barátságosan felszólított, hogy foglaljunk helyet. Old Death a señora és a señorita hogyléte iránt érdeklődött, mire a házigazda kinyitott egy ajtót, s a két hölgy bejött hozzánk. A señora még mindig szép, jóságos tekintetű matróna volt, a señorita pedig - az unokája, mint később megtudtuk - rendkívül bájos fiatal lány. Mindketten tetőtől talpig fekete selyembe öltöztek, mintha a királyi udvarba készültek volna fogadásra. Old Death szívélyesen rázogatta az idős hölgy kezét, a két Lange esetlenül meghajolt. Sam egész arca egyetlen mosoly volt, és elragadtatással kiáltott fel:

- Ó, milyen gyönyörű misszisz és missz - akár a selyem!

Én is a señorához léptem, ujjaim hegyével megfogtam a kezét, lehajoltam, és csókot leheltem rá. A hölgy udvariasságomat azzal viszonozta, hogy arcát nyújtotta felém egy beso de cortesia, vagyis tiszteletcsók elfogadására, ami a legnagyobb kitüntetés. Ugyanezt tette a señorita is.

Ezután újra helyet foglaltunk. Első kérdésük természetesen az volt, hogy mi járatban vagyunk. Őszintén elmondtunk mindent, s találkozásunkat a komancsokkal is. Nagy figyelemmel hallgattak, s észrevettem, hogy közben a házigazda sokatmondó pillantást vált feleségével. Aztán megkérdezte, nem tudnánk-e közelebbi leírást adni a két emberről, akit keresünk. Elővettem a fényképeket, és megmutattam. Alighogy egy pillantást vetettek a fényképekre, a señora felkiáltott:

- Ők azok! Egész biztosan! Nem igaz, Atanasio?

- Kétségtelen - bólintott a caballero. - Uraim, ezek az emberek tegnap éjszaka nálam voltak.

- Mikor mentek el? - kérdeztem izgatottan.

- Késő este érkeztek fáradtan, elcsigázva. Egyik vaqueróm találkozott velük, és hozta be őket a házba. Sokáig aludtak, csak déltájban ébredtek fel. Körülbelül három órája, hogy távoztak.

- Remek! - mondta Old Death. - Akkor holnap okvetlenül utolérjük őket.

- A Rio Grande felé tartottak, és az Eagle Pass mellett akartak átkelni. Néhány vaquerót kénytelen voltam utánuk küldeni, azok majd pontosan megmondják önnek, merre lovagoltak.

- Miért volt kénytelen embereit utánuk küldeni?

- Mert ezek a fickók hálátlansággal viszonozták vendégszeretetemet. Útközben a ménesemmel találkoztak, a vaquerót valami hazug ürüggyel elküldték, s távollétében hat lovat elloptak.

- Szégyen, gyalázat! De nem csodálkozom rajta - mondta Old Death. - És amíg itt voltak a házban, hogy viselkedtek?

- Elég rendesen. Az egyik nagyon vidám és beszédes volt, a másik inkább hallgatag. Eszembe se jutott bizalmatlankodni. Megkértek, mutassam meg a ház berendezését. Körülvezettem őket, még a sebesült indiánt is megmutattam nekik, aki nálam talált menedéket.

- Sebesült indián? Hogy került ide?

- Elég érdekes történet - mosolygott a caballero. - Éppen arról az indiánról van szó, akiről önök az imént beszéltek. Akit az apacsok az Inge-erődbe küldtek tárgyalni, de a komancsok rálőttek, aztán elmenekült. Inda Nisónak hívják, az apacsok legöregebb törzsfőnöke.

- A Jó Ember, aki igazán megérdemli ezt a nevet! - kiáltott fel Old Death. - A legokosabb indián törzsfőnök, aki mindig békére törekedett. Nagyon szeretném látni!

- Majd levezetem hozzá. Félholtan érkezett ide. Tudnia kell, hogy a híres Winnetou nagyon kedvel engem, s mindig meglátogat, ha erre jár. Útközben találkozott Inda Nisóval, aki golyót kapott a karjába és egy másikat a combjába. Winnetou a Leona-folyónál bekötözte sebeit, és mindjárt továbbnyargaltak. De az öreg már nehezen bírta, sebláz gyötörte, és a komancsok az egész környéket ellepték. Winnetou nagy nehezen elhozta a sebesültet idáig, magam sem értem, hogyan sikerült neki - erre csak Winnetou képes. De Inda Niso utolsó ereje is elfogyott. Sok vért vesztett, és már hetven fölött jár.

- Hihetetlen! Sebesülten nyeregben ülni az Inge-erődből idáig! Több mint százhatvan mérföld! Ebben a korban csak egy indián bír ki ilyesmit. Kérem, folytassa.

- Alkonyat után érkeztek ide és becsöngettek. Magam mentem le a kapuhoz, és csodálkozva láttam, hogy Winnetou jött meg. Mindent elmondott, és megkért, vegyem a sebesültet védelmembe, amíg érte nem küld. Egyelőre sürgősen át kell vágnia a Rio Grandén, hogy az apacs törzseket a veszélyre figyelmeztesse. Két legjobb vaquerómat mellé adtam, hogy megtudjam, sikerült-e átjutnia.

- Visszajöttek?

- Igen. Winnetou baj nélkül átjutott. Nem a szokásos átkelési helyen, hanem jóval lejjebb, ahol nincs gázló, és a folyó sodra igen erős. Mégis átúsztatott, és az én embereim is vele. Mondhatom, vakmerő dolog volt. Elkísérték egy darabig - olyan messze, ahol már nem találkozhatott komancsokkal. Eleget tett feladatának, értesítette testvéreit, és előkészítette őket a védelemre. De most menjünk le az öreg törzsfőnökhöz, ha úgy akarják.

Felálltunk, elbúcsúztunk a hölgyektől, és lementünk a földszintre. Egy ugyanolyan folyosóra értünk, mint a fölötte levő, végigmentünk rajta, és beléptünk a bal kéz felé eső utolsó ajtón.

Ott feküdt az öreg törzsfőnök a kellemes, hűvös szobában. Láza már alábbhagyott, de olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Szeme mélyen besüppedt, arca is beesett. Orvos nem volt, de a caballero kijelentette, hogy Winnetou nagy mester a sebek kezelése terén. Gyógyfüveket rakott Inda Niso sebeire, és szigorúan megtiltotta, hogy a kötést bárki is meglazítsa. Miután a sebláz elmúlt, életét már nem fenyegeti nagyobb veszedelem, ha a nagy vérveszteség el is gyengítette. Amikor újra magára hagytuk, a folyosón megemlítettem házigazdánknak, hogy szeretnék a folyóban megfürödni.

- Akkor nem is kell felfáradnia az emeletre - felelte. - Mindjárt kiengedem a hátsó udvarra.

- Azt hittem, nincs ajtó.

- Dehogy nincs, csak titkos! Vészkijáratul szolgál arra az esetre, ha ellenséges indiánoknak sikerülne a házba behatolniuk. Mindjárt meg látja.

Keskeny szekrényke állt a fal mellett. Félretolta, és megpillantottam az udvarra vezető keskeny nyílást, melyet kívülről ebből a célból ültetett sűrű bokrok takartak el. A caballero kivezetett, és a szemközti falra mutatott, ahol hasonló bokrok álltak.

- Ott ki lehet jutni a szabadba, de erről csak a beavatottak tudnak. A legrövidebb út a folyóhoz. Várjon egy kicsit itt, leküldök egy kényelmes ruhát.

Ebben a pillanatban meghúzták a csengőt a kapunál. A házigazda maga sietett oda, s én is követtem. Öt lovas állt a kapu előtt, pompás, erős fickók - a gazdánk vaquerói, akiket a lókötők után küldött.

- Nos? - kérdezte a haciendero. - Elcsíptétek őket?

- Nem - felelte az egyik -, pedig már közel voltunk hozzájuk. Már átkeltek a Szilfa-patakon, és a nyomokból láttuk, hogy legfeljebb negyedórányira lehetnek. De rögtön utána újabb nyomokra bukkantunk, nagyon sok ló nyomaira. Ezek szerint a két jómadár találkozott a komancsokkal. Most már óvatosan haladtunk tovább, és nemsokára megpillantottuk őket. Legalább ötszáz komancs volt, és ilyen túlerő elől kénytelenek voltunk visszafordulni.

- Jól tettétek. Merre vonultak a komancsok?

- A Rio Grande felé.

- Akkor nincs semmi baj - mondta a gazda. - Elmehettek.

A csikósok visszatértek ménesükhöz. Señor Atanasio magamra hagyott, és nyugodtan felballagott az emeletre. Én azonban távolról sem voltam olyan nyugodt, mint ő. Ha Gibson elárulta a komancsoknak, hogy Inda Niso ebben a házban rejtőzködik, még kellemetlen meglepetésben lehet részünk.

Nemsokára lejött hozzám egy peon, fehér vászonruhával a karján. Kivezetett a folyóhoz, és így szólt:

- Tessék levetkőzni, señor, a ruháját mindjárt visszaviszem a házba. Fürdés után tessék ezt a fehér ruhát felvenni, ez sokkal kellemesebb.

Mihelyt magamra hagyott, rögtön beugrottam a vízbe. A forró nap után gyönyörűség volt a mély folyóban lubickolni. Majdnem fél óra hosszat úsztam, aztán kissé megszárítkoztam, és felvettem a könnyű fehér ruhát. Pillantásom véletlenül a túlsó partra tévedt. A fák közt jó messzire lehetett látni, egészen a folyó kanyarulatáig. Nagy megdöbbenésemre indián lovasok hosszú sorát vettem észre. Gyorsan a kapuhoz rohantam, és megrántottam a csengőt. A peon eresztett be, aki a ruhámat elvitte.

- Gyorsan a caballeróhoz! - mondtam lihegve. - Indián lovasok vágtatnak a túlsó parton a ház felé!

- Hányan?

- Legalább ötvenen!

A peon első szavamra észrevehetően megijedt, de amikor megtudta, hogy az indiánok számát mennyire becsülöm, megnyugodott.

- Csak ötven? - mondta. - Akkor nem kell félnünk. Ötvennel könnyen elbánunk. Mindenesetre értesítenem kell a vaquerókat, már rohanok is, a señor pedig siessen fel a caballeróhoz! Ne felejtse el a kaput bereteszelni, és a létrát maga után felhúzni!

Señor Atanasio nyugodtan fogadta a hírt.

- Milyen törzshöz tartoznak? - kérdezte.

- Nem tudom. Olyan messziről nem lehet a színeket megismerni.

- Lehet, hogy apacsok, akiket Winnetou küldött a sebesültért - vélte a caballero. - De ha komancsok, az sem jelent semmit. Bizonyára felderítők. Megkérdezik, nem láttunk-e apacsokat, aztán továbbvonulnak.

- Fel kell készülni a legrosszabbra - mondta Old Death.

- Minden emberem tudja, ilyen esetben mit kell tennie - felelte a caballero. - Nézze csak, ez a peon már lóra kapott, és siet a vaquerókat értesíteni. Kettő az állatok mellett marad, a többi az indiánok ellen vonul. Lasszójuk veszedelmes fegyver, többet ér, mint az indiánok íjai vagy ócska puskái. Szerencsére önök is itt vannak. A házban nyolc szolga van, összesen tizennégyen állunk készen a támadás visszaverésére.

Old Death megcsóválta fejét, és így szólt:

- Ezek nem is akarják a házat megtámadni. Más céljuk van: a sebesültért jöttek.

- Nem is sejtik, hogy itt van.

- Nem sejtik, hanem tudják. Gibson megmondta nekik, hogy behízelegje magát a komancsoknál.

- Erre nem is gondoltam. Arra akarnak kényszeríteni, hogy kiadjam nekik a sebesültet?

- Világos! És megteszi?

- Soha! - jelentette ki a caballero. - Jó Embert Winnetou bízta rám, és nem fog csalódni bennem. Nem engedem be őket a házba.

- Ötven emberrel még megbirkóznánk, de ha még ötszázat hívnak segítségül, végünk van.

- Isten kezében vagyunk - felelte a caballero. - Ígéretet tettem Winnetounak, és a szavamat minden körülmények között állom.

- Önhöz méltó beszéd, señor! Számíthat a segítségünkre. Ismerem a komancsok törzsfőnökét, talán sikerül megpuhítanom. Megmutatta Gibsonnak a titkos ajtót is?

- Nem, señor.

- Hála istennek! Amíg a komancsok erről az ajtóról nem tudnak, nem jutnak be a házba! De most hozzuk fel a puskákat.

Távollétem alatt szobákat nyitottak nekünk, és a holminkat is bevitték. Az én szobám a ház elülső oldalán volt, és egy lőrésen át kapta a világosságot. Puskám már a falon függött. Amikor leemeltem, kinéztem a keskeny résen a szabadba, s máris megpillantottam az indiánokat. Megkerülték a házat, és nem vad üvöltözéssel vágtattak a kapu felé, ahogy támadni szoktak, hanem alattomos csendben, ami talán még fenyegetőbb volt. Most már megismertem az arcukra mázolt színeket - csakugyan komancsok voltak. Lándzsákkal, íjakkal és nyilakkal voltak felszerelve, csak a vezetőjük tartott puskát a kezében. Észrevettem, hogy néhány lovas valami hosszú tárgyat vonszol maga után. Először azt hittem, sátorcölöpök, de hamarosan rájöttem, hogy tévedtem. Egy szempillantás alatt a kapuhoz értek, aztán már nem láttam őket, mert a magas fal a lóháton ülő embereket is eltakarta. Kisiettem szobácskámból, hogy társaimat értesítsem. A folyosón Old Deathbe ütköztem, aki a maga szobájából rohant ki.

- Vigyázat! - kiáltotta. - Fiatal fákat törtek ki, hogy létrául használják! Már másznak át a falon! Gyorsan fel a tetőteraszra!

De ez nem ment olyan gyorsan, mint szerettük volna. A cselédség az alsó szobákban lakott, és most tódult fel a lépcsőn. Azonkívül a caballero is kilépett a folyosóra a hölgyekkel együtt, s mindhárman elhalmoztak minket aggódó kérdéseikkel. Két drága perc ment veszendőbe. Mire feljutottunk, az első indián már felkapaszkodott a terasz peremére, nyomában a második, harmadik, negyedik! Kezünkben volt ugyan a puska, de csak akkor ért volna valamit, ha rögtön lelőjük őket, de azt egyelőre nem akartuk. A fiatal fák segítségével bámulatos gyorsan másztak át a magas falon, és jutottak fel az első, majd a második teraszra.

- Szegezzük rájuk puskáinkat! - kiáltotta Old Death. - Ha közelebb jönnek, lövünk!

Most már huszonöt komancsot számoltam össze - némán álltak a terasz szélén, íjaikat készenlétben tartva. Lándzsáikat lent hagyták, mert akadályozta volna őket a kapaszkodásban. Ügyesen megleptek minket, de egyelőre nem mertek felénk közeledni. A caballero előlépett, és azon a kevert nyelven, mely ezen a határvidéken dívott, haragosan rájuk csördített:

- Mit akarnak indián testvéreim tőlem? Hogy mernek engedélyem nélkül házamba rontani?!

A csapatvezető előrelépett, és így válaszolt:

- A komancs harcosok azért jöttek ide, mert ellenségünk vagy! A holnapi napot már nem látod felkelni!

- Nem vagyok a komancsok ellensége. Minden indián a testvérem, akármelyik törzshöz tartozik is.

- A sápadtarcú nem mond igazat! Elrejtette házában az apacsok öreg főnökét. Aki az apacsokat segíti, ellenségünk, és elpusztítjuk!

- Carramba! Csak nem tiltjátok meg nekem, hogy azt fogadjam be, akit én akarok? Ki parancsol ebben a házban - én vagy ti?

- Elfoglaltuk a házadat, és most mi parancsolunk! Add ki az apacs vezért! Vagy tagadni mered, hogy nálad van?

- Eszembe se jut tagadni! Csak az hazudik, aki fél! Én nem vagyok gyáva, és megmondom...

- Hallgasson! - súgta erélyesen Old Death. - Az isten szerelmére, señor, gondolja meg, mit beszél!

- Hazudjak talán? - súgta vissza a caballero.

- Természetesen. A hazugságot én is utálom, de ez kivételes eset. Mi nagyobb bűn: a hazugság vagy az öngyilkosság?

- Ott még nem tartunk! - heveskedett a caballero.

- Kérem, engedjen előre, majd én beszélek velük - mondta Old Death, és visszarángatta.

Most ő lépett előre, és ezt kiáltotta:

- Miért sértegetitek a ház urát oktalanul? Honnan veszitek azt, hogy egy apacs van a házban?

- Tudjuk - felelte a csapatvezető kurtán.

- Akkor többet tudtok, mint mi.

- Hazudsz!

- Ha még egyszer kimondod, meghalsz! Látod ezeket a puskacsöveket? Egy intésemre eldördülnek!

- Ki vagy te, hogy ilyen nagy hangon beszélsz? - kérdezte az indián fitymáló hangon.

- És ki vagy te? - felelte Old Death. - Főnök nem vagy, mert nincs sastoll a hajadban, még holló tolla sem. Nagy harcos nem lehetsz, mert különben tudnád, kivel beszélsz. Én főnök vagyok a sápadtarcúak között. Békepipát szívtam Ojo Kolcával, a nagy komancs főnökkel, és Avat Vila is meghajolt ősz hajam előtt. Én Kosa Péve vagyok, aki mindig a komancsok barátja volt.

Halk moraj futott végig az indián harcosok sorain. Kíváncsi pillantásuk is elárulta, hogy ez a név milyen hatást gyakorolt rájuk. A csapatfőnök néhány percig suttogva tanácskozott velük, aztán újra felénk fordult, és szólt, most már nem olyan pökhendi hangon, mint az előbb:

- A komancs harcosok tudják, hogy Kosa Péve kicsoda. Tudják, hogy híres főnök, és nagy harcos. De ha barátja a komancsoknak, miért nem adja ki az apacs főnököt?

- Mert nincs itt! - jelentette ki Old Death határozottan, szemrebbenés nélkül.

- Nekünk egy sápadtarcú mondta, hogy itt van.

- Hogy hívják azt a sápadtarcút?

- Neve nem egy komancs szájába való. Ta-hi-ha-hó vagy hasonló.

- Talán Gavilano?

- Igen, olyasmi.

- Akkor a komancsok hibát követtek el. Ismerem azt az embert. Szíve álnok, és nyelve hazudik. A komancs harcosok meg fogják bánni, hogy védelmükbe vették.

- Fehér testvérem téved. Az a sápadtarcú igazat beszélt. Tudjuk, hogy Inda Niso a karján és a lábán megsebesült. Winnetou megtalálta a prérin, egy darabig magával vitte és ápolta, aztán ide hozta és továbblovagolt. Talán már átkelt a Nagy Folyón, de ott is utolérjük, és kínzócölöpön fogja befejezni életét! Még azt is tudom, ebben a házban hol rejtették el a sebesültet.

- Mondd meg, ha tudod!

- Kétszer le kell menni a föld mélyébe, ahol egy keskeny folyosó van sok ajtóval. Balra kell menni, és benyitni az utolsó ajtón. Ott fekszik Inda Niso, mert jártányi ereje sincs.

- Az a sápadtarcú hazudott neked! Egyetlen apacs sincs a pincében.

- Akkor miért nem engeded, hogy megnézzem?

- Ezt csak a ház ura engedheti meg. De ti nem kértetek engedélyt arra, hogy a házába belépjetek.

- Szavaidból látom, hogy az apacs itt van. Fehér Hód megparancsolta, hogy vigyük a színe elé, és úgy is lesz.

- Nem hiszel Old Deathnek? Erőszakkal akarsz betörni? Hát akkor próbáld meg! A lépcsőn egyetlen ember is elég, hogy lelőjön mindenkit, aki közeledni mer. Én a komancsok barátja vagyok, és nem szeretném, ha vérontásra kerülne a sor. Azt tanácsolom, menjetek vissza a kapu elé, és kolompoljatok - kérjetek engedélyt a belépésre, ahogy illik. Akkor talán baráti fogadtatásban részesültök.

- Kosa Péve rossz tanácsot ad nekünk - felelte az indián. - Nem mozdulunk innen, amíg be nem ereszt. Közben egy hírnököt küldünk a főcsapathoz. Nemsokára annyi harcos jön a segítségünkre, hogy kénytelen leszel másképpen beszélni.

- Tévedsz - vitatkozott vele Old Death barátságos hangon, de konokul. - A hírnöködet leteríti a golyóm, mihelyt előlép a fal mögül. És a bejáratot tízszer tíz harcos ellen is meg tudjuk védeni. Nem szeretném, ha erre kerülne a sor. Barátja vagyok a komancsoknak, de az erőszaknak nem engedek.

Határozottsága gondolkodóba ejtette az indiánt. Rövid tétovázás után megkérdezte:

- Ha kolompolunk a kapunál, akkor beengedtek?

- Ezt meg kell beszélnem a ház urával - felelte. - Várakozzatok békésen, mindjárt választ kaptok.

Puskáját továbbra is készen tartva, hátrahúzódott, és suttogó hangon tanácskozni kezdett velünk.

- Átkozott história! - mondta, fülét vakarva. - Ha nyíltan ujjat húzunk velük, végünk van. Nem lehetne azt a sebesültet elbújtatni valahol? De hiába, hiszen töviről hegyire átkutatják az egész házat.

- Akkor bújtassuk el a házon kívül - javasoltam.

- Elment a jó dolga, Sir? - kérdezte bosszankodva. - Hogy képzeli azt?

- Megfeledkezett a két titkos ajtóról? Hátrafelé nyílnak, a komancsok meg elöl leselkednek. Kiviszem a sebesültet a folyópartra, és elrejtem a bokrok közt.

- Nem is olyan ostobaság - bólintott az öreg. - A titkos ajtó nem jutott az eszembe. Arrafelé talán ki lehetne vinni... hacsak nem állítottak a komancsok őrszemet a ház mögé is.

- Nem hiszem. Legfeljebb ötvenen lehetnek, a lovakat is őrzi néhány, nem maradt fölösleges emberük.

- Jól van. Próbálja meg, Sir. Az egyik peon segítségével talán nyélbe tudja ütni. Majd úgy intézzük a dolgot, hogy ne fogjanak gyanút. Szorosan egymás mellé állunk, akkor nem veszik észre, hogy ketten eltűntek innen. Ha kiosontak a házból, a hölgyek visszatolják a szekrénykét a helyére.

- Akkor még egy ötletem van. Mi lenne, ha maguk a hölgyek költöznének át a betegszobába? Ha az indiánok meglátják, hogy asszonyok laknak ott, minden gyanújuk eloszlik. Eszükbe se juthat arra gondolni, hogy egy indián aludt ott.

- Kitűnő! - mondta Atanasio. - Elég, ha néhány takarót raknak le ott, és átviszik a függőágyakat a feleségem meg az unokám szobájából. A ház minden szobájában kampók vannak a mennyezeten, függőágyak felakasztására. A hölgyek kényelmesen elhelyezkednek, és megvárják, míg lezajlik minden. Az apacs számára pedig legjobb rejtekhely a folyónak az a része, ahol az imént megfürdött. A virágzó petúniabokrok ágai a vízbe hajolnak, alattuk egy csónakot tartogatunk. Fektesse az apacsot a csónakba, ott senki sem veszi észre. Vigye magával Pietrót, megvárjuk, míg visszajönnek, addig nem engedjük be az indiánokat a házba.

Az említett peonnal lesiettem abba a szobába, ahova a hölgyek visszavonultak, izgatottan várva a támadás fejleményeit. Amikor közöltem velük, miről van szó, készségesen segítettek tervem megvalósításában. Maguk vitték át a takarókat és függőágyakat a betegszobába. Az öreg indián főnököt takarókba bugyoláltuk. Amikor megtudta, hogy itt vannak a komancsok, és őt keresik, gyenge hangon megszólalt:

- Inda Niso sok telet látott már, és napjai meg vannak számlálva. A jóságos sápadtarcúak miért is veszélyeztetnék az életüket miatta? Adják ki Inda Nisót a komancsoknak, vagy öljék meg most mindjárt. Inda Niso utolsó kérése ez.

Válaszképpen erélyesen megráztam fejemet, aztán kivittük a szobából. A szekrénykét félretoltuk, és a sebesülttel szerencsésen eljutottunk a hátsó falig. Eddig senki sem vett észre semmit. A fal mögött sűrű bokrok álltak, és egyelőre elrejtettek minket. De a közeli folyópartig nyílt terepen kellett áthaladnunk. Óvatosan kikandikáltam, és nagy csalódásomra egy komancsot pillantottam meg, aki a földön ült, s lándzsáját, íját és tegzét a térdére fektette. Az volt a feladata, hogy a ház hátsó oldalát figyelje, ami tervünk megvalósítását lehetetlenné tette.

- Vissza kell mennünk, señor - mondta a peon, amikor felhívtam figyelmét a komancs őrszemre. - Talán meg lehetne ölni, de nem érnénk vele semmit, mert társai megbosszulnák a halálát.

- Nem, megölni én sem akarom. De talán van mód rá, hogy eltávolítsuk, vagyis elcsaljuk.

- Nem hiszem. Az őr nem hagyja el a helyét, amíg le nem váltják.

- Mégis, kigondoltam valamit, és talán sikerül. Te maradj itt elrejtve, de én megmutatom magamat neki. Ha meglát, úgy teszek, mintha megijednék és elszaladok. Bizonyára üldözőbe vesz.

- Vagy egy nyilat röpít utána.

- Ezt persze meg kell kockáztatnom.

- Ne tegye, señor! A komancsok ugyanolyan biztosan lőnek íjaikkal, mint mi a puskáinkkal. Ha menekülni próbál, kénytelen hátat fordítani neki, nem látja a nyílvesszőt, és nem térhet ki előle.

- A folyóba ugrom, a túlsó part felé menekülök. A hátamon fogok úszni, akkor szemmel tudom tartani. Ha kilövi a nyilat, tüstént víz alá merülök. Azt hiszi majd, a társai ellen forralok valamit, s valószínűleg utánam ugrik a vízbe. A túlsó parton ártalmatlanná teszem - fejbe vágom, hogy elkábuljon. Te ne hagyd el a rejtekhelyedet, amíg vissza nem jöttem. Fürdés közben láttam a petúniabokrokat, és tudom, hol a csónak. Érte megyek, és itt kötök ki vele, pont velünk szemben.

A peon továbbra is igyekezett lebeszélni vakmerő tervemről, de nem hallgattam rá, mert más megoldást nem láttam. Hogy rejtekhelyünket el ne áruljam, a fal tövében osontam tova, jó messzire, a bokrok közt bujkálva, aztán hirtelen előléptem, de úgy, mintha most fordultam volna be a sarkon, az oldalfal mögül. A komancs rögtön észrevett, felém fordult, és gyorsan felpattant ültő helyéből. Igyekeztem arcomat, amennyire lehetett, elfordítani, hogy később meg ne ismerjen. Rám kiáltott, hogy álljak meg, de mivel nem engedelmeskedtem, felkapta íját, tegzéből nyilat vett elő, s a húrra illesztette. Néhány ugrással elértem a parti bokrokat, még mielőtt lőhetett volna, gyorsan beugrottam a vízbe, és hátamra feküdve, erős karcsapásokkal a túlsó part felé úsztam. Néhány perc alatt áttört a bokrokon, meglátott, és újra célba vett. A nyíl süvítve kiröppent, és én tüstént a víz alá merültem. A nyíl nem talált el. Amikor újra felbukkantam, láttam, hogy a víz fölé hajolva vár és figyel. Észrevette, hogy nem talált el, de másik nyíl nem volt nála, mert puzdráját otthagyta a parton, ahol az előbb ült. Eldobta íját, és beugrott a vízbe. Éppen ez volt, amit akartam. Hogy továbbcsaljam, úgy tettem, mintha rossz úszó volnék, esetlenül kalimpáltam, s hagytam, hogy közelebb kerüljön hozzám. De idejében alámerültem, és minden erőmet összeszedve, gyorsan úsztam a folyón lefelé. Mire újra felbukkantam, már egészen közel voltam a túlsó parthoz. Ő most már jóval messzebb tőlem leste, mikor dugom ki a fejemet a vízből. Mivel kellő előnyben voltam, kimásztam a partra, és nagy ugrásokkal rohantam, de nem tovább, hanem a víz irányával szemben.

Pillantásom egy vastag, mohlepte öreg tölgyfára esett, mely céljaimnak nagyon megfelelt. Ötlépésnyi távolságban elrohantam mellette, majd irányt változtatva, nagy ívben visszakanyarodtam hozzá, és elbújtam mögötte. Az indián elvesztett szem elől, s futás közben a földre bámult, hogy nyomaimat kövesse. Csuromvizesen, lélekszakadva rohant el a tölgyfa mellett. Előbújtam a fatörzs mögül, és utána eredtem. Annyira lihegett, hogy nem hallotta meg lépteim neszét, már azért sem, mert lábujjhegyen szaladtam utána, pedig jó nagyokat kellett ugranom, hogy utolérjem. A kellő pillanatban rávetettem magamat, és fejjel előre, a földre zuhant. Mire felemelte fejét, már a hátára térdeltem, és elkaptam a nyakát. Két ökölcsapás - és meg se moccant többé.

Nem messze attól a helytől, ahol az indiánt leterítettem, egy kidöntött platánfa feküdt a parton, korhadt ágait, lombkoronája felét a vízbe lógatva. Eszembe ötlött, hogy ha itt ereszkedem vissza a folyóba, nem hagyok nyomokat magam után. A hosszú fatörzsre hágtam, végigszaladtam rajta, s lelógó lombjai között ugrottam a vízbe. A túlsó parton a petúniabokrok tarkállottak, éppen velem szemben. Átúsztam, eloldottam a csónakot, és arra a helyre eveztem, ahol a sebesültet bele akartuk fektetni. A csónakot egy gyökérhez kötöttem, és kiszálltam. Most villámgyorsan kellett cselekednünk, még mielőtt a komancs magához tér. A sebesültet a csónakhoz cipeltük, s a takarók segítségével kényelmes fészket készítettünk számára. A peon rögtön visszatért a falhoz, én meg a csónakkal s a benne fekvő sebesülttel visszaeveztem a petúniabokrok alá. A csónakot erősen odakötöttem, aztán visszakúsztam a házhoz, s gyorsan levetkőztem, hogy vászonruhámat kifacsarjam. Miközben tűrhetőbb állapotban újra magamra öltöttem, szemem a túlsó partot kémlelte. Vajon felocsúdott-e már a komancs odaát? De akárhogy meresztettem is a szememet, nem tudtam megállapítani semmit. A rejtekajtón visszatértünk a házba. Távozásunk óta még egy negyedóra sem telt el. A señorától friss, száraz vászonöltönyt kaptam és átöltöztem. Ha valaki most végignéz rajtam, eszébe se juthat arra gondolni, hogy pár perccel előbb még a vízben voltam.

A hölgyek lefeküdtek a függőágyakba, én meg a peonnal felsiettem a tetőteraszra; persze fegyvereinket sem felejtettük el magunkkal vinni. A két szemben álló fél tárgyalása még javában folyt. Old Death ügyesen húzta az időt, unos-untalan elismételgette, hogy a házkutatás súlyos sértés lenne a házigazdára nézve. Észrevétlenül megsúgtam neki, hogy a sebesült már biztonságban van. Erre engedékenyebb húrokat kezdett pengetni, s végül kijelentette, hogy öt komancs bejöhet a házba körül nézni.

- Miért csak öt? - kérdezte a komancs csapatvezető. - Egyik harcosunk sem silányabb a másiknál! Vagy attól félsz, hogy ellopnak valamit?

- Jól van! - mondta Old Death. - Legyen a kívánságod szerint. Mindnyájan bejöhettek, de csak fegyver nélkül, Rakjátok le a fegyvereiteket ott, ahol álltok.

A komancsok újra tanácskozni kezdtek, végül elfogadták ezt a kikötést; íjaikat és puzdráikat lerakták a terasz szélére, aztán sorra leereszkedtek a ház belsejébe vezető lépcsőn egyik a másik után. Ezalatt a vaquerók is felkészültek. Láttam, hogy lóháton felsorakoznak a ház előtt, puskával és lasszóval a kezükben, s a tetőteraszt figyelik, gazdájuk jeladását várva.

Közben mi is megtettük a szükséges intézkedéseket. Két embert a tetőteraszon hagytunk, a többit pedig a folyosókon állítottuk fel, hogy idejében közbelépjenek, ha a komancsok esetleg garázdálkodni akarnának. Magam annak a szobának az ajtaja elé álltam, ahol azelőtt a sebesült feküdt. A komancsok egyenesen ide siettek. Old Death kitárta előttük az ajtót. Az indiánok bizonyosak voltak benne, hogy a Jó Embert ott találják. Valósággal visszahőköltek, amikor megpillantották a hölgyeket, akik a függőágyakban heverve, egy-egy könyv olvasásába merültek.

- Uff! - kiáltott fel a csapatvezető csalódottan. - Hisz ez a squaw-k wigwamja!

- Hát persze! - nevetett Old Death. - Csak nem képzeled, hogy a sebesült apacsot ide fektették? Kutasd át a szobát!

A komancs fürkésző tekintete végigfutott a falakon, aztán így szólt:

- Komancs harcos nem lép be az asszonyok wigwamjába. Látom, itt nincs más.

- Akkor kutasd át a többi szobát!

Egy teljes óráig tartott, amíg a komancsok a házkutatást befejezték. A sebesültnek nyomát sem találták sehol. Erre visszajöttek a "squaw-k wigwamjába". A hölgyeknek el kellett hagyniuk a szobát, hogy a komancsok még egyszer, most már igazán tüzetesen megvizsgálják. Még a matracokat és takarókat is felemelték a földről, hogy megnézzék, nincs-e valami üreg a padló alatt. Vezetőjük végül kénytelen volt be ismerni, hogy semmiféle apacsot nem rejtegetünk a házban.

- Megmondtam neked, de nem hitted el - vonogatta vállát Old Death. - Inkább annak a hazug sápadtarcúnak hittél, mint nekem, a komancsok régi barátjának. Nemsokára meglátogatom Ojo Kolcát, és panaszt teszek nála.

- Fehér testvérem beszélni akar a nagy főnökkel? Akkor velünk jöhetne.

- A lovam fáradt, csak holnap mehetek tovább, ti pedig még ma útra keltek.

- Nem, mi is itt maradunk, A nap már lemenőben van, és nem szeretünk éjjel nyargalni. Hajnalban együtt indulhatunk.

- Nagyon jó. De négy társam is van.

- Őket is szívesen látjuk. Megengedik fehér testvéreim, hogy az éjszakát a ház közelében töltsük?

- Semmi kifogásom ellene - jelentette ki a caballero. - Mondtam már, hogy barátja vagyok minden indiánnak, aki békés szándékkal közeledik hozzám. Hogy bebizonyítsam, egy kövér tulkot ajándékozok nektek. Rakjatok tüzet, és süssétek meg.

A nagylelkű ajánlat egészen kibékítette a komancsokat - most már úgy érezték, hogy ok nélkül fenyegetőztek. Persze Old Death neve és tekintélye is hozzájárult ahhoz, hogy viselkedésük megváltozott. A házban nem nyúltak semmihez, s felszólítás nélkül távoztak. Leeresztettük a vaslépcsőket, kitártuk a kaput, és a legnagyobb rendben hagyták el a házat. Kikísértük őket, és a caballero megparancsolta az egyik vaquerónak, hogy vágjon le egy tulkot az indiánok számára.

A komancsok lovai a falon kívül, a kapu előtt álltak, három harcos őrizte őket. A ház háta mögött is állt néhány őr, azokat most visszahívták. Egyik közülük az a komancs volt, akit átcsaltam a folyó túlsó partjára. Még nem volt alkalma a csapatvezetővel beszélni. Most vizes ruhájában odalépett hozzá, és jelentést tett a történtekről. Szeme közben megakadt rajtam; arcáról nem tudtam érzelmeit leolvasni a vastagon rákent festék miatt, de hangjából ítélve ugyancsak dühös lehetett. Többször rám mutatott, s a vezető, miután meghallgatta, hozzám lépett.

- A fiatal sápadtarcú az előbb átúszott a folyón. Miért ütötte le a komancs őrt?

Úgy tettem, mintha nem érteném, mit mond. Old Death a segítségemre sietett, és megkérdezte, miről van szó. Amikor meghallotta, jót kacagott.

- Komancs testvéreim nem tudják a fehérek arcát egymástól megkülönböztetni! - mondta. - Vagy talán nem is fehér ember volt, aki az őrt bántalmazta.

- De igen, sápadtarcú volt! - erősködött az őr. - Biztosan tudom, hogy ő volt! - mutatott rám újra. - Láttam az arcát, amikor a hátán úszott! Ugyanaz a ruha volt rajta, mint most!

- Ne mondd! - gúnyolódott Old Death. - Tehát ruhástul úszott át a folyón! A te ruhád még csupa víz, tapogasd meg az övét - csontszáraz.

- Talán egy másikat vett fel, amikor bejött a házba!

- Hol jött be? Hogy jött be? Hisz a ti harcosaitok ott álltak a kapuban, észrevették volna! A létrákat is csak az imént eresztettük le. Talán a falon mászott fel? Nem, nem! Ki se tette a lábát a házból!

Tűnődve bámultak egymásra, s végül a rászedett őr is elhitte, hogy tévedett. A caballero megjegyezte, hogy újabban lótolvajok bukkantak fel a hacienda körül, s több lovát elkötötték. Talán egy ilyen csavargó támadta meg az őrt? Jó lenne a ház környékét átfésülni - mondta -, maga is örülne neki, ha a lókötőt kézre kerítenék. A csapatvezető már hajlott is rá, de már alkonyodott, s így nem volt sok értelme járőrt küldeni.

A ravasz Old Death karon fogott, és elvitt sétálni. A folyóparton ballagtunk fel és alá, majd tovább, a petúniabokrok felé. Az öreg itt megállt, óvatosan körülnézett, majd mintha velem beszélgetne, így szólt:

- Kosa Péve van itt azzal a fiatal sápadtarcúval, aki csónakon idehozott. Megismered a hangomat?

- Igen - hangzott a halk válasz.

- A komancsok kora reggel továbbmennek. Testvérem kibírja itt hajnalig?

- Biztosan. A folyó felől jó levegő árad és felüdít. Kosa Péve itt lesz?

- Nem. Mi is elmegyünk a komancsokkal.

- Miért csatlakozik Kosa Péve az ellenségeinkhez?

- Mert két embert keresünk, aki náluk talált menedéket.

- Nem fogtok apacs harcosokkal találkozni?

- Könnyen lehet - felelte Old Death.

- Annak a sápadtarcúnak, aki az életét kockáztatta miattam, szeretnék egy totemet ajándékozni. Ha apacsok közé kerül és megmutatja, jó dolga lesz. Kosa Péve tapasztalt vadász. Ha sötét lesz, ide tud lopózkodni megint. Szeretném, ha hozna nekem egy darabka fehér bőrt és egy kést. Éjszaka elkészíteném a totemet, és szürkület előtt érte lehet jönni.

- Meglesz - mondta Old Death. - Van még valami kívánságod?

- Semmi. A Nagy Manitou őrködjék Kosa Péve és fiatal barátja léptei fölött.

Visszaballagtunk a házba. Senkinek sem tűnt fel, hogy megálltunk egy percre a petúniabokrok előtt. Old Death megjegyezte:

- Nagy ritkaság, hogy fehér ember egy indián törzsfőnök totemjének birtokába jut. Szerencséje van, Sir. A Jó Ember kézjegye még nagy szolgálatot tehet önnek.

- És valóban leviszi neki a bőrt meg a kést? Roppant kockázatos. Ha a komancsok észreveszik, végünk van!

- Bízza csak rám! Nagyon jól tudom, mit kockáztatok, és mit nem.

Éjszakai nyugalmunkat nem zavarta meg semmi. Hajnalban Old Death ébresztett fel, s egy négyszögletes, fehérre cserzett darabka bőrt adott a kezembe. Megnéztem, s nem láttam rajta semmi különöset, legfeljebb késsel belekarcolt vagy belevágott vonalakat a sima oldalán.

- Ez a totem? - csodálkoztam. - Nem látok rajta semmit.

- Az írás csakugyan nem látható, mert Jó Embernek nem volt festéke. De ha átadja egy apacsnak, befesti a rovátkákat, és akkor előtűnnek az ábrák. De az isten szerelmére, nehogy egy komancs kezébe kerüljön! Most már jó lesz, ha felöltözik. Mihelyt készen lesz, lemegyünk, mert a komancsok hamarosan útra kelnek.

A ház előtt nagy volt a sürgés-forgás. A komancsok reggeliztek, elfogyasztották a tegnap esti pazar vacsora maradékait. Aztán levezették lovaikat a folyóhoz itatni, szerencsére jó messze attól a helytől, ahol az öreg apacs főnök rejtőzködött. Nemsokára megjelent a caballero is a hölgyekkel együtt, akik most már csöppet sem féltek a komancsoktól. Amikor a vaquerók elővezették lovainkat, a házigazda megcsóválta a fejét.

- Ez nem önnek való ló, señor - mondta Old Deathnek. - Hogy az a Lange meg a fia meg a néger hogy boldogul, nem érdekel túlságosan. De önt és fiatal barátját, aki olyan nagy szolgálatot tett nekünk, szeretném egy pár igazán jó lóval megajándékozni.

Ajánlatát köszönettel elfogadtuk. Parancsára a vaquerók két félvad lovat vezettek elő részünkre. Elbúcsúztunk derék házigazdánktól és a két kedves hölgytől, s a komancsokkal együtt útnak indultunk.

A nap még nem kelt fel a látóhatáron, amikor átkeltünk a Szilfa-patakon, és elvágtattunk nyugat felé - elöl mi öten és a csapatvezető, mögöttünk pedig a komancs harcosok. Bevallom, kissé bizonytalanul éreztem magamat, és többször visszafordultam, mintha attól tartanék, hogy egy nyilat vagy dárdát röpítenek a hátamba. A sovány, bozontos, apró és mégis olyan kitartó lovakon ülő, szedett-vedett ruhájú harcosok rikító festékkel bemázolt arca nem volt túlságosan bizalomkeltő, de Old Death megnyugtatott, hogy nem kell tőlük tartanunk. Beszélgetésbe elegyedett a vezetővel, és megtudott tőle egyet-mást. A főcsapat nem állt meg, amikor ezt az ötven harcost kiküldte a Jó Ember kézrekerítésére. Azt a parancsot kapták, hogy feladatuk elvégzése után vágtassanak a Rio Grande felé, s igyekezzenek a főcsapatot minél előbb utolérni. Fehér Hód Gibsontól megtudta, hogy Winnetou már átjutott a határon, s most a mexikói területen levő apacs falvak harcosait igyekszik összeszedni. A komancsoknak nagyon kellett sietniük, hogy meglepjék az apacsokat, s ne legyen idejük felkészülni. Nekem is sietős volt az ügy: reméltem, hogy Gibsont még ott találom a komancs táborban.

Két óra múlva arra a helyre érkeztünk, ahol kísérőink elváltak a főcsapattól. Már nem voltunk messze a Rio Grandétól, a Sas-hágótól és a Duncan-erődtől, melyet a komancsok igyekeztek elkerülni. Újabb kétórai vágtatás után előbb gyér fűre, majd egyre dúsabb növényzetre bukkantunk. Ez már azt jelentette, hogy a folyónál vagyunk.

- Uff! - sóhajtott a csapatvezető megkönnyebbülten. - Észrevétlenül jutottunk el idáig!

Lassítottunk. Platánok, szilfák, kőrisfák és gumifák közt poroszkálva értük el a folyót. Fehér Hód jól ismerhette a tájat, mert a széles nyom, melyet követtünk - a főcsapat nyoma - szinte nyílegyenesen vezetett ahhoz a helyhez, mely átkelésre alkalmas volt. A Rio Grande itt nagyon széles, de vize nem mély, sőt jókora homokzátonyok álltak ki belőle. Sok jel arra mutatott, hogy a főcsapat itt töltötte az elmúlt éjszakát. Alighanem hajnalban indultak tovább, ugyanakkor, mint mi, de nem vágtathattak olyan gyorsan, mert most már ellenséges területre értek, ahol előőrsre és oldalvédekre van szükség. A folyón is óvatosan keltek át, mint az útjelző faágak mutatták, melyeket az előőrsök tűztek a folyó medrébe, hogy a főcsapat a veszedelmes örvényeket elkerülhesse.

Szerencsésen átjutottunk a folyón, és azon a földsávon folytattuk utunkat, mely a Rio Grande és a Bolsón de Mapimi közt terül el. Az utóbbit legtalálóbban kősivatagnak lehetne nevezni, mert ezerméternyi magasságban elnyúló, teljesen kopár és terméketlen fennsík, melyet kőtörmelék borít, és ledőlt sziklák tesznek járhatatlanná.

Nem győztem csodálni a kis indián lovak kitartását. Elmúlt a dél is, már késő délutánra járt az idő, és még mindig fáradhatatlanul törtettek előre; a két Lange és a néger lova már alig tudott lépést tartani velük. Old Death meg én hálás szívvel gondoltunk a caballeróra, mert most láttuk csak, milyen jól jártunk, amikor "gebéinkért" ezeket a pompás félvad lovakat adta nekünk cserébe.

Már alkonyodott, amikor a nyomok, melyeket követtünk, hirtelen irányt változtattak, és délnyugatra kanyarodtak el. Miért? Valami oka csak lehet!

Kis csapatunk megállt. Old Death leugrott a nyeregből, alaposan megvizsgálta a talajt, aztán észrevételeit így foglalta össze:

- A főcsapat itt rövidebb vagy hosszabb pihenőt tartott. Ezt a szélesen széttaposott nyomok mutatják. De felfedeztem valami érdekesebbet is. A nyomok szerint két lovas érkezett ide külön, egyenesen észak felől, és a komancs sereghez csatlakozott. Lehet, hogy a főcsapat éppen ezért állt meg. De majdnem bizonyos, hogy a két lovas fontos híreket hozott, s ez késztette Fehér Hódot arra, hogy az útirányt megváltoztassa.

Akárhogy történt, mi is délnyugatra kanyarodtunk. A nyomokat figyeltük, amíg be nem sötétedett. Ekkor a lovak felnyerítettek, és élénkebben siettek előre. Alighanem vizet szimatoltak. Néhány perc múlva csakugyan egy folyóhoz érkeztünk. Óriási öröm volt embernek és állatnak egyaránt a hosszú, megerőltető vágtatás után.

Rögtön kiválasztottuk a táborozásra alkalmas helyet. A csapatvezető őrszemeket állított fel, a lovakat megitatták, és mindenki lepihent. Old Death úgy vélte, hogy a Moleros folyónál vagyunk, mely a Duncanerőd mellett ömlik a Rio Grandéba.

- Nem tudom, mi ütött Fehér Hódba, hogy útirányát megváltoztatta - mondta homlokát ráncolva. - Tudja-e, hová kerültünk?

- A Bolsón de Mapimi közelébe.

- Úgy van. Nem sok örömünk lesz benne. Kellemetlenebb terepet el sem tudok képzelni. De ez még a kisebbik baj. Sokkal aggasztóbb az, hogy itt apacs falvak vesznek körül. Északon, a Rio Grande del Norte és a Pecos folyó között sok az apacs település, a Mapimi hegyei közt is apacs törzsek tanyáznak, délnyugatra pedig, amerre tartunk, ugyancsak apacs falvak találhatók. Attól tartok, a komancsok csapdába estek.

- S velük együtt mi is?

- Mi még megússzuk valahogy. Nem vétettünk az apacsok ellen semmit, remélem, nem viselkednek ellenségesen velünk szemben. A legrosszabb esetben felmutatjuk Jó Ember totemjét. De a komancsoknak nem jósolok semmi jót.

- Miért nem figyelmezteti a csapatvezetőt?

- Szóltam már neki, de azt felelte, hogy ne üssem bele az orrom az ő dolgába.

- Goromba fickó!

- Az. És még ostoba is hozzá. No de mindegy, nem segíthetünk rajta! A határon már átjutottunk. De hogy visszajutunk-e még valaha, az a jövő titka. Ez pedig olyan könyv, melyet hiába próbálunk felütni, nem tudjuk elolvasni.