V. "SZÉP NAP"

Amikor visszatértem a pueblóba, most láttam csak, milyen hatalmas épület. A hágcsókon felvezettek a harmadik emeletre. Itt voltak a pueblo legszebb szobái. Itt lakott Incsu Csunna fiával és leányával, s a mi lakásunkat is ezen az emeleten jelölték ki.

Szép nagy szobát kaptam. Ablaka nem volt ugyan, és a világosságot csak az ajtón keresztül kapta, de ez olyan magas és széles volt, hogy a szobába besütött a nap.

Még jóformán körül se néztem, amikor beállított Szép Nap, vagyis Nso Csi. Egy gyönyörűen faragott békepipát nyújtott át nekem, a hozzá való dohánykeverékkel együtt. Mindjárt megtömtem és rágyújtottam.

- Ezt a kalumetet apám küldi neked ajándékba - mondta Nso Csi. - Az agyagot ő maga vágta ki a szent kőbányából, és a fejét én faragtam ki. Még nem volt senkinek a szájában, és ha rágyújtasz, gondolj mindig miránk.

- Nem tudom, hogy köszönjem meg jóságotokat - feleltem. - Nem érdemeltem meg.

- Nagyon is megérdemelted. Többször megmentetted apám és bátyám életét. Ezért szívünkbe zártunk, és a testvérünknek tekintünk, mintha apacsnak születtél volna.

- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen vitéz harcosok befogadnak maguk közé. Igazán szép pipa. Te magad faragtad? Művészi munka. Rendkívül ügyes vagy, Nso Csi.

Dicséretemtől elpirult, és így felelt:

- Tudom, hogy a sápadtarcúak leányai és asszonyai sokkal ügyesebbek, mint mi. Most hozok neked még valamit.

Kiment, és nemsokára pisztolyaimmal tért vissza. A töltényeket is behozta, a késemet is és minden egyebet, ami nem a zsebemben volt, mert a zsebeimet, mint már említettem, sohasem kutatták át. Megköszöntem, és kijelentettem, hogy nem hiányzik semmi.

- Társaim is visszakapják holmijukat? - kérdeztem.

- Igen, mindent. Azt hiszem, már meg is kapták. Incsu Csunna most van náluk.

- És a lovaink?

- Visszakapjátok. Hawkins is az öszvérét, a Maryt.

- A nevét is tudod?

- Igen, sokat mesélt róla. A régi puskájáról is, amelyet Liddynek nevez. Nagyon mókás ember, de kitűnő vadász.

- Azonkívül hűséges jó barát - mondtam. - De szeretnék valamit kérdezni. Ígérd meg, hogy őszintén válaszolsz.

- Nso Csi sohasem hazudik - felelte büszkén.

- A kajováktól elvettetek mindent?

- Természetesen.

- Társaimtól is?

- Tőlük is.

- Akkor az én zsebeimet miért nem motoztátok meg?

- Bátyám, Winnetou parancsolta így.

- De hiszen az ellenségének tekintett!

- Fájt a szíve, hogy nem tekinthetett másnak, sőt...

Nso Csi hirtelen elhallgatott.

- Tudom, mit akartál mondani. Nem elég, hogy ellenségének tartott. Ellenségeinket is becsülhetjük, ha megérdemlik. De Winnetou engem alattomos, hazug embernek tartott, igaz?

- Te mondtad.

- Remélem, most már belátja, hogy tévedett. Engedj meg még egy kérdést. Mi történik Rattlerrel?

- Épp most kötötték a kínzócölöphöz. Lenn a folyónál.

- Milyen kínok várnak rá?

- A legsúlyosabbak - felelte a lány. - A legaljasabb sápadtarcú ez, akivel valaha is dolgunk volt. Minden ok nélkül meggyilkolta a Fehér Atyát, Winnetou tanítóját, az egész apacs nép bölcs tanítómesterét, akit úgy szerettünk és tiszteltünk. Ezért válogatott kínzások közepette fog elpusztulni.

- Micsoda embertelenség!

- Megérdemelte.

- Te is végig tudnád nézni?

- Végig is nézem.

- Te - egy fiatal lány?

Hosszú szempillája eltakarta tekintetét. Egy ideig a földre nézett, aztán rám emelte szemét.

- Csodálkozol rajta?

- Igen. Nem nőknek való látvány.

- Nálatok a nők így gondolkodnak?

- Természetesen.

- Nem mondasz igazat. Vagy legalábbis tévedsz. Ha nálatok egy bűnöst lefejeznek, a sápadtarcú squaw-k nem nézik végig?

- Az régen volt. Most már nincs így.

- Sokat hallottam a ti squaw-jaitokról. Nem olyan gyengéd szívűek, mint mondod. Szenvedni nem szeretnek, de mások szenvedései nem indítják meg őket, akár emberről, akár állatról van szó. Wigwamjaikban madarakat tartanak kalitkában. Tudod-e, mit szenved egy madár, ha szabadságától megfosztják? Winnetou járt a ti városaitokban. Ott volt, amikor egy rabszolgát megkorbácsoltak, és a szép fehér squaw-k mosolyogva nézték. És te még szememre veted, hogy egy elvetemült gyilkos bűnhődését végig akarom nézni!

Eddig úgy ismertem Nso Csit, mint egy szelíd, halk szavú, szép fiatal lányt, de most szenvedélyesen beszélt. Arca lángolt, szeme villámlott. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy most szebb, mint valaha.

- Lehet, hogy igazad van - mondtam. - Menj el, ha akarod. De én is ott leszek, ha apád és bátyád nem tiltja meg.

- Nem fognak örülni neki, de nem tiltják meg. Most már szabad ember vagy, azt teheted, amit akarsz.

Magamra hagyott, és én kis idő múlva kiléptem a széles teraszra. Sam Hawkins ott állt, és nyugodtan pipázott.

- Hallotta, mi készül itt? - kérdeztem.

- Semmi különös - felelte. - Rattlert indián módra kivégzik. Rászolgált.

- Mégiscsak ember! - kiáltottam fel méltatlankodva.

- Nem érdemli meg az ember nevet - felelte. - Közelebb áll az állathoz. Ki tudja, hány gyilkosság szárad a lelkén? Kleki Petra nem vétett neki semmit, mégis megölte.

- Részeg volt.

- Hát aztán? Dühbe gurulok, valahányszor erre hivatkoznak! Ez nem enyhítő körülmény, ahogy mondani szokták, inkább súlyosabb büntetést érdemel. Ön talán futni hagyná, Sir?

- Azt nem mondom - feleltem. - De egy golyó a fejébe éppen elég büntetés.

- Eszébe ne jusson szót emelni az érdekében! - figyelmeztetett Sam. - Az indiánoknak joguk van saját törvényeik szerint ítélkezni fölötte. Le akar menni?

- Le.

- Akkor én is önnel tartok. Csak beszólok előbb Dicknek és Willnek.

Mind a négyen lementünk a Pecos folyóhoz. A kajovák már eltűntek. Ökrös szekerünk még ott állt a helyén. Az apacsok nagy körben álltak fel a közelében, és várták a további eseményeket. A kör közepén megpillantottam Incsu Csunnát és Winnetout. Csakhamar Winnetou is észrevett engem, és felém sietett.

- Fehér testvérem miért nem maradt a pueblóban?

- Hallottam, hogy Rattlert most fogják kivégezni.

- Úgy van - felelte Winnetou.

- Hol van? Nem látom.

- A kocsiban van, áldozata holtteste mellett.

- Milyen halál vár rá?

- Amilyet megérdemel.

- Nem akarok az életéért könyörögni - mondtam. - Csak annyit kérek, hogy gyorsan végezzenek vele.

Winnetou arca elsötétült.

- Jó, hogy kérésedet nem hallotta más, csak én - felelte. - Harcosaim megvetnének érte.

- Tangua is vétett ellenetek, mégis megkegyelmeztetek neki.

- Tangua megbánta, amit tett - mondta Winnetou.

- És ha Rattler is megbánná?

- Soha! De ellened is vétett. Ha bocsánatot kér tőled, megrövidítem szenvedéseit. Old Shatterhand az egyetlen, akinek a kedvéért még ezt is megteszem. Mindjárt beszélhetsz vele. Oda nézz!

A kocsi ponyváját felhajtották. Hosszú, koporsószerű ládát emeltek le róla. A ládán egy ember feküdt, erősen odakötözve.

- Ez a koporsó - mondta Sam Hawkins, aki közben odasomfordált hozzám. - Vályúszerűen kiégetett fatörzsekből állították össze, és nedves bőrökkel vonták be. Amikor a bőrök megszáradtak, annyira összezsugorodtak, hogy légmentesen elzárták a koporsót. Vajon hova viszik?

Ezen a parton, néhány száz lépésnyire tőlünk, magányos szikla emelkedett a magasba. A szikla körül nagy kövek hevertek. Ehhez a sziklához vitték a koporsót, a reá kötözött Rattlerrel együtt. A koporsót felállították, és a sziklához támasztották. Így Rattler is álló helyzetbe került. Az indiánok most a szikla előtt sorakoztak fel, nagy félkörben, férfiak, asszonyok és gyerekek egyaránt. Nagy, várakozásteljes csend következett.

Incsu Csunna a kör közepébe lépett, és beszélni kezdett. Az indiánok képekben gazdag nyelvén emlékezett meg Kleki Petra érdemeiről. Azután Rattlerre mutatott, és kijelentette, hogy büntetése nem lehet más, mint lassú kínhalál. Láttam, hogy Winnetou halkan mond neki valamit. A törzsfőnök haragosan megrázta fejét. Winnetou tovább suttogott a fülébe, és Incsu Csunna végül beleegyezően bólintott. Úgy láttam, nagyon nehezen adta beleegyezését ahhoz, amit fia kért. Winnetou intett, hogy jöjjek közelebb.

Rattler szétvetett lábakkal állt a koporsó előtt. Kezét hátraszíjazták, és lábát is a koporsóhoz kötötték. Szájában pecek volt. Amikor odaértem, Incsu Csunna kivette Rattler szájából a pecket, és így szólt:

- Szelki Lata beszélni akar a gyilkossal. Ám legyen!

Rattler látta, hogy szabadon járok-kelek, és tudhatta, hogy megbarátkoztam az apacsokkal. Azt hittem, könyörögni fog nekem, hogy szóljak egy jó szót az érdekében. De eszébe se jutott megalázkodni. Mihelyt kivették szájából a pecket, dühösen rám förmedt:

- Mit akarsz tőlem? Takarodj innen! Semmi beszédem veled!

- Nézze, Mr. Rattler - mondtam türelmesen -, a halál küszöbén áll. Ezen nem lehet változtatni. De...

- Ne ugass! - sziszegte szavamba vágva, és le akart köpni, de ez nem sikerült neki, mert a fejét nem tudta előrehajtani.

- Ha meg is kell halni - folytattam -, nem mindegy, hogy hal meg az ember. Winnetou megígérte, hogy gyors halála lesz, de csak egy feltétellel.

Azt vártam, hogy kapva kap a lehetőségen, és megkérdezi, milyen feltételről van szó. De nem kérdezett semmit, hanem olyan káromkodásban tört ki, mely nem tűr nyomdafestéket. Most én szakítottam félbe.

- A feltétel az, hogy bocsánatot kérjen tőlem - mondtam.

- Bocsánatot? Tőled, te kutya? Inkább leharapom a nyelvemet! Eredj a pokolba! - ordította.

- Gondolja meg, Rattler! - figyelmeztettem utoljára.

- Még mindig itt vagy? Hogy a pofádba vágnék, ha nem lennék megkötözve!

Winnetou arcán undorodás tükröződött. Megfogta karomat, és félrevont.

- Kár volt fáradoznod - mondta. - Aljas fickó ez, hitványsága határtalan.

Még mindig mentegetni próbáltam.

- Meg kell hagyni, bátran viselkedik - mondtam.

- Ez bátorság? - felelte Winnetou megvetően. - Csak a vak düh beszél belőle! Mindjárt jajgatni fog, meglátod.

A borzalmas színjáték hamarosan megkezdődött. Incsu Csunna parancsára néhány fiatal harcos lépett elő, késsel a kezében. Szembeálltak Rattlerrel, körülbelül tizenöt lépésnyire tőle. Késsel dobálták, de vigyáztak, hogy ne találják el. Az első kés Rattler lábától jobbra fúródott a koporsóba, a másik a lábától balra, de egészen közel hozzá. Így folytatták, amíg Rattler két lábát körül nem rajzolták késekkel.

Rattler eddig egykedvűséget mímelt. De most a kések már egyre magasabban röpködtek. Láttam már, mi a céljuk. Rattler testének körvonalait éles pengékkel akarták bekeretezni.

A felsőtestét is kések közé szorították, végül az egész fejét kések vették körül, s már nem is maradt hely több kés számára.

Ekkor sorra kihúzták a késeket. Ez csak az előjáték volt, és fiatal harcosokra bízták, akik most megmutatták, hogy mit tanultak. Valamennyien elsajátították már a nyugodt célzást és a biztos dobást. Incsu Csunna intésére visszatértek a helyükre, és leültek a földre.

Most idősebb harcosok léptek elő, akiket a törzsfőnök előre kijelölt; ők harminc lépés távolságról dobtak. Amikor az első felállt, Incsu Csunna Rattler jobb felső karjára mutatott, s csak ennyit mondott:

- Ide!

Süvítve repült a kés, és pontosan célba talált. A harcosoknak gondjuk volt rá, hogy a többi sebesülés se legyen halálos, mert különben megrövidítette volna a büntetést.

Rattler, úgy látszik, eddig nem is hitte el, hogy az apacsok beváltják fenyegetésüket. Most olyan jajveszékelésben tört ki, hogy rossz volt hallgatni. A nézők gúnykiáltásokkal fejezték ki megvetésüket. Egy indián, ha a kínzócölöpre kerül, egészen másképp viselkedik. A világért sem árulja el félelmét vagy fájdalmát. Úgy tesz, mintha nem érezne semmit, és szidalmakkal árasztja el kivégzőit. Ha így hal meg, hősnek tekintik, és indián pompával temetik el. A gyávát, aki jajgat kínjában, vagy esetleg kegyelemért könyörög, lenézik, és megvetéssel illetik. Rendszerint nem is érdemesítik arra, hogy tovább foglalkozzanak vele. Harcos számára ez szinte szégyen. Kivégzését az asszonyokra vagy a gyerekekre bízzák.

Rattler is gyáván viselkedett. Sebei tulajdonképpen jelentéktelenek voltak, és nem okoztak elviselhetetlen fájdalmat. Mégis úgy jajveszékelt, mintha nem bírná tovább. Incsu Csunna rámordult:

- Hagyd már abba, te görény! Azt hiszem, harcosaink már nem is méltatnak arra, hogy késüket véreddel bemocskolják.

A harcosokhoz fordult és megkérdezte:

- Ki akar még ezen a gyáva gyilkoson bosszút állni?

Senki sem jelentkezett.

- Uff! - mondta a törzsfőnök. - Nem is méltó rá, hogy egy apacs harcos ölje meg. Ezt majd a gyerekekre bízzuk. Vágjátok le a szíjait!

Két fiú ugrott elő, és levágták Rattlert a koporsóról.

- Kössétek hátra a kezeit! - parancsolta Incsu Csunna.

A két fiú egyike sem volt tízévesnél idősebb. Villámgyorsan hátrakötötték a gyilkos kezét. Rattler nem mert ellenkezni.

- Lökjétek a vízbe! - hangzott a következő parancs. - Ha eléri a túlsó partot, fusson, amerre lát.

Rattler elkurjantotta magát örömében. A két fiú a part szélére vezette, és betaszította a vízbe. Még annyi becsületérzése sem volt, hogy előbb vesse magát a folyóba. Előbb alámerült, de csakhamar felbukkant, és a hátára feküdt, úgy igyekezett átúszni a túlsó partra. Nem volt könnyű hátrakötött kezekkel, de nem volt lehetetlen. Mivel lába szabad volt, tovább tudta rúgni magát a vízben.

Csodálkoztam. Csak nem engedik meg neki, hogy elérje a túlsó partot? Ezt magam sem kívántam. Igazán megérdemelte a halált. Ha elszabadul, ki tudja, miféle bűnöket fog még elkövetni? A két fiú mozdulatlanul állt a parton, csak a szemükkel figyelték a gyilkost.

- Golyót a fejébe! - parancsolta Incsu Csunna.

A gyerekek oda szaladtak, ahová a harcosok lerakták fegyvereiket. Egy-egy puskát kaptak fel, és visszasiettek a partra. Kiderült, hogy egészen jól értenek már a fegyverhez.

Sportnak tekintették a dolgot. Még nem lőttek, azt akarták, hogy feladatuk nehezebb legyen. Rattler már-már elérte a túlsó partot, amikor a fiúk kamaszosan éles rikoltással elsütötték puskájukat. Mindkettő eltalálta Rattler fejét. Az úszó test abban a pillanatban alábukott.

Az indiánok diadalordítással szokták kísérni ellenségük halálát. De most egyetlen hang sem hallatszott. A gyáva fickót még arra sem érdemesítették, hogy utána nézzenek, vajon kivetette-e hulláját a víz. Hátha csak megsebesült, és valahogy még kikecmereg a partra? Még ezzel sem törődtek.

Incsu Csunna hozzám lépett, és így szólt:

- Ez a sápadtarcú nem rettent vissza semmiféle gazságtól, de amikor az ő bőréről volt szó, jajgatott, mint egy gyerek.

- Igen - feleltem. - Amikor láttam, restelltem, hogy én is fehér vagyok.

- Félreértesz - mondta a törzsfőnök. - Nem akartalak megsérteni. Egyik nép sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Mindenütt vannak bátrak és gyávák, hősök és gazemberek. De nem is erről akartam beszélni veled. Most pedig eltemetjük Kleki Petrát. Veled beszélt utoljára. Mit mondott neked?

- Hogy szeressem Winnetout, mint a testvéremet. Hogy legyek hű barátja, és vigyázzak rá. Megígértem, hogy így lesz.

- Meg is tetted - bólintott Incsu Csunna.

- Részt vehetek a temetésén?

- Éppen arra akartalak kérni - felelte. - Gyere velem.

Közben Winnetou felügyelete alatt megásták a sírt a szikla tövében, és csak a törzsfőnököt várták, hogy a koporsót a sírba helyezzék. Különös szertartás kezdődött, mely legalább egy óra hosszat tartott.

Lehajtott fővel hallgattam az egyhangú gyászdalokat, melyeknek halk, elnyújtott moraját időnként az öregasszonyok hangos jajongása váltotta fel. A gyászoló tömegben egy különös figura bukkant fel. Arcát és alakját egészen eltakarta hosszú, bő, csuklyás köpönyege, melyet mindenféle ábrákkal aggatott tele. Ez a "javasember" volt, a törzs sámánja, táltosa, varázslója. Fura mozdulatokkal körülugrálta és körültáncolta a koporsót.

Nemsokára megpillantottam Nso Csit. Két szépen égetett agyagcsészét hozott a pueblóból, és a folyónál vízzel töltötte meg. Azután felénk közeledett, és a két vízzel telt csészét a koporsóra tette. Hogy miért, azt csak később tudtam meg. Incsu Csunna felemelte kezét, mire a gyászének elhallgatott. A varázsló lekuporodott a földre. A törzsfőnök a koporsóhoz lépett, és messze csengő, ünnepélyes hangon beszélni kezdett:

- A nap reggel keleten felkel, és este nyugaton leáldozik. Az erdő tavasszal zöldellni kezd, és ősszel hosszú téli álmára készülődik. Nem így van-e az emberrel is?

- Uff! - morajlott a válasz körös-körül.

- Az ember felkel, mint a nap, és útja végén sírjába hanyatlik. Az embernek is van tavasza, nyara, ősze és tele. A Nagy Szellem rendelte így, és akaratában meg kell nyugodni. De ha már délután elsötétül az ég, ha már ősszel fagy dermeszti meg a lombokat, ha az ember élete túl korán megszakad - akkor meg kell kérdeznünk: miért történt ez így?

Ezután részletesen elmondta Kleki Petra halálának körülményeit. Orvul ölték meg, gyilkosa úgy csapott le rá, mint ragadozó madár az áldozatára. Utolsó percéig hű maradt az apacs néphez, melynek felemelkedésén munkálkodott. A Nagy Szellem éppen akkor vezérelt útjába egy másik sápadtarcút, aki éppen olyan igazságos szívű, mint ő. Megígérte a haldoklónak, hogy folytatja munkáját, és hű barátja lesz Winnetounak. Bátor harcos, és nem olyan, mint a többi sápadtarcú, aki az indiánok kifosztására és elpusztítására törekszik. Szelki Lata azt akarja, hogy az indián nemzetek békességben éljenek egymással, és a sápadtarcúakkal is, ha lehet. Ezért Kleki Petra utódjának tekintjük - mondta Incsu Csunna.

- Elhatároztam, hogy fiammá fogadom, és ezentúl Winnetou testvére lesz, ha ti is így akarjátok - tette hozzá.

- Uff! Uff! Uff! - hangzott a viharos helyeslés.

Incsu Csunna intésére a koporsó mellé álltam, és Winnetou szemben állt velem, a koporsó másik oldalánál. Mindketten felgyűrtük zekénket bal karunkon. Incsu Csunna kése hegyével egy kis sebet ejtett Winnetou karján, és a kiszivárgó vérből néhány cseppet fogott fel az egyik vízzel telt csészében. A másik csészébe hasonló módon az én véremet cseppentette.

- Mától kezdve testvérek vagytok, és úgy vigyázzatok egymásra, ahogy jó testvérekhez illik. Ennek jeléül igyátok meg egymás vérét.

Egyszerre ittuk ki a csészéket. A Pecos folyó vize friss és üdítő. Meg sem lehetett érezni benne azt a pár csepp vért. Incsu Csunna megszorította kezemet, és így szólt:

- Most már nemcsak az én fiam vagy, hanem az egész apacs nép fia és harcosa. Még sok bátor és igazságos tettet várunk tőled. Hírneved eljut majd a többi indián nemzethez is, és valamennyien úgy tisztelnek majd, mint az apacsok törzsfőnökét.

Lelkes kiáltások erősítették meg ezt a kijelentést. A vérszerződés alapján közfelkiáltással törzsfőnökké választottak. A legnagyobb törzsfőnök természetesen Incsu Csunna maradt, de egyenrangúnak ismertek el fiával, Winnetouval. Bizalmuk és barátságuk megható volt, a szertartástól is megilletődtem egy kicsit, mégis mosolyogtam magamban, amint törzsfőnöki rangomra gondoltam. Nemrég még szegény házitanító voltam Saint Louisban, aztán elszegődtem geodétának, most meg az apacsok fiatalabb törzsfőnöke vagyok. Csodás pályafutás, mondhatom! De hozzá kell tennem azt is, hogy nem egy indián sokkal jobban tetszett nekem, mint azok a fehérek, akikkel az utóbbi hónapokban dolgom volt.

A koporsót leeresztették a mély sírgödörbe, és behantolták. Tetejét kirakták a már előzőleg odahordott nagy kövekkel, hogy a sír hosszú ideig felismerhető legyen. Újabb gyászdalok következtek, és a temetés véget ért. Visszatértünk a pueblóba, ahol a nálunk szokásos halotti torhoz hasonló ebédre került a sor. A harcosok és családjaik kisebb-nagyobb csoportokban ültek a lakomához. Engem Incsu Csunna otthonába hívtak meg.

A törzsfőnök a pueblo harmadik emeletének legszebb szobájában lakott. Egyszerű berendezésű, tágas szoba volt ez, de falait ritka szép indián fegyvergyűjtemény díszítette. Minket Nso Csi szolgált ki, és az ebédet is ő készítette el. Alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy kitűnően ért az indián ételek elkészítéséhez. Az ebéd csendben folyt le, mindenki gondolataiba mélyedt. Illőnek tartottam, hogy hamarosan elbúcsúzzam, és saját szobámba térjek vissza.

Winnetou utánam jött, és a teraszon karon fogott.

- Fehér testvérem nyugovóra tér - kérdezte -, vagy sétálna velem egyet?

- Egy kis séta nekem is jólesnék - feleltem.

Utunk a folyó partjára vezetett. Megkérdeztem Winnetout, vajon az egész apacs törzs a pueblóban lakik-e. Megmagyarázta, hogy a pueblo, akármilyen nagy is, csak a törzs kis részét tudja befogadni. Itt laknak a vezetők és a legkiválóbb harcosok családjukkal együtt; innen indulnak el harcba vagy vadászatra; ez a törzs életének központja, de az apacsok zöme a közeli falvakban és kisebb telepeken lakik. Megmagyarázta azt is, hogy az apacs törzs sok ágra oszlik, és mindegyiknek külön főnöke van, de valamennyien Incsu Csunnának engedelmeskednek. Még a navahók is, bár nem tartoznak az apacsokhoz, többnyire Incsu Csunna parancsait követik.

- Mától kezdve én is az apacsokhoz tartozom - mondtam. - Büszke vagyok rá. De mi lesz a társaimmal?

- Őket nem fogadhatjuk be a törzsbe, mert ez csak egészen kivételes esetekben lehetséges - felelte Winnetou. - De ne aggódj derék társaidért, őket is barátainknak és szövetségeseinknek tekintjük. Holnap elszívjuk velük a békepipát.

- Nálunk ez nem szokás - mondtam mosolyogva. - Mi beérjük egy kézszorítással is.

- Tudom - felelte Winnetou gúnyosan. - A fehérek mind testvérek. Folyton a szeretetről beszélnek, de viselkedésük mást árul el.

Kénytelen voltam igazat adni neki. Ekkor Winnetou váratlanul a következő kérdést intézte hozzám:

- Fehér testvérem miért hagyta el a hazáját?

Az indiánok sokkal tapintatosabbak, semhogy ilyesmit kérdezzenek. Winnetou megtehette, mert testvérévé fogadott, és érthető, ha mindent szeretett volna tudni rólam. Nem kíváncsiságból vallatott mégsem - komolyabb oka lehetett rá.

- Szerencsét próbálni, ez volt a célom - feleltem.

- És mit neveztek ti szerencsének? Csak nem a pénzt, a gazdagságot?

- Bizony azt - bólintottam kissé szégyenkezve.

Winnetou eddig karon fogott, de most elengedte a karomat. Kínos csend következett. Lopva arcára néztem - csalódás tükröződött rajta.

- Olyan fontos nálatok a pénz? - kérdezte kis idő múlva.

- Igen, minden a pénz körül forog - ismertem be.

- És te is... azért csatlakoztál a... földrablókhoz? - kérdezte szaggatottan, mintha minden szó fájdalmat okozna neki.

- Nálunk mindenki azt a nézetet vallja, hogy a boldogság elsősorban pénz - magyaráztam neki.

- És te is elhiszed ezt? Rettenetes tévedés! Az arany az indiánokat boldogtalanná tette. Az arany csődítette ide a sápadtarcúakat, akik lassanként kiszorítanak minket ősi földünkről. Az arany az oka, ha az indián nemzetek elpusztulnak. Ne mondd, hogy az arany a boldogság!

- Nem is úgy értettem - feleltem. - Tudom, hogy az egészség, a bölcsesség, a becsület és a barátság többet ér.

- Uff, uff! - kiáltott fel Winnetou. - Örülök, hogy így gondolod. De akkor miért említetted a pénzt?

Megmagyaráztam neki, hogy nálunk a vad, a hal, a gyümölcs nem mindenkié, s a legtöbb ember abból él, hogy másnak dolgozik - pénzért. Ha nem keres pénzt, éhen halhat. Ezért nem éreztem jól magamat a saját hazámban. Ezért keltem át a tengeren, és jöttem ide. Ezért lettem földmérő.

- És sok pénzt kaptál érte? - kérdezte.

- Egyelőre csak egy kis előleget kaptam és ruhát, felszerelést - feleltem. - De ha a munka elkészül, nagyobb összeget kapok.

- És ha nem készül el?

- Nem tudom, akkor mi lesz.

Winnetou sokáig hallgatott, majd így szólt:

- Sajnálom, hogy kárt okoztunk neked. Még sok van hátra a munkából?

- Ezt a részt néhány nap alatt befejeztük volna.

- Uff! Ha már akkor úgy ismerlek, mint most, akkor csak egy héttel később támadtuk volna meg a kajovákat.

- Amikor már befejeztük... a földrablást? - kérdeztem kissé megbántottan.

- Ezt csak úgy mondtam - felelte. - Tulajdonképpen nem is kezdted el a földrablást, hiszen csak mértél és rajzoltál. A földrablás akkor kezdődik el, ha jönnek a sápadtarcú munkások, és megépítik a tűzparipa útját. Erre azonban sohasem kerül sor!

Hirtelen eszembe jutott valami.

- Mi lett a műszereinkkel? - kérdeztem.

- Harcosaim össze akarták törni, de én nem engedtem - felelte Winnetou. - Nem jártam a sápadtarcúak iskoláiba, de tudom, hogy az ilyen finom szerszámok nagyon értékesek. Ezért megparancsoltam, hogy gondosan rakják félre őket. Így is történt. Visszakapod mindet - sértetlenül.

- Örülök neki - mondtam. - De a földmérő munkát nem folytatom többé.

- Akkor elveszíted a pénzedet, amit az eddigi munkáddal kerestél.

- Nem egészen. Mert a rajzokról másolatot készítettem. Itt vannak nálam, a zsebemben - mondtam, és a bádogdobozra ütöttem.

- Uff, uff! - kiáltott fel Winnetou.

Ez a kiáltás örömét fejezte ki, de csodálkozó elismerését is, mely óvatosságomnak, körültekintő okosságomnak szólt.

Visszatértünk a pueblóba. Már hosszú idő óta nem aludtam olyan jól, mint ezen az éjszakán. Másnap Hawkins, Stone és Parker került az események középpontjába. Nagy ünnepség közepette elszívták velük a békepipát. Mint ilyenkor mindig, hosszú beszédekre került sor. A szónoklatokra Sam válaszolt a maga mókás módján. Csodálkozásomra az indiánok nagyon jól megértették tréfáit, és harsogó kacagással fogadták. Este én láttam vendégül társaimat a saját szobámban. Vidám és kötekedő beszélgetéssel csaptuk agyon az időt éjfélig.

A következő napon visszaérkeztek a felderítők, akiket a kajovák után küldtek. Jó darabon követték a kajovákat, s most jelentették, hogy nem észleltek semmi gyanúsat. Az egész társaság visszatért faluiba - ezúttal, úgy látszik, nem forralnak semmi rosszat.

Az idillikus béke időszaka következett. Sam, Dick és Will alaposan kiélvezte az apacsok vendégszeretetét, és mindnyájan átengedtük magunkat a jól megérdemelt pihenésnek. Sam egyetlen foglalatossága abban állt, hogy minden reggel elnyargalt Maryje hátán az erdőbe. Nem akarta, hogy a nagyszerű öszvér elfelejtse, amit tud, sőt igyekezett idomítását még jobban tökéletesíteni.

Én sem hevertem sokáig tétlenül a medvebőrömön. Winnetou elhatározta, hogy "indián kiképzésben" részesít. Mindennap kilovagoltunk, és sokszor csak este jöttünk haza. Egész nap gyakorolnom kellett magamat mindenben, amit egy jó vadásznak és jó harcosnak tudnia kell. Kúsztunk-másztunk az erdőben, és Winnetou megmutatta nekem, hogy lehet az ellenséget észrevétlenül megközelíteni, és terveit kikémlelni. Néha elszakadt tőlem, és azt a feladatot szabta ki rám, hogy keressem meg. Bámulatos ügyességgel tüntette el a nyomait, és ugyancsak meg kellett erőltetnem magamat, hogy felkutassam. Hányszor bújt el a sűrű bozótba, vagy állt nyakig a Pecos vizében, a partról kihajló bokrok rejtekében! Mosolyogva figyelte, hogy megyek el mellette, anélkül, hogy észrevenném. Figyelmeztetett hibáimra, és saját példáján mutatta meg, hogy kell viselkednem - mit kell tennem, és mit nem szabad tennem. Kiváló gyakorlati oktatás volt, és olyan kedvét lelte benne, hogy én is örömmel tanultam tőle. Sohasem dicsért meg, de olyan szó sem hagyta el az ajkát, amit dorgálásnak lehetne nevezni. Művész volt mindenben, amit az indián élet megkövetel, de művésze volt a tanításnak is.

Kirándulásainkról néha olyan fáradtan jöttem haza, hogy már mozdulni sem tudtam. Másnap könnyebb gyakorlat következett, de akkor Winnetou nyelvórákat adott nekem. Azt akarta, minél előbb sajátítsam el az apacsok nyelvét, amelyből már sokat értettem. Tulajdonképpen két tanárom és egy tanárnőm volt, mert oktatásomban részt vett Incsu Csunna és Nso Csi is. Az apacs nyelvnek több változata van, és mindegyikük egy másik törzs nyelvjárására oktatott. Szerencsére a különböző apacs törzsek nyelve meglehetősen hasonló, és a szókincsük sem túlságosan nagy. Így aztán elég gyorsan haladtam.

Néha megesett, hogy kirándulásunkra Nso Csi is elkísért bennünket. Szemmel láthatóan örült, ha feladatomat jól oldottam meg.

Egyszer mélyen jártunk az erdőben, és Winnetou felszólított, hogy váljak el tőlük, de negyedóra múlva legyek megint ugyanezen a helyen. Ők már nem lesznek itt, és az lesz a feladatom, hogy keressem meg Nso Csit, aki közben elbújik. Jó darabot sétáltam, és a kitűzött időben visszatértem arra a helyre, ahonnan kiindultam. Winnetou és Nso Csi nyomai is innen indultak ki - eleinte elég könnyű volt megtalálni és követni őket. Ám egyszerre csak elvesztettem az indián lány lábnyomait. Tudtam, hogy rendkívül könnyű járása van, de a talaj olyan puha volt, hogy a legkönnyebb nyom is tisztán kirajzolódott rajta. Ám hiába hajlongtam, hiába meresztgettem a szememet, egyetlen elgörbült fűszálat sem tudtam felfedezni. A talaj nemcsak puha volt, de sűrű és érzékeny moha is borította. Winnetou nyomait könnyűszerrel megtaláltam, de a húgáét nem. Csakhogy nekem éppen a húgát kellett megkeresnem. Winnetou bizonyára a közelben bujkál, és láthatatlanul figyeli, miféle hibát vagy mulasztást követek el.

Nagy körben újra megvizsgáltam a talajt, de nem találtam semmit, ami segítségemre lehetett volna. Nem tudtam megérteni. Innen nem mehetett tovább senki anélkül, hogy a puha moha el ne árulja lábnyomait. Elég, ha csak megérinti a mokasszinjával, akármilyen könnyen lépked is.

Megérinti? Hopp! Hátha Nso Csi lába meg sem érintette ezt a mohlepte talajt?

Harmadszor is megvizsgáltam Winnetou nyomait. Észrevettem, hogy egy bizonyos ponttól kezdve mélyebbek, mint addig. Lehetséges-e, hogy karjába vette a húgát, és úgy vitte tovább? Hiszen említette, hogy a feladat nehéz lesz. De abban a pillanatban, amint a kulcsára ráeszméltem, már egyáltalában nem volt nehéz.

Feltevésem szerint azért mélyedt lába erősebben a talajba, mert Nso Csi súlya is ránehezedett. Most már csak az volt hátra, hogy a karcsú indián lány nyomait is felfedezzem. Persze nem a földön kellett keresnem, hanem valahol a levegőben.

Amíg Winnetou egyedül járta az erdőt, két karja szabad volt, és könnyen elháríthatta útjából az ágakat és indákat. Amikor már a lányt is cipelte, nem vigyázhatott arra, hogy egy-egy ágat le ne törjön. Így hát lábnyomait követve, nem az ösvényt figyeltem, hanem a bokrokat és ágakat. Nso Csi nem gondolt rá, hogy bármit is félretoljon útjából. Itt is, ott is sérült ágakra akadtam vagy leszakított lombokra, amelyek igazolták feltevésemet.

A nyomok nyílegyenesen egy kis tisztásra vezettek, és a tisztáson is keresztül. Bizonyára mindketten ott lapulnak most a tisztáson túl, a sűrű bozótban. Egyenesen átvághattam volna a tisztáson, de meg akartam lepni őket. Ezért megkerültem a tisztást, persze óvatosan és nesztelenül, mindig a bokroktól eltakartan. Amikor a tisztás túlsó oldalára értem, megint a talajt vizsgálgattam. Winnetou nyomait nem találtam sehol. Tehát nem ment tovább, hanem húgával együtt itt bújt el a közelben. Lefeküdtem a földre, és nesztelenül kúsztam tovább, nagy félkörben. Nyomokra nem akadtam sehol. Egészen biztos tehát, hogy ott lapulnak a tisztás szélén, pontosan azon a helyen, ahol a tisztáson átvágó nyomok véget érnek.

Halkan, nagyon óvatosan közelebb kúsztam. Még egy nesztelen mozdulat, és már meg is pillantottam őket. Egymáshoz simulva kuporogtak egy bokorban, háttal nekem, ami egészen természetes, hiszen a másik oldalról, a tisztás felől várták közeledésemet. Suttogva beszélgettek - szavaikat hallottam, de nem értettem.

Örültem, hogy sikerült meglepnem őket, és még tovább kúsztam. Most már olyan közel voltam hozzájuk, hogy akár a kezemmel is elérhettem őket. Ekkor meghallottam Winnetou hangját.

- Menjek érte? - kérdezte.

- Nem - felelte Nso Csi. - Talán még megtalál minket.

- Kis húgom téved. A feladat túlságosan nehéz. Szeme minden nyomot felfedez. De most a gondolatomat kellett volna kitalálnia, és ezt még nem tanulta meg.

- Várjunk még egy kicsit - suttogta Nso Csi.

- Igen, a gondolatomat - ismételte Winnetou - meg a tiédet. És mindnyájunk kívánságát.

Miféle kívánságról beszél? - kérdeztem magamban. - Hiszen mindent megtennék érte és a családjáért!

- Nem lehetne megkérdezni? - súgta a lány.

- Nem - jelentette ki Winnetou határozottan.

- Miért? Hiszen én a legnagyobb apacs törzsfőnök leánya vagyok!

- Éppen azért. Minden apacs harcos boldog lenne, ha olyan lányt vihetne a wigwamjába, mint Nso Csi. De Old Shatterhand másképpen érez.

- Honnan tudja Winnetou, ha nem kérdezte meg tőle?

- Tudom, mert ismerem. Ha squaw-t választana magának, az nem lenne indián lány, akármilyen szép is.

- Talán már választott magának a sápadtarcú lányok közül?

- Nem hiszem. De ha választ valakit, annak nagyon kiváló lánynak kell lennie.

- És én nem vagyok az?

- Igen, de csak az indián lányok közt. Megtanultál mindent, amit egy indián lánynak tudnia kell. De nem ismered a sápadtarcúak életét és szokásait. Sokat, nagyon sokat kellene még tanulnod, hogy köztük is első légy.

Nso Csi lehajtotta fejét, és hallgatott. Winnetou megsimogatta az arcát, és így folytatta:

- Tudom, hogy fáj, amit mondok, de Winnetou nem hazudik, még kíméletességből sem. Kívánságod nem teljesülhet. Hacsak...

Nso Csi hirtelen felkapta a fejét.

- Mégis van rá mód? - kérdezte.

- Talán. Ha elmennél a sápadtarcúak városába.

- Minek?

- Hogy megtanuld mindazt, amit a sápadtarcúak leányai tanulnak. Mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy Old Shatterhand úgy érezze, méltó vagy hozzá.

- Akkor elmegyek, minél előbb! Beszélj apánkkal, Winnetou! Kérd meg, hogy engedjen el. Mert ha nem egyezik bele, akkor én...

A többit nem hallottam, mert gyorsan visszahúzódtam a sűrű bozótba. Mélységesen szégyenkeztem, hogy beszélgetésüket kihallgattam. Ezt nem szabad megtudniuk soha! Csak sikerülne észrevétlenül eltűnnöm! A legkisebb zörej elárulhatná, hogy titkukat kilestem. És akkor egy napig sem maradhatnék tovább a körükben.

Olyan óvatosan kúsztam vissza, mintha az életemről lenne szó. Amikor elértem a kellő távolságot, felálltam, és gyorsan megkerültem a tisztást. Fellélegzettem, amikor újra ott voltam, ahol a nyomok a tisztásba vezettek. Most már nyugodtan előléptem, és így kiáltottam:

- Winnetou testvérem itt van?

Senki nem válaszolt.

- Tudom, hogy odaát van - folytattam. - Ott bujkál a bokrok közt! Észrevettem!

Ekkor megreccsentek az ágak, és felbukkant Winnetou, de csak egyedül.

- Fehér testvérem megtalálta Nso Csit? - kérdezte.

- Tudom, hol van - feleltem.

- Hol?

- Ahova a nyomai vezetnek.

- Nem láthattad a nyomait.

- De igen. Ha nem is a földön, de magasabban. A letöredezett ágak elárulták, merre vitted.

- Hogy jutott eszedbe az ágakat vizsgálni?

- A lábnyomaid vezettek rá. Erősebben mélyedtek a földbe, és ebből mindent kitaláltam. Mutassam meg, hol van Nso Csi?

Nem volt rá szükség. Nso Csi kilépett a bokrok közül, és örvendező hangon mondta bátyjának:

- Látod, hogy megtalált? Igazam volt, ugye?

- Igen, húgom, igazad volt - felelte Winnetou. - Most már elhiszem, hogy Old Shatterhand nemcsak a nyomokat tudja követni, hanem a gondolatokat is. Mindent tud - nincs mit tanulnia többet.

- Winnetou testvérem dicséretét nem érdemeltem meg - feleltem. - Még sokat, nagyon sokat tanulhatok tőle.

Ez volt az első eset, hogy Winnetou megdicsérte ügyességemet. Jobban megörültem neki, mint annak idején az iskolában tanáraim dicséretének.

Este Winnetou beállított a szobámba, karján egy gyönyörű indián vadászzekével. Fehérre cserzett bőrből készült, és piros hímzések díszítették.

- Ezt a ruhát Nso Csi készítette neked. A régi ruhád már nem méltó Old Shatterhandhez.

Ebben igaza volt. A ruhám még az indiánok szemében is túlságosan elviselt volt. Európai városban csavargónak néztek volna. De elfogadhatok-e Nso Csitól ajándékot? Winnetou, mintha kitalálta volna gondolatomat, megkérdezte:

- Sápadtarcú férfinak tilos egy squaw-tól ajándékot elfogadnia?

- Igen - feleltem -, hacsak nem saját squaw-ja vagy a rokona.

- Te a testvérem vagy, tehát Nso Csi a rokonod. Különben is az én ajándékom ez, csak a húgom készítette el.

Másnap felpróbáltam a zekét, úgy feszült rajtam, mintha rám öntötték volna. Megint megdicsértem Nso Csit ügyességéért. Boldogan hallgatta elismerő szavaimat.

Délben a törzsfőnök vendége voltam. Ebéd után Winnetou és a húga visszavonult, és magamra maradtam Incsu Csunnával. Mindenféléről beszélgettünk. Úgy vettem észre, vizsgáztatni akar. Elmesélte, hogy többször látta már a barátomat, Sam Hawkinst, amint egy fiatal özvegyasszonnyal sétálgatott. Végül még elveszi feleségül. Mi a véleménye Old Shatterhandnek egy ilyen házasságról? Helytelennek tartja?

- Egyáltalán nem - feleltem. - Ha szeretik és megértik egymást, nagyon boldogok lehetnek.

- Tehát fehér testvérem is megtenné, hogy egy indián lányt válasszon squaw-jának?

Nem akartam megbántani - inkább kitérő választ adtam.

- Ezt nem lehet előre elhatározni. A szív dönti el. Ha egyszer megszólalna a szívem, nem nézném, hogy akihez vonzódik, milyen néphez tartozik. A Nagy Szellem minden embert egyenlőnek teremtett. Akik összeillenek, előbb vagy utóbb megtalálják egymást.

- Uff! Úgy van, ahogy mondod. Old Shatterhand mindig helyesen beszél!

Ezzel befejeztük a témát, és úgy éreztem, elég jól kivágtam magam. Nso Csit nagyon kedves teremtésnek tartottam, s szívből minden jót kívántam neki. Megérdemli, hogy a legbátrabb, legbecsületesebb apacs harcos felesége legyen. Ám én nem azért jöttem a Vadnyugatra, hogy egy indián feleségre tegyek szert. Még fehér asszonyra sem gondoltam. A házasság egyelőre egyáltalán nem tartozott a terveim közé.

Ebéd után Incsu Csunna levezetett az első emeletre, ahol még sohasem voltam. Itt mindenféle raktárak voltak. Az egyik szobában különös gonddal őrzött tárgyakat tartottak. Az egyik sarokban megpillantottam a műszereket, amelyekkel dolgoztam.

- Nézd meg, nem törtek-e össze, és megvan-e mind - kérdezte a törzsfőnök.

Könnyen kijavítható, kisebb hibáktól eltekintve a műszerek rendben voltak, s úgy láttam, egy sem hiányzik közülük.

- Amikor elvettük ezeket tőled, az ellenségünknek tartottunk - mondta Incsu Csunna. - De most már tudjuk, hogy mindig a barátunk voltál, tehát visszaadjuk a tulajdonodat. Mit akarsz csinálni vele?

- Nem az én tulajdonom, csak használatra kaptam - feleltem. - Szeretném visszaadni azoknak az embereknek, akik rám bízták.

- Hol laknak?

- Saint Louisban.

- Ismerem ennek a városnak a nevét, és azt is tudom, hol van. Winnetou fiam már járt ott, és mesélt nekem róla. Szóval oda akarsz menni? El akarsz hagyni minket?

- Idővel - feleltem -, nem most mindjárt.

- Nagyon sajnálnám, ha elmennél. Azt hittük, most már örökre nálunk maradsz, mint Kleki Petra. Testvére lettél Winnetounak, nem?

- Az is maradok - feleltem. - De testvérek sem élnek mindig egyazon helyen. Mindegyiknek más célja és feladata lehet, s akkor kénytelenek elválni.

- De nem végleg - mondta Incsu Csunna.

- Én is visszajövök még hozzátok - feleltem.

- Örömmel hallom. Valahányszor visszajössz, mindig szívesen fogadunk. Sajnálom, hogy más célokról, más feladatokról beszélsz. Nálunk nem éreznéd magad boldognak?

- Nem tudom. Nem ismerem még eléggé azt az életet, amely itt várna rám. Talán olyan ez, mint amikor két madár pihen egy bokor ágain. Az egyik megtalálja a táplálékát, és ott marad, a másik meg elrepül.

- Nálunk megkapnál mindent, amire szükséged lehet. Nem éreznél hiányt semmiben.

- Tudom. De én nemcsak testi táplálékra gondolok.

- Értem - bólintott a törzsfőnök. - Kleki Petra is szomorú volt néha, mert sóvárgott valamire, amit nálunk nem talált meg, akármennyire is szeretett minket. Nem akarlak visszatartani. Menj, ha úgy érzed, hogy menned kell. De kérlek, jöjj vissza minél előbb.

- Én is úgy érzem, visszajövök még.

- Abban a városban, ahová menni készülsz, nem élhetsz vadászatból. Tudom, pénzre van szükséged. Winnetou elmondta nekem, hogy azért a gonosz munkáért, amit elkezdtél itt, sok pénzt kaptál volna. Mi akadályoztuk meg, hogy befejezzed, tehát kárpótlással tartozunk neked. Akarsz aranyat? - Észrevettem, hogy ennél a kérdésnél fürkészően nézett rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban.

- Nem tartoztok nekem semmivel - feleltem. - Nem vettetek el tőlem semmit, én sem követelhetek tőletek aranyat. - Ez is kertelő válasz volt persze. Tudtam, hogy az indiánok mélységesen megvetik a fehér embereket mohóságukért, mellyel arany után áhítoznak. Én magam sohasem voltam kapzsi vagy pénzéhes. A pénzt csak eszköznek tekintettem, de szükségem volt rá.

- Nálam nincs arany - folytatta Incsu Csunna -, de tudok neked szerezni, ha akarod.

Más ember az én helyemben kapva kapott volna az ajánlaton, és végül hoppon maradt volna! Ezt olvastam ki a törzsfőnök várakozó, leselkedő tekintetéből. Ezért így feleltem:

- Köszönöm, ne fáradj. A könnyen szerzett kincs nem szerez nekem örömet. Nekem csak olyan pénz kell, amelyért becsületesen megdolgoztam. Dolgozni tudok. Ha visszatérek a nagyvárosba, valami munkát ott is találok. Ne aggódj értem, nem fogok éhen halni.

Az arcán mutatkozó feszültség észrevehetően felengedett. Kezet nyújtott, és így szólt:

- Szavaid bizonyítják, hogy nem csalódtunk benned. Az aranypor, amelyért a sápadtarcúak tülekednek és gyilkolnak, csak pusztulást hoz. De gondom lesz rá, hogy ne menj abba a nagy városba üres kézzel.

- Nem! - feleltem határozottan. - Mondtam már, hogy nem fogadok el tőled aranyat.

- Akkor úgy intézzük a dolgot, hogy befejezhesd a munkádat, és megkapjad érte a kikötött pénzt. Visszalovagolunk arra a helyre, ahol a munkád abbamaradt, és nyugodtan befejezheted.

Csodálkozva néztem rá. Eszembe jutott, milyen szenvedélyes haraggal támadt rám, amikor megtudta, hogy vasútépítésen dolgozom.

- Nem értem - mondtam. - Hiszen halállal fenyegetted azokat, akik a tűzparipa útját előkészítik!

- Mert engedélyem nélkül tolakodtak ide - felelte a törzsfőnök. - De neked megengedem, hogy rajzolj és méregess. Abból még nem lesz kárunk!

- Incsu Csunna téved - feleltem. - A rajzokból meg a méregetésből vasút lesz. Ha a fehérek egyszer elhatározták, hogy birtokukba veszik ezt a tájat, nem lehet őket visszatartani. Előbb vagy utóbb tűzparipa száguld majd az apacs nép földjein keresztül.

- Winnetou is azt mondja - bólintott a törzsfőnök, és arca elkomorodott. - De akkor is igaz, amit mondtam: a te munkád már nem változtat rajta. Harminc harcossal elkísérlek arra a helyre. Megvédelmezünk, és ellátunk eleséggel, amíg el nem készülsz. Akkor aztán továbbmegyünk veled a folyóig, amelyen a nagy gőzkenu elvisz Saint Louisba. Én is oda megyek.

- Jól értettem testvéremet? - kérdeztem álmélkodva. - Elmegy a sápadtarcúak nagy városába?

- Elmegyek, és magammal viszem a fiamat meg a lányomat is.

- Nso Csit? Saint Louisba?

- Igen. Szeretné megismerni a sápadtarcúak életét. Tanulni akar. Ott marad, amíg olyan nem lesz, mint egy fehér squaw.

Arcom, úgy látszik, nem tükrözött elég nagy lelkesedést, mert Incsu Csunna megkérdezte:

- Fehér testvéremnek nem tetszik ez a terv? Mondja meg őszintén.

- Semmi kifogásom ellene - feleltem. - Sőt örülök neki, mert így legalább tovább lehetek együtt azokkal, akiket úgy megszerettem.

- Uff! - bólintott megelégedetten. - És talál abban a városban Nso Csi olyan embereket, akik szállást adnak neki, és tanítják?

- Hogyne. Erről majd én gondoskodom. De az apacsok nagy főnöke bizonyára tudja, hogy a sápadtarcúak másképpen értelmezik a vendégszeretetet, mint apacs testvéreim.

- Tudom. Ha egy sápadtarcút barátságunkba fogadunk, megkap tőlünk mindent, amire szüksége van, és semmit sem kérünk tőle cserébe. De ha mi megyünk a sápadtarcúak közé, mindenért fizetnünk kell. Sőt kétszeres árat kell fizetnünk, és mindenből csak a legsilányabbat kapjuk. Nso Csi majd megfizeti, amit kérnek.

- Sajnos, igazad van, de ne aggódj. Nagylelkűen megengedted, hogy munkámat befejezzem. Ha megkapom a pénzemet, a vendégeim lesztek, és nem lesz gondotok semmire.

- Uff, uff! Mit képzel fiatal testvérem Incsu Csunnáról és Winnetouról, az apacsok főnökeiről? Ha mi a sápadtarcúak városába megyünk, egy korty vizet sem fogadunk el ajándékba. Arannyal fizetünk mindenért. És ha úgy látom, hogy Nso Csinek több évig kell ott maradnia, annyi aranyat hagyok nála, hogy bőven elegendő legyen. Mikor akar fiatal testvérem a nagyvárosba visszatérni?

- Amikor a nagy főnök jónak látja.

- Úgy vélem, minél előbb, mert már az ősz vége felé járunk. A készülődéshez nem kell sok idő. Akár holnap reggel is útra kelhetünk.

- Szívesen - feleltem. - Csak mondd meg, mit vigyünk az útra, hány lóra van szükség, és...

- Bízd csak Winnetoura - szakított félbe. - Ő már mindenről gondoskodott, és neked nem kell törnöd a fejedet.

Visszatértünk a harmadik emeletre. Elbúcsúztam a törzsfőnöktől, és szobám felé indultam. A teraszon Sam várt rám.

- Nagy újság van - mondta kezét dörzsölgetve. - Hamarosan indulunk innen.

- Tudom - feleltem. - Éppen most hallottam Incsu Csunnától.

- Én meg azt hittem, hogy örömhírrel lepem meg. Már megint elkéstem.

- Kitől hallotta?

- Lementem sétálni a folyóhoz, és Winnetouval találkoztam a parton. Éppen a lovakat válogatta ki az útra. Megkérdeztem, miért, és megmondta. Én a magam részéről örülök neki - és ön?

- Én is. Nem akarok ebben a pueblóban megöregedni.

- Hallotta, hogy Nso Csi is velünk jön?

- Persze.

- Érdekes! Nem mintha valami közöm volna hozzá, csak megjegyzem. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!

- Azt magam is szeretném tudni - feleltem. - No de pihenjünk egy kicsit, mert hosszú út vár ránk.

A pueblo élete ma délután és este úgy folyt le, mint máskor. Semmi sem mutatott arra, hogy a törzs vezetői és legkiválóbb harcosai hosszú útra indulnak. Nso Csi éppen olyan nyugodtan viselkedett, mint a többiek. Arra gondoltam, hogy egy fehér úrhölgy, aki a maga körében olyan előkelő helyet tölt be, mint Nso Csi az apacsok közt, hasonló esetben milyen hűhót csapott volna a csomagolással és előkészületekkel. Ez a fiatal indián lány hosszú és talán veszedelmes út előtt áll - egy olyan világba akar behatolni, melynek szokásait és törvényeit nem ismeri. Most fog megismerkedni a fehér civilizáció sokat emlegetett nagyszerűségével és pompájával. Mégis csendesen végezte megszokott teendőit, nem kért tőlem tanácsot, senkit sem zaklatott kérdéseivel.

Magam is hamar felkészültem. Csak a műszerek becsomagolása járt egy kis vesződséggel. Winnetou öt-hat puha gyapjútakarót küldött át nekem, és azokba csomagoltam a kényesebb vagy törékeny dolgokat.

Az indiánok nyugalma énrám is átragadt. Lefekvés után mindjárt elaludtam, s csak akkor ébredtem fel, amikor Hawkins felkeltett. Hűvös őszi hajnal volt, az ég borús és barátságtalan. Gyorsan megreggeliztünk, és lementünk a ház elé. Nemcsak a harminc kiválasztott harcos volt ott, hanem a pueblo apraja-nagyja. Mindnyájan lekísértek minket a folyópartra, ahol még egy szertartás várt ránk, amely meglepetés volt számomra. A törzs varázslójának megjelenését vártuk, neki kellett megmondania, hogy utunk szerencsés lesz-e.

A mi ökrös szekerünk még ott állt a régi helyén. Közben a varázsló vette birtokába. Ponyváinknak jó hasznát vette. Minden oldalról úgy betakarta a kocsit, hogy senki sem láthatott a belsejébe. Az egybegyűltek széles körben helyezkedtek el a kocsi körül, és türelmesen várták a szertartás kezdetét. Én magamban komédiának neveztem, mert derék szekerünk most vásári cirkuszkocsira emlékeztetett. Sokáig nem történt semmi, aztán egyre hangosabb morgás hallatszott a kocsi belsejéből, mintha kutyák és macskák marakodnának ott.

Tűnődve álltam Winnetou és a húga között. Most láttam csak, mennyire hasonlít Nso Csi a bátyjára. Ma férfiruhát viselt, mely pontosan olyan volt, mint a bátyjáé. A haját is úgy fésülte. Övéből kés és pisztoly kandikált elő, azonkívül több "orvosságos zacskó" függött rajta. Hátán puska lógott. Ruháját tarka rojtok és hímzések díszítették. Katonás volt, és mégis kislányos - mindenki gyönyörködve nézte.

Megint felhangzott a morgás a kocsi belsejéből. Úgy látszik, nem vágtam megilletődött arcot, mert Winnetou megjegyezte:

- Testvérem nem ismeri ezt a szertartást. Magában bizonyára mosolyog rajta. Amit most hall, a jó és a rossz szellemek viaskodása.

A morgást rikácsoló üvöltés követte, melyet időnként szelídebb hangok váltottak fel, amikor a jövőt kémlelő varázsló kedvezőbb jeleket látott. Hirtelen előugrott a kocsiból, és mint egy tébolyult, rohangált körbe-körbe. Azután meglassította lépteit, és valami különös táncba fogott, melyet egyhangú énekkel kísért. Idegenkedve néztem, annál is inkább, mert szörnyűséges álarcot viselt, és ruháját is a legkülönösebb tárgyakkal aggatta tele. Végül leroskadt, és fejét térdére hajtotta. Sokáig kuporgott mozdulatlanul. Egyszerre felpattant, és harsány hangon kihirdette látomásai eredményét.

- Halljátok, apacs nép fiai és leányai! Halljátok! Figyeljetek szavaimra! Manitou, a jóságos Nagy Szellem megmutatta nekem a jövőt. Incsu Csunna és Winnetou, az apacs nép törzsfőnökei nagy útra készülnek. Velük tart Old Shatterhand is, a mi új fehér főnökünk. Harcosok kíséretében teszik meg útjukat. Nso Csit kísérik el, törzsünk legszebb virágszálát, aki meglátogatja a sápadtarcúak nagy városát. A jóságos Manitou meg fogja védeni minden bajtól. Boldogan hazatér apjával, bátyjával és a bátor apacs harcosokkal együtt. Az egész csapatban csak egy van, aki nem jön vissza, és akit ma látunk utoljára.

Lehorgasztotta fejét, és sokáig hallgatott, mintha súlyos bánat nyomná a szívét.

- Uff! Uff! Uff! - kiáltották az indiánok kíváncsian, de senki sem merte megkérdezni a varázslót, hogy kire gondol. Ez csak állt, lehajtott fővel, és meg se moccant. Sam Hawkinsnak elfogyott a türelme, és rákiáltott:

- Ki az, aki nem tér vissza? Miért nem nevezed meg?

A varázsló felemelte fejét, kitárta karjait, és szemrehányón nézett a kis sápadtarcúra.

- Jobb lett volna, ha nem kérdezed meg. Nem akartam megnevezni. De ez a kíváncsi sápadtarcú kényszerít rá. Old Shatterhand az, akit nem látunk többé. Hamarosan utoléri a halál. Akik vele utaznak, tartsák magukat távol tőle, mert bajt hoz mindenkire. Ezt mutatta nekem a Nagy Szellem. Uff, én beszéltem!

E szavak után gyorsan visszabújt a kocsiba, a ponyva mögé. Mindenki rám nézett - riadt és szánakozó tekintettel. Megbélyegzett ember voltam, akit kerülni kell.

- Mi ütött ebbe a fickóba? - kérdezte Sam dühösen. - Micsoda butaságot fecseg! Hogy juthat ilyesmi az eszébe?

- Inkább azt kérdezzük, mi jár az eszében - feleltem. - Valami rosszat forral ellenünk. Bizonyára attól tart, hogy a törzsfőnök a mi befolyásunk alá kerül. Ennek akarja elejét venni.

- Odamegyek, és a pofájába vágok! - tüzelt Hawkins.

- Csak semmi ostobaságot, barátom! A helyzet kényes.

Incsu Csunna és Winnetou megdöbbenve nézett maga elé. Ha nem is hittek a varázsló szavaiban, nagyon jól tudták, milyen lesz a hatásuk. Harminc harcost viszünk magunkkal. Ha ezek azt hiszik, hogy bajt hozok rájuk, acsarkodni fognak ellenem. Incsu Csunna felemelte a kezét, és így szólt:

- Apacs testvéreim és nővéreim, hallgassátok meg szavaimat. Testvérünk, aki a Nagy Szellemmel beszélt, már sokszor feltárta előttünk a jövő titkait. Amit mondott, többnyire bekövetkezett. De nem mindig. Több ízben tapasztaltuk, hogy tévedett. A nagy aszály idején esőt akart varázsolni, de az eső elmaradt. Amikor elindultunk a hadiösvényen a komancsok ellen, azt jósolta, hogy gazdag zsákmánnyal térünk haza. Győztünk ugyan, de a zsákmány csak három ócska puska és néhány rossz gebe volt. Két évvel ezelőtt, amikor a Tugah vizéhez mentünk vadászni, azzal biztatott, hogy sok bölényt ejtünk el. De olyan kevés bölénnyel találkoztunk, hogy alig tudtunk húst hazahozni, és a következő télen majdnem éheztünk. Könnyen lehet, hogy most is tévedett. Azt tanácsolom, várjunk - majd meglátjuk.

Ekkor a kis Sam Hawkins megkérdezésem nélkül kiugrott a sorból, és így kiáltott:

- Ne várjunk! Nem kell várni! Van rá mód, hogy megtudjuk, igazat mondott-e a varázsló, vagy tévedett!

- Milyen mód az, fehér testvérem? - kérdezte a törzsfőnök.

- Megmondom. Nekünk, fehéreknek is vannak varázslóink, akik tudnak a jövőben olvasni. Eddig még nem említettem, de most elárulom - én, Sam Hawkins, ilyen varázsló vagyok!

- Uff! Uff! - kiáltották az apacsok álmélkodva.

- Nem látszik meg rajtam, ugye? - folytatta Sam. - Nem is szeretek jósolni, hihihi! De most megteszem. Apacs testvéreim közül néhány jöjjön ide a tomahawkjával! Ássanak egy keskeny, de mély gödröt a földbe.

- Fehér testvérem a föld mélyébe kíván nézni? - kérdezte Incsu Csunna.

- Igen, mert a jövőt vagy a csillagokból, vagy a föld gyomrából lehet kiolvasni. Most reggel van, a csillagok eltűntek. A földet fogom megkérdezni.

Néhány indián már buzgón ásta a földet csatabárdjával.

- Micsoda hülyeség ez, Sam? - súgtam neki. - Meglátja, baj lesz belőle!

- Miért? Amit ez a kukac csinált, nem hülyeség? Neki szabad, nekem nem? Nyugodjék meg, Sir, nagyon jól tudom, mit akarok.

Magabiztos arca csak növelte aggodalmamat. Ismertem Hawkinst - nagyon szeretett mókázni, különösen ha szorult a kapca. Szigorúan rá akartam parancsolni, de már szaladt az indiánokhoz, hogy megmutassa nekik, milyen mélyre ássanak.

Amikor a gödör elkészült, levetette ócska, piszkos bőrkabátját. Azután újra begombolta, és a gödör fölé állította. Olyan mereven állt, mintha bádogból lett volna.

- Apacs testvéreim! - kiáltotta Sam. - Figyeljétek, mit teszek most. Varázsszavamra megnyílik a föld, és a mélyébe tekinthetek. Hogy mit láttam ott, hűségesen el fogom mondani!

Most ünnepélyes arccal, lassú léptekkel háromszor körüljárta a felállított kabátot, amely úgy meredezett a gödör fölött, mint egy kémény vagy kályhacső. Közben karjait lóbálta és forgatta. Olyan, mint egy szélmalom - gondoltam magamban. Végül nagyot rikoltott, és bedugta fejét a kéménybe. Aggódva néztem ezt a gyerekes komédiát, de az indiánok arcán feszült figyelem tükröződött. Sam öt percig állt így, aztán kihúzta fejét, kigombolta a kabátot, belebújt, és így szólt:

- Apacs testvéreim hányják vissza a földet, mert amíg a gödör nyitva van, nem mondhatok semmit.

Felszólításának némán eleget tettek. Sam így folytatta:

- Varázslótok ez alkalommal tévedett. A föld mélyén éppen az ellenkezőjét láttam annak, amit ő mondott. Puskalövéseket hallottam, tehát az útra kelő csapatot meg fogják támadni. Az utolsó lövés Old Shatterhand puskájából eredt. Tehát életben maradt, nem esett el, sőt ő volt a csata győztese. És senkit nem érhet baj, aki a közelében tartózkodik. Uff, én beszéltem!

Az indiánok arcán meglátszott, hogy elhitték minden szavát. Kíváncsian nézegettek a ponyvás szekér felé. Várták, hogy a sámánjuk előjöjjön, és vitába szálljon a kis sápadtarcú varázslóval. De a sámán nem bújt elő. Sam hozzám lépett és megkérdezte:

- Nos, Sir, hogy csináltam a dolgot?

- Mint egy igazi szélhámos - feleltem.

- Nem baj. Az a fő, hogy a célomat elértem.

Winnetou sokatmondó pillantással nézett ránk, de nem mondta ki a véleményét. Apja azonban megjegyezte:

- Fehér testvérem okos ember. Megfosztotta erejétől a mi varázslónk sötét jóslatát.

Kiadta a parancsot az indulásra. Elővezették a lovakat. Sok málhás ló is volt köztük, mert műszereimen kívül eleséget és más szükséges dolgokat vittünk magunkkal. Az indiánoknál az a szokás, hogy a kivonuló harcosokat egy darabig elkísérik. Most nem így történt, mert Incsu Csunna megtiltotta. A harminc harcos, akit magunkkal vittünk, még a családjától se búcsúzott el.

A csapat rendje szinte magától alakult ki. Élén Incsu Csunna lovagolt fiával és leányával.

Mögöttük én léptettem három barátommal, azután következett a harminc apacs harcos; a málhás lovakat is ők vezették.

Nso Csi férfimódjára ült a nyeregben. Kitűnő lovasnak bizonyult. Ha valaki szembejön, aki nem ismeri, könnyen Winnetou öccsének tarthatta volna. Három nap alatt megérkeztünk arra a helyre, ahol az apacsok a kajovákat megtámadták. A negyedik napon elértük azt a helyet, ahol a földmérő munka abbamaradt. Itt letáboroztunk, és rögtön hozzáláttam a munka befejezéséhez. Sietnem kellett, mert közeledett a tél. Az éjszakák már olyan hűvösek voltak, hogy a tábortüzeket reggelig tápláltuk. Winnetou mindenben a segítségemre volt, de még inkább Nso Csi. A szép indián leányka mintha minden gondolatomat kitalálta volna. Ha beszéltem, figyelmesen hallgatott, mintha minden szavamból tanulni akarna.

Néhány nap alatt elkészültem kitűzött feladatommal, és tábort bontottunk. A csapat újra elindult.

Néhány órai lovaglás után a bozót ritkulni kezdett, és a terep jó kilátást biztosított. Örültem neki, mert ezen a vad vidéken előnyös, ha az ember messzire lát, és idején észreveszi, ha valaki közeleg. Sejtelmeim csakhamar beigazolódtak. Négy fehér lovas jött velünk szembe. Ők is megpillantottak bennünket, és megálltak tanakodni. Egy nagyobb indián csapat felbukkanása érthetően aggasztotta őket. De amikor látták, hogy fehérek is vannak az indiánok közt, megnyugodtak, és újra elindultak felénk. Most már láttuk, hogy öltözékük olyan, mint a cowboyoké. Puskákkal, revolverekkel és késekkel voltak felszerelve. Amikor húszlépésnyire voltak tőlünk, újra megálltak. Egyikük, fegyverét lövésre készen tartva, megszólított minket:

- Jó napot, uraim! Szükséges-e, hogy ujjamat a puskám ravaszán tartsam?

- Jó napot! - felelte Sam. - Nyugodtan félretehetik azokat az ócska mordályokat. Nincsenek rossz szándékaink. Honnan jönnek?

- A jó öreg Mississippi tájáról.

- És hová igyekeznek?

- Új-Mexikóba. Hallottuk, hogy ott csordásokat keresnek, és jól megfizetik. Hát maguk merre tartanak?

- Saint Louisba.

- Indián barátaink is?

- Csak a vezetőik, Incsu Csunna, az apacs törzs főnöke, a fiával meg a leányával. Meg akarják nézni Saint Louist.

- No, ez érdekes! Egy indián törzsfőnök leánya Saint Louisban! Nem mindennapi! És szabadna megtudnom az önök nevét is?

- Miért ne? Becsületes nevek, nem kell szégyellnünk. Én Sam Hawkins vagyok, ezek meg a barátaim, Dick Stone és Will Parker. Ez a gentleman pedig Old Shatterhand, akinek az ökle, mint a pöröly. Hát maguk kicsodák?

- Sam Hawkins nevét már hallottam, a többiekét még nem - felelte az idegen. - Az én nevem Santer. Persze nem vagyok olyan híres vadász, mint ön, csak egyszerű cowboy.

Három társát is megnevezte, aztán még néhány kérdést intézett hozzánk az út felől. Végül udvariasan elköszöntek és továbblovagoltak. Amikor már messze jártak, Winnetou Samhez fordult:

- Fehér testvérem többet beszélt a kelleténél. Kár volt olyan őszintének lenni.

- Miért? Udvarias kérdésre mindig udvariasan válaszolok.

- Nem bízom a sápadtarcúak udvariasságában. Ezek azért voltak olyan kedvesek, mert mi sokkal többen vagyunk. Nem örülök neki, hogy megtudták, kik vagyunk. Jól megnézte azt az embert, akivel beszélt? A szeme sehogy sem tetszett nekem.

- Nem láttam rajta semmi gyanúsat - vonogatta vállát Sam. - Különben is ellenkező irányba nyargaltak, mint mi. Sose látjuk őket többé.

- Mégis szeretném tudni, mit csinálnak. Testvéreim lovagoljanak lassan tovább. Én Old Shatterhanddel együtt visszafordulok. Egy darabig követni szeretném azokat a sápadtarcúakat. Tudni akarom, vajon csakugyan eltávoztak-e.

Így is történt. Ketten visszafordultunk, és a négy idegen után eredtünk. Meg kell mondanom, hogy ez a Santer nekem sem tetszett, és társai sem töltöttek el bizalommal. Nem tudtam volna megmondani, mi a gyanús rajtuk. Megkérdeztem Winnetout, mit gondol.

- Könnyen lehet, hogy rablók vagy tolvajok - felelte. - De akármilyen elszánt haramiák, harminc-egynéhány embert nem mernek megtámadni. Viszont elképzelhető, hogy csak színlelik a távozást, de titkon elébünk kerülnek. Talán arra lesnek, hogy egyik-másik közülünk elszakad a többitől, és akkor orvul megtámadhatják.

- Nem tudom, kire pályáznának.

- Természetesen arra, akinél aranyat sejtenek.

- Aranyat? Hogy jutna eszükbe?

- Könnyen rájöhetnek. Sam Hawkins könnyelműen kikotyogta, hogy törzsfőnökök vagyunk, és Saint Louisba készülünk. Ez éppen elég.

- Testvéremnek igaza van - bólintottam elkomorodva. - Sam Hawkins bizony szeret fecsegni.

- Persze akármit forralnak is ellenünk, nem érnek el vele semmit, mert nem hoztunk aranyat magunkkal. Csak holnap megyünk az aranyért, amikor már az erődök közelében leszünk. Azt a helyet nem ismeri senki apámon és rajtam kívül. Olyan gazdag lelőhely, hogy csak le kell hajolni érte.

- És utunkba esik? - kérdeztem.

- Természetesen. Azért megyünk arra. Hegy, amely csupa nugget, ahogy ti mondjátok, vagyis csupa aranyrög és aranyszemcse. Ősi nevét még neked sem árulhatom el. Nevezzük a ti nyelveteken Nugget's Hillnek. Talán már ma este a közelébe érünk.

Vigyáztam, hogy arcom ne árulja el álmélkodásomat. Micsoda emberek ezek! Felbecsülhetetlen kincsről tudnak, de ott hagyják, és nem törődnek vele. Nem aknázzák ki, nem halmozzák fel, beérik igénytelen életmódjukkal. Fehér ember erre nem lenne képes!

Rendkívül óvatosan haladtunk, nehogy Santer észrevegye, hogy követjük. Felhasználtunk minden bokrot, minden horpaszt, hogy eltakarjon. Negyedóra múlva megpillantottuk a gyanús társaságot. Frissen kocogtak útjukon, és vidáman beszélgettek.

- Úgy látszik, nincsenek rossz szándékaik - mondta Winnetou.

Megnyugodva visszafordultunk, és hamarosan utolértük társainkat.

Este egy forrás közelében megálltunk. A törzsfőnök óvatosan megvizsgálta a környéket, és csak aztán adta ki a parancsot, hogy éjszakára itt táborozzunk. A forrásnak kristálytiszta vize volt, körülötte a buja fű lovainknak jó legelőt kínált. A közeli fák és bokrok lehetővé tették, hogy nyugodtan tüzet rakjunk. Incsu Csunna két őrt állított, aztán letelepedtünk a tűz mellé, és elfogyasztottuk szárított húsból álló vacsoránkat. A sűrű bokrok megvédtek a hideg széltől.

Vacsora után nem tértünk mindjárt nyugovóra, egy ideig még elbeszélgettünk. Incsu Csunna hozzánk lépett, és közölte velünk, hogy holnap a szokottnál későbben, csak déltájban indulunk tovább. Sam Hawkins megkérdezte, miért. A törzsfőnök meglepő őszinteséggel válaszolt:

- Tulajdonképpen titok. De fehér testvéreim előtt nem hallgatom el, ha megígérik, hogy nem járnak utána.

Természetesen megígértük, mire így folytatta:

- A városban pénzre lesz szükségünk. Ezért holnap reggel a fiammal és a lányommal együtt, elmegyünk oda, ahol elegendő nuggetet vehetünk magunkhoz, s csak déltájban jövünk vissza.

- Aranylelőhely van a közelben? - kérdezte Sam csodálkozva.

- Igen - felelte Incsu Csunna -, de senki sem tud róla, még a harcosaim sem. Nekem apám mutatta meg. Szent titok ez, mely családunkban apáról fiúra száll. Nincs ember, akinek azt a helyet megmutatnám, s ha valaki utánam osonna, hogy kilesse, lelőném.

- Minket is megölnél? - kérdeztem.

- Titeket is. Bízom bennetek, de ha csalódnék, megérdemelnétek a halált.

Letelepedtünk a tűz mellé. Az egyik oldalon Incsu Csunna, Winnetou, Nso Csi és én - háttal a bokroknak. A másik oldalon Sam ült két barátjával, a bozót felé fordulva. Beszélgetés közben Sam hirtelen felkiáltott, vállához kapta puskáját, és a bozótba lőtt. A dörrenés természetesen nagy riadalmat keltett. Az indiánok felugrottak, és megkérdezték Samet, miért sütötte el puskáját.

- Egy szempárt láttam felvillanni Incsu Csunna mögött a bokorban - felelte Sam.

Az indiánok csóvát ragadtak, és átkutatták a bokrokat, de nem találtak semmit.

- Sam Hawkins alighanem tévedett - mondta Winnetou. - Talán a szél megfordította a leveleket, és alsó lapjuk világosabb, mint a felső, az csillant meg. Nem lett volna szabad lőnie. Hibát követett el.

- Miért? - fortyant fel Sam.

- Mert ha csak a bokor levelei villogtak, a lövés fölösleges volt. De ha csakugyan ellenség ólálkodott a bokrok mögött, kár volt elárulni, hogy gyanakszunk. Eltalálni úgysem lehetett volna.

- Nem szoktam eltéveszteni a célt - mondta Sam.

- Ilyen esetben magam is eltéveszteném - felelte a törzsfőnök. - A leselkedő látja, hogy célba veszem, tehát villámgyorsan félreugrik, vagy leveti magát a földre, aztán eltűnik a sötétben.

- Testvérem mit tett volna az én helyemben? - kérdezte Sam.

- Térdből lőttem volna, vagy igyekszem a leselkedő háta mögé kerülni.

"Térdből" lőni a legnehezebb feladat. Már hallottam róla, de akkor még nem tudtam véghezvinni. Winnetou tanított meg rá jóval később.

Tegyük fel, hogy a tábortűz mellett ülök, és puskám ott hever megtöltve a földön, a kezem ügyében. Észreveszek egy leselkedő szempárt a bokrok sűrűjében. Az ellenség arcát nem látom, mert eltakarja a sötétség. A szemét sem könnyű meglátni a lombok közt - ehhez is nagy gyakorlat kell.

Egyszóval nem látok semmit, csak egy felvillanó szempárt. Az életemről van szó, a leselkedőt ártalmatlanná kell tenni. Pontosan a két felcsillanó szem közt kell eltalálnom. Ha a puskámat a vállamba szorítanám, és gondosan céloznék - no hiszen hol lenne már akkor! Mindezt észrevétlenül kell véghezvinnem. Jobb lábamat lassan felhúzom, amíg a térdem, ahogy ülök, vagy hanyatt fekszem, nem kerül egy magasságba a szememmel. A szemem, a combom, a térdem és a célpont egy vonalat alkot. Most óvatos mozdulattal a puskámért nyúlok, a combomra fektetem, és megnyomom a ravaszt. Tehát szinte azt mondhatnám, hogy a térdemmel céloztam, még mielőtt a puskámért nyúltam volna. Száz jó céllövő közül egy tudja megcsinálni. Erről beszélt Winnetou.

Egyelőre nem lehetett tenni semmit. Winnetou óvatosságból megkettőzte az őrséget, aztán nyugovóra tértünk. Zavaros álmaim voltak. Santerrel birkóztam, de kicsúszott a kezem közül, és elmenekült.

Megint szárított húst ettünk reggelire és hideg vízzel készült lisztpépet. Reggeli után Incsu Csunna elindult titkos útjára fiával és leányával együtt. Folyton Santer járt a fejemben, és aggódtam barátaimért. Megkértem a törzsfőnököt, engedje meg, hogy egy darabig elkísérjem, de hallani sem akart róla. Így csak a tekintetemmel követhettem őket, amíg el nem tűntek a bozótban. Nem ültek lóra, gyalog távoztak. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a hely, ahol az arany van, nem lehet nagyon messze.

Lefeküdtem a fűbe, rágyújtottam szép kalumetemre, és gondolataimba merültem. De nem volt nyugtom. Csakhamar felálltam, vállamra kaptam a puskámat, és sétálni mentem. Talán egy vadra akadok - gondoltam -, s űzőbe veszem, hogy gyorsabban múljék az idő. Incsu Csunna déli irányban hagyta el a tábort. Ezért észak felé indultam, még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy tilosban járok.

Negyedóra múlva nagy csodálkozásomra nyomokra bukkantam. Három ember járt itt előttem. Két nagy, két közepes és két kis mokasszin nyomait fedeztem fel. Még egészen friss nyomok voltak, nyilván Incsu Csunna és gyermekei taposták. Tehát déli irányban hagyták el a tábort, aztán észak felé kerültek, hogy igazi útirányukat titokban tartsák.

Ilyen körülmények közt nem mehettem tovább észak felé. De a táborba se akartam visszamenni, ezért kelet felé fordultam.

Újabb negyedóra múlva megint nyomokra bukkantam. Alaposan megvizsgáltam őket. Megállapítottam, hogy négy férfi járt itt - sarkantyús csizmát viseltek. Természetesen tüstént Santerre gondoltam.

A nyomok csakhamar észak felé folytatódtak, tehát abban az irányban, amerre Winnetouék tartottak. A nyomokat követve egy sűrű bozóthoz érkeztem, amelyből szokatlanul magas karmazsintölgy emelkedett ki. Behatoltam a bozótba. Négy lovat találtam ott a fához kötve.

A talaj elárulta, hogy a négy fickó itt töltötte az éjszakát. Tehát csakugyan visszafordultak, és nyilván rosszban sántikálnak. Sam Hawkins tegnap este nem tévedett - valóban leselkedett valaki a sötétben.

Jól megnéztem a tölgyfát. Kérgén karcolásokat fedeztem fel, amelyek alighanem sarkantyútól eredtek. A gazfickók valamelyike felmászott a fa tetejére, és úgy fedezte fel tábortüzeinket. Akkor aztán odaküldtek valakit hallgatózni. Hirtelen a fejemhez kaptam. Jóságos ég! Miről is beszéltünk tegnap este, mielőtt Sam hirtelen elsütötte puskáját? Az aranyról - a csodás kincslelőhelyről! Hátha meghallotta a bokorban ólálkodó gazfickó? Akkor megismerték Incsu Csunna tervét. Hajnalban megint felmásztak a karmazsintölgyre, és szemmel követték Winnetouékat, amint elhagyták a tábort. Minden bizonnyal utánuk eredtek. Winnetout, Nso Csit, Incsu Csunnát veszély fenyegeti! Segítségükre kell sietnem. Még arra sem szakíthattam időt, hogy előbb visszasiessek a táborba. Gyorsan elkötöttem az egyik lovat, kivezettem a bozótból, hátára pattantam, és a haramiák után nyargaltam.

Egyelőre a négy sarkantyús nyompárt követtem. De már törtem a fejem, mit csináljak, ha a nyomok eltűnnek. Winnetou az aranylelőhelyet Nugget's Hillnek nevezte. Tehát hegy, vagy legalábbis domb. Északra tőlem több magaslatot láttam, melyeket sűrű erdő borított. Bizonyára egyikük az a hegy, amelyet keresek.

A ló, melyet elkötöttem, öreg gebe volt, és nem volt kedve vágtatni. Menet közben letörtem egy vastag ágat egy bokorról. Megsuhogtattam, és nógatásomra a gebe valamivel gyorsabban szedte lábait. A nyomok két hegy közt vezettek tovább. Később egy keskeny völgyszakadék torkolatához értem. A talaj itt már kavicsos volt, és elnyelte a nyomokat. Le kellett szállnom, hogy eldöntsem, merre folytassam utamat.

Hosszas vizsgálódás után felfedeztem néhány nyomot a jobb kéz felé nyíló völgyszakadékban. Tehát erre mentek! Újra felültem a lóra, és a szurdokban lovagoltam tovább. Az út - amennyiben útnak lehetett nevezni - egyre jobban emelkedett és keskenyedett. Lóháton már bajos volt tovább botorkálni. Megint leugrottam, odakötöttem a lovat egy fához, és gyalog rohantam tovább.

Erdőbe értem. Lélekszakadva rohantam tovább a fák közt. Nyomokat már nem láttam - a véletlenre vagy ösztönömre bíztam magamat. A távolban a fák mintha ritkulni kezdtek volna. Alighanem egy tisztás lehet ott - gondoltam, s arra szaladtam. Még ki se értem a fák közül, amikor több puskalövést hallottam. A következő pillanatban egy kiáltás reszkettette meg a levegőt. Hátamon végigfutott a hideg - ráismertem az apacsok halálkiáltására.

Már nem is rohantam, inkább párducszökelléssel vetettem magam előre. Újabb két lövés egymás után - ez nem lehet más, mint Winnetou kétcsövű puskája. Hála istennek - tehát még él! Még három ugrás, és kiértem a tisztásra. Az utolsó fánál megálltam, mert a látvány, mely szemem elé tárult, valósággal megdermesztett.

A tisztás nem volt nagy. Közepén Incsu Csunna és Nso Csi hevert a földön. Hogy éltek-e még, egyelőre nem tudtam megállapítani. Nem messze tőlük egy szikla állt ki a földből - Winnetou térdelt mögötte. Láttam, azzal foglalatoskodik, hogy újra megtöltse puskáját. Tőlem balra két fickó lapult a fák mögött, lövésre kész fegyverrel, hogy leterítsék Winnetout, mihelyt előbújik a szikla fedezéke mögül. Tőlem jobbra egy harmadik haramia osont a fák közt, hogy Winnetout megkerülje, és hátulról támadja meg. A negyedik holtan hevert néhány lépésnyire előttem, fejébe kapott egy golyót.

Pillanatnyilag a fák mögött lapuló két fickó volt a legveszélyesebb. Lekaptam medveölőmet, és leterítettem mind a kettőt. Azután - anélkül, hogy újratöltöttem volna - a harmadik után rohantam. Meghallotta két lövésemet, és hátrafordult. Látta, hogy közeledek hozzá, és célba vett. Puskája eldördült, de idejében félreugrottam, s nem talált el. Dühösen felkiáltott, és az erdőbe menekült, én meg utána. Amikor hátrafordult, nyomban megismertem - Santer volt! Kézre kerítem a nyomorultat, ha addig élek is! - gondoltam magamban, s utána vetettem magamat, de eltűnt a fák között. Rövid töprengés után visszafordultam, hiszen könnyen lehet, hogy Winnetou is megsebesült, és szüksége van a segítségemre.

Amikor újra a tisztásra értem, Winnetou apja s húga mellett térdelt a földön, és fájdalomtól eltorzult arccal vizsgálgatta sebeiket, vajon élnek-e még. Meglátott és felállt. Tekintetét, amellyel rám nézett, soha életemben nem felejtem el. Arcát szinte tébolyult düh és gyász dúlta fel.

- Testvérem, Old Shatterhand, látja, mi történt? Nso Csi az apacs nép legszebb leánya, nem megy el a sápadtarcúak városába. Még van benne élet, de attól tartok, szép szemét nem nyitja ki többé...

Torkom elszorult; nem tudtam szólni, nem tudtam kérdezni semmit. Mit is kérdezhettem volna? Ami fontos, amin nem lehet segíteni, ott volt a szemem előtt. Nagy vértócsában feküdtek egymás mellett - Incsu Csunna átlőtt fejjel és Nso Csi golyóval a szívében! A törzsfőnök abban a pillanatban meghalt, leánya még élt - hörögve lélegzett, arcának szép bronzszíne egyre jobban megfakult. Telt arca beesett, és a halál jeges keze megdermesztette bájos vonásait.

Most megmozdult. Fejét oldalra fordította, ahol apja feküdt, s lassan kinyitotta szemét. Látta, hogy Incsu Csunna vértócsában hever, s rettenetesen megijedt, de arca olyan bágyadt volt, hogy alig látszott meg rajta, mit érez. Mintha töprengett volna, aztán ráeszmélt arra, ami történt, és kis kezével a szívéhez kapott. Érezte a még szivárgó vért, és zihálva mélyet sóhajtott.

- Nso Csi! Egyetlen drága kis húgom! - zokogott Winnetou olyan hangon, hogy a szívem egészen elszorult. Nso Csi bátyjára emelte pillantását.

- Winnetou, édes... bátyám... - súgta. - Bosszulj meg!

Tekintete most felém tévedt, és remegő ajkán boldog mosoly suhant át.

- Old Shatterhand... - lehelte. - Te... itt vagy?... Ha meghalok, akkor...

Nem fejezhette be, amit mondani akart; a halál örökre lezárta ajkát. Úgy éreztem, a szívem mindjárt megszakad. Mindketten mellette térdeltünk, de felugrottam, levegő után kapkodva, és úgy feljajdultam, hogy még az erdő is visszhangzott tőle.

Winnetou is felállt - lassan, nagyon lassan, mintha mázsás súlyok nehezednének rá. Mindkét karjával megölelt, és így szólt:

- Mind a kettő halott! Az apacsok legnagyobb, legnemesebb lelkű főnöke, s Nso Csi, az én drága húgom, aki a szívét neked ajándékozta! Téged látott utoljára, a te neveddel az ajkán halt meg. Ne felejtsd el soha!

- Soha nem felejtem el! - feleltem.

Arckifejezése hirtelen megváltozott, és hangja is haragossá vált, akár a fenyegető mennydörgés.

- Hallottad, mi volt az utolsó kívánsága?

- Hallottam.

- Arra kért, hogy bosszuljam meg szörnyű halálát. Tudod, kik ölték meg. Sápadtarcúak, akiknek semmit sem vétett. Így volt mindig, és így is lesz, amíg egyetlen indián él a földön! Akár szeretünk benneteket, akár gyűlölünk, a vége ugyanaz - ahova sápadtarcú lép, romlás és pusztulás vár ránk! Békésen útra keltünk egy fehér város felé. Nso Csi meg akarta ismerni. Tanulni akart, mert azt remélte, akkor könnyebben megnyeri szívedet. Fehér squaw akart lenni, hogy méltó legyen hozzád. Életével fizetett érte. Most minden apacs szeme Winnetou felé fordul, hogy lássa, miként bosszulja meg apja és húga halálát. A gyász és harag vihara söpör végig minden apacs falun. De bosszúm olyan lesz, hogy minden sápadtarcú megemlegeti. Hallgasd meg, testvérem, fogadalmamat. Esküszöm a Nagy Szellemre és minden vitéz ősömre, aki már az örök vadászmezőkre költözött, hogy mától kezdve minden sápadtarcút, akivel találkozom, bárki legyen is az, ezzel a fegyverrel, mely kihullott meggyilkolt apám kezéből...

- Ne fejezd be, Winnetou! - könyörögtem. - Várj, most még várj az esküvel!

- Mire várjak?

- Ilyen szent eskühöz nyugodtabb lélek kell.

- Elég! - rivallt rám, és szeme villámlott. - Old Shatterhand vissza akar tartani attól, ami a legszentebb kötelességem?

- Ne érts félre, drága testvérem! Az én lelkem éppen úgy háborog, mint a tiéd. Én is bosszút akarok állni a gyilkosokon. Hármat közülük már utolért a büntetés. A negyedik megszökött. Most az legyen a gondunk, hogy ő se kerülje el végzetét.

- Nemcsak vele van dolgom! - kiáltott fel Winnetou. - Mától kezdve gyűlölök minden sápadtarcút! Pusztuljon valamennyi, akit fegyverem elér! Összegyűjtöm az indián nemzeteket. Egy emberként vesszük fel a harcot a kegyetlen betolakodók ellen. Én magam állok az óriási sereg élére, én, Winnetou, minden apacs törzs legfőbb vezére!

Lángoló arccal, büszkén állt előttem; éreztem, hogy fiatal kora ellenére hivatott arra, hogy az indiánokat egyesítse. De akkor vérözön önti el az egész amerikai kontinenst. Olyan élethalálharc következik, melyben százezrek pusztulnak el. Az indiánok végül elbuknak, a túlerő legyőzi őket, de megfizetnek halálukért! Hátam borsózott, amint arra gondoltam, hogy ez a sorsdöntő pillanat - ettől függ, hogy minden indián nép végső elszántsággal elindul-e a hadiösvényen valamennyi fehér ellen.

Megragadtam Winnetou kezét, és így szóltam:

- Igazad van. Ha ellenséged volnék, akkor is elismerném, hogy igazad van. Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. De nézd ezt a drága teremtést, aki ajkán az én nevemmel halt meg. Szíve csupa szeretet volt. Ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy fogadalmadat halaszd el arra a napra, amikor a legnagyobb törzsfőnököt és nemes lelkű leányát eltemettük.

Sokáig komolyan nézett rám. Arca végül megenyhült, és ezt felelte:

- Old Shatterhand testvéremnek nagy hatalma van az emberi szívek felett. Megtalálta az egyetlen szót, mely megindíthat. Nso Csi bizonyára teljesítené kérését. És az ő kedvéért én is azt teszem. Megvárom azt a szomorú napot. Csak akkor döntöm el, vajon a Mississippinek és minden mellékfolyójának habjai vértől áradva ömlenek-e a tengerbe. Uff, én beszéltem!

Hála istennek - fohászkodtam magamban -, legalább egyelőre sikerült egy nagy szerencsétlenséget elhárítanom! Köszönetem jeléül megszorítottam Winnetou kezét, és így szóltam:

- Testvérem mindjárt látni fogja, hogy az én szívemben sincs könyörület a gyilkosok iránt. El kell fognunk Santert. Nincs vesztegetni való időnk.

- Az én kezem meg van kötve - felelte, és arca újra elkomorodott. - Népem szokásai azt parancsolják, hogy ne mozduljak el drága halottaim mellől, amíg el nem temettük őket.

- Mikor lesz az?

- A vének tanácsa dönti el, itt legyen-e a sírjuk, ahol a halál utolérte őket, vagy a pueblóban, ahol éltek. Addig jó néhány nap telik el.

- És közben a gyilkos megmenekül!

- Nem! Annak nem szabad megtörténnie. Testvérem mondja el nekem, hogy került ide.

Most, hogy cselekedni kellett, megint nyugodt és hideg volt. Beszámoltam neki mindenről. Éppen befejeztem, amikor hörgő hangot hallottunk arról a helyről, ahol az egyik haramia feküdt, akit holtnak tartottunk. Gyorsan odaszaladtunk. Az egyik gazfickónak a szívét fúrta át medveölőm golyója. A másik olyan sebet kapott, mint Nso Csi: sebe halálos volt, de még élt. Föléje hajoltam és rákiáltottam:

- Ember, szedd össze minden erődet! Megismersz?

Kinyitotta szemét, és révedezve nézett rám.

- Hol... hol van... Santer? - rebegte.

- Megszökött - feleltem, mert nem akartam hazudni egy haldoklónak, még ha gyilkos volt is.

- Hova?

- Nem tudom. De azt akarom, segíts nekem. Felelj! A halál küszöbén még jóváteheted bűnödet. Honnan jött Santer?

- Nem... tudom.

- Valóban Santernek hívják?

- Sok... sok... neve van.

- Hová készültetek?

- Ahol... pénz... van... zsákmány...

- Miféle zsákmány?

- Nug... nugget.

- Visszafordultatok, hogy kiraboljatok minket?

- I... igen.

- Kilestétek, mit beszéltünk a tábortűznél?

Bólintott.

- Ki osont oda hozzánk?

- Santer.

- Szóval ő maga volt. És hová vezetett aztán titeket?

- Nug... Nugget's Hill - lehelte alig hallhatóan.

Szeme becsukódott.

- Testvérem hiába kérdezi, ez a sápadtarcú nem felel többé - meghalt. Minden világos. A kincs lelőhelyét szerették volna megtudni, azért osontak utánunk. De későn érkeztek. Már visszafelé igyekeztünk, amikor találkoztunk velük. Orvul lőttek ránk, a fák mögül. Apám és húgom rögtön elesett, nekem csak a karomat horzsolta egy golyó. Rálőttem az egyik banditára. Egy fa mögé ugrott, nem találtam el. De a második golyó leterítette a társát. A szikla mögött kerestem fedezéket, de nem menekültem volna meg, ha Old Shatterhand ide nem ér az utolsó pillanatban. A két életben maradt gazfickó a fák mögött leselkedett rám. A harmadik hátulról akart megközelíteni. Santer volt az - sajnos, éppen ő menekült meg.

- Nem nyugszunk bele! - feleltem.

- Old Shatterhandre hárul a feladat, hogy kézre kerítse. Siessen vissza táborhelyünkre. Vegyen maga mellé tíz harcost az elvetemült gyilkos üldözésére. A többi húsz harcost küldje ide.

- Úgy lesz, Winnetou! - feleltem.

Kezét nyújtotta. Forrón megszorítottam, még egyszer a két drága halott fölé hajoltam, és gondolatban elbúcsúztam tőlük. Aztán sietve elindultam. A tisztás szélén még visszafordultam. Winnetou már betakarta a két halott fejét, és szívtépő hangon énekelni kezdte az apacsok gyászdalát. Szívem keserűséggel volt tele, de gyorsan folytattam utamat.

Első gondolatom az volt, hogy Santer arra a helyre tért vissza, ahol a lovakat hagyta. Hiszen lóra volt szüksége, hogy elmenekülhessen. Ha nagyon sietek, még utolérhetem. Lélekszakadva rohantam a szurdokon keresztül. Torkolatához érve, szörnyű csalódás fogadott. A banditák lova, melyet itt egy fához kötöttem, eltűnt. Santer nyilván ráakadt, és ezen a lovon menekült tovább. Nyomait hiába kerestem. A szurdokot és torkolatának környékét is apró kövek borították, amelyeket a tavaszi vizek hordtak oda.

Hiába reménykedtem tehát, hogy Santer a nagy karmazsintölgyhöz tér vissza, ahol a maga és társai lovát kikötötte. Mégis meg akartam győződni róla, s utam különben is arra vitt a táborunk felé. Még jobban meggyorsítottam lépteimet - úgy rohantam, mint még soha.

Mindig jó futó voltam, de most olyan hosszú távról volt szó, hogy jól kellett gazdálkodnom az erőmmel. Vigyáztam arra is, hogy lélegzetem szabályos maradjon. Végre megpillantottam a karmazsintölgyet, ahol Santer cimboráival az éjszakát töltötte. A három ló még ott volt. Elkötöttem őket a fától. Az egyikre felültem, a másik kettőt kantáron vezettem. Déltájban érkeztem meg a táborunkba. Sam összecsapta kezét csodálkozásában.

- Mit jelentsen ez, Sir? Gyalog indult el, és három lóval jön vissza? Csak nem csapott fel lókötőnek?

Nem volt kedvem évődni vele. Hangos kiáltással összehívtam az apacsokat, és elmondtam nekik a szomorú hírt. Szavaimat mélységes megdöbbenés fogadta. Úgy láttam, nem tudják elhinni. De amikor részletesen elmeséltem a tragédiát, olyan ordítozás tört ki, mely talán egy mérföldre is elhallatszott. Az apacsok tomboltak dühükben, fegyvereikkel hadonásztak, alig tudtam újra szóhoz jutni. Ha Santer most a kezükbe kerül, ízekre tépték volna.

- Apacs testvéreim, figyelem! - kiáltottam torkom szakadtából. - Hallgassátok meg Winnetou parancsát!

Amikor elcsendesedtek, megmondtam nekik, mit kell tenniük. Mindjárt kiválasztottam azt a tíz harcost, akit magam mellé akartam venni, a többinek megmagyaráztam az utat, s rögtön el is indultak arra a helyre, ahol Winnetou várta őket.

- És mi hogy látunk munkához? - kérdezte Sam.

- Az erdőt átfésülni nagyon sokáig tartana - feleltem. - S azt hiszem, itt egyik hegy a másikat követi.

- Úgy van! - vágott a szavamba Sam. - Jártam már erre, elég jól ismerem a terepet. Alacsonyabb hegyek láncolata húzódik észak felé, azután megint préri következik.

- Préri? Hisz az nagyon jó! Ott már nem lehet bujkálni! Akkor egész biztos, hogy a szemünk elé kerül.

- Magam is azt hiszem - bólintott Sam, s két kezével olyan mozdulatot tett, mintha máris torkon ragadná Santert.

- Akkor már tudom, hogyan fogjunk hozzá - mondtam. - Közrefogjuk a hegyláncot két oldalról. A tíz apacs bal kéz felől, mi négyen meg jobbról, aztán a prérin találkozunk. Jó lesz így?

- Kitűnő! - felelte Sam. - Máris megbeszélem az apacsokkal.

Néhány perc múlva útra keltünk. Az apacsok megértették a tervet, és a hegylánc alján bal felé nyargaltak, mi meg az ellenkező oldalon vágtattunk el. Amikor a karmazsintölgyhöz értünk, megálltam, és leugrottam a nyeregből. Jól emlékeztem rá, hogy hol ugrottam fel arra a lóra, amelyet a haramiáktól elkötöttem. Lehajoltam a földre, és megkerestem ennek a lónak a nyomát. Azután ceruzát és papirost vettem elő, s pontosan lerajzoltam a patanyomot. Sam csak bámult.

- Mit csinál, Sir? - kérdezte. - Mértéket vesz egy ló lábáról?

- Az ám, Sam! - feleltem. - Mit gondol, melyik ló patanyoma ez?

- Tudja a jófene! - vonogatta vállát Sam.

- Hát én megmondom. Azé a lóé, amelyen Santer menekül most előlünk. Majd meglátja, milyen jó hasznát vesszük ennek a kis rajznak.

Ezután folytattuk utunkat azoknak az átkozott hegyeknek a lábánál, mindig jobbra tőlünk. Közben szüntelenül a talajt figyeltem, patanyomokat lesne. Két óra múlva rá is akadtunk egy lovas nyomára.

Összehasonlítottam a rajzommal, és megállapítottam, hogy Santer járt itt előttünk.

- Lehet tanulni ettől a zöldfülűtől - dünnyögte Sam.

Most már rövidek voltak a napok, és korán esteledett. Nemsokára alkalmas helyet kellett keresnünk, ahol az éjszakát eltölthetjük. Fájó időveszteség volt, de nem lett volna értelme utunkat a sötétben is folytatni, amikor nem láthatunk semmit. Santernek könnyebb dolga volt. Neki nem kellett nyomokat figyelnie, és bizonyára egész éjjel folytatja útját, hogy minél messzebb kerüljön üldözőitől. Mert hogy üldözik, arra okvetlenül számítania kellett. Reggelig tekintélyes egérutat nyer. Viszont előbb-utóbb mégis meg kell pihennie valahol, ha másért nem, hát a lova kedvéért. Így hát végeredményben mégsem veszítünk sok időt.

Már elmaradt mögöttünk a végzetes Nugget's Hill is. Nemsokára olyan helyre értünk, ahol magas volt a fű. Leugrottunk lovainkról, hadd legelésszenek kedvük szerint. Amikor egészen besötétedett, lehevertünk, takarókba burkolóztunk, és aludni próbáltunk. Nehezen aludtam el. Folyton szemem előtt lebegett a borzalmas kép: Santer két áldozata.

A hűvös hajnal korán véget vetett álmunknak. Még meg se pirkadt, amikor újra lóra ültünk.

Megállás nélkül nyargaltunk órákon keresztül. Időnként meg-megpillantottuk a menekülő Santer nyomait.

- Ez a gazember olyan nyílegyenesen halad, mintha valami határozott célja volna - jegyeztem meg.

- Célja mindenesetre az, hogy mentse az irháját - felelte Sam.

- Tudhatja, hogy utolérjük - mondtam biztatóan.

- Hacsak nem jár túl az eszünkön - jegyezte meg Sam kedvetlenül.

- Mire gondol, öregem?

- Mi tagadás, aggaszt valami - felelte. - Könnyen lehet, hogy kajovák kóborolnak itt. Ha van esze a gazfickónak, akkor a kajováknál keres menedéket.

- Azok meg gyönyörűen megskalpolják - feleltem, most már inkább a magam megnyugtatására.

- Attól egy pillanatig sem tart - vélte Sam. - Ha elmeséli nekik, hogy megölte az apacs törzsfőnököt, a kajovák ujjongva fogadják. Jó lenne utolérni minél előbb.

Déltájban arra a helyre értünk, ahol Santer hosszabb pihenőt tartott. Felismertük a fűben azt a helyet, ahol lova leheveredett. Santer is meg a lova is bizonyára holtfáradtan érkezett ide. Feltételeztem, hogy már közelebb vagyunk hozzá, mint tegnap este. A további nyomok is elkanyarodtak, mintha Santer a Red River felé igyekezett volna.

Ez még nem volt az igazi préri. A hegyek elmaradtak ugyan, de a terep még dimbes-dombos volt. Ezt a tájat Hullámzó Préri néven emlegetik.

Délután megint erdőbe jutottunk. Nem örültem neki. A sík prérin messzebb lehet ellátni, a fák közt pedig még attól is kellett tartani, hogy csapdába esünk. Szerencsére ez még nem volt összefüggő erdő, csak kisebb-nagyobb facsoportok váltották fel a füves táj egyhangúságát. A talaj enyhén lejtett. Csakhamar észrevettük, hogy egy kisebb mellékfolyó ágyához közeledünk. Medre rendkívül széles volt, de egészen száraz. Ebben az időszakban egy csepp víz sem volt benne. Csak a meder lejtéséből láttuk, hogy a kiszáradt folyó bal partján vagyunk.

Már alkonyodott. Bosszantott, hogy ez a nap is eredménytelenül múlt el. Előreugrattam, mintha azt remélném, hogy még besötétedés előtt utolérem Santert. A nyomokból ítélve itt egyenesen a folyóhoz ereszkedett le. Az utolsó fáknál megálltam, hogy bevárjam társaimat. Ez volt a szerencsém. Ha még néhány lépést teszek előre, könnyen bajba kerültünk volna. Társaimat várva, felágaskodtam a nyeregben, és a folyó partját kémleltem. Ekkor olyan látvány tárult a szemem elé, amely arra késztetett, hogy gyorsan visszahúzódjam a fák mögé.

Odalenn, alig ötszáz lépésnyire tőlem, indiánok nyüzsögtek a meder túlsó partján. Karókat vertek a földbe, és a karók közt kifeszített szíjakon nagy húsdarabokat szárítottak. Ha véletlenül csak valamicskével tovább merészkedem, okvetlenül észrevettek volna. Leszálltam lovamról, és már messziről óvatosságra intettem közeledő társaimat.

- Kajovák - mondta Sam, amikor odaért hozzám, és kikémlelt a fák mögül. - Úgy történt, ahogy sejtettem. Ez a nyomorult Santer az ördöggel cimborál. Az utolsó pillanatban csúszott ki a kezeink közül!

- Jó nagy csapat - jegyeztem meg elkomorodva.

- Nagyobb, mint gondolná, Sir - felelte Sam. - Hátrább, a jobb parton még többen vannak. Bizonyára sikeres vadászatról térnek haza, és megálltak, hogy az elejtett vadak húsát a maguk módján tartósítsák.

Ilyen körülmények között fokozott óvatosságra volt szükség. Elhatároztuk, hogy a legnagyobb csendben visszavonulunk egy-két mérföldnyire, és megvárjuk a tíz apacs harcost, akinek már régen utol kellett volna érnie bennünket. A késedelmet az okozta, hogy a hegyláncolat azon az oldalon, ahol ők haladtak, sokkal szélesebb volt, és így az apacsoknak nagyobb utat kellett megtenniük, mint nekünk. Tudtam, hogy legkésőbb ma éjjel itt lesznek. Csak az aggasztott, hogy gyanútlan közeledésükkel magukra vonhatják a kajovák figyelmét. Elsősorban azért vonultunk vissza, hogy idejében figyelmeztessük őket.

Egy nagyobb facsoportot találtunk, mely kisebb ligetnek is megfelelt volna. Itt telepedtünk le. Számításaink beváltak, nem kellett sokáig várnunk. A tíz apacs még a teljes besötétedés előtt megérkezett. Kölcsönösen beszámoltunk egymásnak eddigi tapasztalatainkról. A hír, hogy a kajovák itt vannak, nem lepte meg őket. Tudták, hogy a folyón túl kezdődik a kajovák vadászterülete. Elhatároztuk, hogy amennyire lehet, megközelítjük őket, éjszakára elrejtőzünk, és a többit hajnalban beszéljük meg.

Félrevontam Samet, és megkérdeztem, milyennek látja a helyzetet.

- Sötétnek - felelte -, de ezt a sötétséget ki fogom használni.

- Hogyan? - kérdeztem.

- Úgy, hogy nem várok hajnalig, hanem még az éjjel átosonok a túlsó partra. Hátha sikerül Santert nyakon csípnem.

- Vakmerő gondolat!

- Aki mer, az nyer! - felelte Sam vállvonogatva. - Csodálom, hogy egyszerre olyan óvatos lett, Sir! Nem illik egy emberhez, aki puszta késsel ment neki egy grizzlynek! A kajovák tökéletes biztonságban érzik magukat. Ha Santer köztük van, és elmesélt mindent, amit biztosra veszek, akkor is csak holnapra várják a megérkezésünket. Ne felejtse el, hogy négy napra való utat tettünk meg két nap alatt.

Odaát tüzek gyulladtak ki. A kajovák máglyákat raktak, és a lángok magasra felcsaptak.

- Látja, Sir? - mondta Sam. - A kajováknak eszükbe se jut arra gondolni, hogy már itt vagyunk. Ám én éppen ezt a nagy tüzet tartottam gyanúsnak. Az indiánok óvatosabbak szoktak lenni. Szokásuk ellenére miért raktak most olyan nagy tüzet, mely messze ellátszik? Mintha csak oda szeretnének csalogatni bennünket. Csak nem akarnak tőrbe csalni?

Az apacs harcosok ügyesen elbújtak éjszakára. Én három barátommal az utolsó facsoport közepén telepedtem le. Később előremerészkedtem az utolsó fáig - éppen addig a pontig, ahol alkonyat előtt a kajovákat megpillantottam. Most már csak egy nagy szederbokor volt köztem és a folyó partja közt. Leültem a földre, és gondolataimba merültem.

Tűnődésemből kis zörej riasztott fel. Mintha a szederbokor ágai reccsentek volna meg. Talán valami kis állat motoszkál ott? Vagy talán egy ember?

Feltétlenül meg kell néznem - gondoltam magamban. De nem keltem fel, hogy a bokorhoz lépjek. Ellenkezőleg - hasra feküdtem, és nagy kerülővel a bokor túlsó oldalához kúsztam. Éppen idején érkeztem oda. Egy indián mászott ki óvatosan a bokorból. Lába és dereka már kint volt. Most egyik karját és vállát dugta ki, csak a nyaka és a feje volt még a tüskés cserje közt. Abban a pillanatban, amikor a feje is előkerült, elkaptam a nyakát, és megszorítottam. Ugyanakkor rávetettem magam, és két-három ökölcsapást mértem a halántékára. Ismertem már ennek a "kezelésnek" az eredményét. A fickó eszméletlenül elnyúlt, és jó időbe telik, amíg felocsúdik.

Nyugodtan felálltam, és visszaballagtam társaimhoz. Éppen rólam beszéltek.

- Hová lett Old Shatterhand? - kérdezte Will Parker. - Az imént még itt volt.

- Megint itt vagyok - mondtam halkan.

- Hol járt, Sir? - kérdezte Sam.

- Jöjjön velem, mindjárt megmutatom.

- Tyű, a mindenit! Ez jó munka volt! - álmélkodott Sam, amikor a leterített kajovát meglátta. - De hogy került a fickó ide?

- Nem nehéz kitalálni - feleltem. - De láthatja, hogy nagyon is számítottak ránk. Azért küldték ki ezt a felderítőt.

- Megkötözzük, betömjük a száját, aztán leshetik, hogy hírt kapjanak rólunk! - felelte Sam, és máris megtette a szükséges intézkedéseket. A megkötözött kajovát bevonszoltuk a bokorba.

A következő negyedórában mindent elkövettem, hogy lebeszéljem Samet tervéről, de megmakacsolta magát. Fejébe vette, hogy kikémleli a kajovák táborát, és ha lehet, Santert is nyakon csípi. Arról ábrándozott, hogy élve fogja el. Micsoda diadal lenne, ha élve adhatná át Winnetounak!

Amikor láttam, hogy minden szó hiába, alvást színleltem, de lopva Samet figyeltem. Láttam, hogy nemsokára feláll és eloldalog. Lábujjhegyen lépkedett, és még a jó öreg Liddyjét sem vitte magával. Fél óra múlva utána osontam. Medveölőmet én is ott hagytam a fűben.

Tudtam, hogy Sam vakmerőségében nyílegyenesen ment le a partra, és kelt át a folyó kiszáradt medrén. Nem követtem a példáját. Jó darabot lefelé kerültem a parton, és csak lejjebb keltem át, ahol a meder sötétségbe borult. A tüzek fénye nem világított idáig. Észrevétlenül átjutottam a túlsó partra, és négykézláb kúsztam vissza a kajovák tábora felé. Nyolc máglyát számláltam meg. Ez is gondolkodóba ejtett, mert ennyi tűzre aligha volt szükség. Vagy ötven indián hevert a tüzek körül és a parton. Itt a part nem volt olyan kopár, mint odaát; sok fa állt rajta elszórtan s egy helyen olyan sűrűn, hogy valóságos ligetet alkottak. Szememet meresztve észrevettem, hogy minden kajova ölében tartja puskáját, lövésre készen. Jaj lett volna nekünk, ha mindnyájan egyszerre kíséreljük meg az átkelést! Egyenesen a csapdába szaladtunk volna.

Roppantul szerettem volna az egyik csoport beszélgetését kihallgatni; lehetőleg ott, ahol egy főbb ember tartózkodik. Amint sorra szemügyre vettem őket, az egyik csoportban megpillantottam Santert. Négy indiánnal ült együtt. Sastollat nem viseltek ugyan, de nyilván az előkelőbb kajovák közé tartoztak, s a legidősebbik lehetett a vezetőjük. Hogy tudnám megközelíteni őket? - töprengtem magamban.

A nyolc máglya sötét és félsötét árnyékokat vetett maga köré. Az árnyak a lobogó tűz mozgását követve ide-oda libbentek, és a kis liget belsejét szinte kísértetiessé tették.

Örömömre a kajovák nem suttogtak, hanem jó hangosan beszéltek - talán ez is a megtévesztésünket szolgálta. Sikerült olyan közel kúsznom, hogy alig tíz-tizenöt lépés választott el Santertől. Tulajdonképpen óvatos akartam lenni, de akaratlanul is Sam hibájába estem.

Éppen Santer beszélt - hangosan és hetvenkedve. Elmesélte, hogy majdnem megtalálta az apacsok kincslelőhelyét. De elkésett, és csak akkor találkozott az apacs törzsfőnökkel, amikor már visszafelé jött. Dühében aztán lepuffantotta a törzsfőnököt, és a leányát is.

- Ezt már hallottuk - mondta a legöregebb indián.

- Csak azért mesélem újra, hogy ne felejtsétek el: az arany még ott van! - mondta Santer. - Keressük meg együtt.

- Ez bajos lesz - felelte az indián. - Az ilyen helyeket ügyesen el lehet rejteni. Nekünk most Winnetou a fontos. Vele is végezni akarunk. Remélem, idejön.

- Nem jön ide - mondta Santer. - Most a halottait siratja, és el is kell temetnie őket. Legfeljebb egy kisebb csapatot küldött az üldözésemre. Bizonyára Old Shatterhand, az a fehér kutya vezeti őket.

- Remélem, beleszalad a csapdánkba - mondta az indián alvezér.

- Mindjárt megtudjuk, mit csinál. A felderítőm, akit átküldtem, hamarosan megérkezik. A partra is négy őrt állítottam, és várom a jelentésüket.

Szívem elszorult, amint ezt meghallottam. Tehát a parton is állnak őrök. A hebehurgya Sam egyenesen a karjaikba futott. Csak tudnám már, mi van vele!

Ekkor nagy lárma hallatszott a part felől. Az öreg indián felugrott, és feszülten figyelt. Már fel is bukkant négy kajova harcos, akik egy fehér embert hurcoltak magukkal. Az kézzel-lábbal kapálózott, de nem tudta kitépni magát a kezükből. Még nem kötözték meg, de négy kést szegeztek fenyegetően felé. Még egy perc, és megismertem - a könnyelmű Sam volt. Nem gondolkoztam. Közbe kell lépnem, még ha életembe kerül is.

- Sam Hawkins! - kiáltott fel Santer örvendezve. - Jó estét, kedves uram! Ugye, nem gondolta, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást?

- Gyilkos! Gazember! - ordította a vakmerő kis ember, és rávetette magát Santerre. - Korán örülsz! Még kitekerem a nyakadat.

A kajovák visszarántották. Egy kis kavarodás keletkezett. Előhúztam mindkét revolveremet, és néhány ugrással odapattantam közéjük.

- Old Shatterhand! - kiáltotta Santer, és rémülten elszaladt.

Két golyót küldtem utána, de nem találtam el. Gyorsan kilőttem többi töltényemet is. A kajovák a fák mögött kerestek fedezéket. Megragadtam Sam karját, és ráripakodtam:

- Utánam!

Hirtelen megjelenésem annyira meghökkentette a kajovákat, hogy néhány percre valósággal megbénultak. Ez volt az egyetlen reménységem. Megfordultam, és visszaszaladtam arra a helyre, ahol az imént a folyón átkeltem. Mint az őrült szedtem a lábamat, abban a hiszemben, hogy Sam a nyomomban lohol. Nemsokára pokoli lárma tört ki a hátam mögött. Puskák ropogtak, a kajovák ordítoztak, de a jótékony árnyék eltakart, és eltűntem a szemük elől. Amikor a lárma elmaradt mögöttem, és úgy gondoltam, elég messzire futottam, lihegve megálltam és visszanéztem.

- Sam! - mondtam fojtott hangon.

Semmi válasz.

- Sam, hol van? - kérdeztem hangosabban.

Most sem kaptam feleletet. Hol lehet ez a könnyelmű fráter? Megsebesült talán? Vissza kell mennem érte gondoltam, de előbb újra megtöltöttem revolvereimet.

Néhány lépés után beláttam, hogy nem tehetek érte semmit. Pár percig még leselkedtem, aztán a kiszáradt medren keresztül visszatértem társaimhoz.

Olyan izgatottan fogadtak, mintha ők forogtak volna életveszedelemben, nem én. Már eltűnésem is aggasztotta őket, hát még a lövöldözés, mely elhallatszott hozzájuk. Néhány szóval elmondtam nekik kalandomat, mely valójában kudarccal végződött. De valamit én is megtudtam tőlük. A tábortüzek fényénél látták, hogy Sam nem szaladt utánam, hanem megint a legrövidebb utat választotta, és ugyanott akart visszajönni, ahol az előbb átosont a kajovák táborába. Természetesen utolérték, leteperték, és másodszor is elfogták. Már nem is bosszankodtam konokságán. Csak az járt a fejemben, hogyan lehetne segíteni rajta.

Tanácskozásunkba bevontuk az apacs harcosokat. Úgy vélekedtek, hogy egyelőre várni kell. Tizenhárman nem támadhattuk meg a kajovák táborát - ez kész öngyilkosság lett volna. De éjfél után, amikor minden elcsendesedik, talán meglephetjük őket.

Leültünk a földre. Vártunk és figyeltünk. Az éjszaka csendjét messze hangzó fejszecsapások szakították meg. A kajovák alighanem fákat vágtak ki a szemközti ligetben tomahawkjaikkal. Bizonyára reggelig akarják táplálni a tábortüzeket. Csak nem gyanakszanak? Mert ha számítanak arra, hogy az éjszaka folyamán megtámadjuk őket, akkor aligha remélhetünk sikert.

A fejszecsapások hangja hamarosan elhallgatott. Nagy csend borult a kajovák táborára. Virrasztva várakoztunk. Amikor a csillagok állása éjfélre mutatott, munkához láttunk. Lovainkat gondosan a fákhoz kötöttük, hogy távollétünkben el ne kószáljanak. A fogoly kajova kötelékeit is megvizsgáltuk, meggyőződtünk róla, hogy szökésétől nem kell tartanunk. Még jobban felpeckeltük a száját, hogy kiabálni se tudjon. Ezután elindultunk a folyó medre felé, jó nagy kerülővel - úgy, mint én, amikor először átmentem.

Mihelyt átjutottunk, hasra feküdtünk és hallgatóztunk. Nem észleltünk semmi gyanúsat. Lassan felkúsztunk a magas partra. A nyolc tábortűz még mindig vidáman lobogott. Továbbmerészkedtünk. Őrszemmel nem találkoztunk, és senki nem állta utunkat. Egészen a ligetig hatoltunk előre, s akkor vettük csak észre, hányadán állunk. A tüzek mellett nem ült és nem hevert senki. A liget üres volt. A kajovák eltűntek az utolsó szálig!

- Meglógtak - csodálkozott Parker. - Akkor miért rakták meg újra a tüzeket?

- Éppen ez volt a csel - feleltem. - Azt akarták elhitetni velünk, hogy itt töltik az éjszakát. Egérutat akartak nyerni.

- Csak nem féltek tőlünk? Sokkal többen vannak, s ezt ők is tudják.

- Kétségtelenül furcsa - bólintottam. - Valamiben sántikálnak.

- Talán a falujukba tértek vissza, és Samet is magukkal vitték, hogy megkínozzák? Vagy minket is maguk után akarnak csalni? - tűnődött hangosan Stone.

- Mindez lehetséges - feleltem -, de én másra gyanakszom. Talán Santer rávette őket, hogy keressék meg az apacs törzsfőnökök aranylelőhelyét, s oda indultak. Még valószínűbb, hogy Winnetout szeretnék elfogni. Ez mindennél többet érne nekik. Akkor is az aranydomb felé vették útjukat. Tehát nekünk is oda kell igyekeznünk, amilyen gyorsan csak lehet.

Mindenki egyetértett velem. Visszatértünk lovainkhoz. A foglyot Sam öszvérére kötöttük, és elindultunk a gyászos emlékezetű Nugget's Hill felé.

Amikor onnan ide jöttünk, kénytelenek voltunk Santer nyomait követni. Most lerövidíthettük az utat, és a nyomokat sem kellett figyelnünk. Másnap kora délután már ott voltunk a szurdokban, mely a kettős gyilkosság színterére vezetett.

Nemsokára egy apacs őrszemmel találkoztunk. Rábíztuk lovainkat, és gyalogszerrel folytattuk utunkat. A tisztás szélén egy másik őrszemre bukkantunk, aki egy kézmozdulattal továbbengedett bennünket, s nem szólt, nem kérdezett semmit. A tisztáson kidöntött fatörzseket láttunk és sok nagy követ, amelyet az apacsok hordtak össze. Tudtuk, mit jelent ez - megtörténtek az előkészületek a törzsfőnök és leánya eltemetésére.

A tisztás egyik oldalán kunyhót eszkábáltak össze, ott őrizték a két drága halottat. Winnetou is a kunyhóban tartózkodott. Jelentették neki, hogy megérkeztünk. Kijött. Megdöbbenve néztem rá.

Winnetou mindig nagyon komoly volt, s arcán ritka vendég volt a mosoly. Hangosan nevetni talán sohasem hallottam. De komolysága azóta ádáz zordsággá változott. Arca mintha kővé merevedett volna, és szeme lázasan lobogott. Minden mozdulata lassú volt, mintha súlyos betegségből gyógyult volna fel. Hozzám lépett, bágyadtan kezet fogott velem, és mélyen a szemembe nézett.

- Utolérted a gyilkost? - kérdezte.

- Utolértem, de elmenekült.

Semmiféle hiba nem terhelt, mégis lesütöttem szememet. Szégyenkeztem, hogy kudarcomról kellett számot adnom. Winnetou is lenézett a földre. Ó, hogy szerettem volna a lelkébe látni! Hosszú szünet után újabb kérdést intézett hozzám:

- Teljesen elvesztetted a nyomát?

- Nem - feleltem. - Minden okom megvan feltételezni, hogy az átkozott gazember ide jön.

- Old Shatterhand mondjon el nekem mindent részletesen!

Leült egy kőre. Helyet foglaltam mellette, és őszintén, pontosan elmondtam neki mindent.

Bólintott, újra kezét nyújtotta, és így szólt:

- Testvérem bocsássa meg, hogy az előbb magamban szemrehányással illettem. Old Shatterhand mindent elkövetett, ami csak módjában állt. Nem tehetett se mást, se többet. Sam Hawkins elővigyázatlanságának köszönheti, hogy bajba került. Majd megpróbáljuk kiszabadítani. Testvérem következtetése helyes. Magam is azt hiszem, hogy a kajovák ide jönnek. De keresztülhúzzuk számításaikat. Incsu Csunnát és Nso Csit holnap tesszük sírba. Fehér testvérem is ott akar lenni?

- Ha Winnetou megengedi - feleltem.

- Nemcsak megengedem - kérlek rá. Sok, nagyon sok sápadtarcú neked köszönheti életét. Borzalmas bosszúra készülődtem, de kérő szavad megolvasztotta a kemény jeget szívem körül. Csak a bűnös lakoljon, más senki. Te pedig légy apám az apám helyett és testvérem a testvérem helyett - erre kérlek, Charlie!

Éreztem, könny tolul a szemembe. Nagy gyászában tőlem vár támogatást - úgy érzi, én vagyok az egyetlen ember, aki közel áll hozzá. Ismerte a keresztnevemet, de most nevezett így, életében először, Charlie-nak.

A temetésről, amelyre másnap került sor, nem akarok, nem tudok részletesen beszámolni. Még most is, hogy visszaemlékezéseimet papírra vetem, elszorul szívem a fájdalomtól, s félek, hogy remegő kezemből kihull a toll.

Elég annyi, hogy Incsu Csunna holttestét lovára kötötték. A mély gödröt lassan betemették. Amikor a lónak már csak a nyaka állt ki a földből, egyetlen puskagolyóval kivégezték. A halott lovas mellé rakták fegyvereit és "orvosságos zacskóját" is. A hantra nehéz köveket raktak. Nso Csit ülő helyzetben egy fa törzséhez támasztották, és földdel borították el, azután kövekkel rakták körül. Addig rakták a köveket, amíg fel nem értek a magas ágakig. A sír végül egy erős piramist alkotott, amelyből hatalmas fakorona állt ki.

Később többször jártam ezen a helyen Winnetouval. A sírokat mindig épségben találtuk. Szentségtörő kéz nem háborgatta a két drága halott örök nyugalmát.