Nézzük meg, mi történt a királyi ügyész házában, amikor Danglars-né és leánya eltávozott, és az imént elmondott beszélgetés lefolyt.

Villefort úr felesége kíséretében bement édesapjához. Hogy Valentine hol tartózkodott, azt jól tudjuk.

Mindketten üdvözölték az öregembert, kiküldték Barrois-t, az öreg szolgát, aki huszonöt esztendeje látta el szolgálatát Noirtiernál, aztán leültek az öreg mellé.

Noirtier úr öblös, gurítható karosszékben ült. Abba ültették reggelenként, onnan fektették le este. Tükör előtt üldögélt, amely megmutatta az egész szobát, és lehetővé tette, hogy lássa, ki lép be, ki távozik, és mi minden történik körülötte. Hiszen ő maga még csak meg sem kísérelhette már, hogy megmozduljon. Noirtier úr mozdulatlan volt, akár egy holttest, de értelmes és élénk tekintettel nézett gyermekeire. Szertartásos meghajlásuk valami váratlan, hivatalos esemény bekövetkeztét jelentette.

Noirtier-nak egyetlen érzéke sem volt már ép látásán és hallásán kívül. Csak ezek tartották még benne a lelket, mint két szikra, hiszen teste egyébként már a sír széléhez közeledett. E két érzék közül is csak az egyik árulta el, hogy még van élet ebben a szoborban. És a tekintet, amely erről a belső életről beszélt, olyannak tűnt fel, mint a pusztaságban megcsillanó távoli fény, amely tudtul adja, hogy valaki virraszt még a csendben és sötétségben.

Az öreg Noirtier fekete szeme fölött fekete szemöldök sötétlett, míg hosszú, válláig érő haja hófehéren omlott le. Mint ahogy általában az emberi érzékek épen maradt része a többi érzékek rovására erősödik, az öregember szemében is összpontosult mindaz a tevékenység, készség, erő és értelem, amely valamikor egész testében és szellemében eláradt. Bizonyos, hogy hiányzott a kézmozdulat, a hang csengése, a testtartás, de ez a sokat mondó szem mindent pótolt. Tudott parancsolni, és tudott köszönetet mondani. Élő szemű holttest volt, és olykor valósággal ijesztően hatott ez a márványarc, amint harag gyújtja lángra, vagy öröm ragyog fel rajta. A szegény béna ember nyelvét csupán hárman értették: Villefort, Valentine meg az öreg szolga, akiről már beszéltünk. Mivel azonban Villefort csak nagy ritkán látta apját, úgyszólván csak akkor, mikor nem térhetett ki ez elől, és mivel ha nála időzött is, nem igyekezett neki megszerezni azt az örömet, hogy megértse kívánságát, az öregember minden öröme unokájában összpontosult. Valentine odaadással, szeretettel és türelemmel elérte, hogy Noirtier tekintetéből ki tudta olvasni minden gondolatát. Erre a néma és másoknak érthetetlen nyelvre Valentine hangosan válaszolt, beszélt egész arckifejezésével, egész lelkével, úgyhogy a fiatal lány és a fél lábával már a sírban levő aggastyán között élénk párbeszédek hangzottak el. A béna öregnek olyan hatalmas tudása, hallatlan éleslátása és óriási akaratereje volt, amilyennel csak az anyagba zárt lélek rendelkezhetik, ha az anyag fölött már elveszítette hatalmát.

Valentine tehát megoldotta azt a különös feladatot, hogy megértse az öregember gondolatait, és megértesse vele a sajátjait. Gyakorlottságának köszönhette, hogy alig-alig tévedett a köznapi élet dolgaiban, az élő lélek vágyait vagy a félig érzéketlen test szükségleteit illetően.

A szolga pedig huszonöt esztendő alatt olyan alaposan kiismerte gazdája szokásait, hogy ritkán kellett Noirtier úrnak valamit külön kérnie tőle.

Villefort sem szorult arra, hogy akár az egyik, akár a másik segítségét kérje ahhoz a különös beszélgetéshez, amelyet apjával akart folytatni. Mint már mondottuk, ő maga is alaposan értett az aggastyán nyelvén, és csak azért nem beszélgetett vele gyakrabban, mert untatta és hidegen hagyta a dolog. Most azonban engedte, hadd menjen le Valentine a kertbe. Barrois-t is kiküldte, azután leült apja mellé jobb felől, míg Villefort-né az öreg balján foglalt helyet.

- Uram - kezdte -, ne csodálkozzék azon, hogy Valentine nem tartott velünk, és hogy kiküldtem Barrois-t, mert amit önnel meg akarok beszélni, az sem fiatal lányokra, sem szolgákra nem tartozik. A feleségem meg én fontos dolgot akarunk közölni önnel.

E bevezetés alatt Noirtier arca mozdulatlan maradt, márpedig Villefort az öreg szíve mélyéig akart hatolni tekintetével.

- Mind a ketten bizonyosra vesszük, hogy amit közölni kívánunk önnel, azt jóvá fogja hagyni - folytatta a királyi ügyész jéghideg hangon, amelyből kicsendült, hogy nem tűr meg semmiféle ellentmondást.

Az öregember szeme meg se rebbent. Hallgatott.

- Uram - mondta Villefort -, férjhez adjuk Valentine-t.

Egy viaszfigura sem maradhatott volna merevebb e hír hallatára, mint az aggastyán arca.

- A házasságkötés három hónapon belül történik meg - folytatta Villefort.

Az öregember szeme továbbra is megtartotta élettelenségét. Most Villefort-né vette át a szót, és sietve folytatta:

- Úgy gondoltuk, hogy ez a hír érdekelni fogja, uram, hiszen úgy láttuk, ön nagyon szereti Valentine-t. Most már tehát csak meg kell neveznünk azt a fiatalembert, akit vejéül választottunk. Valentine igazán nem számíthatna előnyösebb házasságra. A fiatalembernek, akit neki szántunk, vagyona s előkelő neve van, és mind viselkedése, mind hajlamai teljes biztosítékot nyújtanak Valentine boldogságára. Ez a név nem ismeretlen ön előtt. Franz de Quesnel d'Épinay báró úrról van szó.

Villefort, amíg felesége beszélt, feszült figyelemmel leste az öregember tekintetét. Abban a pillanatban, amikor Villefort-né kiejtette Franz nevét, Noirtier szeme, amelyet fia olyan alaposan ismert, megrebbent, pupillája kitágult, mintha egy száj nyílt volna kiáltásra. Szeme villámokat szórt.

A királyi ügyész jól ismerte azt a régi politikai ellenségeskedést, amely apja és Franz apja között fennállt, így hát megértette a heves felindulást. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nem vette volna észre, és ott folytatta, ahol felesége abbahagyta a beszédet.

- Uram - mondta -, bizonyára belátja, milyen fontos, hogy Valentine-t férjhez adjuk, hiszen idestova tizenkilenc éves lesz. De azért önről sem feledkeztünk meg tanácskozásaink közben, és már jó előre megbizonyosodtunk róla, hogy Valentine férje beleegyezését adta, ha nem is ahhoz, hogy velünk éljen, hiszen talán alkalmatlanok is lennénk egy fiatal pár házaséletében, hanem legalább ahhoz, hogy ön náluk lakhassék. Valentine nagyon szereti önt, és ezt ön is viszonozza. Ekként önnek nem kell majd lemondania szokásairól, és egy gyermek helyett kettő vigyázna majd önre.

Noirtier szeme most vérbe borult.

Az öregember lelkében valami szörnyű érzés forronghatott. A fájdalom és a harag kiáltása szorult a torkába, és mivel kitörni nem tudott, fojtogatta. Arca szederjessé vált, ajka elkékült.

Villefort teljes nyugalommal nyitott ablakot, és azt mondta:

- Nagyon meleg van idebent. A hőség árt Noirtier úrnak.

Visszatért az öregemberhez, de nem ült le.

- Ez a házasság kedvére van d'Épinay úrnak és egész családjának - folytatta Villefort-né. - Családja egyébként csupán egy nagybácsiból és egy nagynéniből áll. Édesanyja meghalt, amikor fiát a világra hozta, apját pedig 1815-ben meggyilkolták, vagyis akkor, amikor a gyermek alig volt kétesztendős. Így tehát saját elhatározásán kívül nem függ senkitől.

- Titokzatos gyilkosság volt - jelentette ki Villefort -, a mai napig sem tudják, kik voltak a tettesek, noha a gyanú több emberre is ráterelődött.

Noirtier olyan erőfeszítést tett, hogy ajka görcsösen összerándult, mintha mosolyogna.

- Az igazi bűnösök - folytatta Villefort -, azok, akik jól tudják, hogy elkövették a bűnt, azok, akikre lecsaphat az emberi igazságszolgáltatás életükben és az isteni igazságszolgáltatás holtukban, ugyancsak boldogok lehetnének a mi helyünkben, hogy van egy lányuk, akit feleségül adhatnak Franz d'Épinay úrhoz, és ezzel kiolthatják a gyanú legvégső szikráját is.

Noirtier olyan lelkierővel kényszerítette magára a nyugalmat, amilyet alig lehetett várni ettől az összeroppant szervezettől.

- Igen, értem - válaszolta tekintetével Villefort-nak. És ebben a tekintetében benne volt mélységes megvetése és őszinte felháborodása is.

Villefort könnyű vállrándítással válaszolt erre a tekintetre, amelyből mindent kiolvasott. Azután intett a feleségének, hogy induljanak.

- Most pedig, uram - mondta Villefort-né -, isten önnel. Megengedi, hogy Édouard is meglátogassa?

Megállapodás volt közöttük, hogy az öregember, ha beleegyezését akarja kifejezni, mind a két szemét behunyja, tiltakozását azzal mutatja meg, hogy több ízben pislog, ha pedig valami különös kívánsága volna, akkor égre emeli tekintetét.

Ha Valentine-t hívatja, csak a jobb szemét hunyja le.

Ha Barrois-t kéri, akkor a bal szemét csukja be.

Villefort-né ajánlatára élénken pislogni kezdett.

Erre a nyilvánvaló visszautasításra Villefort-né az ajkába harapott.

- Valentine-t küldjem hát be? - kérdezte.

- Igen - felelte az öregember azzal, hogy lehunyta mindkét szemét.

A Villefort házaspár köszönt és távozott. Odakint meghagyták, hogy hívják be Valentine-t, de az egyébként már tudott róla, hogy napközben még lesz valami tennivalója Noirtier úrnál.

Kisvártatva meg is jelent Valentine az öregembernél. Arca még piros volt az izgalomtól. Alig pillantott rá nagyapjára, már tudta, hogy mélységesen szenved, és hogy sok mindent akar neki mondani.

- Ó, nagyapám - kiáltott -, mi történt?... Valaki felbosszantott, ugye, és most haragszol?

- Igen - mondta a behunyt szem.

- Kire haragszol? Apámra? Nem. A feleségére? Nem. Énrám?

Noirtier igent intett.

- Énrám? - csodálkozott Valentine.

Az öregember megismételte az előbbi jelet.

- Ugyan mivel bántottalak meg, édes jó nagyapám? - kiáltott fel Valentine.

Semmi felelet. A lány így folytatta:

- Egész nap nem láttalak. Valamit mondtak talán rólam?

- Igen - mondta élénken az öregember szeme.

- Majd csak kitalálom, hogy mit. Istenem, esküszöm, nagyapám... Ó!... Ugye, apámék voltak itt?

- Igen.

- És ők mondtak rólam valamit, amiért haragszol? Lehet az? Megkérdezzem tőlük, hogy utána bocsánatot kérhessek tőled?

- Nem, nem - mondta a tekintet.

- Igazán megijesztesz! Istenem, mit is mondhattak?

Elgondolkodott.

- Ó, megvan! - mondta lehalkítva hangját, és az öreghez lépett.

- Csak nem a házasságomról beszéltek?

- De igen - felelte a haragos tekintet.

- Értem. Azért haragszol rám, amiért nem szóltam róla. De lásd, úgy a lelkemre kötötték, hogy előtted hallgassak erről, azután meg nekem magamnak se mondták, én is csak úgy véletlenül tudtam meg az egész titkot. Hát ezért hallgattam. Bocsáss meg érte, drága Noirtier nagyapa.

Az aggastyán tekintete ismét merev és érzéketlen lett. De mintha ezt fejezte volna ki: "Engem nemcsak a te hallgatásod bánt."

- Mi bánt hát? - kérdezte a fiatal leány. - Azt hiszed talán, hogy elhagylak, drága nagyapám, és hogy házasságom kedvéért elfeledkezem majd rólad?

- Nem - mondta az öregember.

- Megmondták neked? D'Épinay úr beleegyezett, hogy együtt maradjunk!

- Igen.

- De hát akkor miért haragszol?

Az öregember szeme végtelen fájdalommal nyugodott unokáján.

- Értem - mondta Valentine -, azért, mert szeretsz?

Az öregember igent intett.

- És attól félsz, hogy boldogtalan leszek?

- Igen.

- Nem szereted Franz urat?

A szempár háromszor-négyszer is elismételte:

- Nem, nem, nem.

- Akkor hát nagyon búsulsz, drága nagyapám?

- Igen.

- Hallgass hát ide! - mondta Valentine. Letérdelt Noirtier elé, és átölelte a nyakát. - Én is búsulok ám, hiszen én sem szeretem Franz d'Épinay urat.

A nagyapa szemében öröm csillant meg.

- Emlékszel, ugye, mennyire haragudtál rám, amikor kolostorba akartam vonulni?

Az öregember szempilláján könnycsepp ragyogott.

- Hát látod, azt azért akartam, hogy megszabaduljak ettől a kétségbeejtő házasságtól - folytatta Valentine.

Noirtier melle zihálni kezdett.

- Hát ez a házasság okoz neked gondot, drága nagyapa? Istenem, ha segíteni tudnál rajtam, ha mi ketten megsemmisíthetnénk a tervüket! De neked nincs erőd velük szemben, pedig a szellemed élénk és akaratod szilárd. Ha azonban arról van szó, hogy harcolni kell, akkor bizony éppen olyan erőtlen vagy, mint én, vagy talán még nálam is gyengébb. Milyen hatalmas pártfogóm lehettél volna, amikor még erőd teljében voltál, és egészséged is megvolt. De ma már nem tehetsz egyebet, mint azt, hogy megértesz engem, velem örülsz, és velem búsulsz. Ezt a végső boldogságot Isten elfelejtette elvenni tőlem.

E szavak hallatára Noirtier szemében annyi bosszúvágy és olyan mélység tükröződött, hogy a lány szinte ezt olvasta ki belőle:

- Tévedsz, én még sokat tehetek éretted.

- Tehetnél valamit érettem, drága nagyapám? - kérdezte Valentine.

- Igen.

Noirtier égnek emelte a szemét. Ez volt a megbeszélt jel közöttük, ha Noirtier kívánt valamit.

- Mit kívánsz, drága nagyapám?

Valentine még egy pillanatig tűnődött, azután fennhangon is elsorolt egyet-mást, de amikor látta, hogy az öregember mindenre csak nemmel válaszol, így szólt:

- Vegyük hát elő a végső módszert, ha már egyszer olyan ostoba vagyok!

Elkezdte felsorolni betűnként az ábécét. Az á-nál kezdte, és eljutott a j-ig. Szemét le nem vette a béna ember tekintetéről.

A j-nél Noirtier igent intett.

- Ó! - mondta Valentine. - Amit kívánsz az j-vel kezdődik. Valami j-vel van dolgunk? Lássuk hát! Mit is akarunk attól a j-től? Ja, je...

- Igen, igen, igen - jelezte az öregember.

- Tehát je?

- Igen.

Valentine szótárért sietett, odahozta és letette egy asztalkára Noirtier elé. Kinyitotta, és amikor látta, hogy nagyapja a könyv lapjára tekint, ujjával végigfutott a hasábokon.

Hat éve, hogy Noirtier ebbe a siralmas állapotba került, Valentine annyira begyakorolta már ezt a módszert, hogy éppen olyan gyorsan kitalálta az aggastyán gondolatát, mintha az maga kereste volna meg a szótárban.

A jegyző szónál intett Noirtier, hogy ne menjen tovább.

- Jegyző - mondta Valentine -, jegyzőt kívánsz, nagyapám?

Az öregember intett, hogy valóban jegyzőre van szüksége.

- Küldjek jegyzőért? - kérdezte Valentine.

- Igen - jelezte a béna ember.

- Tudhat róla apám is?

- Igen.

- Sürgősen kell a jegyző?

- Igen.

- Akkor hát azonnal érte küldök, drága nagyapám. Ez minden kívánságod?

- Igen.

Valentine a csengőhöz futott, hogy inast szólítson be. Az inasnak meghagyta, hogy nagyapja kéreti magához Villefort-ékat.

- Így meg vagy elégedve? - kérdezte Valentine. - Igen?... Meghiszem azt! Nem volt ám valami könnyű dolog rájönni!

A fiatal lány úgy mosolygott nagyapjára, mintha gyermek állna előtte.

Villefort úr ismét megjelent Barrois kíséretében.

- Mit kíván, uram? - kérdezte a béna embertől.

- Uram - mondta Valentine -, nagyapám jegyzőt kíván.

E különös és főleg váratlan kívánság hallatára Villefort úr kérdően nézett apjára.

- Igen - jelezte a béna ember olyan szilárdsággal, amely elárulta, hogy Valentine és az öreg szolga segítségével, aki most már szintén tud szándékáról, kész felvenni a harcot is.

- Jegyzőt kíván? - ismételte Villefort.

- Igen.

- Ugyan minek?

Noirtier nem válaszolt.

- Minek kell önnek jegyző? - kérdezte Villefort.

A béna ember tekintete mozdulatlan maradt, tehát nem adott választ. Ez pedig azt jelentette: "Ragaszkodom akaratomhoz."

- Csak azért, hogy valami rossz tréfát csináljon velünk? - mondta Villefort. - Hát érdemes?

- De végül is - mondta Barrois, az öreg szolgák szokása szerint kitartva gazdája mellett -, ha az úr jegyzőt kíván, valószínű, hogy szüksége van rá. Én hát elmegyek a közjegyzőért.

Barrois nem engedelmeskedett másnak, csak Noirtier-nak. Amit gazdája akart, annak meg kellett történnie.

- Igen, jegyzőt akarok - jelezte az öregember, és kihívó arccal hunyta le a szemét, mintha azt mondta volna: "Hadd lássam, ki meri megszegni akaratomat?"

- Hívjanak jegyzőt, ha már ön feltétlenül ragaszkodik hozzá, uram, de én majd elnézést kérek tőle, és egyúttal önt is kimentem, mert a jelenet igen nevetséges lesz.

- Sebaj - mondta Barrois -, mégis elmegyek a jegyzőért.

Az öreg szolga diadalmasan távozott.

Abban a pillanatban, amikor Barrois kiment, Noirtier sokat jelentő kajánsággal hunyorított Valentine-re. A fiatal lány megértette ezt a pillantást, de megértette Villefort is, mert homloka elborult, és összehúzta szemöldökét.

Fogott egy széket, elhelyezkedett a béna ember szobájában és várakozott.

Noirtier tökéletes közönyösséggel szemlélte, de a szeme sarkából intett Valentine-nek, hogy ne nyugtalankodjék, és ő is maradjon bent.

Háromnegyed óra múlva megjött a közjegyző a szolgával együtt.

- Uram - mondta Villefort a megszokott köszöngetések után -, az itt jelenlevő Noirtier de Villefort úr kérette önt. Általános bénulás következtében nem tud sem mozogni, sem beszélni, és csak mi tudjuk nagy üggyel-bajjal megérteni gondolatainak egy részét.

Noirtier egy pillantással magához hívta Valentine-t. Tekintete olyan komoly és parancsoló volt, hogy a leány azonnal kijelentette:

- Én mindent megértek, uram, amit nagyapám mondani akar.

- Ez igaz - tette hozzá Barrois -, mindent, kivétel nélkül mindent, aminthogy idejövet már meg is mondtam a jegyző úrnak.

- Bocsásson meg, uram, és ön is, kisasszony - mondta a jegyző Villefort-hoz és Valentine-hez fordulva -, ez olyan eset, amikor a tisztviselő nem járhat el felületesen, mert nagy felelősség terheli. Ahhoz, hogy a hivatalos eljárás érvényes legyen, a jegyzőnek elsősorban meg kell győződnie arról, hogy híven tolmácsolhatja-e a rendelkező akaratát. Márpedig itt nem lehetek bizonyos abban, hogy helyesel vagy helytelenít-e valamit az az ügyfél, aki beszélni nem tud. És minthogy némasága miatt nem tudja érthetően kifejezni kívánságait vagy ellenvetéseit, az én közbenjárásom hiábavaló és törvénytelen volna.

A közjegyző távozni készült. A királyi ügyész ajkán alig észrevehető, diadalmas mosoly jelent meg. Noirtier pedig olyan fájdalmasan tekintett Valentine-re, hogy a fiatal lány a jegyző elé állt.

- Uram - mondta -, az a nyelv, amelyen én nagyapámmal érintkezem, nagyon könnyen megtanulható, sőt, néhány perc alatt megtaníthatom reá, hogy ugyanúgy megértse, mint én. Mit kíván, uram, hogy teljesen megnyugtassuk a lelkiismeretét?

- Arra van szükség, hogy az okirataink hitelesek legyenek, kisasszony - válaszolta a jegyző -, vagyis, hogy bizonyos legyek abban, helyesel-e valamit vagy nem. Beteg testtel lehet végrendelkezni, de az értelemnek egészségesnek kell lennie.

- Hát nézze, uram, két jelből azonnal meggyőződhet, hogy nagyapám szellemileg talán sohasem volt frissebb, mint éppen most. Noirtier úr nem tud beszélni, nem tud mozogni, de ha igent akar kifejezni, lehunyja a szemét, ha pedig nemet akar mondani, többször egymás után pislog. Most már eleget tud ahhoz, hogy beszélhessen Noirtier úrral, tessék megpróbálni.

Az öregember olyan gyöngéd és hálás tekintetet vetett Valentinere, hogy még a jegyző is megértette.

- Hallotta és megértette, hogy mit mondott az unokája, uram? - kérdezte a jegyző.

Noirtier lassan behunyta a szemét, majd kis idő múlva ismét kinyitotta.

- És jóváhagyja azt, amit a kisasszony mondott? Vagyis, hogy valóban az említett jelekkel szokta megértetni magát?

- Igen - válaszolta szemével az aggastyán.

- Ön hivatott engem?

- Igen.

- Hogy végrendeletet készíttessen?

- Igen.

- Nem mond le arról, hogy megcsináljuk ezt a végrendeletet?

A béna ember élénk hunyorgásba kezdett.

- Érti már, uram, és megnyugszik a lelkiismerete? - kérdezte a fiatal lány.

De még mielőtt a közjegyző felelhetett volna, Villefort félrevonta:

- Uram - mondta -, el tudja képzelni, hogy olyan rettenetes testi megrázkódtatás, amely Noirtier de Villefort urat érte, ne érintette volna súlyosan a szellemi képességeit is?

- Nem éppen ez nyugtalanít engem, uram - válaszolta a jegyző -, inkább azt szeretném tudni, hogyan találjuk ki a gondolatait, hogy kielégítő választ kaphassunk tőle?

- Láthatja hát, hogy lehetetlen - jelentette ki Villefort.

Valentine és az öregember jól hallották ezt a beszélgetést. Noirtier, merev és határozott tekintetét unokájára függesztve, kényszerítette, hogy visszavágjon.

- Uram - mondta a lány -, ez cseppet se nyugtalanítsa önt. Bármilyen nehéz, vagy inkább annak látszik, hogy eltalálja nagyapám gondolatát, én olyan módon fogok tolmácsolni, hogy semmi kétsége sem marad. Immár hat esztendeje vagyok Noirtier úr mellett, és ő maga a megmondhatója, vajon a hat év alatt maradt-e egyetlen kívánsága is teljesítetlenül csak azért, mert én nem tudtam megérteni?

- Nem - mondta szemével az aggastyán.

- Próbáljuk meg hát - szólt a jegyző. - Elfogadja a kisasszonyt tolmácsnak?

A béna ember igent intett.

- Rendben van. Mondja hát meg, uram, mit kíván tőlem, és mi a tennivalóm?

Valentine felsorolta az ábécé betűit, és eljutott egészen a V-ig. Ennél a betűnél megállította Noirtier sokatmondó tekintete.

- Noirtier úr a V-betűnél állt meg. Ez nyilvánvaló - mondta a jegyző.

- Tessék várni - mondta Valentine. Ismét nagyapjához fordult: - Va... ve... vé...?

Az öregember a harmadik szótagnál ismét leintette.

Valentine elővette a szótárt, és az erősen figyelő jegyző előtt fellapozta.

- Végrendelet - ezt a szót jelezte az ujja, mikor Noirtier úr a szemével intett.

- Végrendelet! - kiáltott fel a jegyző. - Világos, hogy Noirtier úr végrendelkezni akar.

- Igen - mondta Noirtier tekintete.

- Látja, uram, ez igazán csodálatos, el kell ismernie - mondta a jegyző a megdöbbent Villefort-nak.

- Valóban az - felelte Villefort -, de még csodálatosabb lenne ez a végrendelet, mert nem hinném, hogy a sorok maguktól íródjanak a papírra, szavanként, a leányom sugalmazása nélkül, márpedig Valentine talán sokkal érdekeltebb lesz ebben a végrendeletben, semhogy alkalmas tolmácsa lehessen Noirtier de Villefort úr homályos akaratának.

- Nem, nem! - mondta a béna ember szeme.

- Hogyan? - kérdezte Villefort úr. - Talán Valentine nincs érdekelve a végrendeletben?

- Nincs - jelezte Noirtier.

- Uram - mondta a jegyző, akinek igen tetszett ez a próbatétel, és már előre élvezte, hogyan fogja elmesélni társaságában a különös epizód minden részletét -, uram, most már nagyon könnyűnek látom azt a feladatot, amelyet az imént még lehetetlennek hittem. Ez a végrendelet egészen egyszerűen magánvégrendelet lesz, amelyet a törvény elfogad és elismer, ha hét olyan tanú jelenlétében felolvassák, akik előtt a végrendelkező jóváhagyja, a jegyző pedig hitelesíti. Az elkészítése alig fog tovább tartani, mint bármely közönséges végrendeleté. Elsősorban a szokott és bevett formaságok jönnek, a részletek java részét pedig úgyis a végrendelkező vagyoni helyzete és ön fogja szolgáltatni, aki az érdekelt ügyeit kezelte, és így jól ismeri őket. De hogy ez az eljárás semmiképpen se lehessen megtámadható, teljes hitelességgel fogjuk elkészíteni. Egy kartársam segíteni fog, és noha ez nem szokás, jelen lesz a szöveg megírásakor. Jó lesz így, uram? - fordult a jegyző az öregemberhez.

- Igen - válaszolt Noirtier, és csupa öröm volt, amiért megértették.

"Vajon mit akar?" - tűnődött Villefort, akit magas hivatali állása tartózkodásra intett, és aki egyébként sem tudott még rájönni, hogy mi lehet apjának a célja.

Nekiindult hát, hogy elhívassa a második jegyzőt, akit az első jegyző jelölt ki. De Barrois mindent hallott, kitalálta gazdája kívánságát, és már el is ment.

A királyi ügyész áthívatta a feleségét is.

Negyedóra múlva valamennyien együtt voltak a szélütött ember szobájában, és a második jegyző is megérkezett.

A két jegyző néhány szóval megegyezett egymással. Általános, megszokott formulát olvastak fel Noirtier-nak, azután - úgyszólván szellemi képességének megítélése végett - az első jegyző az öreghez fordult, és azt mondta:

- Ha az ember végrendeletet csinál, uram, azt valakinek a javára cselekszi.

- Igen - jelezte Noirtier.

- Tetszik tudni körülbelül, hogy mekkora vagyonnal rendelkezik?

- Igen.

- Fokozatosan emelkedő számokat fogok felsorolni. Mikor ahhoz a számhoz érek, amelyre ön gondol, tessék megállítani.

- Igen.

Ebben a kérdezősködésben volt valami ünnepélyesség, és talán még sohasem volt nyilvánvalóbb az értelemnek a holt anyaggal folytatott harca érdekes látvány volt ez, ha nem is magasztos, ahogy első percben nevezni szeretnénk.

Mindannyian Noirtier de Villefort köré csoportosultak. A második jegyző asztalhoz ült, írásra készen. Az első jegyző Noirtier előtt állt, és kérdéseket intézett az öregemberhez.

- Vagyona meghaladja a háromszázezer frankot, ugyebár? - kérdezte a jegyző.

Noirtier igent intett.

- Négyszázezer frankja van? - kérdezte a jegyző.

Noirtier nem válaszolt.

- Ötszázezer?

Ismét semmi válasz.

- Hatszázezer? Hétszázezer? Nyolcszázezer? Kilencszázezer?

Noirtier igent intett.

- Kilencszázezer frankkal rendelkezik?

- Igen.

- Ingatlanokban? - kérdezte a jegyző.

Noirtier nemet jelzett.

- Járadékkötvényekben?

Az öreg igenlően intett.

- Ezek a papírok a birtokában vannak?

Noirtier egy pillantással utasította Barrois-t, mire az öreg szolga kiment, és kisvártatva visszatért egy ládikával.

- Megengedi, hogy kinyissuk ezt a ládikát? - kérdezte a jegyző.

- Igen.

Kinyitották és kilencszázezer frank értékű államkötvényt találtak benne.

Az első jegyző sorjában átnyújtotta őket a kollégájának. Noirtier számadása helyes volt.

- Rendben van - mondta a jegyző -, nyilvánvaló, hogy Noirtier úr szellemi képességei minden tekintetben kifogástalanok.

A szélütött öregemberhez fordult:

- Így hát - mondta - kilencszázezer frank tőkével rendelkezik. Ennyi ezekbe a papírokba fektetve, körülbelül negyvenezer frank járadékot hoz önnek évenként?

- Igen - jelezte Noirtier.

- Kire akarja hagyni ezt a vagyont?

- Ó - vágott közbe Villefort-né -, ez nem kétséges. Noirtier úr nem szeret mást, csak egyik unokáját, Valentine de Villefort kisasszonyt. Az viseli gondját hat esztendő óta, ő tudta elnyerni kitartó gondoskodásával nagyapja szeretetét, sőt mondhatnám háláját. Illő tehát, hogy elnyerje hűsége jutalmát.

Noirtier szeme úgy villant meg, mint akit nem csal meg az az álnok helyeslés, amellyel Villefort-né jóváhagyta az ő feltételezett szándékát.

- Így tehát Valentine de Villefort kisasszonyra hagyományozza ezt a kilencszázezer frankot? - kérdezte a jegyző abban a hitben, hogy most már csak ennek a pontnak a beiktatása van hátra, de mégis fel kellett tennie a kérdést, hogy megbizonyosodjék Noirtier úr jóváhagyásáról. Emellett azt akarta, hogy a jóváhagyásnak e különös jelenet minden részvevője tanúja legyen.

Valentine kissé hátrább lépett, és fel sem nézett könnyes szemével. Az aggastyán kis ideig végtelen szeretettel nézte, azután a jegyzőhöz fordult szemével, és félreérthetetlen módon pislogott.

- Nem? - kérdezte a jegyző. - Hát nem Valentine de Villefort kisasszonyt nevezi meg általános örököséül?

Noirtier nemet intett.

- Nem téved? - kiáltott fel a jegyző csodálkozva. - Csakugyan nemet mond?

Noirtier megerősítette előbbi válaszát.

Valentine felpillantott. Megdöbbent, de ezt az érzését nem az örökségből való kitagadása okozta, hanem az, hogy nem értette nagyapja elhatározását.

Noirtier azonban annyi gyöngédséggel nézett rá, hogy Valentine felkiáltott:

- Drága jó nagyapám, látom már, hogy csak a hagyatékból tagadsz ki, de a szíved továbbra is az enyém!

- Igen, igen, így is van! - mondta a béna ember szeme, és a fiatal lány olyan kifejezést olvasott ki belőle, amely nem csalhatta meg.

- Köszönöm, köszönöm! - mormolta a lány.

Villefort-né szívébe azonban ez a jelenet váratlan reményt csepegtetett. Az aggastyánhoz lépett.

- Így hát másik unokájára, Édouard de Villefort-ra hagyja a vagyonát, kedves Noirtier úr? - kérdezte.

A szemhunyorítás ezúttal ijesztő volt; csaknem gyűlölet lángolt benne.

- Nem - állapította meg a jegyző. - Akkor hát az itt jelenlevő kedves fiára?

- Nem - válaszolta szemével az öregember.

A két jegyző értetlenül nézett össze. Villefort és felesége arca lángolt, egyik a szégyentől, a másik a haragtól.

- De hát mit vétettünk ellened, nagyapa? - kérdezte Valentine. - Nem szeretsz már bennünket?

Az aggastyán tekintete fiára esett, róla gyorsan a menyére siklott, végül is mélységes szeretettel Valentine-en pihent meg.

- Hát ha szeretsz, drága nagyapa - jegyezte meg a lány -, hogyan magyarázod meg azt, amit teszel? Ismersz engem, tudod jól, hogy sose vágytam a vagyonodra, meg azután úgy mondják, hogy anyám részéről gazdag, nagyon is gazdag vagyok. Magyarázd meg hát.

Noirtier Valentine kezére függesztette égő pillantását.

- A kezem? - kérdezte.

- Igen - jelezte Noirtier.

- A keze! - ismételték a jelenlevők.

- Láthatják, uraim, hogy minden hiábavaló, bizony szegény apám nem beszámítható - jelentette ki Villefort.

- Értem már! - kiáltott fel Valentine. - A házasságom, ugye, nagyapám?

- Igen, igen, igen! - ismételte háromszor is a szélütött, és minden pillantásnál megvillant a szeme.

- A házasságom miatt haragszol ránk, ugye?

- Igen.

- Ez már esztelenség - mondta Villefort.

- Bocsásson meg, uram - vágott közbe a jegyző -, én ellenkezőleg, nagyon is értelmesnek tartom, és úgy vélem, egészen logikusan kapcsolódik az előbbiekhez.

- Nem akarod, hogy Franz d'Épinay úrhoz menjek feleségül?

- Nem, nem akarom! - fejezte ki az öregúr szeme.

- És kitagadja unokáját az örökségből, mert a tervezett házassága önnek nincs ínyére? - kiáltott fel a jegyző.

- Igen - jelezte Noirtier.

- Úgy, hogy e házasság meghiúsulása esetén ő lenne az örökős?

- Igen.

Mélységes csend támadt az öregúr körül.

A két jegyző egymással tanácskozott. Valentine összekulcsolt kézzel, hálás mosollyal tekintett nagyapjára. Villefort keskeny ajkát harapdálta, a felesége pedig nem tudta visszafojtani vidámságát, amelytől arca egészen felderült.

- Úgy gondolom - mondta végül is Villefort, és ezzel elsőnek törte meg a csendet -, hogy ennek a házasságnak a dolgában csak én dönthetek. Mivel leányom kezével én rendelkezem, azt akarom, hogy Franz d'Épinay úr felesége legyen. Az is lesz.

Valentine zokogva rogyott egy karosszékbe.

- Uram - mondta a jegyző az aggastyánhoz intézve szavait -, mit szándékozik tenni vagyonával abban az esetben, ha Valentine kisasszony nőül megy Franz úrhoz?

Az öreg meg sem moccant.

- Akkor is óhajt rendelkezni róla?

- Igen - intett Noirtier.

- Valamelyik családtagja javára?

- Nem.

- Akkor hát a szegények javára?

- Igen.

- De azt tetszik tudni - kérdezte a jegyző -, hogy a törvény értelmében nem tagadhatja ki egészen a fiát?

- Igen.

- Ön tehát a vagyonnak csak ama része fölött akar rendelkezni, amely a törvény szerint elvonható?

Noirtier nem mozdult.

- Továbbra is az egészről akar tehát rendelkezni?

- Igen.

- A halála után azonban megtámadják a végrendeletet!

- Nem.

- Apám jól ismer engem, uram - jelentette ki Villefort úr -, tudja, hogy akarata mindenkor szent lesz előttem. Azután azt is bizonyosra veszi, hogy hivatali állásom nem engedi meg a szegényekkel való pereskedést.

Noirtier úr szeme diadalmasan ragyogott.

- Mit határoz, uram? - kérdezte a jegyző most Villeforttól.

- Semmit, uram. Amit apám egyszer a fejébe vett, azt nem másítja meg. Én is belenyugszom hát. A kilencszázezer frank tehát a család kebeléből a kórházak tőkéjéhez kerül. De nem hajlom meg egy öregember szeszélye előtt, és saját lelkiismeretem szerint cselekszem.

Feleségével együtt távozott, otthagyta apját, végrendelkezzék, ahogy jónak látja.

A végrendelet még aznap elkészült. Tanúkat is hívtak, az öregember jóváhagyta előttük testamentumát, azután jelenlétükben lezárták az okmányt. A végrendelet azután Deschamps úrnál, a család jegyzőjénél letétbe került.

Mikor Villefort úr és felesége lakosztályukba értek, megtudták, hogy Monte Cristo grófja jött hozzájuk látogatóba, és a szalonban várja őket. Villefort-né sokkal izgatottabb volt, semhogy így a vendég elé mehetett volna, előbb betért tehát hálószobájába. A királyi ügyész inkább ura volt magának, és egyenesen a szalon felé tartott.

De bármennyire tudott is Villefort úr az érzésein uralkodni, bárhogyan is féken tudta tartani arcvonásait, a homlokáról nem tudta elűzni a felhőt, és a vidáman mosolygó gróf észre is vette rosszkedvét és szórakozottságát.

- Istenem - kezdte Monte Cristo az első udvariaskodások után -, de hát mi a baja, Villefort úr? Csak nem érkeztem volna olyan pillanatban, amikor éppen valami főbenjáró ügyben készíti vádiratát?

Villefort megpróbált mosolyogni.

- Nem, gróf úr - felelte -, itt csak magam vagyok az áldozat. Én vagyok a pervesztes, a vádbeszédet pedig a véletlen, a konokság és a beszámíthatatlanság mondták el ellenem.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Monte Cristo, kitűnően megjátszott érdeklődéssel. - Valóban valami komoly szerencsétlenség érte?

- Nézze, gróf úr - mondta Villefort keserű nyugalommal -, nem is érdemes beszélni róla, semmiség az egész, egyszerű anyagi veszteség.

- Az anyagi veszteség valóban alig nyomhat a latban akkora vagyonnál, mint az öné, és olyan bölcs és emelkedett léleknél, mint amilyennel ön rendelkezik.

- Nem is a pénzkérdés foglalkoztat engem - válaszolta Villefort -, noha kilencszázezer frank elvesztése miatt legalábbis sajnálkozik és bosszankodik az ember. De engem főként a sorsnak, a véletlennek, a végzetnek a rendelkezése bánt - szinte magam sem tudom, minek nevezzem azt a hatalmat, amely az engem ért csapást irányítja, tönkreteszi boldogulásom reményét, és feldúlja talán leányom jövőjét is, egy gyermekké vált aggastyán szeszélye miatt.

- No, istenem, mi történt hát? - kiáltott fel a gróf. - Kilencszázezer frankot mondott? Csakugyan igaza van, ekkora összeg már megérdemli, hogy sajnálja az ember, még akkor is, ha egyébként bölcselkedő elméjű. És ki okozta ezt a bosszúságot?

- Az apám, akiről már beszéltem önnek.

- Noirtier úr! Igazán? De hiszen úgy rémlik, ön azt mondta, hogy teljesen béna, és már nincs képességei birtokában?

- De csak a testi képességeinek, mert nem tud megmozdulni, nem tud beszélni. Hanem azért gondolkodik, tud akarni, sőt cselekedni is, amint látja. Öt perce, hogy eljöttem tőle, és ebben a pillanatban éppen a végrendeletét diktálja két jegyzőnek.

- Így hát beszélt?

- Többet tett annál: meg tudta értetni magát.

- Ugyan hogy?

- A szemével. A szeme továbbra is él, és mint látja, ölni is tud.

- Barátom - mondta a belépő Villefort-né -, talán túlozza a helyzetet.

- Asszonyom... - hajolt meg a gróf.

Villefort-né a legbájosabb mosolyával köszöntötte a grófot.

- De mit is beszélt itt nekem Villefort úr? - kérdezte Monte Cristo. - Miféle megfoghatatlan méltánytalanság...

- Megfoghatatlan, ez a helyes kifejezés! - folytatta a királyi ügyész vállat vonva. - Egy öregember szeszélye!

- És nincs rá mód, hogy eltérítsék szándékától?

- Dehogy nincs - mondta Villefort-né -, sőt éppen a férjemtől függ, hogy a végrendelet Valentine-nek javára, ne pedig kárára legyen.

A gróf látta, hogy a házastársak burkoltan kezdenek beszélni, szórakozott arcot öltött, és a legnagyobb figyelemmel és helyesléssel nézte, amint Édouard tintát önt a madarak vályújába.

- Kedvesem - mondta Villefort, feleségének válaszolva -, ön jól tudja, hogy nem szoktam itthon a zsarnok családfőt játszani, és sohasem hittem azt, hogy a világegyetem sorsa az én fejbólintásomtól függ. Hanem azért mégiscsak fontosnak tartom, hogy családom tiszteletben tartsa elhatározásaimat, hogy egy bogaras öregember vagy egy szeszélyes gyermek ne borítsa fel hosszú évek óta elhatározott tervemet. D'Épinay báró jó barátom volt, mint tudja, és a fiával való összeköttetés nagyon a kedvemre való.

- Ön azt hiszi, hogy Valentine egy követ fúj az öreggel? - kérdezte Villefort-né. - Valóban... Valentine mindig húzódott ettől a házasságtól, és cseppet sem csodálnám, ha mindaz, amit hallottunk és láttunk, az ő közös megállapodásuk eredménye volna.

- Asszonyom - válaszolta Villefort -, senki sem mond le olyan könnyedén kilencszázezer frank vagyonról.

- Valentine még a világról is lemondana, uram, hiszen tavaly ilyentájban kolostorba akart vonulni.

- Nem tesz az semmit - jelentette ki Villefort -, azt mondom, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie, asszonyom!

- Az ön édesapjának akarata ellenére? - kérdezte Villefort-né, és most már más húrokat pengetett. - Ez már súlyos dolog!

Monte Cristo úgy tett, mint aki nem is figyel oda, pedig egyetlen szót sem veszített abból, amit a házastársak beszéltek.

- Asszonyom - kezdte ismét Villefort -, mondhatom, hogy mindig tiszteletben tartottam az apámat, mert bennem a fiúi érzés az ő erkölcsi kiválóságának nagyrabecsülésével párosult. Az apa végre is két okból szent, úgy is, mint az, akinek a létünket köszönhetjük, úgy is, mint az, aki bennünket felnevelt. A mai napon azonban meg kell tagadnom az apám beszámíthatóságát, aki, mivel arra emlékezik, hogy valamikor gyűlölt egy embert, most üldözi annak az embernek a fiát is. Nevetséges volna ilyen módon, ha a saját viselkedésemet az ő szeszélyeihez alkalmaznám. Továbbra is a legnagyobb tisztelettel viseltetem Noirtier úr iránt, egyetlen zokszó nélkül viselem el azt az anyagi veszteséget is, amellyel sújt, de megingathatatlan maradok akaratomban, és ítéljen majd rólunk a világ, kinek az oldalán áll az igazság. Következésképpen nőül adom leányomat Franz d'Épinay báróhoz, mivel az én megítélésem szerint ez a házasság jó és megtisztelő, és végeredményben ahhoz adom a leányomat, akihez nekem tetszik.

- Hogyhogy? - szólt közbe a gróf, akitől a királyi ügyész a tekintetével állandóan helyeslést várt. - Ugyan mi történt? Noirtier úr kitagadja Valentine kisasszonyt, azt mondják, amiért Franz d'Épinay báróhoz megy feleségül?

- Hát istenem, így van, uram, ez az oka - jegyezte meg Villefort úr vállat vonva.

- Legalábbis a látszólagos oka - tette hozzá Villefort-né.

- A valóságos ok, asszonyom. Higgyen nekem, ismerem az apámat.

- Ki érti ezt? - felelte a fiatalasszony. - Azt kérdezem, miért tetszik Noirtier úrnak ez a d'Épinay kevésbé, mint bárki más?

- Igaz is - jegyezte meg a gróf -, ismerem jól Franz d'Épinay urat. Annak a Quesnel tábornoknak a fia, ugye, akinek X. Károly király adta meg a d'Épinay bárói címet?

- Igen, az - felelte Villefort.

- De hiszen az igen kedves fiatalember, úgy emlékszem!

- Hát hiszen ez csak ürügy, bizonyosra veszem - jegyezte meg Villefort-né. - Az öregembereket zsarnokokká teszi a szeretetük. Noirtier úr egyszerűen nem akarja, hogy unokája férjhez menjen.

- De nem tudják, mi okozza ezt a gyűlöletet? - kérdezte Monte Cristo.

- Ej, istenem, ugyan ki tudhatná?

- Nem valami politikai ellentét?

- Annyi bizonyos, hogy apám és d'Épinay úr édesapja abban a viharos időben éltek, amelynek én már csak az utolsó napjait láttam - jelentette ki Villefort.

- Nem volt az ön édesapja bonapartista? - kérdezte Monte Cristo. - Úgy rémlik, mintha ön ilyesvalamit mondott volna!

- Apám mindenekelőtt jakobinus volt - jelentette ki Villefort, és izgalmában kissé túlment az óvatosság határán. - A szenátori köpeny, amelyet Napóleon dobott a vállára, csak álcázta az öregembert, de meg nem változtatta. Apám nem a császárért, hanem a Bourbonok ellen konspirált, mert apámban éppen az volt mindig a rettenetes, hogy sohasem harcolt elérhetetlen utópiákért, hanem mindig csak megvalósítható célokért, és hogy e lehetséges célok eléréséhez felhasználta a hegypártiak borzalmas elméletét. Ezek semmiféle módszerektől nem riadtak vissza.

- No, látja, ez az - jegyezte meg Monte Cristo. - Noirtier úr és d'Épinay úr bizonyára a politika porondján találkoztak. Talán d'Épinay tábornok úr, noha Napóleon alatt szolgált, szíve mélyén mégis megőrizte királypárti érzéseit, sőt egy este, éppen egy bonapartista klubból távozóban gyilkolták meg, ahová abban a reményben csalták el, hogy testvéri lélekre találnak benne?

Villefort szinte borzalommal tekintett a grófra.

- Vagy talán tévednék? - kérdezte Monte Cristo.

- Dehogy, uram - felelte Villefort-né - ellenkezőleg, ez így volt. És éppen emiatt, amit most el tetszett mondani, hogy a régi gyűlölség lángja kialudjék, az a gondolata támadt Villefort úrnak, hogy a két gyermek szeresse meg egymást, ha már az apáik gyűlölködtek.

- Magasztos gondolat! - jegyezte meg Monte Cristo. - Telve van felebaráti szeretettel, és a világ bizonyára helyeselné. Valóban szép lenne, ha Noirter de Villefort kisasszony a Franz d'Épinay báróné nevet viselné.

Villefort összerezzent, és úgy nézett Monte Cristóra, mintha a szíve legmélyéről akarná kiolvasni, miért mondta az előbbi szavakat. A gróf ajkán azonban most is ott volt megszokott jóindulatú mosolya. És a királyi ügyész, átható tekintete ellenére, most sem látott bele a gróf lelkébe.

- Noha nagy csapás éri Valentine-t azzal, hogy elveszíti nagyapja örökségét - folytatta Villefort -, mégse hiszem, hogy ez kihatással lenne a házasságra. Nem hiszem, hogy d'Épinay úr meghátrálna az anyagi veszteség miatt. Látni fogja, hogy talán az én személyem többet ér, mint az az összeg, amelyet magam feláldozok, csak hogy megtartsam neki adott szavamat. Számba fogom venni, hogy Valentine anyai részről így is elég gazdag, vagyonát anyai nagyszülei, Saint-Méran úr és felesége kezelik, akik mindketten rajongással szeretik.

- És bizony ők is megérdemelnék, hogy úgy szeressék és gondozzák őket, mint ahogy Valentine Noirtier urat gondozta - jegyezte meg Villefort-né. - Egyébként legfeljebb egy hónap múlva a marquis-ék Párizsba jönnek, Valentine tehát egy ilyen megalázás után nem lesz kénytelen eltemetkezni Noirtier úr mellett, mint ahogy eddig tette.

A gróf elégedetten hallgatta a sértett hiúság és a megsebzett önérdek hamis hangját.

- Előre is elnézést kérek azért, amit mondani fogok - kezdte ismét Monte Cristo, rövid csend után -, de úgy gondolom, hogy ha Noirtier úr kitagadja is Villefort kisasszonyt, amiért olyan fiatalembernek a menyasszonya, akinek az apját ő gyűlölte, ugyanezt már a kedves kis Édouard-nak nem vetheti a szemére.

- Ugye, uram? - kapott a gróf szaván Villefort-né leírhatatlan hangsúllyal. - Ugye, hogy ez igazságtalan, gyűlöletesen igazságtalan? Szegény kis Édouard éppúgy az unokája Noirtier úrnak, mint Valentine, márpedig ha Valentine nem a Franz úr menyasszonya volna, az öreg reá hagyta volna az egész vagyonát. És végül is Édouard viseli továbbra is a család nevét, Valentine pedig, ha valóban el is esik az örökségtől, még mindig háromszor olyan gazdag lesz, mint a fiam.

A gróf most már nem szólt egy szót sem. Elérte, amit akart.

- Gróf úr - mondta Villefort -, ne foglalkozzunk már annyit családi kellemetlenségekkel. Igaz, hogy vagyonom a szegények jövedelmét fogja növelni, és manapság ők az igazi gazdagok, igaz, hogy apám egy jogos reményemtől fosztott meg, s méghozzá ok nélkül, én azonban úgy fogok viselkedni, mint akinek helyén van az esze és a szíve. D'Épinay úr, akinek odaígértem ennek az összegnek a kamatait, meg is fogja kapni, még ha kegyetlenül meg kell koplalnom is.

- Márpedig talán jobb volna feltárni ezt a kellemetlenséget d'Épinay úr előtt, hogy ő maga vonja vissza a szavát - jelentette ki Villefort-né, aki egyre vissza-visszatért arra az egyetlen gondolatra, amely ott háborgott a lelke mélyén.

- Jaj, az már nagy baj volna! - kiáltott fel Villefort.

- Nagy baj? - ismételte a szót Monte Cristo.

- Természetesen - válaszolta Villefort, kissé már megnyugodva. - Az elmaradt házasság még akkor is rossz fényt vet egy lányra, ha anyagi okok miatt hiúsul meg. Ezenkívül régi mendemondák is felélednének, noha én éppen véglegesen el akartam fojtani őket. Nem, ez nem történhet meg. Ha d'Épinay úr becsületes ember, a kitagadás után még jobban fog ragaszkodni Valentine-hez, mint azelőtt. Ha nem így volna, akkor csak a kapzsiság beszélne belőle. Nem, ez lehetetlenség!

- Egyetértek Villefort úrral - jelentette ki Monte Cristo, és Villefort-néra szegezte tekintetét. - És ha megengednék, hogy baráti tanáccsal szolgáljak, azt mondanám, hogy mivel d'Épinay úr, ahogy tudomásomra jutott, rövidesen hazatér, erősítsék meg a vele való kapcsolatukat annyira, hogy feloldhatatlan legyen. Én megindítanék egy olyan játszmát, amelynek kimenetele sok megbecsülést hoz majd Villefort úr számára.

A királyi ügyész felállt, arca szemmel láthatóan felderült, míg felesége kissé elsápadt.

- Helyes - mondta Villefort -, ennyit akartam csak tudni. Az ilyen tanácsadó véleménye fontos nekem - tette hozzá, és kezet nyújtott Monte Cristónak. - Így hát mindenki tekintse meg nem történtnek azt, ami itt ma lefolyt, terveinkben nincs semmiféle változás.

- Uram - mondta a gróf -, bizonyosra veszem, hogy a világ, bár sokszor igazságtalanul szokott is ítélni, most jó néven veszi majd az ön elhatározását. Barátai büszkék lesznek önre, d'Épinay úr pedig, még ha hozomány nélkül kellene is elvennie Villefort kisasszonyt - ami nem történhet meg -, boldog lesz, ha olyan család tagjává lehet, amely az adott szó megtartása és a vállalt kötelezettség kedvéért minden áldozatot meghoz.

E szavak után a gróf felállt, és indulni készült.

- Már elmegy, gróf úr? - kérdezte Villefort-né.

- El kell mennem, asszonyom, hiszen csak azért jöttem, hogy emlékeztessem önöket, meg ne feledkezzenek a szombat estére szóló meghívásomról.

- Csak nem hiszi, hogy megfeledkeznénk róla?

- Ön nagyon kedves, asszonyom, de Villefort úrnak olykor igen komoly és sürgős elfoglaltsága van...

- A férjem a szavát adta, uram - jegyezte meg Villefort-né -, és láthatja, a szavát akkor is megtartja, ha sokat veszít miatta. Hogyne tartaná hát meg akkor, mikor csak nyerhet általa?

- A Champs-Élysées-i palotában lesz az összejövetel? - kérdezte Villefort.

- Nem, dehogy - felelte Monte Cristo -, áldozatuk még nagyobb lesz: falusi lakomba várom önöket.

- Falusi?

- Falusi.

- Ugyan hol? Bizonyára Párizs közelében?

- Nem messzire a kapuktól, a város határától félórányira, Auteuilben.

- Auteuilben! - kiáltott fel Villefort. - Igaz, a feleségem mondta, hogy ön Auteuilben lakik, hiszen éppen oda vitték be a baleset után. És Auteuil melyik részén?

- A rue de la Fontaine-en.

- A rue de la Fontaine-en! - ismételte Villefort elcsukló hangon.

- Hányadik szám?

- A 28-as szám.

- Akkor hát önnek adták el Saint-Méran úr házát?

- Saint-Méran úrét? - kérdezte Monte Cristo. - Hát az a ház Saint-Méran úré volt?

- Igen - vette át a szót Villefort-né -, és nem fogja elhinni, amit mondok, gróf úr.

- Ugyan mit?

- Kedvesnek találja azt a házat, ugye?

- Nagyon kedvesnek.

- Nohát, a férjem sohasem akart ott lakni.

- Ez valami olyan elfogultság lenne, uram, amit teljességgel nem értek - jegyezte meg Monte Cristo.

- Nem szeretem Auteuilt, uram - jelentette ki a királyi ügyész, és igyekezett erőt venni magán.

- De ez az idegenkedése, remélem, nem foszt meg engem attól a szerencsétől, hogy önt ott vendégül lássam? - kérdezte Monte Cristo nyugtalanul.

- Dehogy, gróf úr... Remélem... Higgye el, mindent megteszek, ami csak tőlem telik - dadogta Villefort.

- Ohó! - válaszolta Monte Cristo. - Nem fogadok ám el semmiféle kibúvót. Szombaton hat órakor várom önt, és ha nem jönne, azt hinném, hogy ehhez a húsz esztendő óta lakatlan házhoz, mit tudom én, valami gyászos hagyomány vagy véres legenda fűződik.

- Ott leszek, gróf úr, ott leszek - mondta élénken Villefort.

- Köszönöm - válaszolta Monte Cristo. - Most pedig engedjék meg, hogy elbúcsúzzam önöktől.

- Igaz is, már említette az előbb, hogy el kell mennie, gróf úr - jegyezte meg Villefort-né -, sőt azt hiszem, éppen el is akarta mondani, miféle tennivaló várja, amikor más tárgyra tértünk át.

- Nem is tudom, asszonyom, megmondhatom-e, hogy hová megyek - jelentette ki Monte Cristo.

- Ugyan, miért ne mondhatná meg!

- Mint afféle bámészkodó, megyek megnézni valamit, ami miatt már órák hosszat törtem a fejemet.

- Mi az?

- A telegráf. No, most már kiszaladt a számon.

- Telegráf! - ismételte Villefort-né.

- Hát, istenem, a telegráf. Láttam olykor egy-egy út végén, egy kis dombocskán, a szép napsütésben, amint kinyújtja hajlékony, fekete karját, mint egy óriási bogár a lábait, és esküszöm, hogy mindannyiszor izgalom fogott el, mert arra gondoltam, hogy ezek a különös jelzések pontos mozdulatokkal hasítják a levegőt, és háromszáz mérföldnyire viszik el egy asztalnál ülő ember ismeretlen gondolatait ahhoz az emberhez, aki egy másik asztalnál ül a vonal túlsó végén. Ezek a jelzések, gondoltam, csupán e mindenható főnök akaraterejéből rajzolódnak ki a szürke felhőn vagy az ég kékjén, s ekkor a szellemek, tündérek, gnómok, egyszóval a földöntúli hatalmak jutottak eszembe, és nevetnem kellett. De eddig még sohasem támadt kedvem, hogy közelről is megnézzem ezeket a fehér hasú, vékony, fekete lábú, hatalmas rovarokat, mert attól tartottam, hogy kőszárnyaik alól egyszerre csak felbukkan egy komoly, pedáns, tudománnyal, babonával vagy varázslattal teli kis emberi szellem. Egy szép reggelen azonban megtudtam, hogy minden telegráf mozgatója tulajdonképpen egy évi ezerkétszáz frank fizetéssel rendelkező szegény ördög, egy hivatalnok, aki nem a kék eget nézi naphosszat, mint a csillagász, nem is a vizet, mint a halász, nem is a tájat, mint a bámészkodó, hanem a fehér hasú, fekte lábú óriási rovart figyeli, a továbbító állomást, amely négy-öt mérföldnyire van tőle. Akkor fogott el a kíváncsiság, hogy közelebbről is végignézzem ezt a bábjátékot, amelyet a másik előtt lejátszik, lássam, amint érintkezik gubója mélyéről azzal a másik bábbal, miközben fonalát hol egyik, hol másik végén rángatja.

- És most odamegy?

- Oda.

- Melyik telegráfhoz? A belügyminisztériumét nézi meg, vagy az obszervatóriumét?

- Egyiket sem, hiszen ott olyan embereket találnék, akik erővel meg akarnák velem értetni azt, amit nem akarok tudni, és akaratom ellenére feltárnának előttem egy olyan titkot, amelyet maguk sem értenek. Teringettét! Én meg akarom őrizni az illúzióimat, legalább a rovarokra nézve, elég, ha az emberekkel szemben elveszítettem. Nem megyek hát sem a belügyminisztériumi, sem az obszervatóriumi telegráfhoz. Nekem a nyílt mezön futó telegráf kell, hogy magával a toronyba begubózott derék emberkével találkozzam.

- Különc egy nagyúr ön, gróf - jegyezte meg Villefort.

- Melyik vonalat tanulmányozzam ön szerint?

- Azt, amelyik jelenleg a legelfoglaltabb.

- Helyes! Akkor hát a spanyolországit?

- Természetesen. Akar levelet a minisztertől, hogy megmagyarázzák önnek...

- Dehogy, dehogy - tiltakozott Monte Cristo -, hiszen az imént mondtam, hogy éppen ellenkezőleg, nem akarok érteni belőle semmit. Mihelyt értek belőle valamit, már nem is telegráf lenne, hanem csak az a jel, amelyet Duchâtel vagy Montalivet úr továbbít a bayonne-i prefektushoz, két görög szó mögé álcázva: Thle grajein.^[1] Éppen a fekete lábú rovart meg félelmes nevét akarom megtartani a maga tisztaságában, és tiszteletben akarom tartani őket továbbra is.

- Menjen hát, mert két óra múlva beesteledik, és akkor nem lát már semmit.

- Mi az ördög! Szinte megijeszt. Melyik van legközelebb?

- A bayonne-i vonalon?

- Igen, mondjuk a bayonne-i vonalon.

- A châtilloni.

- És a châtilloni után?

- Azt hiszem, a montlhéryi torony.

- Köszönöm, a viszontlátásra! Majd szombaton elmondom a tapasztalataimat.

Az ajtóban szembetalálkozott a két közjegyzővel, akik Valentine-t megfosztották örökségétől. Nagyon elégedettek voltak, amiért olyan közjegyzői munkát végeztek, amely becsületükre vált.

Monte Cristo grófja, ha nem is akkor este, mikorra mondta, de másnap reggel átlépte az enferi sorompót, végighaladt az orléans-i országúton, túlment Linas falun anélkül, hogy megállt volna a telegráfnál, amely éppen abban a pillanatban, amikor a gróf ott haladt el, mozdította meg hosszú, sovány karját. Azután Monte Cristo a montlhéryi telegráftoronynak tartott. Mint mindenki tudja, a torony az azonos nevű síkság legkiemelkedőbb pontján áll.

A domb lábánál a gróf kiszállt kocsijából, és egy tizennyolc hüvelyk szélességű, körbefutó ösvényen nekiindult a dombnak. Amint a domb tetejére ért, sövény állta el az útját. A sövényen éretlen gyümölcsök, majd rózsaszínű és fehér virágok váltakoztak.

Monte Cristo keresni kezdte a kis kert ajtaját, és csakhamar rá is bukkant. Kis, fából készült rács volt ez, fűzfa sarkokon gördült, és szeggel meg madzaggal záródott. A gróf egy perc alatt rájött a nyitjára, és az ajtó kinyílt.

Húsz láb hosszú, tizenkét láb széles kis kertben találta magát. Egyik oldalról az a sövény határolta, amelybe ajtó címén az imént leírt elmés szerkezet volt behelyezve, a másik oldal felől a repkény befutotta régi torony, amelyet vadretek és violabokrok díszítettek.

Senki sem hitte volna, hogy szörnyű rémtörténeteket is tudna mesélni ez a torony, ha nemcsak füle volna, amellyel egy régi mondás felruházza az ódon falakat, hanem hangja is. Olyan volt egyébként ez a virágok közül kiemelkedő vén torony, mint valami magányos nagymama, akit neve napjára az unokái virággal köszöntenek fel.

Vörös homokos fasor vezetett a kerten végig, s olyan színekben pompázott, hogy láttára modern Rubensünk: Delacroix szíve repesett volna örömében. Nagy és több esztendős puszpángbokrok vették körül. A fasor nyolcas alakban futott, olyan módon, hogy kerülve-fordulva hatvan lábnyi sétát lehetett megtenni a húsz láb hosszúságú kertben. A derék latin kertészek kacagó, üde istenasszonya, Flóra, sohasem részesülhetett volna igazabb és tisztább tiszteletben, mint amilyennel ebben a kis kertben áldoztak neki.

A virágágy húsz rózsafájának egyetlen levelén sem látszott légynyom, és egyetlen porzószálon sem tanyáztak azok a zöld levéltetvek, amelyek fürtökbe gyűlve pusztítják és szétrágják a nedves talajon fejlődő növényeket.

Mert nedvességben a kertben nem volt hiány: a koromfekete föld, a fák sűrű, sötét lombozata eleget tanúskodott erről. Egyébként mesterséges öntözéssel is lehetett pótolni a természetes csapadékot, hiszen a kert egy sarkában poshadó vízzel teli hordó állt, amelynek zöld felszínén egy levelibéka meg egy varangy terpeszkedett. Ezek bizonyára nem fértek meg egymással, mert a kör két ellenkező pontján hátat fordítottak egymásnak.

A fasorban különben egy fűszál sem nőtt, a hosszú virágágyakban sehol egy gyom sem sarjadt. Egy kislány sem fényesítheti és tisztogathatja több gonddal porcelán virágtartóban levő gerániumát, kaktuszát és rododendronját, mint ennek a kertnek mindmostanáig láthatatlan gazdája tette.

Monte Cristo ismét becsukta az ajtót, ráhurkolta a madzagot a horogra, azután megállt, és pillantásával végigsimogatta a kertet.

"Úgy látszik - tűnődött -, hogy a telegráfusnak kitűnő kertészei vannak, vagy ő maga kertészkedik szenvedéllyel."

Hirtelen belebotlott valamibe, ami egy lombokkal megrakott talicska mögött kuporgott. Az a valami felállt, és felkiáltott csodálkozásában. Monte Cristo pedig szembe találta magát egy ötven év körül járó emberkével, aki éppen földiepret szedett, és az epret szőlőlevelekre rakta. Tizenkét szőlőlevél volt, és csaknem ugyanannyi szem eper.

Az emberke felálltában majdnem lepotyogtatta az epret levelestül, tányérostul.

- Szüretel éppen, uram? - kérdezte Monte Cristo mosolyogva.

- Bocsásson meg, uram, igaz, hogy nem vagyok odafent, de ebben a pillanatban jövök onnan - válaszolta a derék ember, sapkájához emelve a kezét.

- Nem akarom zavarni, barátom - mondta a gróf. - Szedje csak le az epret, ha ugyan van még mit.

- Van még tíz szem - jelentette ki a férfi -, mert itt van tizenegy, és összesen huszonegy termett, öttel több, mint tavaly. De nem csoda, jó meleg tavaszunk volt, és tudja, uram, az epernek éppen erre van szüksége. Ezért esett úgy, hogy a tavalyi tizenhat helyett, mint tetszik látni, az idén tizenegyet már leszedtem, ez itt tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc... Jaj, istenem! Kettő hiányzik, tegnap még megvolt, uram, megvolt, biztosan tudom, hiszen megszámoltam. Csak a Simon néni fia csenhette el, erre láttam kódorogni ma reggel. Jaj, de haszontalan kölyök! Kertből gyümölcsöt lopni! Talán nem is tudja, mire vezethet ez.

- Bizony, súlyos hiba - jegyezte meg Monte Cristo -, de vegye figyelembe, hogy a bűnös még gyerek, és szeret nyalakodni.

- Igaz - mondta a kertész -, de azért ez mégis nagyon kellemetlen. Hanem ismételten bocsánatot kérek, uram. Netalán valamelyik főnökömet várakoztattam így meg?

Aggódva nézett a grófra és kék ruhájára.

- Nyugodjék meg, barátom - mondta a gróf azzal a mosolyával, amely ha akarta, szörnyű is tudott lenni, de jóindulatú is. Ezúttal merő jóakaratot fejezett ki. - Nem vagyok én semmiféle főnök, aki felügyelni jött. Csak egy egyszerű utas vagyok, akit a kíváncsiság hozott ide, és aki szinte sajnálja, hogy idejött, és elrabolja az ön idejét.

- Nem olyan drága az időm - tiltakozott a jóember, szomorú mosollyal -, csakhogy most az állam idejét pazarlom, amit azért tehetek meg, mivel jelzést kaptam, hogy egy órát pihenhetek (egy napórára pillantott, mert a montlhéryi torony teteje mindennel fel volt szerelve, még napórával is), és tetszik látni, volt még tíz percem, az eper beérett, és ha még egy napot várok... No meg, hinné-e, uram, hogy különben a pelék falják fel?

- Nem én, ezt igazán nem hittem volna - válaszolta Monte Cristo nagy komolyan. - Nem jó szomszédság nekünk a peléké, mert mi nem esszük meg őket mézbe főve, mint a rómaiak.

- A rómaiak megették őket? - kérdezte a kertész. - Megették a peléket?

- Petroniusnál olvastam - jelentette ki a gróf.

- Igazán? Hát nem lehet valami jó ízük, noha úgy szokták mondani: kövér, akár a pele. De nem is csoda, uram, hiszen a pele egész álló nap alszik, és csak azért ébred fel, hogy éjszaka mindent szétrágjon. Lássa, tavaly volt négy szem kajszibarackom, abból az egyiket kikezdték. Volt egy duránci őszibarackom, egyetlen szem, igaz, hogy ez ritka gyümölcs. Hát nézze, uram, a fal felől félig felfalták. Pompás fajta volt, kiváló zamatú. Soha életemben nem ettem jobbat.

- Megette? - kérdezte Monte Cristo.

- Csak a megmaradt felét, értse meg, uram, Remek volt. Ohó! Ezek az uraságok nem a legrosszabb falatokat választják ám! Akárcsak Simon néni fia, az se a rossz eperszemeket válogatta ki, úgy ám! Hanem az idén - folytatta a kertész -, legyen nyugodt, uram, ez nem lesz így többé, még ha gyümölcsérés idején ott kellene is őrködnöm mellettük egész éjjel.

Monte Cristo eleget látott. Minden embernek rág a szíve mélyén valami szenvedély, mint féreg a gyümölcsben. Ennek a telegráfusnak a kertészet volt a szenvedélye. A gróf hamarosan nekilátott, és letépett néhány szőlőlevelet, amely a fürtök elől elfogta a napot. Ez a tette meghódította a kertész szívét.

- A telegráf megtekintése végett tetszett jönni? - kérdezte.

- Azért jöttem, uram, ha ugyan nem tiltják a szabályok.

- Szó sincs róla - jelentette ki a kertész -, hiszen a jeleinket nem érti senki, és senki sem tudja, nem is tudhatja, mit beszélünk.

- Csakugyan, azt hallottam - folytatta a gróf -, hogy önök olyan jelzéseket ismételnek el, amelyeket maguk sem értenek.

- Így is van, uram, és jobban is szeretem, hogy így van - nevetett a telegráfus.

- Miért szereti így jobban?

- Mert így nincs rajtam a felelősség. Én csak gép vagyok, semmi más, és ha működöm, egyebet nem is kívánnak tőlem.

"Mi az ördög! - tűnődött Monte Cristo. - Csak nem bukkantam véletlenül olyan emberre, akiből hiányzik a becsvágy? A mindenségit! Ez már baj volna."

- Uram - mondta a kertész, és a napórára pillantott -, a tíz perc lejáróban van, visszatérek őrhelyemre. Fel tetszik jönni velem?

- Követem önt.

Monte Cristo valóban bement utána, a három emeletre felosztott toronyba. Az első emeleten néhány gazdasági szerszám, ásó, gereblye, locsolókanna volt a falnak támasztva. Ez volt az egész berendezés.

A második emelet az alkalmazott rendes lakásául vagy még inkább éjjeli szállásául szolgált. Néhány szegényes bútordarab, ágy, asztal, két szék meg egy kőkorsó volt az egész berendezés. A mennyezetről némi száraz fűcsomó csüngött le, ezek között a gróf felismerte a szagosbükkönyt meg a spanyol paszulyt, amelyeknek magvait a derék ember saját hüvelyükben őrizte meg. Mindezeket a füvészkert botanikus mesterének gondosságával, kis címkéken jelölte meg.

- Sok időt kell rászánni, ha valaki meg akarja tanulni a telegráfot, uram? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem a tanulás tart sokáig, hanem a számfeletti szolgálat.

- És mekkora a fizetés?

- Évi ezer frank, uram.

- Biz az nem sok.

- Nem, de mint látja, lakást is adnak.

Monte Cristo körülnézett a szobában.

- Talán csak nem fog ragaszkodni ehhez a lakáshoz? - mormogta magában.

Felmentek a harmadik emeletre. Ez volt a telegráf-szoba. Monte Cristo jól szemügyre vette azt a két vasfogantyút, amellyel a telegráfus igazgatja a gépet.

- Nagyon érdekes - mondta -, de idővel mégiscsak unalmassá válik egy kissé.

- Hát bizony eleinte kissé elferdül az ember nyaka a folytonos nézelődéstől, hanem egy-két év alatt megszokja. Azonkívül vannak szabad óráink is, sőt, szabadságot is kapunk.

- Szabadságot?

- Igen.

- Mikor?

- Olyankor, amikor köd van.

- Igen, igen, hiszen ez természetes.

- Ezek az én ünnepnapjaim. Ilyenkor lemegyek a kertbe, ültetek, nyesegetek, oltok, hernyózok, egyszóval elszalad az időm.

- Mióta van itt alkalmazásban?

- Tíz esztendeje, ehhez jön az ötévi számfeletti munka, összesen tehát tizenöt éve.

- Hány éves?

- Ötvenöt.

- Hány évi szolgálat kell ahhoz, hogy nyugdíjat kapjon?

- Ó, huszonöt év, uram.

- És mennyi az a nyugdíj?

- Száz tallér.^[2]

- Szegény emberiség! - mormogta Monte Cristo.

- Mit tetszett mondani? - kérdezte a telegráfus.

- Azt mondtam, hogy ez nagyon érdekes.

- Micsoda?

- Amit mutat... és mondja, egyáltalában nem érti ezeket a jeleket?

- Egyáltalában nem.

- Nem is próbálta soha megérteni őket?

- Nem én. Ugyan minek?

- Márpedig vannak olyan jelzések is, amelyek egyenesen önnek szólnak.

- Hogyne volnának.

- Azokat megérti?

- Azok mindig ugyanazok.

- És mit mondanak?

- Semmi újság... Egy óra hosszat szabad... vagy pedig viszontlátásra...

- No, ezek aztán igazán ártatlan dolgok - jegyezte meg a gróf. - De nézze csak, mintha működésbe kezdene a szomszéd masina?

- Csakugyan! Köszönöm, uram.

- És mit mond? Olyasmit, amit megért?

- Igen. Azt kérdezi, készen állok-e?

- És ön mit felel?

- Olyan jelzést adok, amely a jobb oldali állomásnak tudtul adja, hogy készen állok, és ugyanakkor a bal oldalit felhívja, hogy ő is készüljön fel.

- Ez igazán elmés dolog - mondta a gróf.

- Meg tetszik látni, hogy öt percen belül megszólal - jelentette ki büszkén a derék ember.

"Tehát még öt percem van - töprengett Monte Cristo. - Ez több is, mint amennyi szükséges." - Kedves uram - mondta -, engedjen meg egy kérdést.

- Tessék.

- Szeret kertészkedni?

- Szenvedélyesen szeretek.

- És örülne, ha húsz lábnyi terület helyett kétholdas kertje volna?

- Én abból valóságos földi paradicsomot csinálnék, uram.

- Az ezer frank fizetésével nem valami jól élhet...

- Nem bizony. De elvégre mégiscsak megélek.

- Az igaz, de csak egy nyomorult kis kertecskéje van.

- Hát ami igaz, az igaz, a kert nem valami nagy.

- És még így is mindent felfalnak a pelék.

- Ez az én átkom.

- Mondja csak, mi lenne, ha szerencsétlenségére éppen elfordulna, mikor a jobb oldali állomás működni kezd?

- Akkor nem látnám.

- Mi történne akkor?

- Az, hogy nem tudnám továbbítani a jelzéseit.

- Hát azután?

- Azután, mivel hanyagságból nem továbbítottam őket, pénzbírsággal sújtanának.

- Mennyivel?

- Száz frankkal.

- Fizetésének egytized része. Gyönyörű!

- Ej! - legyintett a telegráfus.

- Megtörtént már ilyesmi? - kérdezte Monte Cristo.

- Egyetlenegyszer uram, mikor egy rózsatövet oltottam be.

- Helyes. No most, ha felcserélné a jelzést, vagy egészen más jelzést adna le?

- Az már más lenne, kidobnának, és elveszíteném a nyugdíjamat is.

- A háromszáz frankot?

- Igen, a száz tallért, uram. Érthető, ugye, hogy sohasem tennék ilyesmit.

- Még tizenöt évi fizetéséért sem? No, már ezen érdemes egy kicsit elgondolkodni, ugye?

- Tizenötezer frankért?

- Igen.

- Ön megijeszt, uram.

- Ugyan már!

- Uram, ön kísértésbe akar vinni?

- Pontosan azt akarom! Tizenötezer frankot ajánlok fel, érti?

- Engedje, hogy megnézzem jobb oldali állomásomat, uram!

- Ellenkezőleg, ne azt nézze meg, hanem ezt!

- Mi az?

- Nocsak, ön nem ismeri ezeket a kis papírokat?

- Bankjegyek!

- Négyszögletesek. Tizenöt darab.

- Kié?

- Ha akarja, az öné.

- Az enyém! - kiáltott fel a telegráfus, és elakadt a lélegzete.

- Istenem, hát igen, az öné, a saját tulajdona!

- Nézze, uram, a jobb oldali állomás jelt adott.

- Hadd adjon.

- Uram, ön elvonta a figyelmemet, és ezért megbírságolnak.

- Ez mindössze száz frankot tesz ki. Láthatja, hogy érdekében áll elfogadni az én tizenöt darab bankjegyemet.

- Uram, a jobb oldali állomás türelmetlenkedik, és megismételte jeladását.

- Ne törődjék vele, és fogja ezt!

A gróf a telegráfus kezébe nyomta a bankjegyköteget.

- De ez még nem minden - jegyezte meg. - A tizenötezer frankjából nemigen tudna megélni.

- Mindig meglesz az állásom.

- Nem, azt elveszíti, mert más jelet fog leadni, mint amit az állomás küldött.

- Ej, uram, miféle ajánlat ez?

- Gyerekjáték az egész.

- Hacsak erőszakkal keresztül nem viszi, uram...

- Valóban kényszeríteni akarom.

Monte Cristo másik csomagot vett ki a zsebéből.

- Itt van még tízezer frank - mondta. - A zsebében levő tizenötezerrel együtt ez már huszonötezer frank. Ötezer frankból vesz magának egy szép kis házat és két hold földet. A többi húszezerből ezerfrankos járadékot vesz.

- Kétholdas kertet?

- És ezerfrankos járadékot.

- Istenem! Istenem!

- No, vegye hát el!

És Monte Cristo erővel a telegráfus kezébe nyomta a tízezer frankot.

- Mit kell tennem?

- Semmi nagyon nehezet.

- Mégis mit?

- Adja le ezeket a jelzéseket!

Monte Cristo papírlapot vett elő a zsebéből. A papíron három vonal volt húzva, utána azok a számok, amelyek a leadnivaló jelek sorrendjét mutatták.

- Mint látja, nem is hosszú.

- Igen, de...

- És ezért lesznek a jövőben duránci barackjai és minden egyéb.

Ez elevenbe talált. A jóember vérvörös arccal, verejtékezve egymás után továbbította a gróf által megadott három jelzést. Mit sem törődött a jobb oldali állomás ijesztő ugrándozásával, hiszen az nem értette, mi történt, legfeljebb azt hihette, hogy a kertészkedő telegráfus hirtelen megbolondult.

A bal oldali állomás lelkiismeretesen elismételte a kapott jelentéseket, amelyek végül is befutottak a belügyminisztériumba.

- Most már ön gazdag ember - jelentette ki Monte Cristo.

- Igen, de milyen áron! - válaszolta a telegráfus.

- Hallgasson ide, barátom - mondotta Monte Cristo -, nem szeretném, ha lelkifurdalása volna, higgyen nekem hát, esküszöm, hogy a világon senkinek sem okozott bajt, sőt nagyon is Istennek tetsző dolgot cselekedett.

A telegráfus a bankjegycsomót nézte, tapogatta, számolgatta. Hol sápadt volt, hol meg piros, végül is a szobájába sietett, hogy megigyék egy pohár vizet. Még el sem érte a korsót, máris ájultan esett végig az odahalmozott száraz babcsomón.

Öt perccel azután, hogy a telegráfon leadott hír a minisztériumba érkezett, Debray befogatott, és Danglars-hoz hajtatott.

- Vannak a férjének spanyol kölcsönkötvényei? - kérdezte a bárónétól.

- Meghiszem azt! Valami hatmillió értékben.

- Adja el bármilyen áron.

- Ugyan miért?

- Mert Don Carlos elmenekült Bourges-ból, és visszatért Spanyolországba.

- Honnan tudja?

- Ej no, ahonnan minden más újságot - felelte Debray vállvonogatva.

A báróné nem mondatta kétszer magának: férjéhez futott, az meg a tőzsdebizományoshoz, és meghagyta neki, hogy minden áron adjon túl a papírokon.

Mikor látták, hogy Danglars eladja a papírjait, azonnal esni kezdtek a spanyol értékek árfolyamai. Danglars ötszázezer frankot veszített, de megszabadult valamennyi papírjától.

Este a Messager-ban ez volt olvasható:

A telegráf jelentése.

Don Carlos király minden szigorú felügyelet ellenére megszökött Bourges-ból, átlépte a katalóniai határt, és visszatért Spanyolországba. Barcelona a király mellé állt.

Egész este másról sem esett szó, csak Danglars gondos előrelátásáról, amellyel eladta papírjait, és arról a szerencséről, hogy mindössze ötszázezer frank veszteséget szenvedett.

Azoknak, akik megtartották papírjaikat, vagy Danglars papírjait megvásárolták, kegyetlenül rossz éjszakájuk volt, és úgy néztek egymásra, mint akik tönkrejutottak.

A Moniteur másnap ezt írta:

Teljesen alaptalan volt a Messager-nak az a tegnapi híradása, hogy Don Carlos elmenekült, és Barcelona fellázadt.

Don Carlos király nem hagyta el Bourges-ot, és a Pireneusi-félszigeten a legteljesebb nyugalom uralkodik.

Az egész tévedést a köd miatt rosszul értelmezett telegráfjelzés okozta.

Az árfolyamok a lezuhant érték kétszeresére szöktek fel. Veszteségben és elmaradt haszonban mindez egymillió különbözetet jelentett Danglars számára.

- Jól van! - mondotta Monte Cristo Morrelnek, aki éppen nála tartózkodott, mikor jelentették a tőzsde különös fordulatát, amelynek Danglars áldozatul esett. - Huszonötezer frankért egy olyan felfedezés birtokába jutottam, amelyért százezret is szívesen fizettem volna.

- Ugyan mit fedezett fel, gróf úr? - kérdezte Maximilien.

- Azt, hogy miként lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackját.

Az auteuili ház kívülről nézve, első látásra nem árult el semmi pompát, és távolról sem lehetett sejteni, hogy a fényűző Monte Cristo gróf lakik benne. Ez az egyszerűség azonban a tulajdonos egyenes kívánsága volt. A gróf ugyanis elrendelte, hogy a ház külsején semmit se változtassanak. Elég volt azonban csak egy pillantást vetni a ház belsejébe, mert valóban alig nyílt ki a kapu, a látvány egészen megváltozott.

Bertuccio úr önmagát múlta felül a bútorok megválogatásában és a gyors berendezkedésben. Mint ahogy valamikor d'Antin herceg egy éjszaka alatt kivágatott egy egész fasort, amely bántotta XIV. Lajos szemét, éppúgy Bertuccio úr három nap alatt kertté varázsolt egy teljesen kopár udvart. Gyönyörű gesztenyefák és hatalmas, gyökerükkel együtt átültetett szikomorfák vetettek árnyékot a ház homlokzatára. Az épület előtt, a kövezetből kiütköző füvecskék helyett, most már frissen ültetett bársonyos pázsit terült el. A gyepkockák, amelyeket aznap reggel raktak le, széles szőnyeget alkottak, és még rajtuk gyöngyöztek a reggeli öntözés harmatcseppjei.

Az utasítások egyébként a gróftól származtak. Kész tervet adott át Bertucciónak, amelyen még az egyes fák helyét és számát is kijelölte, és meghatározta a pázsitszőnyeg nagyságát és alakját, amelyet a kövezet helyére akart ültetni.

Az egész ház megváltozott most, és maga Bertuccio is bizonygatta, hogy rá sem ismer többé ebben a szép zöld keretben.

A titkár, ha már egyszer nekikezdett, szívesen átalakította volna némiképpen a kertet is, de a gróf egész határozottan megtiltotta, hogy ahhoz a legkevésbé is hozzányúljanak. Bertuccio azzal kárpótolta magát, hogy telerakta virággal az előszobákat, a lépcsőházakat és a kandallókat.

A dolgát jól végző titkár végtelen ügyességét és az elgondolásait megvalósító gazda tökéletes hozzáértését dicsérte, hogy ez a húsz év óta elhagyatottan álló ház, amely előtte való este még egészen komoran és szomorúan állt a helyén, s amely úgyszólván az elmúlt idők ódon illatát árasztotta, egy nap alatt az élet színét öltötte magára, és most a gazda kedvenc illatával és azzal a fénnyel telt meg, amelyet ő szeretett. Így például, ha a gróf megérkezett, keze ügyében voltak kedves könyvei, fegyverei, mindjárt megpillanthatta kedvelt festményeit, az előszobákban élénk farkcsóválóssal fogadták kutyái, és ott voltak kedvenc kis dalosmadarai is. Mintha az egész ház mélységes álmából ébredt volna fel, akár Csipkerózsika kastélya, minden élt, dalolt, kiteljesedett, akárcsak azok a házak, amelyeket sokáig kedveltünk, amelyeket, bár sajnálkozva, de el kellett hagynunk, ám akaratlanul is bennük hagytuk lelkünk egyik felét.

Szolgaszemélyzet sürgött-forgott a gyönyörű udvarban. Egyesek a konyhához tartoztak, és olyan otthonosan siettek végig az előző este újjáépített lépcsőn, mintha mindig ennek a háznak a lakói lettek volna. Mások megint a kocsiszín felé tartottak, amelyben szép rendben, megszámozva sorakoztak a kocsik, mintha legalább ötven év óta állanának a helyükön. Az istállókban, a jászol rácsához kötve, vidáman nyihorásztak a lovak, a lovászok szavára, akik sokkal tisztességesebben beszéltek velük, mint sok szolga a gazdájával.

A fal két oldalát betöltő, két részre osztott könyvtárban mintegy kétezer kötet könyv volt. Egy egész szakaszt a modern regények foglaltak el, és már az őt megillető helyen volt az is, amelyik előző nap jelent meg. Ott pöffeszkedett arannyal díszített piros kötésében.

A ház másik oldalán, a könyvtárszobával ellentétes oldalon állt az üvegház. Ritka növények nyíltak itt hatalmas japáni vázákban. A gyönyörű látvány és remek illat kellős közepében tekeasztal állt olyan módon, mintha csak egy órája hagyták volna ott a tekézők, akik ott felejtették a posztón élettelenné vált golyóikat.

A nagyszerű Bertuccio csupán egyetlen szobát hagyott meg változatlanságában. Az első emelet bal sarkában levő szobát, amelybe a főlépcső vezetett, és amelyből a titkos lépcsőn át lehetett lejutni a kertbe. E szoba előtt a szolgák kíváncsian mentek tovább, maga Bertuccio pedig irtózattal járt arra.

Pontban öt órakor, Ali kíséretében, megérkezett a gróf az auteuili ház elé. Bertuccio kissé nyugtalanul és türelmetlenül várta megérkeztét. Abban reménykedett, hogy némi dicséretben részesül, de ugyanakkor félt is, hogy a gróf elégedetlen lesz valamiért és megharagszik.

Monte Cristo az udvaron szállt le. Szótlanul járta be az egész házat és kertet. Sem elismerésének, sem elégedetlenségének nem adta tanújelét.

Csak amikor az elzárt szobával szemközt levő hálószobájába lépett be, nyúlt egy kis rózsafa asztalka fiókjához. Ez a kis asztal már első ittlétekor is szemébe ötlött.

- Ebben csak kesztyűt lehet tartani, semmi mást - jegyezte meg.

- Úgy is van, eccellenza - válaszolta Bertuccio boldogan -, tessék csak kihúzni, és meglátja, kesztyű van benne.

A többi bútorban is azt találta a gróf, amire számított. Üvegcséket, szivart, csecsebecséket.

- Jól van - mondta.

Bertuccio úr pedig szívrepesve vonult vissza. Ilyen nagy, hatalmas, mélységes befolyással volt Monte Cristo a környezetére.

Pontosan hat órakor lódobogás hallatszott a kapu felől. A mi szpáhikapitányunk jött meg Médea lován.

Monte Cristo a feljáratnál várta szíves mosolyával.

- Bizonyára a legelső vagyok! - kiáltotta Morrel. - Szándékosan intéztem így, hogy néhány percig négyszemközt lehessek önnel, mielőtt a többiek megérkeznek. Julie és Emmanuel millió üdvözletet küldtek. Ó, de milyen csodaszép itt minden! Mondja csak, gróf úr, kellően fogják gondozni lovamat az emberei?

- Legyen nyugodt, kedves Maximilien, értik a módját.

- Mert jól meg kell csutakolni. Ha tudná, milyen iramban jöttünk! Mint a fergeteg!

- A mindenségit, meghiszem azt, egy ötezer frankos ló! - felelte Monte Cristo olyan hangon, amilyenen az apa beszél a fiával.

- Sokallja talán? - kérdezte Morrel megszokott nyílt mosolyával.

- Én? Isten ments! - válaszolta a gróf. - Szó sincs róla. Csak azt sajnálnám, ha a ló nem volna tökéletes.

- A ló olyan tökéletes, kedves grófom, hogy Château-Renaud úr, Franciaország legelső szakértője, és Debray úr, aki a minisztérium arab lovait lovagolja, még nyomomban sincsenek ebben a pillanatban, sőt, mint látja, alaposan lemaradtak. Márpedig őket még a Danglars báróné fogata is kergeti, s az ő lovai legalább hat mérföldet tesznek meg óránként, ha jól ügetnek.

- Hát ők is útban vannak ezek szerint? - kérdezte Monte Cristo.

- Sőt, úgy látszik, már meg is érkeztek.

Ebben a pillanatban valóban a kapu elé érkezett verejtékező lovakkal egy hintó, és két lihegő paripa is megállt lovasával. A kapu megnyílt előttük. A kocsi megtette félkör alakú útját, míg végül is megállt a lépcsőfeljáratnál. A két lovas a hintót nyomon követte.

Debray hirtelen leugrott a nyeregből, és a hintó ajtajánál termett. Kezét nyújtotta a bárónénak, aki alig látható módon intett neki. Mozdulatát csak Monte Cristo vette észre.

A gróf azonban nem veszített el szem elől egyetlen további mozdulatot sem. Meglátta, hogy a báróné levélkét csúsztat a miniszteri titkár kezébe olyan fesztelenséggel, ami elárulta, hogy ez a mozdulat eléggé megszokott volt.

Felesége után a bankár lépett ki a hintóból. Olyan sápadt volt, mintha nem is kocsijából, hanem a sírból szállt volna ki.

Danglars-né olyan gyors és kutató pillantást vetett maga körül, amelyet csak Monte Cristo érthetett meg. Ezzel a pillantásával végigfutott az udvaron, az oszlopcsarnokon és a ház homlokzatán. Aztán úrrá lett könnyű izgalmán, mert ha engedi, hogy arca elsápadjon, bizonyára elárulja magát. A feljáróra lépett, és közben megszólította Morrelt:

- Ha régi jó barátom volna, uram, megkérdezném, nem adná-e el a lovát.

Morrel elmosolyodott, de ez a mosoly fintornak is beillett volna, azután Monte Cristóhoz fordult, mintegy tőle kért segítséget, hogy mentse ki zavarából.

A gróf megértette.

- Asszonyom - mondta -, miért nem nekem ad fel ilyen kérdést?

- Ohó, uram, öntől semmit sem mer kérni az ember, mert ön minden kívánságot teljesít. Azért fordultam Morrel úrhoz - mondta a báróné.

- Sajnos - folytatta a gróf -, tanúskodhatom amellett, hogy Morrel úr nem válhat meg a lovától, mert becsülete függ tőle, hogy megtartsa.

- Hogyhogy?

- Fogadást kötött, hogy hat hónap alatt megszelídíti Médeá-t. Ilyen körülmények között megértheti, báróné, hogy ha a fogadás határidejének lejárta előtt megválna a lovától, nemcsak fogadását veszítené el, hanem azt is mondanák, hogy meghátrált. Márpedig egy szpáhikapitány nem hagyhat ilyesmit magán száradni, még egy szépasszony szeszélye kedvéért sem, aminek eleget tenni egyébként, nézetem szerint, a világon egyik legszentebb feladata.

- Láthatja, asszonyom... - mondta Morrel, és hálás mosolyt küldött Monte Cristónak.

- Azt hiszem különben - jegyezte meg most Danglars, és alig leplezett bosszúságát epés mosolya mögé rejtette -, már éppen elég ilyen lova van.

Danglars-nénak nem volt szokása, hogy az efféle támadásokat szó nélkül lenyelje, de most, a fiatalemberek legnagyobb ámulatára, úgy tett, mintha nem hallotta volna a báró megjegyzését, és nem válaszolt.

Monte Cristo mosolygott ezen a hallgatáson, amely szokatlan alázatosságról tanúskodott. A gróf a bárónéhoz fordult, és figyelmét két hatalmas kínai porcelán vázára hívta fel, amelyre óriási tengeri növények kúsztak. Ezek a növények olyan dúsak és finom mívűek voltak, amilyeneket csak a természet tud a maga gazdagságával, életerejével és szellemével kitenyészteni.

A báróné elámult.

- Ej, hiszen ezekbe a vázákba még a Tuilériák hatalmas gesztenyefái is elférnének! - jegyezte meg. - Miképpen is tudtak kiégetni ilyen óriási vázákat?

- Asszonyom, ezt nem tőlünk kell kérdezni, akik már csak apró szobrocskák és rendkívül vékony üvegholmik készítéséhez értünk - felelte Monte Cristo. - Ez egy letűnt kor műve, a föld és a tenger alkotó szellemének munkája.

- Körülbelül melyik korból származhatott?

- Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy valamelyik kínai császár külön e célra egy hatalmas égetőkemencét építtetett, és hogy ebben a kemencében egymás után tizenkét ilyen vázát készítettek. Ebből kettő már a tűz hevétől eltört, a többi tízet levitték háromszáz ölnyire a tenger mélyére. A tenger tudta, mit kívánnak tőle, ezért át- meg átfonta a vázákat kúszó indákkal, körülvette koralljaival, beléjük telepítette csigáit. Két évszázad szilárdította meg az egészet abban a hallatlan mélységben, mert azt a császárt, aki így kísérletezett, elragadta egy forradalom, és nem maradt utána más, csak egy feljegyzés, amely a vázák égetését és a tenger fenekére való süllyesztését bizonyította. A feljegyzést kétszáz év elteltével találták meg, és tervbe vették, hogy felkutatják a vázákat. Búvárok indultak felfedező útra e célra készült gépeken abba az öbölbe, ahová a vázákat elsüllyesztették. A tízből azonban mindössze hármat találtak meg, a többit szétszórták és darabokra morzsolták a tenger hullámai. Szeretem ezeket a vázákat, néha azt képzelem, hogy alaktalan, ijesztő, titokzatos szörnyek merednek rám a belsejükből, amilyeneket csak a búvárok látnak, és hogy ellenségeik üldözése elől menekülő halak milliárdjai aludhattak bennük.

Eközben Danglars, akit nemigen érdekelt az efféle ritkaság, gépiesen tépegette egy remek narancsfa virágait, egyiket a másik után.

Mikor a narancsfával végzett, egy kaktusszal kezdett foglalkozni, csakhogy a kaktusz korántsem volt olyan szelíd természetű, mint a narancsfa, és alaposan megszúrta.

Erre összerezzent, és megdörzsölte a szemét, mint aki mély álomból ébred.

- Uram - mondta neki Monte Cristo mosolyogva -, ön ért a képekhez, és olyan gyönyörű festményei vannak, hogy nem is merem az enyéimet figyelmébe ajánlani. Hanem azért van itt két Hobbema, egy Paul Potter, egy Mieris, két Gerard Dow, egy Rafael, egy Van Dyck, egy Zurbaran és két-három Murillo. Ezek méltók rá, hogy megtekintse őket.

- Lám, lám! - mondta Debray. - Erre a Hobbemára ráismerek.

- Ah! Valóban!

- Igen, ezt felajánlották a múzeumnak.

- Annak pedig nincs is Hobbema-képe, azt hiszem - kockáztatta meg Monte Cristo.

- Nincs, és mégis visszautasította az ajánlatot.

- Ugyan miért? - kérdezte Château-Renaud.

- Ön igazán kedves. Egyszerűen azért, mert a kormánynak nincs rá elég pénze.

- Bocsánat! - jegyezte meg Château-Renaud. - Nyolc esztendeje naponta hallok ilyesmit, de még mindig nem szoktam meg.

- Majd megszokja - mondta Debray.

- Bajosan - válaszolta Château-Renaud.

- Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr! Andrea Cavalcanti vicomte úr! - jelentette Baptistin.

Vadonatúj fekete selyemgallér, frissen rendezett szakáll, szürkülő bajusz, bátor tekintet, három rendjellel és öt érdemkereszttel díszített őrnagyi egyenruha, egyszóval az öreg katona kifogástalan viseletében jelent meg - ez volt Bartolomeo Cavalcanti őrnagy, a gyöngéd apa, akit már ismerünk.

Mellette vadonatúj ruhában, mosolyogva lépett előre Andrea Cavalcanti vicomte, a tisztelettudó fiú, akit szintén ismerünk.

A három fiatalember együtt beszélgetett. Tekintetük az apáról a fiúra siklott, és természetesen az utóbbin pihent meg hosszabb ideig, mert alaposan szemügyre vették.

- Cavalcanti! - mondta Debray.

- Szép név - jegyezte meg Morrel -, a kutyafáját!

- Igaz - tódította Château-Renaud -, ezeknek az olaszoknak szép nevük van, de öltözködni annál rosszabbul tudnak.

- De nagyon kényes, Château-Renaud - folytatta Debray. - Ezek bizony kitűnő szabású ruhák és vadonatújak.

- Hát éppen itt a bökkenő. Azt a hatást kelti ez az úr, mintha életében ma öltözött volna fel először.

- Kik ezek az urak? - kérdezte Danglars Monte Cristótól.

- Hiszen hallotta, Cavalcantiak.

- Ebből mindössze csak a nevüket tudtam meg.

- Igaz ni, hiszen ön nem ismerős a mi olasz nemességünkkel. A Cavalcanti név azt jelenti: hercegi ivadék.

- Nagy vagyonuk van? - kérdezte a bankár.

- Mesébe illő.

- Mivel foglalkoznak?

- Igyekeznek elkölteni a vagyonukat, de nem tudnak a végére járni. Önnél nyitnak egyébként hitelt, mint ahogy tegnapelőtt mondták, mikor nálam jártak látogatóban. Az ön kedvéért hívtam is meg őket, hogy megismerkedjenek egymással.

- De úgy látom, elég tiszta franciasággal beszélnek - jegyezte meg Danglars.

- A fiú egy délvidéki kollégiumban nevelkedett. Marseille-ben vagy arra valahol, úgy hiszem. Meglátja, mennyire el van ragadtatva.

- Mitől? - kérdezte a báróné.

- A francia hölgyektől, asszonyom. Feltétlenül párizsi lányt akar feleségül venni.

- Nagyszerű ötlet! - jelentette ki Danglars vállat vonva.

Danglars-né olyan pillantással mérte végig férjét, amely minden más alkalommal vihart jelentett volna. De most már másodízben hallgatott el.

- A báró ma ugyancsak rosszkedvűnek látszik - jegyezte meg Monte Cristo, Danglars-néhoz fordulva. - Csak nem akarják miniszterré kinevezni?

- Nem, egyelőre nem tudok róla. Inkább azt hiszem, a tőzsdén játszott, veszített, és most nem tudja, kinek rója ezt fel.

- Villefort úr és felesége! - kiáltotta Baptistin.

A két bejelentett vendég belépett. Villefort úr, noha nagy önuralommal rendelkezett, mégis nagyon izgatottnak látszott. Amint Monte Cristo kezet fogott vele, érezte, hogy az ügyész keze remeg.

"Valóban csak a nők tudnak színlelni" - mondta magában Monte Cristo, amint Danglars-néra pillantott. A báróné rámosolygott a királyi ügyészre, a feleségét pedig megcsókolta.

Az első üdvözlések után a gróf észrevette, hogy Bertuccio, aki mostanáig a tálaló körül foglalatoskodott, a szomszédos kis szalonba surrant be.

Odament hozzá.

- Mit kíván, Bertuccio úr? - kérdezte.

- Eccellenza nem közölte velem, hány vendégre számítsak.

- Ah, igaz!

- Hány terítékre van szükség?

- Számolja meg.

- Már minden vendég itt van, eccellenza?

- Itt.

Bertuccio kitekintett a félig nyitva maradt ajtón.

Monte Cristo élesen figyelte.

- Ó, istenem! - kiáltott fel Bertuccio.

- No, mi az? - kérdezte a gróf.

- Ez az asszony!... Ez az asszony!

- Melyik?

- Az a fehér ruhás, akinek annyi gyémántja van!... Az a szőke!...

- Danglars-né?

- Nem tudom, mi a neve. Hanem ez ő, uram, ez ő!

- Kicsoda?

- Az az asszony, aki a kertben volt! Az, aki áldott állapotban volt! Az, aki várakozás közben fel és le sétálgatott!... Várakozás közben... - Bertucciónak nyitva maradt a szája, sápadt volt, és haja összeborzolódott.

- Kire várakozott?

Bertuccio nem válaszolt, csak Villefort-ra mutatott, csaknem olyan mozdulattal, ahogy Macbeth mutat Bancóra.

- Ó, jaj! - mormogta végre. - Látja?

- Mit? Kit?

- Őt!

- Őt?... Villefort királyi ügyész urat? Természetes, hogy látom.

- Akkor hát nem öltem meg?

- No, mi az, csak nem zavarodott meg, kedves jó Bertuccióm? - kérdezte a gróf.

- Hát akkor nem halt meg?

- Persze hogy nem! Nem halt meg, láthatja... Ahelyett, hogy baloldalt a hatodik és hetedik borda közé döfött volna, mint ahogy a honfitársai szokták, kissé feljebb vagy lejjebb szúrt. És ezeknek a törvényszéki uraknak a lelke egyébként is nagyon alaposan bele van cövekelve a testükbe. Vagy még valószínűbb, hogy egy betű sem igaz abból, amit ön nekem elmondott, csak a képzelet játéka az egész, holmi agyrém, nem egyéb. Talán elaludt ön, nem tudta jól megemészteni bosszúvágyát, az megfeküdte a gyomrát, és lidércnyomást okozott. No, hát szedje össze magát, és számolja meg a vendégeket! Villefort úr és neje, az kettő, Danglars úr és neje, négy, Château-Rénaud úr, Debray úr, Morrel úr, az már hét, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr, az nyolc.

- Nyolc! - ismételte Bertuccio.

- Várjon csak! Várjon csak! Mi az ördögnek siet annyira? Kifelejti az egyik vendéget. Nézzen csak arra bal felé egy kicsit... Látja?... Andrea Cavalcanti urat, azt a fekete ruhás fiatalembert, aki a Murillo Madonnájában gyönyörködik, és éppen most fordul hátra.

Bertuccio ajkán sikoly tört volna ki, de Monte Cristo pillantása az ajkára forrasztotta.

- Benedetto! - mormogta halkan. - Micsoda végzet!

- Fél hetet üt az óra, Bertuccio úr - mondta szigorúan a gróf. - Ezt az időpontot határoztam meg, hogy tálaljanak. Jól tudja, nem szeretek várakozni.

Monte Cristo átment a szalonba, ahol vendégei várták, Bertuccio pedig a falnak támaszkodott, úgy támolygott át az ebédlőbe.

Öt perc múlva nyílt a szalon két ajtaja. Megjelent Bertuccio, és végső és hősi erőfeszítéssel jelentette, mint Vatel^[3] Chantillyban:

- Gróf úr, tálalva van.

Monte Cristo karját nyújtotta Villefort-nénak.

- Villefort úr - mondta -, kérem, legyen lovagja Danglars bárónénak.

Villefort engedelmeskedett, és valamennyien átmentek az ebédlőbe.

Nyilvánvaló volt, hogy míg átvonultak az ebédlőbe, valamennyi vendéget ugyanaz az érzés fogta el. Azon töprengtek, ugyan miféle különös végzet hozta össze őket valamennyiüket ebbe a házba, és noha csodálkoztak, sőt, egyesek nyugtalankodtak is, mégsem bánták, hogy jelen vannak.

És bár a grófnak újkeletű kapcsolatai, különcködő és elszigetelt életmódja, ismeretlen, megmérhetetlen és szinte mesébe illő gazdagsága óvatosságra inthette volna a férfiakat, a nőknek pedig egyáltalában nem lett volna szabad belépniük ebbe a házba, ahol nem fogadja őket háziasszony - a férfiak mégis átlépték a körültekintés, a nők pedig az illem korlátait, és a kíváncsiság a maga ellenállhatatlan ösztönzésével mindenen keresztül segítette őket.

Valamennyien, még a merev Cavalcanti apa és fesztelen fia is elfogultnak látszottak, amiért ennél a kiismerhetetlen szándékú embernél egy társaságba kerültek olyanokkal, akiket most láttak először életükben.

Danglars-né összerezzent, amikor látta, hogy Monte Cristo felszólítására Villefort úr odalép hozzá, és karját nyújtja neki, Villefort úr pedig úgy érezte, hogy a tekintete arany szemüvegén keresztül is elhomályosul, mikor a báróné az ő karjába öltötte a magáét.

A gróf tekintetét egyik mozdulat sem kerülte el, és e jelenet szemlélője számára már az is igen érdekes volt, hogy ezeket az embereket összehozták egymással.

Villefort úr jobbján Danglars-né, balján pedig Morrel foglalt helyet. A gróf Villefort-né és Danglars között ült.

A többi helyet a Cavalcanti apa és fiú között ülő Debray, s a Villefort-né és Morrel között helyet foglaló Château-Renaud töltötték be.

A lakoma pazar volt. Monte Cristo kötelességének tartotta, hogy tökéletesen felborítsa a párizsi szokásokat, és a felszolgált ételekkel vendégeinek inkább kíváncsiságát, semmint étvágyát igyekezett kielégíteni. Keleties lakomát hordatott fel, mégpedig abból a fajtából, amelyet az arab mesék tündéreinek tálaltak volna.

Mindaz a gyümölcs, amelyet a világ négy sarka önthetett Európa Bőségszarujába, az mind ott volt hibátlanul és zamatosan, gúlában felhalmozva kínai tálakon és japán serlegekben. Ragyogó tollazatú ritka madarak és különleges tengeri szörnyek kerültek asztalra ezüst tálakon, a görög szigetvilág, Kisázsia és a Fokföld borai sorakoztak különleges üvegekben, s ez a látvány mintha még fokozta volna az italok zamatát. Mintha Apicius tartott volna csapatszemlét vendégeivel, úgy vonult el mindez a párizsiak előtti akik meg se tudták érteni, hogy egy tízszemélyes ebéd ezer aranyba kerüljön, hacsak nem esznek gyöngyszemeket, mint Cleopatra, vagy nem isznak olvasztott aranyat, mint Lorenzo de Medici.

Monte Cristo az általános álmélkodás láttára elnevette magát, és elkezdett tréfálkozni:

- Uraim - mondta -, talán elismerik, hogy a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, mint ahogy itt a hölgyek elismerhetik, hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az ideálist tekinthetik valóságnak. És ha ezt az okoskodást tovább folytatjuk, mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg. Egész életem minden törekvése abban merült ki, hogy olyasmit lássak, amit nem tudok megérteni, és megszerezzem azt, ami elérhetetlen. Ehhez két módon juthatok el: pénzzel és erős akarattal. Egy puszta szeszélyt például ugyanolyan kitartással kergetek, amilyennel ön, Danglars úr, hozzáfog, hogy valami új vasútvonalat alapítson meg, vagy amilyennel ön, Villefort úr, halálra akar ítéltetni valakit, ön, Debray úr, ha békét akar teremteni egy országban, ön, Château-Renaud úr, ha tetszeni óhajt a hölgyeknek, és ön, Morrel úr, mikor meg akar szelídíteni egy olyan lovat, amelyet senki sem rner megülni. Nézzék például ezt a két halat, egyikük Szentpétervártól ötven mérföldnyire született, a másik Nápolytól öt mérföldnyire. Nem érdekes dolog-e a kettőt egymás mellé, egy tálra helyezni?

- Miféle két hal ez hát? - kérdezte Danglars.

- Chateau-Renaud úr lakott Oroszországban, ő majd megmondja az egyik hal nevét - válaszolta Monte Cristo -, azután itt van Cavalcanti őrnagy úr, ő mint olasz, megnevezi a másikat.

- Azt hiszem - mondta Château-Renaud -, hogy ez itt kecsege.

- Nagyszerű.

- Ez pedig - tette hozzá Cavalcanti -, ha nem csalódom, orsóhal.

- Úgy is van. No most, Danglars úr, kérdezze meg ezt a két urat, hogy hol halásszák ezt a két halfajtát.

- Az ilyen kecsege sehol másutt nem található, csak a Volgában - jelentette ki Château-Renaud.

- Az ilyen nagyságú orsóhalat pedig tudtommal csupán a Fusarotóban lehet halászni - jegyezte meg Cavalcanti.

- Helyesen mondták, az egyik a Volgából származik, a másik a Fusaro-tóból.

- Lehetetlen! - kiáltozták a vendégek.

- Na látják, hát éppen ez mulattat engem - mondta Monte Cristo. - Olyan vagyok, mint Nero: cupitor impossibilium,^[4] és íme; ebben a pillanatban önöket is ez szórakoztatja. És noha ezeknek a halaknak a húsa talán nem ér fel a sügér vagy a lazac húsával, önök mégis kitűnőnek fogják találni, mivel tudják, hogy lehetetlen megszerezni őket, és mégis itt vannak.

- De hogyan szállították Párizsba ezeket a halakat?

- Istenem, hát ennél mi sem könnyebb. E két halat egy-egy nagy hordóban hozták, mégpedig az egyiket náddal, sással és folyami növényekkel, a másikat kákával és tavi növényekkel bélelték. A hordókat erre a célra készült szekérre rakták. Így a halak életben maradtak, a kecsege tizenkét napig, az orsóhal nyolc napig élt. És még mind a kettő eleven volt, amikor a szakácsom nekifogott, hogy egyiket tejbe, a másikat borba fojtsa. Nem hiszi, Danglars úr?

- Legalábbis kétségbe vonom - válaszolta Danglars a maga durva mosolyával.

- Baptistin! - szólt Monte Cristo. - Hozassa be a másik kecsegét és a másik orsóhalat. Azokat, amelyek más hordókban érkeztek, és még életben vannak.

Danglars elképedve meredt rá. A társaság viszont tapsolni kezdett.

Négy inas jelent meg, két hordóval. Belülről mindegyik hordót növények borították, és mindegyikben egy-egy olyan hal ficánkolt, mint amilyen az asztalon fel volt tálalva.

- De ugyan minek kell kettő mindegyik fajtából? - kérdezte Danglars.

- Mert az egyik elpusztulhat - válaszolta egyszerűen Monte Cristo.

- Ön igazán rendkívüli ember - jegyezte meg Danglars -, és hiába beszélnek a filozófusok, mégiscsak pompás dolog a gazdagság.

- Hát még ha valakinek ötletei is vannak - tódította Danglars-né.

- Ó, asszonyom, el ne kényeztessen emiatt, az ilyen ötletek már a rómaiaknál nagy becsben állottak. Plinius elbeszélése szerint Ostiából Rómába váltott rabszolgák vitték fejükön a mulus-nak nevezett halfajtát, amely a fennmaradt képek után, minden valószínűség szerint, az aranymakréla. Fényűzés volt az is, hogy elevenen kapták meg, és igen szórakoztató látványt nyújtott, amint megölték, mert halódásában háromszor-négyszer is változtatta színét, amely, mint az eloszló szivárvány, végigment a prizma minden árnyalatán. Csak azután küldték el a konyhára. E halaknak a haldoklás volt a legfőbb érdemük. Ha élve nem látták, nem is nyúlt hozzájuk senki.

- Úgy van - mondta Debray -, csakhogy nem volt különösen nehéz dolguk, hiszen Ostia Rómától mindössze hét vagy nyolc mérföldnyire van.

- Hát az igaz - jelentette ki Monte Cristo. - De hol volna a mi érdemünk, ha Lucullus után tizennyolc évszázaddal nem értenénk jobban a dolgunkat, mint ő?

A két Cavalcanti nagy szemet meresztett, de volt annyi eszük, hogy meg se mukkanjanak.

- Ez mind nagyon kedves dolog - jegyezte meg Château-Renaud. - De bevallom, legjobban azt bámulom, hogy milyen csodálatos gyorsasággal szolgálják ki önt. Ugyebár, gróf úr, mindössze öt vagy hat nap telt el azóta, hogy megvette ezt a házat?

- Bizony, legfeljebb annyi - válaszolta a gróf.

- Nahát, bizonyosra veszem, hogy egy hét alatt töviről hegyire átalakult az egész ház. Mert ha nem csalódom, más bejárata volt azelőtt, az udvar pedig kövezett és kopár volt, holott ma az udvart évszázadosnak látszó fák díszítik, és remek pázsit fedi.

- Ez azért van, mert szeretem a zöld gyepet és az árnyékot - mondotta Monte Cristo.

- Igaz, azelőtt az országút felől volt a bejárat - tette hozzá Villefort-né -, és csodálatos megmenekülésem napján, jól emlékszem, ön az országút felől vezetett be.

- Úgy is van, asszonyom - felelte Monte Cristo -, de azóta áthelyeztem a bejáratot olyan módon, hogy a rácson keresztül láthassam a Bois de Boulogne-t.

- De hiszen ez valóságos csoda négy nap alatt - jelentette ki Morrel.

- Valóban csodálatos dolog egy ódon házból újat varázsolni - mondta Château-Renaud. - Mert a ház bizony jócskán régi volt, sőt komor külsejű. Jól emlékszem, hogy egy ízben anyám megbízásából itt jártam, amikor Saint-Méran úr el akarta adni a házat. Ennek mintegy két vagy három éve.

- Saint-Méran úr? - kérdezte Villefort-né. - De hát akkor ez a ház Saint-Méran úré volt, mielőtt ön megvette?

- Azt hiszem - válaszolta Monte Cristo.

- Hogyhogy azt hiszi? Hát nem tudja bizonyosan, hogy kitől vette ezt a házat?

- Nem én, az ilyen részletkérdésekkel a titkárom foglalkozik.

- Igaz, hogy már jó tíz esztendeje Saint-Méran úr nem lakott benne - jegyezte meg Château-Renaud -, és valóban szomorú látványt nyújtott lezárt ablaktábláival, elreteszelt kapuival és gyomlepte udvarával. Mondhatom, hogyha nem egy királyi ügyész apósának tulajdonában lett volna, azt hitte volna az ember, hogy afféle elátkozott ház, ahol valami nagy bűntettet hajtottak végre.

Villefort mindmostanáig hozzá sem nyúlt az elébe tett három-négyféle kitűnő borhoz, most találomra megfogta az egyik poharat, és fenékig ürítette.

Monte Cristo várt egy darabig, azután a Château-Renaud szavait követő csendben megszólalt:

- Különös, báró úr - mondta -, de mikor először beléptem ide, nekem is ez jutott az eszembe. És a ház olyan gyászosan hatott rám, hogy soha meg nem vettem volna, de az ügyet a titkárom intézte. Bizonyára jó kis borravaló ütötte a markát a jegyzőtől.

- Az valószínű - hebegte Villefort, és igyekezett mosolyogni.

- De higgye el, nekem semmi közöm ehhez a megvesztegetéshez. Saint-Méran úr el akarta adni ezt a házat, amely unokájának hozományához tartozik, mert ha még három vagy négy évig lakatlanul marad, romba dőlt volna az egész ház.

Most Morrel sápadt el.

- Főleg az egyik szoba látszott előttem igen tragikusnak, bár nem tudom, miért - folytatta Monte Cristo. - Istenem, pedig egy egészen egyszerű szoba, olyan, mint a többi, piros damaszttal van bevonva.

- Ugyan miért? - kérdezte Debray. - Miért volna tragikus?

- Hát számot adhat az ember ösztönszerű megérzéseiről? - felelte Monte Cristo. - Nincsenek-e olyan helyek, amelyek ontják magukból a szomorúságot? Miért? Ki tudja? Talán valami régi-régi emlékfoszlány maradványa ez, vagy egy gondolat szeszélye, amely letűnt időkbe és távoli helyekre visz vissza bennünket, s meg lehet, hogy nincs is összefüggésben a valóságos jelennel és hellyel. Annyi bizonyos, hogy ez a szoba Granges marquise vagy Desdemona emlékét idézte fel bennem. No de mivel véget ért az ebéd, most meg is mutatom azt a szobát, utána pedig lemegyünk a kertbe, hogy ott fogyasszuk el a kávét. Ebéd után következik a látványosság.

Monte Cristo intett, kérdően nézett vendégeire, Villefort-né felállt, mire Monte Cristo és a többiek is követték példáját.

Villefort és Danglars-né egy pillanatig mintha oda lettek volna szegezve helyükhöz. Csak tekintetükkel meredtek egymásra, némán, hidegen.

- Hallotta? - kérdezte Danglars-né.

- Oda kell mennünk - válaszolta Villefort felállva, és karját nyújtotta a bárónénak.

Már az egész vendégsereg szétszóródott a házban, mindenre kíváncsiak voltak, mert úgy gondolták, hogy a látványosság nemcsak arra az egy szobára szorítkozik, és hogy végignézik ezt az egész düledező házat, amelyből Monte Cristo gyönyörű palotát varázsolt. Mikor már valamennyien átmentek a kitárt ajtókon, Monte Cristo bevárta a két késlekedőt is. Amint ezek is átlépték a küszöböt, a gróf olyan mosollyal zárta be a menetet, amely - ha megértik - még sokkal jobban megrémíti a vendégeket, mint az a szoba, amelybe indultak.

Először végigjárták a termeket, a keleti módra berendezett szobákat, amelyekben ágyak helyett pamlagok és párnák voltak elhelyezve, és minden egyéb berendezésük pipákból és fegyverekből állott, azután régi mesterek festményeivel díszített szalonok és csodálatos szövésű és különös mintázatú tarka kínai selyemmel kárpitozott budoárok következtek. Végül is elérkeztek a nevezetes szobához.

Nem volt benne semmiféle különleges, hacsak az nem, hogy noha már alkonyodott, a szoba nem volt megvilágítva, és hogy megmaradt a maga eredeti régi berendezésével, holott a többi szobát újjávarázsolták. Ez a két körülmény valóban gyászos külsőt adott neki.

- Hú! - kiáltott fel Villefort-né. - Csakugyan rémítő egy hely.

Danglars-né megpróbált kinyögni valamit, de szavait nem lehetett megérteni.

Több megjegyzés hangzott el, és mindenki elismerte, hogy a vörös damaszttal bevont szoba valóban baljóslatú látványt nyújt.

- Ugye? - kérdezte Monte Cristo. - Látják milyen furcsán áll itt ez az ágy, milyen komor, vérvörös a kárpit! És az a két pasztellarckép, amely a nedvességtől már elhalványodott, mintha vértelen ajkával és rémült tekintetével azt mondaná: "Én láttam!"

Villefort arca ólomszínűre fakult, Danglars-né a kandalló mellett levő pamlagra roskadt.

- Ó! - mondta Villefort-né mosolyogva. - Hogy mer odaülni? Hiszen könnyen meglehet, hogy ott követték el a bűntettet.

Danglars-né felugrott.

- De ez még nem minden - jegyezte meg Monte Cristo.

- Hát még mi van hátra? - kérdezte Debray, akinek figyelmét nem kerülte el Danglars-né feltűnő izgalma.

- Igen, igen, mi van még hátra? - kérdezte Danglars. - Mert bevallom, mostanáig nem láttam semmi különöset. Hát ön, Cavalcanti úr?

- Ó, uram - válaszolta a kérdezett -, nekünk ott van Pisában Ugolino tornya, Ferrarában Tasso börtöne, Riminiben Paolo és Francesca szobája.

- Az igaz, de nincs ilyen kis lépcsőjük - mondotta Monte Cristo, és kinyitott egy elrejtett kis kárpitajtót. - Nézze csak meg, és mondja meg, mi a véleménye róla?

- Micsoda borzasztó sötét csigalépcső! - nevetett Château-Renaud.

- Nem tudom, a chiosi bor okozza-e ezt a szomorú hangulatot, de annyi bizonyos, hogy egészen gyászosnak látom ezt a házat - mondta Debray.

Morrel pedig, mióta szóba került Valentine hozománya, nagyon elszomorodott, és egyetlen szót sem ejtett ki.

- Képzeljenek el egy Othellót vagy egy Ganges abbét, amint egy sötét, viharos éjszakán lelépked ezen a lépcsőn, valami gyászos terhet cipelve, amelyet minél előbb el akar rejteni az emberek szeme elől, ha ugyan nem Isten tekintete elől! - mondotta Monte Cristo.

Danglars-né félig ájultan kapaszkodott Villefort karjába, pedig az maga is kénytelen volt a falnak támaszkodni.

- Jaj, istenem! Mi lelte önt, asszonyom? - kiáltott fel Debray.

- Milyen sápadt lett!

- Hogy mi baja? - válaszolta Villefort-né. - Nagyon egyszerű a dolog. Csak annyi, hogy Monte Cristo úr rémületes történeteket ad elő, kétségtelenül azért, hogy halálra ijesszen bennünket.

- Igaza van - jelentette ki Villefort. - Ön csakugyan agyonrémítheti a hölgyeket, gróf.

- Mi baja van? - ismételte Debray halkan, Danglars-néhoz fordulva.

- Semmi, semmi - felelte a báróné, és erőt vett magán. - Csak egy kis levegőre van szükségem.

- Lemenjünk a kertbe? - kérdezte Debray. Karját nyújtotta Danglars-nénak, és a titkos lépcső felé tartott.

- Nem - mondta az asszony -, nem. Inkább itt maradok.

- Csakugyan komolyan fél, asszonyom? - kérdezte Monte Cristo.

- Dehogy, uram - válaszolta Danglars-né. - Csakhogy ön úgy tudja előadni ezeket a rémes történeteket, hogy az ember úgyszólván maga előtt látja őket.

- Hát, istenem, ez így van - mosolygott Monte Cristo -, de hát mindez csak képzelet dolga. Mert éppúgy elképzelhetjük, hogy ez egy derék, becsületes családanya szobája volt, ugye? Ezt az ágyat a maga bíborpiros függönyével meglátogathatta Lucina^[5] istennő is, ezen a titokzatos lépcsőn pedig, hogy a fiatal anya álmát meg ne zavarja, feljárhatott volna halkan az orvos vagy a dajka is, vagy akár az apa, aki magával viszi alvó gyermekét...

Danglars-né ahelyett, hogy ez a szelíden eléje tárt kép megnyugtatta volna, panaszosan felsóhajtott, és egészen elvesztette eszméletét.

- Danglars-né rosszul lett - hebegte Villefort. - Talán jó volna a kocsijába vinni.

- Jaj, istenem! És most nincs nálam az a kis üvegem! - jelentette ki Monte Cristo.

- De itt az enyém - mondta Villefort-né.

Ezzel átnyújtott Monte Cristónak egy piciny üveget, telve olyan piros folyadékkal, mint amelynek jótékony hatását a gróf a kis Édouard-on már kipróbálta.

- Ah!... - mondotta Monte Cristo, és átvette Villefort-nétól a kis üveget.

- Igen - mormogta az asszony -, megpróbáltam én is az ön utasítása szerint.

- És sikerült?

- Azt hiszem.

Danglars-nét átvitték a mellékszobába. Monte Cristo a piros folyadékból egy cseppet öntött az asszony szájába, mire az magához tért.

- Jaj! - mondta. - Micsoda szörnyű álom volt!

Villefort erősen megszorította a csuklóját, hogy megértesse vele: nem álmodott. Keresték Danglars urat, aki, mivel nem nagyon hajlott az efféle költői hangulatokra, lesétált a kertbe, és az idősebb Cavalcantival egy Livornóból Firenzébe tervezett vasúti vonalról beszélgetett.

Monte Cristo kétségbeesettnek látszott. Karon fogta Danglars-nét, és levezette a kertbe, ahol megtalálták Danglars urat, amint éppen a két Cavalcantival kávézgatott.

- Csakugyan nagyon megrémítettem, asszonyom? - kérdezte a gróf.

- Nem, uram, hanem tudja, minden aszerint hat reánk, amilyen éppen a hangulatunk.

Villefort nevetni igyekezett.

- Így hát megértheti, elég valami feltevés, egy agyrém... - mondta.

- Hát akár hiszik, akár nem - jelentette ki Monte Cristo -, de meg vagyok győződve arról, hogy ebben a házban valami bűntettet követtek el.

- Vigyázzon - jegyezte meg Villefort-né -, itt van mellettünk maga a királyi ügyész.

- Hát ha már így áll a dolog - folytatta Monte Cristo -, legalább megteszem nyilatkozatomat.

- Nyilatkozatát? - kérdezte Villefort.

- Igen, mégpedig tanúk jelenlétében.

- Ez igazán nagyon érdekes - mondta Debray -, és ha valóban történt valami bűntett, remekül töltjük majd el az ebéd utáni pihenőt.

- Igenis, történt bűntett - jelentette ki Monte Cristo. - Jöjjenek csak erre, uraim. Tessék erre jönni, Villefort úr. Ahhoz, hogy a nyilatkozat érvényes legyen, az illetékes hatóság jelenléte szükséges.

Monte Cristo megfogta Villefort karját, és ugyankkor Danglarsnét is karon fogta, a királyi ügyészt a platánig vonszolta, ahol legsűrűbb volt az árnyék.

A többi vendég nyomon követte őket.

- Nézzék - mondotta Monte Cristo -, itt, ezen a helyen (és lábával a földre dobbantott) felásattam és megtrágyáztattam a földet, hogy a kivénhedt fákba új életet öntsek. Munkásaim ásás közben egy ládikára bukkantak, vagyis inkább egy kis láda vaspántjaira, amelyek között egy újszülött gyermek csontváza feküdt. Remélem, ez csak nem agyrém.

Monte Cristo érezte, hogy Danglars-né karja megmerevedik, Villefort csuklója pedig remegni kezd.

- Újszülött gyermek? - ismételte Debray. - Mi az ördög! A dolog komolyodik.

- No lám, hát nem csalódtam, mikor azt állítottam az imént, hogy a házaknak is van lelkük és arcuk, akár az embereknek, és hogy arculatuk magán hordja egész belsejüket - jegyezte meg Château-Renaud. - A ház azért volt olyan szomorú, mert lelkifurdalás gyötörte. És azért gyötörte lelkifurdalás, mert bűntényt rejtegetett.

- Már ugyan ki állítja, hogy bűntett történt? - kérdezte Villefort végső erőfeszítéssel.

- Micsoda? Ha egy élő gyermeket eltemetnek egy kertben, akkor nem történt bűncselekmény? - kiáltott fel Monte Cristo. - Hát minek nevezi akkor ezt a tettet, királyi ügyész úr?

- De ugyan ki állította, hogy elevenen temették el?

- Hát miért temették volna itt el, ha meghalt volna? Ez a kert sohasem volt temető.

- Mi történik ebben az országban a gyermekgyilkosokkal? - kérdezte ártatlanul Cavalcanti őrnagy.

- Istenem! Hát egész egyszerűen lefejezik őket - válaszolta Danglars.

- Ah! Hát lefejezik - ismételte Cavalcanti.

- Azt hiszem... Ugye így van, Villefort úr? - kérdezte Monte Cristo.

- Így van, gróf úr - válaszolta az ügyész már egészen megtörve.

Monte Cristo látta, hogy többet már nem tud elviselni az a két ember, akik számára ezt a jelenetet rendezte, és nem akarta túlfeszíteni a húrt.

- Uraim - mondta -, megfeledkezünk a kávéról.

Ezzel vendégeit a pázsit közepén elhelyezett asztalhoz vezette.

- Szinte szégyellem, gróf úr, de be kell vallanom gyengeségemet - mondta Danglars-né. - Engem azonban ez a sok rémtörténet kihozott a sodromból. Engedje meg, hadd üljek le.

Ezzel lerogyott az egyik székre.

Monte Cristo meghajolt előtte, és odament Villefort-néhoz.

- Azt hiszem, Danglars-nénak még szüksége van az ön kis üvegére - mondta.

De még, mielőtt Villefort-né odamehetett volna barátnőjéhez, a királyi ügyész Danglars-né füléhez hajolt:

- Beszélnem kell önnel.

- Mikor?

- Holnap.

- Hol?

- A hivatalomban... a törvényszéken, ha nincs ellene kifogása. Még az a legbiztosabb hely.

- Ott leszek.

Most ért oda Villefort-né.

- Nagyon köszönöm, kedves barátnőm - mondta Danglars-né, és mosolyogni próbált -, már elmúlt, és egészen jól érzem magam.

Leszállt az alkonyat, és Villefort-né kijelentette, hogy vissza szeretne térni Párizsba. Ugyanezt az óhaját Danglars-né nem merte kifejezni, noha szemmel láthatóan még mindig gyengén érezte magát.

Villefort úr felesége kívánságára készülődni kezdett. Felajánlott egy helyet négyüléses kocsijában Danglars-nénak, hogy felesége útközben Danglars-né gondját viselhesse. Danglars úr annyira belemerült a Cavalcantival folytatott igen érdekes ipari vitába, hogy észre sem vette, mi történik körülötte.

Mikor Monte Cristo Villefort-né kis üvegét kérte, észrevette, hogy Villefort odalép Danglars-néhoz, és a helyzetből következtetve kitalálta, mit mondhatott az asszonynak, noha az ügyész olyan halkan beszélt, hogy maga Danglars-né is csak nagy nehezen hallhatta meg.

A gróf szótlanul nézte, amint Morrel, Debray és Château-Renaud lóra ültek, és a két hölgy beszállt Villefort úr négyüléses hintajába.

Danglars-t egyre jobban elbűvölte az öregebb Cavalcanti, elannyira, hogy hívta, üljön be az ő kocsijába.

Andrea Cavalcantit már a kapu előtt várta tilburyje. A túlságosan felcicomázott, angolosan öltözött groom csak lábujjhegyen tudott valahogyan felkapaszkodni a hatalmas vasderesre.

Andrea az ebéd alatt nem sokat beszélt. Elég eszes volt ahhoz, hogy óvatos legyen, nehogy badarságokat mondjon e gazdag és előkelő vendégek jelenlétében, akik között talán nem kis megrökönyödéssel vette tudomásul a királyi ügyész jelenlétét. Később már Danglars úr kezdett foglalkozni vele. A báró észrevette, hogy a merev nyakú őrnagy és kissé még élénk fia Monte Cristónak szemmel láthatóan szívesen látott vendégei, s így azt gondolta, hogy az öreg valami nábob lehet, és azért jött Párizsba, hogy egyetlen fiát bevezesse a nagyvilági életbe.

Ezért azután kimondhatatlan elragadtatással szemlélte az őrnagy kisujján csillogó hatalmas gyémántot, mivel az őrnagy, mint afféle okos és tapasztalt ember, nehogy bankjegyeit baj érje, hamarosan valami értéktárgyba fektette őket. Később, ebéd után, még egyre az iparról és utazásokról beszélve, alaposan kikérdezgette az apát és fiát, milyen is az életmódjuk. Apa és fiú, jól tudván, hogy Danglars folyósít nekik mindent, egyiküknek a maga negyvennyolcezer frankját egyszer s mindenkorra, másikuknak ötvenezer frankot évente, nagyon kedvesek és előzékenyek voltak a bankárral, sőt, még a szolgák kezét is szíves örömest megszorongatták volna, annyira túláradt bennük a hála.

Danglars-nak Cavalcanti iránt érzett tiszteletét - sőt, majdnem azt mondhatnánk, hódolatát - főleg egy dolog növelte. Az őrnagy, aki követte Horatius elvét: nil admirari,^[6] mint láttuk, beérte azzal, hogy bizonyítsa tudományos jártasságát, megmondva, melyik tóból származnak a legjobb orsóhalak. Azután elfogyasztotta a maga részét egyetlen szó nélkül. Danglars úgy értelmezte ezt, hogy a Cavalcantiak dicső leszármazottja megszokta az efféle fényűzést luccai palotájában, ahova valószínűleg Svájcból hozatja a pisztrángot, Bretagne-ból a rákot, ugyanolyan módon, mint ahogyan a gróf az orsóhalat Fusaro tavából, a kecsegét pedig a Volgából. Így azután igen megörvendett Cavalcanti szavainak:

- Holnap teszem tiszteletemet önnél, uram, üzleti ügyben.

- Nagyon fogok örülni a szerencsének, uram - válaszolta Danglars.

Még azt is felajánlotta Cavalcantinak, hogy ha nem esik nagyon nehezére megválnia fiától, akkor ő visszaviszi a Princes fogadóig.

Cavalcanti azt felelte, hogy fia már jó ideje önálló legényéletet él, következésképpen megvannak a saját lovai és kocsijai, és mivel nem is jöttek együtt, semmi akadálya annak, hogy külön-külön térjenek haza.

Így azután az őrnagy Danglars kocsijába szállt be. A bankár melléje ült, és egyre jobban el volt ragadtatva ennek az embernek a rendszeretetétől és takarékosságától, hogy mindezek mellett is évi ötvenezer frankot adott a fiának, ez pedig azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint öt-hatszázezer frank évi jövedelmet hajtó vagyonnal rendelkezik.

Andrea pedig, hogy tekintélyt szerezzen magának, azzal kezdte, hogy alaposan összeszidta groomját, amiért az kocsijával a kapuhoz állt, ahelyett hogy a lépcsőfeljárónál várt volna reá, s ilyen módon neki harminc lépést kellett megtennie, hogy elérje tilburyjét.

A groom alázattal fogadta a szidást, és hogy kordában tartsa a kapálózó, türelmetlenkedő lovat, bal kezével a ló zabláját fogta, jobbjával pedig a kantárt nyújtotta Andreának. A fiatalember átvette a kantárt, és lakkcsizmás lábával könnyedén már éppen a felhágóra lépett.

Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára. Az ifjú hátrafordult, abban a hiszemben, hogy vagy Danglars, vagy Monte Cristo elfelejtett valamit, amit még indulás előtt közölni akar vele.

De sem az egyik, sem a másik nem volt, hanem egy különös alak jelent meg előtte. Arca napbarnított volt, sűrű szakállt viselt, szeme úgy csillogott, akár a karbunkulus, gúnyos mosoly játszadozott szája körül, amelyből harminckét hibátlan, hegyes és hófehér fog villogott elő. Ez a fogsor olyan volt, mint a farkasé vagy a sakálé.

Őszbe csavarodott feje piros kockás kendővel volt bekötve. Ütött-kopott, piszkos zubbony takarta sovány, szikár testét, amelynek csontjai járás közben szinte hallhatóan zörrentek össze, mint valami csontvázé. Végül pedig a keze, amely most Andrea vállán pihent, és amelyet a fiatalember először látott meg, óriásinak tűnt fel. Vajon ráismert-e a fiatalember a tilbury lámpájának fényénél erre az arcra, vagy pedig csupán megijedt a szörnyű külsejű idegentől, erre nem tudunk feleletet adni. Annyi azonban bizonyos, hogy összerezzent s hátrahőkölt.

- Mit akar tőlem? - kérdezte.

- Bocsánat, fiatalember - válaszolta az idegen, és piros kendőjéhez emelte a kezét -, talán zavarom, de beszélnem kell önnel.

- Ilyen késő este nincs koldulás - mondta a groom, és olyan mozdulatot tett, amellyel meg akarta szabadítani gazdáját ettől a tolakodótól.

- Csakhogy én nem koldulok ám, szép kisfiú - mondta az ismeretlen a szolgának, és gúnyosan mosolygott. Ez a mosoly olyan ijesztő volt, hogy a groom félreugrott. - Mindössze egy-két szót akarok mondani a fiatalúrnak, aki két héttel ezelőtt megbízott valamivel.

- Mondja hát meg, mit akar? - kérdezte Andrea olyan erélyes hangon, hogy a groom ne vegye észre zavarát. - Mondja meg gyorsan, barátom.

- Azt szeretném... azt szeretném... - mondta halkan a piros kendős férfi -, ha megkímélne attól, hogy gyalogszerrel kelljen visszatérnem Párizsba. Nagyon fáradt vagyok, és mivel én nem ebédeltem olyan finomat, mint te, alig állok a lábamon.

A fiatalember összerezzent e különös bizalmaskodás hallatára.

- No de végre is mit akar? - kérdezte.

- Ej, hát azt akarom, hogy engedj felszállni ebbe a te gyönyörűséges kocsidba, és vigyél magaddal.

Andrea elsápadt, de nem válaszolt.

- Istenem, hát ez a gondolatom támadt, hallod-e, kis Benedetto! - mondta a piros kendős férfi, jó mélyen zsebre dugva a kezét, és kihívó tekintettel mérte végig a fiatalembert.

E név hallatára a fiatalember meggondolhatta magát, mert odament groomjához, és azt mondta neki:

- Ezt az embert csakugyan megbíztam valamivel, és most be kell számolnia róla, hogy mit végzett. Menjen gyalog a sorompóig, ott üljön bérkocsiba, hogy ne legyen nagy késésben.

A szolga ámuldozva távozott.

- Menjünk legalább valami sötétebb helyre - mondta Andrea.

- Jól van, gyönyörű helyre viszlek, várj csak - felelte a piros kendős ember.

Fogta a ló zabláját, és a tilburyt olyan helyre vezette, ahol igazán nem láthatta senki, ki az az ember, akit Andrea ennyire megtisztel.

- Nekem nem az a dicsőség kell ám, hogy egy szép hintóban ülhessek - mondta a férfi. - Nem bizony, csak mivel nagyon kifáradtam, és egy icipicikét azért is, mert valami mondanivalóm van a számodra.

- Szálljon hát fel - mondta a fiatalember.

Sajnos, már besötétedett, mert egyébként igazán érdekes látvány lett volna, amint ez a senkiházi ott üldögél, a díszes párnákra dűlve, a tilbury ifjú és előkelő gazdája mellett.

Andrea a falu végéig hajtotta lovát anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna útitársához, aki csak mosolygott, és maga is hallgatott, mintha el lett volna ragadtatva, amiért ilyen remekül kocsikázhat.

Mikor már kiértek Auteuilből, Andrea körülnézett. Bizonyára meg akart győződni arról, hogy nem látja és nem hallja senki őket. Akkor megállította lovát, és keresztbe font karral fordult a piros kendős emberhez:

- Ugyan, mi a csudának zavarja meg a nyugalmamat? - kérdezte.

- No de te miért nem bízol bennem, fiacskám?

- Ugyan, mennyiben nem bíztam meg önben?

- Mennyiben? Még te kérdezed? Mikor a Vary hídjánál elváltunk, azt mondtad, hogy Piemontba és Toszkánába mégy, de arról egy kukkot se szóltál, hogy Párizsba utazol.

- És mi baja ezzel?

- Semmi. Sőt ellenkezőleg, remélem, hogy javamra lesz.

- No, mi az? Rajtam akar élősködni? - kérdezte Andrea.

- Ej, micsoda csúf szavak ezek!

- No, mert akkor csalódik ám, Caderousse mester, ezt előre is megmondom.

- Ugyan már, ne mérgelődj, kisfiú. Neked igazán tudnod kell, mi az a nyomor. Az bizony iriggyé teszi az embert. Abban a hiszemben voltam, hogy te Piemontban vagy Toszkánában futkosol, és a facchino vagy a cicerone szerepét töltöd be. Szívem mélyéből sajnáltalak, mintha a fiam volnál. Hiszen tudod jól, hogy mindig is fiamnak hívtalak.

- No és? No és?

- Türelem, tacskó!

- Hát türelmem, az van. Na gyerünk, fejezze már be!

- Hát egyszer csak megpillantalak a sorompónál, saját groomoddal, tilburyddel, vadonatúj ruhában. Mi történt? Valami bányára bukkantál, vagy tőzsdebizományos lett belőled?

- Így hát irigykedik rám, mint ahogy be is vallotta?

- Dehogy, én meg vagyok elégedve, olyan elégedett vagyok, hogy még gratulálni is akartam neked, kisfiú. De mivelhogy nem voltam elég szabályszerűen öltözve, óvatos voltam, nehogy szégyent hozzak rád.

- Remek óvatosság! - jelentette ki Andrea. - A szolgám előtt rohant meg.

- Hát mitévő legyek, fiam? Ott kaplak el, ahol érlek. Nagyon jól futó lovad van és könnyű tilburyd, meg aztán természettől is úgy el tudsz siklani, akár valami angolna. Ha ma este elszalasztalak, bizony bottal üthettem volna a nyomodat.

- Láthatja, hogy nem bujkálok.

- Boldog ember vagy, szeretnék a helyedben lenni. Én bizony bujkálok, nem is szólva arról, hogy tartanom kellett bizony tőle, hátha nem is ismersz rám - tette hozzá Caderousse kaján mosolyával. - De hát te mégis rám ismertél. Hiába, kedves fickó vagy.

- Mondja már meg végre, mit akar? - kérdezte Andrea.

- Nem helyes, hogy nem tegezel, Benedetto, hiszen régi pajtások vagyunk. Vigyázz, mert aztán követelő leszek.

Ez a fenyegetés kissé szelídebbé tette a fiatalembert. Kényszerhelyzetbe került.

Lovát ismét ügetésre fogta.

- Tőled sem szép, Caderousse - mondta -, hogy így bánsz egy régi cimboráddal, mint ahogy az imént magad is mondtad. Te marseille-i vagy, én...

- Hát most már tudod talán, hogy ki vagy?

- Azt nem, de Korzikában nevelkedtem. Te öreg és önfejű vagy. Én fiatal vagyok és makacs. A magunkfajta embereknél nem sül ki jó a fenyegetésekből. Jobb, ha mindent barátian intézünk el. Az én hibám talán, ha a szerencse, amely téged elkerül, ebben a pillanatban éppen kedvez nekem?

- Tehát a szerencse most kedvez neked? Ez nem valami kölcsönvett groom, nem kikölcsönzött tilbury, a saját tulajdon ruhádat viseled? Helyes, annál, jobb! - jelentette ki Caderousse sóváran csillogó szemmel.

- Hiszen látod és tudod, másképpen nem álltad volna el az utamat - jegyezte meg Andrea egyre izgatottabban. - Ha nekem is olyan kendővel volna bekötve a fejem, mint amilyet te viselsz, a vállamon szurtos kabátot hordanék, és a lábam ujja kikandikálna a cipőmből, bizony nem ismertél volna meg.

- Nem valami jó véleményed van rólam, kisfiú, pedig nem jól teszed. Most, hogy rád találtam, semmi sem gátol abban, hogy én is finom elbeufi posztóruhában járjak, mint mások, mivelhogy téged jószívűnek ismerlek: ha két kabátod van, egyet bizonyára nekem adsz. Mert én bizony megfeleztem veled a levesemet és babfőzelékemet, mikor te éheztél.

- Az igaz - mondta Andrea.

- És micsoda étvágyad volt! Még mindig olyan sokat eszel?

- Hogyne - nevetett Andrea.

- Mennyit ehettél annál a hercegnél, akitől most jössz!

- Nem is herceg volt az, csak egy egyszerű gróf.

- Gróf? Mondd csak, gazdag?

- Gazdag. De ne nagyon számíts ám rá, nem valami könnyen kezelhető úrnak látszik.

- Ó, istenem, légy csak nyugodt! Nem számítok én a te grófodra, meghagyom egészen neked... De - tette hozzá Caderousse, és ismét megjelent ajkán az iménti kaján mosoly - ennek ára van, azt tudod.

- No, hát mennyi kell?

- Azt hiszem, havi száz frankból...

- No?

- Megélnék.

- Száz frankból?

- Hát nem valami fényesen, értsd meg, de már...

- De már?

- Százötven frankkal jól megvolnék.

- Itt van kétszáz - mondta Andrea.

Ezzel tíz aranyat dugott Caderousse markába.

- Jól van - jegyezte meg Caderousse.

- Jelentkezz minden elsején a kapusomnál, és ugyanennyit kapsz.

- Ejnye no! Hát ugyan miért akarsz megalázni?

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy a cselédséggel intézteted el a dolgot. Azt már nem! Hallod-e, én teveled akarom a dolgot elintézni.

- Jól van, nem bánom! Gyere hát el minden elsején, és amíg én kapom a járadékot, addig te is megkapod a magadét.

- Látom már, hogy nem csalódtam benned. Derék fickó vagy, és igazán nagy áldás, ha egy magadforma ember kerül jó sorsba. Most pedig meséld el, micsoda szerencse ért?

- Ugyan minek akarod ezt tudni? - kérdezte Cavalcanti.

- Itt van ni! Már megint nem bízol bennem!

- Dehogynem. Hát, kérlek, megtaláltam az apámat.

- Igazi apádat?

- Ejnye no! Addig, amíg fizet...

- Addig te hiszel neki, és tiszteletben tartod. Ez rendjén van, Hogy hívod az apádat?

- Cavalcanti őrnagynak.

- És ő meg van veled elégedve?

- Mostanáig úgy látom, beéri velem.

- És ki segített neked megtalálni ezt az apát?

- Monte Cristo grófja.

- Az, akinél vendégségben voltál?

- Az.

- Nézd csak, nem tehetnél be hozzá engem is valami rokonnak, hiszen valóságos irodát tart fenn?

- Mindenesetre megemlítelek neki. De addig is mihez fogsz?

- Én?

- Persze hogy te.

- Milyen jó vagy, hogy ezzel törődöl - jegyezte meg Caderousse.

- Azt hiszem, mivel téged is érdekel az én sorsom - folytatta Andrea -, talán én is megtudhatnék felőled egyet-mást.

- Igazad van... Valami rendes házban bérbe veszek egy szobát, rendes ruhát veszek magamnak, naponta megborotválkozom, és eljárok a kávéházba újságot olvasni. Este elnézek valamelyik színházba egy klakkfőnökkel, olyan leszek, mint valami nyugalomba vonult pékmester - ez az én álmom.

- Hát ez nem rossz! Ha keresztülviszed ezt a tervedet, és okosan viselkedet, minden pompásan megy majd.

- No nézd csak, Bossuet, úr!... Hát te mi akarsz lenni?... Franciaország pairje?

- Ki tudja? - válaszolta Andrea.

- Cavalcanti őrnagy úr talán máris az... De sajnos, ez a méltóság nem öröklődik.

- Hagyjuk a politikát, Caderousse!... És most, hogy megkaptad, amit akartál, és meg is érkeztünk, ugorj le szépen a kocsimról, és tűnj el.

- Eszem ágában sincs, kedves barátom.

- Hogyhogy?

- Gondold csak el, kisfiú, piros kendővel a fejemen, rongyos cipővel, minden igazoló irat nélkül és tíz arannyal a zsebemben, nem szólva arról, ami már előbb benne volt, és szintén kitesz kétszáz frankot! Holtbiztos, hogy a sorompónál megállítanak. Márpedig akkor csak úgy igazolhatnám magam, ha megmondanám, hogy a tíz aranyat tőled kaptam. Következik a vizsgálat, tanúkihallgatás. Napvilágra kerül, hogy Toulont búcsú nélkül hagytam ott, mire fegyveres kísérettel küldenének el egészen a Földközi-tenger partjára. Ismét egyszerűen a 106-os szám lennék, és búcsút vehetnék gyönyörű ábrándomtól, hogy egy nyugalomba vonult pékmesterhez hasonlítsak. Szó sincs róla, kisfiam. Sokkal szívesebben maradok a fővárosban.

Andrea összehúzta szemöldökét. Mint ahogy az imént eldicsekedett vele, Cavalcanti őrnagy vélt fia elég konok ember volt. Megállt kocsijával, gyors pillantást vetett maga körül, és míg kutató tekintete körös-körül járt, egész ártatlanul a zsebébe nyúlt, és zsebpisztolyán hirtelen felhúzta a ravaszt.

Hanem Caderousse sem veszítette szem elől cimborája mozdulatát, Hátranyúlt mindkét kezével, és egész finoman kinyitotta hosszú spanyol kését, amelyet minden eshetőségre készen, mindig magával hordott.

A két jó barát, mint látjuk, méltó volt egymáshoz, és megértette egymást. Andrea keze üresen került ki a zsebéből, és rőt bajuszához emelkedett, amelyet egy darabig pödörgetett.

- Kedves Caderousse - mondta -, gondolod, hogy sikerrel fogsz járni?

- Rajta leszek, hogy így legyen - válaszolta a Pont du Gard-hoz címzett vendégfogadó volt kocsmárosa, és kését visszadugta tokjába.

- Hát akkor térjünk vissza Párizsba. De hogyan akarsz átjutni a sorompón, hogy gyanút ne kelts? Attól tartok, hogy ebben az öltözetben még többet kockáztatsz kocsin, mint gyalogszerrel.

- Várj csak - felelte Caderousse -, mindjárt meglátod.

Fogta Andrea kalapját és azt a nagy gallérú malaclopót, amelyet a tilburyről eltávolított groom hagyott a helyén, azt a vállára kerítette, majd annak a jól nevelt inasnak a szerepét játszotta, aki komoran ülve figyeli, hogy gazdája maga hajtja a lovakat.

- És én? Talán hajadonfővel maradjak? - kérdezte Andrea.

- Ej, mit! - válaszolta Caderousse. - Olyan erős szél van, hogy bízvást levihette a kalapodat.

- Gyerünk hát, és végezzünk már ezzel a dologgal - mondta Andrea.

- Ugyan ki tart vissza tőle? - kérdezte Caderousse. - Remélem, nem én?

- Csitt! - intette Cavalcanti.

Baj nélkül keresztüljutottak a sorompón.

Andrea az első keresztutcánál megállította lovát, és Caderousse leugrott.

- No és mi lesz a kalapommal meg az inasom köpenyével? - kérdezte Andrea.

- Ugyan, csak nem kívánod, hogy megnáthásodjam? - vetette oda Caderousse.

- Hát én?

- Te még fiatal vagy, de én már benne vagyok a korban. Viszontlátásra, Benedetto!

Ezzel befordult a kis utcába, és eltűnt.

- Fájdalom! - tűnődött Andrea, és nagyot sóhajtott. - Nincs a földön tökéletes boldogság!

A három fiatalember a place Louis XV.-re érve elvált egymástól, vagyis Morrel a boulevard-or, Château-Renaud a Pont de la Révolutionon, Debray pedig a rakodóparton haladt tovább.

Morrel és Château-Renaud minden valószínűség szerint elérkeztek házi tűzhelyükhöz, mint ahogy még a képviselőház szószékén vagy a Comédie Française jól megírt darabjaiban mondják. Debray azonban másként járt. Amint a Louvre átjáró kapujához ért, balra fordult, végigvágtatott a Carroussel téren, átvágott a rue Saint-Rochon, és éppen abban a pillanatban jutott el a rue de la Michodière-en keresztül Danglars úr kapujához, amikor Villefort négyüléses hintója megállt a bárónéval, miután előbb az ügyészt és feleségét hazavitte a rue Saint-Honoréba.

Debray, mint a ház bizalmasa, elsőnek lépett be az udvarba, lova kantárját odadobta egy kísérő inasnak, azután visszatért a hintó ajtajához, és karját nyújtotta Danglars-nénak, hogy bevezesse otthonába.

Amint a kapu becsukódott mögöttük, és a báróné meg Debray az udvarban magukra maradtak, a férfi megszólalt:

- Mi történt önnel, Hermine? Miért fogta el rosszullét annak a történetnek, helyesebben annak a mesének hallatára, amelyet a gróf előadott?

- Mert rettenetesen rossz hangulatban voltam ma este, barátom - válaszolta a báróné.

- Erről nem lehet szó, Hermine, ezt nem hiteti el velem - folytatta Debray. - Ellenkezőleg, remek hangulatban érkezett meg a grófhoz. Danglars úr kissé rosszkedvű volt, azt nem tagadom. De jól tudom, hogy ön nem sokat törődik az ő rossz hangulatával. Valaki megbántotta önt. Mondja el szépen, tudja jól, nem tűröm el, hogy bárki arcátlan legyen önhöz.

- Téved, Lucien, biztosítom róla - erősködött Danglars-né -, úgy áll a dolog, ahogy mondtam, egyszerűen rosszkedvem volt, és nem is tartottam érdemesnek, hogy ezt megemlítsem önnek.

Nyilvánvaló volt, hogy Danglars-né olyan ideges állapotba került, amelyről a nők gyakran maguk sem tudnak számot adni önmaguk előtt, vagy hogy, mint ahogy Debray ráhibázott, valami titkos izgalom érte, amelyről nem akart beszélni. Mivel Debray régen megszokta, hogy az efféle idegeskedéseket a női élet egyik fő elemének tekintse, nem erőltette tovább a dolgot, hanem várt egy kedvezőbb pillanatra, amely akár újabb faggatásra, akár proprio motu^[7] vallomás alakjában következik is be.

A báróné szobája ajtajában Cornélie kisasszonnyal találkozott. Cornélie kisasszony volt a báróné meghitt komornája.

- Mit csinál a lányom? - kérdezte Danglars-né.

- Egész este tanulgatott, azután lefeküdt - válaszolta Cornélie kisasszony.

- Márpedig nekem úgy rémlik, mintha a zongorája hangját hallanám.

- Louise d'Armilly kisasszony zongorázik, a mi kisasszonyunk pedig ágyban hallgatja.

- Rendben van - mondta Danglars-né. - Segítsen levetkőzni.

Bementek a hálószobába Debray végighevert egy nagy pamlagon, Danglars-né pedig Cornélie kisasszonnyal együtt átment öltözőszobájába.

- Kedves Lucien úr - mondta Danglars-né az ajtón keresztül -, ugye ön mindig azt panaszolja, hogy Eugénie szóba sem áll önnel?

- Asszonyom - válaszolta Lucien, és a báróné kutyuskájával játszogatott, mert a kiskutya neki, mint a ház barátjának, ezerféleképpen hízelkedett -, nem állok egyedül ezzel a panasszal, mert azt hiszem, Morcerf is panaszkodott önnek nemrégiben, hogy egyetlen szót sem tud kicsikarni menyasszonyából.

- Ez igaz - mondta Danglars-né -, de remélem, ez hamarosan megváltozik, és Eugénie egyszer csak betoppan az ön hivatali szobájába.

- Az én szobámba?

- Vagyis inkább a miniszterébe.

- Ugyan minek?

- Hogy szerződést kérjen az Operához! Igazán mondom, soha életemben nem láttam, hogy valaki ennyire rajongjon a zenéért. Szinte nevetséges ez egy társaságbeli hölgynél.

Debray elmosolyodott.

- Jól van, ha a báró és az ön beleegyezésével jelentkezik, megcsináljuk a szerződést, és azon leszünk, hogy érdeme szerint ítéljük meg, noha bizony szegények vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas tehetséget megfizessünk.

- Kimehet, Cornélie - mondta Danglars-né -, nincs már szükségem önre.

Cornélie eltűnt. Egy percre rá Danglars-né bájos pongyolában lépett ki öltözőszobájából, és helyet foglalt Lucien mellett.

Szinte oda sem figyelve kezdett játszadozni kis ölebével.

Lucien egy darabig hallgatagon figyelte.

- Nézze, Hermine - mondta kisvártatva -, feleljen őszintén: ugye bántja valami?

- Semmi a világon - válaszolta a báróné.

És mégis elszorult a torka, felállt, nagyot lélegzett, és a tükör elé állt.

- Ijesztő ma az egész külsőm - jegyezte meg.

Debray mosolyogva állt fel, hogy az utóbbi pontra vonatkozóan megcáfolja a báróné szavait, mikor hirtelen nyílt az ajtó.

Danglars úr jelent meg. Debray visszaült a helyére.

Az ajtónyílásra Danglars-né hátrafordult, és olyan csodálkozással nézett a férjére, amit nem is kísérelt meg elleplezni.

- Jó estét, asszonyom - mondta a bankár.

- Jó estét, Debray úr.

A báróné kétségtelenül azt hitte, hogy ennek a váratlan látogatásnak különös jelentősége van, talán az, hogy a báró a nap folyamán több ízben tett keserű megjegyzéseit akarja jóvátenni.

A báróné megvetően nézett rá, azután férjét feleletre sem méltatva, fordult Lucienhez:

- Olvasson fel valamit, Debray úr - mondta.

Debrayt először kissé idegessé tette ez a látogatás, de látva a báróné nyugalmát, maga is megnyugodott, és az asztalon levő könyv után nyúlt, amelynek lapjai között, olvasójel gyanánt, arany berakásos gyöngyház nyelű papírvágó kés bújt meg.

- Bocsánatot kérek, báróné - szólt közbe a bankár -, de nagyon kimerül majd, ha olyan sokáig ébren marad. Már tizenegyre jár, és Debray úr igen messzire lakik.

Debray elképedt, noha Danglars hangja egészen nyugodt és udvarias volt. E nyugodt és udvarias hangból azonban valami szokatlan akaraterő áradt ki, amely azt mutatta, hogy a báró ezen az estén dacolni fog felesége akaratával.

A báróné is meglepődött, és csodálkozását olyan pillantással fejezte ki, amely bizonyára gondolkodóba ejtette volna férjét, ha tekintetével nem az újságban böngészett volna, ahol az állampapírok záró árfolyamát tanulmányozta.

Ilyen módon ez a megvető pillantás kárba ment, és egészen elveszítette a hatását.

- Lucien úr - mondta a báróné -, kijelentem, hogy egy csepp kedvem sincs aludni, hogy ezer mondanivalóm van önnek még ma este, és hogy éjszakáját azzal fogja tölteni, hogy meghallgat engem, ha álltában alszik is el.

- Parancsára, asszonyom - válaszolta Lucien egykedvűen.

- Kedves Debray uram - szólalt most meg a bankár -, sose törje vele magát, hogy ma éjszaka a báróné ostobaságait hallgassa, hiszen meghallgathatja őket holnap is. De ez az este az enyém, fenntartottam magamnak, és ha megengedi, annak szentelem, hogy igen komoly dolgokat beszéljek meg a feleségemmel.

A vágás ezúttal olyan közvetlen és határozott volt, hogy megdöbbentette Lucient meg a bárónét is. Egymás tekintetéből akartak segítséget meríteni a támadás ellen, a házigazda ellenállhatatlan akarata azonban diadalmaskodott, a férj maradt felül.

- Nehogy azt higgye, kedves Debray úr, hogy ki akarom tessékelni - folytatta Danglars -, szó sincs róla. Egy előre nem látott körülmény kényszerít arra, hogy még a mai estén megbeszéljek valamit a bárónéval. Ez elég ritkán esik meg, úgyhogy nem érhet miatta szemrehányás.

Debray hebegett valamit, köszönt és távozott, de közben, mint Nathan az Athalie-ban,^[8] beleütközött az ajtófélfába.

"Hihetetlen - töprengett, mikor az ajtó becsukódott mögötte -, hogy a férjek, akiket egyébként olyan nevetségeseknek találunk, milyen könnyedén fölénk kerekednek."

Amint Lucien eltávozott, a helyét Danglars foglalta el a pamlagon, becsukta a nyitva maradt könyvet, és borzasztó önhitten játszogatni kezdett a kiskutyával. A kutyus azonban távolról sem szerette őt úgy, mint Debrayt, és meg akarta harapni, mire Danglars megfogta a kutyát a nyaka bőrénél, és áthajította a szoba túlsó sarkába, egy díványra.

A kis állat felnyüszített, míg a levegőben volt, de mikor ráesett a díványra, egy párna mögé bújt, és a szokatlan bánásmódtól való rémületében meg se mukkant.

- Tudja, uram, hogy szépen halad? - kérdezte a báróné anélkül, hogy egy arcizma is megrándult volna. - Azelőtt csak neveletlen volt, de most már durva is.

- Ez azért van, mert ma este a szokottnál rosszabb kedvemben vagyok - válaszolta Danglars.

Hermine mélységes megvetéssel nézett végig a bankáron. Az efféle pillantások rendszerint kétségbeejtették a gőgös Danglars-t, ma este azonban ügyet se vetett rá.

- És mi közöm nekem az ön rosszkedvéhez? - kérdezte a báróné akit módfelett kihozott sodrából férje közönyös viselkedése. - Talán énrám tartozik ez? Fojtsa magába a rosszkedvét, vagy töltse ki haragját az irodájában. Hiszen van elég fizetett alkalmazottja, éreztesse azokkal a rosszkedvét.

- Erről nem lehet szó - válaszolta Danglars. - Tanácsai rossz úton járnak, asszonyom, nem is követem őket. Irodám olyan, mint a Patoklose^[9] folyó, ahogy, gondolom, Desmoutiers úr mondotta, és eszemben sincs megzavarni nyugodt folyását. Alkalmazottaim becsületes emberek, segítenek vagyonom növelésében, és jóval kevesebb fizetést adok nekik, mint amennyit érdemelnének, ha aszerint értékelném őket, hogy mennyi jövedelmet köszönhetek nekik. Így hát nem is haragszom meg rájuk, hanem igenis kitöltöm a haragomat azokon az embereken, akik eleszik előlem az ebédet, tönkreteszik lovaimat, és kifosztják pénztáramat.

- Ugyan kik fosztják ki a pénztárát? Beszéljen világosabban, uram, nagyon kérem.

- Legyen csak nyugodt, ha talányokban beszélek is, nem hagyom, hogy sokáig keresse a megfejtést - folytatta Danglars. - Pénztáramat azok fosztják ki, akik egy óra alatt ötszázezer frankot vesznek ki a zsebemből.

- Nem értem önt, uram - jegyezte meg a báróné, és igyekezett elleplezni hangja remegését, arca pirulását.

- Nagyon is jól érti - mondta Danglars -, de ha értetlensége tovább folytatódik, nem hallgatom el, hogy a spanyol papírokon hétszázezer frankot veszítettem.

- Micsoda? - kacagott fel a báróné. - És ennek talán én vagyok az oka?

- Miért ne?

- Én vagyok az oka, hogy ön hétszázezer frankot veszített?

- Semmi esetre sem én.

- Egyszer s mindenkorra megmondtam már, uram - jelentette ki ingerülten a báróné -, nekem ne beszéljen soha pénzügyekről. Ezt a nyelvet sem a szülői házban, sem első férjem mellett nem tanultam meg.

- Meghiszem azt, a mindenségit! - mondta Danglars. - Hiszen egyiknek se volt egy rézgarasa sem.

- Egy okkal több, amiért nem tanultam meg náluk a bankárnyelvet, amely itt reggeltől estig sérti a fülemet. Gyűlölöm az újra meg újra átolvasott tallérok csengését, és ennél csak az ön hangját tartom kellemetlenebbnek.

- Igazán különös! - mondta Danglars. - És én azt képzeltem, hogy önt élénken érdeklik az én pénzügyeim.

- Mármint engem? Ugyan ki hitetett el önnel ilyen ostobaságot?

- Ön.

- No ne mondja!

- Dehogynem.

- Ugyan árulja el, hogy milyen alkalommal?

- Istenem, ez nagyon egyszerű. Február végén ön említette meg először a haiti ügyeket. Ön akkor azt álmodta, hogy Le Havre kikötőjébe befutott egy hajó, és ez a hajó azt a hírt hozta, hogy kifizetésre kerülnek azok a papírok, amelyek beváltást már sohanapjára se remélték. Ismerem az ön álomlátásait, épp ezért kéz alatt összevásároltattam minden értékpapírszelvényt, ami csak a haiti államkötvényből található volt, nyertem is négyszázezer frankot. Ebből százezret lelkiismeretesen önnek juttattam. Azzal csinálhatott, amit akart, ez nem tartozik rám. Márciusban egy vasútvonal engedélyéről volt szó. Három vállalat is jelentkezett egyenlő biztosítékkal. Ön akkor azt mondta, ösztöne azt súgja, hogy az engedélyt az úgynevezett Délvidéki Társaság fogja megkapni - noha ön, állítása szerint, idegenkedik minden spekulációtól, de én azt hiszem inkább, hogy ez az ösztöne bizonyos irányban igen fejlett -, akkor én azonnal aláírtam e társaság részvényjegyzésének kétharmadát. Az engedélyt csakugyan ez a vállalat kapta meg. Mint ahogy ön előre látta, a részvények értéke a háromszorosára szökött fel, és én zsebre vágtam egymilliót, amiből zsebpénz címén kétszázötvenezer frank önnek jutott. Mire használta fel ezt a kétszázötvenezer frankot?

- De ugyan hová akar kilyukadni, uram? - kiáltott fel a báróné, aki szinte remegett a bosszúságtól és türelmetlenségtől.

- Türelem, asszonyom, mindjárt odaérek.

- Hála istennek.

- Áprilisban ön a miniszternél volt ebéden. Szó esett Spanyolországról, és hallott valami titkos beszélgetést, amely szerint elűzik Don Carlost. Erre spanyol papírokat vásároltam. Don Carlost valóban elűzték, én pedig hatszázezer frankot nyertem aznap, amikor V. Károly átlépte a Bidassoát.^[10] Ebből a hatszázezer frankból ön kapott ötvenezer tallért. Az ön tulajdona volt, azt tett vele, amit akart, nem kérem számon. Hanem azért nem kevésbé igaz az, hogy ebben az évben ön ötszázezer frankot kapott.

- Hát aztán, uram?

- Igen, igen, aztán! Éppen azután jött a fordulat.

- Igazán... olyan furcsa kifejezései vannak...

- Kifejezik a gondolataimat, és csak erre van szükségem... Ez az "azután" három nappal ezelőtt történt. Három nappal ezelőtt ön politikáról beszélt Debray úrral, és azt vette ki Debray úr szavaiból, hegy Don Carlos visszatért Spanyolországba. Erre én eladom papírjaimat, a hír elterjed, pánik tör ki, már nem is eladom, hanem szinte osztogatom a papírokat. Másnap kisül, hogy a hír hamis volt, és hogy én e hamis hír miatt elveszítettem hétszázezer frankot.

- No és?

- No és ha a nyereségek negyedrészét önnek szoktam átengedni, önnek is meg kell adnia a veszteségek egynegyedét. Hétszázezer frank egynegyed része: százhetvenötezer frank.

- Valóban hetet-havat összehord itt, és nem értem, hogyan keveri bele az egészbe Debray úr nevét?

- Mert ha ön véletlenül nem rendelkezik a százhetvenötezer frankkal, amelyet követelek, akkor a barátaitól kell kölcsönkérnie, márpedig Debray úr a barátai közé tartozik.

- Szégyellje magát! - kiáltott fel a báróné.

- Ohó, félre a nagy gesztusokkal, kiabálással, csak semmi modern drámai jelenetet, asszonyom, különben kénytelen volnék ön elé tárni, hogy innen is látom, milyen vígan nevetgél Debray úr az ötszázezer frank birtokában, amelyet ön neki ebben az évben leszámolt, és azt mondja magában: végre rájöttem arra, amit még a legügyesebb játékosok sem fedeztek fel, vagyis az olyan rulettre, amelyben tét nélkül is lehet nyerni, de akkor sem veszít az ember semmit, amikor veszít.

A báróné majd szétment dühében.

- Nyomorult! - mondta. - Meri állítani, hogy nem tudott arról, amit ma a szememre merészel hányni?

- Nem mondom, hogy tudtam, nem mondom, hogy nem tudtam, csak annyit mondok: gondoljon arra, hogyan viselkedtem négy esztendő óta, mióta már nem a feleségem, és én nem vagyok a férje, és látni fogja, hogy mindig következetes voltam. Nem sok idővel szakításunk előtt önnek kedve volt ahhoz, hogy énekelni tanuljon attól a híres baritonistától, aki nagy sikerrel lépett fel a Théâtre Italienben. Ugyanakkor én a táncművészetet tanulmányoztam avval a táncosnővel, aki Londonban nagy hírnevet szerzett magának. Mindez nekem mintegy százezer frankomba került. Nem szóltam egy szót sem, hiszen a házasfelek között megértésnek kell lennie. Nem is nagy ár százezer frank azért, hogy a férj és a feleség alaposan értsenek a zenéhez és tánchoz. Ön hamarosan beleunt az éneklésbe, és a diplomáciát kezdte tanulmányozni egy miniszteri titkárral. Hagytam, hadd tanulmányozza. Értse meg, mit bánom én, ha egyszer a magánpénztárából fedezi a leckék költségeit! Ma azonban észreveszem, hogy az én erszényembe is belenyúl, hogy tanulmányozási vágya havonta hétszázezer frankomba kerülhet. Álljunk csak meg, asszonyom, ez így nem mehet tovább! Vagy ingyen tanítgatja a diplomata... s akkor megtűrőm, vagy be sem teszi a lábát többé a házamba. Hallotta, asszonyom?

- Hát ez már sok, uram! - kiáltott fel Hermine, és levegő után kapkodott. - Ön túlmegy minden aljasság határán.

- Örömmel látom - mondta Danglars -, hogy ön sem maradt el mögöttem, és hogy önként engedelmeskedett a törvény parancsának: "Az asszony pedig kövesse az ő urát."

- Sértegetések?

- Igaza van. Állapítsuk meg a tényeket, és gondolkozzunk józanul. Sohasem avatkoztam az ön ügyeibe másképp, mint az ön javára. Tegyen ön is így. Azt mondja, az én pénzügyeimhez semmi köze? Helyes, használja a saját erszényét, és ne ürítse s ne is töltse meg az enyémet. Ki tudja különben, vajon mindez nem valami alattomos politikai fogás-e? Meglehet, hogy a miniszter dühös rám, amiért az ellenzék mellé álltam, és irigyli a népszerűségemet, s talán összefog Debray úrral, hogy engem tönkretegyen.

- Nagyon valószínű!

- Hát hogyne. Ki látott már ilyet?... Hamis telegráfjelentés... hiszen az lehetetlen, vagy csaknem egészen az. A jelek a két utolsó állomáson homlokegyenest ellenkezőek voltak!... Ezt igazán csak miattam csinálták.

- Uram - mondta kissé engedékenyebben a báróné -, azt hiszem, ön is tudja, hogy kidobják azt a hivatalnokot, sőt, arról is szó esett, hogy perbe fogják, hiszen már parancsot adtak ki a letartóztatására is. Ezt a parancsot végre is hajtották volna, ha ő a szökésével meg nem hiúsítja az első nyomozásokat. Ez pedig azt mutatja, hogy vagy megzavarodott, vagy bűnös volt... tévedés történt.

- Tévedés, amely megnevetteti az ostobákat, egy rossz éjszakát szerez a miniszternek, aki sok ív papirost irat tele az államtitkár urakkal, nekem pedig ez a tévedés hétszázezer frankomba kerül.

- De, uram - szólt hirtelen Hermine -, mivel ön szerint mindez Debray úrtól származik, miért hozzám intézi szavait, ahelyett hogy egyenesen hozzá fordulna? Ha a férfit vádolja, miért támad az asszonyra?

- Hát ismerem én Debray urat? - felelte Danglars. - Akarom-e egyáltalán ismerni? Akarok-e tudni arról, hogy ő tanácsokat ad? Akarom-e én követni azokat a tanácsokat? Játszom-e én? Dehogy, mindezt ön csinálja, nem én!

- De úgy gondolom, hogy ha ebből egyszer önnek is haszna van... Danglars vállat vont.

- Igazán ostoba teremtések azok az asszonyok, akik lángésznek képzelik magukat csak azért, amiért egy vagy tíz szerelmi históriát sikerült lebonyolítaniuk anélkül, hogy fél Párizs arról beszélne. De higgye el, ha el is tudta volna rejteni kicsapongásait a saját férje előtt, ami pedig igazán a művészet ábécéje, hiszen a férjek többnyire nem akarnak semmit sem észrevenni, még akkor is csak gyenge utánzója volna a nagyvilági dámák többségének. Én nem így vagyok vele. Én láttam, mindent láttam. Csaknem tizenhat esztendő óta ön legfeljebb egy gondolatot rejthetett el előlem, de nem titkolhatta el egyetlen tettét, mozdulatát, ballépését sem. Ön csak a saját ügyességében tetszelgett, és szentül hitte, hogy megtéveszt. Mi volt az eredmény? Az, hogy hála az én látszólagos tudatlanságomnak, Villefort úrtól Debray úrig egyetlen olyan barátja sem volt, aki ne remegett volna előttem. Nem volt egyetlenegy sem, aki ne tisztelte volna bennem a ház urát, s ez volt ön mellett egyetlen igényem. Nem volt végül közöttük egy sem, aki azt merte volna mondani önnek rólam, amit ma én mondottam. Megengedem, hogy másokkal meggyűlöltessen, de azt nem tűröm, hogy nevetségessé tegyen, és főleg a leghatározottabban és mindenekfölött megtiltom, hogy tönkretegyen.

Mindaddig, míg Danglars ki nem ejtette Víllefort nevét, a báróné eléggé megőrizte nyugalmát. De e név hallatára elsápadt, felállt, mintha valami rugó mozgatta volna, kinyújtotta a karját, mintha egy jelenést akarna elhárítani magától, és három lépést tett a férje felé, mintha ki akarná kényszeríteni belőle azt a titkot, amelyről az talán nem is tud, de az is lehet, hogy tudja, csak valami gyűlöletes számításból - már ahogy Danglars szokta - nem adja ki teljesen.

- Villefort úr? Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?

- Ez azt jelenti asszonyom, hogy Nargonne úr, az ön első férje, nem volt sem filozófus, sem bankár, vagy talán mind a kettő volt, és látva, hogy nem lesz valami jó dolog ujjat húzni egy királyi ügyésszel, bánatában vagy haragjában meghalt, amiért önt kilenchónapi távollét után hathónapos terhességben találta. Hogy durva vagyok, azt nemcsak tudom, hanem még dicsekszem is vele, ez kereskedelmi tevékenységemben sikerem egyik fontos eszköze. Miért ölette meg saját magát, ahelyett hogy mást ölt volna meg? Mert nem volt pénze, amit meg kellett volna mentenie. Én azonban a pénztáramnak kell hogy éljek. Társam, Debray úr, hétszázezer frankos veszteséget okozott nekem, viselje hát a veszteség őt illető részét, és folytathatjuk üzleteinket. Ha nem, menjen csődbe a százhetvenötezer frank tartozásával, és járjon el úgy, ahogy a csődbe jutottak szoktak: tűnjön el. Ej, istenem, kedves fiú ő, jól tudom, mikor a hírei megbízhatóak, de mikor nem azok, akkor bizony ötven más is van a világon, aki túltesz rajta.

Danglars-né le volt sújtva, de összeszedte minden erejét, hogy erre az utolsó támadásra megadja a választ. Leroskadt egy karosszékbe. Eszébe jutott Villefort, az ebédnél lezajlott jelenet, a csapásoknak az a különös sorozata, amely napok óta üldözte házát, és nyugalommal kivattázott otthonát botrányos perpatvarok fészkévé tette. Danglars rá se nézett, noha az asszony mindent elkövetett, hogy elájuljon. A bankár szó nélkül nyitotta ki a hálószoba ajtaját, és visszatért a saját szobájába, úgyhogy Danglars-né, mikor félaléltságából magához tért, nyugodtan azt hihette, hogy az egész egy rossz álom volt csupán.

E jelenetet követő napon, abban az órában, amikor Debray hivatalába menet rendszerint be szokott rövid időre látogatni Danglarsnéhoz, a férfi kocsija nem jelent meg az udvaron.

Ebben az órában, vagyis úgy déli fél egy tájban, Danglars-né befogatott és elhajtatott.

Danglars egy függöny mögé rejtőzve leste ezt a kikocsizást, amelyet várt is. Parancsot adott, hogy azonnal jelentsék neki, ha a báróné visszatért. Két órakor azonban Danglars-né még mindig nem jött meg.

A báró két órakor a kocsiját kérte, elhajtatott a képviselőházba, és felíratta magát a költségvetés elleni felszólalásra.

Déltől egészen két óráig Danglars a dolgozószobájában volt, a sürgönyeit bontogatta fel, egyre jobban elkomorodott, számolásba merült, és több látogató között fogadta Cavalcanti őrnagyot is, aki az előző este megbeszélt órában, most is a kék ruhájában, mereven és szabályszerűen jelentkezett, hogy elintézze ügyét a bankárral.

A képviselőházból kijövet Danglars, aki az ülés alatt izgatottságának heves tanújelét adta, és főként erősebben támadta a kormányt, mint bármikor, ismét felszállt kocsijába, és megparancsolta a kocsisnak, hogy a Champs-Élysées 30. szám alá hajtson.

Monte Cristo otthon tartózkodott, de mivel nem volt egyedül, arra kérette Danglars-t, várjon kissé a szalonban.

Mialatt a bankár várakozott, nyílt az ajtó, és belépett egy abbéruhát viselő férfi, aki nem várt, mint ő, bizonyára otthonosabb volt a házban, köszönt neki, és bement a belső helyiségbe.

Egy perccel később ismét nyílt az az ajtó, amelyen a pap eltűnt, és megjelent Monte Cristo.

- Bocsánat, kedves báró - mondta -, de egy jó barátom, Busoni abbé, akit láthatott is itt keresztülmenni, Párizsba érkezett. Már hosszú ideje, hogy utoljára találkoztunk, és nem tudtam azonnal otthagyni. Remélem, erre való tekintettel megbocsátja, hogy várakoztattam.

- Ugyan már, egyszerűen én jöttem rosszkor - mondta Danglars -, és megyek is mindjárt.

- Szó sincs róla. Ellenkezőleg, tessék csak leülni. De istenem! Mi baja? Mintha valami nagy gond kínozná. Igazán megrémít. A kétségbeesett tőkepénzes olyan, mint az üstökös: mindig valami nagy vészt hirdet a világnak.

- Az a bajom, kedves uram - mondta Danglars -, hogy néhány napja balszerencse üldöz, és csupa rossz hírt hallok.

- Ó, istenem, talán a tőzsdén veszített? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem, abból már kigyógyultam, legalábbis néhány napra. Most egész egyszerűen az izgat, hogy egy trieszti bank csődbe került.

- Igazán? A csődbe ment bankár véletlenül nem Jacopo Manfredi?

- De igen! Éppen az! Képzeljen el valakit, aki isten tudja; mióta kötött velem üzleteket, évenként nyolc- vagy kilencszázezer frank erejéig, soha egy számítási hiba, soha semmi késedelem. Úgy fizetett a fickó, mint egy herceg... aki fizet. Nemrég egymillió hitelt nyújtottam neki, és ez az ördögadta Jacopo Manfredi egyszerre csak beszünteti a fizetéseit!

- Igazán?

- Hallatlan csapás. Elküldök hozzá egy hatszázezer frankos utalványt, az kifizetetlenül jön vissza, sőt mi több, vannak még négyszázezer frank erejéig váltói is nálam az ő aláírásával, és ezeket a hónap végéig párizsi megbízottjának kellett volna beváltania. Ma harmincadika van, elküldöm a váltókat, hát a megbízott szépen kereket oldott. A spanyolországi ügyemmel együtt csinos kis hóvége köszöntött be hozzám.

- Hát a spanyolországi ügye csakugyan komoly veszteséget jelentett?

- Természetesen, kereken hétszázezer frankom bánja.

- De már hogy az ördögbe is kerülhetett bele a csávába egy ilyen vén róka, mint ön?

- Ej, a feleségem hibája. Azt álmodta, hogy Don Carlos visszatért Spanyolországba. Feleségem hisz az álmokban. Azt mondja, ez magnetizmus, és ha ő megálmodik valamit, annak okvetlenül be is kell következnie. Bíztam az ő meggyőződésében, és megengedtem, hogy játsszék. Neki megvan a maga külön pénztára és külön tőzsdei ügynöke. Játszott és veszített. Igaz, hogy nem az én pénzemet játszotta el, hanem a sajátját, de azért érthető, hogy ha a feleség zsebéből tűnik el hétszázezer frank, azt egy kissé a férj is megérzi. Lehetséges, hogy ön nem tudott erről? Hiszen óriási port vert fel a dolog.

- Dehogynem, hallottam róla, de a részleteket nem ismertem. Egyébként is tőzsdei ügyekben egészen járatlan vagyok.

- Hát ön nem is játszik?

- Én? Már hogy képzeli ezt? Így is sok üggyel-bajjal tudom csak kezelni jövedelmemet, akkor pedig kénytelen volnék a titkáromon kívül még egy ügynököt is fogadni, meg valami pénztárost. De visszatérve Spanyolországra, azt hiszem, a báróné nem egészen álmodta a Don Carlos visszatéréséről szóló hírt. Mintha a sajtó is írt volna valami efféléről?

- Hát ön hisz az újságoknak?

- Egy betűt sem. De úgy gondolom, hogy az a becsületes Messager talán kivétel a szabály alól, és hogy az csak teljesen megbízható, telegráfon érkezett híreket közöl.

- Nohát, éppen ezt nem tudja senki megmagyarázni - folytatta Danglars -, hiszen a Don Carlos visszatéréséről szóló hír éppen telegráfon érkezett.

- Ilyen módon az e havi vesztesége megközelíti az egymillióhétszázezer frankot? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem megközelíti, ez a pontos számadat.

- Mi az ördög! Egy harmadrendű vagyonnál ez igen érzékeny csapás - jelentette ki Monte Cristo részvéttel.

- Harmadrendű! - mondta Danglars, kissé megalázottan. - Hogy az ördögbe érti ezt?

- Az úgy van, hogy a vagyonokat három csoportba osztom be - folytatta Monte Cristo. - Első-, másod- és harmadrendű vagyon csoportjába. Elsőrendűnek azt a vagyont nevezem, amelynek kincsei könnyen elérhetőek, földbirtokok, bányák, francia, osztrák és angol járadékkölcsönök formájában, amennyiben ezek a kincsek, bányák és járadékpapírok elérik a százmilliót. Másodrendűnek az olyan vagyont nyilvánítom, amelynél az ipari vállalatok, üzemek, alkirályságok vagy hercegségek nem jövedelmeznek többet évi másfélmillió franknál, minthogy az ilyen jövedelem együttvéve mintegy ötvenmillió frank tőkének felel meg. Véleményem szerint végül harmadrendű az a vagyon, amely kamatos kamat után hajt jövedelmet, de ez a jövedelem idegenek akaratától és a véletlen szeszélyeitől függ, egy csőd magával ránthatja, és holmi telegráfhír is megingathatja, a sors véletleneinek alávetett pénzügyi műveletektől függ, amelyeket a természetes erővel szemben alacsonyabb rendű erőnek nevezhetnék. Ez egészében akár névleges, akár valóságos tőke, mintegy tizenötmilliót képvisel. Körülbelül ez az ön vagyoni helyzete, ugye?

- Hát bizony ez! - válaszolta Danglars.

- Ez annyit jelent, hogy hat ilyen havi mérleg egy harmadrendű céget teljesen tönkretehet - folytatta Monte Cristo rendíthetetlen nyugalommal.

- Ó! - mondta Danglars, halvány mosollyal. - Mennyire sietős önnek!

- Adjunk hát neki hét hónapot - vetette ellen Monte Cristo ugyanazon a hangon. - Mondja csak, jutott-e valaha eszébe, hogy hétszer egymillió-hétszázezer frank, az körülbelül tizenkétmilliót tesz ki?... Nem? Tudja mit, igaza van. Efféle gondolatokkal sohasem kockáztatná valaki a tőkéjét, mert a tőke ugyanazt jelenti a bankárnak, mint amit a művelt embernek jelent a bőre. Ruháink többé-kevésbé fényűzőek, a hitelünket ennek köszönhetjük. De ha meghalunk, csak a bőrünk marad meg, és önnek is, ha lemond ügyleteiről, a valóságban nem lesz egyebe, csak legfeljebb öt-hat milliója. Mert a harmadrendű vagyonok alig jelentenek többet, mint a látszat harmad- vagy negyedrészét, mint ahogy a gőzös mozdonyának erejét nem a füstje mutatja meg, amely csak beburkolja, és a valóságnál nagyobbnak tünteti fel. Nohát, ebből azt ötmillióból, amely önnek a valóságos vagyona, most elveszített csaknem kettőt, ami ugyanannyival csökkenti az ön névleges vagyonát vagy hitelét, vagyis, kedves Danglars úr, az ön bőrét egy olyan seb hasítja fel, amely ha négyszer megismétlődik, halált okoz. Ej no, vigyázzon hát, kedves Danglars úr! Szüksége van pénzre? Kölcsönözzek?

- De rosszul kalkulál ön! - kiáltott fel Danglars, és segítségül hívta a látszat minden filozófiáját és képmutatását. - Ebben a pillanatban a pénz már vissza is került pénztáramba egyéb spekulációk révén, amelyek sikerrel jártak. A sebből eredő vérveszteséget pótolja a jó táplálás. Csatát vesztettem Spanyolországban, megvertek Triesztben, de indiai flottám néhány aranyszállító hajót zsákmányolt, és mexikói utászaim új bányákat fedeztek fel.

- Nagyszerű! Nagyszerű! A seb helye azonban megmarad, és az első veszteség alkalmával kiújul.

- Szó sincs róla, hiszen biztos talajon járok - folytatta Danglars a szélhámos megszokott hányavetiségével, akinek az a mestersége, hogy hitelével kérkedjék. - Három kormánynak kellene megbuknia ahhoz, hogy tönkremenjek.

- Ej no! Ilyet is láttunk már.

- Még az is kellene hozzá, hogy a föld ne hozzon termést.

- Jusson eszébe a hét kövér és hét sovány esztendő.

- Vagy a tengernek kellene hirtelen visszahúzódnia, mint a fáraók idejében. Akkor sem az volna az egyetlen tenger, és a legénység otthagyná a hajókat, hogy karavánokat alkosson.

- Annál jobb, nagyon örvendek neki, kedves Danglars úr - mondotta Monte Cristo. - Már látom, hogy tévedtem, és ön valójában a másodrendű vagyonosok osztályába sorozható.

- Azt hiszem, joggal fogadhatom el ezt a minősítést - felelte Danglars, azzal az ajkára fagyott mosollyal, amely Monte Cristót a kontár festők holdvilágára emlékeztette. - De mivelhogy üzleti ügyekről beszélünk - tette hozzá igen boldogan, mert rátalált arra a szóra, amely más mederbe tereli a beszélgetést -, árulja el nekem, mit tehetnék Cavalcanti úr érdekében?

- Hát adjon neki pénzt, ha van hitelszámlája önnél, és ön ezt a hitelszámlát megfelelőnek tartja.

- Kitűnőnek! Ma reggel negyvenezer frankos utalvánnyal jelent meg nálam, amelyet az ön kezessége mellett Busoni abbé írt alá, és a hátirat az öné volt. Érthető, hogy azonnal leszámoltam neki negyven darab ezresbankót.

Monte Cristo bólintott, jelezve, hogy nincs ellene semmi kifogása.

- De ez még nem minden - folytatta Danglars -, a fiának is hitelt nyitott nálam.

- Mekkora hitelt adott az őrnagy a fiatalembernek, ha nem tolakodó a kérdésem?

- Ötezer frankot havonta.

- Vagyis évenként hatvanezer frankot. Sejtettem - mondta vállat vonva Monte Cristo: - Ezek a Cavalcantiak valamennyien ilyen zsugori fráterek. Hogy képzeli az öreg, mit kezdjen egy fiatalember havi ötezer frankkal?

- De tessék megérteni, ha a fiatalembernek néhány ezer frankkal többre volna szüksége...

- Ne adjon neki, az apa ugyan nem áll helyt érte. Ön nem ismeri az ultramontán milliomosokat, valóságos Harpagonok. És ki nyitott önnél hitelt neki?

- A Fenzi-ház. Firenze egyik legjobb nevű bankja.

- Nem azt állítom, hogy elveszíti a pénzét, de azért helyesnek tartanám, ha ön szigorúan tartaná magát a számokhoz.

- Hát nem bízik ön ebben a Cavalcantiban?

- Én! Én tízmilliót is adnék az aláírására, kedves Danglars úr, én ezt a Cavalcantit, az imént előadott osztályozásom szerint, a másodrendű gazdagok csoportjába sorolom.

- És mégis milyen igénytelen! Egyszerű őrnagynak hittem volna, semmi másnak.

- És ezzel nagyon is megtisztelte volna, mert igaza van önnek, a külseje semmit sem árul el. Mikor először láttam, kopott vállrojtjával úgy hatott rám, mint valami kiöregedett főhadnagy. De minden olasz ilyen ám, vagy keleti mágusként ragyog, vagy olyan, akár valami vén zsidó.

- A fiatalember jobb megjelenésű - mondta Danglars.

- Igen, csak kissé félénk talán, de egészben véve meglehetős. Egy kicsit nyugtalan voltam miatta.

- Ugyan miért?

- Mert mikor ön nálam látta, akkor az első lépést tette meg a társaságban, legalábbis így mondták nekem. Eddig egy szigorú nevelőjével utazgatott, és még sohasem járt Párizsban.

- Ezek az előkelő olaszok mindannyian egymás között házasodnak, ugye? - kérdezte Danglars odavetve. - Szeretik egyesíteni a vagyonokat.

- Igaz, rendszerint így is cselekednek. Cavalcanti azonban különc ember, semmit sem úgy csinál, mint mások. Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy egyenesen azért hozta a fiát Franciaországba, hogy itt keressen neki feleséget.

- Úgy gondolja?

- Bizonyosra veszem.

- És hallott már valamit a vagyoni viszonyairól?

- Sok szó esik róla. Egyesek milliomosnak tartják, mások pedig azt állítják, hogy egy garasa sincs.

- És mi az ön véleménye?

- Nem volna helyes az én véleményem szerint ítélnie meg a dolgot, mert én egészen egyénien látom.

- De mégis.

- Az én véleményem az, hogy ezek a kivénült olasz podeszták, ezek a régi condottierik - mert a Cavalcantiak valamikor hadseregeket vezényeltek, tartományokat kormányoztak -, az én véleményem, mondom az, hogy ezek milliókat ástak el egyes rejtekhelyeken olyan módon, hogy annak titkát csak a legidősebb fiú tudja, és nemzedékről nemzedékre az adja tovább a titkot mindig a legidősebb fiúnak. Ennek bizonysága, hogy valamennyiük arca sárga és kiszáradt, akár a Köztársaság idejéből származó forintjaiknak színe, amely arcukon azért is tükröződik, mert hiszen folyton-folyvást azokban gyönyörködnek.

- Kitűnően látja ezt - mondja Danglars. - És ez annál is inkább így lehet, mert senki sem tud arról, hogy akár egy talpalatnyi földjük volna.

- Vagy legalábbis nagyon kevés. Annyi bizonyos, hogy én Cavalcantinak csak luccai palotájáról tudok.

- Ah! Van hát egy palotája? - nevetett Danglars. - Már az is valami.

- Hogyne volna, de bérbe adta a pénzügyminiszternek, ő maga pedig egy szerény kis házban húzódik meg. Hiszen mondtam már, azt hiszem, a jóember alaposan zsugori.

- Ugyan, ugyan, nem valami hízelgő a véleménye.

- Nézze, én alig ismerem, mindössze talán háromszor láttam életemben. Amit tudok róla, azt Busoni abbétól és tőle magától hallottam. Ma reggel beszélt nekem arról, hogy mik a tervei a fiával, és sejtette velem, hogy akár Franciaországban, akár Angliában szeretné gyümölcsöztetni millióit, mert Olaszországban, amely szinte halott ország, bizony elég tekintélyes összegei hevernek parlagon. De vegye tudomásul, hogy noha Busoni abbéban személy szerint a legnagyobb mértékben megbízom, felelősséget mégsem vállalok érte.

- Nem tesz semmit, mégis hálás vagyok, amiért hozzám küldte ezt az új ügyfelet. A neve nagyon szépen illik a könyveimbe. Pénztárosom, akinek már megmagyaráztam, ki is ez a Cavalcanti, egész büszke rá. Igaz is, de ez csak amolyan eszembe ötlő kérdés, ha ezek az emberek kiházasítják fiaikat, adnak velük valami pénzecskét is?

- Ej, istenem, már ki így, ki úgy. Ismertem egy olasz herceget, gazdag volt, akár egy aranybánya, Toszkána egyik legragyogóbb nevét viselte. Ez a herceg, mikor fiai az ő ízlése szerint házasodtak, milliókat ajándékozott nekik, ha pedig akarata ellen választottak feleséget, nem adott többet, mint havi harminc tallért jövedelmező járadékot. Tegyük fel, hogy Andrea apja tetszése szerint házasodik, lehet, hogy az ad neki egy-, két- vagy hárommilliót is. Ha a menyasszony valami bankár lánya lenne például, akkor talán érdekeltséget is vállalna fia apósának bankjában. No, mármost tegyük fel, hogy a menyasszony nincs az öregnek ínyére, akkor bizony alászolgája, az öreg Cavalcanti lezárja pénzesládáját, kettős lakatot tesz reá, és akkor Andrea fiatalúrnak úgy kell boldogulnia, mint egy párizsi család fiának, vagyis kártyát cinkelhet, és hamisjátékos lehet belőle.

- Ez a fiú majd talál magának valami bajor vagy perui hercegkisasszonyt. Zárt korona kell neki, egy Eldorádó, ezüstbányával tele.

- Nem, a nagy hegység túlsó oldalán élő nagyurak igen gyakran egyszerű halandó lányokat vesznek feleségül. Olyanok, mint Jupiter, szeretik, ha a fajok kereszteződnek. De mondja csak, kedves Danglars úr, talán csak nem akarja Andreát megházasítani, hogy így kifaggat?

- Bizony ez nem is volna a legrosszabb spekuláció - felelte Danglars. - Márpedig én szeretem a jó vállalkozásokat.

- Csak nem Danglars kisasszonyra gondol? Hát azt akarja, hogy Albert megfojtsa azt a szegény Andreát?

- Albert! - mondta Danglars vállat vonva. - Bizony nem hinném, hogy sokat bánná.

- Hát nem a vőlegénye Danglars kisasszonynak?

- Mindössze annyi történt, hogy Morcerf úrral néhányszor beszélgettem erről a házasságról. De Morcerf-né és Albert...

- Azt akarja ezzel mondani, hogy Albert-rel nem volna előnyös a házasság?

- Ugyan már! Azt hiszem, egy Danglars lány ér annyit, mint Morcerf úr.

- Danglars kisasszony szép hozományt kap, abban nem kételkedem, főleg ha a telegráf nem követ el több ostobaságot a híreivel.

- Ó, itt nemcsak a hozományról van szó. De igaz is, mondja csak...

- Mit mondjak?

- Miért nem hívta meg az ebédjére Morcerf urat és családját?

- Meghívtam én őket, de Albert nem fogadhatta el a meghívást, mert Dieppe-be utazott anyjával, akinek tengeri levegőt ajánlottak.

- Igen, igen - nevetett Danglars -, az jót tehet neki.

- Ugyan miért mondja ezt?

- Mert fiatal korában is megszokta a tengert.

Monte Cristo elengedte füle mellett ezt a megjegyzést, mintha nem is hallotta volna.

- De végre is, ha Albert nem olyan gazdag, mint Danglars kisasszony - mondta a gróf -, azt csak nem vitathatja el tőle, hogy ősi nevet visel?

- Lehet, de a magam nevét legalább annyira becsülöm - jegyezte meg Danglars.

- Annyi bizonyos, hogy önnek népszerű neve van, és csak ékesíti azt a címet, amellyel feldíszíteni vélték. De ön sokkal értelmesebb ember, semhogy meg ne tudná ítélni, hogy a kiirthatatlanul belénk gyökerezett nézeteknél fogva az öt évszázados nemesség értékesebb, mint a húszesztendős.

- És éppen ezért tartom előnyösebbnek Andrea Cavalcanti urat, mint Albert de Morcerf urat - magyarázta Danglars, és mosolya maró gúnnyal volt tele.

- Márpedig azt hiszem, hogy a Morcerf-ek nemesség tekintetében mindenkor kiállják a versenyt a Cavalcantiakkal.

- A Morcerf-ek... - folytatta Danglars. - Kedves grófom, ugyebár ön is nemesember?

- Azt hiszem, igen.

- Sőt, jártassága is van a címertanban?

- Meglehetősen.

- Nohát, nézze csak meg az én címerem színét. Bizony az sokkal szilárdabb, mint a Morcerf családé.

- Ugyan miért?

- Mert ha születésemnél fogva nem is vagyok báró, mégiscsak Danglars a nevem.

- És aztán?

- Az ő neve korántsem Morcerf.

- Az ő neve nem Morcerf?

- De nem ám!

- No, ne mondja!

- Engem báróvá tettek, tehát báró vagyok, ő azonban önmagát nevezte ki grófnak, tehát nem az.

- Lehetetlen!

- Hallgasson ide, kedves gróf - folytatta Danglars -, Morcerf úr a barátom, vagy legalábbis harminc éve jó ismerősöm. Ön tudja, hogy nem sokat törődöm a címeremmel, mivel még nem felejtettem el, hogy honnan származom.

- Ez lehet a legnagyobb alázatosság jele is, de lehet a legnagyobb gőgé is - jegyezte meg Monte Cristo.

- Hát nézze csak: mikor én kis segéd voltam, Morcerf egyszerű halászlegény volt.

- És hogy hívták akkoriban?

- Fernand-nak.

- Csak így röviden?

- Fernand Mondegónak.

- Bizonyos ebben?

- A mindenségit! Elég sok halat vettem tőle, ismerhetem.

- Akkor miért adná a lányát feleségül Fernand fiához?

- Mert Fernand és Danglars egyaránt felkapaszkodott ember, mind a ketten új nemesek, mindketten meggazdagodtak, csakhogy rólam nem járnak olyasféle hírek, mint amilyenek őróla keringenek.

- Miféle hírek?

- Semmi, tulajdonképpen.

- Igen, igen, értem. Amit mond, az felfrissíti az emlékeimet, úgy rémlik, mintha Fernand Mondego nevét már hallottam volna. Görögországban beszéltek róla.

- Ali pasa nevével kapcsolatban?

- Úgy van.

- Itt a titok nyitja - folytatta Danglars -, és bevallom, sokat adnék érte, ha rájöhetnék.

- Nem is volna nehéz feladat, ha kedve van hozzá.

- Hogyan?

- Bizonyára van önnek valami üzletfele Görögországban.

- Már hogyne volna!

- Janinában?

- Mindenfelé.

- Írjon hát a janinai üzletfelének, és kérdezze meg tőle, milyen szerepet játszott egy Fernand nevezetű francia Ali Tepelenti katasztrófájában?

- Igaza van! - kiáltott fel Danglars és felugrott. - Még ma írok.

- Tegye meg!

- Meg is teszem.

- És ha megtud valami botrányos hírt...

- Azonnal közlöm önnel.

- Nagy örömömre lesz.

Danglars kisietett a szobából, és egy ugrással kocsijában termett.

Hagyjuk, hadd robogjon haza a bankár, és kövessük Danglars-nét délelőtti útján.

Említettük már, hogy Danglars-né déli fél egykor befogatott és kikocsizott.

A faubourg Saint-Germain felé tartott, végighajtatott a rue Mazarine-en, és a Pont-Neuf hídfőjénél állíttatta meg a kocsiját. Leszáll és áthaladt a hídon. Igen egyszerű ruha volt rajta, mint ahogy egy jó ízlésű asszonyhoz illik, ha délelőtt indul el hazulról. A rue Guénégaud-hoz érve bérkocsiba szállt, és a kocsisnak meghagyta, hogy a rue du Harlayra hajtson.

Alig ült bent a kocsiban, nagyon sűrű fekete fátyolt vett ki a zsebéből, és a fátyolt feltűzte szalmakalapjára. Kalapját azután visszatette a fejére, és örömmel látta kis zsebtükrében, hogy fehér bőrén és szeme csillogásán kívül semmi sem látszik az arcából.

A bérkocsi áthaladt a Pont-Neufön, és a place Dauphine-on keresztül eljutott a Harlay-udvar elé. Danglars-né a kocsi ajtaján kihajolva fizetett a fuvarért, azután a lépcsőnek tartott, amelyen könnyed léptekkel ment fel, és csakhamar elérkezett a törvényszék nagy előcsarnokába.

Reggelenként igen sok ügyet intéznek, és még több ügyes-bajos ember járkál az Igazságügyi Palotában, és az elfoglalt férfiak nemigen nézegettek a nőkre.

Danglars-né tehát áthaladt az előcsarnokon, és semmivel sem tűnt fel jobban, mint az a tíz másik asszony, aki az ügyvédjére várt. Villefort úr előszobájában torlódás volt. Danglars-nénak azonban ki sem kellett ejtenie a nevét. Alig jelent meg, az egyik ajtónálló felállt, odalépett hozzá és megkérdezte, vajon nem ő-e az a hölgy, akire a királyi ügyész várakozik. Igenlő válaszára egy mellékfolyosón keresztül egyenesen Villefort úr dolgozószobájába vezette.

Az ügyész az ajtónak háttal, karosszékében ülve, éppen írt. Hallotta, amint nyílik az ajtó, hallotta, amint az ajtónálló azt mondja: "Tessék belépni, asszonyom!", majd azt is hallotta, hogy az ajtó becsukódik, de még mindig nem moccant. Alig haltak el azonban a távolodó szolga lépései, élénken hátrafordult, gyorsan ráfordította a zárra a kulcsot, leengedte a függönyöket, és alaposan benézett a szoba minden sarkába.

Majd, amikor megbizonyosodott arról, hogy se nem láthatja, se nem hallhatja senki, és ennek következtében megnyugodott, akkor megszólalt:

- Köszönöm, asszonyom, hogy pontos volt - mondta.

Helyet mutatott neki, és Danglars-né sietve le is ült, mert szívdobogása olyan erős volt, hogy szinte fuldoklott tőle.

- Nagy ideje, asszonyom, hogy szerencsém volt önnel négyszemközt beszélni - mondta a királyi ügyész, s most ő is helyet foglalt, és félkör alakban közelebb húzta karosszékét, úgyhogy szembekerült Danglars-néval. - De legnagyobb sajnálatomra, igen kínos beszélgetés vár reánk.

- Láthatja, uram, hogy első hívására eljöttem, noha ez a beszélgetés számomra bizonyára még sokkal kínosabb lesz, mint önre nézve.

Villefort keserűen mosolygott.

- Tehát igaz - mondta, s e szavakkal sokkal inkább saját gondolataira adott választ, semmint Danglars-né megjegyzésére -, tehát igaz, hogy múltunk minden tette nyomot hagy maga után, az egyik sötét, a másik fényes nyomot. Való igaz hát, hogy minden olyan lépésünk, amelyet az életben teszünk, ahhoz az úthoz hasonlít, amelyet a csúszómászó féreg tesz meg a homokban: barázdát hogy maga után. Fájdalom, sokak számára ez a barázda a könnyet jelenti.

- Uram - mondta Danglars-né -, ugye megérti, hogy most nagyon izgatott vagyok. Legyen hát kímélettel hozzám, nagyon kérem. Ebben a szobában már igen sok bűnös tartózkodott remegve és szégyenkezve, és ebben a karosszékben most én ülök szégyenkezve és reszketve... Higgye el, egész józanságomra szükségem van, hogy magamban ne a bűnös asszonyt és önben ne fenyegető bírámat lássam.

Villefort a fejét rázta, és nagyot sóhajtott.

- Én pedig - szólt - azt mondom, hogy az én helyem nem a bírói székben, hanem a vádlottak padján volna.

- Az öné? - csodálkozott Danglars-né.

- Igen, az enyém.

- Azt hiszem, uram, az ön puritánsága túlozza a helyzetet - jegyezte meg Danglars-né, akinek gyönyörű szemében hirtelen fény villant fel. - Olyan barázdákat, amelyekről az imént beszélt, lángoló ifjúságában mindenki hagy maga után. A szenvedélyek mélyén, a gyönyörön túl mindig meghúzódik egy kis lelkifurdalás. Ezért nyújtja az evangélium, a szerencsétleneknek ez az örök segélyforrása, vigasztalásul nekünk, szegény nőknek, a megtévedt leányról és a házasságtörő asszonyról szóló példázatot. És ha ifjúságom őrjöngéseire gondolok, olykor - bevallom - azt hiszem, Isten megbocsát nekem miattuk, mert ha mentség nincs is, de bűnhődés mindenesetre van szenvedéseimben. Mitől kell azonban önnek tartania, hiszen a férfiaknak mindent megbocsát a világ, sőt, a botrány sokszor még érdemül is szolgál?

- Asszonyom - válaszolta Villefort -, ön ismer engem. Nem vagyok képmutató, vagy legalábbis ok nélkül nem vagyok az. Ha a homlokom szigorú, bizonyára a gondok sötétlenek rajta. Ha a szívem már kővé vált is, ez csak azért van, hogy el tudja viselni a rámért csapásokat. Nem ilyen voltam ám én fiatal koromban, nem voltam ilyen eljegyzésem estéjén sem, amikor valamennyien együtt ültünk Marseille-ben, a rue du Cours-on, az ünnepi asztal körül. Hanem azóta minden megváltozott bennem és körülöttem. Életem akadályok szüntelen leküzdésében telt el. Ezek az akadályok akarva, nem akarva utamban álltak, meg kellett birkóznom velük. Ritkaság, hogy amit igen forrón óhajtunk, azt ne védenék éppen olyan forrón azok, akiktől meg akarjuk szerezni, vagy akiktől ki akarjuk csikarni. Így a rossz cselekedetek a szükségszerűség álarcában többnyire az ember elé jönnek Csak később látjuk meg, hogy azt a beszámíthatatlan állapotban elkövetett rossz cselekedetet, amelyet a félelem és az önkívület hoztak létre, hogyan kerülhettük volna el. Vakságunkban akkor nem láttuk azt az eszközt, amelyet használni kellett volna, és amely később egyszerűnek és könnyűnek mutatkozik. Azt mondjuk magunknak: hogyan is tehettem ezt, ahelyett hogy amúgy cselekedtem volna? Önöket, nőket, éppen ellenkezőleg, ritkán bántja a lelkifurdalás, mert az elhatározás ritkán indul ki önöktől, a szerencsétlenségbe többnyire mások sodorják bele, hibájuk többnyire a mások bűnéből fakad.

- Akárhogy van is, lássa be, uram - mondta Danglars-né -, hogy ha el is követtem valami hibát, ugyancsak keményen megbűnhődtem érte tegnap este.

- Szegény asszony! - jegyezte meg Villefort, és megszorította Danglars-né kezét. - Az a büntetés ugyan túlságosan próbára tette önt, mert kétszer is csaknem összeroskadt alatta, és mégis...

- Nos?

- Mégis meg kell mondanom... szedje össze minden erejét, asszonyom, mert még nem ért a végére.

- Istenem! - kiáltotta Danglars-né rémülten, - Hát mi van még hátra?

- Asszonyom, ön csak a múltat látja, ami bizony nagyon sötét. De képzelje el a jövőt, amely még sötétebb... irtózatosabb... sőt talán véres is lesz!...

A báróné jól ismerte Villefort nyugodt természetét, éppen ezért annyira megrémítette a férfi izgatottsága, hogy ajka sikoltásra nyílt, de a sikoltás elhalt a torkában.

- Ugyan hogy támadhatott fel ez a rettenetes múlt? - kiáltott fel Villefort. - Miképpen szabadult ki a sír mélyéből és szívünk mélyéről, ahol immár csendben szunnyadt? Hogyan jöhetett ki, mint valami kísértet, hogy sápadttá halványítsa arcunkat, és piros foltokat fessen homlokunkra?

- Fájdalom, bizonyára a véletlen okozta! - jegyezte meg Hermine.

- A véletlen! - folytatta Villefort. - Nem, asszonyom, nem, nincsenek véletlenek!

- De vannak! Hát nem véletlen, bár végzetes véletlen okozta mindezt? Nem véletlenség-e, hogy Monte Cristo grófja megvette azt a házat? Nem véletlenség-e, hogy felásatta a kertet? Nem véletlenségből történt-e végül, hogy azt a szerencsétlen kisgyermeket megtalálták a fák alatt? Szegény, lelkemtől lelkedzett kis ártatlan teremtés, soha meg nem csókolhattam, de könnyeimet bőven onthattam érette. Ó, egész szívem a gróf felé repesett, amikor arról a drága holttestről beszélt, amelyet a virágok alatt találtak.

- Ez nem úgy volt, asszonyom, és éppen ezt a szörnyűséget kell önnek tudtára adnom - válaszolta Villefort tompán. - Bizony, a virágok alatt nem találtak gyermeki hamvakat. Nem, nincsen kiásott gyermekholttest, nem sírni, nem panaszkodni, hanem reszketni kell!

- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Danglars-né, egész testében remegve.

- Azt akarom mondani, hogy Monte Cristo úr, mikor a fa alatt ásatott, nem bukkanhatott sem gyermekcsontvázra, sem ládára, vagy annak a pántjaira, mert a fák alatt nem volt egyik sem.

- Nem volt egyik sem! - ismételte Danglars-né, és úgy meresztette szemét a királyi ügyészre, hogy ijesztően kitágult pupillái a legnagyobb rémületet fejezték ki. - Nem volt egyik sem! - ismételte még egyszer, mint aki szavai csengésével és saját hangjával akarja meggátolni, hogy elröppenjenek fejéből a gondolatok.

- Nem! - mondta Villefort, és homlokát tenyerébe hajtotta. - Nem, nem, nem!

- Akkor hát nem oda temette azt a szegény gyermeket, uram? Miért csalt meg? Mi volt vele a célja, mondja?

- De oda. Hallgasson meg, hallgasson végig, asszonyom, és meg fog szánni, amiért húsz esztendeje egymagam viseltem a fájdalmak terhét, anélkül, hogy eddig megosztottam volna önnel.

- Istenem! Kétségbeejt! De mindegy, beszéljen, hallgatom.

- Azt tudja, hogy mi történt azon a fájdalmakkal teli éjszakán, amikor ön gyötrődve feküdt ágyán, a vörös damaszttal bevont szobában, mialatt én, aki csaknem ugyanannyit szenvedtem, mint ön, alig vártam, hogy túl legyen a kínokon. A gyermek a világra jött, nem mozdult, nem lélegzett, egyetlen hangot sem adott: halottnak hittük.

Danglars-né olyan hirtelen mozdulatot tett, mintha fel akart volna ugrani a székéről.

Villefort azonban összetett kézzel kérte, hogy figyeljen tovább.

- Halottnak hittük - ismételte. - Egy ládikába helyeztem, amely a koporsót helyettesítette. Lementem a kertbe, gödröt ástam, és sietve elföldeltem. Alig fejeztem be a temetést, mikor a korzikai felém nyújtotta karját. Hatalmas árnyként emelkedett fel előttem, s valami megcsillant, mint a villám. Hirtelen fájdalmat éreztem, kiáltani akartam, egész testemen hideg borzongás futott végig, amely torkomba is beléfojtotta a szót... Szinte haldokolva estem össze, azt hittem, megöltek. Sohasem felejtem el az ön fenséges bátorságát, mikor magamhoz térve, nagy keservesen elvonszoltam magam a lépcsőig, ahová ön, noha félig szintén halott volt, elébem vánszorgott. Hallgatni kellett a szörnyű katasztrófáról. Önnek, dajkája támogatásával, volt ereje visszatérni otthonába. Az én sebesülésemet párbajjal magyaráztuk. A titok, minden várakozás ellenére, kettőnk közt maradt. Engem Versailles-ba vittek. Három hónapig vívódtam élet-halál között. Mikor aztán végre úgy látszott, hogy életben maradok, a délvidék napsütését és levegőjét rendelték nekem. Négy ember vitt el Párizsból Châlons-ba olyan módon, hogy naponta hat mérföldet tettek meg. A feleségem kocsiban követte a gyaloghintómat. Châlons-ból a Saône-on, majd a Rhône-on szállítottak tovább, és a folyamár sebességével jutottam el Arles-ba, onnan ismét gyaloghintómon folytattam az utat egészen Marseille-ig. Lábadozásom fél esztendeig tartott, önről semmit sem hallottam, kérdezősködni pedig nem mertem ön után. Mire visszajöttem Párizsba, megtudtam, hogy mint Nargonne úr özvegye, nőül ment Danglars úrhoz.

Ugyan mi foglalkoztatott attól a perctől kezdve, hogy eszméletemet visszanyertem? Mindig ugyanaz, mindig az a gyermekholttest, amely álmaimban éjjelente kiszállt a föld mélyéből, a gödör fölött lebegett, és mind tekintetével, mind öklével fenyegetett engem. Párizsba érkezésem után azonnal tudakozódtam, mi történt azóta a házzal? Az bizony lakatlanul maradt, amióta mi odahagytuk, de kilenc évre bérbe vette valaki. Felkerestem a bérlőt, úgy tettem, mintha a házat, amely feleségem szüleié volt, nem akarnám idegen kézre hagyni. Kártérítést ajánlottam fel, ha felbontja a szerződést. Hatezer frankot kért, én szíves-örömest adtam volna tízezret, húszezret is. A pénz nálam volt, s én haladéktalanul aláírattam a szerződést felbontó okiratot. Majd, amint ez a vágyva-vágyott átruházás a kezemben volt, vágtatva mentem Auteuilbe. Mióta kitettem lábamat a házból, egy lélek oda be nem lépett.

Délután öt óra volt. Felmentem a piros szobába, és vártam, hogy leszálljon az éjszaka.

Ott aztán gondolatban még egyszer átéltem mindazt a kínt, amely egy esztendő óta gyötört, s amely most újra feltámadt, fenyegetőbben, mint valaha.

Az a korzikai, aki vendettát esküdött ellenem, aki Nîmes-ből Párizsig követett, az a korzikai, aki a kertben rejtőzködött, aki belém döfött, látta, amint megásom a gödröt, látta, amint eltemettem a gyermeket, lehetséges, hogy önt is ismeri... nem fizetteti-e meg egyszer e borzalmas ügy titkát?... Nem lesz-e édes bosszú a számára, ha megtudja, hogy tőrével nem sebzett halálra? Sürgős volt tehát, hogy mindenekelőtt és minden eshetőségre számítva eltüntessem és megsemmisítsem a múlt minden látható nyomát. Emlékemben úgyis minden túlságos elevenen élt tovább.

Ezért érvényteleníttettem a bérletet, ezért mentem oda, ezért várakoztam.

Mikor leszállt az éjszaka, megvártam a teljes sötétséget. A szobában nem égett lámpa, a szél a függönyöket meg-meglibegtette, mögöttük mindig valami kémkedőt véltem látni. Időnként összerezzentem. A mögöttem levő ágyból mintha az ön nyöszörgését hallottam volna, hátrafordulni sem mertem. A szívem a nagy csendben hangosan vert, és szívdobogásom olyan heves volt, hogy attól tartottam, feltépi régi sebemet. Lassacskán elhaltak a környék zajai. Megértettem, hogy többé nincs mitől félnem, hogy nem láthat és nem hallhat meg senki, és elhatároztam, hogy lemegyek.

Nézze, Hermine, azt hiszem, vagyok annyira bátor, mint bárki más, de mikor ingem alól elővettem a kerti lépcső kis kulcsát, amelyet mindketten úgy szerettünk, és amelyet ön aranykarikán akart viselni, mikor kinyitottam az ajtót, mikor az ablakon keresztül sápadt holdfény esett a csigalépcső fokaira, és egy hosszú fénysáv fehéren villant meg, mint valami kísértet, akkor a falhoz lapultam, és csaknem felkiáltottam. Attól tartottam, hogy megőrülök.

Végre mégiscsak erőt vettem magamon. Lebotorkáltam a lépcsőfokokon, csak a térdem remegésén nem tudtam úrrá lenni. A korlátba kapaszkodtam, mert ha csak egy pillanatra is elengedem, bizonnyal összerogytam volna.

Leértem az alsó ajtóhoz. Az ajtó mellett kívülről egy ásó volt a falhoz támasztva. Tolvajlámpát is vittem magammal. A pázsit közepén megálltam, hogy meggyújtsam, azután folytattam utamat.

November végére járt, a kertből már eltűnt minden zöld, a fák csak csupasz vázként álltak ott hosszú, vézna karjaikkal, a halott levelek pedig a homokkal együtt csikorogtak lépteim alatt.

A rémület annyira hatalmában tartotta a szívemet, hogy amint a bozót felé közeledtem, zsebemből pisztolyt vettem elő, és készenlétben tartottam. Az ágakon át folytonosan a korzikai felbukkanó alakját véltem látni.

Tolvajlámpámmal megvilágítottam a bozótot. Üres volt. Alaposan körülnéztem, bizonyos-e, hogy egyedül vagyok. Az éjszaka csendjét nem zavarta semmiféle zaj, hacsaknem egy bagoly huhogása. Ez az éles és kísérteties hang mintha az éj fantomjait hívta volna.

Lámpámat ráakasztottam egy villa alakú ág végére, amelyet már egy évvel ezelőtt észrevettem azon a helyen, ahol a gödröt ástam. A nyáron át jó sűrűn benőtte a fű azt a helyet, és mire eljött az ősz, nem volt, aki lekaszálja. De azért úgy láttam, egy kis helyen gyérebb a fű, és ez magára vonta a figyelmemet. Nyilvánvalóan itt ástam fel akkor a földet. Most hát dologhoz láttam.

Az az óra, amelyre több mint egy év óta vártam, végre elérkezett. Hogy reménykedtem akkor, hogy láttam neki a munkának, és hogy kutattam fel minden kis pázsitdarabot, mert azt lestem, hogy majd csak megkoppan hirtelen valamiben az ásóm! De semmi! Pedig még egyszer akkora gödröt ástam, mint az első alkalommal. Először azt hittem, tévedtem, eltévesztettem a helyet. Tájékozódni próbáltam, jól megnéztem a fákat, megkíséreltem felismerni azokat az apró részleteket, amelyek annak idején szemembe ötlöttek. A csupasz ágak között jéghideg, éles szél fütyült, homlokomról mégis patakokban folyt a verejték. Visszaemlékeztem, hogy a tőrdöfés abban a pillanatban ért, amikor már éppen letaposgattam a földet, hogy a gödör teljesen eltűnjék. Miközben a földet tapostam, egy aranyesőfához támaszkodtam. Mögöttem egy mesterséges szikla állott, amely padként szolgált a sétálóknak. Emlékeztem, hogy mikor kezem elengedte az aranyesőfát és elestem, ennek a kőnek a hidegségét éreztem. Jobboldalt esett tőlem az aranyesőfa, mögöttem volt a szikla. Most ugyanolyan állásba helyezkedtem, ugyanúgy leestem, azután ott kezdtem a gödröt szélesebbre ásni. De semmi! Sehol semmi! A láda nem volt ott.

- Nem volt ott a láda? - mormogta Danglars-né, magánkívül a rémülettől.

- Ne higgye, hogy beértem ennyi kísérlettel - folytatta Villefort. - Dehogy. Át- meg átkutattam az egész bozótot. Arra gondoltam, hogy a gyilkos kiásta a ládikát, és abban a hitben, hogy kincset tartalmaz, amelyet meg akart kaparintani, magával vitte. Később meggyőződött róla, hogy tévedett, maga ásott valahol egy gödröt, és oda temette a ládát. De semmi. Akkor az ötlött az eszembe, hogy talán nem élt ennyi óvatossággal, és egész egyszerűen valamelyik sarokba hajította. Ennek az utolsó feltevésnek helyességéről azonban csak napvilágnál lehetett meggyőződni, meg kellett tehát várnom a reggelt. Visszatértem a szobába, és ott várakoztam.

- Ó, istenem!

- Hajnalban ismét lementem. Először megint a bozótot kutattam át. Abban reménykedtem, hogy valami olyan nyomot találok, amely a sötétségben elkerülte a figyelmemet. Több mint húsz négyzetlábnyi területen felástam a földet, két lábnál mélyebben. Napszámosnak egy nap is alig-alig lehetett volna elég ahhoz, amit én egy óra alatt elvégeztem. Nem találtam semmit, egyáltalában semmit.

Akkor már csak az volt hátra, hogy utolsó feltevésem szerint keressem a kis ládát, valamelyik sarokba dobva. Azon az úton kellett lennie, amelyik a kijárati ajtóhoz vezet. Ám ez az újabb nyomozás is hiábavalónak bizonyult, akár az első, és nehéz szível tértem vissza a bozóthoz, de már az nem kecsegtetett reménnyel.

- Ó! - kiáltott fel Danglars-né. - Ebbe igazán bele lehetett volna őrülni!

- Egy pillanatig reménykedtem is benne - mondta Villefort -, de még ez a szerencse sem ért. Összeszedtem hát minden erőmet, és gondolkodni kezdtem: ugyan miért vitte volna magával ez az ember azt a kis holttestet? Ezen töprenkedtem.

- Hiszen az imént már megmondta - jegyezte meg Danglars-né -, azért, hogy bizonyítéka legyen.

- Ej, dehogy, asszonyom, ez már lehetetlen. Egy esztendeig senki sem őriz meg egy holttestet. Jelenti a hatóságnak, és tanúvallomást tesz. Ez azonban nem történt meg.

- Hát akkor miért? - kérdezte Hermine remegve.

- Miért? Sokkal szörnyűbb, sokkal végzetesebb, sokkal borzasztóbb volna reánk nézve, ha a gyermek esetleg élne, ha a gyilkos megmentette volna.

Danglars-né valami irtózatos kiáltást hallatott, és megragadta Villefort kezét.

- Ha a gyermekem élne! - mondta. - Ön tehát elevenen temette el a gyermekemet, uram! Nem győződött meg arról, hogy a gyermek halott, és mégis eltemette. Borzasztó!

Danglars-né felegyenesedett, a királyi ügyész elé állt, és törékeny kezével megszorította a férfi csuklóját. Fenyegetően nézett rá.

- Mit tudom én? Ezt is csak úgy mondom, mintha bármi mást mondanék - válaszolta Villefort olyan merev tekintettel, amely azt bizonyította, hogy ez a nagy hatalmú ember a kétségbeesés és őrület határán áll.

- Gyermekem! Szegény gyermekem! - kiáltott a báróné, és kétségbeesetten visszaroskadt székébe. Zokogását zsebkendőjébe fojtotta.

Villefort magához tért, és megértette, hogy az anyai kétségbeesést, amely most Danglars-né lelkét betöltötte, csak azzal űzheti el, ha az asszonyban felkelti a rémület érzését, amely rajta is úrrá lett.

- Értse meg hát, hogy ha így van - mondta, most ő is felállt és a bárónéhoz lépett, hogy halkabban beszélhessen -, akkor elvesztünk. A gyermek él, valaki tudja, hogy él, valaki a titkunk birtokában van. És mivel Monte Cristo egy kiásott gyermekről tett említést, noha a gyermek már nem volt ott, a titok az ő birtokában lehet.

- Isten, igazságos Isten, bosszúálló Isten! - mormogta Danglars-né.

Villefort csupán valami furcsa felhördüléssel felelt.

- De a gyermek? A gyermek, uram? - folytatta az anya makacsul.

- Ó, mennyit kerestem! - kezdte ismét Villefort, a kezét tördelve. - Hányszor hívogattam álmatlan éjszakáimon! Hányszor kívántam királyi gazdagságot, hogy millió ember millió titkát megvehessem rajta, és azokban megtaláljam a magamét! Végre, amikor már vagy századszor vettem kezembe az ásót, akkor azon is töprengtem vagy századszor, vajon mit is csinálhatott a korzikai egy gyermekkel, hiszen egy gyermek útjában van a menekülőnek. Talán, mikor észrevette, hogy a gyermek életben van, belehajította a folyóba.

- Lehetetlen! - kiáltott fel Danglars-né. - Bosszúból meg lehet ölni egy férfit, de egy gyermeket csak nem fojt valaki hidegvérrel a vízbe!

- Azt is lehetségesnek véltem - folytatta Villefort -, hogy a lelencházba vitte.

- Igen! Igen! - kiáltotta a báróné. - Ott van a gyermekem, uram!

- El is rohantam oda, és megtudtam, hogy még akkor éjjel, szeptember 20-nak éjszakáján hoztak hozzájuk egy gyermeket. Egy fél asztalkendőbe volt bepólyálva, a finom vászon asztalkendő szándékosan ketté volt hasítva. Az asztalkendőnek ebben a felében egy bárói korona egyik fele és egy H-betű ékeskedett.

- Ő az! Ő az! - kiáltott Danglars-né. - Minden fehérneműmbe ez volt belehímezve. Nargonne úr báró volt, és az én nevem Hermine. Hála neked, Istenem! Nem halt meg hát a gyermekem!

- Nem, nem halt meg!

- És ezt ön mondja? Nem is fél, hogy megöl az öröm, uram? Hol van? Hol a gyermekem?

Villefort vállat vont.

- Mit tudom én? - felelte. - Azt hiszi, ha tudnám, akkor végigvittem volna önt a gyötrődések minden fokozatán, mint valami drámaköltő vagy regényíró? Nem, sajnos, bizony nem tudom. Mintegy hat hónappal azelőtt, hogy érdeklődtem, egy asszony kérte ki a gyermeket az asztalkendő másik felével. Ez az asszony fel tudott mutatni mindent, amit csak a törvény követel, így aztán ki is adták neki a gyermeket.

- Meg kellett tudnia, ki ez az asszony, fel kellett volna kutatnia.

- Mit gondol, én mit csináltam, asszonyom? Büntető vizsgálat örve alatt mindent megtettem, amit a rendőrség finom szimatú vizsláival és legügyesebb ügynökeivel véghez lehet vinni, fel lehet kutatni. A szálak egészen Châlons-ig vezettek. Châlons-ban azután nyomuk veszett.

- Nyomuk veszett?

- Bizony, nyomuk veszett. Mindörökre.

Danglars-né az elbeszélés alatt egyre sóhajtozott, zokogott és fel-felkiáltott.

- Ennyi az egész? - kérdezte. - Ön beérte ennyivel?

- Dehogy - válaszolta Villefort -, sohasem hagytam abba a keresést, tudakozódást, kérdezősködést. Két-három esztendő óta azonban pihentettem a dolgot. De most annál nagyobb kitartással és elkeseredéssel látok neki ismét. És meglátja, sikerrel fogok járni, mert most már nem a lelkiismeret sarkall, hanem a félelem.

- Monte Cristo grófja azonban nem tudhat semmiről - folytatta Danglars-né -, mert hiszen akkor nem keresne fel olyan gyakran bennünket.

- Ohó, az emberi gonoszság még hatalmasabb, mint Isten jósága - mondta Villefort. - Megfigyelte már, milyen szemmel néz ránk ez az ember, mikor velünk beszél?

- Nem én.

- De megnézte legalább olykor alaposabban?

- Természetesen. Különös ember, semmi más. Mindössze csak egy dolog lepett meg, hogy a kitűnő lakomához, amit elénk adott, ő maga hozzá sem nyúlt, semmiféle fogást meg nem ízlelt.

- Úgy van! Úgy van! - jegyezte meg Villefort. - Ezt magam is észrevettem. Ha akkor tudtam volna azt, amit most tudok, magam sem nyúltam volna semmihez. Azt hittem volna, hogy meg akar mérgezni bennünket.

- És mint láthatja, nagyot tévedett volna.

- Az igaz, de higgye el, ennek az embernek valami különös szándéka van velünk. És éppen ezért akartam önt látni, ezért mondtam, hogy beszélni szeretnék önnel, és ezért akartam önt megvédeni az egész világgal szemben, főleg pedig őellene. Mondja csak - folytatta Villefort, és még mélyebben nézett a báróné szemébe, mint eddig -, senkinek sem beszélt a kettőnk viszonyáról?

- Soha senkinek.

- Ne vegye rossz néven - folytatta gyöngéden Villefort -, ha azt kérdem: senkinek? Úgy értem, soha senkinek a világon, ugye?

- Természetesen nem - felelte a báróné elpirulva. - Soha senkinek, esküszöm!

- Nem szokta esténként leírni azt, ami napközben történt önnel? Nem vezet naplót?

- Nem! Fájdalom, az életem nagyon könnyelműen telik el. Magam is azonnal elfelejtek mindent.

- Nem szokott álmában beszélni, legjobb tudomása szerint?

- Úgy alszom, mint egy gyermek. Hát már nem emlékszik rá?

A báróné arca bíborszínbe borult, Villefort azonban halálsápadt lett.

- Igaz - válaszolta olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.

- No és most mit tegyünk? - kérdezte a báróné.

- Tudom már, hogy mit tegyek - felelte Villefort. - Egy héten belül már bizonyosan fogom tudni, ki is az a Monte Cristo grófja, honnan jött hova tart, és miért beszél előttünk a kertjében kiásott gyermekekről.

Villefort e szavakat olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy a gróf is beleremegett volna, ha meghallja.

Aztán megszorította a báróné kezét, amelyet az asszony csak vonakodva nyújtott feléje, és mély tisztelettel kísérte az ajtóig.

Danglars-né más bérkocsiba ült. A kocsi elvitte a hídfőig. A híd másik felén megtalálta a saját kocsiját és kocsisát, aki, reá vártában, a bakon ülve békességgel aludt.

Ugyanaznap, mikor Danglars-né ezt a fent elmondott beszélgetést folytatta a királyi ügyész úr szobájában, egy útihintó kanyarodott be a rue du Helderre, befordult a 27-es számú ház kapuján, és megállt az udvaron.

Csakhamar nyílt a kocsi ajtaja, és fia karjára támaszkodva Morcerf-né szállt ki a kocsiból.

Alig kísérte haza Albert az édesanyját, azonnal fürdőt rendelt, és miután komornyikja segítségével átöltözködött, újra befogatott, és a Champs-Élysées-re hajtatott, Monte Cristo grófjához.

A gróf a szokásos mosolyával fogadta. Csodálatos dolog: ennek az embernek sem a szívéhez, sem a gondolataihoz nem lehetett soha közelebb férkőzni. Akik megkísérelték, hogy - ha lehet így kifejezni magunkat - a bizalma mélyére férkőzzenek, bizony vastag falba ütköztek.

Morcerf tárt karral sietett felé, de mikor megpillantotta, a gróf baráti mosolya ellenére is leejtette karját, és legfeljebb kezét merte nyújtani neki.

Monte Cristo, mint rendesen, elfogadta a fiatalember kezét, de nem szorította meg.

- Megérkeztem, kedves gróf! - mondta Albert.

- Isten hozta.

- Már egy órája megjöttem.

- Dieppe-ből?

- Tréport-ból.

- Ah, igaz!

- És első látogatásom önnek szól.

- Ez igazán kedves öntől - jegyezte meg Monte Cristo olyan hangon, ahogy bármi mást is mondhatott volna.

- No, mondja csak, mi újság?

- Mi újság? Ezt tőlem kérdezi, az idegentől?

- Úgy értem: ha azt kérdezem, mi újság, arra gondolok, vajon tett-e már valamit az én érdekemben?

- Hát megbízott valamivel? - kérdezte Monte Cristo, ügyesen adva a nyugtalankodót.

- Ugyan, ugyan, ne játssza a közönyöst - mondta Albert. - Némelyek azt tartják, hogy vannak olyan megérzések, amelyek átrepülnek minden távolságot. Nohát: Tréport-ban én valami villamosütést éreztem. Hát ha nem is tett semmit az érdekemben, legalább gondolt reám.

- Az bizony meglehet - válaszolta Monte Cristo. - Csakugyan gondoltam önre. De az a magnetikus folyamat, amelynek belőlem kellett volna kiáradnia, bizony, bevallom, független az akaratomtól.

- Valóban! Nagyon kérem, mondja el.

- Egyszerű a dolog. Danglars úr nálam ebédelt.

- Azt tudom, hiszen anyámmal együtt éppen őelőle menekültem el.

- De azért Andrea Cavalcanti úrral mégis összekerült az ebédnél.

- Az ön olasz hercegével?

- Ne túlozzunk. Andrea úr csak vicomte-nak címezteti magát.

- Azt mondja: címezteti magát?

- Azt mondom: címezteti magát.

- Tehát nem az?

- Hát mit tudom én? Ha ő annak címezteti magát, én úgy szólítom, más is annak szólítja. Ez nem ugyanannyi, mintha tényleg az is volna?

- Micsoda különös egy ember ön! No és?

- Mit akar tudni?

- Danglars úr tehát itt ebédelt?

- Igen.

- Az ön Andrea Cavalcanti vicomte-jával?

- Andre Cavalcanti vicomte-tal, apjával, a marquis-val, Danglars-névai, Villefort úrral és feleségével, és igen kedves emberekkel: Debray úrral, Maximilien Morrellel, és még kivel is?... Várjon csak... Ah, igaz, Château-Renaud úrral.

- Beszéltek rólam is?

- Egyetlen szót sem.

- Az már baj.

- Ugyan miért? Azt hiszem, ha megfeledkeztek önről, csak az ön kívánságát teljesítették.

- Kedves grófom, ha nem beszéltek rólam, az annyit jelent, hogy annál többet gondoltak rám, márpedig ez kétségbeejt.

- Mit törődik vele? Fődolog, hogy Danglars kisasszony nem volt azok között, akik önre gondoltak. De az is igaz, hogy ő otthon is gondolhatott önre.

- Ó, efelől egészen nyugodt vagyok. Vagy ha gondolt is rám, csak olyan módon juthattam eszébe, ahogy én szoktam reá gondolni.

- Ez a rokonérzés igazán megható! - jegyezte meg a gróf. - Tehát önök gyűlölik egymást?

- Nézze, gróf úr - mondta Morcerf -, ha Danglars kisasszony olyan nő volna, aki megsajnál a sok sóvárgásért, amelyet egyébként nem érzek iránta, és jutalomképpen a két családunk megállapodásából létrejövő házassági szerződés keretein kívül boldogítana engem, nem volna ellene semmi kifogásom. Röviden: azt hiszem, hogy Danglars kisasszony igen bájos szerető volna, de feleségnek, az ördögbe is...

- Így hát - nevetett Monte Cristo - ez az ön elgondolása a jövendőbelijéről?

- Hát, istenem, kissé nyersen beszéltem, az igaz, de legalább őszintén. Ha már egyszer nem lehet valóra váltani ezt az ábrándot! Bizonyos cél eléréséhez az kellene, hogy feleségül vegyem Danglars kisasszonyt, vagyis hogy velem éljen, mellettem gondolkozzék, a közelemben énekelhessen, tőlem tíz lépésnyire muzsikáljon és verseljen, és mindezt, míg csak élek - már a gondolatra is kétségbeesem. A szeretőjét otthagyja az ember, ugye, kedves gróf, de a feleségét, az már egészen más, a kutyafáját! Azt megtartja az ember akkor is, ha vele él, akkor is, ha messze van tőle. Nekem bizony ijesztő elgondolni, hogy Danglars kisasszonnyal éljem le az életem, még ha nincs is a közelemben.

- De nehézkes ön, vicomte!

- Igaz, mert gyakran lehetetlent kívánok.

- Mit például?

- Azt, hogy magam találjam meg a nekem való feleséget, mint ahogy apám megtalálta a párját.

Monte Cristo elsápadt, és Albert-re nézett, miközben néhány gyönyörű pisztollyal játszadozott, gyorsan csattogtatva a fegyverek ravaszát.

- Így hát az édesapja nagyon boldogan élt? - kérdezte a gróf.

- Ön tudja, gróf úr, mi a véleményem az édesanyámról: mennybéli angyal. Láthatja, még mindig szép, szellemes, és jobb, mint valaha. Tréport-ból érkezem, minden más fiú úgy fogná fel: "Ej, istenem! Az anyát elkísérni szívesség dolga, és valóságos robotszámba megy." Én azonban négy napot töltöttem vele kettesben, és mondhatom, jobban, nyugodtabban, poétikusabban éreztem magam, mintha Mab királynőt vagy magát Titániát^[11] kísértem volna Tréport-ba.

- Ez már kétségbeejtő tökéletesség, és akinek csak elmondja, az bizony nagy kedvet kap ahhoz, hogy legényember maradjon.

- Éppen, mivel tudom, hogy igenis lehet a földön tökéletes nőt találni - folytatta Morcerf -, eszemben sincs nőül venni Danglars kisasszonyt. Észrevette-e valaha már, hogy mindazt, ami a miénk, önzésünk ragyogó színekkel ruházza fel? Az a gyémánt, amely Marlé vagy Fossin kirakatában csillogott, még ragyogóbbá lesz, ha megszerezzük a gyémántot. Mihelyt azonban a nyilvánvaló tények miatt be kell látni, hogy még tisztább fényű gyémánt is van, és ön mégis kénytelen egész életében ezt az alsóbbrendű gyémántot viselni, az bizony fájdalmat okoz.

- Hiúság kérdése! - mormogta a gróf.

- Ezért ugranám ki örömömben a bőrömből, ha Eugénie kisasszony rájönne, hogy én csak hitványka senki vagyok, és hogy neki több a milliója, mint ahány százezerrel én rendelkezem.

Monte Cristo mosolygott.

- Még valami jutott az eszembe - folytatta Albert. - Franz szereti a különcségeket, és én mindenáron azt akartam, hogy belészeressen Danglars kisasszonyba. De négy csalogató levelemre Franz rendíthetetlenül azt felelte: "Való igaz, hogy különcködő vagyok, de különcködésem nem megy el addig a határig, hogy adott szavamat megszegjem!"

- Ezt nevezem baráti önfeláldozásnak: feleségül kínálni valakinek azt a lányt, akit mi magunk csak szeretőnek vállalnánk el!

Albert mosolygott.

- Igaz is - folytatta -, a kedves Franz hamarosan megérkezik. De önt ez nem érdekli, hiszen, úgy gondolom, nem nagyon kedveli.

- Én? No már, kedves vicomte, honnan veszi, hogy én nem kedvelem Franz urat? Én mindenkit szeretek.

- A mindenkiben én is benne vagyok... Köszönöm szépen.

- Ne zavarjuk össze a dolgokat - mondotta Monte Cristo. - Mindenkit szeretek, mert Isten úgy rendelte, hogy keresztényi szívvel szeressük felebarátainkat. Gyűlölni azonban csak egyeseket gyűlölök. De térjünk csak vissza Franz d'Épinay úrhoz. Azt mondja, rövidesen itt lesz?

- Úgy van. Villefort úr felszólítására, mert úgy látszik, az éppen olyan dühvel akarja férjhez adni Valentine-t, mint Danglars úr Eugénie-t. Annyi bizonyos, hogy elég fárasztó dolog lehet eladó lányok apjának lenni. Úgy látom, ezek az emberek valósággal lázba jönnek, érverésük percenként kilencvenre szökik fel, míg csak meg nem szabadulnak lányaiktól.

- De d'Épinay úr nem hasonlít önhöz. Ő türelemmel viseli sorsát.

- Sőt, méghozzá komolyan is veszi az egészet. Fehér nyakkendőt köt, és már a családjáról beszél. Egyébként nagy tisztelettel viseltetik Villefort-ék iránt.

- Nem alaptalanul, ugyebár?

- Azt hiszem, nem. Villefort urat mindig szigorú, de igazságos embernek tartották.

- Végre valaki, akiről jobb véleménnyel van, mint a szegény Danglars úrról - jegyezte meg Monte Cristo.

- Ezt talán az okozza, hogy nem kell a lányát feleségül vennem - nevetett Albert.

- Kedves uram - mondta Monte Cristo -, ön igazán kétségbeejtően önhitt.

- Mármint én?

- Igen, igen, ön. Gyújtson rá egy szivarra.

- Nagyon szívesen. És miért vagyok önhitt?

- Mert tűzön-vízen keresztül igyekszik lerázni magáról a kötelezettséget, hogy nőül vegye Danglars kisasszonyt. Ej, istenem, hagyja szabadjára az eseményeket, még az is lehet, hogy nem ön fog visszalépni ettől a házasságtól.

- Ugyan! - mondta Albert, nagy szemet meresztve.

- Annyi bizonyos, vicomte úr, hogy nem fogják erővel a nyakába varrni, az ördögbe is! De most nézzük csak komolyan - folytatta Monte Cristo, és hangot változtatott -, csakugyan szeretne szakítani?

- Nem sajnálnék érte százezer frankot.

- Jól van, legyen boldog! Danglars úr kész kétszer annyit adni, hogy ugyanezt elérje.

- Csakugyan így volna? Igaz ez a boldogság? - kérdezte Albert, és mialatt e szavakat kiejtette, nem tudta meggátolni, hogy homlokán alig észrevehető felhő vonuljon keresztül. - De hát, kedves grófom, komoly oka van erre Danglars úrnak?

- Itt vagy hát, emberi gőg és önzés! Végre ismét előttem áll az ember, aki egy fejszecsapással akarja agyonütni a mások hiúságát, de ha az övét csak egy tűszúrás éri is, már magánkívül van.

- Nem! De úgy látom, hogy Danglars úr...

- Egészen el van ragadtatva öntől, ugye? De mivel elismerem, hogy ő rossz ízlésű ember, és másvalaki még jobban tetszik neki...

- Ugyan ki?

- Már azt én nem tudom. Figyeljen meg mindent, legyen résen, ne tévessze el a célzásokat, és tanuljon belőlük.

- Helyes, értem. Nézze csak, gróf úr, az anyám... nem! Nem az anyám, tévedtem, az apám valami bált tervez.

- Bált, ebben az évszakban?

- Nagyon divatosak a nyári mulatságok.

- És ha nem volna így, a grófné akkor is azzá tenné, ha akarná.

- Nem rossz. Az efféle bálokat csak a legtisztább kékvérűek látogathatják. Aki a júliust Párizsban tölti, az vérbeli párizsi. Volna olyan szíves, hogy nevünkben meghívná a két Cavalcanti urat?

- Mikor tartják meg ezt a bált?

- Szombaton.

- Akkorra az öreg Cavalcanti már elutazott.

- De a fiatal Cavalcanti itt marad. Lesz szíves magával hozni a fiatal Cavalcantit?

- Nézze, vicomte, én alig ismerem.

- Nem ismeri?

- Nem én. Három-négy napja láttam először, és nem felelek érte semmiben.

- De hiszen ön is fogadta!

- Az egészen más. Nekem egy derék abbé ajánlotta, akit esetleg szintén megtéveszthettek. Hívja meg közvetlenül, az kitűnő lesz, de ne kívánja, hogy én mutassam be önöknél. Ha később úgy fordulna, hogy a vicomte nőül veszi Danglars kisasszonyt, ön méltán vádolhatna ravaszkodással, és összemérné velem a fegyverét. Egyébként még azt sem tudom, hogy én magam elmegyek-e?

- Hová?

- A bálba.

- Hát ugyan miért ne jönne?

- Elsősorban azért, mert még meg sem hívott.

- Egyenesen azért jöttem, hogy személyesen hívjam meg.

- Hát ez igazán kedves. Csakhogy addig még akadály is jöhet közbe.

- Ha mondok valamit, bizonyosra veszem, hogy az legyőz minden akadályt.

- Tessék.

- Anyám kéreti.

- Morcerf grófné? - kérdezte Monte Cristo és megremegett.

- Nézze csak, gróf - mondta Albert -, előrebocsátom, hogy anyám nyíltan beszél velem. És ha ön nem érezte meg, hogy mennyit gondoltunk önre, akkor hiányzik önből minden megérzés, mert négy napon keresztül csakis önről beszélgettünk.

- Rólam? Igazán túlbecsülnek.

- Látja, ez az ön helyzetének kiváltsága: hiszen ön maga az eleven probléma.

- Ó, hát problémát jelentek az édesanyjának is? Azt hittem, ő sokkal józanabb, semhogy ilyen képzeletbeli eltévelyedésekbe botoljon.

- Probléma bizony, kedves gróf, mindenkire nézve probléma, éppúgy anyámra, mint a többiekre nézve. Elfogadták, de meg nem oldották ezt a problémát. Ön továbbra is talány marad, az bizonyos. Anyám csak mindig azon töpreng, miként lehet, hogy ön olyan fiatal! Alapjában véve azt hiszem, hogy míg G... grófnő lord Ruthwennek tartja önt, anyám szentül hiszi, hogy Cagliostróval vagy Saint-Germain^[12] gróffal áll szemközt. Ha legközelebb összetalálkozik Morcerf grófnéval, erősítse meg ebben a hitében. Ez nem fog nehezére esni önnek, mert hiszen rendelkezik az előbbinek birtokában levő bölcsek kövével, az utóbbinak pedig éles eszével.

- Köszönöm, hogy ezt közölte velem - mosolygott a gróf -, rajta leszek, hogy minden ilyen irányú gyanút eloszlassak magamról.

- Így hát eljön szombaton?

- Ha már egyszer Morcerf grófné óhajtja!

- Ön igazán kedves.

- És Danglars úr?

- Az már megkapta a maga hármas meghívóját, a többit apám magára vállalta. Igyekszünk megnyerni nagy d'Aguessau-nkat,^[13] Villefort urat is, de nem sok reményünk van hozzá.

- Semmiféle reményről sem kell lemondani, tartja a közmondás.

- Szokott táncolni, kedves gróf?

- Én?

- Persze hogy ön. Mi csodálkoznivaló volna azon, ha táncolna?

- Igaza van, hiszen még nem léptem át a negyvenedik évemet... Nem, nem szoktam táncolni, de szeretem nézni a táncolókat. És Morcerf grófné táncol?

- Ő sem táncol soha. Majd beszélgetnek, nagyon szeret önnel beszélgetni!

- Igazán?

- Szavamra mondom! És kijelentem, ön az első ember, aki anyámat ennyire érdekli.

Albert fogta a kalapját és felállt. A gróf az ajtóig kísérte ki.

- Szemrehányást teszek magamnak - mondta a gróf, és megállította a fiatalembert a lépcsőházban.

- Miféle szemrehányást?

- Tapintatlan voltam, nem lett volna szabad beszélnem Danglars úrról.

- Sőt ellenkezőleg, csak beszéljen máskor is, gyakran, mégpedig ugyanilyen hangon.

- Jól van, ez megnyugtat. Igaz is, mikor érkezik d'Épinay úr?

- Legkésőbb öt-hat nap alatt itt van.

- És mikor lesz az esküvője?

- Azonnal, amint Saint-Méran úr és felesége megérkeznek.

- Hozza el hozzám, ha már Párizsban lesz. Noha ön azt állítja, hogy én nem kedvelem, kijelentem, nagyon fogok örülni, ha viszontlátom.

- Rendben van, teljesítem uraságod parancsait.

- A viszontlátásra!

- A szombati viszontlátásra mindenesetre, ebben bízhatunk, ugye?

- Mit képzel? Hiszen szavamat adtam rá.

A gróf tekintetével követte Albert-t, és kezével intett neki búcsút. Csak akkor fordult hátra, mikor a fiatalember már felszállt könnyű kocsijába. Ekkor már ott állt a gróf mögött Bertuccio.

- No, mi az? - kérdezte Monte Cristo.

- Danglars-né az Igazságügyi Palotába ment - válaszolta a titkár.

- Sokáig időzött ott?

- Másfél órát.

- Azután hazatért?

- Egyenesen haza.

- Hát, kedves Bertuccio úr - mondta a gróf -, ha most adhatok valami tanácsot önnek, azt ajánlom, menjen el Normandiába, és vegye ott meg azt a kis birtokot, amelyről már említést tettem.

Bertuccio meghajolt, és mivel legfőbb kívánsága megegyezett a kapott utasítással, még aznap este el is utazott.

Villefort úr beváltotta Danglars-nénak és főleg önmagának adott ígéretét, hogy kikutatja, hogyan tudhatta meg Monte Cristo grófja az auteuili ház történetét.

Még aznap írt egy bizonyos Boville úrnak, aki valamikor a börtönök főfelügyelője volt, most a rendőrségnél viselt valami magasabb hivatalt. Tőle akart értesüléseket szerezni, Boville úr két napot kért, hogy legyen ideje a nyomozásra.

A két nap leteltével Villefort úr a következő értesítést kapta:

Azt az egyént, akit Monte Cristo grófjának neveznek, igen jól ismeri egy lord Wilmore nevű gazdag külföldi, akit olykor-olykor Párizsban lehet látni, és jelenleg is itt tartózkodik. Éppúgy ismeri Busoni abbé is, egy szicíliai lelkész, akit Keleten rendkívüli jótékonyságáról ismernek.

Villefort úr elrendelte, hogy a legsürgősebben szerezzék meg a két idegenről a lehető legpontosabb adatokat. Másnap estére a parancs eredményeképpen a következő jelentés érkezett:

Az abbé csak egyhónapi tartózkodásra jött Párizsba, a Saint-Sulpice mögött lakik egy kis egyemeletes házban. Két szoba van az emeleten, kettő a földszinten, ez az egész ház, s ő az egyetlen lakója.

Az alsó szobák egyike ebédlőnek szolgál, van benne egy diófa asztal, néhány szék és pohárszék, a másik fehérre festett burkolatú szalon, minden díszítés nélkül, sem szőnyeg, sem falióra nincs a szobában. Látható, hogy az abbé csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozik.

Annyi bizonyos, hogy az abbé legszívesebben az emeleti szalonban tartózkodik. Ez a szoba telve van teológiai könyvekkel és pergamenre írott művekkel, s mint ahogy inasa mondja, egész hónapokon át elmerül ezeknek a tanulmányozásában. E szoba a valóságban inkább könyvtár, semmint szalon.

Ez az inas a látogatókat kis lesőablakon keresztül nézi meg, és ha a látogató ismeretlen előtte, vagy nincs ínyére, azt a választ adja, hogy az abbé úr nem tartózkodik Párizsban. Sokan be is érik ezzel, mivel jól tudják, hogy az abbé sokat utazik, és gyakran hosszú időt tölt úton.

De akár a lakásban tartózkodik, akár távol van, Párizsban van, vagy Kairóban, az abbé kivétel nélkül mindig adakozik, és a kis lesőablak tulajdonképpen arra való, hogy az inas azon keresztül osztogassa gazdája alamizsnáit.

A könyvtár mellett van a hálószoba. Az ágyon semmi függöny, sárga utrechti bársonyból készült pamlag, négy karosszék meg egy imazsámoly a szoba minden berendezése.

Lord Wilmore pedig a rue Fontaine-Saint-Georges-on lakik. Az a fajta angol turista, aki minden pénzét utazásra költi. Bútorozott lakást bérel, ahol naponta mindössze két-három órát tölt, és csak ritkán hál meg ott. Egyik furcsa bogara, hogy egyáltalában nem akar franciául beszélni, pedig, mint mondják, jól és hiba nélkül ír ezen a nyelven.

Másnap, hogy a királyi ügyész ezeket az értékes jelentéseket kézhez kapta, egy ember a rue Férou sarkán kiszállt kocsijából, megkopogtatott egy kis, olajzöldre festett ajtót, és Busoni abbé után érdeklődött.

- Az abbé úr még reggel elment - válaszolta az inas.

- Nem érhetem be ilyen válasszal - felelte a látogató -, mert olyan valaki küldött, akinek a számára mindenki otthon szokott lenni. Legyen olyan szíves, adja ezt át Busoni abbénak...

- Már mondtam, hogy nincs itthon - ismételte az inas.

- Hát majd ha hazajön, adja át neki a névjegyemet és ezt a lezárt levelet. Ma este nyolc órakor itthon lesz az abbé úr?

- Természetesen, uram, hacsak nem dolgozik, mert olyankor annyi, mintha nem volna itthon.

- Akkor hát ma este a megbeszélt időpontban visszajövök - folytatta a látogató. Ezzel eltávozott.

A mondott órában ugyanazon a kocsin valóban vissza is tért ugyanaz a férfi, csakhogy most nem a rue Férou sarkán, hanem a zöld ajtó előtt állt meg. Kopogott, az ajtó kinyílt, és ő belépett.

Az inas tisztelettudó viselkedéséből megértette, hogy levele elérte a kívánt hatást.

- Itthon van az abbé úr? - kérdezte.

- Itthon van, a könyvtárban dolgozik, de várja önt, uram - válaszolta az inas.

Az idegen felment az eléggé meredek lépcsőn, és egy asztalnál megpillantotta az abbét reverendában, és olyasféle csuklyában, amely a középkor vaskalapos tudósának koponyáját rejtette. Az asztalon elömlött a széles lámpaernyő alól kiáradó fény, míg a szoba többi része sötétben maradt.

- Busoni úrral van szerencsém beszélni? - kérdezte a látogató.

- Az vagyok, uram - felelte az abbé -, ön pedig az az úr, akit Boville úr, a régi börtönfőfelügyelő küldött a rendőrfőnök megbízásából?

- Igenis, uram.

- Ön is a párizsi rendőrség szolgálatában áll?

- Igenis, uram - válaszolta az idegen némi kis habozás után, és kissé el is pirult.

Az abbé megigazította nagy pápaszemét, amely nemcsak a szemét, hanem halántékát is eltakarta, majd visszaült az asztalhoz, és helyet mutatott a vendégnek is.

- Hallgatom, uram - mondta az abbé teljesen olaszos kiejtéssel.

- Megbízatásom - folytatta a látogató, és minden szavát erősen hangsúlyozta, mintha nehezére esnék kimondani őket - egészen bizalmas természetű, nemcsak magamra, hanem arra nézve is, akihez fordulok.

Az abbé meghajtotta magát.

- A rendőrfőnök úr olyan megbízhatónak tartja önt, abbé úr - folytatta az idegen -, hogy mint igazságügyi tisztviselő, öntől tudakozódik egy közbiztonságra vonatkozó körülmény iránt. Ezért küldött ki engem. Reméljük tehát, abbé úr, hogy sem baráti kötelék, sem emberbaráti szempontok nem gátolják önt abban, hogy feltárja a hatóságnak a színtiszta igazságot.

- Feltéve, hogy amit tudni akar, nem ütközik lelkiismeretembe, uram. Pap vagyok, és a gyónás titka például csak reám és Isten ítéletére tartozik, nem pedig az emberi igazságszolgáltatásra.

- Biztosíthatom, abbé úr - felelte az idegen -, a lelkiismerete nyugalmáért mi kezeskedünk.

E szavak után az abbé véletlenül lenyomta a lámpaernyő feléje eső részét, mire annak ellenkező oldala felemelkedett, s így a fény teljesen az idegen arcára esett, s így az övé árnyékban maradt.

- Bocsásson meg, abbé úr - mondta a rendőrfőnök megbízottja -, de ez a fény borzasztóan bántja a szememet.

Az abbé lejjebb húzta a zöld ernyőt.

- Na most tessék beszélni, uram, hallgatom.

- Éppen rá akartam térni. Ismeri ön Monte Cristo grófját?

- Gondolom: Zaccone úrról akar beszélni?

- Zaccone?... Tehát nem Monte Cristo a neve?

- Monte Cristo egy kis birtoknak vagy még inkább egy sziklának a neve, nem pedig családnév.

- Rendben van. Ne vitatkozzunk neveken, és mivel Monte Cristo úr meg Zaccone úr egy és ugyanaz az ember...

- Tökéletesen ugyanaz.

- Beszéljünk Zaccone úrról.

- Kérem.

- Azt kérdeztem, tetszik-e ismerni őt?

- Jól ismerem.

- Ki az voltaképpen?

- Egy gazdag máltai hajótulajdonos fia.

- Ennyit én is tudok, ezt beszélik róla. De tetszik tudni, a rendőrség nem éri be az efféle szóbeszéddel.

- Márpedig - folytatta az abbé nyájas mosollyal - ha ez a szóbeszéd a való igazat mondja, be kell vele érnie mindenkinek, még a rendőrfőnöknek is.

- Bizonyos ön abban, amit mond?

- Még hogy bizonyos vagyok-e?

- Vegye tekintetbe, uram, hogy nem a jóhiszeműségét vonom kétségbe. Csak azt kérdeztem: bizonyos-e benne.

- Nézze, én ismertem Zaccone urat, az apát.

- Igazán?

- Bizony. És mint gyermek sokat játszadoztam a fiával a hajóépítő telepen.

- Honnan van hát a grófi cím?

- Hiszen tudja, azt meg lehet vásárolni.

- Olaszországban?

- Mindenütt.

- Hát a hatalmas vagyona, amelyről annyi szó esik?...

- Hát hatalmasnak elég hatalmas - válaszolta az abbé.

- Ön jól ismeri, mit gondol, mekkora vagyonnal rendelkezik?

- Ó, megvan százötven-kétszázezer frank járadéka.

- Ez így lehetséges - jegyezte meg a látogató -, csakhogy három-négy millióról beszélnek ám!

- Kétszázezer frank járadék, az éppen négymillió tőkének felel meg, uram.

- De három-négy millió járadékról beszéltek!

- Ez már nem valószínű.

- És a szigetét, Monte Cristót ismeri?

- Már hogyne ismerném. Aki csak Palermóból, Nápolyból vagy Rómából a tengeren át jött Franciaországba, feltétlenül ismeri, mert útközben látnia és érintenie kellett.

- Mint mondják, gyönyörű hely.

- Egy szikla.

- S ugyan miért vett meg a gróf egy sziklát?

- Éppen azért, hogy gróf lehessen. Ha Olaszországban valaki gróf akar lenni, még mindig szüksége van egy grófságra.

- Bizonyára tetszett hallani Zaccone úr ifjúkori kalandjairól?

- Az apát gondolja?

- Nem, a fiút.

- Nohát, itt éppen bizonytalan vagyok, mert akkoriban elvesztettem szemem elől fiatal barátomat.

- Ő talán részt vett a hadjáratban?

- Azt hiszem, katonáskodott.

- Melyik fegyvernemnél?

- A tengerészetnél.

- Ön nem gyóntatóatyja?

- Nem vagyok az. Úgy hiszem, lutheránus.

- Lutheránus volna?

- Azt mondtam: úgy hiszem. Nem vagyok bizonyos benne. Egyébként azt hittem, Franciaországban vallásszabadság van.

- Úgy is van, és mi most nem is a hite, hanem a tettei után érdeklődünk. A rendőrfőnök úr nevében arra kérem, mondjon el róla mindent, amit csak tud.

- Nagyon jótékony embernek tartják. Szentatyánk, a pápa, a Krisztus-rend lovagjává tette, márpedig ezzel a keggyel inkább csak fejedelmeket szokott kitüntetni. E címet a kereszténységnek Keleten tett kiváló szolgálataiért adományozta neki. Öt vagy hat kitüntetése van, fejedelmeknek vagy államfőknek tett szolgálatai jutalmaképpen.

- Viseli is őket?

- Nem viseli, de büszke rájuk. Azt mondja, hogy többre becsüli az emberiség jótevőinek szóló jutalmakat, mint azokat a rendjeleket, amelyeket az emberiség pusztítóinak osztogatnak a háborúban.

- Tehát kvéker ez az ember?

- Úgy van, kvéker, csak nem visel karimás kalapot és gesztenyeszínű kabátot.

- Vannak barátai?

- Vannak, mivelhogy mindenki barátja, aki csak ismeri.

- De elvégre vannak csak ellenségei is?

- Egyetlen ellensége van.

- Hogy hívják?

- Lord Wilmore-nak.

- Hol tartózkodik ez a lord Wilmore?

- Jelenleg éppen Párizsban van.

- Tudna ő is felvilágosításokat adni?

- Igen pontos felvilágosításokat. Ugyanakkor volt Indiában, mikor Zaccone.

- Tetszik tudni, hogy hol lakik?

- Valahol a Chaussée d'Antinen. De bizony sem az utcát, sem a házszámot nem tudom.

- Ön nincs jó viszonyban ezzel az angollal?

- Én szeretem Zacconét, ő pedig gyűlöli. Emiatt elhidegültünk egymástól.

- Mondja, abbé úr, mit gondol, volt-e Monte Cristo valaha is Franciaországban, mielőtt Párizsba jött volna?

- Erre a legnagyobb határozottsággal felelhetek. Nem volt soha Franciaországban, uram, hiszen egy fél évvel ezelőtt hozzám fordult a szükséges felvilágosításokért. Mivel azonban én nem tudtam, mikor kerülök vissza Párizsba, Cavalcanti úrhoz utasítottam.

- Andreához?

- Nem, Bartolomeóhoz, az apához.

- Nagyon helyes, uram. Most már csak egyetlen kérdésem van, és kérem, hogy az emberiség és vallás becsülete nevében őszintén feleljen rá.

- Tessék, uram.

- Tudja-e ön, milyen célból vett házat Monte Cristo grófja Auteuilben?

- Hogyne tudnám, hiszen elmondta nekem.

- Tehát milyen célból?

- Elmebajosok számára akar ott kórházat létesíteni, olyasfélét, mint amilyet Pisani báró alapított Palermóban. Ismeri azt az elmekórházat?

- Hogyne, hírből ismerem, uram.

- Nagyszerű intézet.

Az abbé egy üdvözlő fejbólintással értésére adta az idegennek, hogy nem venné rossz néven, ha folytathatná félbeszakított munkáját.

A látogató, akár mert megértette az abbé óhaját, akár mert kérdéseivel végzett, felállt.

Az abbé kikísérte az ajtóig.

- Ön bőven osztogatja az alamizsnát - jegyezte meg a látogató -, és noha gazdagnak tartják, szeretnék valamit felajánlani a szegényei számára. Lesz szíves elfogadni adományomat?

- Köszönöm, uram, de a világon semmi másra nem vagyok féltékeny, csak arra, hogy adományaim valóban tőlem származzanak.

- De azért...

- Ez megmásíthatatlan elvem. De ha keresni kezd, talál is; fájdalom, minden gazdag ember útjába igen sok orvosolni való nyomorúság akad.

Az abbé utoljára köszönt, és kinyitotta az ajtót. Az idegen is meghajolt és távozott. A kocsi egyenesen Villefort úrhoz vitte.

Egy óra múlva a kocsi ismét elindult, és most a rue Fontaine-Saint-Georges felé vette útját. Az 5-ös számú ház előtt megállt. Ott lakott lord Wilmore.

Az idegen levélben kért találkozót lord Wilmore-tól, és a lord ezt a találkozót tíz órára határozta meg. A rendőrfőnök úr küldöttje már tíz perccel tíz óra előtt megérkezett, de azt a választ kapta, hogy lord Wilmore, aki maga volt a megtestesült pontosság, még nem tért haza, mire azonban az óra tizet üt, egészen biztosan megjelenik.

A látogató a szalonban várakozott. A szobában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint a bútorozott fogadók szalonjai általában lenni szoktak.

A kandalló párkányán két modern sèvres-i váza, egy óra, amelyen éppen egy Ámor feszíti íját, és egy kétrészes tükör állott. E tükör mindkét oldalán egy-egy metszet: egyik a vezetőjére támaszkodó világtalan Homéroszt, a másik az alamizsnáért koldulgató Belizárt ábrázolta. A fal kárpitja merő szürke volt, a bútorokat feketével díszített piros vászonhuzat borította. Ilyen volt lord Wílmore szalonja. A szalont homályos üveggömbök világították meg, amelyek csak gyenge fényt szórtak szét. Ez a félhomály mintha egyenesen a rendőri kiküldött fáradt szeme megnyugtatását szolgálta volna.

Tízpercnyi várakozás után az óra tízet ütött: mikor az ötödik ütés hangzott, nyílt az ajtó, és megjelent lord Wilmore.

A lord inkább magas, mint alacsony termetű férfi volt. Ritkás, vörhenyes barkót viselt, bőre igen fehér, haja deresedő szőke volt. Különös angol ízléssel volt öltözve, vagyis aranygombos kék kabát volt rajta, tűzdelt, magas gallérral, mint amilyet 1821-ben viseltek. Öltözékét még fehér kásmír mellény és a kelleténél három hüvelykkel rövidebb nanking pantalló egészítette ki, amelyet azonban az azonos szövetből készült talpalló nem engedett felcsúszni a térdéig.

Alig lépett be, első szava ez volt:

- Azt tudja, uram, hogy nem beszélek franciául.

- Legalábbis annyit tudok, hogy nem szívesen beszél a nyelvünkön - válaszolt a rendőrfőnök úr küldöttje.

- Ön azonban beszélhet franciául - folytatta lord Wilmore - mert ha nem is beszélem, azért megértem a nyelvüket.

- Én pedig - válaszolta a látogató, és változtatott a nyelven - elég folyékonyan beszélek angolul, így hát ezen a nyelven társaloghatunk. Sose zavartassa magát, uram.

- Hao! - mormogta lord Wilmore azzal a hangsúlyozással, amely Nagy-Britannia fiait jellemzi.

A rendőrfőnök küldöttje átnyújtotta lord Wilmore-nak ajánlólevelét. A lord valódi angol egykedvűséggel olvasta át.

- Értem - mondta angolul, amint az olvasását befejezte -, igen jól megértem.

Akkor következtek a kérdések.

Csaknem ugyanazok a kérdések voltak, mint amelyeket Busoni abbéhoz intézett. De mivel lord Wilmore az ellensége volt Monte Cristo grófjának, nem köntörfalazott annyit, mint az abbé, és felvilágosításai sokkal hosszadalmasabbak is voltak. Elbeszélte Monte Cristo ifjúságát. Szerinte Monte Cristo már tízéves korában szolgálatba állott India valamelyik alkirályának, aki Anglia ellen harcolt. Lord Wilmore itt találkozott vele első ízben, amikor egymás ellen harcoltak. Ebben az ütközetben Zaccone fogságba esett. Angliába hurcolták, a hajóbörtönbe került, de onnan úszva megszökött. Akkor kezdett el utazgatni, akkor kezdődtek párbajai, szenvedélyei, majd a görög felkeléskor a görögök soraiba állt. Szolgálata idején egy ezüstbányát fedezett fel a thesszáliai hegyekben, de erről óvakodott bárkinek is említést tenni. Navarin után, mikor a görög kormány egészen megszilárdult, Ottó királytól engedélyt kért a bánya kiaknázására. Ezt az engedélyt meg is kapta. Innen származik óriási vagyona, amely lord Wilmore szerint egy- vagy kétmillió jövedelmet hozott. Ez a vagyon azonban azonnal kiapad, amikor maga a bánya kimerül.

- Arról tetszik tudni valamit - kérdezte a látogató -, hogy a gróf miért jött Franciaországba?

- Vasúti spekulációkba akar kezdeni - mondta lord Wilmore -, és mivel ügyes kémikus és nem kevésbé tehetséges fizikus, valami újfajta telegráfot talált fel, amelyet értékesíteni akar.

- Körülbelül mennyit költhet évenként? - kérdezte a rendőrfőnök úr küldöttje.

- Legfeljebb öt-hatszázezer frankot - jelentette ki lord Wilmore. - Nagyon fösvény.

Nyilvánvaló volt, hogy az angolból a gyűlölet hangja szólt, és hogy mivel mást nem tud a grófnak szemére vetni, legalább fösvénységét emlegette fel.

- Tud valamit az auteuili házáról?

- Hogyne tudnék.

- Mit tud róla?

- Úgy érti, hogy milyen célból vette meg?

- Úgy.

- Hát, kérem, a gróf szeret spekulálni, és egyszer majd egészen bizonyosan a sok utópisztikus kísérletezésbe fog belebukni. Azt állítja, hogy Auteuilben, a megvett ház közelében, valami olyan ásványvízforrás fakad, amely versenyre kelhet a Bagnères-de-Luchon-i meg a cauteretsi ásványvizekkel. Afféle Bad-haus-t szeretne csinálni, ahogy a németek nevezik. Már kétszer-háromszor is felásatta az egész kertet, hogy rábukkanjon a nevezetes forrásra, de minthogy nem akadt rá, majd meg tetszik látni, hamarosan megveszi a szomszédságában levő házakat is. Mivel meglehetősen haragszom rá, remélem, hogy vasútjába, villamos telegráfjába vagy forráskutatásába tönkre fog menni. Szemmel tartom, hogy annál jobban élvezhessem bukását, aminek előbb-utóbb be kell következnie.

- És miért haragszik úgy rá? - kérdezte a látogató.

- Azért haragszom rá, mert mikor Angliában járt, elcsábította egyik barátom feleségét - válaszolta lord Wilmore.

- De ha már annyira haragszik rá, miért nem igyekszik bosszút állni rajta?

- Már három ízben megverekedtem a gróffal - mondta az angol. - Először pisztolyra, másodszor kardra, harmadszor pedig tőrre.

- És mi volt a párbajok eredménye?

- Első alkalommal a karomat törte el, másodszorra a tüdőmet döfte keresztül, harmadik esetben pedig ezt a sebhelyet kaptam tőle. - Az angol félrehajtotta inge gallérját, amely a füléig ért, és egy sebhelyet mutatott, amelynek élénk pirossága arról tanúskodott, hogy a sebhely még újkeletű.

- Érthető, hogy nagyon haragszom rá - ismételte az angol -, és bizonyosra veszem, hogy az én kezemtől fog meghalni.

- De úgy látom, nem jó utat választott rá, hogy megölje - jegyezte meg a rendőrfőnök küldöttje.

- Hao! - mondta az angol. - Naponta lövök célba, és másodnaponként Grisier tart nekem vívóleckét a lakásomon.

Ez volt minden, amire a látogató kíváncsisága kiterjedt, vagy inkább úgy látszott, hogy az angol sem tud többet. A megbízott tehát felállt, és elbúcsúzott lord Wilmore-tól, aki angolos merevséggel és udvariassággal viszonozta üdvözlését. A látogató ezután eltávozott.

Mikor lord Wilmore hallotta, hogy a kapu becsukódott, bement hálószobájába, ahol egy pillanat múlva lekerült róla a szőke haj, a vörhenyes barkó, a hamis állkapocs és sebhely, hogy helyet adjon Monte Cristo grófja fekete hajának, sápadt arcának és gyöngy fogsorának.

Az is igaz, hogy Villefort úr lakásába nem a rendőrfőnök küldöttje, hanem maga Villefort úr tért haza.

A királyi ügyészt kissé megnyugtatta ez a két látogatás, noha nem tudott meg semmi különöset, de nyugtalanító mozzanatot sem észlelt. Mindennek eredményeképpen az auteuili ebéd óta ezen az éjszakán most első ízben aludt valamennyire nyugodtan.

Éppen július legforróbb napjai köszöntöttek be, mikor elérkezett az a szombat, amelyre Morcerf úr a bált kitűzte.

Este tíz óra volt. A grófi kastély kertjének hatalmas fái sötéten rajzolódtak fel az égboltozatra, ahol itt-ott egy-egy aranycsillagokkal teleszórt kék sáv tűnt elő annak a viharnak utolsó felhőfoszlányaiból, amely egész napon át fenyegetően vonult arrafelé.

A földszinti termekből muzsikaszó, keringő és galopp forgataga hallatszott, az ablakredők rései közül ragyogó fénysávok villantak ki.

A kertben ekkortájt mintegy tíz szolga sürgött-forgott. Ezeknek a ház úrnője - látva, hogy az idő egyre jobban derül - azt a parancsot adta, hogy a vacsorához terítsenek.

Mindmostanáig haboztak, vajon az ebédlőben költsék-e el a vacsorát, vagy kint a pázsiton felállított hosszú csinvat-sátorban. Ez a gyönyörű kék, csillagos ég eldöntötte a dolgot, mégpedig a sátor és a pázsit javára.

A kerti fasorokat olasz szokás szerint színes lampionokkal díszítették, az étkezőasztalt pedig gyertyákkal és virágokkal rakták tele, ahogy az szokásban van minden országban, ahol csak ismerik az ünnepélyesen feldíszített asztalok pompáját. A fényűzésnek ez a fajtája egyébként a legritkábban látható a maga tökéletes mivoltában.

Amikor Morcerf grófné kiadta utolsó parancsait, és visszatért lakosztályába, a termeket már-már meg is töltötték a meghívott vendégek, akiket sokkal inkább a grófné elbájoló vendéglátása vonzott oda, semmint a gróf magas rangú állása. Mert Mercédès jó ízlésében bízva, abban már jó előre valamennyien egyetértettek, hogy az ünnepségnek bizonyára lesznek olyan részletei is, amelyekről érdemes lesz később beszélni, vagy szükség esetén otthonukban utánozni őket.

Mivel Danglars-nét a már elmondott események nagyon felizgatták, ingadozott elhatározásában, vajon elmenjen-e Morcerf-né estélyére. De a reggeli órákban kocsija összetalálkozott Villefort fogatával.

A királyi ügyész intett a bárónénak, a két kocsi egészen egymás mellé került, és Villefort a kocsi ablakán át beszólt:

- Ugye elmegy Morcerf-né estélyére?

- Nem megyek - felelte Danglars-né -, nem érzem jól magam.

- Nem teszi helyesen - mondta Villefort jelentős pillantással. - Fontos volna, hogy ott lássák önt.

- Azt hiszi? - kérdezte a báróné.

- Azt hiszem.

- Akkor elmegyek.

És a két kocsi ellenkező irányban folytatta útját.

Danglars-né tehát megjelent, és nemcsak szépségével pompázott, hanem ragyogó öltözéke is emelte megjelenését. Abban a pillanatban lépett be az egyik ajtón, mikor a szemben levő másikon Mercédès jött be.

A grófné a fiát küldte Danglars-né elé.

Albert a báróné elé sietett. Megérdemelt bókokkal halmozta el öltözékéért, és karját nyújtotta neki, hogy arra a helyre vezesse, amelyet tetszése szerint kiválaszt magának.

Albert körülnézett.

- A lányomat keresi? - mosolygott a báróné.

- Bevallom, úgy van - mondta Albert. - Csak nem volt olyan kegyetlen, hogy ne hozza el magával?

- Nyugodjék meg, itt van, csak összetalálkozott Villefort kisasszonnyal és karon fogta. Nézze csak, már itt is vannak mind a ketten, fehér ruhában, egyikük kaméliacsokrot, a másik nefelejcsbokrétát tart a kezében. De mondja csak...

- Most pedig ön keres valakit? - kérdezte Albert mosolyogva.

- Monte Cristo grófja nem lesz itt ma este?

- Tizenhét! - válaszolta Albert.

- Mit akar ezzel mondani?

- Csak azt akarom mondani, hogy jól megy a dolog - nevetett a vicomte -, és hogy ön éppen a tizenhetedik, aki ezzel a kérdéssel fordul hozzám. Jó sora van a grófnak... Igazán csak gratulálhatok neki...

- És mindenkinek ugyanezt a választ adja?

- Igaz, igaz, még nem is feleltem a kérdésére. Tessék megnyugodni, asszonyom, a divatos férfiú itt lesz nálunk, mert mi a kiválasztottak közé tartozunk.

- Volt tegnap az Operában?

- Nem én.

- No, mert ő ott volt.

- Igazán? És ez a különös ember talán megint valami újabb eredetiséggel szolgált?

- Hát elképzelhető enélkül? Elssler táncolt a Sánta ördög-ben, a görög hercegnő odáig volt elragadtatásában. A cachucha spanyol tánc után a gróf csodálatos gyűrűt rejtett el egy bokrétába, és a bájos táncosnő lába elé dobta. A művésznő köszönetképpen a harmadik felvonásban már ujján viselte a gyűrűt. Eljön a görög hercegnő is?

- Nem, róla le kell mondanunk. A gróf házában betöltött helye nem eléggé határozott.

- Menjen csak, hagyjon engem magamra, és üdvözölje Villefort-nét - mondta a báróné. - Látom, már ég a vágytól, hogy önnel beszélhessen.

Albert meghajolt Danglars-né előtt, és Villefort-néhoz sietett, aki máris szóra nyitotta az ajkát.

- Fogadni mernék - mondta Albert, félbeszakítva Villefortnét -, hogy tudom, mit akar kérdezni.

- No, hát mit? - felelte Villefort-né.

- Ha eltaláltam, nem tagadja le?

- Nem én.

- Szavára mondja?

- Szavamra.

- Azt akarta kérdezni, vajon Monte Cristo grófja megérkezett-e már, vagy el fog-e jönni?

- Szó sincs róla. Egyáltalában nem vele foglalkozom most. Azt akartam kérdezni, kapott-e hírt Franz úrtól?

- Kaptam, mégpedig tegnap.

- Milyen hírt?

- Hogy ugyanakkor indult útnak, mikor a levele.

- Helyes. És most mi van a gróffal?

- Legyen nyugodt, a gróf eljön.

- Azt tudja, hogy a Monte Cristón kívül még egy neve van?

- Nem, arról nem tudtam.

- Monte Cristo egy szigetnek a neve, ő pedig családnevet is visel.

- Azt még nem sikerült megismernem.

- Nohát, én akkor többet tudok, mint ön. Az igazi neve: Zaccone.

- Lehetséges.

- Máltai származású.

- Az is lehetséges.

- Egy hajótulajdonos fia.

- De lássa, mindezeket jó hangosan kellene elmondania, akkor nagyobb sikert érne el.

- Indiában szolgált, Thesszáliában ezüstbányát termeltet ki, és azért jött Párizsba, hogy Auteuilben valami ásványvíz-forrástelepet létesítsen.

- No, már ezek igazán nagyszerű hírek - jegyezte meg Morcerf. - Megengedi, hogy továbbadjam őket?

- Lehet, de csak egyesével, apránként, és el ne árulja, hogy tőlem hallotta.

- Ugyan miért?

- Mert ez az egész csak ellesett titok.

- Kitől leste el?

- A rendőrségtől.

- Akkor hát ezeket a híreket...

- Tegnap este a rendőrfőnöknél hallottam. Érthető, hogy Párizs elképedt ezen a szokatlan fényűző életmódon, és a rendőrség nyomozáshoz látott.

- Nagyszerű! Nincs is más hátra, csak az, hogy letartóztassák a grófot, mint valami csavargót, azzal az ürüggyel, hogy túlságosan gazdag.

- Bizony, ez könnyen megeshetett volna vele, ha a jelentések nem lettek volna olyan kedvezőek.

- Szegény gróf! Vajon sejti-e, hogy milyen veszedelemben forgott?

- Nem hinném.

- Akkor bizony emberi kötelesség értésére adni. Nem is mulasztom el, amint megérkezik.

Ebben a pillanatban Villefort-nét egy élénk szemű, fekete hajú, bajuszos, szép fiatalember üdvözölte mély tisztelettudással. Albert kezet nyújtott a jövevénynek.

- Asszonyom - mondta Albert -, van szerencsém bemutatni önnek Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, egyik legjobb és főleg legbátrabb tisztünket.

- Már volt szerencsém a kapitány úrhoz Auteuilben, Monte Cristo gróf úrnál - válaszolta Villefort-né, és fagyos hidegséggel fordult el.

Ez a felelet és főleg az a hang, amelyen mondta, a szegény Morrel szívébe markolt. De csakhamar kárpótlás is érte, mert amint megfordult, az ajtó szögletében egy szép, fehér ruhás alakot pillantott meg, akinek szeme látszólag kifejezéstelenül rajta függött, nefelejcs-csokrát pedig lassan az ajkához emelte.

Morrel tisztán megértette ezt az üdvözletet, és éppen olyan tekintettel emelte ajkához a zsebkendőjét. És ez a két eleven szobor, akinek szíve a márványkülső alatt olyan forrón dobbant egymásért, noha a terem egész szélességében elválasztotta őket, egy pillanatra megfeledkezett önmagáról, sőt, megfeledkezett az egész világról is ebben a néma gyönyörködésben. Még soká maradhattak volna így beleveszve egymás nézésébe, anélkül hogy bárki is észrevegye elrévedezésüket, mivel éppen akkor lépett be Monte Cristo grófja.

Már említettük, hogy a gróf, ahol csak megjelent, akár természetes, akár mesterséges vonzóerejével, mindig mindenütt magára vonta a figyelmet. A reá szegeződő tekinteteket nem kifogástalan szabása mellett is egyszerű és szerény fekete ruhája vonzotta, nem is hímzéstelen fehér mellénye, még csak gyönyörűen simuló pantallója sem, hanem inkább sápadt arcbőre, hullámos, fekete haja, tiszta, nyugodt arca, mély és ábrándos tekintetű szeme, s végül csodálatos finomsággal metszett szája, amely olyan könnyedén öltötte magára a megvetés kifejezését, hogy minden szem feléje fordult.

Szebb férfit akárhányat lehetett itt találni, de az ő arcánál jellegzetesebbet bizonyára nem - hogy ezt a kifejezést használjuk. A gróf arcán minden vonás beszélt, és minden rezzenésének megvolt a maga értelme. Mert a mély gondolatok valami különös hajlékonyságot és csodálatos szilárdságot adtak vonásainak, arckifejezésének és legapróbb mozdulatainak is.

A mi párizsi társaságunk olyan különös, hogy minderre talán ügyet sem vetett volna, ha nem lappang mögötte egy óriási vagyonnal bearanyozott titokzatosság.

Bárhogy áll is a dolog, a gróf valamennyi jelenlevő tekintetének tüzében és apró köszöngetések közepette haladt előre egészen Morcerf-néig, aki a virággal díszített kandalló előtt állva, az ajtóval szemközt levő tükörből látta őt belépni, és elkészült a fogadására.

Morcerf-né abban a pillanatban fordult felé mesterkélt mosollyal, amikor a gróf éppen meghajolt előtte.

A grófné kétségtelenül azt hitte, hogy Monte Cristo grófja szólal meg előbb. A gróf viszont abban a hiszemben volt, hogy Morcerf-né fogja szavaival kitüntetni. De mindketten hallgattak, mert úgy érezték, hogy minden köznapi szó méltatlan volna hozzájuk. Így azután kölcsönös üdvözlések után Monte Cristo Albert felé indult, aki tárt karral jött felé.

- Találkozott már az édesanyámmal? - kérdezte Albert.

- Éppen most volt szerencsém üdvözölni - válaszolta a gróf -, de a kedves apját sehol sem látom.

- Nézze csak, egy csomó hírességgel ott politizál abban a kis csoportban.

- Azok az urak ott csakugyan mind hírességek? - kérdezte Monte Cristo. - Sejtelmem sem volt róla. És mifélék? Mint tudja, sokféle híresség van.

- Először is ott van az a nagy, hórihorgas ember, az tudós. A római campagnán valami új gyíkfajtát fedezett fel, amelynek eggyel több csigolyája van, mint a többi gyíknak, és a tudós visszajött, hogy a felfedezését az Akadémiával is ismertesse. Sokáig vitatkoztak a dolog felett, de végül is a hórihorgas úr győzött. A csigolya nagy port vert fel tudományos körökben, a hórihorgas úr a Becsületrendnek eddig csak lovagja volt, a jövőben már tisztje lesz.

- Nagyszerű! - jelentette ki Monte Cristo. - Úgy látom, ezúttal jól eltalálták, kinek adják a kitüntetést. Ha netán még egy csigolyát fedezne fel, akkor parancsnokká nevezik ki?

- Valószínűleg - felelte Morcerf.

- Hát az a másik, akinek az a különös ötlete támadt, hogy zölddel hímzett kék kabátot vegyen fel? Az ki lehet?

- Nem az ő ötlete volt a kabát. A Köztársaság, mint tudja, kissé művész is volt, és amikor az akadémikusoknak egyenruhát akart adni, Davidot^[14] kérte fel, rajzoljon számukra kabátot.

- Nini, csakugyan - mondotta Monte Cristo. - Így hát ez az úr akadémikus?

- Éppen egy hete tagja a tudós társaságnak.

- És micsoda érdeme van? Mi a szakja?

- A szakja? Úgy hiszem, gombostűket szurkál a nyuszik fejébe, buzérral eteti a tyúkokat, és halcsonttal vési a kutyák gerincvelejét.

- És mindezért a Tudományos Akadémia tagja?

- Dehogy, az Académie Française választotta meg.

- De hát mi köze ennek az Académie Française-hez?

- Megmondom. Úgy látszik...

- Hogy a kísérletei nagy lépéssel vitték előre a tudományt, ugye?

- Nem, hanem igen jó stílusa van.

- Ez bizonyára nagyban legyezi a nyulak hiúságát, amelyeknek a fejébe szurkálja a gombostűit, a tyúkokét, amelyeknek csontját pirosra festi, és a kutyákét, amelyeknek a gerincvelőjét vésegeti.

Albert nevetésbe tört ki.

- Hát az a másik? - kérdezte a gróf.

- Az a másik?

- Igen, a harmadik.

- Ó, az a búzavirágkék kabátos?

- Igen az.

- Az apámnak egy kollégája, aki a leghevesebben szembeszállt azzal a tervvel, hogy a paireknek egyenruhát készítsenek. Javaslatának igen nagy sikere volt a karzaton. Nem volt valami jó viszonyban a liberális újságokkal, de az udvar terveivel szemben tanúsított nemes felháborodása megnyerte őket. Itt-ott azt is beszélik már, hogy nagykövetté fogják kinevezni.

- És milyen címen lett pairré?

- Írt két-három vígoperát, megszerezte a Siècle négy vagy öt részvényét, és öt-hat éven át a kormányra szavazott.

- Bravó, vicomte! - jegyezte meg Monte Cristo nevetve. - Ön igazán kedves cicerone. Most pedig egy szívességre kérem.

- Tessék.

- Ne mutasson be ezeknek az uraknak, és ha ők kérik, hogy bemutatkozhassanak, értesítsen róla.

A gróf ebben a pillanatban érezte, hogy valaki a karjára teszi a kezét. Hátrafordult: Danglars volt az.

- Ah, hát ön az, báró! - mondta.

- Miért szólít bárónak? - kérdezte Danglars. - Hiszen jól tudja, hogy nem sokat adok a címemre. Nem úgy, mint ön, vicomte, ön sokat tart rá, ugye?

- Természetesen - válaszolta Albert -, mert hiszen ha nem volnék vicomte, akkor éppenséggel semmi sem volnék, ön ellenben vígan feláldozhatja bárói címét, mert még úgyis milliomos marad.

- És én ezt tartom a legszebb címnek a Júliusi Királyságban - jelentette ki Danglars.

- Sajnos - jegyezte meg Monte Cristo -, a milliomosság nem kísér el a sírig, mint a bárói és a pairi cím, vagy az akadémiai tagság. Tanúbizonyság erre a milliomos frankfurti Frank és Pulmann, akik éppen most jutottak csődbe.

- Igazán? - kérdezte Danglars elsápadva.

- Ma este hozta a hírt egy futár. Körülbelül egymilliónyi tőkém lehetett náluk, de mivel idejében értesültem a dologról, mintegy négy héttel ezelőtt visszavontam tőlük az érdekeltségemet.

- Jaj, istenem! - kezdte ismét Danglars. - Kétszázezer franknyi váltójuk vár beváltásra nálam.

- Most hát tudja: az aláírásuk ma már csak öt százalékot ér.

- Igen, csakhogy későn tudtam meg - mondta Danglars. - Már beváltottam a váltójukat.

- Helyes! - állapította meg Monte Cristo. - Ez a kétszázezer frank hozzájön ahhoz a...

- Csitt! - mondta Danglars Monte Cristóhoz közeledve. - Ne beszéljen ilyesmiről... főleg a fiatal Cavalcanti előtt ne - tette hozzá a bankár, és mosolyogva fordult a mellette álló ifjúhoz.

Morcerf elhagyta a grófot, mert anyjával akart beszélni. Danglars azért hagyta ott, hogy a fiatal Cavalcantit üdvözölje. Monte Cristo egy percig magára maradt.

Eközben a hőség fullasztó kezdett lenni.

Az inasok gyümölcsöt és fagylaltot hordoztak szét a termekben. Monte Cristo zsebkendőjével megtörülte izzadó arcát, de mikor a tálcákkal elhaladtak előtte, hátrább lépett, és semmit sem vett a frissítőkből.

Morcerf-né egy percre sem veszítette el szem elől Monte Cristót. Észrevette, hogy hozzá sem nyúl a frissítőkhöz, sőt, jól látta elutasító mozdulatát is.

- Albert - szólt a fiához -, észrevettél-e valamit?

- Ugyan mit, anyám?

- Azt, hogy a gróf sohasem fogadott el apádtól ebédre szóló meghívást.

- Igaz, de villásreggelin már volt nálam, hiszen azzal kezdte meg a társaságban való bemutatkozását.

- Tenálad, az nem ugyanaz, mint apádnál - mormogta Mercédès -, és mióta itt van, folyton figyelem.

- No és?

- Bizony még hozzá sem nyúlt semmihez.

- A gróf nagyon mértéktartó.

Mercédès ajkán szomorú mosoly jelent meg.

- Menj oda hozzá - mondta fiának -, és a legelső tálból, amelyet arra visznek, kínáld meg.

- Mire való ez, anyám?

- Tedd meg az én kedvemért, Albert - mondta Mercédès.

Albert megcsókolta anyja kezét, és visszatért a grófhoz.

Az előzőekhez hasonló tálat hoztak feléjük. Mercédès látta, amint Albert rá akarta venni a grófot, hogy fogyassza el a felé nyújtott fagylaltot, ám a gróf állhatatosan visszautasította.

Albert újra odament édesanyjához. A grófné halálsápadt volt.

- Láthatod - mondta -, hogy mindent elutasít.

- Igen, de miért tépelődik ezen, anyám?

- Hát tudod, Albert, különösek ám a nők. Örültem volna, ha a gróf valamit fogyaszt nálunk, ha akár csak egy gránátalmát is. De az is lehet, hogy nem kedveli a mi francia csemegéinket, és másvalamit szeretne.

- Dehogy, anyám! Láttam Olaszországban, válogatás nélkül evett mindent. Bizonyára ma este nem érzi jól magát.

- Meg azután - folytatta a grófné - mindig a forró égövhöz volt szokva, talán jobban el tudja viselni a hőséget, mint mások.

- Nem hinném, mert panaszkodott, hogy majd megfullad a melegtől, és azt kérdezte, hogyha már az ablakokat kinyitották, miért nem tárták ki az ablakredőket is.

- Ez kitűnő módja lesz megtudnom, vajon tartózkodása szándékos-e - mondta Mercédès. Ezzel kiment a teremből.

Csakhamar kinyitották az ablakredőket, és az ablakig felnyúló jázmin- és klematiszbokrokon keresztül láthatóvá lett az egész kivilágított kert és a sátor alatt megterített asztal.

Táncoló férfiak és nők, kártyázók és beszélgetők egyaránt felkiáltottak örömükben. Tikkadtak voltak, és mindannyian boldogan szívták be a betóduló friss levegőt.

Csakhamar megjelent ismét Mercédès is. Még sápadtabb volt, mint mikor kiment, de arca olyan elszántságot fejezett ki, amely egyes körülmények között nem volt szokatlan nála.

Egyenesen ahhoz a csoporthoz lépett, amelynek férje volt a középpontja.

- Ne kösse le ide az urakat, gróf úr - mondta -, úgysem játszanak, sokkal jobban esik majd kint a kertben üdülniük, mint itt bent lenni ebben a fullasztó hőségben.

- Asszonyom - felelte egy gáláns, öreg tábornok, aki 1809-ben énekelte az Előre Szíriába című dalt -, egyedül nem megyünk ám a kertbe!

- Helyes - felelte Mercédès -, magam járok elöl jó példával.

Monte Cristóhoz fordult:

- Gróf úr - mondta -, tiszteljen meg azzal, hogy a karját nyújtja.

A gróf e néhány egyszerű szó hallatára megszédült, egy pillanatig Mercédèsre nézett. Egy villanásnyi ideig tartott, de a grófné úgy érezte, mintha egy évszázadig tartott volna, annyi mindent fejezett ki Monte Cristo egyetlen pillantása.

Karját nyújtotta a grófnénak. Mercédès rátámaszkodott, vagy helyesebben szólva, éppen csak érintette parányi kezével, és mindketten megindultak lefelé a rododendronnal és kaméliával szegett lépcsőn.

Mögöttük és a másik lépcsőn hangos jókedvvel mintegy húsz vendég tódult le a kertbe.

Morcerf-né és Monte Cristo az üvegházba vezető és lombozatával mintegy boltozatot alkotó hársfasor alatt haladtak.

- Túlságosan meleg volt a szalonban, ugye, gróf úr? - kérdezte a grófné.

- Bizony, nagyon meleg volt, asszonyom. Kitűnő ötlet volt öntől, hogy kinyittatta az ablakokat és ablakredőket.

Alig ejtette ki a gróf e szavakat, észrevette, hogy Mercédès keze megremeg.

- De nem fázik meg ebben a könnyű ruhában? Hiszen még a nyaka körül sincs egyéb, csak ez a tüllsál - mondta a gróf.

- Tudja, hová vezetem? - kérdezte a grófné, felelet nélkül hagyva Monte Cristo kérdését.

- Nem tudom, asszonyom - válaszolta a gróf -, de láthatja, hogy semmi ellenvetést sem teszek.

- Az üvegházba. Oda visz ez a fasor.

A gróf mintegy kérdően nézett Mercédèsre, de az asszony szótlanul folytatta útját, és Monte Cristo is hallgatott.

Odaértek az üvegházhoz, amelyben pompás gyümölcsfák virultak. Ezek a gyümölcsfák július havától kezdve ontották termésüket, mert a hőmérsékletet itt úgy szabályozták, hogy pótolja a nálunk gyakran hiányzó napsugár hevét.

A grófné elbocsátotta Monte Cristo karját, és egy szőlőtőkéhez lépett, hogy letépjen egy muskotályfürtöt.

- Nézze, gróf úr - mondta olyan szomorú mosollyal, hogy szeme sarkában sejteni lehetett a megbújt könnycseppeket -, nézze, jól tudom, hogy a mi francia szőlőinket nem lehet összehasonlítani az önök szicíliai és ciprusi szőlőjével, de kérem, legyen elnéző a mi szegény északi napfényünkhöz.

A gróf meghajolt, és egy lépést hátrált.

- Visszautasít? - kérdezte Mercédès remegő hangon.

- Asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, alázatosan bocsánatát kérem, de sohasem eszem muskotályszőlőt.

Mercédès sóhajtva ejtette le a fürt szőlőt. Az egyik szomszédos lécrácsozat fölött pompás őszibarack függött, amely ugyanúgy, mint a szőlő, az üvegház mesterségesen langyos levegőjében ért meg. Mercédès a hamvas gyümölcshöz lépett és leszakította.

- Fogyassza hát el akkor ezt az őszibarackot - mondta.

A gróf ismét elutasító mozdulattal felelt.

- Hát megint? - jajdult fel Mercédès olyan fájdalmasan, hogy szava mélyéről zokogás csendült ki. - Igazán nincs szerencsém.

Ezt a jelenetet hosszú csend követte. Az őszibarack éppúgy a homokba hullott, mint a szőlő.

- Gróf úr - törte meg végül is Mercédès a csendet, és könyörgő tekintetet vetett Monte Cristóra -, van egy megható arab szokás, amely örök barátokká teszi azokat, akik egy fedél alatt közösen fogyasztottak kenyeret és sót.

- Ismerem ezt a szokást, asszonyom - felelte a gróf. - Csakhogy mi most Franciaországban vagyunk és nem Arábiában, és itt nincsenek örök barátságok, sem megosztott kenyér és só.

- De végül is - mondta a grófné remegve, és szemét le nem vette Monte Cristóról akinek karjába most ismét görcsösen és mindkét kezével belekapaszkodott -, azért mi mégiscsak barátok vagyunk, ugye?

A vér a gróf szívébe tódult, halálsápadt lett, majd a vér a szívéről a nyakán át elöntötte az arcát, és szeme néhány másodpercig a semmibe meredt, mintha valami vakító fény kápráztatta volna el.

- Természetes, hogy jó barátok vagyunk, asszonyom - válaszolta. - És ugyan miért is ne volnánk azok?

Ez a hang annyira más volt, mint amit Morcerf-né várt, hogy hallatára megfordult és felsóhajtott. Ez a sóhaj jajszónak is beillett volna.

- Köszönöm - mondta.

Ezzel tovább indult. Így járták körül az egész kertet, anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna.

- Uram - kezdte ismét a grófné, vagy tíz percnyi szótalan sétálgatás után -, igaz-e, hogy ön sokat látott, sokat utazott, és sokat szenvedett?

- Igen, asszonyom, nagyon sokat szenvedtem - válaszolta Monte Cristo.

- De most boldogan él?

- Hogyne - felelte a gróf -, hiszen senki sem hall panaszkodni.

- És mostani boldogsága derűssé tette a lelkét?

- Mostani boldogságom nagyon hasonló elmúlt szenvedéseimhez - mondta a gróf.

- Hát nem házasodott meg? - kérdezte a grófné.

- Én? Ugyan ki mondta, hogy megházasodtam? - felelte Monte Cristo és megremegett.

- Nem mondta senki, de több ízben látták önt az Operában egy szép fiatal nővel.

- Az rabszolganőm, akit úgy vásároltam Konstantinápolyban, asszonyom. Egy herceg leánya, akit lányomként tartok, mivel semmiféle más érzés nem köt senkihez.

- Így tehát egymagában él?

- Egymagamban.

- Nincs lánytestvére... fia... apja?

- Senkim sincs.

- Hogyan tud úgy élni, hogy semmi se kösse az élethez?

- Nem az én hibámból van így, asszonyom. Máltában szerettem egy fiatal lányt. Éppen házasodni készültem, amikor kitört a háború, és szélvészként távol sodort tőle. Azt hittem, ő is szeret annyira, hogy megvárjon, sőt, hogy netán síromhoz is hű maradjon. De mikor visszatértem, ő már férjes asszony volt. Ezen minden férfi átesett, aki elmúlt húszesztendős. Nekem talán érzékenyebb volt a szívem, mint másoknak, és többet szenvedtem, mint az én helyemben más szenvedett volna, ennyi az egész.

A grófné megállt egy pillanatra, mintha ilyen módon akart volna lélegzethez jutni.

- Igen - mondta -, és ez a szerelem megmaradt a szívében... Igazán szeretni csak egyszer lehet... Viszontlátta valaha azt az asszonyt?

- Soha.

- Soha?

- Nem tértem vissza soha abba az országba, ahol ő élt.

- Máltába?

- Igen, Máltába.

- Ő tehát Máltában van?

- Azt hiszem.

- És megbocsátott neki azért, amiért oly sok szenvedést okozott önnek?

- Neki megbocsátottam.

- De csak neki. Azokat pedig, akik elválasztották tőle, még most is gyűlöli.

A grófné most szembefordult Monte Cristóval. Még mindig kezében tartotta az illatos szőlőfürt egy darabkáját.

- Fogadja el - mondta.

- Sohasem eszem muskotályt, asszonyom - válaszolta Monte Cristo, mintha erről még szó sem esett volna közöttük.

A grófné kétségbeesetten dobta a fürtöcskét a legközelebbi bokorba.

- Hajthatatlan! - mormogta.

Monte Cristo olyan érzéketlen maradt, mintha a szemrehányás nem is neki szólt volna.

E pillanatban Albert jelent meg futva.

- Jaj, anyám - mondta -, nagy szerencsétlenség történt!

- Mi az? Mi történt? - kérdezte a grófné. Igyekezett összeszedni magát, mintha most ébredne valami álomból a valóságra.

- Azt mondtad, szerencsétlenség történt? Való igaz, történnek szerencsétlenségek.

- Villefort úr van itt.

- No és?

- A feleségéért és lányáért jött.

- Miért?

- Mert Saint-Méran marquise Párizsba érkezett, és azt a hírt hozta, hogy Saint-Méran marquis meghalt a Marseille-t követő első állomáson. Villefort-né, aki nagyszerű hangulatban volt, nem akarta sem megérteni, sem elhinni a szerencsétlenséget. De Valentina kisasszony, apja legelső szavaira, bármilyen óvatosan hangzott is el a hír, mindent kitalált. Ez a csapás úgy érte, akár a villám, és ájultan esett össze.

- És kije Saint-Méran úr Villefort kisasszonynak? - kérdezte a gróf.

- Anyai nagyapja. Azért jött, hogy sürgesse kis unokájának Franz d'Épinayvel való esküvőjét.

- Igazán?

- Így késést szenved Franz esküvője is. Miért nem volt Saint-Méran marquis egyúttal a Danglars kisasszony nagyapja is?

- Albert, Albert! - jegyezte meg Morcerf-né a szelíd szemrehányás hangján. - Miket beszélsz? Gróf úr, önre igen sokat ad, mondja meg neki, hogy megjegyzése helytelen volt!

Néhány lépést tett előre.

Monte Cristo olyan különösen nézett rá, és tekintetében annyi ábrándos hódolat kifejezése ült, hogy Mercédès visszafordult.

Megfogta a gróf kezét, és a fia kezébe tette, majd együtt megszorította mind a kettőt.

- Jó barátok vagyunk, ugye? - kérdezte.

- Ó, hogy lehetnék a barátja, asszonyom? Ennyit nem is kívánhatok - felelte a gróf. - De mindenesetre hódoló szolgája vagyok.

A grófné szívét kimondhatatlan érzés szorította össze, miközben távozott. És még jóformán tíz lépést sem tett, a gróf jól látta, hogy szeméhez emeli zsebkendőjét.

- Valami nézeteltérés volt talán kettejük között? - kérdezte Albert csodálkozva.

- Ellenkezőleg - válaszolta a gróf -, hiszen éppen ön előtt jelentette ki, hogy jó barátok vagyunk.

Ezzel visszatértek a szalonba, amelyet éppen akkor hagyott el Valentine, Villefort úr meg a felesége.

Magától értetődik, hogy Morrel nyomon követte őket.

Villefort úr házában valóban gyászos jelenet játszódott le. Miután a két hölgy elindult a bálba, és Villefort-né legmeghatóbb rimánkodásai sem tudták rávenni férjét, hogy velük tartson, a királyi ügyész rendes szokása szerint bezárkózott dolgozószobájába egy egész halom iratcsomóval, aminek láttára mindenki más visszahőkölt volna, az ő munkaéhségét azonban rendes életkörülményei között alig-alig elégítette ki.

Az iratcsomók azonban ezúttal csak ürügyül szolgáltak. Villefort nem dolgozni, hanem gondolkodni akart. Miután ajtaját bezárta, és utasítást adott, hogy csak igen fontos ügyben zavarják, karosszékébe ült, és gondolatban újra átélte mindazt, ami egy hét óta sötét gondjait és keserű emlékeit életre keltette.

És ekkor nem a felhalmozott iratokhoz nyúlt, hanem kihúzta íróasztala egyik fiókját, kinyitott egy titkos rekeszt, és előszedte személyes jegyzetei kötegét, értékes kéziratokat, amelyek között külön osztályozta és titkos jelzéssel látta el azoknak a névsorát, akik politikai pályafutása vagy pénzügyei során, törvényes működése vagy titokzatos szerelmi ügyei miatt ellenségei lettek.

Ezek száma ma már olyan ijesztő volt, hogy beléremegett. De bármilyen hatalmasak és súlyosak voltak is ezek a nevek, mégis nemegyszer mosolyra késztették, mint ahogy a hegymászó a hegy legmagasabb csúcsáról, ahová elért, lemosolyog a lábánál levő meredek magaslatokra, a járhatatlannak tetsző utakra és a szakadékok mélyére, amelyekről hosszú és kínos kapaszkodókkal tudott csak felvergődni a csúcsra.

Mikor ezt a sok nevet mind végiggondolta, újra átböngészte, tanulmányozta, és jegyzeteit is átnézte, megrázta a fejét.

- Nem - mormogta -, ezek között egy olyan ellenség sincs, aki türelemmel és állhatatosan várt volna a mai napig, hogy most tiporjon el ezzel a titokkal. Mint Hamlet mondja, olykor a legjobban eltemetett dolgok robaja is előtör a földből, és miként a foszfor lángja, bolondul a magasba lobban. Csakhogy ezek olyan lángok, amelyek azért fénylenek fel egy pillanatra, hogy csalóka utat mutassanak. A korzikai bizonyára elmondta a dolgot valami papnak, az pedig továbbadta. Monte Cristo is hallhatott róla valamit, és hogy tisztán lássa a dolgot...

- De ugyan miért akarja tisztán látni? - töprengett Villefort némi gondolkodás után. - Miféle érdeke lehet Monte Cristo úrnak, Zaccone úrnak, a máltai hajótulajdonos fiának, egy thesszáliai ezüstbánya kiaknázójának, hogy mikor először jár Franciaországban, akkor egy ilyen sötét, titokzatos és számára céltalan ügynek akarjon a végére járni? A sok öszefüggéstelen felvilágosítás közepett, amelyet az a Busoni abbé meg az a lord Wilmore, a jó barát és az ellenség adott, egyetlen dolog áll tisztán, világosan, nyíltan a szemem előtt: hogy közte és köztem soha semmikor, semmi körülmények között, semmiféle érintkezés nem lehetett.

Igen, de Villefort maga sem hitte, amit magában mondott. Az ő szemében a legborzasztóbb nem az volt, hogy felfedezhetnek valamit, hiszen azt le is tagadhatta, vagy megfelelhetett reá. Nem is ez a Mene, Tekel, Ufarsin nyugtalanította, amely most egyszerre véres betűkkel jelent meg a falon, őt az rémítette meg, hogy megtudja, ki az az ember, aki e szavakat odaírta.

Miközben azon igyekezett, hogy megnyugtassa magát, és becsvágya tetőpontjáról, a politikai jövőről is letett, s attól való félelmében, hogy felébreszti már régóta alvó ellenségeit, a családi kör békéjére törekedett csupán, hirtelen kocsizörgés zaja hangzott fel az udvaron.

Kisvártatva idős ember lépteit hallotta a lépcsőről, majd olyasféle zokogás és jajgatás ütötte meg a fülét, mint mikor a cselédek részt vesznek gazdájuk fájdalmában.

Villefort sietve félretolta ajtaja reteszét, és ekkor hirtelen, minden bejelentés nélkül egy öreg hölgy lépett be. Sálját karján, kalapját kezében hozta. Hófehér haja elefántcsontszínű homloka fölé borult. Szeme, amelynek sarkába az idő múlása már beírta a maga mély barázdáit, egészen beleveszett a sok sírás okozta püffedtségbe.

- Jaj, uram! - mondta. - Micsoda szerencsétlenség! Én is belehalok! Igen, igen, bizonyos, hogy belehalok!

Az ajtóhoz legközelebb álló karosszékbe roskadt, és zokogásba tört ki.

A szolgák állva maradtak a küszöbön, és nem mertek eltávozni. Noirtier úr öreg szolgájára néztek, aki a többiek után futott ide, mikor gazdája szobájából lármát hallott, és a háttérben maradt. Villefort felállt, és anyósához sietett, mert ő volt a kérdéses öreg hölgy.

- Ej, istenem! - mondta. - Mi történt hát, asszonyom? Mitől van ennyire magánkívül? És Saint-Méran úr nem kísérte el?

- Saint-Méran úr meghalt - válaszolta az öreg marquise, kertelgetés nélkül, kifejezéstelen arccal, szinte kábultan.

Villefort hátrált egy lépést, és összecsapta a kezét.

- Meghalt!... - hebegte. - Ilyen váratlanul?

- Egy héttel ezelőtt, ebéd után, még együtt szálltunk kocsiba - folytatta Saint-Méranné. - A marquis már néhány napja gyengélkedett, de az a gondolat, hogy viszontlátjuk kedves kis Valentine-ünket, erőt adott neki, és minden fájdalma ellenére ragaszkodott az utazáshoz. Marseille-től hat mérföldnyire, miután bevette megszokott tablettáit, olyan mély álomba merült, amelyet nem találtam természetesnek. De azért mégsem akartam felébreszteni, míg hirtelen azt nem láttam, hogy pirosság önti el az arcát, és halántékán az erek sokkal erősebben lüktetnek, mint rendesen. És mégis hagytam aludni, mert közben leszállt az éj, és már nem láthattam semmit. Egyszerre csak tompa és fájdalmas kiáltást hallatott, mint aki álmában szenved, és feje hirtelen mozdulattal hátrahanyatlott. Azonnal szólítottam a komornyikot, megállíttattam a postakocsit, szólongattam a férjemet, odatartottam neki repülősóval teli üvegcsémet, de minden hiába volt, meghalt, és már csak holttestével érkeztem meg Aixbe.

Villefort megdöbbenten és kábultan meredt rá.

- Bizonyára hívtak orvost, ugye?

- Azonnal, de, mint mondtam, már késő volt.

- Ez bizonyos. De legalább megállapíthatta, hogy miféle betegség okozta a szegény marquis halálát.

- Istenem! Hát ezt meg is mondta, uram. Úgy vélekedett, hogy szélütés végzett vele.

- S akkor mit csinált ön?

- Saint-Méran úr mindig azt hajtogatta, hogy még ha Párizstól távol is találna meghalni, tetemét vigyék a családi sírboltba. Én tehát ólomkoporsóba tétettem, és néhány nappal utánam ő is megérkezik.

- Istenem! Szegény anyám! - sajnálkozott Villefort, - Ilyen csapás után ennyi gond, és méghozzá az ön korában!

- Isten mindvégig erőt adott hozzá. Azonkívül a kedves marquis bizonyára szintén megtette volna mindazt értem, amit én őérette tettem. Annyi bizonyos, hogy mióta odahagytam, attól tartok, megzavarodom. Nem tudok már sírni. Igaz, azt tartják, hogy az én koromban már kifogynak a könnyek, de én úgy érzem, hogy amíg szenvedünk, addig a könnyekre is szükségünk van, Hol van Valentine, uram? Őmiatta jöttünk, látni akarom Valentine-t.

Villefort úgy érezte, rettenetes volna most azt felelnie, hogy Valentine bálban van, ezért csak annyit mondott a marquise-nak, hogy unokája elment mostohaanyjával együtt, és azonnal értesítik.

- De máris, azonnal, uram, könyörgök - erősködött az öreg hölgy.

Villefort karon fogta Saint-Mérannét, és az ő részére fenntartott szobába vezette.

- Pihenjen kissé, anyám - mondta.

E szavakra a marquise felkapta a fejét, és ránézett arra az emberre, aki fájdalmasan megsiratott leányára emlékeztette. Leánya most Valentine-ben kelt új életre, és az öregasszonyt annyira szíven ütötte az "anyám" megszólítás, hogy zokogásba tört ki, beleroskadt egy karosszékbe, és ott térdepelve, ősz fejét a karosszék párnáiba temette.

Villefort a komornák gondjaira bízta, az öreg Barrois pedig rémülten tért vissza gazdájához. Mert az öregembereket semmi sem rémíti úgy meg, mintha a halál egy pillanatra elkerüli őket, hogy egy másik öreget ragadjon magával. Míg Saint-Méranné, még mindig a karosszékben térdelve, szíve mélyéből imádkozott, Villefort bérkocsit hozatott, és maga ment el Morcerf-ékhez, hogy hazahozza feleségét és leányát. Amint a Morcerf-ék szalonja ajtajában megjelent, annyira sápadt volt, hogy Valentine hozzáfutott és felkiáltott:

- Ó, apám! Valami baj történt?

- Drága nagymamád megérkezett, Valentine - felelte Villefort úr.

- Hát nagyapám? - kérdezte a fiatal lány remegve.

Villefort úr nem válaszolt, csak karját nyújtotta leányának.

Ideje is volt. Valentine-t szédülés fogta el és megtántorodott. Villefort-né a segítségére sietett, és férjével együtt a kocsihoz támogatta.

- Különös dolog! Ki hitte volna? Ki hitte volna?

A kétségbeesett család így távozott, és szomorúságuk, mint valami fekete fátyol, terült végig az egész társaságon.

Otthon a lépcső alján Valentine megpillantotta a reá várakozó Barrois-t:

- Noirtier úr még ma este látni kívánja önt - jegyezte meg halkan az öreg.

- Mondja meg neki, hogy nagymamától egyenesen hozzá megyek majd - felelte Valentine.

A fiatal lány finom lelke megérezte, hogy ebben a pillanatban inkább Saint-Mérannénak van reá szüksége.

Valentine ágyban találta nagyanyját. E találkozásból nem lehet egyebet elmondani, mint néma simogatásokat, szívből jövő fájdalmas sóhajokat, forró könnyeket. A jelenetnek, férje oldalán, tanúja volt Villefort-né is, aki - ha csak látszólag is - mély tisztelettel adózott a lesújtott özvegyasszonynak.

Kisvártatva a férje füléhez hajolt.

- Ha megengedi - mondta -, talán jobb lesz, ha én most visszavonulok, mert jelenlétem még jobban elszomorítja anyósát.

- Igen, igen - súgta Saint-Méranné Valentine-nek -, jobb lesz, ha kimegy. De te maradj itt, te maradj itt!

Villefort-né távozott, és Valentine egyedül maradt nagyanyja ágyánál, mert a királyi ügyész, akit a váratlan gyászeset nagyon megzavart, követte feleségét.

Közben Barrois felért az öreg Noirtier-hoz. Az aggastyán jól hallotta az egész jövés-menést, és mint már mondtuk, az öreg szolgát küldte le, hogy mindent megtudakoljon.

Amikor az visszatért, az élénk és főleg értelmes szem azonnal kérdőre vonta a küldöncöt.

- Fájdalom, uram, igen nagy szerencsétlenség történt - jelentette Barrois -, Saint-Méranné megérkezett ugyan, de férje meghalt.

Saint-Méran úr meg Noirtier sohasem voltak valami jó barátok, de tudni való, hogy egyik öregemberre egy másiknak a halála milyen hatással van.

Noirtier lehorgasztotta a fejét, mint akit nagyon megviselt valami, vagy mélyen elgondolkodik. Azután lehunyta egyik szemét.

- Valentine kisasszonyt? - kérdezte Barrois.

Noirtier igent intett.

- Tetszik tudni, hogy elment a bálba, hiszen már báli ruhájában jött be elbúcsúzni öntől, uram.

Noirtier ismét behunyta bal szemét.

- Igenis, látni akarja őt, uram?

Az aggastyán szemével intett, hogy eltalálta kívánságát.

- Bizonyára érte mennek Morcerf-ékhez. Megvárom, míg hazatér, akkor megmondom neki, hogy jöjjön fel önhöz. Rendben van?

- Igen - intett feleletül a béna ember.

Barrois így leste meg tehát Valentine visszatértét, és mint láttuk, azonnal jelentette neki nagyapja kívánságát.

Ennélfogva Valentine, nagyanyjától kijövet, egyenesen felment Noirtier-hoz. Bármennyire magánkívül volt is az izgalomtól Saint-Méranné, végül mégis úrrá lett rajta a fáradtság, és lázas álomba merült. Keze ügyébe állítottak egy kis asztalt, amelyen rendes itala: narancsszörppel teli korsó és egy pohár állott.

Azután, mint mondottuk, a fiatal lány eltávozott a marquise ágyától, hogy felmenjen Noirtier úrhoz.

Valentine megölelte az öregembert, aki olyan gyöngéd szeretettel pillantott rá, hogy a lánynak ismét tele lett a szeme könnyel, noha azt hitte, hogy könnyeinek forrása már kiapadt.

Az öregember le nem vette róla a tekintetét.

- Igen, igen, azt akarod mondani, hogy még mindig van egy szerető nagyapám, ugye? - kérdezte Valentine.

Az aggastyán intett, hogy pontosan ezt akarta kifejezni tekintetével.

- Hála istennek! - válaszolta Valentine. - Mivé is lennék nélküle?

Éjjel egy óra volt. Barrois maga is szeretett volna lefeküdni, és megjegyezte, hogy az ilyen fájdalmas éjszaka után mindannyiuknak jót tenne a pihenés. Az öregember nem akarta azt felelni rá, hogy neki az tesz legjobbat, ha ezt a gyermeket látja. Elbúcsúzott hát Valentine-től, akit a fájdalom és a fáradtság annyira megviselt, hogy ez meg is látszott rajta.

Másnap reggel Valentine ismét ágyban találta nagyanyját. Láza nem csillapodott, ellenkezőleg, az öreg marquise szemében sötét tűz lángolt, és úgy látszott, valami ideges izgalom teljesen hatalmába kerítette.

- Szent isten! Nagymama, nagyon rosszul vagy? - kiáltott fel Valentine, amint észrevette ezt a rendkívüli idegességet.

- Nem, gyermekem, dehogy - felelte Saint-Méranné -, csak türelmetlenül vártam, hogy visszagyere, és elküldj valakit apádért.

- Apámért? - nyugtalankodott Valentine.

- Igen, beszélni szeretnék vele.

Valentine nem mert ellenkezni nagyanyja kívánságával, amelynek különben sem tudta az okát. Kisvártatva azután belépett Villefort.

- Uram - kezdte Saint-Méranné, minden köntörfalazás nélkül, mintha attól tartana, hogy nem lesz elég ideje -, mint írta, azt tervezik, hogy ez a gyermek férjhez menjen.

- Úgy van, asszonyom - válaszolta Villefort. - De ez már jóval több, mint terv, ez már megegyezés.

- Jövendő vejét Franz d'Épinay úrnak hívják?

- Igen, asszonyom.

- Annak a d'Épinay tábornoknak a fia, aki velünk tartott, és akit néhány nappal előbb gyilkoltak meg, semmint a bitorló visszatért Elba szigetéről?

- Annak a fia.

- És ő nem idegenkedik attól, hogy házasságot kössön egy jakobinus unokájával?

- Azok a polgári egyenetlenkedések szerencsére már elmúltak, anyám - válaszolta Villefort. - D'Épinay úr úgyszólván még gyermek volt apja halálakor, alig-alig ismeri Noirtier urat, és ha nem is örömmel, de közönyösen fogja fogadni.

- Megfelelő házasság lesz ez?

- Minden tekintetben.

- A fiatalember?...

- Általános megbecsülésnek örvend.

- Kifogástalan ember?

- A legkitűnőbb emberek egyike, akiket valaha is ismertem.

Valentine az egész beszélgetés alatt hallgatott.

- Akkor hát, uram - mondta Saint-Méranné rövid gondolkodás után -, sietni kell vele, mert nekem már kevés időm van hátra.

- De asszonyom! - Jaj, nagymama! - kiáltott egyszerre Villefort és Valentine.

- Tudom, mit beszélek - folytatta a marquise. - Sietni kell, mert ha már Valentine édesanyja nem él, legalább a nagyanyja áldása kísérje az esküvőjén. Már csak én vagyok életben szegény Renée-m részéről, akit ön olyan hamar elfelejtett, uram.

- Ó, asszonyom - felelte Villefort -, megfeledkezik róla, hogy anyát kellett adnom ennek a szegény gyermeknek.

- A mostohaanya sohasem pótolja az édesanyát, uram! De most nem is erről van szó, hanem Valentine-ről. Hagyjuk a holtakat békén nyugodni.

Mindezt olyan gyors ütemben mondta és olyan hangsúllyal, amelyből kiérződött, hogy az önkívület határán áll.

- Úgy lesz, ahogy kívánja, asszonyom - mondta Villefort -, már annál is inkább, mivel az ön kívánsága egybevág az enyémmel. És amint Franz d'Épinay úr Párizsba érkezik...

- Drága nagymamám - mondta Valentine -, gondoljunk az illemre. A gyász első napjaiban... Csak nem akarja, hogy ilyen szomorú körülmények között tartsuk meg az esküvőt?

- Kislányom - szakította félbe a nagyanya élénken -, hagyjuk ezeket az elcsépelt szavakat, hiszen ezek csak a gyenge lelkek elé vethetnek gátat, hogy szilárdan megalapozzák jövőjüket Magam is anyám halálos ágyánál esküdtem meg férjemmel, és igazán nem mondhatom, hogy boldogtalan lettem volna.

- Újra csak a halál gondolata, asszonyom - jegyezte meg Villefort.

- Újra és mindig!... Már mondtam, hamarosan meghalok, nem érti? Nohát, mielőtt meghalnék, látni akarom a vőmet. Meg akarom neki parancsolni, hogy tegye boldoggá a kis unokámat. Ki akarom olvasni a szeméből, vajon fog-e nekem engedelmeskedni. Egyszóval alaposan meg akarom ismerni! - folytatta a nagyanya félelmes hangon. - Mert bizony kijövök a sírom mélyéből is, ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárom, ha nem olyan lesz, amilyennek lennie kell.

- Asszonyom - jegyezte meg Villefort -, űzze el magától ezeket a lázas gondolatokat, amelyek már-már az őrülettel határosak. A halottak, ha már egyszer sírjuk mélyén feküsznek, békén alusszák örök álmukat, és soha többé nem kelnek fel onnan.

- Igen, igen, drága nagymama, csillapodjál! - mondta Valentine is.

- Márpedig én azt mondom, uram, hogy nincs úgy, ahogy ön hiszi. Ma éjjel szörnyű álmom volt: szinte láttam önmagamat aludni, mintha a lelkem már elvált volna testemtől, hiába erőlködtem, hogy kinyissam a szemem, újra meg újra becsukódott. Tudom, hogy mindez lehetetlennek tűnik fel, főleg önnek, uram. Pedig bizony csukott szemmel láttam, pontosan azon a helyen, ahol ön áll, hogy abból a sarokból, ahonnan a Villefort-né öltözőjébe vezető kis ajtó nyílik, láttam, amint teljesen nesztelenül belép egy hófehér alak.

Valentine felsikoltott.

- Lázálmában látta ezt, asszonyom - mondta Villefort.

- Ne higgye, ha nem akarja, de én bizonyos vagyok abban, amit mondok: láttam egy fehér alakot. És mintha Isten attól tartott volna, hogy nem elégszem meg egyetlen érzékszervem tanúságával, hallottam is, amint megcsörren a poharam, nézze, ez itt, az asztalkán.

- Ó, drága nagymama, bizonyára csak álmodtál.

- Annyira nem volt álom, hogy kezem kinyújtottam a csengő felé, és erre a mozdulatomra az árnyék eltűnt. A szobalány égő gyertyával jött be. A kísértetek csak azoknak jelennek meg, akiknek látniuk kell őket: a férjem lelke volt az. Hát, ha a férjem lelke visszatérhet, hogy magához hívjon, miért ne jöhetne vissza az én lelkem is, hogy megvédje unokámat? Úgy hiszem, ez még sokkalta erősebb kötelék.

- Ó, asszonyom! - mondta Villefort, akarata ellenére lelke mélyéig megrendülve. - Ne élje bele magát az ilyen gyászos gondolatokba. Élni fog tovább a mi körünkben, még sokáig fog élni boldogan, szeretet és tisztelet közepett, és meglátja, elfeledtetjük önnel, elfeledtetjük...

- Soha! Soha! Soha! - jelentette ki a marquise. - Mikor érkezik d'Épinay úr?

- Minden percben várhatjuk.

- Helyes. Azonnal értesítsenek, ha megjött. Siessünk, siessünk. Azonkívül szeretném, ha közjegyzőt hívnának, hogy nyugodt lehessek: mindenünk Valentine-re száll.

- Drága nagymama - mormogta Valentine, és ajkával illette nagyanyja forró homlokát -, hát meg akarsz ölni? Istenem! Hiszen lázad van! Nem közjegyzőt kell hívatni, hanem orvost!

- Orvost? - mondta a marquise vállat vonva. - Nincs nekem semmi bajom, csak szomjas vagyok.

- Mit innál, drága nagymama?

- Tudod jól. Amit rendesen szoktam. Narancsszörpöt. A poharam itt van az asztalon. Add csak ide, Valentine.

Valentine a korsóból megtöltötte a poharat, és ekkor valami különös félelem fogta el, míg odaadta nagyanyjának, mert ez volt az a pohár, amelyet az öreg hölgy állítása szerint a kísértet is megérintett.

A marquise egy hajtásra kiitta a poharat.

Azután megfordult párnáján, és egyre csak azt ismételgette:

- Jegyzőt! Jegyzőt!

Villefort úr kiment. Valentine leült nagyanyja ágya mellé. A szegény kislánynak talán magának még nagyobb szüksége lett volna az orvosra, akit olyan nagyon ajánlott nagyanyjának. Égő pirosság lepte el az arcát, lélegzete rövid és kapkodó volt, és érverése olyan sebes, mint akit láz gyötör.

A szegény gyermek arra gondolt, mennyire kétségbeesik majd Maximilien, ha megtudja, hogy Saint-Méranné nemcsak nem segít rajtuk, hanem anélkül hogy őt ismerné, valósággal úgy cselekszik, mintha az ellensége volna.

Valentine nemegyszer gondolt arra, hogy mindent elmond nagyanyjának, és egy pillanatig sem habozott volna, ha Maximilien Morrelt véletlenül Albert de Morcerf-nek vagy Raoul de Château-Renaud-nak hívják. Morrel azonban plebejus származású volt, és Valentina jól tudta, hogy a gőgös Saint-Méran marquise mindenkit megvetéssel sújt, aki nem rangjabéli. Titkát tehát az utolsó pillanatban mindig a szíve mélyére zárta, abban a szomorú tudatban, hogy úgyis hiába tárná fel, és hogy ha apja és mostohaanyja egyszer megtudják ezt a titkot, mindennek vége.

Mintegy két óra telt el így. Saint-Méranné még mindig aludt, álma nyugtalan és lázas volt. Egyszer csak jelentették, hogy megérkezett a közjegyző.

Noha a jelentés egészen halkan hangzott el, Saint-Méranné meghallotta, és kissé felemelkedett párnáján.

- A közjegyző? - kérdezte. - Hadd jöjjön! Hadd jöjjön!

A jegyző az ajtóban állt és belépett.

- Menj csak ki, Valentine - mondta Saint-Méranné -, és hagyj magamra ezzel az úrral.

- De, nagymama...

- Menj csak, menj...

A lány homlokon csókolta nagyanyját, s szemét törülgetve távozott. Az ajtóban a komornyikkal találkozott, aki tudtára adta, hogy az orvos a szalonban várakozik.

Valentine lesietett. Az orvos a család barátja volt, és korának egyik legügyesebb szakembere. Szíve mélyéből szerette Valentine-t, hiszen már világrajöttének is tanúja volt. Csaknem vele egykorú leánya tüdőbajos anyától származott, és ezért az orvos állandóan remegett a gyermek életéért.

- Ó! - mondta Valentine. - Kedves d'Avrigny úr, már nagyon türelmetlenül vártuk. De mindenekelőtt azt mondja meg, hogy van Madeleine és Antoinette?

Madeleine d'Avrigny leánya, Antoinette pedig az unokahúga volt.

D'Avrigny úr szomorúan mosolygott.

- Antoinette kitűnően érzi magát - felelte. - Madeleine is elég jól van. De hívatott, kedves gyermekem - mondta. - Sem édesapja, sem Villefort-né nem beteg. Noha jól látom, hogy az idegei rendetlenkednek, kedvesem, azt gyanítom, nincs egyébre szüksége, csak arra a tanácsra, hogy ne engedje szabadjára a képzeletét.

Valentine elpirult. D'Avrigny úr a léleklátás tudományát szinte a csodáig fokozta, mivel olyan orvos volt, aki a lelki alkat után ítéli meg a testit.

- Nem - mondta -, szegény nagymama miatt kérettük. Talán hallott róla, hogy milyen csapás ért bennünket?

- Nem tudok semmiről - felelte d'Avrigny úr.

- Sajnos! - mondta Valentine, és elfojtotta zokogását. - Nagyapám meghalt.

- Saint-Méran úr?

- Igen.

- Hirtelen?

- Váratlan szélütés ölte meg.

- Szélütés? - ismételte az orvos.

- Igen. Most szegény nagyanyám elhiteti magával, hogy a férje, akit egész életében sohasem hagyott el, hívja őt, és rövidesen találkoznak is. Ó, kedves d'Avrigny úr, segítsen a szegény nagymamán!

- Hol van?

- A szobájában, a jegyzővel.

- És Noirtier úr?

- Változatlan állapotban. A szellemi képességei tökéletesek, de mozdulni nem tud, beszélni nem tud.

- És változatlanul szereti önt, ugye, kedves gyermekem?

- Igen - sóhajtott Valentine -, ő igazán nagyon szeret.

- Ugyan ki ne szeretné önt?

Valentine szomorúan mosolygott.

- És mit érez a kedves nagyanyja?

- Valami különös, ideges izgalom vesz erőt rajta, szokatlanul izgatott lázas álom gyötri. Ma reggel azt állította, hogy míg aludt, lelke kiszállt a testéből, és nézte, amint alszik. Ez lázálom. Azt is állítja, hogy valami kísértet jött be a szobájába, sőt azt is hallotta, amint az állítólagos kísértet megérintette az asztalkáján levő poharat.

- Különös - jegyezte meg az orvos -, nem tudtam, hogy Saint-Mérannénak hallucinációi vannak.

- Most első ízben tapasztaltam ezt nála - mondta Valentine -, és ma reggel alaposan rám ijesztett. Azt hittem, megzavarodott. Jól ismeri apámat, d'Avrigny úr, komoly embernek ismeri, ugye, és lám, még őt is erősen érintette ez a dolog.

- Majd meglátjuk - jelentette ki d'Avrigny úr. - De amit mond, azt elég különösnek találom.

A jegyző lejött. Valentine-t értesítették, hogy nagyanyja egyedül van.

- Tessék felmenni - mondta az orvosnak.

- Hát ön?

- Ó, én nem merek ám, hiszen megtiltotta, hogy önt elhívassam. Meg azután, mint ahogy ön is mondja, én magam is nagyon ideges vagyok, lázam is van, és nem valami jól érzem magam. Járok egyet a kertben, hogy felfrissüljek.

Az orvos megszorította a lány kezét, és míg ő felment a nagymamához, Valentine lesétált a lépcsőn.

Nem kell elmondanunk, hogy a kert melyik részét kedvelte Valentine leginkább. Rendszerint kétszer-háromszor végigment a ház körül levő virágoskerten, letépett egy rózsát, hogy az övébe vagy a hajába tűzze, azután bement abba a sötét fasorba, amely a padhoz vezet, majd útja a padtól a rácsos kapuhoz vitt.

Most Valentine körüljárta ugyan szokása szerint kétszer-háromszor a virágágyakat, de nem tépett le egyetlen virágot sem. Szívének gyásza, ha még nem is hagyhatott nyomot rajta, nem bírt el ennyi külső díszt sem. Azután a fasornak tartott. Amint előbbre haladt, úgy tetszett neki, hogy valaki a nevén szólítja. Csodálkozva állt meg.

A hang most még tisztábban hallatszott, és Valentine felismerte Maximilien hangját.

Valóban Morrel volt az, aki előző este óta inkább holt volt, mint eleven. Azzal a biztos ösztönnel, amely csak a szerelmesek és az anyák sajátja, kitalálta, hogy Saint-Méranné megérkezése és a marquis halála következtében Villefort-éknál történnie kell valaminek, ami a Valentine iránt érzett szerelmét érinti.

Mint majd látni fogjuk, sejtelme bevált, és nem csupán a nyugtalanság vitte olyan rémülten és kétségbeesve a gesztenyefák rácsos kerítéséhez.

Valentine azonban nem számított rá, hogy Morrel várja, mert nem a megszokott órában voltak, és csak puszta véletlen, vagy ha úgy tetszik, valami szerencsés megérzés vitte le őt a kertbe. Mikor ott megjelent, és Morrel a nevén szólította, a lány a rácshoz futott.

- Hogy kerül ide ilyenkor? - kérdezte.

- Szegény kis barátnőm, bizony rossz hírért és rossz hírrel jöttem - felelte Morrel.

- Ez hát a boldogtalanság otthona - jegyezte meg Valentine. - Beszéljen, Maximilien. De igazán mondom, elég is volna már a bajokból.

- Drága Valentine - mondta Morrel, és igyekezett leküzdeni izgalmát, hogy illő módon beszélhessen -, nagyon kérem, figyeljen jól, mert amit mondok, az mind igen fontos. Mikorra tervezik az esküvőjét?

- Nézze csak, Maximilien - válaszolta Valentine -, semmit sem akarok eltitkolni ön előtt. Ma reggel beszéltek az esküvőmről, és a nagymama, akiről azt hittem, hogy segítségemre lesz, nemcsak hogy kívánja azt a házasságot, hanem annyira viszi a dolgot, hogy már csak d'Épinay úr visszatértét várja, és a megérkezése után való napon aláírjuk a szerződést.

A fiatalember fájdalmasan sóhajtott. Hosszan, szomorúan nézte a lányt:

- Borzalmas dolog hallani - folytatta alig hallhatóan -, mikor a szeretett lány nyugodt hangon jelenti ki: "Az ön halálos ítélete már bizonyos, néhány óra van csak hátra. De nem tehetünk semmit, ennek így kell lennie, és én bizony meg sem kísérlem, hogy tegyek valamit ellene." És mivel, ahogy mondja, már csak d'Épinay úr megérkeztére várnak, hogy a szerződést aláírják, és mivel a megérkezése után való nap ön a felesége lesz, így hát holnap kötik meg a szerződést, mert d'Épinay úr ma reggel megérkezett Párizsba.

Valentine felsikoltott.

- Egy órával ezelőtt Monte Cristo grófjánál voltam - mondta Morrel. - Beszélgettünk, ő az önöket ért csapásról, én pedig az ön fájdalmáról, mikor hirtelen kocsi gördül be az udvarra. Látja, eddig nem hittem a sejtelmekben, Valentine, most azonban hinnem kell bennük. A kocsigördülés zajára összeborzongok. Csakhamar léptek zaja hangzik fel a lépcsőről. Don Juant nem rémítették meg jobban a komtur felhangzó léptei,^[15] mint ahogy engem kétségbe ejtettek ezek a lépések. Végül nyílik az ajtó. Először Albert de Morcerf lép be, és már-már kételkedem sejtelmemben, azt hiszem, tévedtem, mikor mögötte megjelenik egy másik fiatalember, és a gróf elkiáltja magát: "Á, Franz d'Épinay báró úr!" Minden erőmet és bátorságomat összeszedtem, hogy meg tudjam őrizni nyugalmamat. Lehet, hogy elsápadtam, lehet, hogy megremegtem, de annyi bizonyos, hogy mosolyt erőltetve a helyemen maradtam. Hanem öt perccel később eljöttem onnan anélkül, hogy egyetlen szót is hallottam volna az öt perc alatt a beszélgetésből. Szinte megsemmisültem.

- Szegény Maximilien! - suttogta Valentine.

- És most itt vagyok, Valentine. Kérem, feleljen nekem úgy, mint az olyan férfinak, aki számára az ön válasza életet vagy halált jelent. Mit szándékszik tenni?

Valentine lesújtva hajtotta le a fejét.

- Nézze - mondta Morrel -, nem először történik meg, hogy erre a szomorú helyzetre gondol, amelybe kerültünk. Helyzetünk komoly, súlyos, igen nehéz. De azt hiszem, ebben a pillanatban nem szabad átengednünk magunkat a meddő fájdalomnak. Ez azoknak való, akik szenvedni akarnak a kedvükre, és van idejük a könnyhullatásra. Vannak ilyen emberek, és Isten bizonyára számon kéri majd tőlük fent az égben ezt a nembánomságot. De aki érzi magában, hogy küzdeni akar, az bizony nem vesztegeti a drága időt, és igyekszik visszaadni a sorsnak a kapott ütést. Akar-e küzdeni a balsors ellen, Valentine? Mondja meg, mert erre kérek választ.

Valentine megremegett, és rémülten pillantott Morrelre. Az a gondolat még eszébe sem jutott, hogy ellenkezzék apjával, nagyanyjával, sőt, egész családjával.

- Mit beszél, Maximilien? - kérdezte Valentine. - És mit nevez küzdelemnek? Hiszen ez szentségtörés! Hogy harcoljak apám parancsa, haldokló nagyanyám akarata ellen? Az lehetetlen!

Morrel megrezzent.

- Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy meg ne értene engem - folytatta Valentine -, és ön olyan jól ért engem, kedves Maximilien, hogy nem is jön szó az ajkára. Hogy én küzdjek! Isten őrizzen! Nem, nem. Minden erőmet összeszedem, hogy önmagam ellen tudjak harcolni, és a könnyeimet hullassam, mint ahogy ön mondja. Hogy megszomorítsam apámat, hogy megzavarjam nagyanyám végső pillanatait? Nem, soha!

- Igaza van - jegyezte meg Morrel egykedvűen.

- Hogy mondja ezt, jóságos Isten! - kiáltott fel Valentine mélyen megbántva.

- Úgy mondom, mint olyan valaki, aki csodálja önt, kisasszony - folytatta Maximilien.

- Kisasszony! - kiáltott Valentine. - Kisasszony! Ó, de önző ember is ön! Látja, mennyire kétségbe vagyok esve, és úgy tesz, mintha nem értene meg.

- Nagyon téved, mert én tökéletesen megértettem önt. Ön nem akar ellenkezni Villefort úrral, nem akar engedetlen lenni a marquise-zal szemben, és holnap aláírja azt a házassági szerződést, amely a férjéhez köti.

- Jóisten! Hát tehetek-e mást?

- Ne engem kérdezzen, kisasszony, hiszen én rossz bíró vagyok ebben az ügyben, önzésem elvakít - válaszolta Morrel. Tompa hangja és ökölbe szorított keze elárulta egyre növekvő kétségbeesését.

- Ugyan mit tanácsolt volna nekem, Morrel, ha hajlandó lettem volna elfogadni ajánlatát? No, feleljen hát! Ne azt mondja, mit tettem helytelenül, hanem tanácsot adjon.

- Komolyan mondja ezt, Valentine? Csakugyan adjak tanácsot? Feleljen!

- Természetesen, kedves Maximilien, mert ha jó ez a tanács, akkor követem. Jól tudja, mennyi odaadással viseltetem ön iránt.

- Valentine - mondta Morrel, és félretolta a palánk egy már amúgy is félrebillent deszkáját -, adja a kezét, hogy megbocsátja hirtelen indulatomat. Látja, már egészen összezavarodtam, és egy óra óta a legesztelenebb gondolatok keringenek az agyamban. Jaj, ha visszautasítja tanácsomat!...

- Hát mi az a tanács?

- Elmondom, Valentine.

A fiatal lány az égre emelte tekintetét, és nagyot sóhajtott.

- Én szabad vagyok - folytatta Maximilien -, és elég gazdag ahhoz, hogy mindketten megéljünk. Esküszöm, még a homlokát sem érintem az ajkammal, mielőtt a feleségem lenne.

- Szinte megrémít - jegyezte meg a lány.

- Jöjjön velem - folytatta tovább Morrel -, elviszem a nővéremhez, aki méltó arra, hogy az ön testvére legyen. Áthajózunk Algírba, Angliába vagy Amerikába, ha ugyan nem akar meghúzódni valami vidéki helyen, ahol megvárjuk, míg barátaink legyőzik a család ellenkezését, és mi visszatérhetünk Párizsba.

Valentine a fejét rázta.

- Ilyesmit vártam, Maximilien - mondta. - Esztelen tanács ez, és én még esztelenebb volnék, mint ön, ha rögtön útját nem állanám a továbbiaknak ezzel az egyetlen szóval: lehetetlen, Morrel, lehetetlen.

- Akkor hát belenyugszik a sorsába úgy, ahogy adódik, és még csak meg sem kísérli, hogy küzdjön ellene? - kérdezte Morrel elkomorodva.

- Még akkor is, ha belehalok - mondta Valentine.

- Így hát megint csak azt mondhatom, hogy igaza van, Valentine - kezdte ismét Maximilien. - Valóban magam vagyok a bolond, és ön bebizonyítja, hogy a szenvedély még a legigazabb lelkeket is elvakítja. Köszönetet mondok önnek, amiért szenvedély nélkül tud gondolkodni. Rendben van hát, ez elhatározott dolog. A holnapi napon ön visszavonhatatlanul Franz d'Épinay úrhoz fog tartozni, nemcsak a hivatalos színházi komédia révén, amelyet házassági szerződésnek hívnak, hanem az ön saját akaratából is.

- Még jobban kétségbeejt, Maximilien! - válaszolta Valentine. - Szívemben újra megforgatja a tőrt! Mondja csak, mit csinált volna, ha a nővére valamikor megfogadott volna egy olyan tanácsot, amilyet ön az előbb adott nekem?

- Kisasszony! - kezdte ismét Morrel, keserű mosollyal. - Ön azt mondta, önző vagyok, és mint önző ember, nem gondolok arra, mit tennének a helyemben mások, csak azzal törődöm amit én akarok csinálni. Arra gondolok, hogy egy év óta ismerem önt, és hogy megismerkedésünk percétől kezdve az ön szerelme jelentette nekem a boldogságot, arra, hogy egyszer csak megvallotta: szeret, arra, hogy e naptól kezdve a jövőmet önhöz akarom kötni, hiszen nekem ön jelentette az életemet. Most már semmire sem gondolok. Annyit mondok csak, hogy megfordult a szerencse kereke, azt hittem, már enyém a mennyország, és most elveszítettem. Gyakran megesik, hogy egy játékos nemcsak azt veszíti el, amije van, hanem azt is, ami nem az övé.

Morrel tökéletes nyugalommal mondta ezeket a szavakat. Valentine egy darabig tágra nyitott, fürkésző szemmel nézte, és azon igyekezett, hogy Morrel tekintete ne hatolhasson a szívébe, és ne lássa meg, milyen vihar dúl benne.

- De végül is mi a szándéka? - kérdezte Valentine.

- Szeretnék istenhozzádot mondani önnek, kisasszony, s tanúságul hívom Istent, aki hallja szavaimat és olvas a szívem mélyén, hogy nyugodt, igazán boldog és tettekben gazdag életet kívánok önnek, amelyben még az emlékem is eltűnik.

- Ó! - mormogta Valentine.

- Isten vele, Valentine! Isten vele! - mondta Morrel és meghajolt.

- Hová megy? - kiáltott fel a lány. Átnyúlt a rácson, és megkapta Maximilient a kabátjánál fogva. Valentine maga is annyira izgatott volt, hogy megértette: kedvese nyugalma nem lehet őszinte. - Hová megy?

- Nem akarom újra megzavarni családja nyugalmát, és példát akarok nyújtani minden becsületes és hűséges szívű férfiúnak, aki az én helyzetembe kerül.

- Mielőtt elmegy, Maximilien, mondja meg, mit akar csinálni?

A fiatalember szomorúan mosolygott.

- Beszéljen! Beszéljen! Nagyon kérem! - mondta Valentine.

- Talán megváltoztatta az elhatározását, Valentine? - kérdezte Morrel.

- Sajnos, ez lehetetlen, jól tudja! - jajdult fel a lány.

- Akkor hát isten vele, Valentine!

Valentine olyan erővel rázta meg a rácsot, amilyet senki sem várt volna tőle. És mivel Morrel egyre hátrált, átnyúlt a rácson, és a kezét tördelte.

- Mit akar csinálni? Tudni akarom! - kiáltotta. - Hova megy?

- Ó, legyen nyugodt - felelte Maximilien, és megállt három lépésnyire a rácskaputól. - Nincs szándékomban felelősségre vonni bárkit is azért, amivel a sors engem sújtott. Más férfi talán azzal fenyegetné meg önt, hogy párbajra hívja Franz urat, és megvív vele, de én ezt ostobaságnak tartom. Mit tehet erről Franz úr? Ma reggel látott életében először, már el is felejtette, hogy látott. Azt sem tudta, hogy a világon vagyok, mikor a két család már úgy határozott, hogy önökből egy pár lesz. Nekem tehát semmi dolgom Franz úrral, és esküszöm, nem is tartom őt semmiért felelősnek.

- Hát kit tart felelősnek? Engem?

- Önt, Valentine? Isten őrizzen! A nő: szentség. A szeretett nő: szent.

- Akkor önmagát, szerencsétlen ember? Önmagát?

- Csakis én vagyok a bűnös! Nem igaz? - kérdezte Morrel.

- Maximilien - mondta Valentine -, Maximilien, azt akarom, hogy ide jöjjön!

Maximilien szelíd mosollyal visszalépett a rácshoz, és ha nem lett volna halálsápadt, azt lehetett volna hinni, hogy teljesen nyugodt.

- Hallgasson meg, drága, imádott kis Valentine - mondta dallamos hangján, de igen komolyan -, az olyan emberek, mint mi vagyunk, akiknek még csak egy gondolatuk miatt sem kellett pirulniuk soha sem mások, sem szüleik, sem Isten előtt, úgy tudnak egymás szívében olvasni, mint a nyitott könyvben. Sohasem vittem véghez regényes tetteket, nem vagyok borongós hangulatú regényhős, nem játszom sem Manfrédot, sem Antonyt.^[16] De az életemet az önéhez kötöttem nagy szavak, fogadkozások és esküdözések nélkül. Ön most elszakad tőlem, és helyesen cselekszik, már mondtam, és most továbbra is mondom. De hát csak elszakad tőlem, és az én életem üres marad. Abban a pillanatban, amikor elhagy, Valentine, egyedül állok a világban. A nővérem boldogan él a férjével, aki csak sógorom, vagyis olyan valaki, akit csak a társadalmi szokások kötnek hozzám. Senkinek sincs tehát szüksége többé reám, fölösleges ember lett belőlem. Tervem tehát az, hogy várok az utolsó másodpercig, míg csak a házasságkötés meg nem történt, mert nem akarom elszalasztani azoknak a váratlan lehetőségeknek még csak az árnyékát sem, amelyeket olykor a véletlen tartogat nekünk. Mert elvégre Franz d'Épinay úr meg is halhat, a villám is lesújthat az oltárra, amikor éppen eléje lépnek. A halálraítélt az ilyeneket mind hihetőnek tartja, és mihelyt az élete üdvösségéről van szó, a csodákat is a valóság világába sorozza. Várok tehát, mondom, az utolsó pillanatig, és csak akkor, mikor boldogtalanságom már bizonyos lesz, nem lesz már reá sem orvosság, sem remény, bizalmas levelet írok a sógoromnak, egy másikat a rendőrfőnöknek, hogy tudtukra adjam szándékomat. Azután valami erdőszélen, egy árok mentén vagy folyóparton főbe lövöm magam. Ez olyan igaz, mint az, hogy a legbecsületesebb ember fia vagyok, aki csak valaha is élt Franciaországban.

Valentine testét görcsös remegés rázta meg. Elengedte a rácsot, amelyet eddig mindkét kezével fogott, karja lehanyatlott, és arcán két nagy könnycsepp pergett végig.

A fiatalember komor elszántsággal állt előtte.

- Könyörüljön rajtam! - kérte a lány. - Ugye élni fog?

- Nem tehetem, becsületemre mondom - válaszolta Maximilien. - De mit érdekli ez önt? Ön megteszi a kötelességét, és tiszta lesz a lelkiismerete.

Valentine térdre esett, szíve elszorult, majd megszakadt.

- Maximilien - mondta -, barátom, testvérem itt a földön, igazi hitvestársam az égben, könyörögve kérlek, tégy úgy, ahogy én teszek, élj akkor is, ha szenvedsz: hátha valamikor mégis egymáséi lehetünk.

- Isten vele, Valentine! - ismételte Morrel.

- Istenem! - mondta a fiatal lány, és szinte önkívületben tárta ég felé mindkét karját. - Te tanúm vagy rá, mindent elkövettem, hogy engedelmes gyerek maradhassak: kértem, könyörögtem, esdekeltem. Nem engedett sem kérésemnek, sem könyörgésemnek, sem könnyeimnek. Hát bizony - folytatta, letörülte könnyeit, és visszanyerte biztonságát -, én sem akarok belehalni lelkifurdalásaimba, már akkor inkább a szégyen öljön meg. Ön élni fog, Maximilien, mert csak az öné leszek, senki másé. Melyik órában? Melyik percben? Azonnal? Beszéljen, parancsoljon, készen állok.

Morrel, noha már ismét távozóban volt, most visszatért, és az örömtől sápadtan, de boldogan nyújtotta át mindkét kezét a rácson Valentine-nek.

- Valentine - mondta -, drága barátnőm, ne így beszéljen velem, hacsak nem akar a halálba kergetni. Ugyan miért csupán az erőszaknak enged, ha úgy szeret, ahogy én önt szeretem? Csak emberiességből akarja, hogy életben maradjak? Már akkor inkább a halált választom.

- Igaza van - mormogta Valentine -, ki szeret engem a legjobban a világon? Ő. Ki vigasztal meg, ha valami baj ért? Ő. Kiben van minden reménységem, kin pihent meg eltévedt pillantásom, ki gyógyítja meg vérző szívemet? Ő, ő, mindig csak ő! Nohát, igazad van, Maximilien, követlek, elhagyom az apai házat, mindent elhagyok. Ó, milyen hálátlan is vagyok! - kiáltott fel Valentine zokogva. - Mindent!... Még édes jó nagyapámról is megfeledkeztem!

- Nem, őt nem hagyod el - mondta Maximilien. - Azt mondtad, Noirtier úr vonzódik hozzám. Mielőtt tehát elszöknénk, elmondasz neki mindent. Az ő beleegyezését fogod védelmünkre felhozni Isten előtt. Azután pedig mihelyt összeházasodtunk, ő velünk jön, egy gyermeke helyett kettő lesz. Elmondtad már, hogyan beszélget veled, és te hogyan felelsz neki. Valentine, én nagyon gyorsan megtanulom ezt a megható jelbeszédet. Esküszöm neked, nem a kétségbeesés, hanem a boldogság vár reánk!

- Nézd, ó, nézd, milyen hatalmad van fölöttem, Maximilien, csaknem elhiszem mindazt, amit mondtál, pedig esztelen dolgokat mondtál, mert apám meg fog átkozni, ismerem hajthatatlan szívét, soha-soha meg nem bocsát. És hallgasson rám, Maximilien, ha nagy üggyel-bajjal, könyörgésre, valami baleset miatt, vagy mit tudom én, miért - ha bármilyen okból elhalaszthatom az esküvőt, vár reám, ugye?

- Várok, esküszöm, mint ahogy ön is esküszik nekem, hogy ez a gyűlöletes házasság nem jön létre soha, és hogy ha erőszakkal hurcolnák el a jegyzőhöz, a pap elé, ön nemet mond?

- Esküszöm, Maximilien, a legszentebbre, amim csak van, esküszöm édesanyám emlékére!

- Akkor hát várunk - mondta Morrel.

- Igen, várunk - folytatta Valentine, és e szóra fellélegzett. - Annyi minden megmentheti a magunkfajta boldogtalanokat.

- Bízom önben, Valentine - jelentette ki Morrel -, bízom abban, hogy minden jó lesz, amit ön tesz. Csak ha könyörgései ellenére, édesapja és Saint-Méranné követelik, hogy hívják el holnap d'Épinay urat, és írják alá a házassági szerződést...

- Szavamat adtam, Morrel.

- Ahelyett, hogy aláírná...

- Felkeresem önt, és megszökünk. De addig ne kísértsük az Istent, Morrel. Ne találkozzunk. Valóságos csoda, a Gondviselés keze, hogy még nem leptek meg bennünket. Ha rajtakapnának, ha megtudnák, hogy találkozunk, mindennek vége lenne.

- Igaza van, Valentine. De akkor honnan, tudjam...

- A közjegyzőtől, Deschamps úrtól.

- Ismerem.

- És tőlem magamtól. Írok majd önnek, higgyen nekem. Ó, istenem! Én éppen úgy gyűlölöm ezt a házasságot, akár ön, Maximilien!

- Jól van, köszönöm, imádott Valentine-em - válaszolta Morrel. - Így hát mindent megbeszéltünk. Amint megtudom az időpontot, rohanok ide, és ezen a falon keresztül egyenesen a karjaimba veszem. Könnyű dolga lesz önnek: a kert kapuja előtt kocsi fog várni, ön velem együtt beszáll, és elviszem a, nővéremhez. Ottlétét, ha akarja, titokban tartjuk, ha akarja, nyilvánosságra hozzuk, de meglesz bennünk erőnk és akaratunk öntudata, és nem hagyjuk magunkat vágóhidra hurcolni, mint a birkák, amelyek csak panaszos bégetéssel védekeznek.

- Rendben van - mondta Valentine. - Most én mondom önnek, Maximilien, amit ön tesz, az helyes.

- Ó!

- Nohát, meg van elégedve a feleségével? - kérdezte a fiatal lány szomorúan.

- Imádott Valentine-em, az "igen" ugyancsak kevéssé fejezi ki érzéseimet.

- Azért csak mondja mégis.

Valentine most közelebb jött, vagyis inkább ajkát nyomta olyan közel a rácshoz, hogy illatos leheletével szinte Morrel ajkához ért.

Morrel a túlsó oldalon szorította ajkát a hideg és kérlelhetetlen vasrácshoz.

- Viszontlátásra - mondta Valentine, kibontakozva boldog önfeledtségéből. - A viszontlátásra!

- Kapok levelet?

- Kap.

- Köszönöm, drága kis feleségem! A viszontlátásra!

Ártatlan kis csók csattant még el, és Valentine eltűnt a hársak között.

Morrel még hallotta, amint ruhája végigsuhog a gyertyánbokrok mellett, amint lábacskája alatt megcsikordul a homok, leírhatatlan mosollyal tekintett fel az égre, így mondott köszönetet, amiért ennyire szeretik. Azután ő is eltávozott.

A fiatalember hazament, de egész este és másnap egész nap hiába várakozott, nem kapott semmi hírt. Harmadnap, délelőtt tíz óra tájban, amikor éppen el akart indulni Deschamps úrhoz, a jegyzőhöz, a posta kicsiny levélkét hozott. Azonnal ráismert Valentine írására, noha még sohasem látta.

A levél ezt tartalmazta:

Nem használt sem könny, sem könyörgés, sem imádság. Két órát töltöttem tegnap a Saint-Philippe du Roule templomban, és két óra hosszat könyörögtem Istenhez a lelkem mélyéből. De Isten éppolyan érzéketlen, akár az emberek, és a házassági szerződés aláírását ma este kilenc órára tűzték ki.

Nekem csak egy adott szavam van, mint ahogy szívem is csak egy van, Morrel, és ezt a szavamat önnek kötöttem le, a szívem pedig az öné.

Tehát ma este háromnegyed kilenckor a rácsos kapunál.

Kis felesége
VALENTINE DE VILLEFORT

Ui. Szegény nagymama egyre rosszabbul van. Izgatottsága tegnap önkívületté vált, ez az önkívület ma szinte az őrületig fokozódott.

Ugye, Morrel, nagyon fog szeretni, hogy elfeledtesse velem, milyen állapotban hagyom őt itt?

Úgy hiszem, Noirtier nagyapa előtt titokban tartják, hogy a házassági szerződés aláírását ma estére tűzték ki.

Morrel nem érte be annyi tudósítással, amennyit Valentine-től kapott, elment a közjegyzőhöz, aki megerősítette a hírt, hogy a szerződést este kilenc órakor írják alá.

Azután elment Monte Cristóhoz, és még itt tudta meg a legtöbbet. Franz értesítette a grófot az ünnepélyes eseményről. Maga Villefort-né is írt a grófnak, és kérte, ne vegye rossz néven, hogy nem hívja meg, de Saint-Méran úr halála és özvegyének súlyos állapota olyan sötét fátyolt borít erre az esküvőre, hogy ezzel nem akarja megszomorítani a grófot, akinek egyébként minden jót kíván.

Franzot előtte való este bemutatták Saint-Mérannénak, aki erre az alkalomra felkelt az ágyból, de utána ismét visszafeküdt.

Érthető, hogy Morrel állandó izgalomban volt, és ez nem kerülte el az olyan átható tekintetet, mint a grófé. Monte Cristo most még gyöngédebben bánt vele, mint egyébkor, elannyira, hogy Morrel már két vagy három ízben is azon a ponton volt, hogy mindent elmond neki. De akkor eszébe ötlött Valentine-nek adott ígérete, és titka ott maradt a szíve mélyén.

A fiatalember napközben vagy hússzor is elolvasta Valentine sorait. Első ízben kapott tőle levelet, és milyen alkalomból! Ahányszor Maximilien a levelet elolvasta, mindannyiszor újra és újra megfogadta magában, hogy boldoggá teszi Valentine-t. És csakugyan mi mindent meg nem érdemel egy ilyen fiatal lány, aki ennyi bátorsággal szánta el magát a cselekvésre! Minden odaadást megérdemel attól a férfitól, akinek a kedvéért mindent feláldozott. Szívében kedvesének valóban a legelső és legméltóbb helyet kell elfoglalnia! Királynő és feleség lesz egy személyben, és egy lélek szinte kevés is lesz hozzá, hogy hálás legyen neki és szeresse.

Morrel kimondhatatlan izgalommal gondolt arra a pillanatra, amikor majd Valentine megérkezik, és azt mondja:

- Itt vagyok, Maximilien. Vigyen magával!

Megszervezte az egész szökést. A lucernáskertben két létrát rejtett el. A kocsi már várakozott, Maximilien maga fogja hajtani. Sehol semmi szolga, semmi világítás. Az első utcakanyarodónál meggyújtják majd a lámpát, nehogy a túlzott óvatosság még a rendőrség karjaiba vezesse őket.

Morrel időről időre egész testén végigremegett... Arra a pillanatra gondolt, amikor a falat átlépi, és Valentine-t támogathatja, azután azt érzi majd, amint a lány remeg, és ő a karjaiba zárhatja azt, akinek még csak a kezét szorította meg, és csupán ujja hegyét merte megcsókolni.

Mikor azonban eljött a délután, és Morrel tudta, hogy közeledik az óra, úgy érezte, hogy magányra van szüksége. Vére forrt, bármelyik barátjának egyszerű kérdése vagy puszta hangja is zavarta volna. Bezárkózott a szobájába, és megpróbált olvasni. De pillantása végigfutott a lapokon anélkül, hogy bármit is megértett volna, végül is odavágta a könyvet, hogy visszatérjen tervéhez, másodszor is végiggondolja a létrákat meg a kertet.

Az óra egyre közeledett.

Soha még szerelmes ember nem tudta elviselni az óramutató járásának lassúságát. Morrel a magáét annyira noszogatta, hogy végül is hat órakor már fél kilencet mutatott. Akkor azt mondta magában, ideje lesz már indulni, mert ha kilenc órára van is kitűzve a szerződés aláírása, Valentine bizonyára nem várja be ezt az ostobaságot.

Így tehát Morrel, mikor órája fél kilencet mutatott, nekiindult a rue Meslayról, és akkor lépett be a kertbe, amikor a Saint-Philippe du Roule tornyán az óra nyolcat ütött.

A kocsit és lovat egy romokban álló düledező ház takarta el. Itt szokott Morrel alkalomadtán elrejtőzni.

Lassanként besötétedett. A kert fáinak lombozata egyre sötétebb lett, és csak nagy, áthatolhatatlan fekete foltnak látszott.

Morrel kibújt rejtekéből, és dobogó szívvel nézett át a palánk hasadékain. Még sehol senki nem volt látható.

Fél kilencet ütött az óra.

Már félóra telt el várakozással. Morrel fel és alá járkált, majd egyre rövidebb időközökben kukucskált át a palánkon. A kert egyre sötétebbé vált, de a sötétben hiába kereste a fehér ruhát. A csendben hasztalanul fülelt léptek után.

A ház, ott a fákon túl, sötét maradt, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy olyan fontos esemény van ott készülőben, mint egy házassági szerződés aláírása.

Morrel az órájára nézett, amely háromnegyed tízet mutatott. De ugyanakkor a már kétszer-háromszor hallott toronyóra helyrehozta a tévedést, és fél tízet kongatott.

Már egy félórával több telt el, mint amennyit Valentine maga határozott meg. Ő kilenc órát mondott, de inkább kissé hamarább, mint utóbb.

A fiatalember borzasztó perceket élt át. Mintha minden másodpercben egy ólomkalapács ütött volna a szívére.

A lombozat legkisebb rezzenése, a legcsekélyebb szellősuhogás sem kerülte el a figyelmét, és a homlokát egyre jobban ellepte a verejték. Végre, egész testében reszketve, odatámasztotta a létrát a palánkhoz, és hogy időt ne veszítsen, már fel is lépett az első létrafokra.

Félelem és reménység közt hánykolódva, szíve hol összeszorult, hol meg felengedett. Közben a templom órája elütötte a tízet.

- Istenem! - mormogta Maximilien kétségbeesve. - Lehetetlen, hogy egy szerződés aláírása ennyi ideig tartson, hacsak valami közbe nem jött. Tekintetbe vettem minden eshetőséget, beleszámítottam a formaságok idejét is. Valaminek történnie kellett.

Hol izgatottan járkálta rács előtt, hol pedig a hideg vasra támasztotta égő homlokát. Talán Valentine elájult a szerződés aláírása után, vagy elfogták, mikor szökni akart? A fiatalember e két feltevés között ingadozott. Mind a kettő kétségbeejtő volt.

Hirtelen az az ötlete támadt, hátha futás közben hagyta el az ereje Valentine-t, és most talán ott fekszik ájultan valamelyik fasorban.

- Ha így volna - kiáltott fel, miközben felmászott a létra legfelső fokára -, akkor elveszítem őt, mégpedig a saját hibámból!

Az az ördög, amely ezt az ötletet sugalmazta neki, nem hagyta többé nyugton, és olyan kitartóan zümmögött a fülébe, hogy első feltevése csakhamar meggyőződéssé vált. Mindenáron keresztül akart látni az egyre növekvő homályon, és úgy rémlett neki, mintha a sötét fasorban valami fekvő alakot látna. Morrel még azt is megkockáztatta, hogy hangosan szólongassa, és úgy tetszett neki, hogy a szél valami panaszos hangot hozott el hozzá.

Végre az óra felet ütött. Tovább nem lehetett várni, minden bizonytalan lett. Maximilien halántéka vadul lüktetett, szeme előtt mintha felhő suhant volna el. Átlépett a falon, és a másik oldalon leugrott.

Villefort-ék kertjében volt, a kerítésen mászott be oda. Tudta, hogy tettének következményei lehetnek, de nem azért jött, hogy meghátráljon.

Egy pillanat alatt a bozót túlsó oldalára került. Arról a helyről, ahol most állt, jól ki lehetett venni a házat.

Morrel ekkor megbizonyosodott valamiről, amit már akkor is gyanított, mikor a fák lombjain át akart odalátni: hogy a kivilágított ablaksor helyett, ami ilyen ünnepélyes alkalmakkor nem maradhat el, csak a nagy, szürke kőtömeg látszott. Ezt még nagyobb homályba burkolta az az árny-függöny, amelyet egy óriási felhő vetett rá, amint a holdat eltakarta.

Időről időre a három első emeleti ablak mögött megvillant valami fény. Ez a három ablak Saint-Méranné szobájából nyílt.

Egy másik világosság mozdulatlanul derengett piros függönyök mögött. Ezek Villefort-né hálószobájának függönyei voltak.

Morrel mindezt kitalálta, Hogy gondolatban követni tudja Valentine-t a nap minden órájában, már eddig is sokszor mondatta el magának a ház beosztását, és így egészén jól tudott tájékozódni benne anélkül, hogy valaha is látta volna belülről.

A fiatalembert ez a sötétség és a csend még sokkal jobban megrémítette, mint Valentine elmaradása.

Kétségbeesve, a fájdalomtól félig megzavarodva határozta el, hogy mindennel dacol, csak hogy viszontláthassa Valentine-t, és megtudja, miféle szerencsétlenség történt, akármi volt is. Előre megsejtette a bajt.

Végigment a bokrok mentén, és már készen volt rá, hogy a lehető legrövidebb úton átvágjon a pázsiton, amely teljesen szabadon állt, mikor elég távolról valami hangot hozott el hozzá a szél.

E neszt hallva, hátrált egy lépést. Már-már félig kilépett a lombok alól, de megint visszabújt. Nem moccant, és némán állt a sötétben. Szándéka határozott volt: ha Valentine egymaga van ott, arra haladtában egy szóval jelezni fogja ottlétét. Ha azonban kíséri valaki, akkor legalább meglátja Valentine-t, és tudni fogja, hogy nem érte semmi baj. Ha pedig idegenek volnának, elkap néhány szót a beszédjükből, és megtud valamit ebből az érthetetlen titokból.

A hold ekkor előbukkant a felhőtakarók mögül, és Morrel a lépcsőház ajtajánál megpillantotta Villefort-t, egy fekete ruhás férfi társaságában. Lementek a lépcsőn, és a bozót felé tartottak. Alig tettek néhány lépést, Morrel a fekete ruhás férfiban felismerte d'Avrigny doktort.

Mikor a fiatalember látta, hogy felé tartanak, gépiesen hátrálni kezdett, míg csak bele nem ütközött egy szikomorfa törzsébe, amely a bozót közepén magasodott. Ott meg kellett állnia.

A két sétáló léptei alatt a homok most közvetlen közelben csikordult meg.

- Kedves doktor! - kezdte a királyi ügyész. - Látja, még az ég is ellenünk esküdött. Micsoda szörnyű haláleset! Mint a villámcsapás! Meg se kísérelje, hogy vigasztaljon. Sajnos a seb nagyon is eleven és nagyon is mély! Meghalt! Meghalt!

Morrel homlokát kiverte a jeges verejték, és a foga vacogni kezdett. Ugyan ki halt meg hát ebben a házban, amelyet maga Villefort is átkozottnak nevezett?

- Kedves Villefort úr - válaszolta az orvos olyan hangsúllyal, amely csak fokozta a fiatalember rémületét -, korántsem azért hívtam ide, hogy vigasztaljam, sőt ellenkezőleg.

- Hogy érti ezt? - kérdezte ijedten a királyi ügyész.

- Úgy értem, hogy a bennünket ért szerencsétlenség mögött talán még nagyobb baj rejlik.

- Istenem! - mormogta Villefort, és két kezét összekulcsolta. - Mit kell még hallanom?

- Bizonyos, hogy egyedül vagyunk, barátom?

- Hogyne, hogyne, egészen egyedül. De mit jelent ez az óvatosság?

- Azt jelenti, hogy kétségbeejtő dolgokat kell közölnöm önnel - válaszolta a doktor. - Üljünk le.

Villefort inkább lerogyott, semmint leült egy padra. A doktor állva maradt előtte, és kezét az ügyész vállára tette. Morrel szinte megdermedt a rémülettől, egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szívére szorította, mert attól félt, hogy meghallják erős dobogását.

- Meghalt! Meghalt! - szólalt meg valami Morrel szíve mélyén.

Úgy érezte, hogy ő maga is halálra vált.

- Beszéljen, doktor, hallgatom - mondta Villefort. - Ne kíméljen, mindenre elkészültem.

- Saint-Méranné kétségtelenül igen idős volt már, de kitűnő egészségnek örvendett.

Morrel tíz perc óta most lélegzett fel először.

- A bánat ölte meg - jelentette ki Villefort. - Bizony, a bánat, doktor! Hiszen negyven évig élt együtt a marquis-val!...

- Nem a bánat ölte meg, kedves Villefort úr - mondta a doktor. - A bánat is megölhet valakit, noha ez nagyon ritkán fordul elő, de nem öl meg egy nap alatt, nem öl meg egy óra alatt, nem öl meg tíz perc alatt.

Villefort nem válaszolt, csak mostanáig lehorgasztott fejét emelte fel, és elrémülve meredt az orvosra.

- Ön jelen volt a haldoklás ideje alatt? - kérdezte d'Avrigny úr.

- Természetesen - válaszolta a királyi ügyész -, hiszen ön súgva a lelkemre kötötte, hogy maradjak ott.

- Nem tűntek fel önnek Saint-Méranné betegségének különös szimptómái?

- Dehogynem. Saint-Mérannénak egymás után, néhány percnyi időközökben, három rohama volt. A rohamok egyre súlyosabbak és gyorsabbak lettek. Mikor ön megérkezett, Saint-Méranné már néhány perc óta levegő után kapkodott. Olyan roham fogta el, amelyet egyszerű idegrohamnak véltem. De valójában csak akkor ijedtem meg, mikor a görcs következtében a nyaka és minden tagja megmerevedett. Ekkor az ön arcáról leolvastam, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint ahogy hittem. A válság elmúltával kerestem az ön tekintetét, de nem nézett felém, mert a beteg érverését számolta. Elkövetkezett a második roham is, de ön még mindig nem fordult felém. Ez a második roham az elsőnél is szörnyűbb volt. Megismétlődtek az ideges jelenségek, a szája görcsbe rándult és szederjes lett. A harmadik rohamnál kiszenvedett. Már az első roham végénél felismertem a merevgörcsöt. Ön megerősítette ezt a feltevésemet.

- Igen, a többiek előtt - felelte az orvos. - De most magunk vagyunk.

- Jóságos Isten! Hát mit akar mondani?

- Hogy a merevgörcs és a növényi mérgezés szimptómái teljesen azonosak.

Villefort úr felugrott, azután szótlanul visszazuhant a padra.

- Istenem, doktor! Meggondolta jól, hogy mit mondott? - kérdezte.

Morrel nem tudta, alszik-e vagy ébren van.

- Nézze - felelte a doktor -, tudatában vagyok kijelentésem fontosságának, és azt is tudom, ki az az ember, aki előtt megtettem.

- Az ügyészhez vagy a jó baráthoz beszélt? - kérdezte Villefort.

- Ebben a pillanatban csakis a jó baráthoz. A merevgörcs és a növényi mérgezés tünetei annyira egyeznek, hogy ha bizonyítanom kellene iménti állításomat, bevallom, magam is haboznék. Ismétlem, nem az ügyészhez intézem szavamat, hanem a jó baráthoz. No, tehát a jó barátnak azt mondom: háromnegyed óra hosszat, míg csak tartott, folyton tanulmányoztam Saint-Méranné haláltusáját, görcseit, halálát. Szent meggyőződésem, hogy Saint-Mérannét megmérgezték, de még azt is megmondom, milyen méreg okozta a halálát.

- Uram! Uram!

- Minden erre vall. Ideges roham riasztja fel álmából a beteget, az agy túlfeszül, és a központi idegrendszer megbénul. Saint-Mérannét nagy adag brucin vagy sztrichnin ölte meg, amelyet minden valószínűség szerint véletlenül, tévedésből adtak be neki.

Villefort megragadta az orvos kezét.

- Lehetetlen! - mondta. - Istenem, talán csak álmodom! Irtózatos dolog ilyesmit hallani az ön szájából! Az isten szerelmére, könyörgök, kedves doktor, vallja be, hogy tévedhetett!

- Az természetes, de...

- De?

- De nem hiszem.

- Doktor, könyörüljön meg rajtam. Néhány nap óta olyan borzalmas események történnek velem, hogy attól félek, megőrülök.

- Rajtam kívül látta még valaki Saint-Mérannét?

- Senki.

- Nem hozattak a patikából valami olyan orvosságot, amelyet nem én rendeltem?

- Nem.

- Voltak Saint-Mérannénak ellenségei?

- Nem tudok róla.

- Érdeke volt valakinek, hogy a marquise meghaljon?

- Ugyan dehogy! Istenem, dehogy! A lányom az egyetlen örököse, Valentine az egyetlen... Ó, ha ilyesmi jutna az eszembe, magam döfnék kést a szívembe, hogy megbüntessem magamat, amiért ez a gondolat felmerülhetett az agyamban.

- Ó! - kiáltott most fel d'Avrigny. - Kedves barátom, isten mentsen, hogy bárkit is váddal illessek, hiszen csak balesetről beszélek, értse meg, csak tévedésről. De akár baleset, akár tévedés, a valóság a lelkiismeretemig hatol, és azt követeli, hogy a helyzetet feltárjam. Tessék tudakozódni.

- Kitől? Hogyan? Miről?

- Hát kérem, Barrois, az öreg szolga nem tévedhetett-e, és nem adott-e át Saint-Mérannénak valami olyan orvosságot, amely a saját gazdája számára készült?

- Az apám számára?

- Igen.

- De ugyan hogy mérgezhette volna meg Saint-Mérannét az apámnak készült orvosság?

- Ennél semmi sem egyszerűbb. Tetszik tudni, hogy némely betegség számára a méreg orvossággá lesz. Ezek közé tartozik a bénaság is. Mintegy három hónap óta, miután mindent megpróbáltam, hogy visszaszerezzem Noirtier úr béna tagjaiba az életet, és visszaadjam neki beszélőképességét, elhatároztam, hogy még egy utolsó módszerhez folyamodom. Három hónapja, mondom, brucinnal kezelem. Így tehát abba az orvosságba, amelyet legutóbb rendeltem neki, már hat centigramm brucin került bele. De mindez nem volt hatással Noirtier úr béna szerveire, mert szervezete a fokozatos adagolással már megszokta a brucint. Hat centigramm mindenki mást megölt volna.

- Kedves doktor, Noirtier úr és Saint-Méranné lakosztályai közt nincs semmi összeköttetés, és Barrois különben sem szokott bemenni az anyósomhoz. Végül pedig még annyit mondok, doktor, noha önt a világ legügyesebb és leglelkiismeretesebb emberének tartom, és noha az ön szava olyan fáklyafény előttem, amely mint a napsugár világít nekem, hát, doktor, e meggyőződésem ellenére arra a közmondásra támaszkodom: errare humanum est.^[17]

- Nézze, Villefort - mondta a doktor -, van a kollégáim között másvalaki, akiben úgy megbízik, mint bennem?

- Miért kérdezi ezt? Hová akar kilyukadni?

- Hívassa el azt, elmondom neki, amit tapasztaltam, amit végignéztem, és a holttestet felboncoljuk.

- És akkor megtalálják a méreg nyomát?

- A méreg nyomát nem, ezt nem mondtam, de megállapítjuk az idegrendszer elváltozását, felismerjük a kétséget kizáró fulladást, és azt mondjuk önnek: kedves Villefort, ha ez a dolog hanyagság következménye, ügyeljen a cselédeire, ha azonban gyűlöletből eredt, legyen résen az ellenségeivel szemben.

- Ó, istenem! Micsoda ajánlat ez d'Avrigny? - válaszolta Villefort lesújtva. - Mihelyt egy harmadik is tudomást szerez a titokról, szükségessé válik a vizsgálat, márpedig vizsgálat az én házamban, az lehetetlen! És mégis - folytatta a királyi ügyész, összeszedve magát, és nyugtalanul nézett az orvosra -, mégis, ha akarja, ha feltétlenül követeli, akkor megcsinálom. Valóban, talán folytatnom is kell ezt az ügyet, megkívánja a jellemem is. De rettenetes még csak rágondolni is, doktor, hogy oly sok fájdalom után még ennyi botrány is érje a házamat! Belehal a feleségem és a lányom. Én pedig, doktor, én, hiszen tudja, senki sem juthat el odáig, ameddig én, és nem lehet valaki huszonöt esztendeig királyi ügyész anélkül, hogy jó csomó ellenséget fel ne szedett volna. Nekem bizony éppen elég van belőle. Ha ez az ügy kipattan, diadalmámorban fognak úszni, engem pedig megöl a szégyen. Doktor, bocsásson meg ezekért a hívságos gondolatokért. Ha ön pap volna, nem mertem volna mindezt elmondani. De ön ember, és ismeri a többi embert. Doktor, doktor, ugye nem mondott nekem semmit?

- Kedves Villefort úr - válaszolta az orvos kissé zavartan -, első kötelességem az emberiesség. Megmentettem volna Saint-Méranné életét, ha a tudomány ezt lehetővé tette volna. Ő azonban meghalt, s most az élők iránt vannak kötelességeim. Ezt a szörnyű titkot temessük el szívünk legmélyére. Ha valakinek a szeme mégis rányílik a dologra, még abba is beletörődöm, hogy hallgatásomat tudatlanságomnak róják fel. Hanem azért kutasson, uram, kutasson ám annak rendje és módja szerint, mert meglehet, hogy itt még nem is áll meg a dolog... És ha rátalál a bűnösre, ha kezében lesz, én magam fogom azt mondani önnek, ön a törvény embere, tegye, amit jónak lát!

- Köszönöm, doktor, köszönöm! - mondta Villefort kimondhatatlan örömmel. - Sohasem volt jobb barátom, mint ön.

És mintha attól tartott volna, hogy d'Avrigny doktor vissza találja vonni engedékeny kijelentését, felállt és a doktort a ház felé vonta.

Eltávoztak.

Morrel, mintha levegőre lett volna szüksége, kidugta fejét a bozótból. A hold megvilágította az arcát, amely olyan sápadt volt, mint valami kísérteté.

- Isten nyilvánvalóan oltalmába fogadott, de rettenetes áron - töprengett. - De Valentine! Valentine! Szegény kis barátnőm! Hogy bír ki ennyi fájdalmat?

E szavak közben hol a piros függönyös ablakra, hol pedig a három fehér függönyösre nézett.

A piros függönyös ablakból csaknem egészen eltűnt a világosság. Kétségtelen, hogy Villefort-né eloltotta lámpáját, és csak az éjjeli mécses pislákoló fénye szűrődött át az ablakán.

Az épület túlsó szárnyán ellenben látta, amint a három fehér függönyös ablak egyike kinyílt. A kandalló szélén álló gyertya sápadt világot vetett maga körül, és egy árnyalak egy percre kikönyökölt az erkélyre.

Morrel megborzongott. Úgy rémlett neki, mintha zokogást hallana.

Nem is lehet csodálni, hogy ez a máskor erős és bátor lélek, amelyet a két leghatalmasabb emberi érzés, a szerelem meg a félelem zavart meg és hozott ki a sodrából, most annyira elgyengült, hogy szinte babonás hallucináció kerítette hatalmába.

Noha teljesen rejtve volt, és így egészen lehetetlennek tűnt fel, hogy Valentine meglássa, mégis úgy rémlett neki, mintha az ablakban látott árnyék hívta volna. Ezt mondta neki megzavart lelke, ezt ismételgette forrón dobogó szíve. Ez a kettős csalódás ellenállhatatlan valósággá lett, a fiatalság érthetetlen hevességével kiugrott rejtekéből, kettőt szökött, kockáztatva, hogy meglátják, és hogy halálra rémíti Valentine-t, sőt azt, hogy a fiatal lány önkéntelenül is felsikolt, és ezzel magukra vonja a figyelmet. Átugrott a pázsiton, amely a holdfényben úgy terült el szélesen és fehéren, mint valami tó vize, és elért a narancsfákhoz, amelyek ott álltak sorjában a ház előtt, eljutott a lépcsőfeljáratig, gyorsan felszaladt, és belökte a kaput, amely könnyedén kinyílt előtte.

Valentine nem látta meg. Szemét égnek emelte, és tekintetével egy égen úszó ezüstszínű felhőcskét követett. A felhő olyan alakot öltött, mint valami mennybe szálló árnyalak. Költői és képzelődésre hajlamos szelleme azt súgta neki, hogy ez nagyanyja lelke.

Morrel ezalatt áthaladt az előszobán, és megtalálta a lépcső karfáját. A lépcsőt borító szőnyeg elfojtotta léptei neszét. Morrel egyébként már annyira magánkívül volt, hogy magától Villefort úrtól sem ijedt volna meg. Eltökélte, ha Villefort úr felbukkan előtte, odalép hozzá, mindent megvall neki, és megkéri, bocsássa meg e szerelmet, és adja hozzá beleegyezését, hiszen ez egyesíti őt Valentine-nel. Morrel már egészen zavarodott volt.

Szerencsére nem találkozott senkivel.

Most vette igazán hasznát annak, hogy Valentine révén olyan alaposan ismerte a ház belsejét. Minden baj nélkül felért a lépcsőn, és éppen tájékozódni akart, amikor zokogás hangja ütötte meg a fülét és egyúttal irányt is mutatott neki, merre menjen. Megfordult. Egy félig nyitott ajtón át fény szűrődött ki, és panaszos hang hallatszott. Benyitott és belépett a szobába.

A hálófülke mélyén, fehér lepedő alatt, feküdt a holttest. Alakja és feje kirajzolódott a lepel alatt. Morrel így még szörnyűbbnek találta, mióta a véletlen felfedte előtte a titkot.

Az ágy mellett, arcát egy öblös karosszék párnáiba fúrva, zokogástól remegve és meg-megrázkódva, égre tárt, megfeszített karral térdelt Valentine.

Otthagyta a nyitott ablakot, és fennszóval imádkozott olyan hangon, hogy a legérzéketlenebb szívet is megindította volna. A szavak gyorsan, összefüggéstelenül, érthetetlenül törtek ki ajkán, annyira fojtogatta torkát a fájdalom.

A hold átsütött az ablakredőkön, elhomályosította a gyertya fényét, és ezt a vigasztalan képet halványkékkel vonta be.

Morrel nem tudott ellenállni ennek a látványnak. Nem volt valami lágyszívű, könnyen meghatódó ember, de az, hogy Valentine-t kétségbeesetten zokogni és kezét tördelni látta, több volt, mint amit szó nélkül el tudott viselni. Nagyot sóhajtott, egy nevet mormolt, mire a könnyáztatta, márványszerű arc felemelkedett a karosszék bársonyáról, s ez a Correggióra valló Magdolna-fej Morrel felé fordult.

Valentine megpillantotta a fiatalembert, és el sem csodálkozott a jelenlétén. Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.

Morrel a lány felé nyújtotta kezét. Valentine csak azzal mentegette magát, amiért elmaradt a találkozóról, hogy rámutatott a lepel alatt fekvő halottra, és újra zokogásba tört ki.

Egyikük sem mert beszélni ebben a szobában. Mindegyik félt megtörni ezt a csendet, hiszen valamelyik sarokban a Halál parancsolt, és ujját az ajkára tette.

Végül mégis Valentine mert elsőnek megszólalni.

- Barátom - mondta -, hogy került ide? Azt mondanám most: isten hozta, de fájdalom, ennek a háznak a kapuját ön előtt a Halál nyitotta meg.

- Valentine - felelte Morrel remegő hangon, és kezét összekulcsolta -, már fél kilenc óta itt voltam, s mivel nem láttam önt közeledni, nyugtalanság fogott el, átugrottam a falon, behatoltam a kertbe, és a közelemben hangokat hallottam, amelyek felfedték előttem a végzetes szerencsétlenséget...

- Miféle hangokat? - kérdezte Valentine.

Morrelen borzongás futott keresztül, mert eszébe jutott a doktor és Villefort között lefolyt egész beszélgetés, és a lepedőn át is látni vélte a két megmerevült kart, a dermedt nyakat és a szederjes ajkat.

- A cselédek beszélgetése mindent értésemre adott - felelte.

- De az, hogy idejött, még vesztünket okozhatja, barátom - jegyezte meg Valentine félelem és harag nélkül.

- Bocsásson meg - válaszolta Morrel ugyanazon a hangon -, mindjárt távozom.

- Az nem lesz jó - mondta Valentine -, még találkozhatna valakivel, inkább csak maradjon itt.

- Hátha idejön valaki?

A fiatal lány a fejét rázta.

- Nem jön ide senki - mondta -, legyen nyugodt, itt a mi őrzőangyalunk.

Ezzel a lepel alatt kiformálódott holttestre mutatott.

- De mi van d'Épinay úrral? Könyörgök, mondja meg - kezdte ismét Morrel.

- Franz úr abban a pillanatban érkezett ide a szerződés aláírására, mikor szegény nagyanyám utolsót sóhajtott.

- Ó! - mondta Morrel önző örömmel, mert magában arra gondolt, hogy ez a haláleset bizonytalan időre elhalasztja Valentine esküvőjét.

- Fájdalmamat erősen növeli - folytatta a lány, mintha Morrel önzését azonnal elérte volna a büntetés - szegény drága nagyanyámnak a halálos ágyán kinyilatkoztatott parancsa, hogy az esküvőt minél hamarább tartsuk meg. Ő is, istenem, ő is ellenem fordult, pedig azt hittem, segítségemre lesz.

- Csend! - mondta hirtelen Morrel.

A két fiatal elhallgatott.

Hallották, hogy nyílik odalent a kapu, azután a folyosóról, majd a lépcsőről lépések zaja hangzott fel.

- Apám távozott a dolgozószobájából - jegyezte meg Valentine.

- És lekíséri ismét a doktort - tette hozzá Morrel.

- Honnan tudja, hogy a doktor? - csodálkozott Valentine.

- Csak felteszem - felelte a fiatalember.

Valentine ránézett.

Eközben hallották, amint az utcára nyíló kapu becsukódik. Villefort úr még a kertre nyíló ajtóra is ráfordította a kulcsot, majd ismét felment a lépcsőn.

Amint az előszobába ért, egy pillanatra megállt, mintha tétovázna, hogy saját szobájába menjen-e, vagy előbb nézzen-e be Saint-Mérannéhoz.

Morrel az egyik függöny mögé lépett. Valentine meg sem moccant, mintha nagy fájdalma érzéketlenné tette volna a köznapi veszedelmekkel szemben.

Villefort visszatért a szobájába.

- Most pedig - mondta Valentine -, már nem távozhat el sem a kert felé, sem az utca felé eső ajtón át.

Morrel meghökkenve bámult a lányra.

- Most már - folytatta Valentine -, csak egyetlen kivezető útja van, s a legbiztosabb is: nagyapám lakosztályán keresztül.

Valentine felállt.

- Jöjjön - mondta.

- Hová? - kérdezte Maximilien.

- Nagyapámhoz.

- Én, Noirtier úrhoz?

- Igen.

- Hová gondol, Valentine?

- Már többször és régóta gondoltam erre. Az egész világon már csak ő az egyetlen barátom, és mindkettőnknek szükségünk van reá... Jöjjön csak.

- Vigyázzon, Valentine - mondta Morrel, és habozott, szót fogadjon-e a fiatal lánynak. - Vigyázzon, a hályog lehullt a szememről: azzal, hogy idejöttem, szörnyű esztelenséget követtem el. Vajon ön jól meggondolta, kedves barátnőm, mit akar tenni?

- Egészen jól - felelte Valentine -, és csupán egyetlen gondolat bánt, hogy magára hagyom szegény nagyanyám holttestét, holott magamra vállaltam, hogy virrasztok fölötte.

- Valentine - mondta Morrel -, a halál már önmagában is megszentelő.

- Igaza van - felelte a lány. - Egyébként sem tart soká az egész. Jöjjön.

Valentine áthaladt a folyosón, és lement egy kis lépcsőn, amely Noirtier úr lakosztálya felé vezetett. Morrel lábujjhegyen követte. A lakosztály folyosójára érve, ott találták az öreg komornyikot.

- Barrois - mondta Valentine -, zárja be az ajtót, és ne engedjen be senkit.

Ő lépett be elsőnek.

Noirtier még karosszékében ült, felfigyelt a legkisebb neszre is.

Öreg szolgája elmondott neki mindent, ami történt. Mohó pillantást vetett a megnyíló ajtóra, meglátta Valentine-t, és szeme felcsillant.

A fiatal lány magatartásában és viselkedésében volt valami komolyság és ünnepiesség, ami megragadta az öregembert. Csillogó szemét kérdően függesztette unokájára.

- Drága nagyapa - kezdte Valentine -, figyelj jól ide: tudod, hogy szegény Saint-Méran nagymama egy órával ezelőtt meghalt, és hogy most rajtad kívül, engem a világon senki sem szeret.

Az aggastyán szemében kimondhatatlan gyöngédség fénye villant meg.

- Így hát csakis neked vallhatom meg gondjaimat és reményeimet.

A béna ember igent intett.

Valentine kézen fogta Maximilient.

- Akkor hát nézd meg jól ezt az urat - mondta.

Az aggastyán kutató és kissé csodálkozó pillantást vetett Morrelre.

- Ez Maximilien Morrel úr - mondta Valentine -, annak a derék marseille-i hajótulajdonosnak a fia, akiről már bizonyára hallottál.

- Hallottam - intett feleletül az öreg a szemével.

- Feddhetetlen név, és Maximilien csak dicsőséget fog rá hozni, mert ő harmincéves korában már kapitány a szpáhiknál és a Becsületrend tisztje.

Az öregember a szemével intett, hogy emlékszik rá.

- Hát nézd, drága jó nagyapám - mondta Valentine, és térdre esett az aggastyán előtt, mialatt egyik kezével Maximilienre mutatott -, őt szeretem, és senki másnak nem leszek a felesége! Ha arra kényszerítenek, hogy máshoz menjek nőül, megölöm magam.

A béna öregember szemében tengernyi háborgó gondolat fénye lobbant fel.

- Te is szereted Maximilien Morrel urat, ugye, édes nagyapa? - kérdezte a fiatal lány.

- Igen - intett a mozdulatlan öreg.

- És te segíthetsz bennünket apám akarata ellen, hiszen a te gyermekeid is vagyunk?

Noirtier Morrelre szegezte értelmes tekintetét, mintha azt mondaná:

- Az attól függ.

Maximilien megértette.

- Kisasszony - mondta -, önre szent kötelesség vár nagyanyja szobájában. Megengedi, hogy kis ideig négyszemközt beszélgessek Noirtier úrral?

- Igen, igen, ezt akarom - mondta az aggastyán tekintete. Azután nyugtalanul pillantott Valentine-re.

- Azt akarod kérdezni, hogy miképpen fog megérteni téged, drága nagyapa?

- Igen.

- Ó, légy csak nyugodt. Olyan gyakran beszélgetünk rólad, jól tudja ő, hogyan szoktam veled beszélgetni.

Majd imádni való mosollyal fordult Maximilienhez, noha ezt a mosolyt mélységes szomorúság tette fátyolossá.

- Ő mindent tud, amit én tudok - mondta.

Valentine felállt, székkel kínálta meg Morrelt, újra lelkére kötötte Barrois-nak, hogy senkit be ne engedjen, nagyapját gyöngéden megcsókolta, Morrelnek szomorúan istenhozzádot intett és távozott.

Ekkor Morrel, hogy Noirtier-nak bebizonyítsa, mennyire beavatta Valentine már mindenbe, és ő tudja titkukat is, fogta a szótárt, tollat és papírt vett elő, és mindezt arra az asztalra tette, amelyen lámpa állott.

- De előbb - mondta Morrel - engedje meg, uram, hogy elmondjam, ki vagyok, mennyire szeretem Valentine kisasszonyt, és reá nézve miféle terveim vannak.

- Hallgatom - intette Noirtier.

Nagyszerű látvány volt, hogy az aggastyán, aki látszólag hasznavehetetlen teher volt csupán, az életbe induló két fiatal, szép, erős szerelmesnek egyetlen támasza, egyetlen pártfogója és egyetlen bírája lett.

Nemes és szigorú arcvonásai tiszteletet ébresztettek Morrelben.

Remegve kezdett beszélni.

Elmondotta, miként ismerte meg és hogyan szerette meg Valentine-t, és hogyan fogadta Valentine az ő odaadását a maga magányában és szerencsétlen helyzetében. Előadta, hogy milyen származású, milyen állást tölt be, milyen vagyonnal rendelkezik. És valahányszor kérdően nézett a béna emberre, annak a tekintete mindig ezt felelte:

- Jól van, folytassa csak.

- Most pedig - mondta Morrel, mikor befejezte elbeszélése első részét -, most, hogy elmondtam szerelmemet és reményeimet, uram, elmondhatom még terveinket is?

- Igen - intett az aggastyán.

- Jól van. Hát a következőket határoztuk...

És mindent elmondott Noirtier úrnak: hogyan vár a kocsi a kertajtó előtt, hogyan akarta elszöktetni Valentine-t, hogy akarta elvinni nővéréhez, miképpen akarta feleségül venni és tisztelettel kivárni Villefort úr bocsánatát.

- Nem - jelezte Noirtier.

- Nem? - kérdezte Morrel. - Ne így tegyünk?

- Nem.

- Ezt a tervet tehát nem tartja helyesnek?

- Nem.

- Jól van! Van egy másik mód is - mondta Morrel.

Az aggastyán kérdő tekintete azt fejezi ki:

- Melyik az?

- Felkeresem Franz d'Épinay urat - folytatta Maximilien. - Nagyon örülök, hogy Villefort kisasszony távollétében mondhatom ezt meg önnek. Arra kényszerítem majd Franz urat, hogy úriember módjára viselkedjék.

Noirtier tekintete tovább kérdezett.

- Hogy mit akarok tenni?

- Igen.

- Tessék. Egyszerűen elmegyek hozzá, mint már mondtam, előadom neki, milyen kötelék fűz Valentine kisasszonyhoz. Ha jóravaló, rendes ember, önként lemond jegyese kezéről, s akkor életem végéig odaadó jó barátja leszek. Ha elutasít, ha akár az érdek, akár nevetséges gőg készteti ellenállásra, bebizonyítom neki, hogy feleségemet csak kényszeríthetné, de Valentine engem szeret, nem is szerethet rajtam kívül senkit, megverekszem vele, megadok neki minden előnyt, és vagy én ölöm meg őt, vagy ő öl meg engem. Ha én ölöm meg, nem veheti nőül Valentine-t. Ha ő ölne meg engem, bizonyos vagyok benne, hogy Valentine nem lesz a felesége.

Noirtier kimondhatatlan gyönyörűséggel nézte ezt a nemes és őszinte arcot, ezen visszatükröződött mindaz az érzés, amelyet élőszóval elmondott. Az arc szépségét az eleven kifejezés is fokozta, mint ahogy a színek szebbé varázsolják az egyszerű szürke rajzot.

Hanem azért, amint Morrel elhallgatott, Noirtier egymás után többször pislogott, s ez, mint tudjuk, "nem"-et jelentett.

- Nem? - kérdezte Morrel. - Ezt a második tervet éppúgy nem helyesli, akárcsak az elsőt?

- Úgy van, nem helyeslem - jelezte az öreg.

- De hát akkor mit tegyünk, uram? - kérdezte Morrel. Saint-Méranné utolsó kívánsága az volt, hogy ne halogassák unokája esküvőjét. Hagyjam hát, hogy minden menjen tovább?

Noirtier szeme nem mozdult.

- Értem - mondta Morrel -, várnom kell.

- Igen.

- De minden haladék vesztünket okozhatja, uram - folytatta a fiatalember. - Valentine egymagában gyenge, és úgy fogják kényszeríteni, mint egy gyermeket. Csodálatos módon kerültem ide be, hogy megtudjam, mi is történt, csodálatos módon kerültem ön elé, nem remélhetem, hogy ez a szerencse tovább kísér. Higgyen nekem, csak az a két eset lehetséges, amelyet ön elé tárok. Bocsássa meg ezt a hiúságot a fiatalságomnak. Mondja meg, melyiket választja a kettő közül: felhatalmazza Valentine kisasszonyt, hogy bízza magát a becsületemre?

- Nem.

- Beszéljek inkább d'Épinay-vel?

- Nem.

- De hát, istenem, ki segít minket? Talán az égből várjuk a sült galambot?

Az aggastyán a szemével mosolygott, mint ahogy mosolyogni szokott, valahányszor az égről beszéltek. Az öreg jakobinus a lelkében kissé mindig istentagadó maradt.

- A véletlen? - kérdezte Morrel.

- Nem.

- Ön?

- Igen.

- Ön?

- Igen - ismételte az öregember tekintete.

- Jól értette, mit kérdeztem, uram? Ne vegye rossz néven állhatatosságomat, mert életem függ az ön válaszától: öntől várhatjuk a boldogságunkat?

- Igen.

- Bizonyos benne?

- Igen.

- Felel érte?

- Igen.

Igenlő tekintetében annyi szilárdság volt, hogy jó szándékában nem lehetett kételkedni, legfeljebb képességében.

- Köszönöm, uram, hálásan köszönöm! De ha csak az Úr csodát nem tesz, és vissza nem adja önnek a beszéd, a kifejezés és a mozgás lehetőségét, akkor ön, e székhez láncolva, némán és megbénultan, hogyan tudná megakadályozni ezt a házasságot?

Az aggastyán arcán mosoly futott végig, a szem különös mosolya egy mozdulatlan arcon.

- Így hát várnom kell? - kérdezte a fiatalember.

- Igen.

- Hát a szerződés?

Az öreg arcán az előbbi mosoly jelent meg.

- Azt akarja mondani, hogy nem fogják aláírni?

- Igen - jelezte Noirtier.

- Így hát alá sem írják a szerződést! - kiáltott fel Morrel. - Ó, bocsásson meg, uram, de a nagy boldogság kissé kételkedővé teszi az embert. A szerződést tehát nem fogják aláírni?

- Nem - intette a béna ember.

Morrel még így is kételkedett. A tehetetlen öregembernek ez az ígérete annyira furcsa volt, hogy azt inkább a szervezet ernyedtségének, semmint akarata fellángolásának tulajdonította. Nem valószínű-e, hogy egy megzavarodott ember, aki mit sem tud őrültségéről, azt képzeli, meg tud valósítani olyasmit, ami felülmúlja az erejét? A gyenge ember súlyos terhekről beszél, amelyeket felemel, a félénk óriásokról, akiket legyőz, a koldus kincsről, amellyel rendelkezik, a legegyszerűbb paraszt pedig a maga gőgjében Jupiternek képzeli magát.

Lehet, hogy Noirtier megértette a fiatalember határozatlanságát, de az is lehet, hogy nem egészen bízott Morrel engedékenységében, annyi azonban bizonyos, hogy most mereven reászegezte tekintetét.

- Mit akar, uram? - kérdezte Morrel. - Újra megígérjem, hogy nem csinálok semmit?

Noirtier pillantása szilárd és állhatatos volt, mint aki azt mondja, hogy nem éri be az ígérettel, azután tekintete a fiatalember arcáról a kezére siklott.

- Megesküdjem, uram? - kérdezte Maximilien.

- Igen - jelezte a béna öreg ugyanolyan ünnepélyességgel -, azt akarom.

Morrel megértette, hogy az aggastyán nagy fontosságot tulajdonít ennek az eskünek.

Kezét esküre emelte.

- Becsületemre esküszöm - mondta -, hogy míg ön nem utasít rá, semmit sem teszek d'Épinay úr ellen.

- Rendben van - jelezte az aggastyán.

- Most pedig, uram, parancsolja, hogy eltávozzam? - kérdezte Morrel.

- Igen.

- Anélkül, hogy viszontlátnám Valentine kisasszonyt?

- Igen.

Morrel meghajolt, s ezzel jelezte, hogy kész engedelmeskedni.

- És most megengedi-e, uram, hogy a fia éppúgy megcsókolja, ahogy az imént megcsókolta a leánya?

Noirtier tekintete nem hagyott fenn semmi kétséget.

A fiatalember ugyanazon a helyen csókolta meg az öregember homlokát, ahová kevéssel előbb Valentine lehelte csókját.

Azután ismét meghajolt az öregember előtt és távozott.

A folyosón ott találta az öreg szolgát, akit Valentine állított oda. Barrois Morrelt várta, és végigvezette egy tekervényes folyosón, amely a kertre nyíló kis ajtóig vitt.

Mikor Morrel a kertbe jutott, hamarosan elérte a rácsos kaput. A gyertyánfán felkúszva, csakhamar a fal tetején termett, és egy pillanat alatt lemászott a létrán a lucernáskertbe, ahol még mindig várt rá a kocsija.

Beült a kocsiba, és noha a sok izgalom kimerítette, szíve mégis szabadon dobogott, amikor éjféltájban hazaért a rue Meslayre. Az ágyára vetette magát, és olyan mélyen elaludt, mintha a legnagyobb mámor kerítette volna hatalmába.

Két nappal később, reggel tíz óra tájban hatalmas tömeg verődött össze Villefort úr kapuja előtt, és a faubourg Saint-Honoré és a rue de la Pépinière hosszában a gyászkocsik és magánhintók hosszú sora vonult.

A kocsik közül kitűnt egy furcsa alakú fogat, amelyről lerítt, hogy már hosszú utat tett meg. Feketére mázolt batár volt, és csaknem elsőnek jelent meg a gyászmenetben.

Aki kérdezősködött, megtudta, hogy ez a kocsi valami különös véletlen találkozás következtében van itt, és Saint-Méran marquis tetemét viszi. Így hát, aki egy halottat akart kikísérni a temetőbe, az most kettőt követhet útján.

A gyászkíséret igen nagy volt. Saint-Méran marquis úr XVIII. Lajos és X. Károly király egyik legbuzgóbb és leghívebb főméltósága volt, s így nagyszámú barátra tett szert. Ezekhez csatlakoztak még azok, akik társadalmi helyzetüknél fogva Villefort-ral voltak összeköttetésben, s így a gyászmenet igen tekintélyesre növekedett.

A hatóságokat azonnal értesítették, és kieszközölték, hogy a két temetés egyszerre menjen végbe. Villefort úr kapuja előtt tehát egy éppen olyan gyászpompával feldíszített kocsi állt meg, mint az első, és a koporsót a postakocsiról áthelyezték a gyászhintóra.

A két koporsót a Père-Lachaise temetőben akarták elhantolni, ahol Villefort úr már régebben elkészíttette családi sírboltját. Ebben a sírboltban helyezték annak idején örök nyugalomra a szegény Renée-t is, akit most, tíz év múltán, apja és anyja is követett.

A mindig kíváncsi Párizs, amelyet a gyászpompa különösen meghat, vallásos csendben nézte végig a fényes menetet, amely utolsó útjára kísérte a régi arisztokráciának e két, ősi nevet viselő tagját. Ez a két név híres volt hagyományokhoz hű szelleméről, összeköttetései szilárdságáról és az elvekhez való ragaszkodásáról.

Egyazon gyászkocsiban foglaltak helyet Beauchamp, Albert és Château-Renaud. A váratlan halálesetről beszélgettek.

- Még tavaly láttam Saint-Mérannét Marseille-ben - mondta Château-Renaud -, mikor Algirból jöttem hazafelé. Úgy hatott, mint aki száz évig is elél, makkegészséges volt, akinek mindig helyén az esze, és örökké mozgékony. Hány éves lehetett?

- Hatvanhat - válaszolta Albert -, legalábbis Franz ennyit mondott. De korántsem az öregség ölte meg, hanem a férje után való bánkódás. Úgy látszott, hogy a marquis halálának pillanatától kezdve, ami végtelenül megrázta, nem volt teljesen eszénél.

- De végre is miben halt meg? - kérdezte Beauchamp.

- Úgy látszik, az agyában kapott vértolulást, vagy szélütés érte. De ez a kettő ugyanaz, nem?

- Csaknem ugyanaz.

- Szélütés? - mondta Beauchamp. - Nem hinném. Saint-Méranné, akit csak egyszer-kétszer láttam életemben, kicsiny, törékeny asszony volt, és inkább ideges alkatú, semmint vérmes. A Saint-Mérannéhoz hasonló szervezetű embereknél ritka eset, hogy valakit a bánat miatt szélütés öljön meg.

- Akárhogy van is - tette hozzá Albert -, bármilyen betegség vagy orvos ölte is meg, Villefort úr, vagy inkább Valentine kisasszony, vagy még inkább a mi Franz barátunk hatalmas örökség birtokába jut, ami, azt hiszem, felmegy nyolcvanezer frank járadékra.

- És ez az örökség még majdnem a duplájára nő, ha az a vén jakobinus Noirtier is meghal.

- Ez aztán szívós egy nagyapa ám - jegyezte meg Beauchamp. - Azt hiszem, fogadott a halállal, hogy ő fogja eltemetni minden örökösét. Szavamra mondom, ez sikerül is majd neki. Ő volt az az öreg kilencvenhármas konventista, aki 1814-ben azt mondta Napóleonnak: "Ön azért hanyatlik, mert császársága még annyira fiatal hajtás, hogy belefárad a növekedésbe. Támaszkodjék a Köztársaságra, térjünk vissza egy jó alkotmánnyal a csatatérre. Ígérek önnek ötszázezer katonát, egy új Marengót meg egy második Austerlitzet. Az eszmék nem halnak meg, sire, csak szunnyadnak olykor, de amikor feltámadnak, sokkal erősebbek lesznek, mint amilyenek szendergésük előtt voltak."

- Úgy látszik - mondta Albert -, hogy az embereket is eszméknek tekinti. Csak egy dolog nyugtalanít: hogyan fog Franz d'Épinay alkalmazkodni egy olyan nagyapa-apóshoz, aki nem tud meglenni az ő felesége nélkül. De hol van Franz?

- Ott van az első kocsiban Villefort úrral, aki őt máris a családhoz számítja.

A gyászmenet valamennyi kocsijában csaknem ugyanaz a beszélgetés folyt le. Csodálkoztak a gyors egymásutánban történt két haláleseten, de sehol sem gyanította senki azt a szörnyű titkot, amelyet d'Avrigny doktor az éjszakai sétán tárt fel Villefort úr előtt...

Körülbelül egyórai út után megérkeztek a temető kapujához. Az idő enyhe, de borongós volt, és így illett a gyászszertartáshoz. A családi sírbolthoz igyekvő csoportok között Château-Renaud felismerte Morrelt, aki egészen egyedül jött el kocsiján. Egymagában haladt sápadtan és szótlanul a tiszafákkal szegett úton.

- Itt van ön is? - kérdezte Château-Renaud, karon fogva a fiatal kapitányt. - Hát ismeri Villefort urat? Hogyan lehetséges akkor, hogy ott sohasem találkoztunk?

- Nem Villefort urat ismerem - válaszolta Morrel -, hanem Saint-Mérannét ismertem.

Ebben a percben Albert és Franz is hozzájuk értek.

- Ez nem alkalmas hely a bemutatásra - jegyezte meg Albert -, de nem tesz semmit, nem vagyunk babonásak. Morrel úr, engedje meg, hogy bemutassam Franz d'Épinay urat, kitűnő útitársamat, akivel bejártam egész Olaszországot. Kedves Franz, ez Maximilien Morrel úr, kitűnő barátom, akivel az ön távollétében ismerkedtem meg. Hallani fog róla beszélni engem, valahányszor a szív, a szellem és a szeretetreméltóság szóba kerül.

Morrel egy pillanatig habozott. Azon töprengett, nem vétkes képmutatás-e, ha úgyszólván baráti módon üdvözöl valakit, aki ellen titokban harcol. De hirtelen eszébe jutott esküje és a körülmények komolysága. Azon igyekezett, hogy arcán nyoma se legyen semminek, és magát türtőztetve üdvözölte Franzot.

- Villefort kisasszony ugyancsak szomorú, ugye? - kérdezte Debray Franztól.

- Bizony, uram, a kétségbeesésig szomorú - válaszolta Franz. - Ma reggel annyira odavolt, hogy alig ismertem rá.

E látszólag egyszerű szavak Morrel szívébe markoltak. Ez az ember tehát látta Valentine-t, és beszélt vele.

A fiatal és indulatos tisztnek össze kellett szednie minden erejét, hogy becsülettel megtartsa esküjét.

Karon fogta Château-Renaud-t, és gyorsan a sírbolt felé vonta, ahová a temetkező vállalat emberei már elhelyezték s két koporsót.

- Igazán pompás lakás - jegyezte meg Beauchamp, a mauzóleumra pillantva. - Nyári lakás, téli palota. Ön is idejön majd egyszer lakni, kedves d'Épinay, hiszen ön is hamarosan a családhoz tartozik. Én mint filozófus, csak afféle falusi lakot kívánok magamnak, kicsiny házikót a fák alatt, és nem kell, hogy annyi nehéz kő nyomja a szegény testemet. Mielőtt meghalok, azt mondom majd környezetemnek, amit Voltaire írt Pironnak: Eo rus,^[18] s ezzel mindennek vége... No, a mindenségit, Franz, szedje össze magát, hiszen a felesége sokat örököl.

- Beauchamp, ön igazán elviselhetetlen - jegyezte meg Franz. - A politikai ügyek rászoktatták, hogy mindenen csak nevessen, a közügyeket intéző emberek nem hisznek semmiben. De végre is, Beauchamp, amikor rendes emberekkel van dolga, és az a szerencse éri, hogy rövid időre megszabadul a politikától, próbálja meg, hogy ismét szabadon tárja ki a szívét, amelyet otthagyott a képviselőház folyosóin vagy a felsőházban.

- Ej, istenem - mondta Beauchamp -, hát miből áll az élet? Kis pihenő a halál előszobájában.

- Én bizony neheztelek Beauchamp-ra - mondta Albert.

És Franzcal együtt négy lépéssel hátramaradt, faképnél hagyva Beauchamp-t, hadd folytassa filozófiai vitáját Debrayvel.

A Villefort család sírboltja mintegy húsz láb magasságú fehér kövekből, négyszög alakban emelkedett. Egy belső fal az építményt két részre osztotta. Külön ajtó vezetett a Saint-Méran és külön a Villefort család sírboltjába.

Itt nem úgy volt, mint a többi sírboltban, ahol a hellyel való takarékosságból lealázó módon egymás fölé helyezett fiókokba zárják a koporsókat, és feliratuk valami címkéhez hasonlít. Itt a bronzajtón keresztül először csak egy egyszerű, sötét előterem látszott, amelyet a tulajdonképpeni sírbolttól fal választott el.

Ennek a falnak a közepétől nyílt az a két ajtó, amelyről az imént beszéltünk, s amely a Villefort-ok és Saint-Méranok temetkezési helyére vezetett.

A gyászoló itt szabadon kiönthette a fájdalmát, anélkül hogy a csacska járókelők, akik a Pere-Lachaise-be rándulnak ki, vagy akár ott tartják szerelmi találkájukat, vidám énekükkel, kiáltozásukkal vagy szaladgálásukkal megzavarnák néma szemlélődését vagy halottja siratását.

A két koporsó a jobb oldali sírboltba került, a Saint-Méran család sírboltjába. Előre elkészített állványokra állították, amelyek már várták a koporsókat. A szentélybe Villefort, Franz és néhány közeli rokon ment csak be.

Mivel a vallási szertartások a kapunál már lezajlottak, és több gyászbeszéd nem volt, a jelenlevők azonnal elszéledtek. Château-Renaud, Albert és Morrel együtt távoztak, s külön csoportban ment el Debray és Beauchamp.

Franz a temető kapujánál maradt Villefort úrral. Morrel az első kínálkozó ürüggyel elszakadt társaitól. Látta, amint Franz és Villefort úr gyászkocsin együtt távoznak, és e bizalmas együttlét láttára rossz sejtelmei támadtak. Visszatért hát Párizsba, és noha egy kocsiba szállt Château-Renaud-val és Albert-rel, a fiatalemberek beszélgetéséből egyetlen szót sem hallott.

Mikor Franz el akart válni Villefort úrtól, a királyi ügyész csakugyan azt kérdezte tőle:

- Báró úr, mikor látom ismét?

- Amikor parancsolja, uram - válaszolta Franz.

- A lehető leghamarabb.

- Rendelkezésére állok, uram. Akarja, hogy együtt térjünk haza?

- Ha ez önt másban nem zavarja.

- Dehogy zavar.

Így történt, hogy a leendő após és leendő vő ugyanabba a kocsiba szálltak, és hogy láttukra Morrelt joggal fogta el a komoly nyugtalanság.

Villefort és Franz visszatértek a faubourg Saint-Honoréra.

A királyi ügyész, anélkül hogy bárkihez bement volna, anélkül hogy egy szót váltott volna feleségével vagy leányával, a fiatalembert egyenesen dolgozószobájába vitte, és helyet mutatott neki.

- D'Épinay úr - mondta -, emlékeztetnem kell önt, s a pillanat talán nem is a legalkalmatlanabb ehhez, mint ahogy az első percben látszik, mert a halottak végső akaratának teljesítése legfőbb kötelességünk - így hát emlékeztetnem kell önt, hogy Saint-Méranné tegnapelőtt, halálos ágyán, azt a kívánságát fejezte ki, hogy Valentine házasságát ne halogassuk. Azt tudja, hogy a megboldogult ügyei minden tekintetben rendezve vannak, hogy végrendelete biztosítja Valentine számára az egész Saint-Méran vagyont. A közjegyző tegnap megmutatta nekem az iratokat, amelyek lehetővé teszik, hogy véglegesen megszerkesszük a házassági szerződést. Felkeresheti a jegyzőt, és nevemben is felszólíthatja, hogy mutassa meg önnek az iratokat. A jegyző Deschamps úr, a place Beauvau-n lakik, a faubourg Saint-Honorén.

- Uram - felelte d'Épinay -, talán mégsem a legalkalmasabb ez a pillanat a mély gyászba borult Valentine kisasszony számára, hogy esküvőre gondoljon. Igazán mondom, szinte nem is merném...

- Valentine-nek nincs hőbb kívánsága - szakította félbe Villefort úr Franz szavait -, mint az, hogy teljesítse nagyanyja végső akaratát. Így hát arról felelek, hogy az ő részéről ilyen akadályba nem ütközik.

- Ebben az esetben, uram - válaszolta Franz -, mivel akadály az én részemről sem merülhet fel, cselekedjék tetszése szerint. A szavamat lekötöttem, állom is, mégpedig nemcsak szívesen, hanem valóban boldogan.

- Akkor nincs semmi akadályunk - jelentette ki Villefort. - A szerződést már három nappal ezelőtt alá kellett volna írni, tehát minden készen áll: akár ma is aláírhatjuk.

- De hát a gyász? - habozott Franz.

- Legyen nyugodt, uram - nyugtatta meg Villefort -, az én házamban nem tévesztik szem elől az illemet. Leányom az illendőség kedvéért három hónapot a Saint-Méran-i birtokán tölthet. Azért mondom így, mert az a birtok az ő tulajdona. Ott, ha önnek is úgy tetszik, minden zaj, minden feltűnés és pompa nélkül egy héten belül meg lehet tartani a polgári esküvőt. Saint-Méranné kívánsága volt, hogy unokája ezen a birtokon tartsa meg esküvőjét. A házasság megkötése után ön, uram, visszatérhet Párizsba, míg felesége a gyász idejét mostohaanyjával fogja tölteni.

- Ahogy parancsolja, uram - mondta Franz.

- Akkor - folytatta Villefort - legyen olyan szíves, várjon egy félórát. Valentine majd lejön a szalonba. Elküldök Deschamps úrért, a szerződést haladéktalanul átolvassuk és aláírjuk. A feleségem még ma este elkíséri Valentine-t a birtokára, ahová egy hét múlva követjük őket.

- Uram - jegyezte meg Franz -, csak két kérésem volna.

- Éspedig?

- Azt szeretném, ha a szerződés aláírásakor jelen lehetne Albert de Morcerf és Raoul de Château-Renaud is. Hiszen ők a tanúim.

- Egy fél óra alatt értesíteni lehet őket. Akar személyesen értük menni? Vagy inkább értük küldjünk?

- Inkább magam megyek, uram.

- Egy félóra múlva tehát visszavárom, báró, és akkorra Valentine is készen lesz.

Franz köszönt Villefort úrnak és távozott.

Alig csukódott be a kapu a fiatalember mögött, Villefort értesítette Valentine-t. Meghagyta neki, hogy félóra múlva legyen a szalonban, mert odavárják a jegyzőt és d'Épinay úr tanúit.

Ez a váratlan hír nagy eseményt jelentett a házban. Villefort-né nem akart hinni a fülének, Valentine-t pedig úgy érte, mint a villámcsapás.

Segélyt kérően nézett maga köré.

Le akart menni nagyapjához, de a lépcsőn találkozott Villefort úrral, aki karon fogta és bevitte a szalonba.

Az előszobában Valentine Barrois-val találkozott, és kétségbeesett pillantást vetett az öreg komornyikra.

Valentine után csakhamar belépett a szalonba Villefort-né is a kis Édouard-ral. A fiatalasszonyon meglátszott, hogy kiveszi részét a családi bánatból. Sápadt volt, és elmondhatatlanul kimerültnek látszott.

Leült, Édouard-t az ölébe vette, és időnként szinte görcsös mozdulattal szorította magához. Láthatóan ez a gyermek jelentette neki az egész életét.

Csakhamar felhangzott az udvarra beforduló két kocsi zaja.

Az egyik a közjegyző kocsija volt, a másikban Franz és barátai ültek.

Egy perc múlva valamennyien együtt voltak a szalonban.

Valentine olyan sápadt volt, hogy szeme körül tisztán kirajzolódtak halántéka kék erecskéi, amelyek lefutottak az arcába.

Franz sem tudta palástolni élénk izgalmát.

Château-Renaud és Albert csodálkozva néztek össze. A nemrég lefolyt szertartás sem látszott szomorúbbnak, mint az, amelynek most küszöbén állottak.

Villefort-né árnyékban foglalt helyet, egy bársonyfüggöny mögött, és mivel állandóan a fiára hajolt, nemigen lehetett leolvasni arcáról, hogy mi megy végbe a szívében.

Villefort úr, szokása szerint, most is érzéketlen maradt.

A jegyző a törvény emberének megszokott módszerével rakta ki iratait az asztalra, helyet foglalt a karosszékben, homlokára tolta pápaszemét, és Franzhoz fordult:

- Ön Franz de Quesnel d'Épinay báró úr? - kérdezte, noha nagyon jól tudta.

- Igenis, uram - válaszolta Franz.

A jegyző bólintott.

- Értesítenem kell önt, uram - mondta -, mégpedig Villefort úr nevében, hogy Villefort kisasszonnyal tervbe vett házassága megváltoztatta Noirtier úr elhatározását unokája irányában. Az öregúr az egész vagyonát, amelyet unokája örökölt volna, idegen célokra hagyta. Tegyük azonban hozzá - folytatta a jegyző -, hogy a végrendelkező nem rendelkezhetik így a teljes vagyona fölött, minthogy azonban az egészről rendelkezett, a végrendelet megtámadható, sőt, semmisnek is nyilvánítható.

- Úgy van - folytatta Villefort. - De én már előre kijelentem d'Épinay úrnak, hogy míg én életben vagyok, apám végrendeletét senki sem támadhatja meg, mert állásom nem tűri a botránynak még csak az árnyékát sem.

- Uram - válaszolta Franz -, rossz néven veszem, hogy Valentine kisasszony előtt egyáltalában szóba került ez a kérdés. Sohasem kérdeztem, mekkora vagyonnal rendelkezik, és bármennyire lecsökkentik is, még mindig sokkal számottevőbb, mint az enyém. Családom a Villefort úrral való összeköttetésben a tekintélyt kereste, én pedig boldogságomat várom tőle.

Valentine alig látható jellel intett köszönetet, mialatt arcán lassan két könnycsepp folyt le.

- Egyébként, uram - mondta Villefort jövendő vejének -, a vagyon egy részének elvesztésén kívül ez a váratlanul jött végrendelet nem sértheti az ön személyét. Csakis Noirtier úr szellemi gyöngeségének tudható be az egész. Apámnak nem az nincs ínyére, hogy ön veszi feleségül Valentine-t, hanem az, hogy Valentine egyáltalán férjhez megy. Bárkihez ment volna nőül, ugyanígy elszomorította volna. Az öregember önző, uram, és Villefort kisasszony olyan hűséges segítőtársa volt Noirtier úrnak, amilyen mint d'Épinay báróné nem lehet többé. Az a szerencsétlen állapot, amelyben apám él, csaknem lehetetlenné teszi, hogy komoly dolgokról beszéljünk vele. Szellemileg már olyan gyenge, hogy nem is tudna odafigyelni, és meg vagyok róla győződve, Noirtier úr emlékszik ugyan arra, hogy unokája férjhez megy, de azt már elfeledte, kinek a nevét is fogja viselni.

Villefort úr alig fejezte be szavait, amelyeket Franz meghajlással viszonzott, mikor nyílt a szalon ajtaja, és megjelent Barrois.

- Uraim - mondta különösen kemény hangon, s ez szinte feltűnő volt egy szolga részéről, aki gazdáihoz beszél ilyen ünnepi pillanatban -, uraim, Noirtier de Villefort úr haladéktalanul beszélni óhajt Franz de Quesnel d'Épinay báró úrral.

Akárcsak a jegyző, ő is megadta a vőlegény teljes címét, nehogy tévedés történhessék.

Villefort úr összerezzent, Villefort-né lecsúsztatta öléből a fiát, Valentine sápadtan és némán állt a helyén, mint a szobor.

Albert és Château-Renaud most még jobban elcsodálkozva néztek össze.

A közjegyző Villefort-ra pillantott.

- Lehetetlen - jelentette ki a királyi ügyész. - D'Épinay úr egyébként sem hagyhatja el a szalont ebben a pillanatban.

- De Noirtier úrnak, a gazdámnak, éppen ebben a pillanatban van fontos közölnivalója Franz d'Épinay úr számára - jelentette ki Barrois éppen olyan kemény elszántsággal.

- Hát most tud beszélni a kedves Noirtier nagypapa? - kérdezte Édouard, szokásos szemtelen modorában.

Ez a kotnyeleskedés azonban most még anyja ajkára sem csalt mosolyt, annyira lekötött mindenkit a komoly és ünnepélyes helyzet.

- Mondja meg Noirtier úrnak - jelentette ki Villefort -, hogy amit kíván, nem teljesíthető.

- Akkor hát Noirtier úr azt üzeni az uraknak - folytatta Barrois -, hogy ő maga fogja lehozatni magát a szalonba.

A bámulat a tetőpontjára hágott.

Villefort-né arcán valami mosolyféle derengett fel. Valentine szinte öntudatlanul emelte égnek hálás tekintetét.

- Valentine - mondta Villefort úr -, menjen csak, és tudja meg, kérem, mit jelent nagyapjának ez az újabb szeszélye.

Valentine sietve tartott az ajtónak, de Villefort egyszerre mást gondolt.

- Várjon - mondta -, elkísérem.

- Bocsásson meg, uram - szólt Közbe Franz -, de azt hiszem, mivel Noirtier úr engem hívatott, elsősorban nekem kell eleget tennem kívánságának. Egyébként is boldogan fejezném ki neki tiszteletemet, mivelhogy még nem is részesültem ebben a szerencsében.

- Istenem! - mondta Villefort szemmel látható nyugtalansággal. - Ne zavartassa magát.

- Bocsásson meg, uram - válaszolta Franz, és az elszánt hangján kiérződött, hogy már határozott. - A világért sem akarom elmulasztani az alkalmat, hogy bebizonyítsam Noirtier úrnak, mennyire nincs oka idegenkedni tőlem, és igyekezni fogok, hogy megkedveltessem magam őszinte odaadásommal.

Franz mit sem adva tovább Villefort marasztalására, felállt és követte Valentine-t, aki a sziklába megkapaszkodott hajótörött örömével szaladt fel a lépcsőn.

Villefort úr utánuk ment.

Château-Renaud és Morcerf harmadszor is összenéztek, és pillantásuk még az első két összenézésüknél is nagyobb csodálkozást fejezett ki.

Noirtier feketébe öltözve, karosszékében ülve várakozott.

Mikor beléptek azok hárman, akiket várt, az ajtóra nézett, amelyet komornyikja azonnal becsukott.

- Jól vigyázzon - mondta Villefort halkan Valentine-nek, aki nem tudta egészen elrejteni örömét -, ha Noirtier úr olyasmit akar közölni, ami megakadályozhatná házasságát, megtiltom, hogy megértse.

Valentine elpirult, de nem válaszolt.

Villefort Noirtier-hoz közeledett.

Itt van Franz d'Épinay úr - kezdte. - Hivatta, uram, és ő eleget tett kívánságának. Kétségtelen, hogy ezt a találkozást már régóta áhítjuk, és nagyon fogok örülni, ha e találkozás során bebizonyul, milyen alaptalanul ellenezte Valentine házasságát.

Noirtier mindössze egy olyan pillantással felelt, aminek láttára Villefort ereiben megfagyott a vér.

Szemével jelt adott Valentine-nek, hogy jöjjön közelebb.

Megszokott módszerének köszönhette a fiatal lány, ahogyan nagyapjával beszélgetni szokott, hogy csakhamar rátalált a kulcs szóra.

Most a béna öregember szemébe nézett, úgy kért tőle tanácsot, mire Noirtier a két ablak közé állított kis szekrény fiókjára szegezte tekintetét.

Valentine kihúzta a fiókot, és valóban talált is egy kulcsot benne. Mikor kezében volt a kulcs, és az aggastyán jelezte, hogy igenis, ezt a kulcsot kérte, a béna öregember tekintete egy évek óta feledésbe ment íróasztalra tapadt. Mindenki azt hitte, hogy abban csak haszontalan limlomok lehetnek.

- Kinyissam az íróasztalt? - kérdezte Valentine.

- Igen - intett az öreg.

- A fiókjait húzzam ki?

- Igen.

- Az oldalsókat?

- Nem.

- A középsőt?

- Igen.

Valentine kihúzta a fiókot, és egy iratcsomót talált benne.

- Ezt akarod, drága nagyapa?

- Nem.

A fiatal lány sorjában elővette a többi iratot is, míg csak a fiók ki nem ürült.

- Most már üres a fiók - jegyezte meg.

Noirtier szeme a szótárra meredt.

- Igen, nagyapa, értem - mondta a leány.

Ezzel felsorolta az ábécé betűit. A t-hez érve, Noirtier megállította. Valentine kinyitotta a szótárt, és elkeresgélt egészen a titok szóig.

- Ó, hát valami titokról van szó? - kérdezte Valentine.

- Igen - intette Noirtier.

- És ki tud erről a titokról?

Noirtier arra az ajtóra nézett, amelyen az inas távozott.

- Barrois?

- Igen - jelezte Noirtier.

- Hívjam be?

- Igen.

Valentine az ajtóhoz ment, és beszólította Barrois-t.

Ezalatt Villefort homlokán a verejték patakzott végig türelmetlenségében, Franz pedig elkábult a csodálkozástól.

Az öreg komornyik megjelent.

- Barrois - mondta Valentine -, nagyapám azt parancsolta, hogy ennek a szekrénykének a fiókjából vegyem ki az ott levő kulcsot, nyissam ki ezt az íróasztalt, és húzzam ki a középső fiókját. No, most valami titkos rekesz is van ebben a fiókban, úgy látszik, ön ismeri a titkát, kérem, nyissa ki.

Barrois az öregre pillantott.

- Engedelmeskedjék - mondta Noirtier értelmes tekintete.

Barrois szót fogadott. Kettős fenék nyílt ki, és egy fekete szalaggal átkötött iratcsomó vált láthatóvá.

- Ezt kívánta, uram? - kérdezte Barrois.

- Igen - jelezte Noirtier.

- Kinek kell átadni ezeket az iratokat? Villefort úrnak?

- Nem.

- Valentine kisasszonynak?

- Nem.

- Franz d'Épinay úrnak?

- Igen.

Franz csodálkozva lépett oda.

- Nekem, uram? - kérdezte.

- Igen.

Franz átvette Barrois-tól az iratokat, és borítékjáról a következőt olvasta le:

Halálom után barátom, Durand tábornok őrizetére bízom, aki halála előtt adja át e csomagot a fiának, azzal a paranccsal, hogy őrizze meg, mivel nagy fontosságú iratot tartalmaz.

- És most mit tegyek ezzel az irattal, uram? - kérdezte Franz.

- Kétségtelenül lepecsételve őrizze meg, úgy, ahogy van - jegyezte meg a királyi ügyész.

- Nem, nem - felelte élénken Noirtier szeme.

- Azt akarod talán, hogy ez az úr elolvassa? - kérdezte Valentine.

- Igen - felelte az aggastyán.

- Hallja, báró úr, nagyapám azt kívánja, hogy olvassa el ezt az iratot - mondta Valentine.

- Akkor üljünk le - mondta Villefort türelmetlenül -, mert az bizony jó időbe kerül.

- Üljenek le - intett szemével az öregember.

Villefort leült, de Valentine állva maradt apja mellett, és karosszéke támlájához támaszkodott. Franz is ott állt mellette.

A kezében tartotta a titokzatos írást.

- Olvassa - mondta az öregember tekintete.

Franz kibontotta a borítékot. A szobában teljes volt a csend. A fiatalember ebben a nagy csendben kezdte olvasni:

Kivonat a rue Saint-Jacques-beli bonapartista klub 1815. február 5-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.

Franz megállt.

- 1815. február 5! Aznap gyilkolták meg az apámat!

Valentine és Villefort nem szóltak egy szót sem. Csak az aggastyán szeme mondta tisztán, érthetően: folytassa.

- De hiszen ebből a klubból kijövet tűnt el az apám! - folytatta Franz.

Noirtier tekintete ismét csak azt mondta: olvassa.

Franz folytatta:

Alulírott Louis-Jacques Beaurepaire tüzéralezredes, Étienne Duchampy brigadéros és Claude Lecharpal víz- és erdőügyi igazgató kijelentik:

1815. február 4-én levél érkezett Elba szigetéről, amely a bonapartista klub tagjainak jóindulatába és figyelmébe ajánlotta Flavien de Quesnel tábornokot, aki 1804-től 1815-ig a császárt szolgálta, és mindamellett, hogy bárói címet s a vele járó d'Épinaybirtokot XVIII. Lajostól kapta, a napóleoni dinasztia igaz híve volt. Ennek következtében meghívót küldtek Quesnel tábornoknak, amelyben kérték, hogy másnap, 5-én jelenjék meg az ülésen. A meghívó nem tüntette fel sem az utcát, sem a házszámot, ahol az ülést tartani fogják, nem volt rajta aláírás sem, csupán felhívta a tábornokot, hogy legyen szíves készen állni, mert este kilenc órakor érte jönnek.

Az ülések este kilenctől éjfélig tartottak.

Kilenc órakor a klub elnöke megjelent a tábornoknál. A tábornok készen állt. Az elnök kijelentése szerint a tábornok csak abban az esetben vehet részt az ülésen, ha sohasem tudja meg az összejövetel helyét. Ez okból engednie kell, hogy bekössék a szemét, és esküvel kell megfogadnia, hogy nem kísérli meg a kötelék felemelését.

Quesnel tábornok elfogadta ezt a feltételt, és becsületére kijelentette, hogy nem fog leskelődni az utcán, hová vezetik.

A tábornok már előre befogatott, de az elnök kijelentette, hogy nem használhatják a kocsit, mert hiszen hiába kötnék be a tábornok szemét, ha a kocsisa szeme nyitva marad, és felismeri, hogy milyen utcákon haladtak keresztül.

- Mitévők legyünk hát? - kérdezte a tábornok.

- Nekem is van kocsim - felette az elnök.

- Ön tehát olyan megbízhatónak tartja a kocsisát, hogy reá bízza azt a titkot, amelyet az enyém nem tudhat meg?

- A klub egyik tagja lesz a kocsisunk - magyarázta meg az elnök. - A lovakat az egyik államtanácsos hajtja.

- De akkor viszont az a veszedelem fenyeget - mondta nevetve a tábornok -, hogy felfordulunk a kocsival.

Ezt a kis tréfát csak annak bizonyítékául jegyeztük fel: a tábornokot távolról sem kényszerítette senki, hogy részt vegyen az ülésen, és hogy saját jószántából jött el.

Alig szálltak kocsiba, az elnök emlékeztette a tábornokot ígéretére, amely szerint engedi, hogy szemét bekössék. A tábornok semmiféle ellenvetést sem tett, mire a kocsiban előre odakészített selyemkendővel valóban be is kötötték a szemét.

Útközben az elnök észrevette, hogy a tábornok igyekszik kikandikálni a kötelék alól. Figyelmeztette esküjére.

- Ah, igaz - jegyezte meg a tábornok.

A kocsi a rue Saint-Jacques egyik fasora előtt állott meg. A tábornok az elnök karjára támaszkodva szállott le. Az elnök rangját nem ismerte, egyszerű klubtagnak vélte. Áthaladtak a fasoron, felmentek az emeletre, és beléptek a tanácskozóterembe.

Az ülést már megkezdték. A klub tagjai teljes számban megjelentek, mert értesültek róla, hogy aznap este bemutatkozás lesz. Amint a terem közepére ért, felszólították a tábornokot, hogy vegye le szeméről a köteléket. Azonnal engedett is a felszólításnak, és szemmel láthatóan nagyon csodálkozott, amiért annyi ismerőst talált egy olyan társaságban, amelynek létéről mindaddig sejtelme sem volt.

Kikérdezték, milyen érzelmű, de ő csak annyit felelt, hogy az elbai levelekből mindent megtudhattak...

Franz félbeszakította az olvasást.

- Apám királypárti volt - mondta. - Fölösleges volt, hogy érzelmei miatt faggassák, hiszen jól ismerték.

- És innen származik édesapjával való kapcsolatom, kedves Franz úr - mondta Villefort. - Egyazon meggyőződésen levő emberek könnyen összebarátkoznak.

- Olvassa - parancsolta az aggastyán szeme.

Franz pedig folytatta:

Ekkor az elnök kért szót. Felszólította a tábornokot, hogy határozottabb választ adjon. Quesnel tábornok úr azonban azt felelte, hogy elsősorban azt szeretné tudni, mit kívánnak tőle.

Erre ismertették a tábornokkal azt az elbai levelet, amely a klub jóindulatába ajánlotta, mint olyan embert, akire számítani lehet. A levélnek egy egész szakasza az Elba szigetéről való visszatérés valószínűségét tárgyalta, és egy újabb levelet s további részletes utasításokat helyezett kilátásba a Pharaon hajó érkezésével. Ez a hajó a marseille-i Morrel hajótulajdonosé volt, s a hajó kapitánya lelkes híve a császárnak.

A tábornok, akiről azt hitték, hogy úgy számíthatnak rá, mint testvérükre, a levél olvasása közben az elégedetlenség és idegenkedés látható jeleit árulta el.

Amikor bevégezték a levélolvasást, nem szólt semmit, és összehúzta a szemöldökét.

- Mit szól hát a levélhez, tábornok úr? - kérdezte az elnök.

- Azt mondom, sokkal kevesebb idő telt el azóta, hogy felesküdtünk XVIII. Lajos királynak, semhogy az esküt máris megszeghetnénk az excsászár érdekében.

Ez a felelet már annyira világos volt, hogy nem hagyott semmi kétséget a tábornok érzelmei felől.

- Tábornok - mondta az elnök -, a mi szemünkben nincs sem XVIII. Lajos király, sem excsászár. Mi csak a császár-király őfelségét ismerjük, akit csak az erőszak és az árulás tart tíz hónap óta távol birodalmától, Franciaországtól.

- Bocsánat, uraim - felette a tábornok -, meglehet, hogy az önök szemében nincs XVIII. Lajos király, de az én szememben igenis van: tekintve, hogy tőle kaptam a bárói címet és a marsalli rangot, és sohasem felejtem el, hogy ezt a két címet az ő szerencsés visszatérésének köszönhetem.

- Uram - mondta az elnök igen komoly hangon, és felállt -, fontolja jól meg, hogy mit mond. Szavai azt bizonyítják, hogy Elba szigetén rosszul ítélték meg önt, és ezzel félrevezettek bennünket. Amit önnel közöltünk, azt annak köszönheti, hogy teljességgel megbíztunk önben, tehát olyan érzésnek, amellyel megtiszteltük önt. Mi tehát tévedtünk: egy cím meg egy rang az új kormányhoz fűzték, amelyet mi meg akartunk buktatni. Nem kényszerítjük önt csatlakozásra, senkit sem kényszerítünk lelkiismerete és akarata ellenére. Arra azonban igenis kényszerítjük önt, hogy nemesember módjára viselkedjék még akkor is, ha ez nem volna ínyére.

- Azt mondja, nemesember módjára viselkedjem, és noha tudok összeesküvésükről, ne jelentsem fel! Ezt én cinkosságnak nevezem. Láthatják, hogy még őszintébben beszélek, mint önök...

- Ó, apám - szakította félbe önmagát Franz -, most értem csak, hogy miért gyilkoltak meg.

Valentine nem állhatta meg, hogy rá ne pillantson Franzra. A fiatalember valóban szép volt fiúi lelkesedésében.

Villefort fel-alá járkált mögötte.

Noirtier szemmel követte valamennyiük arckifejezését, és megőrizte méltóságos és szigorú magatartását.

Franz visszatért a kézirathoz, és tovább olvasott:

- Uram - mondta az elnök -, önt felkérték rá, hogy vegyen részt a tanácskozáson, de nem hurcolták ide erőszakkal. Azt kívánták, hogy beköthessék a szemét, s ön elfogadta ezt a javaslatot. Amikor hozzájárult ehhez a kettős kéréshez, nagyon jól tudta: nem azzal foglalkozunk, hogy megerősítsük XVIII. Lajos trónját, hiszen akkor nem igyekeztünk volna annyi gonddal elrejtőzni a rendőrség elől. Megértheti, nagyon kényelmes dolog volna álarc mögül kifürkészni mások titkait, azután levetni az álarcot, és vesztükbe taszítani azokat, akik megbíztak önben. Nem, nem, először mondja meg nyíltan, vajon annak a királynak a pártján van-e, aki puszta véletlenségből, uralkodik most, vagy őfelsége a császár híve.

- Királypárti vagyok - válaszolta a tábornok. - Hűséget esküdtem XVIII. Lajosnak, és eskümet meg is tartom.

E szavakat általános felzúdulás követte. Jól lehetett látni számos klubtag tekintetéből, hogy e meggondolatlan szavakat szeretnék d'Épinay úr torkára forrasztani.

Az elnök ismét felállt, és csendet kért.

- Uram - mondta -, ön sokkal komolyabb és eszesebb ember, semhogy ne látná annak a helyzetnek a következményeit, amelyben most szemben állunk egymással, sőt, az ön nyíltsága pontosan előírja, milyen feltételeket szabjunk ön elé: becsületszavára kell fogadnia, hogy abból, amit hallott, semmit nem árul el.

A tábornok a kardjára tette kezét, és így kiáltott:

- Ha becsületről beszél, először is ismerje meg a törvényeit, és semmit se követeljen erőszakkal.

- Ön pedig, uram - folytatta az elnök, és nyugalma talán még a tábornok haragjánál is borzosztóbban hatott -, ne nyúljon a kardjához, azt tanácsolom önnek.

A tábornok egyre növekvő nyugtalansággal tekintett körül. De azért nem engedett még, ellenkezőleg, teljes erejéből kiáltotta:

- Nem esküszöm meg!

- Akkor meghal, uram - válaszolta nyugodtan az elnök.

D'Épinay úr halálsápadt lett: ismét körülnézett. A klub több tagja összesúgott, és köpenyük alól előkerültek fegyvereik.

- Tábornok úr - mondta az elnök -, legyen nyugodt. Becsületes emberek között van, akik minden módon meg akarják győzni önt, mielőtt a legvégső módszerhez folyamodnánk. De ahogy ön is megmondta, összeesküvők között is van, titkunk az ön tudomására jutott, azt a titkot vissza kell szolgáltatnia.

E szavakat jelentős csend követte... A tábornok nem válaszolt.

- Zárjátok be az ajtókat - parancsolta az elnök az ajtónállóknak. Ezeket a szavakat is halálos csend követte.

A tábornok ekkor előrelépett. Borzasztó akaraterővel győzte le önmagát.

- Van egy fiam - mondotta -, reá kell gondolnom itt, a gyilkosok között.

- Tábornok - mondta nemes önérzettel a gyülekezet elnöke -, az egyes embernek mindig van joga ötven embert gyalázni: ez a gyengeség kiváltsága. De nem helyes dolog élni ezzel a kiváltsággal. Hallgasson rám, tábornok, esküdjék meg, és ne gyalázzon bennünket.

A tábornokot ismét megszelídítette a gyülekezet fejének ez a fölényes nyugalma, egy percig tétovázott, de azután odalépett az elnök íróasztalához:

- Mi a formula? - kérdezte.

- Tessék, itt van:

"Becsületemre fogadom, hogy soha életemben, a világon senkinek el nem árulom, amit 1815. február 5-én este kilenc és tíz óra között láttam és hallottam. És kijelentem, hogy ha megszegném eskümet, megérdemlem a halált."

A tábornokon ideges remegés futott végig, és néhány másodpercig szólni sem tudott. De végül legyőzte nyilvánvaló ellenkezését, és elmondta a követelt eskü szavait, de olyan halkan beszélt, hogy alig hallották: a klub tagjai közül többen követelték is, hogy hangosan és érthetően ismételje meg, s ez meg is történt.

- Most pedig szeretnék elmenni - jelentette ki a tábornok. - Szabad vagyok végre?

Az elnök felállt, kijelölt hármat a gyülekezet tagjai közül, hogy elkísérjék, és maga is beült a kocsiba a tábornokkal, miután a szemét ismét bekötötték. A három között volt az a kocsis is, aki idehozta őket.

A klub tagjai szép csendben eloszlottak.

- Mit parancsol, hová vigyük? - kérdezte az elnök.

- Bárhová, ahol megszabadulhatok az önök társaságától - válaszolta d'Épinay úr.

- Uram - jegyezte meg az elnök -, vigyázzon, már nincs a gyülekezetben, már csak egyes emberekkel van dolga. Ne sértegessen hát senkit, ha nem akarja, hogy felelősségre vonják sértéseiért.

D'Épinay úr azonban nemhogy megszívlelte volna ezt a figyelmeztetést, sőt, így válaszolt:

- Ön éppen olyan bátor itt a kocsiban, mint amilyen a klubban volt, mégpedig azért, uram, mivel négy ember mindig erősebb, mint egy magányos.

Az elnök megállíttatta a kocsit. Éppen a quai des Ormes közelében voltak, ahonnan lépcső vezet le a folyóhoz.

- Miért állíttatta itt meg a kocsit? - kérdezte d'Épinay.

- Azért, uram - felelte az elnök -, mert ön megsértett egy embert, és ez az ember egy tapodtat sem megy tovább, amíg ön elégtételt nem adott neki.

- Ez is a gyilkosság egyik fajtája - mondta a tábornok a vállát vonogatva.

- Csendet kérek, uram - válaszolt az elnök -, hacsak nem akarja, hogy olyan embernek tekintsem, mint amilyenről az imént beszélt, vagyis gyávának, aki pajzs gyanánt gyengeségét tartja maga elé. Ön egyedül van, tehát egy ember adja meg önnek a választ. Önnek kard csüng az oldalán, az én kardom a botomba van rejtve. Önnek nincsen segédje, majd az urak egyike elvállalja ezt a feladatot. Most, ha tetszik, levetheti szeméről a köteléket.

A tábornok abban a pillanatban letépte szeméről a zsebkendőt.

- Most végre megtudom, kivel állok szemben - mondta.

Nyílt a kocsi ajtaja: a négy férfi kiszállt...

Franz ismét félbeszakította az olvasást. Megtörülte hidegen verejtékező homlokát. Ijesztő volt látni, amint a fiú sápadtan, reszketve olvasta fel apja halálának részleteit, amelyekről mindaddig semmit sem tudott.

Valentine összekulcsolta a kezét, mintha imádkozott volna.

Noirtier a megvetés és gőg fölényes kifejezésével mérte végig Villefort urat.

Franz pedig így folytatta:

Mint már mondottuk, mindez február 5-én történt. Három nap óta öt-hat fokos hideg volt, a lépcső csúszós a fagytól. A tábornok magas, hatalmas ember volt, az elnök átengedte neki a karfát, hogy belekapaszkodjék.

A két segéd hátul követte.

Sötét volt az éjszaka, a folyóparti lépcsőt hó és zúzmara borította, a víz pedig feketén hömpölyögve vitt magával néhány jégdarabot.

Az egyik segéd egy szénszállító hajóról lámpást hozott, és ennek világánál vizsgálták meg a fegyvereket.

Az elnök kardja, mint ahogy mondta, egy botban hordozható kard volt, öt hüvelykkel rövidebb, mint az ellenfeléé, és nem volt markolatkosara.

D'Épinay tábornok azt ajánlotta, hogy húzzanak sorsot, ki melyik kardot kapja, az elnök azonban azt felelte, hogy ő volt a kihívó fél, és mint ilyen, követeli, hogy mindegyikük saját fegyverével vívjon.

A segédek le akarták beszélni róla, de az elnök leintette őket. A lámpát letették a földre: a két ellenfél elfoglalta helyét. A küzdelem megkezdődött.

A fény úgy esett a mozgó kardokra, hogy azok valósággal villámoknak tűntek fel. Maguk az emberek alig látszottak, olyan sűrű volt a sötétség.

A tábornokot a hadsereg egyik legkitűnőbb vívójának tartották. Az elnök azonban annyira nekiment az első összecsapásnál, hogy hátrálni kezdett, és hirtelen végigzuhant a földön.

A segédek azt hitték, hogy meghalt, de ellenfele tudta, hogy hozzá sem ért a kardjával, és kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse. Ez nemhogy lecsillapította volna a tábornokot, hanem még jobban felizgatta, és most ő rohant rá ellenfelére.

Ellenfele azonban nem hátrált egy tapodtat sem, hanem kardja hegyével fogadta. A tábornok ellenfele kardjának szorongatására háromszor hátrált, de mindannyiszor támadni kezdett.

A harmadik összecsapásnál ismét elesett.

Azt hitték, elcsúszott, úgy, ahogy az első alkalommal. De a segédek látták, hogy nem áll fel, mire odaléptek hozzá, és talpra akarták segíteni. De az, aki átkarolta, valami meleg nedvességet érzett rajta. Véres volt.

A tábornok fél aléltságából magához térve, felkiáltott:

- Hiszen valami hivatásos kardforgatóval, a hadseregnek afféle vívómesterével állítottak szembe.

Az elnök feletet helyett odalépett ahhoz a segédhez, aki a lámpást tartotta, felgyűrte kabátja ujját, és megmutatta, hogy karja két helyen át van szúrva, azután kinyitotta kabátját, kigombolta mellényét, és akkor látszott, hogy a mellén is megsebesült.

És még csak egy sóhajt sem hallatott.

D'Épinay tábornok haldoklása megkezdődött, és öt perccel később kiszenvedett...

Franz ezeket az utolsó szavakat olyan elfulladva olvasta fel, hogy alig lehetett meghallani őket. Azután elhallgatott, és kezét a szemére szorította, mintha valami felhőt akart volna elkergetni onnan.

De egy percnyi hallgatás után így folytatta az olvasást:

Az elnök ismét felment a lépcsőn, és kardját visszadugta a botjába. A havon vérnyomok jelezték az útját. Még fel sem ért a lépcsőn, mikor valami loccsanást hallott: a segédek megállapították a tábornok beállott halálát, azután a holttestet beledobták a folyóba.

A tábornok tehát becsületes párviadalban esett el, és nem orgyilkos kéz áldozata lett, mint ahogy esetleg állíthatják.

A jelen jegyzőkönyvet abban a tudatban írjuk alá, hogy így megállapítjuk a való tényállást, mert eljöhet az idő, amikor e szörnyű jelenet résztvevőit előre megfontolt gyilkossággal vagy a becsület törvényeinek megsértésével vádolhatják.

Mikor Franz befejezte ezt a reá mint fiúra nézve olyan borzasztó írást, mikor Valentine az izgalomtól sápadtan törülgette könnyeit, mikor Villefort egy sarokban remegve és lapulva, rimánkodó tekintettel nézett a hajthatatlan öregre, hogy elhárítsa a vihart, d'Épinay, Noirtier-hoz fordulva, mondta:

- Uram, mivel ön ismeri ennek a szörnyű esetnek legapróbb részleteit is, minthogy tiszteletre méltó tanúk aláírásával bizonyította, és végül, minthogy úgy látom, ön érdeklődik irántam, noha ezt az érdeklődését eddig csak azzal nyilvánította, hogy fájdalmat okozott nekem, kérem, ne tagadjon meg tőlem egy utolsó elégtételt, és nevezze meg a klub elnökét, hadd tudjam meg végre, ki ölte meg szegény apámat.

Villefort zavarodottan kereste az ajtó kilincsét. Valentine, aki legelsőnek értette meg az öreg várható válaszát, és aki már több ízben látta nagyapja alsó karján két kardszúrás nyomát, hátrált egy lépést.

- Az isten szerelmére, kisasszony! - mondta Franz menyasszonyának. - Segítsen megtudnom annak az embernek a nevét, aki kétesztendős koromban árvaságra kárhoztatott.

Valentine nem mozdult és hallgatott.

- Nézze, uram - mondta Villefort -, hallgasson rám, ne nyújtsa tovább ezt a szörnyű jelenetet. A neveket egyébként is szándékosan tartották titokban. Apám maga sem ismerte azt az elnököt, de ha ismerte volna is, nem tudná megmondani: a szótár nem tartalmaz családneveket.

- Borzasztó! - kiáltott fel Franz. - Az egész olvasás alatt az az egyetlen reménység éltetett, hogy végül is megtudom, ki ölte meg az apámat! Uram, uram! - kiáltotta és ismét Noirtier-hoz fordult. - Az égre kérem, ahogy csak lehet, adja tudtomra... könyörgök, kövessen el mindent, hogy megértesse velem...

- Igen - jelezte Noirtier.

- Ó, kisasszony, kisasszony! - kiáltotta Franz. - Nagyapja azt intette, hogy meg tudja nevezni azt az embert... Segítsen hát... Ön megérti őt... Legyen segítségemre.

Noirtier a szótárra pillantott.

Franz idegesen reszketve vette kezébe és felsorolta a betűket egészen az É-ig.

Ennél a betűnél az aggastyán igent mondott.

- É - ismételte Franz.

A fiatalember ujja végigfutott a szavakon, de Noirtier mindegyikre csak nemmel felelt.

Valentine a kezébe temette arcát.

Végül is Franz elérkezett az "Én" szócskáig.

- Igen - intett szemével az aggastyán.

- Ön! - kiáltott Franz, és haja szinte égnek meredt. - Ön, Noirtier úr! Ön ölte hát meg az apámat?

- Én - válaszolta Noirtier, és méltósággal teli pillantással meredt a fiatalemberre.

Franz erőtlenül roskadt egy karosszékbe.

Villefort feltépte az ajtót, és elmenekült, mert úgy érezte, hogy ki kellene oltani azt a csekélyke életet is, amely az aggastyán rettenetes szívében még megmaradt.

Időközben Cavalcanti úr, az apa, elutazott, hogy folytassa szolgálatát, de nem őfelsége az osztrák császár hadseregében, hanem a luccai fürdő rulettasztalánál, amelynek egyik legkitartóbb vendége volt.

Mondanunk sem kell, hogy a legnagyobb pontossággal felvette az utolsó fillérig azt az összeget, amelyet neki megállapítottak utazásáért, és jutalomképpen azért, amiért olyan méltósággal és ünnepélyességgel játszotta el az apa szerepét.

Elutazásával Andrea úr örökölte mindazokat az iratokat, amelyek tanúsága szerint az a megtiszteltetés jutott osztályrészéül, hogy Bartolomeo marquis és Leonora Corsinari marquise fia lehet.

Ő tehát már úgyszólván gyökeret eresztett a párizsi társaságban, amely olyan könnyedén befogadja az idegeneket, és nem az értékük, hanem a látszat szerint ítéli meg őket.

Mit is kívánnak Párizsban egyébként egy fiatalembertől? Hogy értelmesen beszéljen, jól öltözködjék, gavallér játékos legyen és arannyal fizessen.

Természetes, hogy az idegennel még elnézőbbek, mint a párizsival.

Andrea tehát két hét alatt elég szép helyzetet biztosított magának. Gróf úrnak szólították, az a hír járta róla, hogy ötvenezer frank járadéka van, és úgy beszélték, hogy apjának mérhetetlen kincsei a saravezzai kőbányákban vannak elásva.

Egy tudós, aki előtt tényként említették fel ezt az utóbbi körülményt, kijelentette, hogy látta a szóban levő kőbányát, s ez nagy nyomatékot adott az eddig itt-ott kétségbe vont állításoknak, amelyek immár a valóság súlyát viselték magukon.

Így vélekedtek a párizsi társaságban, ahová olvasóinkat már bevezettük, mikor egy este Monte Cristo meglátogatta Danglars urat. Danglars úr éppen nem volt otthon, de felajánlották a grófnak, hogy bevezetik a bárónéhoz. A gróf elfogadta az ajánlatot.

Az auteuili ebéd és az azt követő események óta Danglars-né Monte Cristo nevének hallatára mindig idegesen végigremegett. Ha nevének elhangzása után a gróf nem jelent meg, akkor ez a fájdalomkeltő érzés még fokozódott. Ha ellenben találkozott is a gróffal, és meglátta a férfi nyílt vonásait, ragyogó szemét, tapasztalta szeretetre méltó modorát és irányában is mindenkor udvarias viselkedését, a félelem teljesen szétfoszlott lelkében. A báróné úgy érezte, hogy ilyen kedves ember nem forralhat ellene semmiféle rosszat. Egyébként a legromlottabb szívek sem tudnak rosszat feltételezni másként, mintha valami érdeket tekintenek a rosszindulat alapjául. A céltalan és ok nélküli rosszaság abnormálisnak tűnik fel.

Midőn Monte Cristo belépett abba a budoárba, ahová egyszer már bevezettük olvasóinkat, a báróné éppen eléggé nyugtalanul nézegette leánya rajzait, amelyeket Eugénie az imént együtt lapozgatott a fiatal Cavalcanti úrral. Monte Cristo megjelenése megtette szokott hatását, és a báróné némi kis zavar után fogadta a grófot.

Monte Cristo egy pillantással átlátta az egész jelenetet.

A báróné mellett, aki csaknem fekvő helyzetben pihent egy pamlagon, egyenesen ült Eugénie, mellette pedig Cavalcanti álldogált.

Cavalcanti fekete öltözéket viselt, mint valami Goethe-hős, és lakkcipőben, hímzett fehér selyemharisnyában volt. Egyik eléggé fehér és ápolt kezével szőke hajában babrált, amelyből így kikandikált egy gyémántgyűrű, mert a hiú fiatalember Monte Cristo tanácsa ellenére sem tudott ellenállni a kísértésnek, és mégiscsak felhúzta kisujjára ezt a gyűrűt. Ezt a mozdulatát epedő tekintet és nagy sóhaj kísérte, mindkettő Danglars kisasszonynak szólt.

Eugénie nem változott, most is szép, hideg és gunyoros volt. Nem veszítette szem elől Andreának egyetlen pillantását, egyetlen sóhaját sem, de mintha mindez lepergett volna róla, mint Minerva vértezetéről, és amilyen vértezetet egyes bölcselkedők szerint Szapphó is viselt.

Monte Cristo grófot Eugénie hidegen üdvözölte, és a társalgás megindulásával visszavonult zeneszobájába, ahonnan csakhamar két hangos kacagó hang hallatszott ki zongoraszó kíséretében. Ez a körülmény meggyőzte Monte Cristót arról, hogy Danglars kisasszony többre becsüli énekmesterének, Louise d'Armilly kisasszonynak a társaságát, mint akár az övét, akár a Cavalcanti úrét.

Miközben a gróf Danglars-néval beszélgetett, úgy látszott, egészen elmerül a kedves csevegésbe, de azért bizony észrevette Andrea Cavalcanti úr legyeskedését abból is, ahogy a fiatalember a zeneszoba ajtajánál hallgatta a muzsikát, noha benyitni nem mert, és ahogyan elragadtatását nyilvánította.

Csakhamar hazatért a bankár. Elsőnek Monte Cristót üdvözölte, de utána mindjárt Andreához fordult.

A feleségét úgy köszöntötte, ahogy némely férjek szokása, és amiről egyes nőtlen embereknek sejtelmük sem lehet mindaddig, míg a hitvestársi modor törvénykönyvét ki nem adják.

- Nem hívták meg a kisasszonyok, hogy velük muzsikáljon? - kérdezte Danglars Andreától.

- Sajnos, bizony nem, uram - válaszolt Andrea, még az előbbinél is jelentősebbet sóhajtva.

Danglars az ajtóhoz sietett, és benyitott a szobába.

A két fiatal lány egymás mellett ült közös széken a zongoránál. Mindegyikük fél kézzel kísérte az éneket. E gyakorlatban, amelyre kedvtelésből szoktak rá, már komoly teljesítményt nyújtottak.

D'Armilly kisasszony Eugénie-vel együtt az ajtó keretében olyan élőképnek látszott, amilyen Németországban divatos. Érdekes vagy inkább bájos jelenség volt d'Armilly kisasszony. Kicsi, törékeny és szőke, mint egy tündér, hosszú göndör haja végighullámzott a nyakán, hasonlóan Perugino képeinek szüzeihez, szeme bágyadtan fátyolos volt. Az a híre járt, hogy gyenge a tüdeje, és hogy mint a Cremonai hegedűs Antóniája, ő is ének közben fog meghalni.

Monte Cristo gyors és kíváncsi pillantást vetett a lányok szobájába. Most látta először d'Armilly kisasszonyt, akiről pedig már annyit hallott beszélni ebben a házban.

Csakhamar áthallatszott Andrea hangja, amint valami korzikai dalt énekelt zongorakísérettel.

Mialatt a gróf mosolyogva hallgatta ezt a dalt, amelynek hallatára megfeledkezett Andreáról, és eszébe jutott Benedetto, Danglarsné Monte Cristónak férje nagy lelkierejét magasztalta, aki valami milánói bukás következtében aznap reggel három- vagy négyszázezer frankot veszített.

A dicséretet Danglars meg is érdemelte, mert ha a gróf nem tudta volna meg ezt a hírt a bárónétól, vagy talán valamelyik olyan hírforrásából, amelynek segítségével mindig mindenről tudomást szerez - a báró arca bizony semmit sem árult volna el neki.

"Helyes! - gondolta Monte Cristo. - Már ott tart, hogy a veszteségeit eltitkolja. Egy hónappal ezelőtt még eldicsekedett velük."

Hangosan pedig így szólt:

- Asszonyom, Danglars úr annyira töviről hegyire ismeri a tőzsdét, hogy ott bőven kárpótolja magát azért, amit bárhol másutt elveszíthet.

- Úgy látom, ön is éppen olyan tévesen látja a dolgot, akár a többiek - mondta Danglars-né.

- Mit látok tévesen? - kérdezte Monte Cristo.

- Azt hiszi, hogy Danglars úr játszik a tőzsdén, pedig ő sohasem játszik.

- Igaz, igaz, asszonyom, már emlékszem rá, egyszer Debray úr mondta... De mi is van Debray úrral? Már három-négy napja nem láttam.

- Én sem láttam - jegyezte meg Danglars-né csodálatos lélekjelenléttel. - De az imént belekezdett egy mondatba, amelyet azután nem fejezett be.

- Ugyan melyikbe?

- Arról beszélt, hogy Debray úr mondott valamit önnek...

- Igaz, igaz. Debray úr azt mondta, hogy inkább ön az, aki a játék ördögének áldoz.

- Egy időben valóban volt hozzá kedvem, bevallom - jegyezte meg Danglars-né -, de most már befejeztem az egészet.

- Nincs igaza, asszonyom. Ej, istenem! A szerencse állhatatlan, és ha nő volnék, és a véletlen úgy hozná magával, hogy egy bankár felesége legyek, bármennyire bíznék is a férjem szerencséjében, mert hiszen a spekulációban, mint ön is tudja, minden csak szerencse dolga, nohát, mondom, bármennyire bíznék is a férjem szerencséjében, mégiscsak azon volnék, hogy szert tegyek egy független vagyonra, még akkor is, ha ezt a vagyont a férjem előtt ismeretlen ember segítségével szerzem is meg.

Danglars-né önkéntelenül elvörösödött.

- Nézze - mondotta Monte Cristo, mintha semmit sem vett volna észre -, sokat beszélnek a tegnapi tőzsdei fogásról a nápolyi kötvényekkel.

- Nekem nincs - jelentette ki a báróné -, és nem is volt soha. De már igazán eleget beszéltünk a tőzsdéről, gróf úr, hiszen olyanok vagyunk, mint két tőzsdei ügynök. Beszéljünk kissé inkább azokról a szegény Villefort-ékről, akiket mostanában olyan erősen sújtott a végzet.

- De hát mi történt velük? - kérdezte Monte Cristo a legártatlanabb arccal.

- Hiszen tudja: alig veszítették el Saint-Méran urat három-négy nappal az útra kelése után, a marquise is meghalt három-négy napra rá, hogy megérkezett.

- Ah, igaz, hallottam róla - jegyezte meg Monte Cristo. - De hogy is mondja Claudius Hamletnek: ez a természet törvénye. Az ő apjuk őelőttük halt meg, ők elsiratták, ők pedig a fiaik előtt halnak meg, és őket a fiaik fogják elsiratni.

- De ez még nem minden.

- Hogyhogy?

- Azt tudja, hogy a lányukat férjhez akarták adni...

- Franz d'Épinay úrhoz... Hát nem történt meg a házasságkötés?

- Úgy hallom, tegnap reggel Franz visszavette adott szavát.

- Ne mondja!... És tudják a szakítás okát?

- Nem tudják.

- Micsoda híreket hoz, asszonyom!... Szent isten! Hogyan fogadja Villefort úr ezt a sok csapást?

- A bölcs ember nyugalmával, mint rendesen.

Ebben a pillanatban visszatért Danglars egymagában.

- No, mi az? - kérdezte a báróné. - Egyedül hagyja a leányát Cavalcanti úrral?

- Hát d'Armilly kisasszonyt nem veszi figyelembe? - kérdezte a bankár.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

- Ugye, kedves fiatalember ez a Cavalcanti herceg, gróf úr?... De vajon csakugyan herceg-e?

- Nem kezeskedem érte - válaszolta Monte Cristo. - Az apját mint marquis-t mutatták be nekem, ő tehát gróf volna. De azt hiszem, ő maga sem ad sokat a címére.

- Ugyan miért? - kérdezte a bankár. - Ha egyszer herceg, helytelen, hogy nem büszkélkedik vele. Kinek-kinek ami jár. Nem szeretem, ha valaki tagadja származását.

- Ó, ön ízig-vérig demokrata - mosolygott Monte Cristo.

- De nézze csak - szólt közbe a báróné -, ugyan miért teszi ki magát kellemetlenségnek? Ha Morcerf úr véletlenül be találna toppanni, abban a szobában találná Cavalcanti urat, ahová neki, Eugénie vőlegényének, sohasem volt szabad belépnie.

- Jól mondja, hogy "véletlenül", mert olyan ritka vendég itt Morcerf úr, hogy valóban csak a véletlen hozza el hozzánk - felelte a bankár.

- De ha mégiscsak eljönne, mégsem volna ínyére, hogy Eugénie mellett találja ezt a fiatalembert.

- Ó, ne higgye, asszonyom. Albert úr nem tisztel meg bennünket azzal, hogy féltékeny legyen a menyasszonyára, ehhez jobban kellene őt szeretnie. Egyébként nem sokat törődöm azzal, hogy mi van ínyére, mi nincs.

- De a mostani helyzetünkben...

- Hát igen, a mostani helyzetünkben; akarja tudni, mi a mostani helyzetünk? Az, hogy az édesanyja bálján mindössze egyetlenegyszer táncolt a lányommal, míg Cavalcanti háromszor kérte fel Eugénie-t, de Morcerf ezt még csak észre sem vette.

- Albert de Morcerf úr! - jelentette a komornyik.

A báróné gyorsan felállt. A zeneszobába akart sietni, hogy leányát értesítse, de Danglars visszatartotta a karjánál fogva.

- Hagyja csak - mondta.

Az asszony bámulva nézett rá.

Monte Cristo úgy tett, mintha semmit sem látott volna a lejátszódott jelenetről.

Albert belépett. Nagyon csinos volt, és nagyon könnyedén üdvözölte a bárónét. Danglars-nak bizalmasan, Monte Cristónak szeretettel nyújtott kezet. Azután ismét a bárónéhoz fordult:

- Megengedi, asszonyom, hogy Danglars kisasszony hogyléte iránt érdeklődjem?

- Eugénie kitűnően érzi magát, uram - felelte Danglars élénken. - E pillanatban éppen Cavalcanti úrral muzsikálgat a zeneszalonban.

Albert megőrizte nyugodt közönyét. Meglehet, hogy magában kissé bosszankodott, de magán érezte Monte Cristo tekintetét.

- Cavalcanti úrnak igen kellemes tenor hangja van - jegyezte meg -, Eugénie kisasszony szopránja pedig igazán pompás, nem is szólva arról, hogy úgy zongorázik, akár Thalberg. Igazán kedves kis hangverseny lehet.

- Annyi bizonyos - mondta Danglars -, hogy nagyszerű közöttük a harmónia.

Albert úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt a kétértelmű megjegyzést, amely azonban annyira durva volt, hogy Danglars-né belepirult.

- Magam is muzsikálok - folytatta a fiatalember -, és mestereim véleménye szerint van is némi tehetségem a zenéhez. De különösképpen hangom nem egyezett még soha össze egy másik hanggal, sőt, a szopránnal még kevésbé, mint a többivel.

Danglars mosolya ezt jelentette: bosszankodj csak alaposan!

- Leányom és a herceg tegnap általános feltűnést keltettek - jelentette ki Danglars, bizonyára abban a reményben, hogy végre célt ér. - Nem volt itt tegnap, Morcerf úr?

- Miféle herceg? - kérdezte Albert.

- Cavalcanti herceg - felelte Danglars. Csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy hercegnek nevezze a fiatalembert.

- Bocsánat! - mondta Albert. - Nem tudtam, hogy herceg. Tehát Cavalcanti herceg tegnap együtt énekelt Eugénie kisasszonnyal? Igazán elragadó lehetett, és mélyen fájlalom, hogy nem hallhattam. Szíves meghívásuknak nem tehettem eleget, mert el kellett kísérnem édesanyámat Château-Renaud bárónéhoz, a báró anyjához, ahol német énekesek léptek fel.

Rövid hallgatás után, mintha valami semmiségről volna szó, azt kérdezte:

- Megengedik, hogy tiszteletemet tehessem Danglars kisasszonynál?

- Ó, várjon, várjon egy percig, könyörgök - felelte a bankár, és visszatartotta a fiatalembert. - Hallja ezt a gyönyörű cavatinát? Ta, ta, ta, ti, ta, ta, igazán elragadó, azonnal befejezik... Egy rövidke pillanat: remek! Bravó! Bravó!

A bankár lelkes tapsban tört ki.

- Csakugyan remek - jegyezte meg Albert -, és valóban senki sem érezhetné át jobban hazája dalát, mint ahogy Cavalcanti herceg énekelte. Herceget mondott, ugye? Egyébként pedig, ha esetleg nem volna herceg, majd csinálnak belőle. Olaszországban könnyen megy az ilyesmi. De hogy visszatérjünk szeretetre méltó művészeinkhez, nagy örömet szerezhetne nekünk, Danglars úr: el ne árulja, hogy van itt valaki, és kérje meg Danglars kisasszonyt és Cavalcanti urat, kezdjenek bele egy másik dalba. Nagyon tudom élvezni a zenét bizonyos távolságból, a félhomályban, oly módon, hogy se engem ne lássanak, se én ne lássam a muzsikust, s így nem is zavarhatom őt. Így a művész minden gátlás nélkül szabadjára engedheti ihletettségét és érzéseit.

Danglars-t most már kihozta sodrából a fiatalember közönye.

Félrevonta Monte Cristót.

- Nohát, mit szól a mi szerelmes vőlegényünkhöz? - kérdezte.

- Hát biz az egy kicsit hidegnek látszik, az kétségtelen. De mit számít az, ha egyszer már odaígérte neki a leányát?

- Annyi bizonyos, hogy odaígértem, de olyan embernek ígértem oda, aki szereti, nem pedig olyannak, aki teljesen közönyös vele szemben. Nézze csak jól meg, olyan hideg ez, akár a márvány, és gőgös, mint az apja. Ha még talán gazdag volna, ha akkora vagyonnal rendelkezne, mint a Cavalcantiak, sokat elnéznék neki. Nem beszéltem erről a leányommal, de ha csak egy kis ízlése van...

- Nem tudom - válaszolta Monte Cristo -, vajon az irányában érzett barátságom vakít-e el, de annyit mondhatok, hogy Morcerf urat igen kedves fiatalembernek tartom, és bizonyosra veszem, hogy boldoggá tenné Eugénie kisasszonyt, s az is bizonyos, hogy előbb-utóbb, de viszi valamire, mert apjának társadalmi állása igazán kitűnő.

- Hm! - hümmögött Danglars.

- Miért kételkedik benne?

- Ha nem volna ott a múltja... Az a sötét múlt.

- De az apa múltja nem befolyásolhatja a fiú sorsát.

- Dehogynem! Dehogynem!

- Sose aggódjék annyit. Még egy hónappal ezelőtt kitűnőnek találta ezt a házasságot... Megértheti, mennyire lesújt engem a tudat, hogy a fiatal Cavalcantit éppen énnálam ismerték meg, holott, ismétlem, én alig-alig ismerem a fiatalembert.

- De ismerem én - jegyezte meg Danglars -, és ez elég.

- Ön ismeri? Talán tudakozódott utána? - kérdezte Monte Cristo.

- Ugyan már, mi szükség van erre, hiszen az első percben látni lehet, hogy kivel van dolga az embernek! Először is dúsgazdag.

- Én nem győződtem meg róla.

- De hiszen ön jótállott érte.

- Hitvány kis ötvenezer frank erejéig.

- Kitűnő nevelésben részesült.

- Hm! - hümmögött most Monte Cristo.

- Zeneértő.

- Mint minden olasz.

- Nézze csak, gróf, ön igazságtalan ezzel a fiatalemberrel szemben.

- Hát igen, bevallom, aggódva látom, hogy noha ismeri az összes, Morcerf-ékkel szemben fennálló kötelezettségét, ez a fiatalember csak úgy áthúzza az egészet, és visszaél nagy vagyonával.

Danglars nevetni kezdett.

- Jaj, milyen puritán ön! - mondta. - Hiszen ez olyan mindennapi eset a társasági életben.

- De azért mégsem szakíthat csak így, kedves Danglars úr: Morcerf-ék számítanak erre a házasságra.

- Számítanak rá?

- Határozottan.

- Akkor hát nyilatkozzanak. Talán elejthetne egy-két szót az apa előtt, kedves gróf, hiszen ön annyira bennfentes náluk.

- Én? Honnan az ördögből veszi ezt?

- Hiszen láttam a báljukon, hogy a grófné, a büszke Mercédès, a gőgös katalán asszony, aki még legrégibb ismerőseivel is alig áll szóba, önt karon fogta, kiment önnel a kertbe, a félreeső kis utakon járkáltak együtt, és csak egy félóra múlva jelent meg ismét.

- Báró, báró - jegyezte meg Albert -, így nem halljuk a zenét. Egy olyan zenerajongótól, mint ön, ez barbárságszámba megy.

- Jól van, jól van, csak csúfolódjék - felelte Danglars.

Majd ismét Monte Cristóhoz fordult:

- Elvállalja, hogy beszél Albert apjával?

- Nagyon szívesen, ha ez a kívánsága.

- De azt szeretném, ha ezúttal dűlőre kerülne a dolog véglegesen. Főként kérje meg leányom kezét, határozzon meg egy időpontot, amikor előadja anyagi feltételeit, hogy végül is vagy megegyezzünk, vagy pedig szakítsunk. Csak értse meg, gróf úr, semmi huzavona többé.

- Rendben van, megteszem a szükséges lépéseket.

- Nem mondhatnám, hogy valami nagy örömmel várom, de mindenesetre várom: hiszen tudja, egy bankár a rabszolgája adott szavának.

Danglars éppúgy felsóhajtott, mint a fiatal Cavalcanti egy félórával előbb.

- Bravó! Bravó! - kiáltott Morcerf, a bankárt parodizálva, és még tapsolt is a zenedarab végén.

Danglars rásandított Albert-re, de akkor bejött egy inas, és halkan két szót mondott neki.

- Azonnal visszatérek - mondta a bankár Monte Cristónak -, várjon meg, lehet, hogy rövidesen lesz valami mondanivalóm.

Ezzel kiment.

A báróné felhasználta férje távollétét; hogy kitárja leánya zeneszobájának ajtaját, mire egyszerre látható lett, hogy Andrea úr, aki Eugénie kisasszony mellett ült a zongoránál, hirtelen, mint valami rugó, felugrik.

Albert mosolyogva üdvözölte Danglars kisasszonyt, aki a legkisebb zavar nélkül, a szokott hidegséggel fogadta köszönését.

Cavalcanti szemmel láthatóan zavarban volt, üdvözölte Morcerf-t, aki a világ legszemtelenebb mosolyával viszonozta köszönését.

Albert lelkesen kezdte dicsérni Danglars kisasszony hangját, és kijelentette, mennyire sajnálja, miután most hallotta, hogy előtte való este nem gyönyörködhetett benne...

Cavalcanti most magára maradt, és félrevonta Monte Cristót.

- Most már elég volt a zenéből - jegyezte meg Danglars-né -, és a bókokból is. Menjünk teázni.

- Gyere, Louise - mondta Danglars kisasszony a barátnőjének.

Átmentek a szomszéd szobába, ahol már valóban várt rájuk a tea.

Abban a pillanatban, amikor angol szokás szerint a kanalat a csészében akarták hagyni, ismét nyílt az ajtó, és igen izgatottan megjelent Danglars.

Ezt az izgatottságot elsősorban Monte Cristo vette észre, és kérdő pillantást vetett a bankárra.

- Most érkezett meg Görögországból a futárom - mondta Danglars.

- Ó, hát ezért hívták? - kérdezte a gróf.

- Ezért.

- Mi hír van Ottó királyról? - kérdezte Albert a legvidámabb hangon.

Danglars ránézett, de nem válaszolt. Monte Cristo pedig félrefordult, hogy elrejtse a szánakozó kifejezést, amely egy pillanatra megjelent az arcán.

- Együtt megyünk el, ugye? - kérdezte Albert a gróftól.

- Nagyon szívesen, ha akarja - válaszolta Monte Cristo.

Albert semmit sem érthetett meg a bankár tekintetéből. Így hát Monte Cristóhoz fordult, aki tökéletesen megértette ezt a pillantást.

- Látta, milyen szemmel nézett rám? - kérdezte.

- Láttam - felelte a gróf. - De valami különöset talált ebben a tekintetben?

- Meghiszem azt. De ugyan mit akart a görögországi híreivel?

- Honnan tudjam én azt?

- Mert azt gyanítom, hogy van valami kapcsolata azzal az országgal.

Monte Cristo úgy mosolygott, mint aki ki akar térni a felelet elől.

- Nézze csak - jegyezte meg Albert -, idejön önhöz Danglars úr. Meg fogom dicsérni Danglars kisasszony kámeáját, azalatt az apjának lesz ideje szót váltani.

- Ha már bókol neki, inkább a hangját dicsérje - jegyezte meg Monte Cristo.

- Szó sincs róla. Hiszen ezt mindenki megteszi.

- Kedves vicomte - felelte Monte Cristo -, önnek igen nagy tehetsége van az önhittséghez.

Albert mosolyogva lépett Eugénie-hez.

Ezalatt Danglars a gróf füléhez hajolt.

- Kitűnő tanácsot adott - mondta. - Ehhez a két szóhoz: Fernand és Janina, valóban rettenetes történet fűződik.

- Ej, ugyan! - jegyezte meg Monte Cristo.

- Majd elmondom az egészet, csak vigye el innen a fiatalembert. Most nagyon zavarna, ha vele kellene maradnom.

- Éppen így is akartam, mert Morcerf úr elkísér engem. Még mindig azt akarja, hogy ideküldjem az apját?

- Jobban, mint valaha.

- Rendben van.

A gróf intett Albert-nek.

Mindketten meghajoltak a hölgyek előtt, és távoztak. Albert teljesen közönyös arccal fogadta Danglars kisasszony megvető viselkedését. Monte Cristo pedig megismételte tanácsát Danglars-nénak, beszélt arról az előrelátásról, amellyel egy bankár feleségének biztosítania kell jövőjét.

Cavalcanti úr győztesen maradt a csatatéren.

Alig fordultak be a gróf lovai a boulevard sarkán, mikor Albert harsány kacagással fordult a grófhoz. De nevetése élesebb volt, semhogy őszinte lehetett volna.

- No, most azt kérdem öntől - mondta -, amit IX. Károly kérdezett Medici Katalintól a Szent Bertalan-éj után: hogyan játszottam kisded szerepemet?

- Milyen tekintetben? - kérdezte Monte Cristo.

- Vetélytársamnak Danglars-éknál való beiktatása tekintetében...

- Miféle vetélytársának?

- A mindenségit! Miféle vetélytársamnak? Andrea Cavalcanti úrnak, az ön pártfogoltjának!

- Hagyjuk a rossz tréfát, vicomte. Én semmiféle tekintetben nem pártfogolom Andrea urat, legkevésbé pedig Danglars úrnál.

- Ezt rossz néven is venném öntől, ha ugyan a fiatalember rászorulna a támogatásra. De szerencsére neki nincs is rá szüksége.

- Mi az? Úgy gondolja, hogy udvarol Eugénie-nek?

- Kezeskedem róla, hiszen szemét forgatva sóhajtozik, és szerelmes hangon beszél. A büszke Eugénie kezét akarja elnyerni. Nini, szinte versben beszélek! Szavamra mondom, nem az én hibám. Sebaj, megismétlem: a büszke Eugénie kezét akarja elnyerni.

- Mit törődik vele, ha egyszer mégis önt szánták neki?

- Ne mondjon ilyet, kedves grófom. Hiszen két oldalról is támadnak.

- Hogyhogy két oldalról?

- Nyilvánvaló. Eugénie kisasszony csak foghegyről felelt nekem, d'Armilly kisasszony, a bizalmasa, pedig még feleletre sem méltatott.

- Igen ám, de a lány apja imádja önt - jegyezte meg Monte Cristo.

- Ő? Ellenkezőleg, ezer tőrt szúrt a szívembe. Igaz, hogy csak amolyan markolatába futó színpadi tőrt, de ő valódinak hitte.

- A féltékenység a szerelem jele.

- Az igaz, csakhogy én nem vagyok féltékeny.

- De Danglars féltékeny.

- Kire? Debrayre?

- Nem, önre.

- Reám? Fogadni merek, hogy egy héten belül kiteszi a szűrömet.

- Téved, kedves vicomte.

- Bizonyítékot kérek!

- Bizonyítékot akar?

- Igen.

- Megbízott vele, hogy Morcerf gróf urat határozott nyilatkozatra kérjem fel.

- Ki bízta meg ezzel?

- Maga a báró.

- Ó - mondta Albert a tőle telhető leghízelgőbb hangon -, ugye, nem teszi ezt meg, kedves gróf?

- Téved, Albert, megteszem, hiszen megígértem.

- Úgy látom - sóhajtott Albert -, ön mindenáron meg akar házasítani.

- Jó barátságban akarok lenni mindenkivel. De igaz is, mi van Debrayvel? Már sohasem látom a bárónénál.

- Összevesztek.

- A bárónéval?

- Nem, a báróval.

- Csak nem jött rá valamire?

- Ugyan, ne tréfáljon!

- Mit gondol? Sejtett valamit? - kérdezte Monte Cristo kedves naivsággal.

- Nézzék csak! Hát honnan jön ön, kedves gróf?

- Kongóból, ha úgy akarja.

- Az nincs elég messze.

- Hát honnan ismerném én a párizsi férjeket?

- Ej, kedves gróf, a férjek mindenütt egyformák. Mihelyt egyet tanulmányozott bármelyik országban, akkor ismeri az egész fajtát.

- De ugyan mi adott okot Danglars-nak és Debraynek az összezördülésre? Hiszen látszólag olyan jól megértették egymást - jegyezte meg Monte Cristo az iménti naivitással.

- Ohó, itt már Ízisz titkaihoz érünk, s én azokba nem vagyok beavatva. Majd ha az ifjú Cavalcanti már a családhoz tartozik, kérdezze meg tőle.

A kocsi megállt.

- Megérkeztünk - mondotta Monte Cristo. - Még csak fél tizenegy van, jöjjön fel egy kicsit.

- Örömmel.

Majd azután hazaviszi a kocsim.

- Köszönöm, erre nincs szükség, hiszen a saját kocsimnak is a nyomunkban kell lennie.

- Csakugyan, itt is van - jegyezte meg Monte Cristo, és leugrott a kocsiról.

Bementek a házba. A szalonban világos volt, egyenesen oda tartottak.

- Készítsen nekünk teát, Baptistin - mondotta Monte Cristo.

Baptistin szó nélkül távozott. Két másodperc múlva teljesen megrakott tálcával tért vissza. Ez olyan volt, mint a mesebeli "terülj asztalkám", mintha csak a földből nőtt volna ki.

- Kedves gróf - mondta Morcerf -, én önben nem a gazdagságát bámulom, hiszen lehetnek önnél vagyonosabb emberek is, nem is a szellemét, noha magának Beaumarchais-nak sem lehetett több: azt a módot bámulom, amellyel önt kiszolgálják, anélkül hogy egyetlen szót felelnének, egy perc, egy másodperc alatt, mintha a csengetésből kitalálnák, hogy mit kíván, és mintha az, amit éppen kíván, mindig készen állna.

- Van valami igazság abban, amit mond. Tudják a szokásaimat. Mindjárt meglátja, figyeljen csak: nem volna valami kívánsága teázás közben?

- De bizony, dohányozni szeretnék.

Monte Cristo a csengőhöz lépett, és megrántotta a zsinórját.

Egy pillanat múlva nyílt egy külön kis ajtó, és megjelent Ali. Két, kitűnő Latakia-dohánnyal megtöltött csibukot hozott be.

- Csodálatos - mondta Morcerf.

- Ebben aztán nincs semmi csodálatos, nagyon egyszerű az egész - folytatta Monte Cristo. - Ali jól tudja, hogy teázás vagy kávézás közben rendszerint dohányozni szoktam: azt tudja, hogy teát kértem, tudja, hogy önnel jöttem, hallja, hogy hívom, sejti az okát, és mivel az ő hazájában a vendégszeretet feltétlen jele a dohányzás, egy csibuk helyett mindjárt kettőt hozott.

- Nem mondom: a magyarázat megfelelő. De azért annyi bizonyos, hogy csakis önnél van meg ez... De mi az? Mit hallok? - Morcerf az ajtó felé fülelt, amelyen át valóban egy gitár hangja szűrődött be.

- No, már szavamra mondom, ön zenére van kárhoztatva ma este, kedves vicomte. Csak azért szabadult meg Danglars kisasszony zongorájától, hogy Haydée guzlájának essék áldozatul.

- Haydée! Milyen elragadó név! Hát valóban vannak Haydée nevű nők a lord Byron versében szereplőn kívül is?

- Hogyne volnának. Franciaországban valóban igen ritka név, de Albániában és Epiruszban annál gyakoribb. Annyit jelent, mint szűziesség, szemérmesség, ártatlanság. A párizsiak fogalmai szerint keresztnévül szolgál.

- Milyen bájos dolog ez! - jegyezte meg Albert. - Szívesen venném, ha a mi francia leányaink ilyen neveket viselnének: Jóság kisasszony, Csend kisasszony, Keresztényi Szeretet kisasszony! Gondolja csak el, ha Danglars kisasszonyt, ahelyett hogy Claire-Marie-Eugénie-nek hívják, Szűziesség-Szemérem-Ártatlanságnak neveznék; ugyancsak nagy hatást érne el a kihirdetéskor!

- Bolondság! - jegyezte meg a gróf. - Kissé halkabban tréfáljon, mert még Haydée meg találja hallani.

- És rossz néven venné?

- Szó sincs róla - felelte a gróf némi fölénnyel.

- Jólelkű leány? - kérdezte Albert.

- Ez nem jólelkűség, hanem kötelesség kérdése. A rabszolganő nem haragudhat meg gazdájára.

- Ugyan, kérem! Ne űzzön velem tréfát. Hát vannak még rabszolgák?

- Hogyne volnának, hiszen Haydée is az én rabszolgám.

- Ön valóban mindent másképpen fog fel és másképpen csinál, mint mások. Monte Cristo grófjának rabszolgája! Ez is társadalmi állás Franciaországban. Arról ítélve, ahogyan ön bánik az arannyal, ez az állás is évi százezer tallért jelenthet.

- Százezer tallért! Sokkal több volt a szegény gyermeknek. Mikor a világra jött, több kincs volt körülötte, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.

- Hát valóban hercegnő?

- Mégpedig hazájának egyik leggazdagabb hercegnője.

- Sejtettem. De hogyan lett rabszolgává egy ilyen gazdag hercegnő?

- Hogyan lett egyszerű tanító a zsarnok Dionüszoszból? A háború és a sors szeszélye hozta magával, kedves vicomte.

- És a neve titok?

- Mindenki másnak titok, de ön, kedves vicomte, barátaim közé tartozik, és ha hallgatást ígér, hallgatni is fog, ugye?

- Becsületszavamra mondom.

- Ismeri a janinai pasa történetét?

- Ali Tepelentiét? Hogyne ismerném, hiszen apám éppen az ő szolgálatában alapította meg a szerencséjét.

- Igaz, erről megfeledkeztem.

- És mi köti Haydée-t Ali Tepelentihez?

- Az, hogy a lánya.

- Micsoda? Ali pasa lánya?

- Az övé és a szép Vaszilikié.

- És most az ön rabszolganője?

- Hát, istenem, igen.

- Hogy történt ez?

- Ejnye, hát egyszer, mikor a konstantinápolyi vásáron jártam, megvettem.

- Ragyogó! Ha önnel van együtt az ember, kedves gróf, akkor nem él, hanem álmodik. De most valami nagyon szerénytelen kérésem volna önhöz.

- Csak mondja meg bátran.

- Ha egyszer vele jár-kel, elviszi az Operába...

- Hát aztán?

- Vajon igazán megkockáztathatom ezt a kérést?

- Mindenféle kérést megkockáztathat.

- Akkor hát arra kérem, kedves gróf, mutasson be a hercegnőjének.

- Nagyon szívesen. De csak két feltétellel.

- Már előre is elfogadom őket.

- Első feltételem: soha senkinek nem mondja el, hogy bemutattam.

- Nagyon helyes. (Morcerf esküre emelte kezét.) Esküszöm.

- A másik: nem mondja meg neki, hogy az édesapja az ő apját szolgálta.

- Erre is megesküszöm.

- Jól van, vicomte, de ugye nem felejti el esküjét?

- Már hogyan felejteném el? - válaszolta Albert.

- Rendben van, vicomte. Becsületes embernek ismerem önt.

A gróf ismét csengetett. Ali megjelent.

- Jelentsd be Haydée-nek - mondta a gróf -, hogy nála kávézom, és értesd meg vele, beleegyezését kérem ahhoz, hogy bemutassam neki egyik barátomat.

Ali bólintott és távozott.

- Tehát megegyeztünk, kedves vicomte, semmiféle kérdést nem intéz Haydée-hoz. Ha valamit tudni akar, tőlem kérdezze, és majd én továbbadom a kérdést.

- Megegyeztünk.

Ali harmadszor is megjelent, és a függönyt félrehúzva tartotta, ezzel jelezte gazdájának és Albert-nek, hogy bemehetnek.

- Jöjjön - mondta Monte Cristo.

Albert egyik kezével végigsimította a haját, és elrendezgette a bajuszát. A gróf ismét fogta kalapját, felhúzta kesztyűjét, s Albert előtt lépett be abba a szobába, amelyet mint valami előretolt őrszem, Ali őrzött, és a három francia komorna, akit Myrtho állított oda.

Haydée az első szobában, a szalonban várakozott csodálkozó szemmel, mert első ízben történt meg, hogy Monte Cristón kívül más férfi is bejött hozzá. Egyik sarokban, egy kereveten üldögélt, maga alatt keresztbe font lábbal. Úgyszólván fészket csinált magának a gazdag keleti csíkos és hímzett selymek között. Mellette hevert guzlája, amelynek hangja az imént elárulta. Nagyon bájos volt ebben a tartásában.

Amint észrevette Monte Cristót, felállt a reá jellemző gyermeki és egyben szerelmes mosolyával. Monte Cristo hozzálépett, kezét nyújtotta neki, mire a lány, szokása szerint, ajkához emelte a gróf kezét.

Albert az ajtónál maradt. Egészen lenyűgözte ez az idegenszerű szépség, amelyet első ízben látott, és amelyről Párizsban senkinek sem volt fogalma.

- Kit hoztál magaddal? - kérdezte a fiatal lány újgörögül Monte Cristótól. - Testvért, jó barátot, egyszerű ismerőst vagy ellenséget?

- Jó barátot - válaszolta Monte Cristo szintén újgörögül.

- Hogy hívják?

- Albert grófnak. Ugyanaz, akit Rómában kiszabadítottam a banditák karmaiból.

- Milyen nyelven beszéljek vele?

Monte Cristo Albert-hez fordult:

- Ért újgörögül? - kérdezte a fiatalembertől.

- Sajnos - felelte Albert -, még ógörögül sem, kedves gróf. Soha Homérosznak és Platónnak nem volt hanyagabb diákkal dolga.

- Akkor - mondta Haydée, bebizonyítva, hogy megértette Monte Cristo kérdését és Albert feleletét - franciául vagy olaszul fogok beszélni, ha ugyan az én uram akarja, hogy egyáltalán beszéljek.

Monte Cristo elgondolkozott.

- Olaszul beszélj - mondta kisvártatva.

Azután Albert-hez fordult:

- Milyen kár, hogy sem az ógörögöt, sem az újgörögöt nem érti, mert Haydée mind a kettőt gyönyörűen beszéli. A szegény gyermek most kénytelen lesz olaszul beszélni, ami talán hamis képet nyújt majd róla.

Intett Haydée-nak.

- Hozott isten, jó barát, aki együtt jöttél az én urammal és gazdámmal - kezdte a fiatal lány a legszebb toszkánai olaszsággal, azzal a római kiejtéssel, amely a nagy Dante nyelvét annyira zengzetessé teszi, mint Homérosz nyelve. - Ali! Kávét és pipákat!

Haydée intett Albert-nek, hogy jöjjön közelebb. Ali pedig kiment, hogy teljesítse ifjú úrnője parancsait.

Monte Cristo két összecsukható székre mutatott, és mindegyikük odahozott egyet ahhoz az asztalkához, amelynek a közepén egy nargilé állott. Az asztalkát élő virágok, rajzok és hangjegyalbumok borították.

Ali kávéval és csibukokkal tért vissza. Baptistin úr nem léphetett be a lakosztálynak ebbe a részébe.

Albert nem fogadta el a csibukot, amelyet a núbiai nyújtott neki.

- Vegye csak el! - szólt hozzá Monte Cristo. - Haydée csaknem olyan civilizált, mint a párizsi nők: noha a havannát nem kedveli, mert nem állja az erős szagot: a keleti dohány valósággal illatozik, hiszen tudja.

Ali távozott.

A kávé már el volt készítve a csészékben, csak Albert számára tettek oda cukortartót is. Monte Cristo és Haydée arab módra fogyasztották az arab italt, vagyis cukor nélkül.

Haydée kinyújtotta kezét, és karcsú, rózsás ujjaival megfogta a japán porcelán csészét. Örömmel emelte ajkához, mint a gyermek, aki olyan valamit eszik, amit nagyon szeret.

Ugyanakkor belépett két komorna. Két nagy, fagylalttal és szörbettel teli tálat hoztak, és letették két külön e célra szolgáló asztalkára.

- Kedves házigazdám és ön, signora - kezdte Albert olaszul -, bocsássanak meg, amiért nem győzök álmélkodni. Egészen kábult vagyok, és ez nem is csoda. Mintha a Kelet kellős közepébe kerültem volna, az igazi Keletre, nem ahogy eléggé hamisítva láttam, hanem úgy, ahogy megálmodtam Párizsban. Még az imént az omnibuszok zaját és a limonádéárusok csengetését hallottam. Ó, signora!... Milyen kár, hogy nem tudok görögül, az ön beszéde ebben a tündéri környezetben örökké felejthetetlen élmény lenne számomra.

- Elég jól tudok olaszul, hogy beszélgethessünk, uram - válaszolta Haydée nyugodtan. - És ha csakugyan úgy szereti a keleti hangulatot, mindent elkövetek, hogy itt feltalálja.

- Miről beszélhetnék vele? - kérdezte Albert halkan Monte Cristótól.

- Amiről csak kedve tartja: az ő hazájáról, fiatal éveiről, emlékeiről, azután, ha inkább akarja, Rómáról, Nápolyról vagy Firenzéről.

- Semmi értelme sem volna - mondotta Albert -, hogy egy görög nővel olyasmiről beszéljek, amiről minden párizsi asszonnyal lehet. Hadd beszéljek csak vele a Keletről.

- Tessék, kedves Albert-em, hiszen ő maga is erről beszél a legszívesebben.

Albert ismét Haydée-hoz fordult.

- Hány éves korában hagyta el, signora, Görögországot? - kérdezte.

- Ötéves koromban - válaszolta Haydée.

- És emlékszik még hazájára? - kérdezte Albert.

- Ha behunyom a szemem, mindent tisztán látok magam előtt. Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik.

- És melyik az a legrégebbi esemény, amire vissza tud emlékezni?

- Alig tudtam még járni. Anyám, akit Vaszilikinek hívtak (Vasziliki annyit jelent, mint királyi - tette hozzá a fiatal lány, és büszkén felemelte a fejét), anyám kézen fogva vezetett. Mindketten fátyolba voltunk burkolva, és anyám az erszényébe rakta minden aranyát, úgy indultunk el, hogy alamizsnát gyűjtsünk a foglyok számára. Mindenüvé ezekkel a szavakkal léptünk be: "Aki a szegényeknek adakozik, az Úristennek ad."^[19] Mikor megtelt erszényünk, visszatértünk a palotába, és apámnak szót sem szólva róla, mindazt a pénzt, amelyet összekoldultunk, elküldtük a kolostorba, hogy osszák szét a foglyok között.

- Hány éves volt ön akkor?

- Három - felelte Haydée.

- Így hát mindenre jól emlékszik, ami ön körül történt, hároméves kora óta?

- Mindenre.

- Gróf - mondta halkan Monte Cristónak Morcerf -, engedje meg a signorának, hogy elmondjon valamit a történetéről. Ön megtiltotta, hogy apámról beszéljek vele, de talán ő fogja szóba hozni, és nem is képzeli, milyen boldog volnék, ha ilyen bájos ajkakról hallhatnám a nevét.

Monte Cristo Haydée-hoz fordult, és szemöldökének egy rándításával jelezte, hogy fontos dolgot akar mondani. Görögül szólt hozzá:

- Beszéld el apád sorsát, de se az áruló nevét, se az árulást ne említsd.

Haydée nagyot sóhajtott, és tiszta homlokán sötét felhő futott keresztül.

- Mit mondott neki? - kérdezte halkan Morcerf.

- Ismételtem, hogy ön jó barát, és nem kell ön előtt semmit sem titkolnia.

- Így hát - mondta Albert - legrégibb emléke a foglyok számára való alamizsnagyűjtés. Hát még mire emlékszik?

- Mire? Egy szikomorfa árnyékában látom magam, egy tó partján, amelynek remegő tükrét mintha most is látnám a lombokon keresztül csillogni. A legsűrűbb lombú fa tövében párnákon üldögélt apám s én, a gyenge gyerek, édesanyám pedig a lábánál hevert. Én apám hosszú, fehér szakállával és övén csüngő, gyémánttal kirakott handzsárjával játszadoztam. Időnként odajött hozzá egy-egy albán, az mondott neki valamit, de én erre ügyet se vetettem. Ő mindig ugyanazon a hangon felelte: "Öljétek meg!", vagy pedig: "Kegyelmezzetek meg neki!"

- Különös - mondta Albert -, egy fiatal lány ajkáról hallani ilyen szavakat, méghozzá nem a színpadon, és elgondolni, hogy ez bizony nem költött dolog. És - folytatta Albert a kérdezősködést - milyennek találja Franciaországot e költői és távoli emlékek kődében?

- Azt hiszem, szép ország - felelte Haydée -, csakhogy én olyannak látom Franciaországot, amilyen a valóságban, mert női szemmel nézem, míg azt hiszem, mivel hazámat mindig csak gyermekszemmel láttam, az egészet valami ragyogó vagy komor köd burkolja be, aszerint, hogy békés időkre vagy keserű szenvedésekre emlékezem.

- Hogyan szenvedhetett olyan fiatalon, signore? - kérdezte Albert, önkéntelenül engedve e köznapi kérdés varázsának.

Haydée Monte Cristóra emelte tekintetét, aki alig észrevehető bólintással mormogta:

- Eipe.^[20]

- Semmi sem vésődik úgy be a lélekbe, mint néhány első emlékünk, és a két elmondott emlékemen kívül gyermekkoromnak minden emléke szomorú.

- Beszéljen, signore - mondta Albert -, esküszöm, hogy kimondhatatlanul boldogan hallgatom.

Haydée szomorúan mosolygott.

- Ön tehát a többi emlékeimet is meg akarja ismerni? - kérdezte.

- Könyörgök, signore - mondta Albert.

- Hát négyéves voltam, mikor egy este anyám felébresztett.

A janinai palotában voltunk. Felvett a párnámról, ahol pihentem, és mikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy szemében könny csillog.

Szótlanul magával vitt.

Mikor láttam, hogy sír, magam is sírva fakadtam.

- Csendesen, gyermekem - mondta.

Gyakran megesett, hogy mint minden szeszélyes gyermek, az anyai vigasztaló vagy fenyegető szó ellenére tovább sírtam. De ezúttal szegény anyám hangjából olyan retteneteset éreztem ki, hogy azonnal elhallgattam.

Gyorsan magával vitt.

Láttam, hogy egy széles lépcsőn haladunk lefelé. Előttünk anyám asszonyai ládákkal, zsákokkal, ékszerekkel, csecsebecsékkel, arany erszényekkel megrakodva ugyanazon a lépcsőn mentek vagyis inkább rohantak lefelé.

Az asszonyok mögött mintegy húsz főből álló őrség jött alaposan felfegyverkezve puskával és pisztollyal, és olyan öltözékben, amelyet önök is ismernek már Franciaországban, mióta Görögország ismét szabad nemzet lett.

Higgye el - tette hozzá Haydée, a fejét rázva és már a visszaemlékezéstől is elsápadva -, volt valami baljóslatú az álmukból felriasztott rabszolgák és asszonyok e hosszú sorában, vagy legalábbis én így képzeltem, mert talán azt hittem, hogy éppúgy álmukból zavarták fel őket, mint engem.

A lépcsőházban óriási árnyékok futottak végig, és a boltozaton megremegtek az égő fenyőfa fáklyák fényében.

- Siessetek! - hangzott a csarnok mélyéről.

E hangra mindenki meg szokott hajolni, mint ahogy a szél előtt meghajlik a mező minden kalásza.

Én beleremegtem. Apám hangja volt az.

Ő maradt utolsónak, pompás öltözékében, és kezében azt a karabélyt vitte, amelyet az önök császárjától kapott. Kedvenc szolgájára, Szelimre támaszkodott, és úgy hajtott bennünket maga előtt, mint pásztor a megriadt nyáját.

- Apám - mondta Haydée, és ismét büszkén felvetette a fejét - híres ember volt. Egész Európa az Ali Tepelenti néven ismerte, janinai pasa volt, és egész Törökország remegve remegett előtte.

Albert - maga sem tudta, miért - összerezzent, mikor véghetetlen büszkeséggel és méltósággal ejtették ki előtte e szavakat. Úgy érezte, hogy a fiatal lány szemében valami sötét és ijesztő fény villan meg, mikor egy jósnőhöz hasonlóan, aki valami szellemet idéz, annak a véres alaknak az emlékét ébresztette fel, aki szörnyű halála miatt az akkori Európa szemében olyan óriásinak látszott.

- A menet csakhamar megállt - folytatta Haydée. - A lépcső alján, egy tó partjánál voltunk. Anyám pihegő kebléhez szorított, és láttam, hogy apám két lépésnyire mögöttünk nyugtalan pillantást vet maga körül.

Előttünk négy márványlépcső vezetett le a tóhoz, és az utolsónál egy csónak ringott.

Onnan, ahol álltunk, látni lehetett valami fekete tömeget a tó közepén. A kioszk volt az, oda igyekeztünk.

A kioszkot meglehetősen távol levőnek hittem, de ezt talán a sötétség okozta.

Beszálltunk a csónakba. Jól emlékszem rá, hogy az evezők a vízbe érve semmi zajt sem okoztak. Kihajoltam, hogy megnézzem, mi ennek az oka: akkor láttam, hogy palikárjaink tüszőikkel burkolták be őket.

Az evezősökön kívül más nem volt a csónakban, csak az asszonyok, apám, anyám, Szelim meg én.

A palikárok a tó partján maradtak, ott térdeltek a legalsó lépcsőfokon, és védőbástyát alkottak, ha netalán bennünket üldözne valaki.

Csónakunk szélsebesen suhant előre.

- Miért megy olyan gyorsan a csónak? - kérdeztem anyámtól.

- Csitt, gyermekem - felelte anyám -, azért, mert menekülünk.

Nem értettem. Ugyan miért menekül apám, a hatalmas nagyúr, ő, aki elől mások szoktak menekülni, ő, akinek ez volt a jelmondata: "Gyűlölnek, de félnek tőlem."

Apám csakugyan menekült a tavon. Azóta hallottam, hogy a janinai palota őrsége kimerült a hosszú szolgálatban, és...

Haydée most sokatmondó pillantást vetett Monte Cristóra, aki már szintén erősen nézte őt. A fiatal lány lassan folytatta tehát, mint mikor valaki gondol vagy elhallgat valamit.

- Azt mondta az imént, signora - kezdte ismét Albert, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta az elbeszélést -, hogy a janinai helyőrség kimerült a hosszú szolgálattól...

- Tárgyalásokba bocsátkozott Kursid török kormányzóval, akit a szultán azért küldött, hogy elfogja apámat. Mikor apám a szultánhoz küldött egy francia tisztet, akiben tökéletesen megbízott, akkor határozta el, hogy visszavonul arra a menedékhelyre, melyet már régen előkészített magának, és amelyet kataphigionnak, vagyis menedéknek hívott.

- A tiszt nevére nem emlékszik már, signora? - kérdezte Albert.

Monte Cristo villámgyors pillantást váltott a lánnyal, ami elkerülte Morcerf figyelmét.

- Nem - válaszolta -, nem emlékszem rá, de lehet, hogy később majd eszembe jut, s akkor megmondom.

Albert már-már kimondta apja nevét, mikor Monte Cristo ujját lassan szájához emelve, hallgatásra intette. A fiatalembernek eszébe jutott esküje és hallgatott.

- Az említett kioszk felé eveztünk.

Az épületből nem látszott egyéb, csak egy arabeszkekkel díszített földszint, amelynek teraszai a vízbe nyúltak, és a tóra nyíló emeleti rész.

De a szigetre mélyen benyúló földszint alatt üreg húzódott. Ebbe a hatalmas sziklaüregbe vittek bennünket, anyámat, engem meg asszonyainkat. Egyetlen kupacban hatvanezer pénzes zacskó és kétszáz hordó volt elrejtve. A zacskókban huszonötmillió volt aranyban, a hordók pedig harmincezer font lőport rejtegettek.

A hordók mellett Szelim állt őrt, apámnak az a kedvence, akiről már beszéltem. Éjjel-nappal őrködött a kezében lándzsával, amelynek a végén kanóc égett. Parancsa volt rá, hogy apám első jeladására a levegőbe repítsen mindent, kioszkot, őrséget, pasát, asszonyokat és aranyat.

Emlékszem, hogy rabszolgáink, akik jól látták a félelmes szomszédságot, a nappalt és az éjszakát imádkozással és jajgatással töltötték.

Nekem még mindig szemem előtt van a sápadt arcú, fekete szemű fiatal katona. És ha a halál angyala valaha eljön értem, bizonyos vagyok, hogy Szelimre ismerek benne.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig várakoztunk így: akkoriban még nem volt fogalmam az időről. Olykor, bár ritkán, apám odahívatott bennünket, anyámat és engem, a palota teraszára. Ez mindig örömet jelentett nekem, hiszen a föld alatti barlangban csak a jajgató árnyakat és Szelim égő végű lándzsáját láthattam. Apám egy nagy hasadék előtt ült, és komor tekintetével bejárta a szemhatár mélységeit. A tavon minden feltünedező fekete pontot kikémlelt, míg anyám félig fekvő helyzetben ült mellette, fejét apám vállára hajtotta, én pedig a lábánál játszadoztam, és mindent felnagyító gyermekes csodálkozással bámultam a Pindosz-hegy meredek csúcsát, amely a látóhatáron emelkedett, a janinai kastélyokat, amelyek fehéren és szögletesen meredeztek ki a tó kék vizéből, a sötétzöld növényzet hatalmas bozótjait, amelyek zuzmóként tapadtak a hegy szikláihoz, s a messzeségből olyanok voltak, mint a moha, közelről azonban hatalmas szál fenyők és óriási mirtuszok voltak.

Egy reggel értünk küldött apám. Elég nyugodtnak, de a szokottnál halványabbnak találtuk.

- Egy kicsit légy még türelemmel, Vasziliki, ma minden véget ér. Ma megérkezik a fermán, a parancs, amely eldönti sorsomat. Ha teljes a kegyelem, mindannyian diadalmasan visszatérünk Janinába. Ha rossz hírt kapunk, még ma éjjel elmenekülünk.

- De hátha nem engednek elmenekülni? - mondta anyám.

- Légy nyugodt - válaszolta Ali mosolyogva. - Szelim és meggyújtott lándzsája a biztosítékom velük szemben. Azt szívesen vennék, ha én elpusztulnék, de ők nem óhajtanak velem együtt meghalni.

Anyám csak sóhajokkal felelt vigasztalásaira, amelyek nem fakadtak apám szíve mélyéből.

Anyám elkészítette neki a jeges vizet, amelyet apám percenként iszogatott, mert a kioszkba való visszavonulása óta állandóan kínzó láz gyötörte. Anyám beillatosította apám hófehér szakállát, és meggyújtotta csibukját, amelynek szertefoszló füstjét sokszor órákon át szórakozottan követte szemével.

Egyszerre olyan hirtelen mozdulatot tett, hogy megrémültem. Azután messzelátóját kérte, de közben szemét egy pillanatra sem vette le egy távoli pontról, amely lekötötte figyelmét.

Anyám odaadta a messzelátóját, és arca fehérebb volt, mint a fal, amelynek nekitámaszkodott.

Láttam, hogy apám keze megremeg.

- Egy csónak!... Kettő!... Három! - mormogta apám. - Négy!...

Felállt, megragadta fegyvereit, és jól emlékszem, puskaport hintett pisztolyai gyújtóserpenyőjébe.

- Vasziliki - mondta anyámnak, és szemmel láthatóan megremegett -, eljött az a pillanat, amely eldönti sorsunkat. Egy félóra múlva tudni fogjuk a felséges császár válaszát. Menj le Haydée-val a barlangba.

- Nem hagylak el - felelte Vasziliki. - Ha te meghalsz, uram, én is veled halok.

- Menjetek Szelimhez - kiáltotta apám.

- Isten veled, uram - mormogta anyám engedelmeskedve és hétrét görnyedezve a haláltól való félelmében.

- Vigyétek el Vaszilikit - parancsolta apám a palikárjainak.

De rólam megfeledkeztek. Én odafutottam apámhoz, felé nyújtottam a kezemet. Meglátott, hozzám hajolt, és forrón megcsókolta a homlokomat.

Ez volt az utolsó csókja, és még most is ott ég a homlokomon.

A barlang felé menet a tetőkert lugasai között megpillantottuk a csónakokat, amelyek egyre nagyobbak lettek a tó színén: az imént még csak kis fekete pontoknak látszottak, most pedig olyanok voltak, mint szárnyukkal a vizet horzsoló madarak.

Ezalatt a kioszkban, apám lábánál, a faburkolat mögött rejtőzködve, húsz palikárból álló őrség leste vérben forgó szemmel a csónakokat. Gyöngyházzal és ezüsttel kivert hosszú puskáikat lövésre készen tartották: a padlón körös-körül sok lőszer hevert. Apám az órájára pillantott, és nyugtalanul járkált fél s alá.

Ezt láttam utoljára, mikor utolsó csókja után elhagytam apámat.

Anyámmal együtt végigmentünk a föld alatti folyosón. Szelim még mindig őrhelyén állott. Szomorú mosollyal fogadott bennünket. A barlang másik végéből párnákat hoztunk oda, és Szelim mellé kuporodtunk: nagy veszedelem idején a szerető szívek egymás után vágyakoznak, és noha még kisgyermek voltam, ösztönösen megéreztem, hogy igen nagy veszedelem fenyeget mindannyiunkat...

Albert gyakran hallotta már a janinai vezír végső perceinek történetét, ha nem is az apjától, aki sohasem beszélt róla, hanem inkább idegenektől. Többféle leírást is olvasott haláláról. Hanem most a történet szinte elevenné vált a fiatal lány hangjától és egyéniségétől, a közvetlen elbeszélés, a fájdalmas leírás elbájolta, és egyben kimondhatatlan borzalommal töltötte el a fiatalembert.

Haydée pedig e szörnyű emlékek hatása alatt egy pillanatra elhallgatott. Homloka, mint a viharverte virág, lekonyult, szeme a bizonytalanba révedt, mintha még most is látná a szemhatáron a zöldellő Pindosz-hegyet és a janinai tó kék vizét, ezt a varázstükröt, amely visszaverte az imént vázolt sötét képet.

Monte Cristo különös érdeklődéssel és szánalommal nézte.

- Folytasd, leánykám - mondta a gróf újgörögül.

Haydée felemelte fejét, mintha Monte Cristo szavai álomból ébresztenék fel, és így folytatta:

- Délután négy óra volt. De hiába volt odakint napfényes az idő, mi bizony a föld alatti barlang sötétjébe voltunk zárva.

A barlangban csupán egyetlen fény világított, mint reszkető csillag a sötét égboltozaton: Szelim kanóca volt az. Anyám keresztény volt, imádkozott.

Szelim időről időre e szent szavakat ismételte:

- Nagy az Isten!

Anyám még mindig reménykedett kissé. A barlangba lejövet úgy vélte, felismerte azt a francia férfit, akit annak idején Konstantinápolyba küldtek, és akiben apám tökéletesen megbízott, mert tudta, hogy a francia szultán katonái rendszerint nemes és nagylelkű emberek. Néhány lépést tett a lépcső felé és hallgatózott.

- Közelednek - mondta. - Hátha a békét és az életet hozzák.

- Mitől félsz, Vasziliki? - válaszolta Szelim lágy és mégis büszke hangján. - Ha nem a békét hozzák, elpusztítjuk őket!

Felgerjesztette a kanóc tüzét lándzsája végén, és most olyan volt, mint Dionüszosz az ősi Kréta szigetén.

De én még gyámoltalan kisgyermek voltam, és megijedtem ettől a vad és esztelen bátorságtál, és féltem a rettenetes haláltól, amelyet a robbanás és a tűz lángjai jelentenek.

Anyám ugyanezt érezhette, mert láttam, hogy egész testében remeg.

- Istenem! Istenem! Mama! - kiáltottam. - Hát meg kell halnunk?

Hangomat hallva a rabszolganők zokogása, jajongása még erősebb lett.

- Gyermekem - mondta Vasziliki -, Isten őrizzen meg téged attól, hogy óhajtanod kelljen azt a halált, amelytől ma még remegsz!

Azután halkan tette hozzá:

- Szelim, milyen parancsot kaptál uradtól?

- Ha uram ideküldi a tőrét, az annyit jelent, hogy a szultán nem ismer kegyelmet, és én meggyújtom a lőport. Ha pedig a gyűrűjét küldi, akkor megbocsát a szultán, és én átadom a lőporraktárt.

- Barátom - folytatta anyám -, mikor megérkezik urad parancsa, és tőrt küld, akkor ölj meg mindkettőnket azzal a tőrrel, hogy ne kelljen azt a másik szörnyű halált elszenvednünk.

- Igen, Vasziliki - válaszolta nyugodtan Szelim.

Hirtelen mintha nagy kiáltozást hallottunk volna. Figyelni kezdtünk: örömkiáltások voltak. Palikárjaink annak a francia férfinak a nevét ismételgették, akit Konstantinápolyba küldtek. Nyilvánvaló volt, hogy a felséges császár válaszát hozta, és hogy ez a válasz kedvező volt.

- És nem emlékszik erre a névre? - kérdezte Morcerf, és azon volt, hogy segítségére legyen a lány emlékezőtehetségének.

Monte Cristo tagadóan intett.

- Nem emlékszem - válaszolta Haydée.

A zaj nőttön-nőtt. A léptek közeledtek, s már a barlang lépcsőin hangzottak fel. Szelim előkészítette a lándzsáját.

Kisvártatva árnyék jelent meg a kékes fényű szürkületben, amelyet a barlang bejáratáig hatoló napsugarak festettek oda.

- Ki vagy? - kiáltott Szelim. - De bárki vagy is, innen egy tapodtat se jössz beljebb.

- Dicsőség a szultánnak! - felelte az árnyék. - Ali vezér teljes kegyelmet kapott. De nemcsak az életét, hanem vagyonát és javait is visszakapja.

Anyám felsikoltott örömében, és engem a szívére szorított.

- Állj! - mondta neki Szelim, mikor látta, hogy anyám ki akar menni a barlangból. - Hiszen tudod, hogy a gyűrűre várok.

- Igazad van - felelte anyám. Térdre esett, és engem az ég felé emelt, mintha azzal, hogy engem felemel, még buzgóbbá lenne az értem való imádsága.

Haydée most már másodízben hallgatott el, annyira összeszorította szívét az izgalom, hogy halvány homloka verejtékes lett, és kiszáradt torkából egyetlen szó sem tudott előtörni.

Monte Cristo egy kis jeges vizet töltött az egyik pohárba, odanyújtotta neki, és szelíd, de parancsoló hangon mondta:

- Bátorság, gyermekem!

Haydée megtörülte a homlokát és szemét, és így folytatta:

- Eközben szemünk már megszokta a rőtétséget és felismertük a pasa követét: jó barát volt.

Szelim is ráismert, de a derék ifjú csak egyet tudott: engedelmeskedni.

- Ki küldött téged? - kérdezte.

- A mi urunk, Ali Tepelenti küldött.

- Ha Ali küldött, akkor tudod, mit kell átadnod nekem?

- Tudom - felelte a küldött -, hozom is a gyűrűjét.

Ezzel feje fölé emelte a kezét. De sokkal messzebb állt, és nem volt elég világos ahhoz, hogy Szelim onnan, ahol álltunk, jól láthatta és felismerhette volna, mit hozott.

- Nem látom, mi van a kezedben - jelentette ki Szelim.

- Gyere közelebb - felelte a követ -, vagy én megyek oda hozzád.

- Sem az egyik, sem a másik - válaszolta a fiatal katona. - Tedd le arra a helyre, ahol állasz, és annak a sugárnak a fényébe azt a tárgyat, amelyet mutatsz, és vonulj vissza, míg meg nem néztem.

- Helyes - felelte a követ.

Letette a megjelölt helyre az ismertetőjelet, azután visszavonult.

A mi szívünk vadul vert: mert az a bizonyos tárgy valóban gyűrűnek látszott. De vajon az apám gyűrűje volt-e?

Szelim még mindig kezében tartotta az égő kanócot, odament a barlang nyílásához, lehajolt a fénysugárba, és felvette a letett tárgyat.

- Az úr gyűrűje - mondta és megcsókolta. - Rendben van!

A kanócot a földre dobta, rálépett és eloltotta.

A követ felkiáltott örömében, és tapsolni kezdett. Erre a jelre Kursid kormányzó négy katonája rohant be, és Szelim öt tőrszúrástól holtan rogyott össze. Mindegyik belédöfte a maga tőrét.

Még sápadtak voltak ugyan a félelemtől, de már megittasodva bűnüktől végigrohantak az egész föld alatti barlangon, azt kutatták, nincs-e még valahol tűz, és az arannyal teli zsákokra vetették magukat.

Ezalatt anyám felkapott, és fürgén nekiindult azokon a kanyargós utakon, amelyeket csak mi ismertünk, míg csak el nem ért a kioszk titkos lépcsőjéhez, ahol azonban nagy dulakodás folyt.

Az alacsony helyiségeket már teljesen megtöltötték Kursid katonái.

Abban a pillanatban, amikor anyám ki akarta nyitni a kis ajtót, felhangzott a pasa rettenetes és fenyegető hangja.

Anyám a deszkafal hasadékára szorította szemét. Véletlenül énelőttem is volt egy hasadék, s így én is átnéztem rajta.

- Mit akartok? - kérdezte apám néhány embertől, akik aranybetűs papírlapot tartottak kezükben.

- Közölni akarjuk veled őfelsége akaratát - válaszolta az egyikük. - Látod ezt a fermánt?

- Látom - felelte apám.

- No hát, itt van, olvasd el! A fejedet követeli.

Apám olyan nevetésben tört ki, amely sokkal rémítőbb volt, mint bármilyen fenyegetés. Még el sem hangzott a nevetése, mikor két pisztolylövés hangzott fel két kezében, és mindkettő megölt egy-egy embert.

A palikárok arccal a földnek fordulva, ott feküdtek apám lábánál, de most felugrottak, és tüzelni kezdtek. A szoba zajjal, lánggal és füsttel telt meg.

Ugyanakkor a túlsó oldalon is megkezdődött a lövöldözés, és a golyók összevissza lyuggatták a deszkafalat.

Ó, de szép volt, de nagy volt Ali Tepelenti, a vezír, az apám, a süvítő golyók közt, a görbe karddal a kezében, puskaportól fekete arccal! Hogy menekültek előle az ellenségei!

- Szelim! Szelim! - kiáltott. - Te, mint a tűz őrizője, teljesítsd a kötelességedet?

- Szelim meghalt! - felelte egy hang a kioszk mélyéből. - És te, uram, Ali, elvesztél!

Ugyanakkor tompa dübörgéssel darabokra szakadt apám körül a deszkafal.

Kursid emberei a deszkák mögül tüzeltek. Három vagy négy palikár, tömérdek sebből vérezve, lezuhant a magasból.

Apám üvöltött, ujjaival szaggatott fel egy egész deszkát, amelyen a golyók lyukat ütöttek.

De ugyanakkor azon a nyíláson keresztül húsz lövés hatolt be, és a láng, mintha valami tűzhányó dobálná ki kráteréből, felfalta az egész kárpitot.

E szörnyűséges zsivajban, a borzalmas kiáltozások között, tisztán kivehető volt külön két lövés, és két szívszaggató jajkiáltás. Ereimben megfagyott a vér a félelemtől. Ez a két lövés halálos sebet ejtett apámon, és az a két borzalmas kiáltás az ő kiáltása volt. De azért még állt, egy ablakba kapaszkodott meg. Anyám az ajtót rázta, mert vele együtt akart meghalni. Az ajtó azonban belülről volt bezárva.

Körülötte halódva fetrengett csaknem valamennyi palikár. Ketten vagy hárman, akik még nem sebesültek meg, vagy csak könnyebben, az ablakon át menekültek. A padló most már teljesen leszakadt. Apám térdre bukott. Azon nyomban húsz kar nyúlt feléje, húsz karddal, pisztollyal, tőrrel felfegyverzett kar, húsz lövés érte egyszerre az egyetlen embert, és apám eltűnt abban a tűzfergetegben, amelyet az az üvöltő ördögsereg élesztett, mintha csak a pokol nyílt volna meg a lába alatt.

Éreztem, hogy a földre zuhanok: anyám ájultan esett össze.

Haydée bágyadtan ejtette le két karját, nyöszörgött és a grófra pillantott, mintha azt kérdezné, meg van-e elégedve vele.

A gróf a lányhoz lépett, megfogta a kezét, és újgörögül szólt hozzá:

- Nyugodj meg, drága gyermekem, és meríts erőt abból a hitből, hogy van fölöttünk Isten, aki megbünteti az árulókat.

- Borzalmas volt ez a történet, gróf - jegyezte meg Albert, aki egészen megrémült Haydée halálsápadt arcától -, és most szemrehányást teszek magamnak, amiért ilyen kegyetlenül kíváncsi voltam.

- Nem tesz semmit - válaszolta Monte Cristo.

Kezét a fiatal lány fején nyugtatta, és így folytatta:

- Haydée bátor kislány, olykor még vigasztalást is merít szenvedéseinek elbeszéléséből.

- Ez azért van - mondta élénken a lány -, mert szenvedéseim eszembe juttatják a te jóságodat.

Albert kíváncsian nézett rá, hiszen azt még nem mondta el Haydée, amit legjobban szeretett volna tudni, vagyis azt, miképpen lett belőle a gróf rabszolgája.

Haydée a gróf és Albert szemében egyszerre látta meg ugyanazt a kívánságot felvillanni.

Így folytatta elbeszélését:

- Mikor anyám visszanyerte eszméletét - mondta -, akkor már a kormányzó előtt álltunk.

- Öljön meg - mondta anyám neki -, de kímélje Ali özvegyének becsületét.

- Nem hozzám kell fordulnod - felelte Kursid.

- Hát kihez?

- Új uradhoz.

- Ki az?

- Ez itt.

Ezzel Kursid rámutatott az egyik katonára, aki talán legjobban kivette részét apám meggyilkolásából - folytatta a fiatal lány komoran.

- Így hát ennek az embernek a tulajdonává lettek? - kérdezte Albert.

- Nem - felelte Haydée. - Nem mert megtartani bennünket, hanem eladott Konstantinápolyba induló rabszolgakereskedőknek. Végighajtottak egész Görögországon, és szinte félholtan értünk a császári város kapujához, ahol a kíváncsiak tömege utat nyitott előttünk. Anyám körülnézett, és követte tekintetüket, nagyot sikoltott, rámutatott a kapu fölött levő fejre és összeesett.

A fej alá ezek a szavak voltak írva: "Ali Tepelenti, janinai pasa feje."

Zokogva akartam anyámat magához téríteni, de akkorra már halott volt.

Elvittek a bazárba. Megvásárolt egy gazdag örmény, ez taníttatott, mestereket járatott hozzám, és mikor tizenhárom esztendős lettem, eladott Mahmud szultánnak.

- Akitől - folytatta Monte Cristo - én megvettem, mint ahogy már elmondtam, Albert, azért a smaragdért, amely a párja az én hasisos szelencémnek.

- Ó, te jó vagy, te nagy vagy, uram, és boldog vagyok, amiért a tied lehetek! - mondta Haydée, és megcsókolta Monte Cristo kezét.

Albert egészen kábult volt a hallottaktól.

- Igya hát ki a kávéját - mondta a gróf. - A történetnek vége.

1. Kiejtése: téle - távol; grafein - írni. (görög) ^[VISSZA]

2. 1 tallér = 3 frank. ^[VISSZA]

3. A Nagy Condé nevű francia hadvezér Mme de Sévigné által híressé tett főkomornyikja, aki 1671-ben, mivel a XIV. Lajos tiszteletére rendezett vacsorára nem érkezett meg idejében a hal, megölte magát. ^[VISSZA]

4. A lehetetlen után vágyom. (latin) ^[VISSZA]

5. A gyermekszülés istennője a görög-latin hitrege szerint. ^[VISSZA]

6. Semmin se csodálkozzunk. (latin) ^[VISSZA]

7. Önként. (latin) ^[VISSZA]

8. Racine tragédiája. ^[VISSZA]

9. A mesében minden arannyá válik, ami megmerül a folyóban. ^[VISSZA]

10. Határfolyó Franciaország és Spanyolország között. ^[VISSZA]

11. Mab királynő: az angol tündérmesék bájos alakja; Titánia: Oberon felesége Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában. ^[VISSZA]

12. Cagliostro (igazi neve: Joseph Baisamo): olasz szélhámos a XVIII. században, Párizsban garázdálkodott; Saint-Germain "gróf": Cagliostro mestere, portugál eredetű kalandor XV. Lajos udvarában keltett feltűnést, 1784-ben halt meg. ^[VISSZA]

13. Pártatlanságáról, jellemességéről híres francia bíró (1668-1751). ^[VISSZA]

14. Louis David (1748-1825): a nagy klasszikus festő jakobinusként kezdte pályáját. ^[VISSZA]

15. Moliére Don Juan-jában a komtur megelevenedett kőszobra leviszi a pokolba a csalárd és lelketlen nőcsábítót. ^[VISSZA]

16. Manfréd: Byron hasonló nevű drámai költeményének (1817) a hőse; Antony:a szerző saját Antony című (1831) romantikus drámájának a hősére céloz. ^[VISSZA]

17. Tévedni emberi dolog. (latin) ^[VISSZA]

18. Megyek parasztnak. (latin) ^[VISSZA]

19. Példabeszédek Könyve XIX. ^[VISSZA]

20. Meséld el. ^[VISSZA]

---