ELSŐ KÖTET

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

1
Marseille - az érkezés

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[1] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

Eközben a hajó előrehaladt. Szerencsésen átjutott a szoroson, amelyet valamely vulkáni kitörés vájt Clasareigne szigete és Jaros szigete közé. Megkerülte Pomègue-et, és áthaladt három csúcsvitorlájával, nagy orrvitorlájával és farvitorlájával, de olyan lassan és olyan szomorúan, hogy az érdeklődők a szerencsétlenséget megérzők ösztönével azon töprengtek, vajon miféle baleset érhette útközben a hajót. A szakértők azonban rájöttek, hogy ha bármi szerencsétlenség történt volna, az nem magával a hajóval eshetett meg, mert az minden tekintetben a tökéletesen kormányzott hajó hatását keltette: horgonya kivetésre kész, homlokárboc-kötele leakasztva, és a révkalauz mellett, aki készen állt, hogy a Pharaon-t a marseille-i kikötő keskeny bejáratán keresztül irányítsa, fürge mozgású, élénk tekintetű fiatalember állott, figyelemmel kísérte a hajó minden mozdulatát, és megismételte a révkalauz parancsait.

Az a különös nyugtalanság, amely a tömeget elfogta, Saint-Jean terének egyik nézőjét különösen hatalmába ejtette, elannyira, hogy be sem várta, míg a hajó befut a kikötőbe, hanem beugrott egy kis csónakba, és parancsot adott, evezzenek a Pharaon elé, hogy szembe érje a Réserve-kert öblét.

A fiatal tengerész ennek a férfinak közeledését látva, otthagyta a révkalauzt, és kalapját kezében tartva a hajó széléhez támaszkodott. Szép fekete szemű és hajú, magas, karcsú, tizennyolc-húsz esztendős ifjú volt. Egész lényén azoknak az embereknek nyugalma és sajátságos határozottsága ömlött el, akik gyermekkoruk óta megszokták, hogy harcoljanak minden veszedelemmel.

- Ah, maga az, Dantès! - kiáltott a férfi a csónakban. - Mi történt, mit jelent ez a szomorúság, amely lerí a hajóról?

- Nagy szerencsétlenség történt, Morrel úr - válaszolta a fiatalember -, nagy szerencsétlenség, főleg reám nézve: Civita-Vecchia magasságában elveszítettük a derék Leclère kapitányt.

- És a rakomány? - kérdezte élénken a hajótulajdonos.

- Szerencsésen partot ért, Morrel úr, és remélem, meg lesz elégedve ebben a tekintetben. Hanem a szegény Leclère kapitány...

- De hát mi történt vele? - kérdezte a hajótulajdonos szemmel láthatóan megkönnyebbülten. - Mi történt a derék kapitánnyal?

- Meghalt.

- A tengerbe esett?

- Nem, agylázban halt meg. Rengeteget szenvedett szegény.

Azután embereihez fordult:

- Hé, fiúk! - kiáltotta. - Mindenki a helyére! Horgonyt vetünk!

A hajó legénysége engedelmeskedett. A nyolc-tíz matróz közül egyesek a vontatókötelekhez, mások a vitorlaejtőkhöz, fordítókötelekhez és az orrvitorla lehúzóihoz rohantak, a többiek pedig a vitorlák vonóköteleit vették kezelésbe.

A fiatal tengerész futó pillantást vetett a kikötés előkészületeire: látta, hogy teljesítik parancsait, visszatért Morrelhez.

- És hogyan történt ez a szerencsétlenség? - folytatta a hajótulajdonos az imént félbehagyott beszélgetést.

- Bizony, uram, egészen váratlanul: Leclère kapitány hosszan beszélt a kikötő parancsnokával, aztán igen izgatottan távozott Nápolyból. Huszonnégy óra múlva ágynak esett, és három napra rá meghalt... A szokásos módon temettük el. Illőképpen beburkoltuk egy függőágyba, harminchat fontos ágyúgolyót kötöttünk a lábára meg a fejére. El Giglio szigetének közelében nyugszik. Becsületrendkeresztjét és a kardját elhoztuk özvegyének. Érdemes volt - folytatta a fiatalember szomorú mosollyal - tíz esztendőt harcolni az angolokkal, hogy végül is ágyban haljon meg, mint bárki más.

- De hát mit csináljunk, Edmond úr - válaszolta a hajótulajdonos egyre jobban megvigasztalódva -, hiszen mindannyian halandók vagyunk, és az a rendje, hogy az öregek átadják helyüket a fiataloknak, különben semmi sem halad előre. És ha maga biztosít, hogy a rakomány...

- Kifogástalan állapotban van, Morrel úr, arról felelek. Azt tanácsolom, hogy ennél az útnál ne érje be huszonötezer frank nyereséggel.

Majd mikor elhagyták a tornyot, az ifjú tengerész ezt kiáltotta a legényeknek:

- Bevonni az árbocvitorlát, a kormányvitorlát és az orrvitorlát! Rajta!

A parancsot olyan gyorsan teljesítették, akár egy hadihajón.

- Vitorlákat bevonni!

Az utolsó parancsra minden vitorla leereszkedett, és a hajó csaknem észrevétlenül haladt előre. Már csak a végső lökés ereje hajtotta.

- Nem akar beszállni, Morrel úr? - kérdezte Dantès, mert látta, hogy a hajótulajdonos türelmetlen. - Danglars úr, az ön számtisztje, éppen most jött ki a kabinjából, ő mindenről felvilágosítást tud adni önnek. Nekem pedig a horgonyvetésnél a helyem, meg arról is gondoskodnom kell, hogy a hajó gyászt öltsön.

A hajótulajdonos nem mondatta magának kétszer. Megragadta a kötelet, amelyet Dantès ledobott neki, és olyan ügyesen, hogy egy tengerésznek is becsületére vált volna, felmászott a hajó domború oldalához erősített létrán, a fiatal tengerész ezalatt visszatért másodtiszti helyére, átengedte a szót a Danglars néven említett férfinak, aki kabinjából kilépve a hajótulajdonos felé igyekezett.

Huszonöt-huszonhat éves, meglehetősen mogorva arcú férfi volt a közeledő. Fölötteseivel szemben alázatosan, alárendeltjeivel pedig dölyfösen viselkedett. Még a számtiszti állása sem tette valami népszerűvé a matrózok körében, akik éppúgy idegenkedtek tőle, mint amennyire szívükbe zárták Edmond Dantèst.

- Hát, Morrel úr - kezdte Danglars -, ugye hallotta már, milyen szerencsétlenség történt?

- Hogyne, hogyne. Szegény Leclère kapitány! Derék, becsületes ember volt!

- És főleg kitűnő tengerész. A nyílt tengeren öregedett meg, ahogy olyan emberhez illik, aki ilyen fontos cégnek az érdekeit képviseli, mint amilyen a Morrel és Fia cég - válaszolta Danglars.

- De azt hiszem - jegyezte meg a hajótulajdonos, szemével Dantèst követve, aki a horgonyvetéshez alkalmas helyet keresett -, nem is szükséges olyan öreg tengerésznek lenni, mint ahogy maga mondja, Danglars, ahhoz, hogy valaki jól értse a mesterségét. Hiszen itt van előttünk Edmond barátunk, amint látom, ellátja a dolgát anélkül, hogy bárkitől is tanácsot kellene kérnie.

- Úgy van - felelte Danglars, és álnok pillantást vetett Dantèsre. Tekintetében gyűlölet villant fel. - Úgy van, fiatal, és talán túlságosan önhitt. Alig halt meg a kapitány, ő azonnal átvette a parancsnokságot, anélkül hogy bárkivel is megbeszélte volna, és elveszítettünk miatta másfél napot, mert Elba szigetére mentünk, ahelyett hogy egyenesen hazajöttünk volna Marseille-be.

- A másodtisztnek kötelessége, hogy ilyen esetben átvegye a parancsnokságot. A másfél napos időveszteség Elba szigetén, az helytelen volt, hacsak nem szorult a hajó valami javításra.

- A hajónak éppúgy nem volt semmi baja, mint nekem. Kívánom, hogy ön is olyan jó erőben legyen, Morrel úr. Azt a másfél napot puszta szeszélyből vesztettük el, csak mivel neki kedve volt partra szállni.

- Dantès - szólt a hajótulajdonos a fiatalembernek -, jöjjön csak ide.

- Bocsánat, uram - felelte Dantès -, egy pillanat alatt rendelkezésére állok. - A legénységhez fordult.

- Horgonyt le! - mondta.

A horgonyt ledobták, a lánc csörögve hullt alá. Noha a révkalauz is jelen volt, Dantès mindaddig a helyén maradt, míg az utolsó művelet is véget nem ért.

- Félárbocra a lobogót és a jelzőszalagot, keresztbe a vitorlarudakat! - adta ki a parancsot.

- Tetszik látni - jegyezte meg Danglars -, szavamra mondom, máris kapitánynak képzeli magát.

- És valóban az is - jelentette ki a hajótulajdonos.

- Az, csak két aláírás kell hozzá, az öné, Morrel úr, és a társáé.

- Teringettét, és ugyan miért ne hagynánk meg ebben a tisztségben? - kérdezte a hajótulajdonos. - Igaz, hogy fiatal, de úgy látom, nagyszerűen érti a mesterségét.

Danglars homloka elborult.

- Bocsánatot kérek, Morrel úr - mondta Dantès, a beszélgetőkhöz lépve. - Most, hogy a hajó lehorgonyzott, rendelkezésére állok: azt hiszem, hívott az imént.

Danglars hátralépett.

- Csak azt akarom megkérdezni, miért vesztegelt Elba szigetén?

- Nem tudom, uram. Teljesítenem kellett Leclère kapitány utolsó kívánságát. Halála előtt egy kis csomagot adott át nekem Bertrand főmarsall számára.

- Találkozott is vele, Edmond?

- Kivel?

- A főmarsallal.

- Találkoztam.

Morrel körülnézett, és félrevonta Dantèst.

- És hogy van a császár? - kérdezte élénken.

- Amennyire láttam, jól van.

- Látta tehát a császárt is?

- Éppen a marsallnál járt, mikor ott voltam.

- És maga beszélt is vele?

- Inkább ő szólt énhozzám, uram - felelte Dantčs mosolyogva.

- És mit mondott magának?

- A hajóról kérdezősködött. Megkérdezte, mikor indult a hajó Marseille-ből, milyen útirányt követett, és miből áll a rakománya. Azt hiszem, ha üres lett volna a hajó, és én lettem volna a gazdája, szívesen megvette volna. De tudtára adtam, hogy csak egyszerű másodtiszt vagyok, a hajó pedig a Morrel és Fia cég tulajdona. "Ó - mondta -, ismerem a céget. A Morrelek foglalkozása apáról fiúra száll, és volt egy Morrel, aki ugyanabban az ezredben szolgált, amelyikben én, amikor Valence-ban állomásoztam."

- Biz' isten igaz! - kiáltott fel a hajótulajdonos vidáman. - Policar Morrel volt az, a nagybátyám, kapitány lett belőle. Dantès, mondja majd meg a nagybátyámnak, hogy a császár megemlékezett róla, és meglátja, sírva fakad a vén harcos. Jól van - folytatta a hajótulajdonos, és barátságosan vállon veregette a fiatalembert -, helyesen cselekedett, Dantès, amikor teljesítette Leclère kapitány utasításait és kikötött Elba szigetén, jóllehet, ha kitudódna, hogy csomagot vitt a marsallnak, és beszélt a császárral, nagy kellemetlensége származhatna belőle.

- Mennyiben kompromittálhat, uram? - kérdezte Dantès. - Hiszen azt sem tudom, mit vittem oda, a császár pedig csak olyan kérdéseket intézett hozzám, amelyeket bárki másnak is feltett volna. De bocsánatot kérek - folytatta Dantès -, itt az egészségügyi és a vámvizsgálat, megengedi ugyebár?

- Csak tessék, kedves Dantèsem.

A fiatalember távozott, mire Danglars azonnal visszatért.

- Nohát - kezdte -, úgy látom, Dantès jól megokolta, miért vetett horgonyt Porto Ferrajón?

- Kitűnően, kedves Danglars úr.

- Akkor nincs semmi baj - válaszolta Danglars -, mert bizony mindig rosszul esik látnunk, ha egy társunk nem teljesíti a kötelességét.

- Dantès teljesítette a magáét - válaszolta a hajótulajdonos -, kifogástalanul viselkedett. Leclère kapitány parancsolta meg neki, hogy kikössön.

- Igaz, Leclère kapitányról jut eszembe, nem adott át egy tőle származó levelet?

- Kicsoda?

- Dantès.

- Nekem nem! Levél is volt nála?

- Azt hittem, hogy a csomagon kívül levelet is bízott rá Leclère kapitány.

- Miféle csomagról beszél, Danglars?

- Hát arról, amelyet Dantès Porto Ferrajóban leadott.

- Honnan tudja, hogy le kellett adnia valami csomagot Porto Ferrajóban?

Danglars elpirult.

- A kapitány ajtaja nyitva állott, mikor éppen arra haladtam, és megláttam, amint egy csomagot és egy levelet ad át Dantèsnek.

- Nekem nem szólt róla semmit - mondta a hajótulajdonos. - De ha van nála ilyen levél, ide fogja adni.

Danglars egy percig elgondolkozott.

- Akkor nagyon kérem, Morrel úr - mondta -, ne említse a dolgot Dantès előtt. Úgy látszik, tévedtem.

Ebben a pillanatban visszatért a fiatalember, Danglars pedig távozott.

- No, most már szabad, kedves Dantèsem? - kérdezte Morrel.

- Szabad vagyok, uram.

- Nem tartott sokáig az egész.

- Nem, a vámtiszteknek átadtam áruink jegyzékét, a révkapitányság pedig küldött a révkalauzon kívül egy embert, akinek odaadtam a papírjainkat.

- Így hát nincs itt többé semmi tennivalója?

Dantès gyors pillantást vetett maga körül.

- Nincs, minden rendben van - felelte.

- Akkor ugye velünk ebédelhet?

- Bocsásson meg, Morrel úr, bocsásson meg, nagyon kérem, először édesapámat látogatom meg. De nagyon hálás vagyok a megtisztelésért.

- Igaza van, Dantès, igaza van. Tudom, hogy maga jó fiú.

- És... jól érzi magát az apám? Mit tud róla? - kérdezte Dantés némi habozással.

- Hát azt hiszem, jól, kedves Edmond-om, ámbár nem láttam.

- Bizony, egész nap ki sem mozdul a szobájából.

- Ez legalább azt bizonyítja, hogy a maga távollétében nem nélkülözött semmit.

Dantès mosolygott.

- Édesapám büszke ember, uram, és ha mindenben szükséget látott volna, sem kért volna senkitől semmit, hacsak az Istentől nem.

- Jól van hát, de az első látogatás után számítunk magára.

- Ismét elnézését kérem, Morrel úr, de az első látogatás után egy második következik, ami nem kevésbé kedves nekem.

- Ah, igaz, Dantès. Megfeledkeztem róla, hogy a katalánok között van valaki, aki éppen olyan türelmetlenül várja magát, akár az édesapja: a szép Mercédès.

Dantès mosolygott.

- Ezen már cseppet sem csodálkozom - jegyezte meg a hajótulajdonos -, hiszen már háromszor is eljött hozzám, hogy hírt halljon a Pharaon-ról. Az ördögbe is! Edmond, maga egy cseppet sem sajnálatra méltó, ugyancsak szép kedvese van!

- Nem a kedvesem, uram - felelte komolyan a fiatal tengerész -, hanem a menyasszonyom.

- Ez sok esetben ugyanaz - nevetett a hajótulajdonos.

- De nálunk nem, uram - felelte Dantès.

- Jól van, kedves Edmond-om - folytatta a hajótulajdonos -, nem akarom tartóztatni. Elég jól ellátta az én ügyeimet ahhoz, hogy most ideje legyen saját dolgaival is foglalkozni. Nincs szüksége pénzre?

- Nincs, uram. Megvan az útra kapott teljes fizetésem, vagyis csaknem háromhónapi zsold.

- Igazán derék fiú maga, Edmond.

- Ne feledje, hogy apám szegény ember, Morrel úr.

- Igen, igen, tudom, hogy jó fiú. Látogassa hát meg az édesapját: nekem is van fiam, és ugyancsak rossz néven venném, ha háromhónapos utazás után valaki távol tartaná tőlem.

- Akkor hát megengedi? - kérdezte a fiatalember és elköszönt.

- Csak tessék, ha mást már nem akar mondani.

- Nem akarok.

- Leclère kapitány halála előtt nem adott egy nekem szóló levelet magának?

- Írni sem tudott volna, uram. De erről eszembe jut, hogy kétheti szabadságot szeretnék kérni öntől.

- Meg akar házasodni?

- Igen, utána pedig Párizsba szeretnék menni.

- Rendben van, addig marad, ameddig akar, a kirakodás eltart jó hat hétig, és három hónapnál hamarabb aligha kerülünk tengerre... Három hónap múlva azonban itt kellene lennie. A Pharaon nem indulhat útnak a kapitánya nélkül - folytatta a hajótulajdonos, és megveregette a fiatal tengerész vállát.

- A kapitánya nélkül! - kiáltotta Dantès örömtől ragyogó szemmel. - Vigyázzon rá, mit mond, uram, mert ez a leghőbb vágyam. Csakugyan szándékában van, hogy engem a Pharaon kapitányává nevezzen ki?

- Ha magam volnék, kezet adnék rá, kedves Dantèsem, és azt mondanám: "Rendben van." De társam is van, és maga ismeri az olasz közmondást: Che ha compagno ha padrone.[2] Félig máris nyert ügye van, mivel két szavazat közül egyet már megkapott. Bízza rám a másodikat is, én mindent elkövetek az érdekében.

- Ó, Morrel úr - kiáltott fel az ifjú tengerész könnyes szemmel, és megragadta a hajótulajdonos kezét -, Morrel úr, köszönöm az édesapám és Mercédès nevében.

- Jól van, Edmond, jól van, Isten vigyáz az ilyen derék emberekre. Menjen csak el az édesapjához és Mercédèshez, azután jöjjön vissza hozzám.

- De ne vigyem vissza önt a partra?

- Köszönöm, nem szükséges. Itt maradok, hogy rendezzem Danglars-ral számadásaimat. Meg volt vele elégedve az utazás alatt?

- Attól függ, hogy mire érti ezt a kérdést, uram. Ha mint jó cimborát kérdi, nem, mert azt hiszem, nem szeret engem azóta, hogy egy kettőnk között lefolyt kis perpatvar után elég oktalanul azt ajánlottam neki, álljunk meg tíz percre Monte Cristo szigetén, és intézzük el a veszekedést. Helytelen volt az ajánlatom, és igaza volt, hogy visszautasította. Ha a kérdés a számtisztre vonatkozik, azt hiszem, semmi sem szól ellene, és ön meg lesz elégedve a munkájával.

- De nézze csak, Dantès - kérdezte a hajótulajdonos -, ha maga a Pharaon kapitánya lenne, szívesen megtartaná Danglars-t?

- Akár mint kapitány, akár mint másodtiszt, Morrel úr - válaszolta Dantès -, mindig tisztelni fogom azokat, akik az én hajótulajdonosaim bizalmát élvezik.

- Hát nézze, Dantès, látom, hogy maga minden tekintetben derék fiú. Nem akarom tovább tartóztatni, menjen, mert látom, hogy már tűkön ül.

- Megkaptam hát a szabadságot? - kérdezte Dantès.

- Menjen, megmondtam.

- Megengedi, hogy a csónakjába üljek?

- Tessék.

- Viszontlátásra, Morrel úr. Ezer köszönet.

- Viszontlátásra, kedves Edmond-om, sok szerencsét!

A fiatal tengerész a csónakba ugrott, leült a csónak faránál, és megparancsolta, hogy kössenek ki a Canebière-nél.[3] Két matróz csakhamar nekifeküdt evezőjével, és a bárka olyan sebesen siklott előre, ahogy csak lehetett az ezernyi csónak között. Ezek eltorlaszolták a keskeny utat, amely két sor hajó között a kikötő bejáratától az Orléans-i rakpartig vezetett.

A hajótulajdonos mosolyogva követte tekintetével a partig, látta, amint kiugrik a rakodópart kövezetére, és azonnal elvész a tarkabarka tömegben. Ez a tömeg hajnali öt órától este kilencig összetorlódik e nevezetes rue de la Canebière-en, amelyre a modern phókaiabeliek annyira büszkék, hogy a legnagyobb komolysággal és jellegzetes hangsúlyukkal azt mondják: "Ha a Canebière Párizsban volna, Párizs valóságos kis Marseille lehetne."

Amint Morrel megfordult, Danglars-t pillantotta meg maga mögött. Úgy látszott, Danglars gazdája parancsaira várt, de tulajdonképpen az ifjú tengerészt kísérte tekintetével.

Hanem a két férfi ugyancsak különböző kifejezésű tekintettel követte ugyanazt az embert.

 

2
Apa és fiú

Hagyjuk, hadd viaskodjék Danglars a gyűlölet szellemével, hadd próbáljon meg gonosz rágalmakat súgni a hajótulajdonos fülébe régi cimborájáról, és kövessük Dantèst, aki végigsiet a Canebière-en, a rue de Noailles-on, és belép egy kis házba, amely az allées de Meilhan bal oldalán áll. A sötét lépcsőn felsiet az ötödik emeletre, egyik kezével a karfába kapaszkodik, a másikat dobogó szívére szorítva megáll egy félig nyitott ajtó előtt, amelyen át jól be lehet látni a kis szobába.

Ebben a szobában lakott Dantès édesapja.

A Pharaon érkezésének híre még nem jutott el az öregemberhez, aki székében ülve, remegő kézzel rendezgetett néhány szál sarkantyúvirágot és klematiszt, amelyek ablaka rácsán felfutottak.

Hirtelen átkarolta valaki, és egy jól ismert hang szólalt meg mögötte:

- Apám, édes jó apám!

Az öregember felkiáltott, megfordult, és amint megpillantotta a fiát, sápadtan, remegve ölelte át.

- Mi bajod van, édesapám? - kiáltott fel a fiatalember nyugtalanul. - Csak nem vagy beteg?

- Nem, nem, kedves Edmond fiam, gyermekem, nem vagyok beteg. De nem vártalak, és az öröm, a váratlan viszontlátás izgalma... Ó, istenem, azt hiszem, meghalok!

- No, csak nyugodj meg, édesapám! Én vagyok, igazán én! Azt mondják, hogy az öröm nem okozhat bajt, ezért jöttem el hozzád minden híradás nélkül. Mosolyogj hát reám, ne nézz olyan idegenül! Visszajöttem, és most boldogok leszünk.

- Így már jó lesz, fiam - felelte az öreg Dantès. - De hogyan leszünk boldogok? Nem hagysz el többé? No, meséld el a szerencsédet.

- Isten bocsássa meg nekem - jegyezte meg a fiatalember -, hogy egy család gyászának köszönhetem a szerencsémet, de Isten a megmondhatója, hogy nem kívántam ezt a szerencsét. Így esett, és nekem nincsen erőm búsulni miatta: meghalt a derék Leclere kapitány, és valószínű, hogy Morrel úr támogatásával én kerülök a helyére. Érted, édesapám? Kapitány leszek húszéves koromban! Száz arany fizetéssel és haszonrészesedéssel. Ez ugye több, mint amennyit egy magamfajta szegény matróz remélhetett volna?

- Bizony, fiam - felelte az öregember -, ez csakugyan nagy szerencse.

- Azt akarom, hogy az első keresetemből vegyünk neked egy kis házat, kertet, ahol ápolgathatod a loncot, a klematiszt és a sarkantyúvirágot... De mi bajod, édesapám, rosszul érzed magad?

- Türelem, türelem, mindjárt elmúlik...

És az öregember elgyengülten hátrahanyatlott.

- Hamar, hamar, egy pohár bort, apám! - kiáltott a fiatalember. - Ez erőt ad. Hol tartod a bort?

- Nem, köszönöm, ne keresd, nincs rá szükségem - mondta az öreg Dantès, visszatartva fiát.

- Dehogynem, édesapám, hol tartod hát a borodat?

A fiatalember egymás után kinyitogatott két vagy három szekrényt.

- Hasztalan... - mondta az öreg. - Nincs több borom itthon.

- Micsoda? Nincs itthon borod? - csattant fel Dantès elsápadva, és hol az öreg beesett, halvány arcát, hol pedig az üres szekrényeket nézte. - Hát nincs itthon borod? Nem volt rá pénzed, apám?

- Nincs szükségem semmire, hiszen itt vagy te - mondta az öreg.

- Pedig - dadogta Dantès, verejtékes homlokát törülgetve - kétszáz frankot hagytam itt elutazásom előtt, három hónapja.

- Igen, így van, Edmond, de elutazásod előtt megfeledkeztél arról a kis összegről, amellyel Caderousse szomszédnak tartozunk. Hívatott és tudtomra adta, hogy ha nem fizetem ki a tartozásodat, Morrel úrhoz fordul a pénzért. Így hát érthető, féltem, nehogy kellemetlenséged legyen...

- No és?

- Hát kifizettem neki.

- De hiszen én száznegyven frankkal tartoztam Caderousse-nak!

- Igen - dadogta az öreg...

- És ezt a tartozást abból a kétszáz frankból adtad meg, amit itt hagytam neked?

Az öreg igent intett.

- Ilyen módon három hónapig éltél hatvan frankból! - mormogta a fiatalember.

- Tudod, hogy milyen kevéssel beérem - jegyezte meg az öreg.

- Istenem, istenem, bocsáss meg nekem! - kiáltott Edmond, és térdre esett apja előtt.

- Jaj, mit csinálsz?

- Fáj érted a szívem!

- Semmi az egész. Te itt vagy - mondta mosolyogva az öregember. - Most már minden rossznak vége, mert minden rendben van.

- Igen, itt vagyok - mondta a fiatalember -, szép jövő vár, és némi pénzem is van. Tessék, apám - folytatta -, vedd el, és hozass mindjárt valamit.

Ezzel az asztalra ürítette zsebei tartalmát. Tizenkét arany, öt vagy hat darab ötfrankos tallér és valami aprópénz került elő.

Az öreg Dantès arca felderült.

- Kié ez? - kérdezte.

- Hát az enyém... a tied... a miénk!... Vedd el, és vásárolj élelmet, légy boldog, holnapra hozok megint.

- Csak lassan, fiam - mondta az öregember mosolyogva. - Ha megengeded, nem nagyon költekezem a pénzedből, mert ha látják, hogy most nyakra-főre vásárolok, azt gondolják, be kellett várnom jöttödet, hogy vásárolhassak.

- Tégy, ahogy jónak látod, de mindenekelőtt fogadj egy szolgálólányt, édesapám, nem akarom, hogy egyedül maradj. Van csempészett kávém és kitűnő dohányom egy kis ládában a hajófenéken, holnap elhozom. De csendesen, jön valaki.

- Caderousse lesz az, bizonyára meghallotta, hogy megérkeztél, és üdvözölni akar.

- Ez is mindig mást mond, mint amit gondol - mormogta Edmond. - De sebaj, mégiscsak szomszédunk, valamikor szívességet tett nekünk, lássuk hát szívesen.

Alig fejezte be Edmond halk szavait, csakugyan megjelent a lépcsőház ajtajában Caderousse szakállas, fekete feje. Huszonöt-huszonhat éves ember volt. Szövetdarabkát tartott a kezében, amelyet éppen egy kabát kihajtójának szánt, mert szabóság volt a mestersége.

- Nicsak, hát visszajöttél, Edmond? - kérdezte jellegzetes marseille-i kiejtéssel és olyan széles mosollyal, hogy kivillant elefántcsontszínű fogsora.

- Amint látja, Caderousse szomszéd, visszajöttem, és szolgálatára állok, bármiről van is szó - válaszolta Dantès, rosszul leplezve ridegségét az udvariaskodással.

- Köszönöm, köszönöm, szerencsére semmire sincs szükségem, sőt, gyakran megesik, hogy mások szorulnak az én segítségemre. - Dantès ingerült mozdulatot tett. - Ezt nem miattad mondom, fiú: kölcsönadtam neked pénzt, visszafizetted. Megtörténik jó szomszédok közt, és most már nem tartozunk egymásnak semmivel.

- De azoknak - jegyezte meg Dantès -, akik egyszer leköteleztek bennünket, akkor is hálával tartozunk, ha a tartozásunkat már megadtuk nekik.

- Már ugyan mire való erről beszélni? Ami elmúlt, az elmúlt. Beszéljünk inkább szerencsés hazaérkezésedről, fiú. Kimentem a kikötőbe, hogy ellássam magam barna szövettel, és találkoztam Danglars barátommal. "No, mi az, te itt jársz Marseille-ben?" "Én bizony itt" - felelte. "Azt hittem, Szmirnában vagy." "Ott lehetnék, de hiszen éppen onnan jöttem." "Hát a kis Edmond hol van?" "Bizonyára az apjánál" - válaszolta Danglars, és én ekkor ide siettem - folytatta Caderousse -, hogy megszorítsam egy jó barátom kezét.

- Derék, jó Caderousse - jegyezte meg az öregember -, nagyon szeret bennünket.

- Bizony, szeretlek és becsüllek benneteket, hiszen olyan ritka a becsületes ember! De úgy látszik, meggazdagodtál, fiú! - folytatta a szabó, és sunyi pillantást vetett arra a marok aranyra és ezüstre, amelyet Dantès az asztalra dobott.

A fiatalember figyelmét nem kerülte el, hogy szomszédja szemében sóvár fény villant meg.

- Ó, istenem, ez a pénz nem az enyém - jegyezte meg hanyagul. - Éppen azt mondtam apámnak, félek, hogy távollétemben nélkülöznie kellett, mire ő ideürítette erszényét az asztalra, hogy megnyugtasson. No, most tedd vissza a pénzedet a perselyedbe, apám - folytatta Dantès -, hacsak most nincs véletlenül Caderousse szomszédnak szüksége rá, mert akkor rendelkezésére áll.

- Nincs rá szükségem, fiú - felelte Caderousse -, hála istennek, eltart a mesterségem. Tedd el a pénzedet, sohasem sok az. De azért éppen olyan hálás vagyok ajánlatodért, mintha el is fogadtam volna.

- Jó szívvel mondtam - jegyezte meg Dantès.

- Nem vonom kétségbe. Igaz is, hát jól áll a szénád Morrel-nél? Nagy ravasz vagy.

- Morrel úr mindig nagyon jó volt hozzám - válaszolta Dantès.

- Akkor pedig nem jól tetted, hogy visszautasítottad az ebédre szóló meghívását.

- Micsoda? Visszautasítottad a meghívását? - kérdezte az öreg Dantès. - Hát ebédre hívott?

- Igen, apám, meghívott - felelte Edmond és elmosolyodott, látva, hogy édesapja mennyire csodálkozik ezen a nagy megtiszteltetésen.

- És miért utasítottad vissza, fiam? - kérdezte az öreg Dantès.

- Hogy mielőbb viszontlássalak, édesapám - válaszolta a fiatalember. - Már alig vártam, hogy lássalak.

- Ez bizonyára bosszúságot okozott a derék Morrel úrnak - jegyezte meg Caderousse. - És ha valaki kapitány akar lenni, nem valami okos dolog bosszantani a hajótulajdonost.

- Megmagyaráztam neki a visszautasítás okát - mondta Dantès -, és remélem, megértette.

- Igen ám, de aki kapitány akar lenni, az hízelegjen egy kissé a gazdáinak.

- Remélem, hogy anélkül is kapitány leszek - válaszolta Dantès.

- Annál jobb! Minden régi jó barátod örülni fog, és ismerek valakit ott a Saint-Nicolas erőd mögött, aki szintén nem fog haragudni érte.

- Mercédès? - kérdezte az öreg.

- Igen, édesapám - felelte Dantès -, Mercédès, és most már, hogy láttalak, hogy tudom, egészséges vagy, és nem nélkülözöl semmit, nagyon kérlek, engedd meg, hogy ellátogassak a katalánokhoz.

- Eredj, fiam - válaszolta az öreg Dantès -, és kívánom, Isten éppúgy áldjon meg a feleségeddel, mint ahogy engem megáldott a gyermekemmel.

- Feleségével! - szólt közbe Caderousse. - Ugyancsak siet, Dantès apó! Hiszen még nem is a felesége.

- Még nem, de nagyon valószínű, hogy nemsokára az lesz - felelte Edmond.

- Nagyon helyes - jegyezte meg Caderousse -, de jól is tetted, hogy hazasiettél, fiú.

- Ugyan miért?

- Hát mivel Mercédès nagyon szép lány, és a szép lányok körül sokan forgolódnak. Mercédèsnek pedig legalább egy tucat udvarlója van.

- Igazán? - kérdezte Edmond mosolyogva, de mosolya mögött egy kis nyugtalanság bujkált.

- Bizony így van - állította Caderousse -, méghozzá gazdag legények is. No de te rövidesen kapitány leszel, téged aztán nem fog visszautasítani.

- Ez annyit jelent - mondta Dantès olyan mosollyal, amely rosszul palástolta nyugtalanságát -, hogy ha nem lennék kapitány...

- Hát, hát... - mormolta Caderousse.

- No, már én általában jobb véleménnyel vagyok a nőkről, mint ön, főleg pedig Mercédèsről - tette hozzá a fiatalember -, és meg vagyok győződve arról, hogy akár kapitány leszek, akár nem, ő hűséges marad hozzám.

- Annál jobb! - jelentette ki Caderousse. - Mikor az ember házasodni készül, fontos, hogy hinni tudjon. De akárhogy van is a dolog, hallgass rám, fiú, ne késlekedj, jelentsd neki, hogy megérkeztél, és mondd el, milyen szerencse vár rád.

- Máris megyek - felelte Edmond.

Megcsókolta apját, elbúcsúzott Caderousse-tól és távozott.

Caderousse még maradt egy percig, azután elbúcsúzott az öreg Dantèstől, maga is elment, és ismét csatlakozott Danglars-hoz, aki a rue de Sénac sarkán várta.

- No, hát láttad? - kérdezte Danglars.

- Most jövök tőle - válaszolta Caderousse.

- Említette azt a reményét, hogy kapitány lesz?

- Úgy beszél róla, mintha máris az volna.

- Türelem! - jegyezte meg Danglars. - Úgy látom, kissé elhamarkodja a dolgot.

- Ejnye, úgy látszik, Morrel úr bizonyosra ígérte neki.

- Így hát nagyon jókedvű?

- Inkább kissé arcátlan. Nekem máris felajánlotta szolgálatait, mintha valami nagy személyiség volna. Felkínálta, hogy pénzt kölcsönöz nekem, akárcsak egy bankár.

- És te visszautasítottad?

- Természetesen, bár elfogadhattam volna, hiszen én adtam kezébe az első ezüstpénzt. De Dantès úr most már nem szorul majd senkire, mivel kapitány lesz.

- Ugyan - jelentette ki Danglars -, még nem az.

- Hát bizony jó volna, ha nem is lenne az - tette hozzá Caderousse -, hiszen akkor már nem is lehet majd beszélni vele...

- Ha nagyon akarjuk - szólt közbe Danglars -, az marad, ami most, sőt, talán még kisebb ember lesz belőle, mint amekkora most.

- Mit mondasz?

- Semmit, csak magamban beszéltem. Még mindig szerelmes a szép katalán lányba?

- Őrülten szereti. Épp odament hozzá. De ha nem csalódom, ott bosszúság éri.

- Magyarázd meg, hogy gondolod.

- Ugyan minek?

- Sokkal fontosabb ez, semmint hinnéd. Te nem szereted Dantèst, ugye?

- Nem szeretem a pökhendi embereket.

- No, hát akkor mondj el mindent a katalán lányról, amit csak tudsz.

- Nem tudok én semmi bizonyosat, de észrevettem egyet-mást, amiből arra következtetek, mint már mondtam, hogy a leendő kapitány kissé bosszankodni fog a chemin des Vieilles-Infirmeries környékén.

- Mondd el már, mit láttál.

- Hát azt láttam, hogy valahányszor Mercédès a városba jön, egy fekete szemű, piros arcú, igen barna és tüzes, magas katalán legény kíséri, akit unokabátyjának nevez.

- Igazán? És gondolod, hogy ez a rokon csapja neki a szelet?

- Feltételezem. Mert mi az ördögöt is keresne egy huszonegy éves magas legény egy tizenhét esztendős szép lány körül?

- Azt mondtad, hogy Dantès a katalánokhoz ment?

- Szemem láttára indult oda.

- Ha mi is odatartanánk és megpihennénk a Réserve-kertben, egy pohár La Malgue bor mellett, talán megtudhatnánk egyet-mást.

- Ugyan kitől?

- Az országúton leszünk, és leolvassuk Dantès arcáról, mi történt.

- Menjünk - felelte Caderousse -, de te fizetsz?

- Természetesen - jelentette ki Danglars.

Ezzel mind a ketten gyors léptekkel elindultak a jelzett irányba.

Odaérve, egy üveg La Malgue bort és két poharat hozattak. Pamphile apó, a kocsmáros, mintegy tíz perce látta Dantèst arra haladni. Mivel a két férfi most már bizonyos volt, hogy Dantès a katalánoknál van, helyet foglaltak a lombosodó platánok és szikomorfák alatt, amelyeknek ágai között vidám madársereg üdvözölte énekével a tavasz egyik első szép napját.

 

3
A katalánok

Száz lépésre attól a helytől, ahol a két jó barát - tekintetét a szemhatárra függesztve és éberen fülelve - szürcsölgette a gyöngyöző La Malgue bort, egy csupasz domb mögött terült el a katalánok telepe. A dombot kopárrá tette a nap és a misztrál-szél.

Valamikor régen egy titokzatos kivándorló csapat kerekedett fel Spanyolországban, és kikötött azon a földnyelven, ahol ma is él. Senki sem tudta, honnan jön, és milyen nyelven beszél. A csapat egyik vezetője, aki értette a provence-i nyelvet, azt kérte Marseille városától, adja nekik ezt a kopár és terméketlen hegyfokot, amelynél az ókori tengerészek módjára kikötötték hajóikat. A kérést teljesítették, és három hónap múlva kicsiny telep vette körül a tizenkét-tizenöt hajót, amelyek idehozták a tenger cigányait.

A települők leszármazottai most is e furcsa és festői módon épült, félig mór, félig spanyol stílusú telepen laknak. Apáik nyelvét beszélik. Három vagy négy évszázadon át hívek maradtak a kis hegyfokhoz, amelyen megültek, akár egy tengeri madárcsapat, egyáltalán nem avatkoztak bele a marseille-i lakosság dolgaiba, egymás között házasodtak, és megőrizték ősi hazájuk szokásait, viseletét és nyelvét.

Kövessenek végig olvasóink bennünket e kis telep egyetlen utcáján. Lépjenek be velünk az egyik házba. A ház falát hervadt levélszínűre festette a napfény, belül pedig csak a fehér árnyalatú fal díszítette, akárcsak a spanyol posadá-kban.[4]

Koromfekete hajú, szép fiatal lány állt ott egy falnak támaszkodva; bársonyos szeme a gazella szemére emlékeztetett. Karcsú, klasszikusan szép ujjai egy ártatlan harangvirág szirmait tépdesték. A szirmok szanaszét hevertek a földön. Könyökig mezítelen, barna, de az arles-i Venushoz méltó szépségű karja lázas türelmetlenséggel remegett; szépen ívelt kecses lábával úgy dobogott, hogy jól látszott lábszárának tiszta, büszke és merész vonala. Szürke és kék kockával tarkított piros pamutharisnyát viselt.

Tőle három lépésnyire egy húsz-huszonkét esztendős legény ült. Idegesen hintázott a székén, s egy szúrágta régi bútorra könyökölt. Arca nyugtalanságot és bosszúságot árult el. Kérdően nézett a fiatal lányra, aki azonban parancsolóan szegezte a legényre bátor és határozott tekintetét.

- Hát, Mercédès - mondta a fiatalember -, ismét közeledik a húsvét, a lagzi ideje. Mit gondolsz?

- Már százszor megmondtam, Fernand, és igazán nem értem, miért kérdezed annyiszor, hiszen csak magadnak ártasz vele!

- Ismételd el hát, könyörgök, ismételd el, hogy el tudjam hinni. Mondd el századszor, hogy visszautasítod szerelmemet, melyet édesanyád is örömmel látott. Hadd értsem meg, hogy csak játszol a boldogságommal, hogy életem és halálom mit sem jelent neked. Istenem, istenem, tíz éve álmodom róla, hogy a feleségem leszel, Mercédès, és most el kell veszítenem azt a reménységet, amely életemnek egyetlen célja volt!

- Nem én bátorítottalak fel erre a reménységre, Fernand - válaszolta Mercédès. - Soha életemben nem kacérkodtam veled, hogy a szememre vethetnéd. Mindig azt mondtam neked: szeretlek, mint a testvéremet, de sose várj tőlem egyebet, mint ezt a testvéri érzést, mert a szívem másé. Ugye, hogy mindig ezt mondtam neked, Fernand?

- Igen, tudom, Mercédès - válaszolta a fiatalember. - Mindig kegyetlenül őszinte voltál hozzám. De elfelejtetted, hogy a katalánok között él egy szent törvény: csak egymás között házasodnak?

- Tévedsz, Fernand, ez nem törvény, csak szokás, semmi több, és ne hivatkozz erre a szokásra a magad érdekében. A sorozáson kiestél, az a szabadság, amelyet meghagytak neked, nem végleges, egyik percről a másikra behívhatnak. Ha pedig katona lettél, mihez kezdesz velem, szegény, szomorú, vagyontalan árvalánnyal, akinek semmije sincs, csupán egy majdnem romokban álló kunyhója, benne mindössze néhány rongyos halászháló. E hálók nyomorult örökség gyanánt szálltak apámról anyámra és anyámról énreám. Gondold csak el, Fernand, egy esztendeje, mióta anyám meghalt, jóformán az emberek könyörületességéből éltem. Te úgy tettél néha, mintha hasznomat vennéd, csak azért, hogy megosszad velem halász-zsákmányodat. És én elfogadtam ezt, Fernand, hiszen apám testvérének fia vagy, és mert együtt nevelkedtünk, főleg pedig azért, mert neked nagyon rosszul esett volna, ha visszautasítlak. Jól érzem azonban, hogy ez a hal, amelyet eladni viszek, és amelynek árából megveszem a fonáshoz szükséges kendert, érzem, Fernand, hogy ez könyöradomány.

- Mit bánom én, Mercédès, bármilyen szegény és magányos vagy is, így is többet érsz nekem, mint Marseille legbüszkébb hajótulajdonosának vagy leggazdagabb bankárjának a lánya! Mi kell egyéb a magunkfajtának? Becsületes feleség és jó háziasszony. Találhatnék-e nálad különbet?

- Fernand - válaszolta Mercédès, fejét rázva -, ha valaki más férfit szeret, nem a férjét, rossz háziasszonnyá válik, és nem maradhat becsületes feleség sem. Érd be a barátságommal, mert, ismétlem, csak ennyit ígérhetek. Nem ígérek mást, mint amit bizonyosan adni tudok.

- Értem - felelte Fernand. - Türelmesen viselted el a magad nyomorát, de félsz az enyémtől. No hát, Mercédès, ha szeretnél, szerencsét próbálnék, te sikert hoznál nekem, és meggazdagodnék: megnövelhetném halászatomat. Beléphetnék egy irodába segédnek, sőt, magam is lehetnék kereskedő!

- Mindezt nem próbálhatod meg, Fernand, hiszen katona vagy, és csak azért maradhatsz a katalánoknál, mert nincs háború. Maradj te csak halász. Ne álmodj olyasmiről, ami a valóságot még szörnyűbbé tenné számodra, és érd be a barátságommal, mivel ennél többet nem adhatok neked.

- No jó, igazad van, Mercédès, hát tengerész leszek. Apáink öltözéke helyett, amit te úgy megvetsz, díszes kalapot, csíkos inget és olyan kabátot veszek, melynek gombjait vésett horgonyok díszítik. Ugye, ilyen ruha kell ahhoz, hogy a te tetszésedet megnyerje valaki?

- Mit beszélsz? - kérdezte Mercédès, és büszkén a legényre nézett. - Mit beszélsz? Nem értelek.

- Azt akarom mondani, Mercédès, csak azért vagy olyan szigorú és kegyetlen hozzám, mert arra a valakire vársz, aki ezt az öltözéket viseli. De az, akit te vársz, talán megbízhatatlan, és ha ő, nem is, a tenger igazán megbízhatatlan.

- Fernand! - kiáltott fel Mercédès. - Azt hittem, jó ember vagy, de csalódtam benned! Gonosz vagy, Fernand, hogy féltékenységedben Isten haragját hívod segítségül! Hát jól van, nem titkolom, várom és szeretem azt a férfit, akit említettél, és ha nem térne vissza, akkor ahelyett, hogy azzal az ingatagsággal vádolnám, amellyel te vádoltad, azt fogom mondani, hogy utolsó leheletéig engem szeretett.

A fiatal katalán dühösen ökölbe szorította a kezét.

- Megértelek, Fernand; te őt okolod azért, hogy nem szeretlek. Szívesen mérnéd össze tőrével a te katalán késedet! De mit érnél vele? Ha legyőzne, elveszítenéd barátságomat, de ha te győznél, meglátnád, miként változik át ez a barátságom gyűlöletté. Hidd el, nem férkőzhetsz egy nő szívébe, ha összetűzést keresel azzal a férfival, akit szeret. Nem, Fernand, ne engedj rossz gondolataidnak. Ha nem lehetek a feleséged, érd be azzal, hogy jó barátod és testvéred leszek. És egyébként is - tette hozzá zavart és könnyes tekintettel - várj, várj, Fernand: az imént mondtad éppen, hogy a tenger megbízhatatlan, és immár négy hónapja, hogy ő elutazott. Négy hónap óta pedig ugyancsak sűrűn voltak viharok!

Fernand érzéketlen maradt. Nem is próbálta letörülni a Mercédès arcán végiggördülő könnycseppeket. Pedig e könnyek minden cseppjéért odaadta volna szíve vérét. E könnyek azonban más férfiért ömlöttek.

Fernand felállt, fordult egyet a kunyhóban, majd visszatért, és sötét tekintettel, ökölbe szorított kézzel megállt Mercédès előtt.

- Mercédès - mondta -, még egyszer kérdezlek: ez a végső elhatározásod?

- Szeretem Edmond Dantèst - felelte hidegen a fiatal lány -, és senki másnak nem leszek a felesége.

- És mindig őt fogod szeretni?

- Amíg csak élek.

Fernand lehajtotta fejét, mint aki mélyen elcsüggedt, nyögéshez hasonló sóhajt hallatott, majd hirtelen felkapta fejét, fogát összeszorította, orrcimpája kitágult, és ezt mondta:

- De hátha meghalt?

- Ha meghalt; én is meghalok.

- De hátha hűtlen lett hozzád?

- Mercédès! - kiáltott egy vidám hang kívülről. - Mercédès!

- Ah - kiáltott a fiatal lány, felsikoltott örömében, és nagyot ugrott boldogságában -, látod, nem lett hozzám hűtelen, hiszen itt van!

Ezzel az ajtóhoz rohant, kitárta, és felkiáltott:

- Gyere ide, Edmond, itt vagyok!

Fernand sápadtan, remegve húzódott hátra, mint aki útjában kígyót pillant meg, azután visszadűlt székébe.

Edmond és Mercédès egymás karjába borultak. Marseille tüzes napja, amely a nyitott ajtón át betűzött, fényhullámmal öntötte el őket. Eleinte semmit sem láttak abból, ami körülöttük van, végtelen boldogság választotta el őket a világtól, és nem mondtak mást, mint az öröm szaggatott szavait, amelyek már szinte a fájdalom hatását keltik.

Edmond hirtelen megpillantotta Fernand sötét alakját, amint sápadtan és fenyegetőn feltűnt a homályban. Az ifjú katalán szinte öntudatlanul az övében viselt késhez kapott.

- Ó, bocsánat - mondta Dantès, és most már ő húzta össze szemöldökét -, nem vettem észre, hogy hármasban vagyunk.

Azután Mercédèshez fordult:

- Ki ez az úr? - kérdezte.

- Ez az úr a te legjobb barátod lesz, Dantès, mivel az én barátom is, és unokatestvérem, testvérbátyám. Fernand az, vagyis az az ember, akit teutánad, Edmond, a legjobban szeretek a világon. Nem ismered meg?

- Ó, csakugyan - mormogta Edmond.

És anélkül hogy elengedte volna Mercédès karját, a másik kezét barátságos mozdulattal a katalán felé nyújtotta.

Fernand azonban nem fogadta el a baráti kezet, néma és mozdulatlan maradt, mint egy szobor.

Ekkor Edmond kutató pillantást vetett az izgatott és remegő Mercédèsre, utána Fernand-ra, akinek sötét és fenyegető tekintetéből mindent kitalált. Harag ült ki homlokára.

- Mikor annyira siettem hozzád, Mercédès, nem sejtettem, hogy ellenséget találok nálad.

- Ellenséget! - kiáltott Mercédès, dühösen tekintve unokabátyjára. - Ellenséget nálam, Edmond, azt mondod? Ha így gondolnám, karon fognálak, és Marseille-be mennék, elhagynám ezt a házat, és soha többé nem térnék vissza.

Fernand szeme villámot lövellt.

- És ha valami baj találna érni téged, Edmond-om - folytatta a lány, és engesztelhetetlen hidegsége azt bizonyította, hogy Mercédès kitalálta Fernand legsötétebb gondolatait -, ha téged baj érne, felmennék a Morgion-hegyfokra, és fejjel ugranék a sziklákra.

Fernand szörnyen elsápadt.

- De tévedtél, Edmond - folytatta a fiatal lány -, nincs itt semmiféle ellenség. Nincs itt más, csak Fernand, a testvérem, aki mindjárt kezet szorít veled, mint jó barátjával.

E szavaknál Mercédès parancsolóan a katalánhoz fordult, az pedig - mintha e tekintet megbabonázta volna - lassan közelebb lépett Edmond-hoz, és kezét nyújtotta neki.

Gyűlölete, akár valami tehetetlen, de haragos hullám, megtört azon a hatáson, amelyet ez a lány gyakorolt reá.

De alig érintette Edmond kezét, úgy érezte, hogy többet nem bírna ki, és kirohant a házból.

- Ó! - kiáltotta, úgy futott, mint valami eszeveszett, és a haját tépte. - Ki szabadít meg ettől az embertől? Jaj nekem, jaj nekem!

- Ej, katalán, no, Fernand, hová futsz? - kérdezte egy hang.

A fiatalember hirtelen megállt, körülnézett és megpillantotta Caderousse-t, amint egy lugas asztalánál Danglars-ral üldögélt.

- Nohát, miért nem jössz ide? - kérdezte Caderousse. - De sietsz, még annyi időd sincs, hogy jó napot kívánj barátaidnak?

- Főleg, ha azok előtt egy csaknem teli borosüveg álldogál - tette hozzá Danglars.

Fernand bárgyú arccal meredt a két férfira, és nem felelt.

- Mintha megzavarodott volna - jegyezte meg Danglars, és megbökte Caderousse térdét. - Tévedtünk talán, és Dantès mégis győzött, számításunk ellenére?

- Ejnye, ezt meg kell tudni - mondta Caderousse.

A fiatalemberhez fordult:

- No, katalán, elszántad már magad? - kérdezte.

Fernand megtörülte verejtékes homlokát, és lassan a lugas felé indult.

Az árnyas lombok alatt mintha kissé lecsillapodott volna ingerültsége, az üde levegőben pedig talán felfrissült tikkadt teste.

- Adjisten - kezdte -, hívtatok, ugye?

Valósággal lezuhant az asztal körül álló egyik székre.

- Azért hívtalak, mert úgy futottál, mint a bolond, már attól féltem, hogy a tengerbe veted magad - felelte Caderousse nevetve. - Az ördögbe is, a barátaink nemcsak arra valók, hogy megkínáljuk őket egy pohár borral. Azt sem engedhetjük, hogy három-négy pint vizet lenyeljenek.

Fernand akkorát nyögött, hogy zokogásnak is beillett volna, és fejét ráejtette az asztalon keresztbe rakott két öklére.

- Nohát, azt akarom mondani, Fernand - folytatta Caderousse a beszélgetést, azoknak az egyszerű embereknek a darabosságával, akik kíváncsiságukban minden óvatosságot felednek -, olyan vagy, mint egy kikosarazott kérő!

Hangosan nevetett a tréfáján.

- Ugyan - tette hozzá Danglars -, az ilyen szép szál legény nem arra született, hogy szerencsétlen legyen a szerelemben. Csak tréfálsz, Caderousse.

- Nem én - felelte a másik. - Figyeld csak, mekkorákat sóhajt. Ejnye, Fernand - folytatta Caderousse -, ne lógasd már az orrod és felelj. Cseppet sem illendő ám, ha valaki nem felel a barátainak, mikor az egészsége felől érdeklődnek.

- Kutya bajom - jelentette ki Fernand.

Ökölbe szorította a kezét, de a fejét nem emelte fel.

- No látod, Danglars - jegyezte meg Caderousse, szemével intve barátjának -, itt a bökkenő: Fernand, magad is láthatod, derék, jó katalán, Marseille egyik legjobb halásza, szerelmes egy Mercédès nevű szép lányba. De sajnos, úgy látszik, a szép lány a Pharaon másodtisztjét szereti, a Pharaon pedig éppen ma futott be a kikötőbe. Érted?

- Nem, nem értem - felelte Danglars.

- Szegény Fernand-nak útilaput kötöttek a talpára - folytatta Caderousse.

- Hát aztán! - kiáltotta Fernand. Felkapta a fejét, és úgy nézett Caderousse-ra, mintha azt keresné, hogy kin töltse ki a haragját. - Mercédès nem függ senkitől, ugye? Azt szeretheti, akit akar!

- Ha te így fogod fel a dolgot, az már más! - mondta Caderousse. - Azt hittem, katalán vagy, és úgy tudtam, a katalánok nem engedik, hogy vetélytársuk üljön a nyeregbe. Sőt, azt is hallottam, hogy Fernand különösen rettenetes a bosszúállásban.

Fernand szánakozóan mosolygott.

- Aki szerelmes, az sohasem rettenetes - jelentette ki.

- Szegény fiú! - kezdte ismét Danglars; azt színlelte, hogy őszintén sajnálja a fiatalembert. - Nézd csak, nem várta, hogy Dantès ilyen hirtelen visszatér, sőt, talán azt gondolta, hogy már meghalt, vagy hogy hűtlen lett azóta, ki tudja! Az ilyesmi azért olyan kínos, mert váratlanul jön.

- Ohó - mondta Caderousse, aki a beszélgetés közben folyton ivott, és ezért a bódító La Malgue bor kissé már a fejébe szállt -, annyi bizonyos, hogy nem Fernand az egyetlen, akit bosszantott Dantès szerencsés hazatérte. Igaz-e, Danglars?

- Biz az úgy van, és szinte azt mondhatom, hogy ez lesz a veszte.

- Sebaj - folytatta Caderousse, és töltött Fernand poharába, a magáét immár nyolcadszor vagy tizedszer öntötte tele. Danglars pedig szinte nem is nyúlt a borhoz. - Sebaj, közben feleségül veszi Mercédèst, a szép Mercédèst. Hiszen ezért jött haza.

Danglars átható tekintettel nézte a fiatalembert, akinek szívére oly súlyosan nehezedtek Caderousse szavai, mint az ólom.

- És mikor lesz az esküvő? - kérdezte.

- No, ott még nem tartunk! - mormogta Fernand.

- Mindegy, meglesz, olyan bizonyos, mint az, hogy Dantès lesz a Pharaon kapitánya, ugye, Danglars? - tette hozzá Caderousse.

Danglars megremegett e váratlan támadásra, és Caderousse felé fordult. Most ő vizsgálta társa arcát, hogy lássa, előre megfontolt volt-e ez a támadás. De Caderousse-nak immár ittasságtól bárgyú arcáról irigységen kívül semmit sem olvasott le.

- Hát rajta - mondta, teleöntve a poharakat - igyunk Edmond Dantèsnek, a szép katalán nő férjének egészségére!

Caderousse elnehezült kézzel vitte a szájához poharát, és egy hajtásra kiitta. Fernand fogta a magáét, és földhöz vágta.

- Ej, ej - jegyezte meg Caderousse -, nini, mit látok a domb tetején? Nézd csak, Fernand, neked jobb a szemed. Úgy hiszem, kissé zavarosan kezdek látni, és tudod, a bor is áruló: úgy rémlik, mintha két szerelmes tartana erre egymás mellett, kéz a kézben, Uram, bocsá'! Ezek nem is sejtik, hogy látják őket, és nini, most csókolóznak!

Danglars jól látta, hogy Fernand arcát szemlátomást eltorzította az aggodalom.

- Ismeri őket, Fernand úr? - kérdezte.

- Ismerem - válaszolta Fernand közönyösen -, Edmond úr az és Mércédès kisasszony.

- No lám csak! - jegyezte meg Caderousse. - Én pedig nem ismertem meg őket. Hé, Dantès! Hahó, szép kislány! Jöjjenek ide egy kicsit, és mondják el, mikor lesz az esküvő, mert Fernand úr úgy megmakacsolta magát, nem akarja elárulni nekünk.

- Nem hallgatsz! - szólt közbe Danglars, és úgy tett, mintha visszatartaná Caderousse-t, aki a részegek makacsságával hajolt ki a lugasból. - Igyekezz egyenesen ülni, és hagyd nyugton csókolózni a szerelmeseket. Nézd csak, végy példát Fernand úrról, ő milyen okosan viselkedik.

Meglehet, hogy Fernand, akit Danglars kötekedése kezdett kihozni a sodrából - mint torreádor bőszítése a bikát -, már-már rárohant volna Dantèsre, fel is állt, hogy vetélytársának ugorjon, de abban a pillanatban a szép Mercédès nevetve fordult felé, és tiszta tekintete Fernand-ra esett. Fernand-nak eszébe jutott a fiatal lány fenyegetése, hogy Edmond esetleges halálába ő is belehalna - és csüggedten visszaült a helyére.

Danglars egyik férfiról a másikra nézett. Az egyiket egészen elbutította az ital, a másikat a szerelem tartotta hatalmában.

- Mit kezdjek ezekkel az ostobákkal? - mormogta. - Attól tartok, hogy egy részeggel meg egy gyáva fickóval van dolgom: az egyik a bortól ittas, ahelyett hogy a gyűlölet kábítaná el, a másik meg egy ostoba kamasz, akinek az orra elől kapják el a kedvesét, és beéri azzal, hogy sír és panaszkodik, mint egy gyermek. Pedig olyan villogó szeme van, akár egy spanyolnak, szicíliainak vagy kalábriainak, márpedig ezek bosszút szoktak állni. Az ökle pedig olyan, hogy egy csapással szét tudná zúzni egy ökör fejét, akár a mészáros taglója. Bizonyos, hogy Edmond felülkerekedik, csúffá tesz mindannyiunkat, elveszi a szép lányt, kapitány lesz, hacsak... - és kaján mosoly ömlött el Danglars ajkán - hacsak én bele nem avatkozom - tette hozzá.

- Hé! - kiáltott ismét Caderousse, félig felállva és öklével az asztalra támaszkodva. - Hé, Edmond! Hát meg se látod barátaidat, vagy máris büszkébb lettél, semhogy szóba állj velük?

- Dehogy, kedves Caderousse barátom - válaszolta Dantès. - Nem büszke vagyok én, hanem boldog, márpedig úgy hiszem, a boldogság még jobban elvakít, mint a büszkeség.

- Így már helyes, ezt jól megmagyaráztad - jegyezte meg Caderousse. - Jó napot, Dantèsné asszonyom.

Mercédès komolyan köszönt.

- Még nem viselem ezt a nevet - mondta -, és az én hazámban úgy tartják, hogy szerencsétlenséget jelent, ha a lányt jegyese nevén szólítják az esküvő előtt. Kérem, szólítson csak Mercédèsnek.

- Bocsássunk meg ennek a derék Caderousse szomszédnak - mondta Dantès -, hiszen olyan keveset tévedett!

- Így hát az esküvő hamarosan meglesz, Dantès úr? - kérdezte Danglars, üdvözölve a fiatal párt.

- Amilyen hamar csak lehetséges, Danglars úr. Még ma megtartjuk az eljegyzést Dantès papánál, és holnap vagy legkésőbb holnapután megüljük a lakomát a Réserve-kertben. Remélem, eljönnek barátaink is. Önöket is meghívjuk, Danglars úr, Caderousse úr.

- Hát Fernand? - kérdezte Caderousse erőltetett nevetéssel. - Fernand-t is meghívják?

- Feleségem testvére nekem is testvérem - jelentette ki Edmond -, és Mercédès is meg én is nagyon sajnálnánk, ha nem jönne el a lakodalmunkra.

Fernand felelni akart, de a hang megakadt a torkán, egy szót sem tudott szólni.

- Tehát ma lesz az eljegyzés, holnap vagy holnapután meg a lakodalom... Az ördögbe is, kapitány, ön ugyancsak siet.

- Danglars - mondta Edmond mosolyogva -, ugyanazt ismétlem el, amit az imént Mercédès mondott Caderousse-nak: ne szólítson azon a címen, amely még nem illet meg, mert az szerencsétlenséget jelent.

- Bocsánat - felelte Danglars -, én egyszerűen csak annyit mondtam, hogy úgy látszik, ugyancsak sietnek. Az ördögbe is, van időnk, hiszen a Pharaon, három hónapon belül nem indul útnak.

- Az mindig sürgős, hogy boldogok legyünk, Danglars úr, mert amikor valaki már sokat szenvedett, nagyon nehezen hisz a boldogságban. Engem azonban nem csupán az önzés sarkall: Párizsba kell mennem.

- Igazán? Párizsba! Először utazik Párizsba, Dantès?

- Először.

- Elintéznivalója van ott?

- Nem a saját dolgom: teljesítenem kell szegény Leclère kapitányunk végső akaratát. Megérti, Danglars, hogy ez szent kötelesség. Egyébként legyen nyugodt, csak éppen megyek és jövök.

- Értem, értem - felelte Danglars jó hangosan.

De magában hozzátette: "Párizsba megy, hogy átadja a megadott címre azt a levelet, amelyet a főmarsalltól kapott. A mindenségit! Erről a levélről kitűnő ötletem támadt! Ohó, Dantès barátom, a te neved még nincs a Pharaon névsorának élére írva."

Ezzel ismét Edmond-hoz fordult, aki már távozóban volt.

- Hát jó utat! - kiáltotta.

- Köszönöm - válaszolta Edmond hátrafordulva és barátságosan intve.

A szerelmespár ezután olyan vidáman és nyugodtan folytatta útját, mint két kiválasztott, aki az égbe indul.

 

4
Cselszövés

Danglars követte tekintetével Edmond-t és Mercédèst, míg csak a szerelmesek el nem tűntek a Saint-Nicolas erőd egyik kanyarulatánál. Akkor visszafordult, és látta, hogy Fernand sápadtan, remegve visszahanyatlott helyére, Caderousse pedig valami bordalt dünnyögött.

- Nocsak, kedves uram - mondta Danglars Fernand-nak -, úgy látom, ez a házasság nem mindenkit tesz boldoggá.

- Engem kétségbe ejt - jelentette ki Fernand.

- Maga hát szerette Mercédèst?

- Imádtam!

- Régóta?

- Mióta csak ismerem.

- Na és most a haját tépi, ahelyett hogy megpróbálna segíteni a bajon! Az ördög vigye el, nem hittem volna, hogy így viselkedik egy katalán!

- Hát mit csináljak? - kérdezte Fernand.

- Mit tudom én? Ez nem az én dolgom. Úgy hiszem, nem én vagyok szerelmes Mercédès kisasszonyba, hanem maga. Azt mondja az evangélium: "Keressetek és találni fogtok."

- Én már találtam.

- Mit?

- Le akartam szúrni azt az embert, de a lány azt mondta, hogy megöli magát, ha a vőlegényét valami baj éri.

- Ugyan, ugyan, könnyen kimondják az ilyesmit, de nem teszik meg.

- Maga nem ismeri ám Mercédèst, uram: amit ígért, meg is teszi.

- Ostoba! - mormogta Danglars. - Bánom is én, megöli-e magát vagy sem, csak Dantès ne legyen kapitány.

- És ha Mercédès meghal, én is meghalok - folytatta Fernand, és érződött a hangján, hogy elhatározása megmásíthatatlan.

- Ez aztán a szerelem! - jelentette ki Caderousse egyre nehezebben forgó nyelvvel. - Vagy én nem értek hozzá!

- Maga derék fiúnak látszik - jegyezte meg Danglars -, és az ördög vigyen el engem, ha meg nem próbálom kihúzni magát a csávából, de...

- Igen, igen - mondta Caderousse.

- Kedves barátom - kezdte ismét Danglars -, te bizony úgyszólván tökrészeg vagy, ha kiiszod ezt az üveget, teljesen berúgsz. Igyál és ne törődj azzal, hogy mi mit csinálunk: ahhoz, amit mi tenni akarunk, tiszta fej kell.

- Már hogy én részeg volnék? - kérdezte Caderousse. - Ugyan, eredj már! Megiszom még vagy négy ilyen üveggel, nem nagyobbak ezek, mint valami kölnivizes üveg. Pamphile apó, bort ide!

Caderousse poharával az asztalt verte, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának.

- Mit mondott, uram? - kezdte ismét Fernand, és mohón leste a félbemaradt mondat folytatását.

- Hogy mit mondtam? Már nem is emlékszem. Ez a részeg Caderousse kiverte a fejemből.

- Hát ha éppen tudni akarod: részeg vagyok. Annak fájjon, aki nem iszik, mert valami titkot takargat, és attól tart, hogy a bor megoldja a nyelvét.

Ezzel Caderousse egy akkoriban nagyon divatos dal két utolsó sorát kezdte énekelni:

Minden gonosz csupán vizet iszik,
Az özönvíz erről tanúskodik.

- Azt mondta az imént, uram, hogy segíteni akar rajtam, de... - kezdte ismét Fernand.

- Igen, de... ahhoz, hogy kihúzzam a csávából, elég, ha Dantès nem veszi feleségül azt a lányt, akit maga szeret. Ez a házasság Dantès halála nélkül is pompásan füstbe mehet.

- Csak a halál választhatja el őket egymástól - jelentette ki Fernand.

- Maga úgy gondolkodik, mint valami csiga, barátom - mondta Caderousse -, de Danglars elég agyafúrt, rosszmájú, körmönfont, be fogja bizonyítani, hogy magának nincs igaza. Rajta, Danglars. Kezeskedtem érted. Mondd meg neki, nem feltétlenül szükséges, hogy Dantès meghaljon. Kellemetlen is volna, ha meghalna. Jó fiú az, én szeretem. A te egészségedre, Dantès.

Fernand türelmetlenül állt fel.

- Hadd beszéljen - kezdte ismét Danglars, visszatartva a fiatalembert. - Egyébként akármilyen részeg is, nem sokat téved. A távollét éppen úgy elválaszt, mint a halál. Ha Edmond és Mercédès közé egy börtön fala ékelődik, csakúgy szétválasztja őket, akár egy sírkő.

- Igen ám, csakhogy a börtönből egyszer ki is szabadulhat - szedte össze Caderousse maradék józanságát -, és ha az ember kijön a börtönből, s ha Edmond Dantèsnek hívják, bizony, bosszút áll.

- Bánom is én! - mormogta Fernand.

- Egyébként - kezdte ismét Caderousse -, miért vetnék Dantèst börtönbe? Se nem lopott, se nem gyilkolt.

- Hallgass - mondta Danglars.

- Nem hallgatok - felelte Caderousse. - Tudni akarom, miért akarják Dantèst börtönbe vetni. Én bizony szeretem Dantèst. A te egészségedre, Dantès!

Újra felhajtott egy pohár bort.

Danglars látta a szabó merev tekintetéből, hogy ittassága fokozódott, és Fernand-hoz fordult:

- Nohát, érti már - kérdezte -, hogy nem szükséges megölni?

- Értem, ha - mint az imént mondta - van rá mód, hogy letartóztassák. De melyik az a mód?

- Ha nagyon keressük, megtaláljuk - felelte Danglars. - De - folytatta - ugyan mi az ördögnek avatkozzam én bele? Mi közöm hozzá?

- Nem tudom, van-e valami köze hozzá - mondta Fernand, és megragadta Danglars karját. - De annyit tudok, van valami oka rá, hogy Dantèst módfelett gyűlölje. Aki maga is gyűlöl valakit, az nem csalódhat a mások érzéseiben.

- Már hogy nekem volna okom Dantèst gyűlölni? Szó sincs róla, szavamra mondom. Láttam, hogy maga boldogtalan, és a boldogtalansága részvétet keltett bennem, ennyi az egész. De abban a pillanatban, hogy maga azt hiszi, saját érdekemben dolgozom, isten vele, kedves barátom, segítsen magán, ahogy tud.

És Danglars úgy tett, mintha fel akarna állni.

- Nem - mondta Fernand, és visszatartotta Danglars-t -, maradjon! Végül is nem törődöm vele, hogy maga haragszik-e Dantèsre vagy sem: én bizony gyűlölöm, és ezt nem is titkolom. Találjon rá módot, én pedig keresztülviszem, feltéve, ha nincs szó gyilkolásról, mert Mercédès kijelentette, hogy öngyilkos lesz, ha Dantès meghal.

Caderousse, aki eddig az asztalra hajtotta fejét, most felpillantott, bárgyún s zavarosan nézett Fernand-ra és Danglars-ra:

- Megölni Dantèst? - kérdezte. - Ki akarja megölni Dantèst? Én nem akarom, hogy megöljék: nekem jó barátom. Ma reggel is felajánlotta, hogy megosztja velem a pénzét, mint ahogy én is adtam neki a magaméból. Nem akarom, hogy megöljék Dantèst!

- Ugyan ki akarja megölni, te ostoba? - felelte Danglars. - Csak egy kis tréfáról van szó. Igyál az egészségére - tette hozzá, és újra töltött Caderousse poharába -, és hagyj nekünk békét.

- Igen, igen, Dantès egészségére! - mondta Caderousse, és kiürítette poharát. - Az ő egészségére!... Az ő egészségére!...

- No de milyen módot gondolt ki? - kérdezte Fernand.

- Maga még nem talált ki semmit?

- Nem, ezt maga vállalta.

- Igaz - ismerte be Danglars -, a franciák ebben felülmúlják a spanyolokat, a spanyolok soká rágódnak valamin, a franciák találékonyabbak.

- Mondjon hát valami jó ötletet - türelmetlenkedett Fernand.

- Pincér - mondta Danglars -, tollat, tintát, papirost ide!

- Tollat, tintát, papirost! - mormogta Fernand.

- Igen, én számtiszt vagyok: toll, tinta és papiros a szerszámom. És ezek nélkül semmit sem tudok csinálni.

- Tollat, tintát, papirost! - kiáltott most Fernand is.

- Minden van ezen az asztalon, amit kértek - felelte a pincér, és a kért tárgyakra mutatott.

- Adja hát ide őket.

A pincér fogta a papírt, tintát és tollat, s a lugas asztalára tette.

- Ha meggondolja az ember - jegyezte meg Caderousse, és kezét a papírra ejtette -, hogy ezekkel a holmikkal biztosabban megölhetnek valakit, mintha egy fa mögül lesből akarnák meggyilkolni! Mindig jobban féltem a tolltól, egy üveg tintától és egy lap papirostól, mint a kardtól vagy a pisztolytól.

- Ez a fickó még korántsem olyan részeg, mint amilyennek látszik - jegyezte meg Danglars. - Töltsön csak neki még, Fernand.

Fernand megtöltötte Caderousse poharát, és Caderousse, mint vérbeli iszákos, elvette kezét a papírról, és megfogta a poharat.

A katalán tekintetével követte mozdulatát, míg csak Caderousse, akit ez az újabb pohár végleg levett a lábáról, le nem tette, vagy inkább le nem ejtette poharát az asztalra.

- Nos? - kezdte ismét a katalán, mikor látta, hogy az utolsó pohár bor végleg elhomályosította Caderousse öntudatát.

- Nohát, azt mondom - jelentette ki Danglars -, ha például azok után, hogy Dantès útközben kikötött Nápolyban és Elba szigetén, valaki feljelentené a királyi ügyésznek, hogy bonapartista ügynök...

- Én feljelentem! - kiáltotta izgatottan a fiatalember.

- Igen ám, de alá kell írnia nyilatkozatát, és szembesítik azzal, akit feljelentett; én el is tudnám látni bizonyítékokkal, de Dantès nem maradhat börtönben élete végéig, egy szép napon kiszabadul, és akkor jaj annak, aki odajuttatta.

- Nem is kívánnék mást - jelentette ki Fernand -, mint azt, hogy kikezdjen velem!

- Az ám, de hát Mercédès! Mercédès bizony meggyűlöli magát, ha maga miatt az ő imádott Edmond-jának csak a haja szála is meggörbül!

- Az igaz - jegyezte meg Fernand.

- Nem, nem - kezdte el újra Danglars -, ha ilyesmire szánja el magát az ember, legjobb egészen egyszerűen fogni ezt a tollat, mint ahogy én teszem, bemártani a tintába, és hogy rá ne ismerjenek az írásra, bal kézzel megírni a kis feljelentést.

Ezzel Danglars megmutatva, hogyan képzelte el a dolgot, bal kézzel és megszokott írásától teljesen, elütő, balra dűlő írással papírra vetett és Fernand-nak nyújtott néhány sort. Fernand félhangon olvasta:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak,[5] a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

- Ez rendjén volna - fűzte hozzá Danglars -, így józanul áll bosszút, nem árulja el magát, és a dolog simán halad előre. Nincs más tennivaló, mint összehajtogatni ezt a levelet, mint ahogy én teszem, és megcímezni: "A királyi államügyész úrnak." Így rendben is lesz az egész.

Danglars könnyedén megcímezte a levelet.

- Igen, minden rendben van - kiáltott fel Caderousse, aki értelmének végső érőfeszítésével követte a levél felolvasását, és ösztönösen megértette, hogy milyen nagy szerencsétlenséget okozhat ez a feljelentés. - Igen, minden rendben volna, csakhogy alávalóság lenne. - Kinyújtotta karját a levélért.

- Hiszen - mondta Danglars, elkapva előle a levelet - mindaz, amit mondtam és amit írtam, merő tréfa. Magam haragudnám meg legelsősorban, ha valami baj találná érni Dantèst, ezt a jó Dantèst! Ide nézzetek ...

Fogta a levelet, összegyűrte és a lugas egyik sarkába dobta.

- Így már rendjén van - jelentette ki Caderousse -, Dantès az én barátom, és nem akarom, hogy valami baj érje.

- Ugyan már, ki az ördög akarná bajba keverni? Sem én, sem Fernand! - mondta Danglars.

Felállt és szemmel tartotta a fiatalembert, aki ülve maradt, de tekintetével mohón követte a sarokba dobott feljelentést.

- Hát akkor - kezdte ismét Caderousse - bort ide: inni akarok Edmond és a szép Mercédès egészségére.

- Máris nagyon sokat ittál, te részeges kancsó - felelte Danglars -, és ha így folytatod, itt kell majd aludnod, hiszen meg sem tudsz állni a lábadon.

- Még hogy én - mondta Caderousse az ittas ember önhittségével -, még hogy én nem tudok megállni a lábamon! Fogadok, hogy felmászom az Accoule-ok tornyára, és még csak el sem szédülök!

- Jól van, tessék - felelte Danglars -, fogadok, de csak holnapra; most már itt az ideje, hogy hazamenj, add ide a karodat, és gyerünk.

- Gyerünk - mondta Caderousse -, de ahhoz nincs szükségem a te karodra. Jössz, Fernand? Visszajössz velünk Marseille-be?

- Nem - felelte Fernand -, hazamegyek a katalánokhoz.

- Rosszul teszed, gyere inkább velünk Marseille-be.

- Semmi dolgom Marseille-ben, nem akarok odamenni.

- Hogy mondtad? Nem akarsz, kedves barátom? Ahogy tetszik! Nem erőszak a disznótor! Gyere, Danglars, hadd menjen vissza ez az úr a katalánokhoz, ha így akarja.

Danglars arra használta fel Caderousse-nak ezt az engedékeny pillanatát, hogy Marseille felé vonszolja. De hogy Fernand-nak rövidebb és könnyebb útja legyen, ahelyett hogy a Rive-Neuve rakodópartjára tért volna, a Saint-Victor kapu felé vette útját. Caderousse, karjába kapaszkodva, tántorogva követte.

Danglars mintegy húsz lépés után hátrafordult, és látta, amint Fernand megragadja a papírt és zsebre teszi. Azután kisiet a lugasból, és Pillon felé indul.

- Ugyan, mit csinál? - kérdezte Caderousse. - Hiszen hazudott nekünk: azt mondta, a katalánokhoz megy, most pedig a városnak indult. Hé, Fernand! Eltévedtél, fiam!

- Inkább te látsz zavarosan - jegyezte meg Danglars -, ő egyenesen a Vieilles-Infirmeries útján halad.

- Csakugyan! - mondta Caderousse. - Márpedig megesküdtem volna rá, hogy jobbra fordult. Mindennek a bor az oka.

- Gyerünk már - mormogta Danglars -, azt hiszem, most már megy a dolog, megy a maga útján, és hagyni kell, hadd menjen szépen előre.

 

5
Az eljegyzési lakoma

Másnap szép időre virradtak. A nap tisztán, ragyogóan kelt fel, és első bíborpiros sugarai rubinttal ékesítették a hullámok tajtékos taraját.

Az ebédet ugyanannak a Réserve-nek első emeletén rendezték meg, amelynek lugasával már megismerkedtünk. A nagytermet öt vagy hat ablak világította meg, mindegyik ablak fölött (magyarázza meg ezt a csodát, aki tudja) Franciaország egy-egy nagyvárosának neve díszlett.

Egy fából készült tornác, mint az épület többi része, végigvonult az ablakok egész hosszában.

Noha a lakomát csak délre tervezték, a tornácon már délelőtt tizenegy óra óta türelmetlenül sétálgattak a vendégek. A Pharaon kiváltságos matrózai és néhány katona, valamennyien Dantès barátai. Mindannyian legszebb ruhájukat öltötték fel a jegyespár tiszteletére.

Az a hír járta a leendő asztaltársak között, hogy a Pharaon tulajdonosai is meg akarják tisztelni jelenlétükkel másodtisztjük eljegyzési lakomáját. De ez olyan óriási megtiszteltetés lett volna Dantès számára, hogy egyelőre senki sem merte elhinni.

Pedig a Caderousse-szal együtt érkező Danglars is megerősítette ezt a hírt. Aznap reggel találkozott magával Morrel úrral, és Morrel úr mondta neki, hogy a Réserve-ben fog ebédelni.

És csakugyan, az ő érkezésük után csakhamar Morrel úr is belépett. A Pharon matrózai egyhangú tapssal és hurrázással fogadták.

Úgy vélték, a hajótulajdonos jelenléte annak a hírnek a megerősítése, hogy Dantès lesz a kapitány. Mivel pedig Dantèst szívből szerették a hajón, ezek a derék emberek ilyen módon fejezték ki hálájukat Morrelnek, amiért választása ezúttal megegyezett az ő kívánságukkal.

Alig lépett be Morrel úr, Danglars-t és Caderousse-t közös megegyezéssel elküldték a vőlegényhez; az ő dolguk volt értesíteni Dantèst a fontos személyiség megérkezéséről, akinek megjelenése élénk feltűnést keltett, és nekik kellett sürgetniük is a fiatalembert.

Danglars és Caderousse szinte futva indultak neki, de alig tettek száz lépést, mikor a lőporraktár mellett megpillantottak egy közeledő kis csoportot.

E kis csoport négy fiatal lányból állott. Mercédès barátnői voltak, katalánok, mint ő. A menyasszonyt kísérték, akit Edmond karonfogva vezetett, A jegyespár mögött haladt Dantès apó, utánuk pedig a gonoszul mosolygó Fernand.

Fernand gonosz mosolyát sem Mercédès, sem Edmond nem vette észre. Szegény gyermekek olyan boldogok voltak, hogy csak egymást látták, és a gyönyörű tiszta égboltot, amely áldóan borult föléjük.

Danglars és Caderousse teljesítették feladatukat, azután jó erősen, barátságosan kezet szorítottak Edmond-nal, és Danglars Fernandhoz, Caderousse pedig Dantès apóhoz csatlakozott. Mindenki őket figyelte.

Az öreg Dantès apó tűzött tafota ünneplőruhájában jelent meg. A ruhát nagy, metszett acélgombok díszítették. Vékony, de izmos lábán gazdagon mintázott gyapjúharisnya feszült. Messziről látszott, hogy angol csempészáru. Háromszögletű kalapjáról nagy csomó fehér és kék szalag libegett.

Kampós nyelű, csavart fabotra támaszkodott, amely valami régi római bothoz volt hasonlatos. Szinte olyan volt, mint azoknak a pézsmaszagú piperkőcöknek egyike, akik 1796-ban a Luxembourg és a Tuilériák újra megnyitott kertjeiben parádéztak.

Mint mondottuk, Caderousse az öreg mellé férkőzött. A jó lakoma reményében ugyanis végre kibékült Dantèsékkel. Emlékezetében halványan derengett mindaz, ami az előző este történt, mint ahogy reggeli ébredéskor az álom képeiből is felrémlik valami.

Danglars Fernand-hoz csatlakozott, és mélyen a csalódott szerelmes szemébe nézett. Fernand a jövendő házaspár mögött lépkedett.

Mercédès tökéletesen elfeledte őt, hiszen a szerelem fiatalos és bájos önzésében senki mást sem látott, csak az ő Edmond-ját, Fernand sápadt volt, időnként vörös foltok jelentek meg arcán, és utána ismét egyre sápadtabb lett. Többször Marseille felé pillantgatott, ilyenkor ideges és önkéntelen remegés futott át tagjain. Úgy látszott, Fernand vár vagy legalábbis sejt valami nagy eseményt.

Dantès egyszerűen volt öltözve. Mivel a kereskedelmi tengerészethez tartozott, öltözéke a katonai egyenruha és a polgári öltözet keveréke volt. Ebben a ruhában tökéletes volt megjelenése, amit még menyasszonyának boldogsága és szépsége is fokozott.

Mercédès olyan szép volt, mint egy koromfekete szemű és korall piros ajkú ciprusi vagy chiosi görög nő. Az arles-i és andalúziai nők büszke és merész tartásával lépkedett. Valami városi lány talán megpróbálta volna fátyola vagy legalábbis szempillája bársonya mögé rejteni boldogságát, de Mercédès rámosolygott és rátekintett mindenkire, aki körülötte volt, mosolya és tekintete éppolyan őszintén mondták, mint ahogy szavai mondhatták volna: "Ha barátaim vagytok, örüljetek velem, mert igazán boldog vagyok!"

Mihelyt a Réserve-ből látni lehetett a jegyespárt és kísérőit, Morrel úr lesétált elébük. A matrózok és katonák követték őket. Morrel előttük megismételte Dantèsnek tett ígéretét, hogy ő lesz Leclere kapitány utóda. Amint Edmond megpillantotta őket, elbocsátotta menyasszonya karját, és Morrel úr karjára bízta a lányt. A hajótulajdonos és a fiatal lány jó példával járva elöl, elsőnek mentek fel a falépcsőn, és a már megterített ebédlőbe léptek. A lépcső öt álló percen át nyikorgott a vendégek súlyos léptei alatt.

- Apám - mondta Mercédès, megállva az asztal közepénél -, kérem, üljön a jobb oldalamra. Bal oldalamra azt ültetem, akit testvéremnek tekintettem - tette hozzá oly gyöngéden, hogy szavai tőrdöfésként hatoltak Fernand szívébe. Ajka elfehéredett, és látszott, amint napbarnította, férfias arcából kifut a vér, és a szívébe tódul.

Ezalatt Dantès ugyanígy rendelkezett. Jobbjára Morrel urat, baljára Danglars-t ültette, azután intett, hogy mindenki foglaljon helyet tetszése szerint.

Már megjelentek az asztal körül a barna húsú, ínycsiklandozó arles-i kolbászok, a csillogó páncélú tengeri rákok, a rózsás kagylójú tengeri pókok, fűszeres körítésű, tüskés hajú gesztenyéhez hasonló tengeri sünök, a kis parti kagylók, amelyek a délvidék ínyencei szemében vetekednek az északi osztrigával, végül mindaz a sok finom falat, amelyet a hullám vet ki a fövenyes partra. A hálás halászok ezeket tengeri gyümölcsnek nevezik.

- Különös ez a csend! - jegyezte meg az öregember, és megízlelt egy pohár topáz-sárga bort, amelyet Pamphile apó személyesen tett le Mercédès elé. - Mintha nem is csak nevetni gyűlt volna össze itt ez a harminc ember.

- Ej, nem mindig jókedvű a férj - jelentette ki Caderousse.

- Annyi bizonyos - mondta Dantès -, hogy e pillanatban sokkal boldogabb vagyok, semhogy vidám lehessek. Ha így értette a dolgot, szomszéd, akkor igaza van! Néha az öröm különös hatással van az emberre: éppen úgy fojtogat, akár a fájdalom.

Danglars figyelmesen nézte Fernand-t, akinek érzékeny természete minden izgalmat felfogott és visszavert.

- Csak nem fél valamitől? - kérdezte Danglars Dantèst. - Hiszen úgy látom, minden a maga kívánságai szerint történik!

- Éppen ez ijeszt meg - felelte Dantès. - Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk, és én igazán nem tudom, mivel érdemeltem meg azt a boldogságot, hogy Mercédès férje lehessek.

- Férje, férje - mondta Caderousse nevetve -, még nem, kapitány uram. Próbálj csak meg kissé férj módjára viselkedni, majd meglátod, milyen fogadtatásban lesz részed!

Mercédès elpirult.

Fernand nagyon kínlódott, a legkisebb zajra megremegett, időről időre nagy izzadságcseppeket törülgetett le homlokáról, amelyek úgy gyöngyöztek ott, mint valami viharos eső első cseppjei.

- Caderousse szomszéd - mondta Dantès -, igazán nem érdemes meghazudtolni engem ilyen csekélység miatt. Igaz, hogy Mercédès most még nem a feleségem... (kihúzta óráját) de másfél óra múlva már az lesz!

Mindenki felkiáltott meglepetésében, kivéve Dantès apót, aki jóízűen nevetve mutogatta még mindig szép fogsorát. Mercédès mosolygott, és már nem pirult. Fernand görcsösen kapta meg kése nyelét.

- Másfél óra múlva! - mondta Danglars, és maga is elsápadt.

- Hogy lehet az?

- Így van, barátaim - válaszolta Dantès -, hála Morrel úr segítségének, minden akadályt legyőztünk. Morrel úr az, akinek édesapám után a világon a legtöbbet köszönhetem. A kihirdetés díját megfizettük, és fél háromra a marseille-i polgármester vár bennünket a városházán. Mivel pedig most ütötte el a negyed kettőt, azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy másfél óra múlva Mercédèst Dantèsné asszonynak fogják hívni.

Fernand lehunyta a szemét: szemhéját tűzfelhő égette. Az asztalhoz támaszkodott, hogy el ne ájuljon, és minden erőfeszítése mellett sem tudott elfojtani egy tompa nyögést, amely beleveszett a társaság nevetésének és szerencsekívánatainak zajába.

- Ez aztán gyorsan ment, mi? - kérdezte Dantès apó. - Nem vesztegette az idejét, ugye? Tegnap reggel érkezett, ma három órakor házasodik! Látjátok, a tengerészek becsülettel végzik munkájukat.

- De hát a többi formalitások? - vetette ellen félénken Danglars. - A szerződés, az iratok...

- A szerződés - felelte Dantès nevetve -, bizony készen áll: Mercédèsnek nincs semmije, nekem sincs! Vagyonközösség alapján kötünk házasságot: ennyiből áll az egész! Nem volt rajta sok írnivaló, és nem lesz sok a fizetnivaló sem.

E tréfa hallatára ismét ujjongásba és éljenzésbe tört ki a hallgatóság.

- Így hát, amit mi eljegyzési lakomának hittünk, az tulajdonképpen nászlakoma - mondta Danglars.

- Nem így van - jelentette ki Dantès. - Legyetek nyugodtak, nem veszíttek semmit. Holnap reggel Párizsba utazom. Négy nap kell az odautazásra, négy nap a hazatérésre, egy napra van szükség, hogy lelkiismeretesen elvégezzem megbízatásomat, és március 1-én már újra itt leszek. Március 2-án megüljük az igazi nászlakomát.

Egy új lakoma reménye annyira felfokozta a jókedvet, hogy Dantès apó, aki az ebéd kezdetén a nagy csend miatt panaszkodott, most, a nagy zajban, hiába erőlködött, hogy felköszöntse a jövendő házaspárt.

Dantès kitalálta apja gondolatát, és szeretettel rámosolygott. Mercédès a teremben levő kakukkos órára pillantott, és intett Edmondnak.

Az asztal körül zajos jókedv és fesztelenség uralkodott, ahogy az egyszerű emberek között az étkezések végén szokásos. Akik nem jól érezték magukat a helyükön, felálltak és más szomszédokat kerestek, Mindenki egyszerre beszélt, és mindenki csak a saját gondolataira válaszolt, nem pedig asztaltársai kérdéseire.

Fernand sápadtsága szinte átszállt Danglars arcára. Fernand úgyszólván nem is élt már, és úgy hatott, mint valami elkárhozott a pokol tüzében. Csaknem elsőnek állt fel, és fel-alá járkált a teremben. Azon igyekezett, hogy ne hallja a dalokat és a pohárcsörgést.

Caderousse közeledett Fernand-hoz, de abban a pillanatban Danglars, akit ő kerülni látszott, elfogta a terem egyik sarkában.

- Igazán - mondta Caderousse, aki Dantès mellett, kellemes magatartása és főleg Pamphile apó jó bora hatására, megszabadult annak a haragnak legkisebb maradványától is, melynek csíráját Dantès váratlan boldogsága ültette a lelkébe -, Dantès igazán kedves fiú. És amint itt látom a menyasszonya mellett ülni, azt mondom magamban, milyen kár lett volna elkövetni vele azt az aljas tréfát, amit tegnap megbeszéltetek.

- Hiszen láttad - felelte Danglars-, hogy nem folytattuk a dolgot. Szegény Fernand annyira magánkívül volt, hogy először megsajnáltam. De ha már egyszer megemberelte magát, és elvállalta, hogy vőfély legyen vetélytársa lakodalmán, már senkinek sem lehet semmi kifogása ellene.

Caderousse Fernand-ra nézett. A fiatalember arca ólomszínű volt.

- Az áldozat annál nagyobb - folytatta Danglars -, mert a lány igazán szép. Teringettét! Micsoda szerencsés fickó az én jövendő kapitányom! Csak tizenkét óra hosszat szeretnék Dantès bőrében lenni.

- Indulunk? - kérdezte Mercédès szelíd hangján. - Már kettőt üt az óra, és negyed háromra várnak bennünket.

- Igen, igen, induljunk! - felelte Dantès, és gyorsan felállt.

- Induljunk! - ismételték kórusban a vendégek.

Ebben a pillanatban Danglars, aki nem veszítette szem elől az ablak párkányán üldögélő Fernand-t, látta, hogy az kimereszti a szemét, szinte görcsös mozdulattal ugrik fel, és mindjárt visszaesik az ablakpárkányra. Csaknem ugyanakkor tompa zaj hangzik a lépcső felől, súlyos lépések zaja, fegyvercsörgéssel keveredő zavaros hangok vegyülnek a vendégek zsibongásába, és magukra vonják az általános figyelmet, amely e pillanatban valami nyugtalan csendben nyilvánult meg.

A zaj egyre közeledett: az ajtón három kopogás hangzott. Mindenki csodálkozva nézett szomszédjára.

- A törvény nevében! - kiáltott egy harsány hang, de senki sem felelt rá.

Nyílt az ajtó, és egy rendőrbiztos lépett a terembe, szolgálati övvel a derekán. Nyomában négy fegyveres katona, egy káplár vezetésével.

A nyugtalanságot rémület váltotta fel.

- Mi történt? - kérdezte a hajótulajdonos, odalépve a rendőrbiztoshoz, akit ismert. - Bizonyára valami tévedés.

- Ha tévedés történt, Morrel úr - válaszolta a rendőrbiztos -, higgye el, hogy hamarosan jóvátesszük. Addig is elfogatási parancsot hoztam, és ha sajnálattal teszek is eleget kötelességemnek, de meg kell tennem. Uraim, melyik önök közül Edmond Dantès?

Minden tekintet a fiatalember felé fordult, aki nagyon izgatott lett, de megőrizte méltóságát. Egy lépést előrelépett, és azt mondta:

- Én vagyok az, uram, mit óhajt tőlem?

- Edmond Dantès - kezdte ismét a rendőrbiztos -, önt a törvény nevében letartóztatom!

- Letartóztat! - válaszolta Edmond kissé elhalványulva. - De miért tartóztat le?

- Azt nem tudom, uram, de az első kihallgatáson meg fogja tudni.

Morrel úr megértette, hogy a helyzet könyörtelensége ellen nem tehetnek semmit: egy szolgálati övet viselő rendőrbiztos már nem ember, hanem a törvény szobra, hideg, süket és néma.

Az öregember azonban a rendőrbiztoshoz sietett. Vannak dolgok, amelyeket az apa vagy az anya szíve sohasem érthet meg.

Kért, könyörgött; a könnyek, az esdeklések nem segítettek, de annyira kétségbe volt esve, hogy meghatotta a rendőrbiztost.

- Uram - mondta -, tessék megnyugodni. Talán a fia elmulasztotta a vámnak vagy az egészségügyi vizsgálatnak valami formaságát, és igen valószínű, hogy ha megkapják tőle a kívánt felvilágosításokat, azonnal szabadon bocsátják.

- Ejha! Mit jelent ez? - kérdezte Caderousse Danglars-tól, és összevonta a szemöldökét. Danglars meglepetést tettetett.

- Mit tudom én? - felelte Danglars. - Annyit tudok, amennyit te tudsz: látom, mi történik, de nem értek belőle semmit, és egészen meg vagyok zavarodva...

Caderousse Fernand-t kereste tekintetével: Fernand eltűnt.

Az előző esti jelenet ijesztő tisztasággal jelent most meg Caderousse emlékezetében. Mintha a borzasztó csapás hirtelen letépte volna róla a fátyolt, amelyet előző esti ittassága emlékezete elé vont.

- Ó, jaj! - mondta rekedten. - Csak nem annak a tréfának a következménye ez, amelyről tegnap beszéltetek, Danglars? Ha így volna, jaj annak, aki véghezvitte, mert nagyon nagy baj lett belőle.

- Szó sincs róla! - kiáltott Danglars. - Hiszen tudod, hogy eltéptem a papirost.

- Nem tépted el - jegyezte meg Caderousse -, csak az egyik sarokba dobtad. Így volt.

- Hallgass, te semmiről sem tudsz, hiszen részeg voltál.

- Hol van Fernand? - kérdezte Caderousse.

- Mit tudom én? - felelte Danglars. - Bizonyára dolga volt valahol. De ne ezzel törődjünk: hanem inkább igyekezzünk segíteni ezeken a szegény kétségbeesetteken.

E beszélgetés alatt Dantès mosolyogva szorított kezet barátaival, és mialatt letartóztatták, így búcsúzott:

- Legyetek nyugodtak, a tévedés ki fog derülni, és valószínűleg nem is jutok el a börtönig.

- Ó, ez egészen bizonyos, erről kezeskedem - válaszolta Danglars.

Mint mondtuk, éppen ebben a pillanatban ért a Dantès körüli csoporthoz.

Dantès lement a lépcsőn, előtte haladt a rendőrbiztos, körülötte a katonák. A kapu előtt nyitott ajtajú kocsi állott. Dantès felszállt, nyomában fellépett a két katona meg a rendőrbiztos, Az ajtó ismét becsukódott, és a kocsi megindult Marseille felé.

- Isten veled, Dantès! Edmond, isten veled! - kiáltott Mercédès, kihajolva a tornácon.

A fogoly meghallotta ezt az utolsó kiáltást, amely úgy szakadt ki menyasszonya megtört szívéből, mint egy zokogás. Kihajolt a kocsi ablakán, úgy kiáltotta: "Viszontlátásra, Mercédès!" - és eltűnt a Saint-Nicolas erőd egyik kanyarulatánál.

- Várjanak meg itt - mondta a hajótulajdonos -, beülök a legelső kocsiba, amellyel találkozom, Marseille-be rohanok, és híreket hozok.

- Menjen! - kiáltották valamennyien. - Menjen! És jöjjön vissza minél hamarább!

A két férfi távozása után a hátramaradottakon valami szörnyű kábulat lett úrrá.

Az öreg Dantès és Mercédès egy ideig külön-külön maradtak, mindegyik a maga fájdalmával volt elfoglalva. De végül is találkozott tekintetük, rájöttek, hogy mindketten ugyanannak a csapásnak az áldozatai, és egymás nyakába borultak.

Ezalatt Fernand visszatért, egy pohár vizet töltött magának, kiitta és leült az egyik székre.

A véletlen úgy akarta, hogy amint Mercédès kibontakozott az öreg Dantès karjaiból, éppen a mellette álló székre roskadjon.

Fernand ösztönös mozdulattal hátratolta a székét.

- Ő az - jegyezte meg Danglars-nak Caderousse, aki nem tévesztette szem elől a katalánt.

- Nem hiszem - válaszolta Danglars -, sokkal ostobább. De annyi bizonyos, hogy az ütés visszasújt arra, aki véghezvitte.

- Arról nem beszélsz, aki a tanácsot adta - jegyezte meg Caderousse.

- Ugyan már! - mondta Danglars. - Csak nem felelős az ember mindenért, amit úgy vaktában kimond!

- De bizony, ha a vaktában kimondott szó elevenbe talál.

Eközben az egyes csoportok többféleképpen magyarázták a letartóztatást.

- Hát magának, Danglars, mi a véleménye a dologról? - kérdezte egy hang.

- Azt gondolom, hogy valami tiltott árut hozhatott be.

- De ha erről volna szó, magának tudnia kellene róla, Danglars, hiszen maga volt a számtiszt.

- Az igaz. A számtiszt azonban csak azokat a csomagokat ismeri, amelyeket bejelentenek neki: tudom, hogy gyapotot szállítunk, ennyi az egész, hogy a rakományt Alexandriából hozzuk, Pastret úrtól, és Szmirnából, Pascal úrtól. Egyebet hiába kérdeznek tőlem.

- Ó, most már emlékszem - mormogta a szegény apa, megkapaszkodva ebbe az utolsó szalmaszálba -, azt mondta tegnap, hogy hozott nekem egy ládika kávét és dohányt.

- Na látja - mondta Danglars -, ez az: valószínű, hogy távollétünkben a vám vizsgálatot tartott a Pharaon hajón, és felfedezte a titkot.

Mercédès egy szót sem hitt ebből, és eddig visszafojtott fájdalma most görcsös zokogásba tört ki.

- Fel a fejjel! Reméljünk! - mondta Dantès apó, de maga sem igen tudta, mit beszél.

- Remélni! - ismételte Danglars.

- Remélni! - próbálta Fernand is mormogni.

Ez a szó azonban elhalt az ajkán. Szája mozgott, de hang nem jött ki belőle.

- Uraim - kiáltott az egyik vendég, aki a tornácon maradt őrszemnek -, uraim, kocsi közeledik! Morrel úr az! Bátorság, bátorság! Bizonyára jó híreket hoz.

Mercédès és az öreg Dantès apó a hajótulajdonos elé szaladtak, és az ajtóban szembetalálkoztak vele. Morrel úr igen sápadt volt.

- Nos? - kiáltották egyszerre.

- Nos, barátaim - válaszolta Morrel úr a fejét rázva -, a dolog sokkal komolyabb, semmint hittük volna.

- Ó, uram - kiáltott fel Mercédès -, Dantès ártatlan!

- Én elhiszem - felelte Morrel úr -, de azzal vádolják...

- De hát mivel? - kérdezte az öreg Dantès.

- Azzal, hogy bonapartista ügynök.

Azok az olvasóim, akik e történet idejében éltek, bizonyára emlékeznek rá, milyen szörnyű vád volt akkor az, ami Morrel úr ajkáról elhangzott.

Mercédès felsikoltott, az öregember pedig egy székre rogyott.

- Ó - mormogta Caderousse -, maga megcsalt engem, Danglars, a tréfát mégis megcsinálták. De én nem hagyom ám bánatában meghalni sem az öregembert, sem ezt a lányt. Mindent elmondok nekik.

- Hallgass, szerencsétlen - kiáltott Danglars, és megkapta Caderousse kezét -, vagy érted sem felelek! Honnan tudod, hogy Dantès valóban nem bűnös-e? A hajó kikötött Elba szigetén, ő kiszállt, egy egész napot töltött Porto Ferrajóban, és ha valami olyan levelet találnak nála, amely kompromittálja, mindenki bűntársának fog számítani, aki pártját fogja.

Caderousse az önzés gyors ösztönével megértette ennek az okoskodásnak a következetességét. A félelemtől és fájdalomtól zavaros szemmel nézett Danglars-ra, és gyorsan takarodót fújt.

- Akkor hát várjunk - mormogta.

- Úgy van, várjunk - felelte Danglars, - Ha ártatlan, szabadon bocsátják, ha pedig bűnös, fölösleges, hogy egy összeesküvő miatt veszélybe kerüljünk.

- Menjünk hát, tovább nem maradhatok itt.

- Igen, igen - mondta Danglars boldogan, amiért társra talált a visszavonuláshoz. - Gyere, hagyjuk őket, hadd menjenek el, ahogy tudnak.

Távoztak. Fernand ismét a fiatal lány támasza lett, kézen fogta Mercédèst, és visszakísérte a katalánokhoz. Dantès barátai pedig hazavitték a csaknem ájult öregembert az allées de Meilhanra.

Annak a híre, hogy Dantèst mint bonapartista ügynököt letartóztatták, csakhamar városszerte elterjedt.

- Hitte volna ezt, kedves Danglars? - kérdezte Morrel úr, mikor újra összetalálkozott számtisztjével és Caderousse-szal. Ő maga is sietve visszatért a városba, hogy néhány közvetlen hírt halljon Edmondról a királyi ügyészhelyettestől, Villefort úrtól, akit úgy-ahogy ismert is. - Hitte volna ezt?

- Ejnye, uram - válaszolta Danglars -, hiszen megmondtam önnek, hogy Dantès minden igaz ok nélkül kikötött Elba szigetén, és mint tudja, ez az ott időzés nekem gyanús volt.

- De másnak is elmondta ezt a gyanúját rajtam kívül?

- Isten ments, uram - felelte halkan Danglars. - Hiszen tudja, az ön nagybátyja, Policar Morrel úr miatt, aki Napóleon alatt szolgált, és nem rejti véka alá gondolatait, önt amúgy is azzal gyanúsítják, hogy sajnálja Napóleont. Féltem volna, hogy bajt okozok Edmondnak is, meg önnek is. Vannak efféle dolgok, amelyeket egy alárendelt köteles elmondani főnökének, de mások előtt szigorúan titokban kell tartania.

- Helyes, Danglars, helyes! - jegyezte meg a hajótulajdonos. - Maga derék fiú. Gondoltam is magára arra az esetre, ha ez a szegény Dantès a Pharaon kapitánya lett volna.

- Hogy érti ezt, uram?

- Igen, előzően megkérdeztem Dantèst, mi a véleménye magáról, és nincs-e ellenére, ha magát meghagyom a régi helyén. Mert nem tudom, miért, de mintha valami hidegséget tapasztaltam volna maguk között.

- És mit felelt?

- Hogy valamit vétett maga ellen egy ízben, de erről nem beszélt, hanem azért, mint mondta, mindenki, akiben a főnök megbízik, élvezi az ő bizalmát is.

- Ó, a képmutató! - mormogta Danglars.

- Szegény Dantès! - jegyezte meg Caderousse. - Annyi bizonyos, hogy kitűnő fiú volt.

- Igaz - mondta Morrel úr -, de a Pharaon most mégiscsak kapitány nélkül marad.

- Ó - jegyezte meg Danglars -, hiszen csak három hónap múlva indulhatunk, van hát reményünk rá, hogy közben Dantès kiszabadul.

- Kétségtelenül, de hát addig?

- Addig meg itt vagyok én, Morrel úr - felelte Danglars. - Tudja, uram, hogy éppúgy értek a hajóhoz, mint akármelyik hosszújáratú hajó kapitánya. Önnek az az előnye is meglesz, ha én szolgálom, hogy mikor Edmond hazakerül a börtönből, ön senkinek sem tartozik majd köszönettel: ő elfoglalja a maga helyét, én is a magamét, és kész.

- Köszönöm, Danglars - válaszolta a hajótulajdonos. - Így csakugyan rendbe jön minden. Vegye hát át a parancsnokságot, felhatalmazom rá, és ügyeljen fel a kirakodásra. Bármilyen szerencsétlenség éri is az egyes embereket, az üzlet nem szenvedheti meg.

- Legyen nyugodt, uram. De láthatjuk legalább szegény Edmond-t?

- Ezt rövidesen meg tudom mondani, Danglars. Igyekszem beszélni Villefort úrral, és közbenjárok a fogoly érdekében. Tudom ugyan, a királyi ügyész úr dühös királypárti, de az ördögbe is, ha mégolyan királypárti, és ha mégúgy királyi ügyész, akkor is ember, és nem hinném, hogy rossz lelkű volna.

- Nem - felelte Danglars -, de azt hallottam, hogy nagyravágyó, és a kettő igen hasonlít egymáshoz.

- Hát majd meglátjuk - fejezte be Morrel úr sóhajtva. - Menjen csak a hajóra, majd maga után megyek.

Ezzel otthagyta a két jó barátot, hogy az igazságügyi palota felé vegye útját.

- Látod - mondta Danglars Caderousse-nak -, hogy fordul a kocka. Van-e még kedved Dantèst támogatni?

- Persze hogy nincs. De azért borzalmas dolog, hogy egy tréfának ilyen következménye legyen.

- Ugyan már, ki követte el? Sem te, sem én, ugyebár? Fernand volt az. Tudod jól, hogy én a papirost egy sarokba dobtam, sőt, azt hittem, el is téptem.

- Nem, nem - felelte Caderousse. - Ebben aztán bizonyos vagyok. Még most is látom a lugas sarkában összegyűrve, bárcsak most is ott volna, ahol látom!

- Mit akarsz? Fernand kellett hogy felvegye. Fernand kellett hogy lemásolja vagy lemásoltassa, esetleg még annyi fáradságot sem vett magának, és ha elgondolom... istenem! Talán az én saját levelemet küldte el! Szerencsére elferdítettem az írásomat.

- De hát te tudtad, hogy Dantès összeesküvő?

- Én a világon semmit sem tudtam. Már mondtam, az egészet egyszerűen tréfának szántam, de úgy látszik, hogy mint Harlekin, nevetve mondtam meg az igazat.

- Mindegy - kezdte ismét Caderousse -, sok mindent odaadnék, ha ez a dolog meg nem történt volna, vagy legalábbis ha nem keveredtem volna bele semmibe. Majd meglátod, Danglars, bajba kerülünk miatta!

- Ha valaki bajba kerül miatta, az csak az igazi bűnös lehet, az igazi bűnös pedig Fernand, és nem mi. Ugyan, mi baj is érhetne minket? Nekünk csak nyugodtan kell viselkednünk, nem szabad beszélnünk az egészről, és a vihar el fog vonulni anélkül, hogy lecsapna a mennykő.

- Ámen! - mondta Caderousse, és búcsút intett Danglars-nak.

Az allées des Meilhan irányába indult, a fejét rázta, és magában beszélt, mint ahogy a nagyon tépelődő emberek szoktak.

- Helyes! - mondta Danglars. - A dolog úgy fordul, ahogy reméltem: ideiglenesen kapitány lettem, és ha ez az ostoba Caderousse befogja a száját, az is maradok. Megtörténhet még az, hogy a bíróság szabadon engedje Dantèst? Ó - tette hozzá mosolyogva -, a bíróság az bíróság, és én megnyugszom az ítéletében.

Ezzel beugrott egy csónakba, és megparancsolta a révésznek, hogy vigye el a Pharaon hajóhoz, ahol, mint emlékszünk, a hajótulajdonos várt rá.

 

6
A királyi ügyész helyettese

Ugyanannak a napnak ugyanabban az órájában még egy eljegyzési lakomát ültek meg, a rue de Grand-Cours-on, a Meduzák kútjával szemközt, az egyik ódon házban, A házat Puget építette, arisztokratikus stílusban.

Míg azonban annak a másik jelenetnek a szereplői a nép gyermekei voltak, matrózok és katonák, ezek a marseille-i társaság színe-javához tartoznak. Régi tisztviselők, akik a bitorló uralma alatt beadták lemondásukat, régi katonatisztek, akik itt lemondtak rangjukról, hogy ugyanazzal a ranggal a Condé hadseregébe lépjenek, fiatalok, akik még nem tudtak elhelyezkedni, családjuk még nem erősödött meg annak az embernek a gyűlöletében - noha négy vagy öt helyettest fizettek meg -, akiből ötévi számkivetésnek vértanút, tizenöt évi Restaurációnak pedig istent kellett formálnia.

Asztalnál ültek, és a társalgás égő szenvedéllyel folyt, benne égett a kor szenvedélye, és ez a szenvedély annál is szörnyűbb, elevenebb és elkeseredettebb volt a délvidéken, mert ötszáz esztendeje a politikai gyűlölködéshez még vallási gyűlölködés is járult.

A császárt - aki most Elba szigetének királya, míg azelőtt a világ egy részének ura volt, aki most öt-hatezer lelken uralkodik, míg azelőtt százhúszmillió embertől tíz különböző nyelven hallotta kiáltani: "Éljen Napóleon!" - e körben Franciaország és a trón szempontjából végleg levitézlett embernek tekintették. A tisztviselők a politikai hibákat rótták fel, a katonák Moszkváról és Lipcséről beszéltek, a nők pedig a Joséphine-től való válásáról. Ez a királypárti társaság úgy látta, hogy az élet ismét az ő számára indul meg, hogy kínos álomból ocsúdik fel; boldog és diadalmas volt, nem annyira az ember bukása, mint inkább az elv megsemmisülése miatt.

Egy idős férfi, a Szent Lajos-kereszttel a mellén, felállt és vendégei előtt felköszöntötte XVIII. Lajos királyt. Saint-Méran marquis volt.

Ezt a pohárköszöntőt, amely a hartwelli száműzetésről és egyúttal Franciaország rendteremtő királyáról emlékezett meg, nagy zaj követte, a poharakat angol módra a magasba emelték, a nők letépték csokraikat, és teleszórták velük az asztalterítőt. Szinte poétikus volt ez a lelkesedés.

- Egyvalamit belátnának, ha itt volnának - jegyezte meg Saint-Méran marquis, aki ötvenéves kora ellenére elegánsan és arisztokratikusan hatott; tekintete rideg, szája keskeny volt - mindazok a forradalmárok, akik elkergettek bennünket, és akiknek most megengedjük, hogy nyugodtan folytassák összeesküvésüket a mi régi kastélyainkban, amelyeket a Rémuralom alatt egy darabka kenyérért megvásároltak. Belátnák, hogy a valódi hűség a mi oldalunkon állott, hiszen mi ragaszkodtunk az összeomló monarchiához, míg ellenben ők a felkelő napot köszöntötték, és megszedték magukat, miközben mi elszegényedtünk. Elismernék, hogy a király, a mi királyunk valóban a Hőn-Szeretett Lajos volt, míg a bitorló, az ő bitorlójuk mindig csak az átkozott Napóleon volt, ugyebár, Villefort?

- Parancsol, marquise?... Bocsásson meg, nem figyeltem a beszélgetésre.

- Ugyan, hagyja a gyerekeket, marquise - jegyezte meg az az öregúr, aki a pohárköszöntőt mondta. - Ezek a gyerekek rövidesen összeházasodnak, és az csak természetes, hogy egészen más megbeszélni valójuk van, mint a politika.

- Bocsánatot kérek, anyám - mondta egy szép, fiatal szőke lány. Bársonyos szeme gyöngyházfényben úszott. - Visszaadom Villefort urat, csak egy percre raboltam el. Villefort úr, anyám szólt önhöz.

- Kész vagyok válaszolni, asszonyom, ha megismétli kérdését, mert rosszul hallottam - jelentette ki Villefort.

- Megbocsátunk, Renée - mondta a marquise olyan gyöngéd mosollyal, amely szinte csodaszámba ment ezen a rideg arcon. - De a nő szíve úgy van alkotva, hogy bármennyire fásult lesz is a balítéletek hatására és az illem követelésére, mindig van egy termékeny és vidám sarka: ezt áldozta Isten az anyai szeretetnek. Megbocsátunk... Azt mondtam, Villefort, hogy a bonapartistákban nem volt meg sem a mi meggyőződésünk, sem a mi lelkesedésünk, sem a mi hűségünk.

- Ó, asszonyom, de rendelkeztek valamivel, ami pótolja mindezt: a fanatizmussal. Napóleon: a Nyugat Mohamedje. Ezeknek a közönséges, de igen nagyra törő embereknek a szemében nemcsak törvényhozó és úr, hanem mintakép is, az egyenlőség mintaképe.

- Az egyenlőségé! - kiáltott a marquise. - Napóleon az egyenlőség mintaképe! Akkor mit csinál ön Robespierre úrral? Úgy rémlik, ellopja a helyét, és átadja a korzikainak. Márpedig azt hiszem, bitorlóból egy is elég.

- Nem, asszonyom - felelte Villefort -, mindenkit meghagyok a maga piedesztálján: Robespierre-t a place Louis XV.-en a maga vérpadján, Napóleont pedig a place Vendôme-on a maga oszlopán. Csakhogy az egyik azt az egyenlőséget jelentette, amelyik lealacsonyít, a másik pedig azt az egyenlőséget, amelyik felemel. Az egyik visszavezette a királyokat a guillotine színvonalára, a másik felemelte a népet a trón magaslatára. Ez nem jelenti azt - tette hozzá Villefort nevetve -, hogy ne volnának mindketten alávaló forradalmárok, és hogy thermidor 9-e és 1814. április 4-e ne volnának Franciaország boldog napjai, és ne volnának méltók arra, hogy a rend és monarchia barátai egyenlően megünnepeljék őket. De azt is megmagyarázza, hogyan tudta Napóleon megtartani fanatikusait, noha akkorát bukott, hogy, mint remélem, soha többé fel nem tápászkodik, Mit gondol, marquise? Cromwellnek[6] is megvoltak a maga fanatikusai, pedig feleannyit ért csak, mint Napóleon.

- Tudja-e, Villefort, hogy amit mondott, egy mérföldnyire leheli a forradalmat? De én megbocsátok önnek: nem lehet valaki egy girondista fia anélkül, hogy meg ne őrizne valamit annak a talajnak a zamatából.

Villefort homlokán élénk pirosság futott át.

- Apám girondista volt, asszonyom - mondta -, az igaz, de nem szavazott a király halálára. Apámat ugyanaz a Rémuralom száműzte, amely önöket, és hajszálon múlt, hogy nem került ugyanarra a vérpadra, amely lehullani látta az ön édesapja fejét.

- Igaz - felelte a marquise, de ez a véres emlék semmiféle változást sem idézett elő az arcán. - Csakhogy mindketten homlokegyenest ellenkező elvek miatt kerültek oda, és ennek bizonysága, hogy egész családom ott maradt a száműzött hercegek mellett, míg az ön édesapja nyílsebesen csatlakozott az új kormányhoz, és hogy Noirtier polgártárs girondista volt, Noirtier gróf pedig szenátor lett.

- Anyám, anyám - mondta Renée -, megbeszéltük, ugye, hogy nem idézzük fel ezeket a rossz emlékeket.

- Asszonyom - válaszolta Villefort -, csatlakozom Saint-Méran kisasszonyhoz azzal az alázatos kérelemmel, hogy feledjük a múltat. Mire jó új vádat emelni olyan dolgok miatt, amelyekkel szemben még Isten is tehetetlen? Isten megváltoztathatja a jövőt, de nem változtathat semmit a múlton. Mi, emberek, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy fátyolt borítunk reá, ha már le nem tagadhatjuk. Én bizony apámnak nemcsak a nézeteit, hanem a nevét is levetettem. Apám bonapartista volt, és talán még ma is az, és a neve Noirtier. Én királypárti vagyok, és Villefort-nak hívnak. Engedje, hogy kihaljon a forradalmi erő az öreg fatörzsben, és ne lásson mást, asszonyom, mint ennek a törzsnek friss hajtását, amely nem tud, sőt, talán nem is akar teljesen elszakadni tőle.

- Nagyszerű, Villefort - jegyezte meg a marquis -, pompásan felelt. Magam is mindig azt prédikáltam a marquise-nak, feledjük a múltat, de a kérésemet sohasem teljesítette. Remélem, ön szerencsésebb lesz.

- Rendben van - mondta a marquise -, feledjük el a múltat, ebben egyetértünk, magam sem kívánok egyebet. De legalább a jövőben legyen Villefort hajthatatlan. Ne feledje, Villefort, hogy mi felelősséget vállaltunk önért Őfelsége előtt, hogy Őfelsége, a mi ajánlásunkra, szintén feledni akar (kezét nyújtotta a férfinak), mint ahogy én is feledni fogok az ön kérésére. De ha valami összeesküvő kerül a kezébe, jusson eszébe, annál is inkább szemmel tartják önt, mert olyan családból való, amely esetleg kapcsolatot tart ezekkel az összeesküvőkkel.

- Sajnos, asszonyom - mondta Villefort -, hivatásom és főleg a kor, amelyben élünk, azt parancsolja, hogy szigorú legyek. Az leszek. Már képviseltem a vádat néhány politikai perben, és megálltam a helyemet. Fájdalom, még nem értünk a végére.

- Úgy gondolja? - kérdezte a marquise.

- Tartok tőle. Napóleon Elba szigetén igen közel van Franciaországhoz. Partjainkról csaknem szemmel látható jelenléte ébren tartja cinkosai reményét. Marseille tele van fél-zsoldos tisztekkel, akik bármilyen mondvacsinált ürüggyel naponta veszekedést kezdenek a királypártiakkal. Innen származnak a magasabb körök párbajai, innen a gyilkosságok a nép soraiban.

- Igen - jegyezte meg Salvieux gróf, Saint-Méran úr régi barátja és d'Artois gróf kamarása -, igen, de tudja, hogy a Szent Szövetség száműzi.

- Igen, erről már volt szó akkortájt, mikor Párizsból eljöttünk - válaszolta Saint-Méran úr. - És hová küldik?

- Szent Ilonára.

- Szent Ilonára! Hát az mi? - kérdezte a marquise.

- Sziget, kétezer mérföldnyire innen, túl az egyenlítőn - válaszolta a gróf.

- Nagyon helyes! Mint ahogy Villefort mondotta, igen nagy ostobaság ezt az embert otthagyni Korzika mellett, ahol született, Nápoly mellett, ahol a sógora még ma is uralkodik, és szemközt Olaszországgal, amelyből királyságot akart csinálni a fia számára.

- Sajnos - mondta Villefort -, 1814-ben megegyeztünk velük, és most nem nyúlhatunk Napóleonhoz anélkül, hogy megsértenénk ezeket a szerződéseket.

- Hát akkor meg fogjuk sérteni őket - jelentette ki Salvieux úr. - Ő talán olyan nagyon törődött a szerződésekkel, mikor agyonlövette a szerencsétlen d'Enghien herceget?

- Így hát ez rendben van - mondta a marquise -, a Szent Szövetség megszabadítja Európát Napóleontól, és Villefort megszabadítja Marseille-t Napóleon cinkosaitól. Vagy uralkodik a király, vagy nem, ha uralkodik, kormánya erős legyen, tisztviselői hajthatatlanok. Így lehet a bajt megelőzni.

- Fájdalom, asszonyom - mondta Villefort -, a királyi ügyészhelyettes mindig csak akkor érkezik, mikor a baj már megtörtént.

- Akkor pedig az ő dolga, hogy helyrehozza.

- Azt mondhatnám még, asszonyom, hogy mi nem helyrehozzuk, hanem megbosszuljuk a bajt. Ennyi az egész.

- Ó, Villefort úr - szólalt meg egy csinos fiatal lány, Salvieux gróf lánya és Saint-Méran kisasszony barátnője -, igyekezzék, hogy legyen valami szép pere, míg Marseille-ben vagyunk. Sohasem láttam még esküdtszéki tárgyalást, és azt mondják, az nagyon érdekes.

- Csakugyan nagyon érdekes, kisasszony - mondta az ügyészhelyettes. - Mert mesterséges tragédia helyett valóságos drámát látni. Megjátszott fájdalmak helyett élő fájdalmak láthatók. Az az ember, akit ott látunk, a függöny legördülése után nem tér haza, nem fogyasztja el családjával a vacsoráját, és nem fekszik le nyugodtan, hogy másnap folytassa a munkáját, hanem a börtönbe megy, és ott találja a hóhért. Láthatja, hogy az olyan ideges emberek szemében, akik izgalmat keresnek, semmiféle látvány sem ér fel ezzel.

Legyen nyugodt, kisasszony, ha a körülmények úgy alakulnak, megszerzem önnek ezt a látványt.

- Szinte megborzongatja az embert... és nevet! - jegyezte meg Renée és elsápadt.

- Mit gondol... Ez párbaj... Már öt vagy hat ízben kértem halált politikai vagy egyéb vádlottak fejére... Ugyan ki tudhatja, vajon ebben a pillanatban hány tőrt köszörülnek titokban, vagy hányat fordítanak máris ellenem?

- Ó, istenem! - kiáltott fel Renée egyre jobban elkomorodva. - Komolyan beszél, Villefort úr?

- Komolyabban már nem is lehet, kisasszony - felelte a fiatal ügyész mosolyogva. - És ezekkel a szép perekkel, amelyekkel a kisasszony csak a kíváncsiságát akarja kielégíteni, én pedig az ambíciómat, a helyzet csak súlyosodni fog. Napóleon katonája, aki megszokta, hogy vaktában menjen neki az ellenségnek, vajon gondolkodik-e, ha el kell sütnie egy puskát, vagy szuronyrohamra kell mennie? Nohát, többet gondolkodnak-e majd akkor, ha olyan embert akarnak megölni, akit személyes ellenségüknek tartanak, mintha egy oroszt, osztrákot vagy magyart ölnének meg, akit sohasem láttak? És látja, ennek így is kell lennie, enélkül a mi mesterségünknek nem volna semmi mentsége. Mikor a vádlott szemében a düh lángját látom felvillanni, magam is nekibátorodom, lelkesedem: ez már akkor nem is per, hanem ütközet. Harcolok ellene, ő visszavág, én ráduplázok, és a csata, mint minden csata, győzelemmel vagy bukással ér véget. Ilyen a vádbeszéd: a veszedelem késztet az ékesszólásra. Ha egy vádlott a vádam hallatára rám mosolyogna, azt a hitet keltené bennem, hogy rosszul beszéltem, hogy amit mondtam, az halvány, erőtlen. Képzelje csak el, milyen büszkeség fogja el a királyi ügyészt, mikor meg van győződve a vádlott bűnösségéről, és látja, amint a bűnös elsápad, megtörik a bizonyítékok súlya alatt, az ő ékesszólása hatására! Feje lehajlik, és le fog hullani.

Renée halkan felsikoltott.

- Ez aztán tud beszélni - jegyezte meg az egyik vendég.

- Ilyen emberre van szükség a mi időnkben! - tette hozzá egy másik.

- A legutóbbi ügyében is remek volt, kedves Villefort-om - mondta egy harmadik. - Tudja, az az ember, aki meggyilkolta az apját. Nohát, maga jóformán megölte már, mielőtt a hóhér hozzányúlhatott volna.

- Ó, az apagyilkosokat nem sajnálom, az ilyenek számára nincs is eléggé nagy büntetés - mondta Renée. - De a szerencsétlen politikai vádlottak!...

- Hiszen ez még rosszabb, Renée, mert a király a nemzet atyja, és ha valaki meg akarja buktatni vagy meg akarja ölni a királyt, az annyi, mintha harminckétmillió ember atyját akarná megölni.

- Mindegy, Villefort úr - válaszolta Renée -, megígéri, hogy elnéző lesz az iránt, akit én ajánlok a figyelmébe?

- Legyen nyugodt - mondta Villefort legkedvesebb mosolyával -, együtt csináljuk majd a vádbeszédeket.

- Kedvesem - szólt közbe a marquise -, foglalkozzék a kolibrijaival, vadászkutyáival és piperéivel, ne avatkozzék jövendő férje dolgaiba. Ma pihennek a fegyverek, és a ruha a fontos. Van egy igen mély értelmű latin mondás erről . ..

- Cedant arma togae[7] - mondta Villefort meghajolva.

- Nem mertem latinul beszélni - válaszolta a marquise.

- Azt hiszem, jobban szeretném, ha orvos volna - jegyezte meg Renée. - Az öldöklő angyal, bármennyire angyal, engem mégis mindig rémületbe ejt.

- Jó kis Renée! - mormogta Villefort, és szerelmes pillantással simogatta végig a fiatal lányt.

- Lányom - mondta a marquis -, Villefort úr az egész vidék erkölcsi és politikai orvosa lesz, márpedig ez nagyon szép szerep.

- És módot ad arra, hogy elfeledtesse azt a szerepet, amelyet az apja játszott - tette hozzá a javíthatatlan marquise.

- Asszonyom - kezdte ismét Villefort szomorú mosollyal -, már volt szerencsém megmondani, hogy apám azóta megtagadta múltja tévedéseit, legalábbis remélem, hogy a vallás és a rend buzgó híve lett, sőt, talán még jobb királypárti, mint én magam, Mert ő bűnbánatból lett azzá, míg én lelkesedésből.

Villefort e kikerekített mondat után, hogy megítélhesse, milyen hatást ért el kis szónoklatával, végignézett a vendégeken, mint ahogy effajta mondatok után a törvényszéken végigkísérte volna tekintetével a hallgatóságot.

- Kedves Villefort-om - kezdte ismét Salvieux gróf -, tegnapelőtt pontosan ezt feleltem a Tuilériákban a király személye körüli miniszternek, mikor kissé számon kérte egy girondista fiának és egy Condé-hadseregbeli tiszt leányának kapcsolatát. A miniszter remekül megértett. XVIII. Lajos kedveli az egybeolvadásnak ezt a módszerét. Még a király is félbeszakított bennünket, pedig nem is sejtettük, hogy hallotta beszélgetésünket: "Villefort - mondta (jegyezzék meg, hogy a király nem ejtette ki a Noirtier nevet, ellenkezőleg, a Villefort nevet hangsúlyozta) -, Villefort - mondta hát a király - szépen fog haladni. Már érett fiatalember, és az én híveim közé tartozik. Örömmel láttam, hogy Saint-Méran marquis és marquise vejükül fogadják, és magam is tanácsoltam volna nekik ezt a házasságot, ha nem ők kérték volna beleegyezésemet e házasság megkötéséhez."

- Ezt a király mondta, gróf? - kiáltott fel Villefort elragadtatással.

- Az ő saját szavait ismétlem, és ha a marquis őszinte akar lenni, be fogja vallani, hogy ugyanazt ismételtem, amit a király neki magának mondott ezelőtt hat hónappal: akkor a leányának önnel tervbe vett házasságáról volt szó.

- Igaz - jelentette ki a marquis.

- Ó, hát mindent ennek a nagyszerű uralkodónak köszönhetek. Minden erőmmel őt fogom szolgálni!

- Így már rendjén van - jegyezte meg a marquise. - Így szeretem önt: most jöjjön ide valami összeesküvő, a legjobbkor érkezik.

- Márpedig én, anyám, azért imádkozom - mondta Renée -, hogy ne hallgassa meg önt az Isten, és ne küldjön Villefort úrhoz mást, csak apró tolvajokat, letört csődbejutottakat és félénk csalókat. Ha így lesz, nyugodtan fogok aludni.

- Ez éppen olyan - nevetett Villefort -, mintha egy orvosnak azt kívánná, hogy csak fejfájós, kanyarós és méhcsípéses betegei legyenek, mert ezek a bajok csak a bőr felületét érintik. De ha azt akarja, hogy királyi ügyész legyen belőlem, akkor ellenkezőleg, kívánjon olyan borzalmas betegségeket, amelyeknek gyógyítása az orvos becsületére válik.

Ebben a pillanatban - és mintha a véletlen csak a Villefort kívánságának kinyilatkoztatását várta volna, hogy rögtön teljesítse - belépett egy inas, és néhány szót súgott neki. Villefort erre mentegetőzve távozott, majd néhány pillanat múlva derűs arccal tért vissza.

Renée szerelmesen nézett rá, mert így valóban elegáns és szép fiatalember volt, kék szemével, halvány arcával és arcát keretező fekete barkójával. A fiatal lány minden figyelmével a férfi szavát leste, így várt magyarázatot vőlegénye iménti rövid távollétére.

- Az előbb - kezdte Villefort - ön arra vágyott, kisasszony, hogy bár orvos lenne a férje. Én legalább annyiban hasonlítok Esculapus tanítványaihoz (1815-ben még így beszéltek), hogy sohasem vagyok ura időmnek, és hogy még ön mellett is, sőt, eljegyzési lakománkon is megzavartak.

- És miért zavarták meg, uram? - kérdezte a szép fiatal lány kissé nyugtalanul.

- Fájdalom, egy olyan beteg miatt, ha hinni lehet a hallottaknak, aki halálán van: ezúttal komoly esetről van szó, a betegség a vérpadot horzsolja.

- Jaj, istenem! - kiáltott fel Renée elsápadva.

- Igazán? - hangzott a vendégek egybehangzó szava.

- Úgy látszik, egész egyszerűen egy kis bonapartista összeesküvést lepleztek le.

- Lehetséges ez? - kérdezte a marquise.

- Itt a feljelentő levél.

Villefort a következőket olvasta fel:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

- Csakhogy - mondta Renée - ez a levél, amely egyébként is névtelen, a királyi ügyésznek szól, nem pedig önnek.

- Igaz, de a királyi ügyész távol van, és így a levél a titkárjához került, akinek tiszte felbontani a leveleket. Felbontotta hát ezt is, értem küldött, és mivel nem talált otthon, kiadta az elfogatási parancsot.

- Így hát a bűnöst letartóztatták? - kérdezte a marquise.

- Helyesebben: a vádlottat - jegyezte meg Renée.

- Le, asszonyom - felelte Villefort -, és mint az imént volt szerencsém elmondani Renée kisasszonynak, ha megtalálják az említett levelet, a beteg állapota bizony igen súlyossá válik.

- És hol van az a szerencsétlen? - kérdezte Renée.

- A hivatalomban.

- Menjen hát, barátom - mondta a marquis -, ne mulassza el a kötelességét miattunk, ha egyszer a király szolgálata máshová szólítja. Oda menjen, ahová a király szolgálatában mennie kell.

- Ó, Villefort úr - mondta Renée, és összetette a kezét -, legyen elnéző, hiszen ez az eljegyzésünk napja!

Villefort megkerülte az asztalt, és a fiatal lány székéhez közeledve, a szék támlájának támaszkodott.

- Hogy megnyugtassam - mondta -, minden tőlem telhetőt megteszek, drága Renée. Ha azonban a jelek nem csalnak, ha a vád igaz, akkor bizony ki kell irtani azt a gaz bonapartistát.

Renée végigborzongott az irtani szóra, mert eszébe jutott, hogy a szóban forgó gaznak feje is van.

- Ugyan már! - szólt közbe a marquise. - Ne hallgasson erre a kislányra, Villefort, majd belenyugszik.

És a marquise odanyújtotta szikár kezét Villefort-nak, az kezet csókolt neki, de közben Renée-t nézte, mintha szemével ezt mondta volna:

- Az ön kezét csókolom, vagy legalábbis azt szeretném megcsókolni ebben a pillanatban.

- Baljóslatú jelek! - mormogta Renée.

- Ön igazán kétségbeejtően gyerekes, kisasszony - jegyezte meg a marquise. - Lássa be, kérem, hogy az állam érdeke előbbrevaló, mint az ön szeszélye és érzelgőssége.

- Ó, anyám! - suttogta Renée.

- Legyen elnéző a hölggyel, marquise - mondta Villefort -, megígérem: királyi ügyészhelyettesi tisztemet lelkiismeretesen fogom ellátni, vagyis nagyon szigorú leszek.

De a vőlegény, miközben a marquise-zal beszélt, titokban menyasszonyára pillantott, és ez a tekintet ezt mondta:

"Legyen nyugodt, Renée: az ön szerelme kedvéért elnéző leszek."

Renée legédesebb mosolyával felelt e tekintetre, Villefort pedig boldogan távozott.

 

7
A kihallgatás

Alig lépett ki Villefort az ebédlőből, levetette vidám álarcát, és komoly férfivá lett, akinek az a magas hivatása, hogy döntsön felebarátai életéről. Noha az ügyészhelyettes arca igen mozgékony volt, hiszen, mint az ügyes színész, többször tanulmányozta magát a tükör előtt, ezúttal sok fáradságába került, amíg összehúzta a szemöldökét, és megkeményítette vonásait. Eltekintve apja politikai múltjának emlékétől, amely, hacsak nem szakít vele teljesen, tönkreteheti egész jövőjét, Gérard de Villefort e pillanatban tökéletesen boldog volt. Már maga is gazdag, és huszonhét esztendős létére igen előkelő államhivatali helyet tölt be, vőlegénye egy szép és fiatal lánynak, akit szeret, nem szenvedélyesen ugyan, de okosan, ahogyan már egy királyi ügyészhelyettes szerethet. Saint-Méran kisasszony, a menyasszonya, nemcsak nagyon szép, hanem olyan család tagja is, amely ez idő szerint igen nagy kegyben áll. A menyasszony szülei nagyon befolyásos emberek, és nem lévén több gyermekük, minden összeköttetésüket a vejüknek szentelhették. Ezenkívül még ötvenezer tallér hozományt is adtak leányuknak, és ez az összeg, a házasságközvetítők szörnyű szavaival élve, egy szép napon remélhetőleg félmilliós örökséggé növekszik.

Mindezek olyan ragyogóan boldoggá tették Villefort-t, hogy szinte elvakult, amikor lelki szemével sokáig nézte benső életét.

A kapuban a rendőrbiztos várta. Amint megpillantotta a baljóslatú embert, azonnal lepottyant a hetedik mennyországból arra a valóságos földre, amelyen járunk. Az alkalomhoz illő arcot öltött, úgy, ahogyan elmondtuk, s a rendőrhöz lépett:

- Itt vagyok, uram - mondta -, elolvastam a levelet, jól tette, hogy letartóztatta ezt az embert. Most pedig mondjon el töviről hegyire mindent, amit róla és az összeesküvésről megtudott.

- Az összeesküvésről még semmit sem tudunk, uram, minden erre vonatkozó irat egy csomóban, lepecsételve az ön íróasztalán van. A vádlott, mint a feljelentő levél is mutatja, egy Edmond Dantès nevezetű másodtiszt a Pharaon háromárbocos, hajón, Ez a hajó gyapotot szállított Alexandriából és Szmirnából: Tulajdonosa a marseille-i Morrel és Fia cég.

- Mielőtt a kereskedelmi hajóra került, hadihajón is szolgált?

- Ó, dehogy, uram, hiszen még egészen fiatal.

- Hány éves?

- Tizenkilenc, legfeljebb húszéves.

Ebben a pillanatban, amint Villefort a Grande-Rue-n végighaladva a rue des Conseils sarkára érkezett, megszólította egy férfi, aki, úgy látszott, várt reá. Morrel úr volt az.

- Á, Villefort úr! - kiáltott a derék ember, amint megpillantotta az ügyészhelyettest. - Nagyon örülök, hogy találkoztam önnel. Képzelje csak, a legfurcsább és leghallatlanabb tévedést követték el: letartóztatták hajóm másodtisztjét, Edmond Dantèst.

- Tudom, uram - válaszolta Villefort -, éppen azért jöttem, hogy kihallgassam.

- Ó, uram - folytatta Morrel úr, akit magával ragadott a Dantès iránt érzett szeretete -, ön nem ismeri a vádlottat, de én igen: képzelje maga elé a legszelídebb, a legbecsületesebb embert, sőt, merném mondani, azt az embert, aki legjobban érti a kereskedelmi tengerészet minden csínját-bínját. Ó, Villefort úr, őszintén és tiszta szívemből figyelmébe ajánlom őt.

Villefort, mint láttuk, a város előkelőségei közé tartozott, Morrel pedig a plebejusokhoz. Az előbbi ultra-királypárti volt, az utóbbiról gyanítani lehetett, hogy titkos bonapartista. Villefort megvetően nézte végig Morrelt, és hidegen válaszolt:

- Tudhatja, uram, hogy lehet valaki szelíd a magánéletben, becsületes a kereskedelmi vonatkozásokban, értheti a maga dolgát, de azért még igen nagy bűnös is lehet, mármint politikailag. Ugye tudja ezt, uram?

Az ügyészhelyettes ezeket az utolsó szavakat úgy hangsúlyozta, mintha magára a hajótulajdonosra is vonatkoztatná őket, míg kutató tekintete szinte behatolt a szíve mélyére annak az embernek, aki elég merész volt, hogy közbenjárjon másért, noha tudja, hogy neki magának is elnézésre van szüksége.

Morrel elpirult, mert politikai tekintetben nem érezte egészen tisztának a lelkiismeretét, azonkívül kissé megzavarta az a vallomás is, amelyet Dantès tett neki a főmarsallal való találkozásáról és arról a néhány szóról, amelyet a császártól hallott. Mégis, nagyon melegen fűzte hozzá:

- Kérve kérem, Villefort úr, legyen olyan igazságos, amilyennek lennie kell, legyen olyan jó, amilyen mindig szokott lenni, és adja nekünk vissza mihamarább ezt a szegény Dantèst!

Az adja nekünk vissza kissé forradalmian hangzott a királyi ügyészhelyettes fülének.

"Ugyan, ugyan! - mondta magában. - Adja nekünk vissza... Vajon ez a Dantès valami carbonari szektának a tagja-e, hogy pártfogója akaratlanul is a közös formulát használja? Azt hiszem, a rendőrtiszt mondta, hogy valami kocsmában fogták el, mégpedig nagy társaságban, tette hozzá a rendőr. Az a kocsma valami carbonari gyülekezőhely lehet."

- Uram - folytatta hangosan -, tökéletesen nyugodt lehet, és nemhiába folyamodott igazságérzetemhez, ha a vádlott ártatlan, ha ellenben bűnös, kénytelen leszek kötelességemet teljesíteni, mert bizony nehéz időket élünk, amikor a felmentés végzetes következményekkel járhat.

Ezzel - az igazságügyi palotának támaszkodó háza kapujához érve - méltósággal belépett, miután előbb jeges udvariassággal üdvözölte a szerencsétlen hajótulajdonost. Morrel szinte kővé meredten maradt állva azon a helyen, ahol Villefort elhagyta.

Az előszobában csendőrök és a rendőrség emberei nyüzsögtek. Közöttük, jól szemmel tartva, gyűlölettel villogó tekintetek gyűrűjében állt nyugodtan és mozdulatlanul a fogoly.

Villefort áthaladt az előszobán, lapos pillantást vetett Dantèsre, az egyik rendőrtől átvett egy iratcsomót, azután eltűnt, és távozóban így szólt:

- Vezessék be a foglyot.

Bármilyen futtában látta is Villefort a kihallgatásra váró embert, fogalmat tudott alkotni róla: a széles, nyílt homlokról felismerte az intelligenciát, a határozott tekintetről és az összehúzott szemöldökről a bátorságot, a keskeny és félig nyitott száj pedig, amelyből két elefántcsontszínű fogsor villant elő, őszinteségre vallott.

Az első impresszió kedvező volt Dantèsre nézve. Villefort azonban sokszor hallotta, mint politikai alapelvet, hogy az első érzésben nem szabad megbízni. Így hát, mivel ez az első érzése kedvező volt, az alapelvet az impresszióra is alkalmazta, nem törődve a kettő közt levő ellentéttel.

Elfojtotta hát azt az ösztönös jóindulatot, amely elárasztotta szívét, majd agyát, a tükör előtt ünnepiesre igazította arcát, és sötéten, fenyegetően ült le íróasztalához.

Egy perccel később belépett Dantès.

A fiatalember még mindig sápadt volt, de nyugodtnak látszott és mosolygott. Könnyed udvariassággal köszönt bírájának, azután tekintetével széket keresett, mintha csak Morrel hajótulajdonos szalonjában tett volna.

Csak akkor találkozott Villefort érzéketlen tekintetével. A bírák jellegzetes tekintete volt ez, akik nem akarják, hogy bárki is olvasson gondolataikban, és szemükből tejüveget csinálnak. Ez a tekintet tudtára adta Dantèsnek, hogy a komor arcú igazságszolgáltatás előtt áll.

- Kicsoda ön, és mi a neve? - kérdezte Villefort, és azokban a jegyzetekben lapozgatott, amelyeket a tisztviselő adott át neki, amikor belépett, és amelyek egy óra alatt már terjedelmessé nőttek. Ilyen gyorsan tapad a kémkedés korrupciója azokhoz a szerencsétlenekhez, akiket vádlottaknak neveznek.

- A nevem Edmond Dantès, uram - válaszolta a fiatalember nyugodt és csengő hangon. - Másodtiszt vagyok a Pharaon hajón, amely a Morrel és Fia cég tulajdona.

- Kora? - folytatta Villefort.

- Tizenkilenc éves vagyok - felelte Dantès.

- Mit csinált abban a pillanatban, amikor a rendőrség letartóztatta?

- Eljegyzési lakománkat ültük, uram - mondta Dantès kissé meghatott hangon, annyira fájdalmas volt az ellentét a boldogság percei és a most folyó komor szertartás között. Villefort úr sötét arcának ellentéteként vakító fénybe borítva látta Mercédès ragyogó alakját.

- Eljegyzési lakomáját ülte? - kérdezte az ügyészhelyettes, és akarata ellenére összerezzent.

- Igen, mert éppen feleségül akartam venni azt a lányt, akit három éve szeretek, uram.

Bármennyire érzéketlen szokott is lenni Villefort, most mégis szíven ütötte a körülmények ilyen összetalálkozása, és a boldogsága közepette meglepett Dantès meghatott hangja rokonérzést keltett lelke legmélyén: ő is házasodni készült, ő is boldog volt, és megzavarták a boldogságát azért, hogy elrontsa egy ember örömét, aki - hozzá hasonlóan - már a boldogság küszöbén állt.

"Ez a filozófiai elmefuttatás - gondolta - igen nagy hatást kelt majd, mire visszatérek Saint-Méran úr szalonjába." És míg Dantès további kérdésekre várt, Villefort gondolatban jó előre megszerkesztette azokat a szóképeket, amelyekre a szónokok tapsot várnak, és amelyekkel olykor elhitetik, hogy valóban ékesszólóak voltak.

Mikor Villefort kis belső speech-ét [8] befejezte, elégedetten elmosolyodott a hatáson, és ismét Dantèshez fordult:

- Folytassa, uram - mondta.

- Mit folytassak?

- Az igazságszolgáltatás felvilágosítását.

- Mondja meg előbb az igazságszolgáltatás, miről kér felvilágosítást, és én elmondok mindent, amit csak tudok. Csakhogy - tette hozzá, s most már ő mosolygott - előrebocsátom, hogy nem valami sokat tudok.

- Szolgált a bitorló alatt?

- Akkor soroztak volna be a haditengerészetbe, mikor ő megbukott.

- Azt mondják, hogy önnek túlzó politikai nézetei vannak - jegyezte meg Villefort, bár egyetlen szót sem hallott erről, de szívesen adta fel a kérdéseket vádak formájában.

- Politikai nézeteim, nekem, uram? Sajnos, szinte szégyen kimondani, de nekem még bizony sohasem volt olyasmim, amit nézetnek lehetne nevezni: alig vagyok tizenkilenc éves, mint ahogy volt szerencsém már mondani. Nem tudok semmit, nem vagyok alkalmas semmiféle szerep eljátszására. Azt a csekélyet, ami vagyok és ami leszek, ha megadják nekem azt az állást, amelyet elnyerni szeretnék, csak Morrel úrnak köszönhetem. Egyébként minden nézetem, nem politikait értek, hanem magánjellegűt, e három érzésben merül ki: szeretem édesapámat, tisztelem Morrel urat, és imádom Mercédèst. Tessék, uram, mindössze ennyit mondhatok az igazságszolgáltatásnak. Láthatja, hogy ez bizony nem nagyon érdekes a számára.

Mialatt Dantès beszélt, Villefort elnézte szelíd és őszinte arcát, és visszaemlékezett Renée szavaira. A fiatal lány ismeretlenül is jóindulatát kérte a vádlott számára. Az ügyészhelyettes már úgy ismerte a bűntettet és a bűnözőket, hogy Dantès minden szavából ártatlanságának bizonyságát érezte ki. Ez a fiatalember - csaknem gyermek még - barátságos érzéseket keltett bírája szívében. Dantès egyszerű, természetes és nyíltszívű volt, és olyan ékesszóló, amilyenek sosem tudunk lenni, amikor akarjuk. Magához szerette volna ölelni az egész világot, mert boldog volt, és a boldogság még a legrosszabb embereket is megjavítja. Edmond tekintetéből, hangjából, mozdulataiból csak jóindulat és jóság áradt a kérdező felé, noha Villefort nyers és szigorú volt vele szemben.

"Bizisten - mondta magában Villefort -, kedves fickó, és remélem, nem lesz nehéz leköteleznem Renée-t azzal, hogy első kérését teljesítsem: ez megér nekem egy meleg kézszorítást nyilvánosan, és egy édes csókot valamelyik sarokban."

Villefort arca felderült e kedves reménységre, és mikor álmodozásából felocsúdva tekintetét ismét Dantèsre emelte, a fiatalember, aki szemmel követte bírája minden arcmozdulatát, éppen olyan vidám volt, mint Villefort gondolatai.

- Mondja, uram - kérdezte Villefort -, vannak ellenségei?

- Ellenségeim, nekem? - mondta Dantès. - Szerencsére sokkal kevésbé vagyok fontos ember, semhogy ellenségeim lehetnének. Ami a jellememet illeti, talán kissé élénk vagyok, de mindig igyekeztem elnézően bánni az alárendeltjeimmel. Tíz vagy tizenkét matróz van a parancsnokságom alatt: őket tessék megkérdezni, uram, azt fogják mondani, hogy szeretnek és tisztelnek, nem úgy, ugyan, mint az apjukat, mert ahhoz túlságosan fiatal vagyok, hanem úgy, mint egy idősebb testvért.

- De ha nincsenek ellenségei, talán vannak irigyei: tizenkilenc éves korára kapitány lesz, ez a maga helyzetében előkelő állás. Csinos lányt vesz feleségül, menyasszonya szereti, pedig ez ritka boldogság az egész világon. A sorsnak ez a két kegye igazán felkelthette egyesek irigységét.

- Igen, ebben igaza van. Önnek jobban kell ismernie az embereket, mint nekem, és ez lehetséges. De ha ezek az irigyek a barátaim közül kerültek ki, bevallom, inkább nem akarom megtudni, kik azok, semhogy gyűlölnöm kelljen őket.

- Nincs igaza, uram. Amennyire lehetséges, mindig tisztán kell látnunk mindent magunk körül. És ön olyan derék fiatalembernek látszik, hogy a kedvéért eltérek az igazságszolgáltatás megszokott szabályaitól, és segítségére leszek, hogy világosságot teremtsünk. Megmutatom önnek azt a feljelentést, amely ide juttatta: itt a vádló levél, Felismeri az írást?

Ezzel Villefort kihúzta a levelet zsebéből, és átadta Dantèsnek.

Dantès ránézett és elolvasta. Homlokán felhő vonult át.

- Nem, uram - felelte -, nem ismerem ezt az írást. Elváltoztatott írás, és mégis elég merész. Mindenesetre ügyes kéz munkája. Nagyon boldog vagyok - tette hozzá, és hálásan tekintett Villefort-ra -, hogy ilyen emberhez kerültem, mint amilyen ön, mert az irigyem valóban ellenségem.

Míg a fiatalember e szavakat mondta, szemében olyan villám lobbant fel, amiből Villefort kiolvashatta, hogy előbbi szelídsége mögött mennyi heves energia rejlik.

- És most feleljen őszintén, uram - mondta az ügyészhelyettes -, nem úgy, mint vádlott a bírájának, hanem úgy, mint ahogyan egyik ember válaszol ferde helyzetében a másiknak, aki érdeklődik iránta: mi igaz ebből a névtelen feljelentésből?

Ezzel Villefort undorral dobta az asztalra a levelet, amelyet Dantès visszaadott neki.

- Minden és semmi, uram. Tengerészi becsületemre, Mercédès iránt érzett szerelmemre, apám életére, a tiszta igazságot mondom.

- Beszéljen, uram - biztatta Villefort hangosan.

Utána magában hozzátette: "Ha Renée láthatna, remélem, meg volna velem elégedve, és nem nevezne többé hóhérnak!"

- Hát, amint elhagytuk Nápolyt, Leclère kapitány agylázat kapott. Mivel a hajón nem volt orvos, és mivel ő sehol sem akart kikötni, hiszen sietnie kellett Elba szigetére, betegsége annyira rosszabbodott, hogy a harmadik nap vége felé érezte halála közeledtét, és engem magához hívott. "Kedves Dantès - mondta -, esküdjön meg becsületszavára, hogy megteszi, amit mondok. Igen fontos érdekekről van szó." "Esküszöm, kapitányom" - válaszoltam neki. "No hát, mivel halálom után, mint másodtiszt, ön veszi át a hajó parancsnokságát, tartson Elba szigetének, kössön ki Porto Ferrajóban, keresse fel a főmarsallt, és adja át neki ezt a levelet: meglehet, hogy adnak magának egy másik levelet, és megbízzák valaminek az elintézésével. Ezt a megbízást én kaptam volna, Dantès, de teljesítse helyettem maga, és minden dicsőség a magáé lesz." "Meglesz, kapitányom, de hátha nem egykönnyen lehet majd a főmarsall elé kerülni." "Tessék, itt van ez a gyűrű, juttassa el hozzá - mondta a kapitány -, ez majd elhárít minden nehézséget." E szavakkal átadott egy gyűrűt - folytatta Dantès. - Ideje volt: két órára rá önkívületbe esett, és másnap meghalt.

- Mit tett ön akkor?

- Amit tennem kellett, uram, azt, amit mindenki megtett volna a helyemben: egy haldokló kérése mindenesetre szent, a tengerészeknél azonban a fölöttes kérése parancs is, amelyet teljesíteni kell. Én tehát Elba szigete felé vitorláztam, és másnap megérkeztem oda. Mindenkinek megtiltottam, hogy a hajót elhagyja, és egymagam szálltam partra. Mint ahogyan előre láttam, nem volt könnyű a főmarsall elé kerülnöm. De beküldtem neki a gyűrűt, amely ismertetőjelül szolgált, és minden ajtó megnyílt előttem. A főmarsall fogadott, kikérdezett a szerencsétlen Leclère kapitány halálának körülményeiről, és mint ahogy a kapitány gondolta, ő is átadott nekem egy levelet, és megbízott vele, hogy személyesen vigyem el Párizsba. Megígértem, hogy megteszem, mert ezzel kapitányom utolsó kívánságát teljesítettem. Partra szálltam, gyorsan elintéztem a hajó minden ügyét, azután menyasszonyomhoz siettem, akit szebbnek és vonzóbbnak találtam, mint valaha. Morrel úr segítségével legyőztünk minden egyházi nehézséget, végül pedig, uram, mint mondtam, részt vettem eljegyzési lakománkon, úgy volt, hogy egy óra múlva megesküszünk, mert holnap Párizsba akartam utazni. Ekkor tartóztattak le, ennek a feljelentésnek alapján, amelyet, mint látszik, ön éppúgy megvet, mint jómagam.

- Igen, igen - mormogta Villefort -, azt hiszem, mindez így igaz, és ha ön bűnt követett is el, csak meggondolatlanságból tette, és ezt a meggondolatlanságot is menti, hogy kapitányának parancsára cselekedett. Adja ide azt a levelet, amelyet Elba szigetén kapott, adja a becsületszavát, hogy jelentkezik az első idézésre, és térjen vissza barátaihoz.

- Így hát szabad vagyok, uram! - kiáltott fel Dantès kimondhatatlanul boldogan.

- Szabad, csak adja ide azt a levelet.

- Ott kell lennie ön előtt, uram, mert azt is elvették tőlem többi iratommal együtt, amelyek közül néhányat felismerek ebben az iratcsomóban.

- Várjon - mondta az ügyészhelyettes Dantèsnak. A fiatalember már vette a kesztyűjét és kalapját. - Várjon. Kinek van a levél címezve?

- Noirtier úrnak, rue Coq-Héron, Párizs.

Ez a név olyan hirtelenül és váratlanul érte Villefort-t, mint egy villámcsapás. Visszahanyatlott karosszékébe, azután félig felemelkedett, hogy elérje a Dantèsnél lefoglalt papírokat, sietve átlapozta őket, kihúzta közülük a végzetes levelet, és kimondhatatlan rémülettel ránézett a vádlottra.

- Noirtier úr, rue Coq-Héron, 13. szám - mormogta egyre sápadtabban.

- Igen, uram - válaszolta Dantès csodálkozva -, talán ismeri?

- Nem - felelte Villefort élénken. - A király hű szolgája nem ismerhet semmiféle összeesküvőt.

- Hát összeesküvésről van szó? - kérdezte Dantès, s miután előbb szabadnak hitte magát, most még nagyobb rémület fogta el, mint az imént. - Mindenesetre, uram, mint mondtam, egyáltalában nem ismerem annak a levélnek a tartalmát, amelyet velem küldtek.

- Igaz - kezdte ismét Villefort tompán -, de ismeri annak a nevét, akinek a levél szólt!

- Tudnom kellett, uram, hogy átadhassam saját kezébe.

- És a levelet nem mutatta meg senkinek? - kérdezte Villefort olvasás közben és egyre sápadtabban.

- Becsületemre mondom, uram, senkinek!

- Senki sem tudja, hogy ön Elba szigetéről levelet hozott, amely Noirtier úrnak volt címezve?

- Senki sem, uram, kivéve azt, aki a kezembe adta.

- Az is sok, túlságosan sok! - mormogta Villefort.

Homloka egyre komorabb lett, amint a levél vége felé közeledett. Sápadt ajka, remegő keze és égő szeme láttára Dantèst egyre kínzóbb aggodalom töltötte el.

Amint Villefort befejezte az olvasást, feje két kezébe hanyatlott; és lesújtva maga elé meredt.

- Ó, istenem! De hát mi baja van, uram? - kérdezte Dantès félénken. Villefort nem válaszolt, de csakhamar felemelte sápadt és feldúlt arcát, és másodszor is elolvasta a levelet.

- Ön azt mondja, hogy nem ismeri e levél tartalmát? - kezdte ismét Villefort.

- Becsületemre, nem ismerem, uram, ismétlem - válaszolta Dantès. - De mi baja van önnek, istenem? Mindjárt rosszul lesz. Csengessek, hívjak be valakit?

- Nem kell, uram - felelte Villefort és felugrott -, ne mozduljon, ne szóljon egy szót se: az én dolgom, hogy itt rendelkezzem, nem pedig az öné.

- Uram - mondta Dantès sértődötten -, én csak önön akartam segíteni.

- Nincsen szükségem semmire sem. Futó szédülés volt az egész: saját magával foglalkozzék, ne velem. Feleljen.

Dantès most már a vallatást várta, amelyre ez a felszólítás célzott, de hiába: Villefort visszaesett székébe, jéghideg kezével végigsimította verejtékező homlokát, és harmadszor is nekilátott a levél olvasásának.

"Ó, ha ismeri a levél tartalmát - mondta magában -, és ha valaha is megtudja, hogy Noirtier azonos a Villefort édesapjával, elvesztem, mindörökre elvesztem!"

Időnként Edmond-ra nézett, mintha tekintete széttörhette volna azt a láthatatlan sorompót, amely a szívben a néma titkokat tartja bezárva.

- Ó, nincs több kétség! - kiáltott hirtelen.

- De az isten szerelmére, uram! - jajdult fel a szerencsétlen fiatalember. - Ha ön kételkedik bennem, ha gyanúsít, adjon fel kérdéseket, és én készséggel válaszolok.

Villefort heves küzdelmet folytatott önmagával, és igyekezett megkeményíteni a hangját, mikor megszólalt.

- Uram - mondta -, kihallgatása eredményeképpen a legsúlyosabb vádak bukkantak fel, így hát nem áll módomban, hogy mint előbb reméltem, azonnal szabadon bocsássam. Mielőtt ilyen intézkedést tennék, tanácskoznom kell a vizsgálóbíróval. Pedig láthatta, hogy jóindulattal kezeltem az ügyet.

- Ó, hogyne, uram! - kiáltott fel Dantès. - Köszönöm is önnek, hiszen sokkal inkább barátom volt, semmint a bírám.

- Egy ideig még visszatartom önt mint foglyot, uram, a lehető legrövidebb ideig, amennyire csak módomban áll. A legfőbb vád ön ellen ez a levél, és nézzen csak ide...

Villefort a kandallóhoz lépett, a levelet a tűzbe dobta; és ott állt, míg csak el nem hamvadt.

- Láthatja, megsemmisítettem - folytatta.

- Ó! - kiáltott Dantès. - Uram, ön több, mint az igazságszolgáltatás, ön maga a jóság!

- De hallgasson rám - folytatta Villefort -, ilyen cselekedet után megérti, ugye, hogy megbízhat bennem?

- Ó, uram, csak rendelkezzék, és én követem parancsait.

- Nem - felelte Villefort a fiatalember mellé lépve -, nem parancsot akarok adni önnek, érti, hanem inkább tanácsot.

- Mondja el, és úgy megfogadom, mintha parancs volna.

- Ma estig itt tartom önt az igazságügyi palotában. Lehet, hogy még másvalaki is ki fogja hallgatni: mondja el mindazt, amit nekem mondott, de erről a levélről egy szót se szóljon.

- Ígérem, uram.

Most szinte Villefort könyörgött, és a vádlott nyugtatta meg a bírót.

- Most hát ez a levél nincs többé, érti, ugye? - jegyezte meg Villefort a hamura meredve, amely még megőrizte a levél alakját, és a lángok között röpdösött. - Csak mi ketten tudjuk, hogy volt valaha ez a levél, senki sem varázsolhatja vissza: ha tehát bárki is szóba hozza, tagadja le, tagadja le bátran, és megmenekül.

- Le fogom tagadni, uram, legyen egészen nyugodt - mondta Dantès.

- Rendben van! - felelte Villefort, és megfogta a csengő zsinórját.

Mielőtt azonban csengetett volna, megállt.

- Ez az egyetlen levél volt önnél? - kérdezte.

- Ez.

- Esküdjék meg rá.

Dantès esküre emelte a kezét.

- Esküszöm - mondta.

Villefort csengetett.

A rendőrbiztos belépett.

Villefort odament hozzá, néhány szót súgott neki, amire a rendőr csupán fejbólintással felelt.

- Kövesse ezt az urat - mondta Villefort Dantèsnek.

Dantès meghajtotta magát, még egy utolsó hálás pillantást vetett Villefort-ra és távozott.

Alig csukódott be az ajtó Dantès mögött, Villefort-t minden ereje elhagyta, és csaknem ájultan roskadt egy karosszékbe.

- Ó, istenem! - mormogta. - Min is múlik az élet meg a vagyon!... Ha a királyi ügyész Marseille-ben lett volna, ha helyettem a vizsgálóbírót hívják, végem van. És ez a papiros, ez az átkozott papiros az örvénybe taszított volna. Ó, apám, apám, hát már mindig csak akadályozni fogja a boldogságomat és örökké csak az ön múltja ellen kell harcolnom!

Ekkor váratlanul fény gyúlt az agyában, felderült az arca. Míg összeszorított ajka mosolyra húzódott, tétova tekintete megkeményedett. Úgy látszott, hogy eszébe jutott valami.

- Ez az - mondotta. - Az a levél, amely csaknem vesztemet okozta, talán a szerencsém forrása lesz. Előre, Villefort, munkára!

Amint a királyi ügyészhelyettes meggyőződött róla, hogy a vádlott már nincs az előszobában, ő maga is kiment, és vidáman menyasszonyának otthona felé indult.

 

8
If vára

Az előszobán áthaladva, a rendőrbiztos intett a két csendőrnek, mire egyikük jobbról, másikuk balról Dantès mellé lépett. Kinyitottak egy ajtót, amely a királyi ügyész lakosztályából az igazságügyi palotába vezetett, azután végigmentek azoknak a nagy, sötét folyosóknak egyikén, amelyektől minden arra haladó összeborzong, még akkor is, ha nincs rá semmi oka.

Villefort lakosztálya az igazságügyi palotába vezetett, az pedig a börtönre nyílt. A börtön az igazságügyi palotával összeépült komor ház volt, és az Accoule-ok tornya, amely előtte emelkedett, kíváncsian meredt rá tátongó nyílásaival.

Dantès áthaladt a hosszú, zegzugos folyosókon, és végül megpillantott egy ajtót, amelyen vasrácsos kémlelőlyuk volt. A rendőrbiztos egy vaskalapáccsal háromszor megkopogtatta az ajtót. Dantès úgy érezte, mintha azok az ütések a szívén koppantak volna. Az ajtó kinyílt, a két csendőr kissé meglökte a foglyot, aki még mindig habozott. Dantès végre átlépte a félelmes küszöböt, mögötte nagy zajjal becsukódott az ajtó. Most más levegőt szívott; romlott és nehéz levegőt. Börtönben volt.

Elég tiszta, de rácsos ablakú és retesszel elzárt helyiségbe vezették, amely nem félemlítette meg túlságosan. Különben is a fülébe csengtek még a királyi ügyészhelyettes szavai, a remény megannyi édes ígérete, és Dantès úgy érezte, hogy az ügyész hangja tele van szeretettel.

Már négy óra elmúlt, mire Dantèst a szobájába vezették.

Mint mondottuk, március elseje volt, tehát hamarosan ráesteledett a fogolyra.

Minél kevésbé látott a sötétben, annál finomabbá vált a hallása. A legkisebb neszre, amely behatolt hozzá, felugrott és gyorsan az ajtónak tartott, abban a bizonyos hitben, hogy szabadon akarják engedni. A zaj azonban csakhamar elhalt más irányban, és Dantès visszaroskadt zsámolyára.

Végre este tíz óra felé, abban a pillanatban, amikor már-már elveszítette reménységét, újabb zajt hallott, s úgy vélte, hogy most az ő szobája felé közeledik valaki. Valóban, lépések visszhangoztak a folyosón, és megálltak az ő ajtaja előtt. A zárban kulcs fordult, megcsikordult a tolózár, megnyílt a tömör tölgyfa ajtó, és a sötét szobában hirtelen két fáklya vakító fénye villant fel.

E két fáklya világánál Dantès négy csendőr kardját és karabélyát látta megvillanni.

Előbb két lépést tett előre, de a fegyveres erő ilyen megnövekedése láttán hirtelen megállt.

- Értem jöttek? - kérdezte Dantès.

- Igen - felelte az egyik csendőr.

- A királyi ügyészhelyettes úr parancsára?

- Azt hiszem.

- Jól van - mondta Dantès -, kész vagyok követni magukat.

Az a meggyőződés, hogy Villefort úr küldött érte, egészen eloszlatta a szerencsétlen fiatalember félelmét. Nyugodtan, könnyed lépésekkel indult el, és maga helyezkedett el kísérői között.

A kapu előtt kocsi várakozott, a kocsis a bakon ült, és mellette egy csendőr.

- Énértem jött ez a kocsi? - kérdezte Dantès.

- Magáért - válaszolta az egyik csendőr -, szálljon fel.

Dantès valami megjegyzést akart tenni, de nyílt a kocsi ajtaja, és érezte, hogy meglökik. Nem tudott és nem is akart ellenállni, és egy pillanat múlva a kocsiban ült, két csendőr között. A másik kettő előtte ült a lócán, és a súlyos batár baljóslatú zajjal gördült el.

A fogoly a nyílásokra pillantott, és mindegyiken rácsot látott: börtönt cserélt csupán. Csakhogy ez a börtön valami ismeretlen cél felé haladt. A rács olyan sűrű volt, hogy az ujja is alig fért el a rések között. Dantès azonban mégis felismerte, hogy a rue Caisserie-n, a rue Saint-Laurent-on és a rue Taramison haladnak keresztül, és a rakodópart felé tartanak.

A kocsi rácsai és annak a háznak rácsai között, amely mellett elhajtottak, felcsillantak a poggyászmegőrző épületének fényei.

A kocsi megállt, az altiszt leszállt, és az őrséghez lépett. Előjött tizenkét katona, és sorfalat állt. Dantès a rakodópart utcai lámpásainak fényénél ismét látta a fegyverek villanását.

"Vajon énmiattam használják ezt a nagy fegyveres erőt?" - tűnődött.

Az altiszt azzal, hogy kinyitotta a kulcsra záródó kocsi ajtaját, beszéd nélkül is megfelelt e kérdésre; mert Dantès látta, hogy a két sor katona között utat hagytak neki a kocsitól a kikötőig.

Először a két csendőr szállt le, aki elöl ült a padon, utána Dantèst szállították le, majd követték azok, akik közrefogták. Egy csónak felé indultak, amelyet a vámőrség egyik tengerésze lánccal a rakodópart mellett tartott. A katonák bárgyú kíváncsisággal nézték, amint Dantès elhaladt előttük, s egy pillanat múlva már a csónak farában ül, most is a négy csendőr között. Az altiszt a csónak elején foglalt helyet. Egy erős lökés eltávolította a csónakot a parttól, négy legény nagy erővel a Pilon-gát felé evezett. Valaki kiáltott a csónakban, mire a kikötőt elzáró lánc leereszkedett, és Dantès az úgynevezett Frioulban, vagyis a kikötőn kívül találta magát.

A fogoly először nagyon megörült, hogy szabad levegőre került. A levegő már csaknem a szabadságot jelenti. Tele tüdővel élvezte hát azt az élénk szellőt, amely szárnyán hozza az éjszaka és a tenger minden ismeretlen illatát. De azért mindjárt fel is sóhajtott. Elhaladt a Réserve-kert előtt, ahol még aznap reggel, mielőtt letartóztatták volna, olyan nagyon boldog volt, és ahonnét két ablak fénylő nyílásán vidám báli zsivaj szűrődött ki.

Dantès összetette a kezét, szemét az égre emelte. Imádkozott.

A csónak folytatta útját. Elhagyta a Tęte de Mort-t, szembekerült a Pharo-öböllel, és meg akarta kerülni a parti ágyúüteget. Ezt Dantès sehogy sem értette.

- De hát hová visznek? - kérdezte az egyik csendőrtől.

- Mindjárt megtudja.

- De mégis...

- Semmiféle felvilágosítást sem adhatunk.

Dantès félig-meddig katona volt. Lehetetlenségnek tartotta, hogy olyan alárendelteket faggasson, akiknek nem szabad felelniük. Elhallgatott.

Most a legkülönösebb gondolatok cikáztak végig agyán: mivel nagy utat nem lehet ilyen kis csónakon megtenni, és mivel semmiféle lehorgonyzott hajó sem volt azon az oldalon, amely felé tartottak, bizonyára leteszik valahol távol a parttól, és azt mondják, hogy szabad. Nem volt megkötözve, meg sem kísérelték, hogy megbilincseljék, s ő mindezt jó jelnek vélte. És egyébként is nem azt mondta-e az ügyészhelyettes, aki hozzá olyan jóságos volt, hogy ha nem ejti ki ezt a végzetes Noirtier nevet, nincs mitől tartania? És Villefort nem az ő jelenlétében semmisítette-e meg azt a veszedelmes levelet, amely egyetlen bizonyíték lett volna ellene?

Némán és elgondolkodva várt tehát, s a tengerész sötéthez és messzeséghez edzett tekintetével igyekezett áthatolni az éjszaka homályán.

Bal felől elhagyták Ratonneau szigetét, amelyen fény világított, és csaknem az egész part mentén végighaladva, a katalánok kis öbléhez érkeztek. Itt a fogoly tekintete éberebb lett: itt volt Mercédès, és Dantès minduntalan egy bizonytalanul kirajzolódó női alakot vélt felbukkanni a komor parton.

Hogy is nem érezte meg Mercédès, hogy kedvese itt halad, tőle háromszáz lépésnyire?

A katalánoknál csak egyetlen fény világított. Dantès észrevette, hogy ez a világosság menyasszonya szobájából jön. Csak Mercédès virrasztott a kis telepen. Ha Dantès egy nagyot kiált, menyasszonya bizonyára meghallotta volna.

De valami álszemérem visszatartotta. Mit szólnának ezek az emberek itt, akik nézik, ha kiáltozni kezdene, mint valami eszeveszett? Néma maradt hát, de tekintetét nem vette le a fényről.

Eközben a csónak folytatta útját. A fogoly azonban nem a csónakra gondolt, hanem Mercédèsre.

Egy dombocska hajlata eltakarta a fényt. Dantès hátrafordult, és észrevette, hogy a csónak kiért a nyílt tengerre.

Mialatt saját gondolataiba mélyedve maga elé nézett, az evezőket vitorlákkal cserélték fel, és a csónakot most a szél vitte előre.

Bármennyire is idegenkedett Dantès attól, hogy újabb kérdéseket intézzen a csendőrhöz, mégis közelebb férkőzött hozzá.

- Bajtárs - mondta -, lelkiismerete nevében és katona voltára hivatkozva könyörgök, legyen irgalmas, és válaszoljon nekem. Dantès kapitány vagyok, becsületes és jó francia ember. Nem tudom, miféle árulással vádolnak. Hová visznek? Mondja meg, és tengerészbecsületemre, alávetem magam a parancsnak, és beletörődöm sorsomba.

A csendőr megvakarta a fülét, és bajtársára nézett. Az vállat vont, mint aki azt mondja: "Azt hiszem, most már ennek semmi akadálya." Az első csendőr Dantèshez fordult.

- Maga marseille-i és tengerész - mondta. - Tőlem kérdezi hát, hová megyünk?

- Igen, mert szavamra mondom, nem tudom.

- Nem is sejti?

- Egyáltalán nem.

- Lehetetlen.

- Arra esküszöm, ami a világon a legszentebb nekem. Feleljen, az isten szerelmére!

- És a parancs?

- A parancs nem tiltja meg önnek, hogy tudtomra adja azt, amit tíz perc, félóra vagy esetleg egy óra múlva úgyis megtudok. Csak a bizonytalanság évszázadaitól kímél meg engem. Úgy kérdezem öntől, mintha a barátom volna. Nézze: nem akarok sem fellázadni, sem elmenekülni. Ezt egyébként nem is tudnám megtenni. Hová megyünk?

- De hát hacsak nincs bekötve a szeme, ha valaha is kihajózott Marseille kikötőjéből, mégiscsak ki kell találnia, hova megy?

- Nem.

- Akkor hát nézzen körül.

Dantès felállt, természetesen arrafelé nézett, amerre a csónak tartott. Száz ölnyire maga előtt megpillantotta azt a fekete és meredek sziklát, amelyen, mint egy nagy kőhalmaz, If komor vára emelkedett.

Ez a különös alakú épület, ez a börtön, mélységes borzadást kelt. Ez az erőd három évszázad óta táplálja Marseille-t gyászos hagyományaival. Dantèsnek eszébe sem jutott ez a vár, de amint megpillantotta, úgy érezte magát, mint a halálraítélt, ha megpillantja a vérpadot:

- Ó, Istenem! - kiáltott fel. - If vára! Minek megyünk oda?

A csendőr elmosolyodott.

- Csak nem azért, hogy oda bezárjanak? - folytatta Dantès. - If vára állami börtön, igen veszedelmes politikai bűnözők számára. Én nem követtem el semmiféle bűntettet. Vannak talán If várában vizsgálóbírák vagy valamilyen igazságügyi tisztviselők?

- Azt hiszem - válaszolta a csendőr -, nincs más, csak az igazgató, a börtönőrök, a várőrség és a jó falak. Ugyan, ugyan, barátom; ne adja már annyira az ártatlant, mert még azt találom hinni, hogy hálából tréfát űz belőlem.

Dantès úgy megszorította a csendőr kezét, hogy az majd eltört.

- Azt állítja hát - mondta -, azért hurcolnak If várába, hogy börtönbe vessenek?

- Ez valószínű - felelte a csendőr -, de azért, pajtás, semmi esetre se szorítsa úgy a kezemet.

- Minden bírói vizsgálat, minden formaság nélkül?

- A formaságoknak eleget tettek, a vizsgálatokat befejezték.

- Így hát Villefort úr minden ígérete ellenére?

- Azt nem tudom, vajon Villefort úr tett-e magának ígéretet - jelentette ki a csendőr -, de annyit tudok, hogy If várába megyünk. Nono! Mit csinál? Hé, bajtársak, ide gyertek!

Dantès egy villámgyors mozdulattal a tengerbe akarta vetni magát, de a gyakorlott szemű csendőr észrevette szándékát. Abban a pillanatban, amikor lába felemelkedett, négy izmos kéz kapta el.

Dühében üvöltve zuhant vissza a hajó fenekére.

- Hát így állunk? - kiáltott a csendőr, és Dantès mellére térdelt. - Helyes, hogy így tartja meg tengerész-becsületszavát? Így higgyen az ember a nagy fogadkozásoknak! No de most már, kedves barátom, egyetlen mozdulat, és golyót röpítek a fejébe. Az első parancsot megszegtem, de felelek érte, hogy a másodikat nem szegem meg.

És karabélyát valóban Dantèsre szegezte. A fiatalember érezte, hogy a puskacső vége a halántékát súrolja.

Átvillant rajta, hogy megteszi a tiltott mozdulatot, és így erőszakosan végez azzal a váratlan szerencsétlenséggel, amely reá szakadt, és egy keselyű karmaként szorítja. De azután arra gondolt, hogy ez a szerencsétlenség nem lehet tartós, éppen azért, mert váratlanul tört rá, és ismét eszébe jutottak Villefort úr ígéretei is. És valljuk be: rútnak és sivárnak találta, hogy egy csendőr kezétől pusztuljon el egy csónak fenekén.

Így hát vadul ordítva zuhant vissza a csónak aljára, és a kezét harapdálta dühében. Csaknem ugyanakkor erős lökés rázta meg a csónakot. Az egyik hajóslegény kiugrott arra a sziklára, amelyet a kis csónak orra érintett: kötél csavarodott le a csigáról, és Dantès megértette, hogy megérkeztek és kikötnek.

Őrei, akik karjánál és ruhája gallérjánál fogták, valóban kényszerítették rá, hogy felálljon, kiszálljon, majd a citadella kapujához vezető lépcsőre vonszolták, az altiszt pedig szuronyos puskával haladt mögötte.

Dantès most már lemondott minden céltalan ellenállásról. Lassúságát inkább bágyadtság, semmint ellenkezés okozta, Kábult volt, és támolygott, mint aki részeg. Újra katonákat látott, akik a meredek lejtőn zárkóztak fel, érezte, hogy lépcsőn kell emelgetnie lábát, hogy átmegy egy kapu alatt, és hogy ez a kapu becsukódik mögötte.

De mindez gépiesen történt, szinte csak ködön át látta az egészet, és semmit sem fogott fel világosan. Már a tengert sem látta, amelyet a foglyok oly végtelenül fájdalmasan és oly borzasztóan tehetetlenül néznek.

Egy pillanatra megálltak, ezalatt Dantès igyekezett összeszedni gondolatait. Körülnézett. Négyszögletű udvaron állt, amelyet négy magas fal vett körül. Hallani lehetett az őrök lassú, szabályos lépteit. Valahányszor elhaladtak a két vagy három fényfolt előtt, amelyet a vár belsejéből kivillanó lámpák vetettek a falakra, mindannyiszor megcsillant puskájuk csöve.

Mintegy tíz percig várakoztak. A csendőrök most már bizonyosak lehettek benne, hogy Dantès nem szökhet meg, tehát eleresztették. Úgy látszott, parancsra várnak. A parancs megérkezett.

- Hol van a fogoly? - kérdezte egy hang.

- Itt van - felelték a csendőrök.

- A fogoly kövessen, viszem a szállására.

- Menjen - mondták a csendőrök, és meglökték Dantèst.

A fogoly követte vezetőjét, aki egy csaknem föld alatti terembe irányította. A helyiség csupasz és nyirkos falát mintha könny áztatta volna. Valami kis lámpaféle állt egy zsámolyon. A lámpa kanóca bűzös zsírban hunyorgott, megvilágította a szörnyű hely nedvesen fénylő falait, és megmutatta Dantèsnek vezetőjét, egy rosszul öltözött és rossz képű, alárendelt beosztású börtönőrt.

- Ez lesz a szobája ma éjszakára - mondta. - Későre jár, és az igazgató úr már lefeküdt. Majd holnap, ha felkel és megadja a magára vonatkozó rendelkezéseket, talán más lakást jelöl ki magának. Addig itt a kenyér, és ebben a korsóban a víz, szalma pedig ott van abban a sarokban: többet nem kívánhat egy fogoly. Jó éjszakát.

És még mielőtt Dantès felelhetett volna valamit, mielőtt láthatta volna, hová tette a börtönőr a kenyeret, mielőtt szemügyre vehette volna, hol a vizeskorsó és hol a fekvőhelyül szolgáló szalma, a börtönőr elvitte a kis lámpát, és bezárta az ajtót. Ilyen módon megfosztotta a foglyot attól a halvány derengéstől is, amely, mint a villámfény, megmutatta neki börtönének nyirkos falait.

Egyedül maradt tehát a sötétben és a csendben, s éppen olyan néma és komor volt, mint azok a boltozatok, amelyeknek jeges hidegét leszállni érezte égő homlokára.

Mikor a pirkadat első világossága némi fényt vetett ebbe a barlangba, újra bejött a börtönőr azzal a paranccsal, hogy a foglyot ott kell hagyni, ahol van. Dantès nem változtatott helyet. Mintha egy vaskéz odaszegezte volna, ahol előző este megállt: csupán a szeme dagadt be a sok elfojtott könnyezéstől. Nem mozdult, és a földet nézte.

Így töltötte az egész éjszakát, állva, és egy pillanatra sem aludt el.

A börtönőr odament hozzá, megkerülte, de úgy látszott, Dantès észre sem veszi.

Az őr a vállára ütött, Dantès összerezzent, megrázta a fejét.

- Hát nem aludt? - kérdezte a börtönőr.

- Nem tudom - válaszolta Dantès.

A börtönőr csodálkozva nézte.

- Nem éhes? - folytatta.

- Nem tudom - felelte ismét Dantès.

- Kíván valamit?

- Szeretném látni az igazgatót.

A börtönőr vállat vont és távozott.

Dantès követte a szemével, kezét a félig nyílt ajtó felé nyújtotta, de az újra becsukódott.

Erre keserves zokogásra fakadt. Könnyei, amelyek eddig fullasztották, most patakként ömlöttek szeméből. Arccal a földre borult, és soká imádkozott. Végiggondolta egész elmúlt életét, és azon tűnődött, ugyan mi bűnt követett el fiatal életében, amely miatt ilyen kegyetlen büntetést érdemelt volna.

Így telt el az egész nap. Alig evett néhány falat kenyeret, és csak egypár korty vizet ivott. Hol leült és gondolataiba mélyedt, hol körüljárta börtönét, mint valami vasketrecbe zárt vadállat.

Főleg egy gondolat izgatta: az átkelés alatt, amikor nem is sejtette, hová viszik, nyugton és csendben maradt, holott tízszer is a tengerbe ugorhatott volna. Kitűnő úszó s hosszú gyakorlata következtében Marseille egyik legügyesebb víz alatti úszója volt, eltűnhetett volna a hullámok alatt, megszökhetett volna őreitől: elérte volna a partot, elmenekült volna, elrejtőzött volna egy elhagyott kis öbölben, bevárt volna egy genovai vagy katalán hajót, eljutott volna Olaszországba vagy Spanyolországba, onnan írt volna Mercédèsnek, hogy jöjjön el hozzá. Ami a megélhetést illeti, ez egy vidéken sem nyugtalanította: mindenütt ritka a jó tengerész. Úgy beszélt olaszul, mint egy toszkánai, spanyolul, akár egy ó-kasztíliai. Szabadon, boldogan élt volna apjával és Mercédèsszel, mert apja is eljött volna hozzá. Így azonban most börtönben van, bezárták If várába, ebbe az áttörhetetlen börtönbe, nem tudja, mi lett apjával, mi lett Mercédèsszel, s mindezt azért, mert hitt Villefort szavának. Ebbe bele kell bolondulni. Dantès magánkívül forgolódott a szalmán, amelyet a börtönőr hozott.

Másnap, ugyanabban az órában ismét bejött a börtönőr.

- No, már jobban észnél van, mint tegnap volt? - kérdezte.

Dantès nem válaszolt.

- Ejnye, no - mondta az őr -, hát csak bátorság! Kíván valamit, amit módomban van megtenni? Mondja meg.

- Beszélni szeretnék az igazgatóval.

- Ej - türelmetlenkedett a börtönőr -, már megmondtam, hogy ez lehetetlen.

- Miért volna lehetetlen?

- Mert a börtön szabályai szerint ezt egy fogoly sem kérheti.

- Mit szabad hát itt kérni? - kérdezte Dantès.

- Jobb ellátást, ha megfizeti, egy kis sétát, és olykor könyveket.

- Nincs szükségem könyvekre, semmi kedvem sétálni, és ellátásomat jónak találom. Így hát nem akarok mást, csak az igazgatót látni.

- Ha örökösen ugyanazt a nótát fújja, nem hozok több ennivalót - jelentette ki a börtönőr.

- Helyes! - felelte Dantès. - Ha nem hozol több ennivalót, éhen halok, ennyi az egész.

Dantès ezt olyan hangon mondta, amelyből a börtönőr megérthette, hogy a fogoly boldogan meghalna. De minthogy minden fogoly összesen mintegy tíz sou-t jövedelmez naponta őrének, a Dantés porkolábja számolt azzal a veszteséggel, amely a fogoly halálával érné, és sokkal szelídebben folytatta:

- Figyeljen ide: lehetetlenséget kíván. Ezt ne is kérje többé, mert arra még nem volt példa, hogy az igazgató egy fogoly kérésére lejött volna hozzá. De legyen jó magaviseletű, akkor engedelmet kap a sétára, az pedig megtörténhet, hogy egyszer séta közben találkozik az igazgatóval: akkor kérdést intézhet hozzá, és meglehet, hogy válaszol is magának, ha akar.

- De meddig kell várnom - vetette közbe Dantès -, míg sor kerül egy ilyen véletlen találkozásra?

- Ugyan már! - mondta a börtönőr. - Egy hónap, három hónap, hat hónap, talán egy év.

- Micsoda hosszú idő! - sóhajtotta Dantès. - Én azonnal találkozni szeretnék vele.

- Ugyan - mondta a börtönőr -, ne élje bele magát ennyire egy lehetetlen kívánságba, mert két hét alatt megőrül.

- Ah, azt hiszed? - kérdezte Dantès.

- Bizony, megőrül. A téboly mindig így kezdődik, van itt erre példa: állandóan egymilliót ígért az igazgatónak, ha szabadlábra helyezi, így zavarodott meg az abbé, aki maga előtt ebben a szobában lakott.

- És mennyi ideje hagyta el a szobát?

- Két éve.

- Szabadon engedték?

- Nem, sötétzárkába vitték.

- Hallgass csak ide - mondta Dantès. - Én nem vagyok abbé, és nem vagyok bolond, bár meglehet, hogy majd az leszek. E pillanatban, sajnos, még egészen eszemnél vagyok. Én más ajánlatot teszek neked.

- Miféle ajánlatot?

- Nem ígérek neked milliót, mert nem tudnám megadni, de felajánlok száz tallért, ha vállalod, hogy mikor először elmégy Marseille-be, lemégy a katalánokhoz, és átadsz egy levelet egy fiatal lánynak, akit Mercédèsnek hívnak. Nem is levelet, csak két sor írást.

- Ha elviszem azt a két sort és ha kitudódik, elveszítem az állásomat, amely évente ezer frankot jövedelmez nekem, a jutalmakon és az ellátáson kívül. Láthatja hát, milyen ostoba volnék, ha évi ezer frankot kockáztatnék háromszáz frank nyereségért.

- Jól van - mondta Dantès -, ide figyelj, és jól jegyezd meg: ha visszautasítod, hogy elvigyél két sor írást Mercédèsnek vagy legalább értesítsd arról, hogy itt vagyok, valamelyik nap az ajtó mögött foglak várni, és amint belépsz, ezzel a zsámollyal verem szét a fejedet.

- Fenyegetések! - kiáltott a börtönőr, védekező mozdulattal hátralépve. - Határozottan kezd megzavarodni. Az abbé is így kezdte, mint maga, és három nap múlva maga is kötözni való bolond lesz, akárcsak ő. Szerencsére vannak If várában sötétzárkák.

Dantès fogta a zsámolyt, és megforgatta a feje fölött.

- Jól van, jól van! - mondta a börtönőr. - Hát ha olyan nagyon akarja, értesítjük az igazgatót.

- Helyes! - jegyezte meg Dantès, és zsámolyát visszatette a földre. Ráült, lehajtotta a fejét, és tétován maga elé bámult, mintha valóban megzavarodott volna. A börtönőr kiment, és csakhamar visszatért négy katonával és egy káplárral.

- Az igazgató parancsára - mondta - vezessétek le a foglyot egy emelettel mélyebbre.

- A sötétzárkába hát - mondta a káplár.

- A sötétzárkába: bolondnak bolond mellett a helye.

A négy katona megragadta Dantèst, akin valami érzéketlenség vett erőt, s ekként ellenállás nélkül követte őreit.

Tizenöt lépcsőfokon vezették le, majd kinyitották egy sötétzárka ajtaját, és Dantès belépett.

- Igaza van - mondta -, bolondnak bolond mellett a helye.

Az ajtó ismét becsukódott, és Dantès kinyújtott karral tapogatózott előre, míg csak falat nem érzett a kezével. Akkor leült a sarokba, és mozdulatlan maradt. Szeme lassanként megszokta a sötétséget, és kezdte megkülönböztetni az egyes tárgyakat. A börtönőrnek igaza volt. Kevés hiányzott ahhoz, hogy valóban megőrüljön.

 

9
Az eljegyzés estéje

Mint mondottuk, Villefort visszatért a place du Grand-Cours-ra, és mire belépett Saint-Méranné házába, a vendégeket, akiket az ebédlőasztalnál hagyott, a szalonban találta, amint éppen kávéztak.

Renée türelmetlenül várta, ez a türelmetlenség egyébként az egész társaságot elfogta. Általános ujjongással fogadták:

- Nahát, hóhér, állam támasza, királypárti Brutus! - kiáltotta az egyik vendég. - Mondja már el, mi újság?

- No, csak nem fenyeget bennünket megint a Rémuralom? - kérdezte valaki más.

- A korzikai emberevő kijött volna a barlangjából? - kérdezte a harmadik.

- Marquise - mondta Villefort, jövendő anyósához lépve -, azért jöttem, hogy megkérjem, bocsásson meg, amiért kénytelen vagyok önöket most ismét itthagyni... Marquis, lehetnék olyan szerencsés, hogy négyszemközt mondhassak önnek néhány szót?

- Ah, hát csakugyan olyan komoly dologról van szó? - kérdezte a marquise, mert észrevette, hogy Villefort homloka elkomorodott.

- Olyan komoly, hogy kénytelen vagyok néhány napra búcsút venni önöktől. Láthatja - folytatta Renée-hez fordulva -, hogy komoly dologról van szó.

- Elutazik, uram? - kiáltott fel Renée, és nem bírta eltitkolni, hogy ez a váratlan hír mennyire felizgatja.

- Sajnos el, kisasszony - válaszolta Villefort. - Meg kell tennem.

- Hová megy tulajdonképpen? - kérdezte a marquise.

- Ez az igazságszolgáltatás titka, asszonyom. Ha azonban valamelyiküknek volna valami elintéznivalója Párizsban, egyik barátom ma este odautazik, és örömmel elvégzi.

A vendégek összenéztek.

- Egypercnyi beszélgetést kért tőlem? - kérdezte a marquis.

- Igen, ha lehet, menjünk át a dolgozószobájába.

A marquis karon fogta Villefort-t, és együtt távoztak.

- Beszéljen - mondta a marquis, amint beléptek a dolgozószobába -, mi történt?

- Olyan eset történt, amit a lehető legkomolyabbnak tartok, és ami szükségessé teszi, hogy azonnal Párizsba utazzam. És most, marquis, bocsássa meg ezt az indiszkrét kérdést: van állami járadéka?

- Minden vagyonom államkötvényekben van, csaknem hat- vagy hétszázezer frank.

- Nohát, adja el őket, marquis, adja el, különben tönkremegy.

- De hát hogyan adhatnám el innen?

- Csak van önnek bankárja?

- Hogyne volna.

- Adjon egy levelet a számára, hogy adja el a papírokat, ne veszítsen egyetlen percet, egyetlen másodpercet sem. Az is lehet, hogy magam is túl későn érkezem.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel a marquis. - Ne vesztegessük az időt.

Asztalhoz ült, levelet írt bankárjának, és utasította, hogy mindenáron adja el a papírokat.

- Most, hogy ez a levél nálam van - mondta Villefort, miközben az írást gondosan beletette tárcájába -, szükségem van még egy levélre.

- Kinek szóljon?

- A királynak.

- A királynak?

- Igen.

- Nem vállalhatom, hogy csak így egyszerűen levelet írjak Őfelségének.

- Nem is öntől kérem én ezt, hanem azt szeretném, ha Salvieux úrtól kérne levelet a királyhoz. Szükségem van egy levélre, amelynek segítségével bejuthatok Őfelségéhez anélkül, hogy a kihallgatáskérés formaságaival tölteném értékes időmet.

- Hiszen ott van a pecsétőr, annak szabad bejárása van a Tuilériákba, az ő segítségével ön is éjjel-nappal szabadon bejuthat a királyhoz.

- Ez kétségtelen. Csakhogy nem szükséges bárkivel is megosztanom az érdemet, hogy ezt a hírt viszem. Érti? A pecsétőr, igen természetesen, második sorba helyezne engem, és elütne a dolog minden előnyétől. Csak egyet mondok önnek, marquis: ha elsőnek érkezem a Tuilériákba, jövőm biztosítva van, mert olyan szolgálatot teszek a királynak, amelyet sohasem szabad elfelejtenie.

- Ebben az esetben, kedvesem, menjen, csomagoljon, én pedig hívom Salvieux-t, és megíratom vele azt a levelet, amely önnek szabad bejárást biztosít.

- Helyes, ne veszítsen időt, mert egy negyedóra múlva a postakocsiban kell ülnöm.

- Állíttassa kocsiját a kapu elé.

- Természetesen. Ugye ki fog menteni a marquise-nál és Saint-Méran kisasszonynál? Mélységesen sajnálom, hogy ezen a napon el kell távoznom.

- Mindketten a dolgozószobámban lesznek, ott elbúcsúzhat tőlük.

- Hálásan köszönöm. Kérem, intézze el a levelemet.

A marquis csengetett, csakhamar belépett egy lakáj.

- Mondja meg Salvieux grófnak, hogy várom... Most hát menjen - folytatta a marquis, Villefort-hoz fordulva.

- Megyek is, és máris jövök.

Villefort futva távozott, de a kapuban eszébe jutott, hogy egy királyi ügyészhelyettes nem rohanhat, mert ha meglátják, az egész város nyugalmát feldúlhatja. Így tehát szokott hivatali méltóságához illő járással ment tovább.

A kapu árnyékában észrevett egy fehér fantomot, amely mozdulatlanul állva várt reá.

A szép katalán lány volt. Mercédès nem kapott semmi hírt Edmondról, tehát amint leszállt az este, elindult, hogy személyesen tudakozódjék: vajon miért tartóztatták le kedvesét?

Villefort közeledtére eltávolodott a faltól, amelyhez eddig támaszkodott, és elállta a férfi útját. Dantès beszélt menyasszonyáról az ügyészhelyettesnek, és Mercédèsnek nem kellett megneveznie magát, hogy Villefort felismerje. A férfit meglepte Mercédès szépsége és méltósága, s amikor a fiatal leány számon kérte tőle, hogy mi történt kedvesével, Villefort úgy érezte, ő a vádlott, és a lány a bírája.

- Az az ember, akiről beszél - válaszolta Villefort nyersen -, igen nagy bűnös, és semmit sem tehetek érte, kisasszony.

Mercédès felzokogott, és amikor Villefort tovább akart menni, a leány másodszor is megállította.

- De legalább azt mondja meg - könyörgött -, hogy hol van, hadd tudjam meg, él-e vagy meghalt?

- Nem tudom, már nem tartozik hozzám - válaszolta Villefort.

Zavarta ez a szelíd és könyörgő tekintet, félretolta hát Mercédèst, és bement a házba. Erősen becsapta a kaput, mintegy azért, hogy az eléje táruló fájdalmat kirekessze.

A fájdalmat azonban nem lehet így kizárni. A megsebzett ember magával hordja, mint a gyilkos nyilat, amelyről Vergilius beszél.

Villefort belépett, becsukta a kaput, de amint a szobájába ért, lába felmondta a szolgálatot. Zokogásszerű sóhaj hagyta el ajkát, és egy karosszékbe roskadt.

Ekkor a beteg szív mélyén csírázásnak indult egy halálos fekély.

Azt az ifjút, akit feláldozott a saját becsvágyának, azt az ártatlan embert, akinek az ő bűnös apjáért kellett fizetnie, sápadtnak és fenyegetőnek látta; úgy állt előtte Dantès, amint szintén halvány menyasszonyának nyújtja a kezét. Nyomába szegődött a lelkiismeretfurdalás, mégpedig nem az, amelytől a beteg felszökik, mint az antik végzet őrjöngői, hanem az a néma és fájdalmas harangzúgás, amely olykor kopogtat a szíven, valami elmúlt cselekedetre emlékezteti az embert és összezúzza. És ezek a zúzódások halálos sebekké mélyülhetnek.

Egy pillanatra még megkísértette az ingadozás. Már több ízben kért halálbüntetést vádlottakra, és csupán azt az indulatot érezte, amelyet a bírónak a vádlottal való viaskodása okoz. Ezeket a vádlottakat az ő lesújtó ékesszólása következtében végezték ki, mert úgy magával ragadta a bírákat vagy az esküdteket, hogy semmi kétségük sem maradt; s azok a vádlottak valóban bűnösök voltak, vagy legalábbis Villefort bűnösöknek hitte őket.

Most azonban más volt a helyzet: most ártatlan embert juttatott életfogytiglan tartó rabságba, méghozzá olyan ártatlan embert, aki éppen a boldogság küszöbén állt. Ő ennek az embernek nemcsak a szabadságát, hanem a boldogságát is megölte: most már nem bíró volt, hanem hóhér.

Erre a gondolatra az a néma döbbenet fogta el, amelyről beszéltünk, és amelyet eddig nem ismert, s most bizonytalan szorongás töltötte el a szívét. A heves fájdalom figyelmezteti sebére a sebesültet, aki nyílt sebéhez csak remegő ujjal nyúl, míg csak a seb be nem gyógyul.

De Villefort sebe az a fajta seb volt, amely vagy nem gyógyul be soha, vagy csak azért heged be, hogy annál vérzőbben és fájdalmasabban kiújuljon.

Ha ebben a pillanatban felhangzott volna előtte Renée szelíd hangja, hogy kegyelemért könyörögjön, ha a szép Mercédès belépett volna, hogy így szóljon: "Adja vissza a jegyesemet az Isten nevében, aki lát bennünket, és ítél felettünk" - igen, lehorgasztott fejét teljesen meghajtaná, és bizonyos, hogy jéghideg kezével aláírná a parancsot, hogy bocsássák szabadon Dantèst, bármi hárulna is reá emiatt. A csendben azonban nem szólalt meg semmiféle hang, és az ajtó is csak azért nyílt meg, hogy megjelenjen Villefort inasa, aki jelentette, hogy a postakocsi indulásra készen áll.

Villefort felállt, vagy inkább felugrott, mint aki legyőzött valami belső vívódást, íróasztalához futott, az egyik fiókban levő összes aranyat a zsebeibe rakta, egy pillanatig rémülten ácsorgott a szobában, kezét homlokára tette, és összefüggéstelen szavakat mormolt, végül amikor érezte, hogy inasa a vállára tette felöltőjét, kiment, kocsiba ült, és rövid parancsot adott, hogy a rue du Grand-Cours felé menjenek, Saint-Méran úrék házához.

A szerencsétlen Dantès sorsa meg volt pecsételve.

Mint ahogy Saint-Méran úr megígérte, Villefort a marquise-t és Renée-t a dolgozószobában találta. Amint megpillantotta a lányt, összerezzent, mert azt hitte, hogy Renée újra Dantès szabadságát fogja kérni tőle. De sajnos, el kell mondanunk, hogy a szép fiatal lányt szégyenletes önzésében csak egyetlen dolog foglalkoztatta: Villefort utazása.

Szerette Villefort-t, és Villefort csaknem abban a pillanatban fog elutazni, amikor összeházasodnának. Nem is tudja megmondani, mikor tér vissza. Renée most ahelyett, hogy sopánkodnék Dantès miatt, elátkozta azt az embert, akinek bűntette elválasztja kedvesétől.

De mit szólhatott akkor Mercédès?

A szegény Mercédès a rue de la Loge sarkán ismét összetalálkozott Fernand-nal, aki nyomon követte. A fiatal lányt visszatért a katalánokhoz, és félholtan, kétségbeesve vetette le magát ágyára. Fernand az ágy előtt térdre borult, és megfogta a lány jéghideg kezét. Mercédèsnek nem jutott eszébe, hogy visszahúzza. A fiatalember forró csókjaival halmozta el, de Mercédès még csak nem is érezte.

A lány így töltötte az éjszakát. A lámpa kialudt, amint kifogyott belőle az olaj : ő nem vette észre a sötétséget, mint ahogy a világosságot sem látta. Felkelt a nap, de ő arról sem tudott.

A fájdalom ellenzőt vont a szeme elé, nem látott mást, csak Edmond-t.

- Ah, hát te itt vagy? - kérdezte végül, Fernand felé fordulva.

- Tegnap óta nem mozdultam el mellőled - válaszolta Fernand fájdalmas sóhajjal.

Morrel úr nem csüggedt: megtudta, hogy a kihallgatás után Dantést börtönbe vetették. Erre sorba járta barátait, felkereste Marseille befolyásos személyiségeit, de már akkor híre terjedt, hogy a fiatalembert mint bonapartista ügynököt tartóztatták le, és mivel ebben a korszakban a legmerészebbek is esztelen ábrándnak tartottak minden kísérletet arra, hogy Napóleon újra a trónra kerüljön, mindenfelé csak hidegség, félelem vagy elutasítás fogadta. Kétségbeesve tért haza, de belátta, hogy a helyzet súlyos, és hogy senki sem tud segíteni.

Caderousse is nyugtalan volt, és borzasztóan kínlódott, de nem ment el, mint Morrel úr, nem kísérelt meg semmit Dantès érdekében, ami egyébként nem is állt módjában, hanem bezárkózott két üveg ribizliborral, és aggodalmát mámorba akarta fojtani. Mostani lelkiállapotában azonban két üveg bor kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elaltassa józan eszét. Mivel ahhoz túlságosan részeg volt, hogy újabb borért menjen, de ahhoz nem volt eléggé részeg, hogy emlékei elhomályosodjanak, ott maradt a bicegő asztalra könyökölve a két üres borosüveggel, és hosszú kanócú gyertyája világánál fekete, fantasztikus porszemekként táncoltak előtte azok a kísértetek, amelyekkel Hoffmann[9] hintette tele puncstól nedves kéziratait.

Egyedül Danglars nem kínlódott és nem nyugtalankodott. Ellenkezőleg: jókedve volt, hiszen bosszút állt egy ellenségén, biztosította a Pharaon hajón az állását, amelyet féltett. Danglars olyan számító ember volt, aki már úgy jön a világra, hogy toll van a füle mögött, és tintatartó a szíve helyén; az ő szemében ezen a világon minden csak kivonásból és szorzásból állt, a számjegyet értékesebbnek tartotta, mint az embert, ha ez a számjegy növelni tudta azt az összeget, amelyet az ember csökkenteni tudott.

Danglars tehát megszokott idejében feküdt le, és nyugodtan aludt.

Villefort kezébe kapta a Salvieux úr levelét, azután mindkét orcáján megcsókolta Renée-t, Saint-Mérannénak kezet csókolt, a marquis kezét megszorította, majd a postakocsin gyors iramban Aix felé hajtatott.

Dantès apó csaknem belehalt fájdalmába és aggodalmába.

Ami Edmond-t illeti, jól tudjuk, mi történt vele.

 

10
Kis dolgozószoba a Tuilériákban

Hagyjuk ott Villefort-t a párizsi országúton, ahol lóhalálában vágtat, mert háromszoros viteldíjat fizetett, és nézzünk be a Tuilériákba, haladjunk át két, három termen, és állapodjunk meg abban a boltíves ablakú kis szobában, amelyről közismert, hogy valaha Napóleonnak legkedvesebb dolgozószobája volt, amelyet annak idején nagyon szeretett XVIII. Lajos, és amelyet ma Lajos-Fülöp is igen kedvel.

XVIII. Lajos király ebben a szobában ült, annál a diófa asztalnál, amelyet Hartwellből hozatott. A nagy személyiségekre jellemző különcködéssel különösképpen szerette ezt az asztalt. A király unottan hallgatott egy ötven-ötvenkét éves, őszes hajú, arisztokratikus arcú és kifogástalanul öltözött férfit, és közben a Horatius-kötet margójára jegyezgetett. A könyv eléggé hibás, bár kedvelt Gryphiusféle kiadás volt, és nagyon sok anyagot szolgáltatott Őfelsége éles elméjű filológiai megfigyeléseihez.

- Mit mond hát, uram? - kérdezte a király.

- Azt, hogy kimondhatatlanul nyugtalan vagyok, sire.

- Csak nem látott álmában hét kövér és hét sovány tehenet?

- Nem, sire, hiszen ez nem jelentene nekünk mást, csak a hét bő és a hét szűk esztendőt, és ilyen gondos király országában, mint amilyen felséged, nincs mit félni az ínségtől.

- Miféle más csapásról van hát szó, kedves Blacas?

- Azt hiszem, sire, minden okom megvan arra, hogy attól tartsak: a déli part felől valami vihar fenyeget.

- Nohát, kedves hercegem - válaszolta XVIII. Lajos -, úgy gondolom, rosszul értesült, mert én egész bizonyossággal tudom, hogy arrafelé igen szép idő járja.

Bármilyen szellemes ember volt is XVIII. Lajos, mégis kedvelte a könnyű tréfálkozást.

- Sire - mondta Blacas -, nem jó lenne, ha felséged leküldene megbízható embereket a Languedocba, Provence-ba és a Dauphinéba, hogy az ottani hangulatról hírt hozzanak, már csak azért is, hogy megnyugtassa egy hűséges szolgáját?

- Conimus surdis - válaszolta a király, és tovább folytatta a Horatius-jegyzeteket.

- Sire - nevetett az udvaronc, hogy úgy lássék, megérti a latin költő versét -, felségednek teljesen igaza lehet, ha Franciaország jó szellemére számít, de úgy gondolom, nemigen tévedek, ha valami kétségbeesett kísérlettől félek.

- Kinek a részéről?

- Bonaparte, vagy legalábbis a pártja részéről.

- Kedves Blacas-m - mondta a király -, rémlátásaival zavarja munkámat.

- Engem viszont az nem hagy aludni, hogy felségedet nem érzem biztonságban.

- Várjon, kedvesem, várjon, igen szerencsés jegyzetem van a Pastor quum traheret-hez, várjon csak, majd azután folytathatja.

Egy percig csend volt, azalatt XVIII. Lajos a lehető legapróbb betűkkel új jegyzetet írt Horatiusa margójára.

- Folytassa, kedves hercegem - mondta, mikor ezzel elkészült, annak az embernek az elégedettségével, aki azt hiszi, hogy neki magának volt valami ötlete, holott csak másnak az ötletét magyarázta -, folytassa, hallgatom.

- Sire - mondta Blacas, aki egy percig abban reménykedett, hogy Villefort-t elsikkaszthatja a saját előnyére -, kénytelen vagyok megmondani, hogy ami engem nyugtalanít, az nem alaptalan, légből kapott hír. Egy helyesen gondolkodó, minden bizalmamra méltó embert megbíztam vele, őrködjék a délvidéken (a herceg habozva ejtette ki e szavakat). Ez az ember postakocsin érkezett ide, hogy hírül adja nekem: "Nagy veszedelem fenyegeti a királyt." Erre iderohantam, sire.

- Mala ducis avi olomum - folytatta XVIII. Lajos jegyezgetve.

- Parancsolja felséged, hogy ne folytassam ezt a tárgyat?

- Nem, kedves hercegem, de nyújtsa ki a kezét.

- Melyiket?

- Amelyiket akarja, arra balra nyúljon.

- Ide, felség?

- Azt mondtam: balra, ön pedig jobb felé nyúl. Bal oldalamra nyúljon, igen, oda. Ott kell lennie tegnapi dátummal a rendőrminiszter jelentésének... De nézze csak, itt van maga Dandré úr... Ugyebár, Dandré urat jelenti? - szakította félbe magát XVIII. Lajos, az ajtónállóhoz fordulva, aki csakugyan a rendőrminisztert jelentette be.

- Igen, felség, Dandré báró úr - felelte az ajtónálló.

- Helyes, báró - jegyezte meg XVIII. Lajos, alig észrevehető mosollyal. - Jöjjön beljebb, báró, és mesélje el a hercegnek, mi újat tud Bonaparte úrról. Ne titkoljon el előttünk semmit, bármilyen komoly is a helyzet. Lássuk csak, Elba szigete tűzhányó-e, és látunk-e majd onnan lángoló háborút kitörni: bella, horrida bella?

Dandré úr igen kecsesen himbálta magát egy karosszék támláján, amelyre két kezével rátámaszkodott.

- Felséged bizonyára tárgyalt a tegnapi jelentésről?

- Hogyne, hogyne. De mondja meg magának a hercegnek, mert nem találja meg a jelentést, mi volt a tartalma. Részletezze, mit csinál a bitorló a szigetén.

- Uram - mondta a báró a hercegnek -, őfelsége minden szolgája kell hogy tapsoljon azoknak az új híreknek, amelyek Elba szigetéről érkeztek. Bonaparte...

Dandré úr XVIII. Lajosra nézett, aki fel sem pillantott, úgy belemerült egy jegyzet írásába.

- Bonaparte - folytatta a báró - halálosan unatkozik. Egész napokat tölt azzal, hogy elnézi, mint dolgoznak Porto Longone bányászai.

- És szórakozásul vakarózik - jegyezte meg a király.

- Vakarózik? - kérdezte a herceg. - Mit akar ezzel mondani felséged?

- Ejnye, kedves hercegem, csak nem felejtette el, hogy ez a nagy ember, ez a hős, ez a félisten valami pusztító bőrbajban, prurigoban szenved?

- Ez még semmi, herceg - folytatta a rendőrminiszter -, csaknem bizonyosan tudjuk, hogy a bitorló hamarosan megbolondul.

- Megbolondul?

- Kötözni való bolond lesz: a feje egyre kisebbedik, hol forró könnyeket ont, hol meg torkaszakadtából nevet. Olykor órákat tölt el a tengerparton azzal, hogy kavicsokat dobál a vízbe, és ha a kavics ötször vagy hatszor ugrál a víz színén, akkor olyan boldognak látszik, mintha egy új Marengót vagy Austerlitzet nyert volna meg. Beláthatják, hogy ezek a téboly jelei.

- Vagy a bölcsességé, báró úr, vagy a bölcsességé - mondta XVIII. Lajos nevetve. - Az ókor nagy hadvezérei is azzal mulattak, hogy kavicsokat dobáltak a tengerbe. Nézzék meg, mit ír Plutarchos Scipio Africanusról.

Blacas úr elgondolkozott. Villefort nem akart mindent elmondani neki, nehogy másvalaki megtudjon valamit a titkából, annyit azonban elmondott, amennyivel felkelthette Blacas nyugtalanságát.

- Nézze csak, Dandré - mondta XVIII. Lajos -, Blacas-t még egyáltalán nem győzte ám meg. Térjen át arra, hogy a bitorló megtért.

A rendőrminiszter meghajolt.

- Hogy a bitorló megtért! - mormogta a herceg, és a királyra és Dandréra tekintett, akik úgy váltották egymást a szóban, mint Vergilius két pásztora. - Hát megtért a bitorló?

- Teljesen, kedves hercegem.

- Kitűnő. Magyarázza meg ezt, báró!

- A következő történt, hercegem - mondta a miniszter a világ legkomolyabb hangján. - Legutóbb Napóleon szemlét tartott, és amikor öreg zsémbesei közül, ahogy ő nevezi őket, ketten vagy hárman kifejezték óhajukat, hogy szeretnének visszatérni Franciaországba, elbocsátotta őket, és lelkükre kötötte, hogy szolgálják jó királyukat. Pontosan így mondta, herceg, erre bizonyítékaim vannak.

- No, Blacas, mi a véleménye? - kérdezte diadalmasan a király, és egy percre abbahagyta a nyitott, vaskos szövegmagyarázó kötet tanulmányozását.

- Azt mondom, sire, hogy vagy a rendőrminiszter úr téved, vagy én tévedek. De mivel az lehetetlen, hogy a rendőrminiszter úr tévedjen, hiszen kezében tartja felséged biztonságát és becsületét, tehát valószínű, hogy én tévedek. Mindamellett, sire, felséged helyén kihallgattatnám azt az embert, akit említettem; sőt, még ahhoz is ragaszkodnék, hogy felséged maga tisztelje meg ezzel.

- Szívesen, herceg, az ön ajánlatára azt fogadom, akit ön óhajt; de csak fegyverrel a kezemben. Miniszter úr, van az említettnél újabb jelentése? Mert ez még február 20-i, most pedig március 3-a van!

- Nincs, sire, de óráról órára várom. Én még reggel eljöttem, és meglehet, hogy távollétemben megérkezett.

- Menjen el a prefektúrára, és ha nem érkezett semmi, hát akkor... hát akkor - folytatta nevetve XVIII. Lajos - készítsen egyet. Így csak jó lesz?

- Ó, sire! - felelte a miniszter. - Hála istennek, ebben a tekintetben nincs szükség rá, hogy kitaláljunk valamit. Mindennap megtelnek íróasztalaink a legkörülményesebben megírt feljelentésekkel. Szegény ördögök hálát várnak azokért a szolgálatokért, amelyeket nem tettek meg, de meg akartak tenni. Számítanak a véletlenre, és remélik, hogy egyszer valami váratlan esemény igazolni fogja jóslásukat.

- Jól van, menjen, uram - mondta XVIII. Lajos -, és ne feledje, hogy várom.

- Megyek, és már jövök is, sire. Tíz perc múlva újra itt vagyok.

- Én pedig, sire, a hírnökömért megyek - mondta Blacas.

- Várjon csak, várjon csak - szólt közbe XVIII. Lajos. - Blacas, igazán meg kell változtatnom az ön címerét: kiterjesztett szárnyú sas lesz, amely karmai között tartja zsákmányát, és ez a zsákmány hiába igyekszik kiszabadulni. Jelszava lesz: Tenax.[10]

- Hallgatom, sire - felelte Blacas, türelmetlenségében ökölbe szorítva kezét.

- Erre a kitételre nézve szeretnék önnel tanácskozni: Molli fugiens anhelitu. Tudja, valami farkas elől menekülő szarvasról van benne szó. Hiszen ön vadász és farkasvadász! Mit szól ehhez a kettős címhez: molli anhelitu?

- Csodálatos, sire. De az én hírnököm olyan, mint az a szarvas, amelyről az imént beszélt felséged, mert most tett meg kétszázhúsz mérföldet postakocsin, mégpedig alig három nap alatt.

- Bizony ez fárasztó és nehéz dolog volt, kedves hercegem, mikor itt a telegráf, amely három vagy négy óra alatt végzi el, mégpedig a világon a legkisebb fáradság nélkül.

- Ó, sire, felséged ugyancsak rosszul értékeli ennek a szegény fiatalembernek a fáradságát, aki olyan messziről és annyi buzgalommal jött, hogy fontos hírt közöljön felségeddel. Könyörgök, fogadja szívesen, ha másért nem, Salvieux úr kedvéért is, hiszen ő ajánlotta nekem.

- Salvieux úr, testvérem kancellárja?

- Ő maga.

- Csakugyan, ő most Marseille-ben van.

- Éppen onnan írt nekem.

- Beszél erről az összeesküvésről is?

- Nem, de ajánlja nekem Villefort urat, és rám bízta, hogy bocsássam felséged színe elé.

- Villefort urat? - kiáltott fel a király. - Hát Villefort-nak hívják azt a hírnököt?

- Igenis, sire.

- És ő jött Marseille-ből?

- Ő személyesen.

- Miért nem mondta meg rögtön a nevét? - kérdezte ismét a király, és arcán valami nyugtalanság derengett.

- Sire, azt hittem, hogy ez a név ismeretlen felséged előtt.

- Dehogy, dehogy, Blacas. Komoly, nemes lelkű és főleg becsvágyó ember. Teringettét, hiszen ön ismeri az apja nevét.

- Az apjáét?

- Igen, Noirtier.

- Noirtier, a girondista? Noirtier, a szenátor?

- Pontosan az.

- És felséged ennek az embernek a fiát alkalmazta?

- Blacas, barátom, maga nem értett meg. Azt mondtam, hogy Villefort becsvágyó; hogy előrehaladjon, Villefort feláldoz mindent, még az apját is.

- Akkor hát bebocsássam, sire?

- De rögtön, herceg. Hol van?

- Valószínűleg lent várakozik a kocsimban.

- Hívja fel.

- Szaladok.

A herceg fiatalos fürgeséggel távozott. Forró királypárti érzelmei húszévessé varázsolták.

XVIII. Lajos egyedül maradt; tekintetével visszatért a felnyitott Horatiusra, és ezt mormogta:

- Justum et tenacem propositi virum.[11]

Blacas úr ugyanazzal a gyorsasággal tért vissza, amellyel leszaladt. Az előszobában azonban kénytelen volt a király tekintélyére hivatkozni. Villefort poros kabátja, ruhája semmiben sem egyezett meg az udvari szokásokkal, és ez izgatta Brézé úr érzékenységét. Brézé úr nagyon csodálkozott, hogy a fiatalember ilyen öltözetben akar megjelenni a király előtt. A herceg azonban egyetlen szóval elhárított minden akadályt: "Őfelsége parancsa." És bár a szertartásmester továbbra is folytatta megjegyzéseit az elv érdekében, Villefort-t bevezették.

- Lépjen csak be, Villefort úr - mondta a király -, lépjen be.

Villefort meghajolt, néhány lépést tett előre, és várta, hogy a király megszólítsa.

- Villefort úr - folytatta XVIII. Lajos -, Blacas úr azt állítja, hogy önnek valami fontos mondanivalója van számomra.

- Sire, a hercegnek igaza van, és remélem, felséged maga is el fogja ezt ismerni.

- Elsősorban és mindenekelőtt mondja, uram, a baj valóban oly nagy-e az ön nézete szerint, mint ahogy azt velem el akarják hitetni?

- Sire, azt hiszem, a dolog igen sürgős, de remélem, hogy hála a nagy sietségemnek, nem jóvátehetetlen.

- Ha akarja, beszéljen kimerítően, uram - mondta a király.

Most már őt is elfogta az az izgalom, amely Blacas úr arcát feldúlta, és elváltoztatta Villefort hangját.

- Beszéljen és főleg: kezdje a legelején. Mindenben szeretem a rendet.

- Sire, hűséges jelentést adok felségednek, de kérem felségedet, bocsásson meg, ha szavaimban talán némi homályt idéz elő az a zavar, amely elfogott.

Villefort, miután az ügyesen előadott bevezetés végén a királyra pillantott, és ez a pillantás meggyőzte felséges hallgatója jóakaratáról, így folytatta:

- Sire, a lehető legnagyobb gyorsasággal érkeztem Párizsba, hogy értesítsem felségedet: hivatalom hatáskörén belül felfedeztem egy komoly összeesküvést. Nem azoknak a mindennapi és jelentéktelen összeesküvéseknek egyikéről van itt szó, amilyet a nép és a hadsereg alsó rétegében gyakorta szőnek, hanem valóságos összeesküvésről, olyan viharról, amely nem kevesebbet fenyeget, mint felséged trónját. Sire, a bitorló három hajót fegyverez fel. Valami különös tervet forral. Meglehet, hogy esztelenséget, de az is lehet, hogy szörnyű az a terv, még akkor is, ha esztelen. Ebben az órában már el kellett hagynia Elba szigetét, és mit tudom én, hová tart, de annyi bizonyos, hogy megkísérel partra szállni akár Nápolyban, akár Toszkána partjain, vagy esetleg még Franciaországban is. Felséged jól tudja, hogy Elba szigetének uralkodója megtartotta kapcsolatait Olaszországgal és Franciaországgal.

- Igen, tudom, uram - felelte izgatottan a király -, legutóbb kitudódott, hogy a rue Saint-Jacques-on bonapartista gyűléseket tartottak. De folytassa, kérem. Honnan tudja ezeket a részleteket?

- Sire, mindezek egy marseille-i ember kihallgatása során kerültek napvilágra. Ezt az embert régóta szemmel tartom, és elutazásom napján tartóztattam le. Gyanús volt ez az izgága, bonapartista tengerész. Titokban Elba szigetén járt, ott látta a főmarsallt, aki egy párizsi bonapartista számára szóbeli üzenetet küldött vele, s ennek a nevét a világért sem árulta el. Ez az üzenet azonban felhívta a bonapartistát, hogy készítse elő a talajt Napóleon visszatérésére (ne feledje, sire, hogy ez volt a vallomás), a visszatérésre, amely nem késhet soká.

- És hol van ez az ember? - kérdezte XVIII, Lajos.

- Börtönben, sire.

- És ön súlyosnak látta a helyzetet?

- Annyira súlyosnak, sire, hogy bár ez az eset családi ünnepség kellős közepén talált, eljegyzésemet ültük, otthagytam menyasszonyomat és barátaimat, mindent későbbre halasztottam, hogy aggodalmaimmal és hűségemmel járuljak felséged színe elé.

- Igaz - mondta XVIII. Lajos. - Ugye úgy volt, hogy házasságot köt Saint-Méran kisasszonnyal?

- Felséged egyik leghívebb szolgájának leányával.

- Igen, igen. De térjünk csak vissza a cselszövéshez, Villefort úr.

- Sire, attól tartok, ez már több, mint cselszövés, félek, hogy ez már komoly összeesküvés.

- Összeesküvést ezekben az időkben könnyű kigondolni - mondta a király mosolyogva -, de keresztülvinni annál nehezebb. Mióta visszahelyeztek bennünket a trónra, nyitott szemmel nézzük a múltat, a jelent és a jövőt. Tíz hónap óta minisztereim megkettőzték éberségüket, hogy a Földközi-tenger partvidéke jó őrizet alatt álljon. Ha Bonaparte partra szállna Nápolyban, az egész szövetség rögtön talpon teremne, még mielőtt a bitorló Piombinóba érne. Ha Toszkánában száll ki, ellenséges országba kerül. Ha Franciaországban akar partra szállni, egy maroknyi emberrel jön, és nagyon könnyen végzünk vele, hiszen a nép gyűlöli. Nyugodjék meg hát, uram, de azért számíthat királyi hálánkra.

- Ah, itt van Dandré úr! - kiáltott fel Blacas herceg.

Ebben a pillanatban valóban megjelent a küszöbön a rendőrminiszter, sápadtan, reszketve, és tekintete olyan tétova volt, mintha valami fény hirtelen elvakította volna.

Villefort vissza akart vonulni, de Blacas úr egy kézszorítással visszatartotta.

 

11
A korzikai emberevő

XVIII. Lajos e feldúlt arc láttára vadul ellökte az előtte álló asztalt.

- De hát mi baja, báró úr? - kiáltott fel. - Egészen magánkívül van. Ez a zavar, ez a tétovázás összefügg-e azzal, amit Blacas úr mondott, és amit Villefort úr az imént megerősített?

Blacas gyorsan a báróhoz lépett, de az udvaronc rémülete megakadályozta az államférfit abban, hogy kérkedjék diadalával. Ebben a helyzetben csakugyan előnyösebb volt, hogy a rendőrfőnök alázza meg őt, mintsem ő alázza meg azt ilyen ügyben.

- Sire... - dadogta a báró.

- No, mi az? - kérdezte XVIII. Lajos.

A rendőrminiszter kétségbeesett mozdulattal a király lába elé akarta vetni magát, XVIII. Lajos azonban szemöldökét összehúzta, és hátrált egy lépést:

- Beszéljen - mondta.

- Ó, sire, micsoda borzasztó szerencsétlenség! Nincs elég fájdalmas szó hozzá. Örökké vigasztalhatatlan leszek!

- Uram - mondta XVIII. Lajos -, parancsolom, hogy beszéljen.

- Sire, a bitorló február 28-án elhagyta Elba szigetét, és március 1-én partra szállt.

- Hol? - kérdezte élénken a király.

- Franciaországban, sire, egy kis kikötőben. Antibes mellett, a Juan-öbölben.

- A bitorló partra szállt Franciaországban. Antibes mellett, a Juan-öbölben, kétszázötven mérföldnyire Párizstól, március 1-én, és ön ezt a hírt csak ma, március 3-án tudja meg!... Ej, uram; lehetetlenség az, amit ön itt beszél, vagy hamis jelentést adtak önnek; vagy pedig megbolondult!

- Fájdalom, sire, nagyon is igaz!

XVIII. Lajos kimondhatatlan haragra és rémületre valló mozdulattal egyenesedett fel, mintha valami váratlan ütés érte volna szívén és arcán.

- Franciaországban! - kiáltott. - A bitorló Franciaországban! De hát nem őrködtek fölötte? Vagy ki tudja, talán egy követ fújtak vele?

- Ó, sire - kiáltott fel Blacas herceg -, olyan embert, mint Dandre úr, nem lehet árulással vádolni. Sire, valamennyien vakok voltunk, és a rendőrminiszter is részese volt ennek az általános vakságnak, ennyi az egész.

- De... - szólt közbe Villefort, hirtelen azonban megállt. - Ó, bocsánat, sire, bocsánat - tette hozzá meghajolva -, buzgalmam magával ragad, felséged kegyes elnézését kérem.

- Beszéljen, uram, beszéljen bátran - mondta a király. - Csak ön értesített előre a bajról, segítsen hát orvosolni is.

- Sire - felelte Víllefort -, a bitorlót gyűlölettel veszik körül a délvidéken, úgy látom, nagy a kockázata ott, könnyű volna ellene lázítani a Provence-ot és a Languedocot.

- Ez kétségtelen - jegyezte meg a miniszter -, csakhogy Napóleon Gap és Sisteron felé nyomul előre.

- Előrenyomul, előrenyomul - mondta XVIII. Lajos. - Tehát Párizsnak tart?

A rendőrminiszter hallgatott, és ez már beismerés volt.

- Hát a Dauphiné? - kérdezte a király Villefort-tól. - Mit gondol, uram, azt is éppúgy fel lehetne lázítani, mint a Provence-ot?

- Sire, nagyon bánt, hogy kénytelen vagyok felségednek megmondani a kegyetlen valóságot, de a Dauphiné szelleme távolról sem közelíti meg a Provence és a Languedoc szellemét. A hegyilakók bonapartisták, sire.

- Mondhatom - mormogta XVIII. Lajos -, a bitorló jól volt tájékozva mindenről. És mennyi embere van?

- Sire, azt nem tudom - válaszolta a rendőrminiszter.

- Hogyhogy nem tudja? Erről elfelejtett érdeklődni? Igaz, hogy nem is valami fontos dolog - tette hozzá lesújtó mosollyal.

- Sire, nem szerezhettem be értesülést. A távirat csupán a bitorló partraszállását és útirányát közölte.

- És milyen úton jött ez a távirat? - kérdezte a király.

A miniszter lehajtotta a fejét, és homlokát élénk pirosság öntötte el.

- Telegráf útján, sire - dadogta.

XVIII. Lajos egy lépést tett előre, és keresztbe fonta a karját, úgy, ahogy Napóleon szokta.

- Így hát - mondta haragtól sápadtan - ezt az embert hét szövetséges hadsereg buktatta meg, engem huszonöt évi számkivetés után csak egy isteni csoda ültetett vissza őseim trónjára. E huszonöt esztendő alatt ennek a nekem ígért Franciaországnak a lakosságát és helyzetét tanulmányoztam, vizsgáltam, elemeztem, csak azért, hogy mikor a cél küszöbén állok, az az erő, amelyet a kezemben tartottam, felrobbanjon és szétzúzzon engem.

- Sire, ez a végzet - mormogta a miniszter. Érezte, hogy az a súly, amely a végzetnek túlságosan könnyű, ahhoz elegendő, hogy egy embert megsemmisítsen.

- Ilyenformán igaz tehát mindaz, amit az ellenségeink mondtak rólunk: "Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek"? Még ha úgy árultak volna el engem, mint ahogy őt elárulták, találnék vigasztalódást. De olyan emberek között, akiket én helyeztem hivatali méltóságukba, akiknek kötelességük lett volna, hogy jobban vigyázzanak rám, mint saját magukra, mivel az én sorsom egyben az övék is, akik előttem mit sem értek, utánam ismét nem fognak érni semmit - most nyomorultul vesszek el, tehetetlenségük és ostobaságuk miatt! Igen, igen, uram, önnek igaza van, ez a végzet.

A miniszter csak úgy görnyedt e szörnyű szemrehányás hallatára.

Blacas úr verejtékes homlokát törülgette. Villefort magában mosolygott, mert úgy érezte, hogy jelentősége megnövekedett.

- Elbukni - folytatta XVIII. Lajos, aki egy pillanat alatt felmérte azt a mélységet, amelynek szélén a monarchia állt -, elbukni és a bukásról táviratból értesülni! Ó, sokkal szívesebben mennék fel bátyám, XVI. Lajos vérpadjára, mintsem hogy így, nevetségessé válva, menjek le a Tuilériák lépcsőjén... Nem tudja ön, uram, mit jelent Franciaországban: nevetségessé válni, pedig mindezt tudnia kellett volna.

- Sire, sire, irgalom! - mormogta a miniszter.

- Jöjjön ide, Villefort úr - folytatta a király, a fiatalemberhez fordulva. Villefort hátul állt, és mozdulatlanul figyelte ezt a beszélgetést, amelyben rémülten hánykolódott egy királyság sorsa. - Jöjjön ide, és mondja meg ennek az úrnak, hogy mindazt tudhatta volna előre, amit nem tudott.

- Sire, a szó szoros értelmében lehetetlen volt kitalálni azokat a terveket, amelyeket az az ember titokban tartott mindenki előtt.

- A szó szoros értelmében lehetetlen! Nagy szó ám ez, uram. Sajnos, mint ahogy nagy emberek vannak, vannak nagy szavak is, már felmértem őket. A szó szoros értelmében lehetetlen volna egy miniszter számára, akinek rendelkezésére áll a közigazgatás, a hivatalok, az ügynökök, a besúgók, a kémek, és egymillió-ötszázezer frank a titkos alapból, hogy megtudja, mi történik Franciaország partjaitól hatvan mérföldnyire! No hát ide nézzen, itt ez az úr, akinek mindez nem állt a rendelkezésére, itt ez az úr, egyszerű hivatalnok, és többet tudott, mint ön az egész rendőrségével. Ez az úr megmentette volna koronámat, ha joga lett volna a távírót használnia, úgy, ahogy önnek jogában állt.

A rendőrminiszter haragosan nézett végig Villefort-on, aki a diadal szerénységével hajtotta le a fejét.

- Mindezt nem önnek mondom, Blacas - folytatta XVIII. Lajos -, mert ha ön nem leplezett is le semmit, de legalább állhatatosan kitartott a gyanúja mellett: az ön helyében másvalaki jelentéktelennek találta volna Villefort úr felfedezését, vagy legalábbis olyannak, amelyet a megvásárolható becsvágy sugalmazott.

E szavak azokra céloztak, akiket a rendőrminiszter egy órával előbb olyan nagy önbizalommal említett.

Villefort megértette a király játékát. Másvalakit talán magával ragadott volna a dicséret mámora, ő azonban attól tartott, hogy a rendőrminiszter halálos ellenségévé lesz, noha érezte, hogy a miniszter visszavonhatatlanul megbukott. De a miniszter, aki hatalmának teljességében nem tudta megfejteni Napóleon titkát, bukásának végső pillanatában feltárhatta Villefort titkát: az ügyészhelyettesnek nem kellett mást tennie, csak Dantèst kihallgatnia. Villefort tehát nem tönkretenni akarta a minisztert, hanem inkább segítségére sietett.

- Sire - mondta Villefort -, az esemény gyorsasága azt bizonyítja felségednek, hogy azt egyedül csak az Isten akadályozhatta volna meg, ha valami hatalmas vihart támaszt. Az, amit felséged az én részemről óriási éleslátásnak vél, tisztára és egész egyszerűen a véletlen műve. Én ezt a véletlent kihasználtam alázatos szolga módjára, ez az egész. Ne becsüljön engem érdememen felül, sire, nehogy a rólam való első véleményét meg kelljen változtatnia.

A rendőrminiszter sokat jelentő tekintettel mondott köszönetet a fiatalembernek, és Villefort megértette, hogy terve sikerült, vagyis nem veszített semmit a király hálájából, és szerzett egy jó barátot, akire, szükség esetén, bizton számíthatott.

- Jól van - mondta a király. - És most, uraim - folytatta Blacas-hoz és a rendőrminiszterhez fordulva -, nincs többé szükségem önökre, visszavonulhatnak: a többi most már a hadügyminiszterre tartozik.

- Szerencsére, sire, számíthatunk a hadseregre - jelentette ki Blacas. - Felséged tudja, hogy a jelentések szerint a hadsereg milyen hű felséged kormányához:

- Ne beszéljen jelentésekről; most már jól tudom, herceg, mennyire bízhatom bennük. De igaz is, a jelentésekről jut eszembe, báró úr, mi újat hallott a rue Saint-Jacques-beli ügyről?

- A rue Saint-Jacques-beli ügyről! - kiáltott fel Villefort. Nem tudta elfojtani ezt a felkiáltást. - Bocsánat, sire - szakította félbe önmagát. - Felséged iránt érzett hódolatom minduntalan elfeledteti velem az etikett szabályait, bár a tiszteletet nem érinti, hiszen az sokkal mélyebben vésődött a szívembe.

- Szót sem érdemel, uram - jelentette ki XVIII. Lajos. - A mai napon ön megszerezte magának a kérdezés jogát.

- Sire - válaszolta a rendőrminiszter -, éppen ma akartam felségeddel közölni azokat az új híreket, amelyeket erről az eseményről megszereztem, mikor felséged figyelmét az öbölben történt szörnyű katasztrófa kötötte le. Ezek a hírek már nem érdekelhetik a királyt.

- Ellenkezőleg, uram, ellenkezőleg - mondta XVIII. Lajos -, úgy látom, ez az ügy egyenesen összefügg azzal, amely bennünket foglalkoztat, és Quesnel tábornok halála talán valami nagy belső összeesküvés nyomára vezet bennünket.

Quesnel tábornok nevének hallatára Villefort összerezzent.

- Valóban, sire - folytatta a rendőrminiszter -, minden azt a hitet kelti, hogy a tábornok nem lett öngyilkos, mint ahogy előbb hittük, hanem meggyilkolták: Quesnel tábornok, úgy látszik, egy bonapartista klubból távozóban tűnt el. Aznap reggel egy ismeretlen ember jött érte, és a rue Saint-Jacques-on adott neki találkozót. A tábornok inasa, aki éppen akkor fésülte, mikor az ismeretlent bevezették a kis szobába, jól hallotta, amint az rue Saint-Jacques-ot mondott, de a számot nem jegyezte meg.

Mialatt a rendőrminiszter értesüléseit közölte XVIII. Lajossal, Villefort, aki szinte az ajkán csüngött, hol piros lett, hol elsápadt. Most hozzá fordult a király:

- Ugye az ön véleménye is az, ami az enyém, Villefort úr, hogy Quesnel tábornok, akiről azt lehetett volna hinni, hogy mélységesen a bitorlóval tart, a valóságban azonban szívvel-lélekkel az én hívem volt, valami bonapartista orgyilkosság áldozata lett?

- Nagyon valószínű, sire - válaszolta Villefort. - De többet nem tudnak róla?

- Nyomában vannak annak az embernek, aki a találkozóra hívta.

- Nyomában vannak? - ismételte Villefort.

- Igen, az inas megadta a személyleírást: ötven-ötvenkét év körüli barna férfi, fekete szemét sűrű szemöldök takarja, és bajusza van. Kék felöltőt viselt, és gomblyukában a Becsületrend tiszti szalagja piroslott. Tegnap nyomon követtek valakit, akire pontosan illett ez a személyleírás, de a rue de la Jussienne és a rue Coq-Héron sarkán elveszítették szem elől.

Villefort egy karosszék támlájához dűlt, mert mialatt a rendőrminiszter beszélt, egyre jobban érezte, hogy a lába roskadozik. Mikor azonban meghallotta, hogy az ismeretlen meglépett a nyomozó elől, ő is fellélegzett.

- Keresse meg ezt az embert, uram - mondta a király a rendőrminiszternek -, mert ha Quesnel tábornok a jelek szerint gyilkosság áldozata lett, akár bonapartista gyilkosságé, akár nem, azt akarom, hogy a gyilkosok kegyetlenül megbűnhődjenek. Quesnel tábornok e pillanatban igen nagy hasznunkra lehetett volna.

Villefort-nak ismét szüksége volt minden hidegvérére, hogy el ne árulja, milyen borzalmas félelmet keltett benne a király parancsa.

- Különös dolog! - folytatta a király rosszkedvűen. - A rendőrség azt hiszi, azzal mindent elmondott, hogy gyilkosság történt, és amikor hozzátette: a tettes nyomában vannak, akkor már minden megtehetőt meg is tett.

- Sire, remélem, hogy legalább ebben a tekintetben kiérdemlem felséged megelégedését.

- Jól van, majd meglátjuk. Nem tartóztatom tovább, báró. Villefort úr, ön bizonyára fáradt a hosszú utazástól, menjen, pihenjen le. Nyilván az édesapjánál szállt meg?

Villefort szeme káprázni kezdett.

- Nem, sire - felelte -, a Madrid Szállóban szálltan meg, a rue de Tournonon.

- De látta az édesapját?

- Sire, legelőször Blacas herceghez siettem.

- De legalább fog vele találkozni?

- Nem hiszem, sire.

- Igaz is - folytatta XVIII. Lajos, és mosolya azt bizonyította, hogy nem célzatosság nélkül tette fel ezeket a kérdéseket -, megfeledkeztem arról, hogy ön nincs valami bensőséges viszonyban Noirtier úrral, és hogy ez is áldozat, amelyet a királyság ügyéért hozott. Ezért kárpótolnom kell önt.

- Sire, az a jóság, amellyel felséged elhalmoz, olyan jutalom, amely felülmúlja minden becsvágyamat, s így nincs semmi kérnivalóm a királytól.

- Nem tesz semmit, uram, legyen nyugodt, nem feledkezünk meg önről. Egyelőre (a király levette a Becsületrend keresztjét, amelyet kék kabátján szokott viselni a Szent Lajos-kereszt mellett, a Carmel-hegyi Notre Dame és Szent Lázár-rendjel fölött, és átnyújtotta Villefort-nak), egyelőre fogadja el tőlem ezt a keresztet - mondta.

- Sire - válaszolta Villefort -, felséged téved, ez tiszti rendjel.

- Csak vegye át így, ahogy van, uram - mondta XVIII. Lajos. - Nincs rá időm, hogy most másikat kérjek. Blacas, az ön gondja lesz, hogy Villefort úr megkapja az oklevelet is.

Villefort szemében a büszke öröm könnye csillant meg. Átvette a keresztet és megcsókolta.

- És most - kérdezte - milyen parancsokkal tisztel meg felséged?

- Pihenje ki magát, mert erre szüksége van, és ne feledje, hogy ha Párizsban nem is tehet nekem szolgálatot, Marseille-ben annál hasznosabbá teheti magát.

- Sire - felelte Villefort és meghajolt -, egy óra múlva már nem leszek Párizsban.

- Menjen, uram - mondta a király -, és ha meg találnék feledkezni önről (a királyok igen gyorsan felednek), csak nyugodtan juttassa magát az eszembe... Báró úr, adja ki a parancsot, hogy hívják ide a hadügyminisztert. Blacas, ön maradjon itt.

- Ó, uram - mondta a rendőrminiszter Villefort-nak, miközben távoztak a Tuilériákból -, ön jól indult, és megalapozta szerencséjét.

- Vajon hosszan fog-e tartani? - dünnyögte Villefort, és elköszönt a bukott minisztertől.

Kocsi után nézett, hogy hazatérjen.

A rakodóparton bérkocsi haladt keresztül, Villefort intett neki, mire a bérkocsi odahajtott. Villefort megadta címét, beült a kocsi mélyébe, és átadta magát becsvágyó ábrándjainak. Tíz percre rá a szállásán volt. Úgy rendelkezett, hogy két óra múlva lovai álljanak elő, és ebédet rendelt.

Éppen asztalhoz akart ülni, amikor igen határozottan megszólalt a csengő. Az inas ajtót nyitott, és Villefort saját nevét hallotta említeni.

"Ugyan ki tudhatja máris, hogy itt vagyok?" - tűnődött a fiatalember.

Ebben a pillanatban visszatért az inas.

- Nos, mi az? - kérdezte Villefort. - Ki csengetett? Ki keres?

- Valami idegen, és nem akarja megnevezni magát.

- Ugyan már! Egy idegen, aki nem akarja megnevezni magát?

És mit akar tőlem az az idegen?

- Beszélni akar önnel.

- Velem?

- Önnel.

- A nevemet mondta?

- Igenis.

- Milyen a külseje?

- Olyan ötven év körüli férfi.

- Magas? Alacsony?

- Körülbelül akkora, mint ön, uram.

- Barna vagy szőke?

- Barna, sötétbarna: a haja fekete, a szeme fekete, és fekete a szemöldöke is.

- És milyen a ruhája? - kérdezte élénken Villefort.

- Végiggombolt kék felöltője van. A Becsületrend keresztjét viseli.

- Ő az - mormogta Villefort elsápadva.

- No, a kutyafáját! - mondta az ajtón belépve a jövevény, akinek személyleírását már kétszer is megadtuk. - Furcsa divat! Talán Marseille-ben az a szokás, hogy a fiúk az előszobában várakoztatják apjukat?

- Apám! - kiáltott fel Villefort. - Nem tévedtem hát... Sejtettem, hogy ön lesz az.

- Hát ha sejtetted, hogy én vagyok - kezdte ismét a jövevény, miközben botját az egyik sarokba állította, kalapját pedig egy székre tette -, hadd mondjam- meg neked, kedves Gérard fiam, cseppet sem kedves dolog, hogy így megvárakoztatsz.

- Hagyjon magunkra, Germain - mondta Villefort.

Az inas látható csodálkozással távozott.

 

12
Apa és fiú

Noirtier úr, mert a jövevény valóban ő volt, szemmel követte az inast, míg csak az ajtó be nem csukódott mögötte. Azután attól tartva, hogy az inas az előszobában hallgatózni talál, rányitotta az ajtót. Ez az óvatosság nem volt fölösleges, mert az a gyorsaság, amellyel Germain koma onnan távozott, azt bizonyította, hogy ő sem volt mentes attól a bűntől, amely ősapáinkat egykor bajba juttatta. Noirtier úr ekkor nem restellte a fáradságot, és maga zárta be az előszoba ajtaját, utána bezárta a hálószobaajtót, bereteszelte, majd visszatért, és kezet nyújtott Villefort-nak. A fiatalember mindezt ugyanazzal a meglepetéssel bámulta, amelyből még nem tért magához.

- Ej no! Úgy veszem észre, kedves Gérard fiam - mondta a fiatalembernek, olyan mosollyal nézve rá, amelyből nehéz volt kiokosodni -, mintha cseppet sem örülnél a jöttömnek.

- Dehogynem, apám - felelte Villefort -, nagyon is örvendek. Csakhogy nem voltam elkészülve látogatására, és így kissé meglepett.

- De édes barátom - kezdte ismét Noirtier úr és leült -, magam is ugyanezt mondhatnám. Ön közli velem, hogy február 28-án tartja eljegyzését Marseille-ben, és március 3-án már Párizsban van. Hogy lehet ez?

- Hogy itt vagyok, apám - felelte Gérard, odalépve Noirtier úrhoz -, azon ne akadjon fenn, mert éppen ön miatt jöttem. Ez az utazás talán megmenti önt.

- Igazán? - kérdezte Noirtier úr, és kényelmesen hátradűlt a karosszékben. - Igazán? Meséljen erről, ügyész úr, mert ez nagyon érdekes lehet.

- Apám, bizonyára hallott egy bizonyos bonapartista klubról, amely a rue Saint-Jacques-on van?

- Az 53. szám alatt? Hogyne, hiszen az alelnöke vagyok.

- Apám, az ön hidegvére megfélemlít.

- Ugyan, mit akarsz, fiam? Ha valakit a hegypártiak[12] üldöztek, ha az illető egy szénásszekéren hagyta el Párizst, ha Robespierre vizslái bekerítették a bordeaux-i mezőkön, akkor sok mindenhez hozzászokik az ember. Folytasd csak. Nahát, mi történt abban a rue Saint-Jacques-beli klubban?

- Az történt, hogy odahívták Quesnel tábornokot, hogy Quesnel tábornok este kilenc órakor ment el hazulról, és másnap a Szajnából húzták ki.

- Ugyan, ki mesélte önnek ezt a gyönyörű történetet?

- Maga a király, uram.

- Nahát, meséjéért cserébe közlök önnel egy egészen új hírt - jelentette ki Noirtier.

- Azt hiszem, apám, már tudom ezt az új hírt.

- Igazán? Már tud róla, hogy Őfelsége, a császár, partra szállt?

- Csendesebben, apám, nagyon kérem, elsősorban ön miatt, másodsorban magamért. Igen, már hallottam ezt a hírt, sőt, előbb tudtam, mint ön, hiszen három nap óta vágtatok Marseille-ből Párizsba, és düh fog el arra a gondolatra, hogy azt a hírt, amely agyamat égeti, nem tudtam kétszáz mérföldnyire előrerepíteni.

- Három nap óta! Megbolondult? Hiszen három nappal ezelőtt a császár még nem is szállt partra.

- Mindegy, tudtam a tervet.

- Hát ez hogyan lehetséges?

- Egy levél adta tudtomra, amelyet Elbáról küldtek önnek.

- Nekem?

- Önnek. De én ezt a levelet elfogtam a küldönc tárcájában.

Ha ez a levél másvalakinek a kezébe kerül, akkor önt talán már agyon is lőtték volna, apám.

Villefort apja elnevette magát.

- Lám, lám - mondta -, úgy látszik, a Restauráció megtanulta a Császárságtól, hogyan kell gyorsan elintézni az ügyeket... Agyonlőni! Hová gondol, kedvesem? És hol az a levél? Sokkal jobban ismerem önt, semhogy attól tartanék, otthagyta valahol.

- Elégettem, hogy még nyoma se maradjon. Mert ez a levél az ön halálos ítéletét jelentette volna.

- És tönkretette volna az ön jövőjét - válaszolta hidegen Noirtier. - Ezt megértem. De nekem nincs mit félnem, hiszen ön pártfogol.

- Többet teszek ennél, uram, megmentem az életét.

- Mi az ördög! Egyre drámaibbá lesz. Magyarázza meg, mire gondol.

- Uram, visszatérek a rue Saint-Jacques-beli klubra.

- Úgy látszik, a rendőr urak nagyon a szívükön viselik ezt a klubot. Miért nem keresték jobban? Rátaláltak volna.

- Nem találtak rá, de már nyomon vannak.

- Tudom, tudom, ez az elfogadott kifejezés. Ha a rendőrség kudarcot vall, akkor kijelenti, hogy nyomon van, és a kormány nyugodtan várja azt a napot, amikor a rendőrség szégyenkezve bejelenti: a nyom elveszett.

- Igen ám, de találtak egy hullát. Quesnel tábornokot megölték, és ezt gyilkosságnak nevezik a világ minden országában.

- Gyilkosságnak? Azt mondja? De hiszen semmi sem bizonyítja, hogy a tábornok gyilkosság áldozata lett. Naponta találnak a Szajnában olyan embereket, akik kétségbeesésükben ugrottak bele, vagy belefulladtak, mert nem tudtak úszni.

- Ön jól tudja, apám, hogy a tábornok nem kétségbeesésében ugrott a Szajnába, tudja azt is, hogy januárban nem szokás a Szajnában fürödni. Nem, nem, csak ne áltassa magát, ezt a halálesetet gyilkosságnak minősítették.

- És ki minősítette annak?

- Maga a király.

- A király! Azt hittem, elég bölcs ahhoz, hogy megértse: a politikában nincsen gyilkosság. Politikában, kedvesem, hiszen ön is csakúgy tudja, mint én, nem emberek vannak, hanem eszmék, nem érzések, hanem érdekek. A politikában nem ölnek meg egy embert: mindössze akadályt hárítanak el. Akarja tudni, miként történt a dolog? Elmondom. Azt hittük, hogy lehet számítani Quesnel tábornokra: Elba szigetéről ajánlották nekünk. Egyikünk felkeresi otthonában, meghívja, jöjjön el a rue Saint-Jacques-ra egy gyűlésre, ahol jó barátokat fog találni. Odajön, ott felfedik előtte az egész tervet, a távozást Elba szigetéről és a tervbe vett partraszállást. Mikor már mindent végighallgatott és megértett, és nem kellett semmi egyebet megtudnia, akkor kijelentette, hogy ő királypárti. Erre valamennyien összenéztünk, a tábornokot megesketik, ő leteszi az esküt, méghozzá olyan kelletlenül, hogy valóságos istenkísértés. Hát, mindennek ellenére, engedték, hogy elmenjen szabadon, egészen szabadon. Ő nem tért haza; ki tehet róla, kedves fiam? Tőlünk eltávozott: eltévedt az úton, ez az egész. Gyilkosság! Igazán meglep, Villefort, hogy ön, a királyi ügyész helyettese, ilyen gyönge bizonyítékra épít vádat. Mondtam-e valaha is önnek, amikor királypárti tevékenységét folytatta, és az enyéim közül valakit lefejeztetett: "Fiam, ön gyilkosságot követett el"? Nem, én az mondtam: "Remek volt, uram, diadalmasan harcolt. Holnap majd bosszút állunk."

- De apám, vigyázzon, az lesz igazán szörnyű, ha mi állunk bosszút.

- Nem értem önt.

- Ön hát számít a bitorló visszatérésére?

- Bevallom, számítok.

- Téved, apám. A bitorló nem tehet meg tíz mérföldet sem Franciaország területén, mert üldözik és bekerítik, mint valami vadállatot.

- Kedves barátom, a császár ebben a pillanatban a grenoble-i országúton van, tizedikén vagy tizenkettedikén Lyonban lesz, és huszadikán vagy huszonötödikén Párizsban.

- A lakosság fellázad...

- Hogy elébe menjen.

- Mindössze néhány ember van vele, és hadseregeket indítanak ellene.

- Ezekből kerül ki majd a kíséret, amellyel ismét bevonul a fővárosba. Igazán gyerek még ön, kedves Gérard fiam; azt hiszi, jól értesült, mert a partraszállás után három nappal egy táviratból olvasta: "A bitorló néhány emberrel partra szállt Cannes-ban, de üldözőbe vették." De hol van? Mit csinál? Erről ön semmit sem tud. Annyit tud csak, hogy üldözőbe vették. Rendben van. Így fogják üldözni, sértetlenül, egészen Párizsig, egyetlen puskalövés nélkül.

- Grenoble és Lyon a királyhoz hű városok, és áthághatatlan akadályt állítanak útjába.

- Grenoble lelkesen nyitja meg előtte kapuit, és egész Lyon kivonul elébe. Higgyen nekem, mi éppen olyan jól értesültek vagyunk, mint önök, és a mi rendőrségünk ér annyit, mint az önöké. Akar erre bizonyítékot? No hát, ön el akarta titkolni előttem utazását, én pedig egy félórával azután, hogy ön áthaladt a sorompón, értesültem érkezéséről. A postakocsison kívül senkinek sem adta ön meg a címét, én pedig tudom, bizonyság reá, hogy abban a pillanatban érkezem önhöz, amikor asztalhoz akar ülni. Csengessen hát, és kérjen még egy terítéket. Együtt ebédelünk.

- Csakugyan - válaszolta Villefort, és csodálattal nézett apjára -, úgy látom, jól értesült mindenről.

- Ej, istenem, egyszerű a dolog. Önök, akik hatalmon vannak, csak azokkal a módszerekkel rendelkeznek, amelyeket a pénz biztosít, mi pedig, akik várjuk a hatalom megszerzését, azokat a módszereket tartjuk kezünkben, amelyeket az önfeláldozástól kapunk.

- Az önfeláldozástól? - nevetett Villefort.

- Igen, az önfeláldozástól. Így nevezik becsületes szóval azt az ambíciót, amely reménykedik.

Ezzel Villefort édesapja maga nyúlt a csengő után, hogy beszólítsa az inast, akit fia nem hívott be.

Villefort megfogta a karját.

- Várjon, apám - mondta a fiatalember -, még egy szót előbb.

- Mondja.

- Bármilyen gyatra is a királypárti rendőrség, egy rettenetes dologról mégis tud.

- Miről?

- Annak az embernek a személyleírásáról, aki Quesnel tábornoknál járt aznap reggel, amikor a tábornok eltűnt.

- Ó, hát tudja ezt ez a derék rendőrség? És miféle személyleírás az?

- Barna arc, fekete haj, barkó és szem, kék felöltő, állig begombolva, gomblyukában a Becsületrend tiszti szalagjával, széles karimájú kalap és nádpálca.

- Lám, lám! Hát tudja ezt? - kérdezte Noirtier. - És ha tudja, akkor miért nem csípte el ezt az embert?

- Mert tegnap vagy tegnapelőtt szem elől tévesztette a rue Coq-Héron sarkán.

- Hát nem megmondtam, hogy az önök rendőrsége ostoba?

- Igen ám, de egyik percről a másikra rátalálhat önre.

- Hogyne - mondta Noirtier, és gondtalanul nézett körül -, hogyne, ha azt az embert nem értesítették volna, de értesítették. És - tette hozzá mosolyogva - az megváltoztatja arcát és ruházatát.

E szavakkal felállt, levetette kabátját és nyakkendőjét, odament ahhoz az asztalhoz, amelyen fia toalett-tárgyai voltak, fogott egy borotvát, beszappanozta az arcát, és biztos kézzel leborotválta áruló barkóját, amely a rendőrségnek olyan értékes ismertetőjelül szolgált. Villefort rémülten bámulta apját.

Mikor már barkója eltűnt, Noirtier másképpen fésülte a haját. Fekete nyakkendője helyett színeset kötött, amelyet egy nyitott bőröndben legfelül talált, kék végig-gombos felöltője helyett felvette Villefort egyik gesztenyebarna, bő kabátját, és a tükör előtt felpróbálta a fiatalember egyik felhajtott szélű kalapját. Úgy látta, jól illik neki, nádpálcáját a kályha mellett levő sarokban hagyta, és ideges kezével megsuhintott egy kis bambuszbotot, amely az elegáns ügyészhelyettes megjelenésének könnyedségét szokta biztosítani. Ez a könnyedség volt a fiatalember járásának egyik fő tulajdonsága.

- Nohát - mondta Noirtier a fiához fordulva, aki megdöbbenten nézte a szeme láttára történt változást -, mit gondolsz, így is rám ismer a rendőrséged?

- Nem, apám - dadogta Villefort. - Legalábbis remélem, hogy nem.

- És most, kedves Gérard fiam - folytatta Noirtier -, az okosságodhoz folyamodom, hogy eltüntesd mindazokat a tárgyakat, amelyeket rád bízok.

- Ó, legyen nyugodt, apám - felelte Villefort.

- Igen, igen! És azt hiszem, igazad van, valóban, alighanem megmentetted az életemet. De légy nyugodt, rövidesen viszonzom ezt a szívességet.

Villefort a fejét rázta.

- Nem hiszed?

- Legalábbis remélem, hogy ön téved.

- Viszontlátod a királyt?

- Talán.

- Akarod, hogy prófétának higgyen?

- Sajnos, az udvarnál nem szívesen látják a balsors prófétáit, apám.

- Lehet, de előbb-utóbb igazságot szolgáltatnak nekik, és ha megismétlődik a Restauráció, nagy ember lesz belőled.

- Végül is mit mondjak hát a királynak?

- Ezt: "Sire, Felségedet megtévesztik Franciaország hangulata felől, a városok állásfoglalása, a hadsereg szelleme felől. Azt az embert, akit Párizsban a korzikai emberevőnek, Nevers-ben még bitorlónak neveznek, Lyonban Bonaparte-nak, Grenoble-ban pedig már császárnak hívják. Ön azt hiszi, hogy Napóleon be van kerítve, üldözik, menekül, pedig úgy megy előre, olyan sebesen, mint a sas, amelyet visszahoz. Katonái, akikről ön azt hiszi, hogy majd éhen halnak, és elcsigázottak a fáradtságtól, hogy készek őt elárulni, valójában egyre többen vannak, mint a hópelyhek a rohanó hógörgeteg körül. Utazzék el, sire, engedje át Franciaországot igazi urának, aki nem vásárolta, hanem meghódította. Utazzék el, sire, nem mintha veszedelem fenyegetné, hiszen ellenfele elég erős ahhoz, hogy kegyelmet gyakorolhasson, hanem azért, mert megalázó volna Szent Lajos unokájára nézve, hogy életét Arcole, Marengo és Austerlitz hősének köszönheti." Mondd ezt meg neki, Gérard, vagy inkább mégse, menj és ne szólj neki semmit. Titkold el utazásodat, ne dicsekedj azzal, amit most tettél, azzal sem, amit Párizsban csináltál. Ülj fel újra a postakocsira, és ha jövet siettél, hazafelé csak úgy száguldj. Éjnek idején érkezzél Marseille-be, kis hátsó ajtón menj be lakásodba, maradj ott csendben, alázatosan, titkon, és főleg ne árts senkinek, mert ezúttal, esküszöm, kemény legények módjára fogunk viselkedni, mivel jól tudjuk, kik az ellenségeink. Menj, fiam, menj, kedves Gérard fiam, és ha engedelmeskedel apád parancsainak, vagy ha jobban tetszik, hallgatsz egy jó barátod tanácsaira, talán meghagyunk állásodban. Ez alkalmat ad arra tette hozzá Noirtier mosolyogva -, hogy másodízben is megments engem, ha a politikai hinta egy szép napon téged ismét a magasba emel, engem pedig ledob. Isten veled, kedves Gérard fiam. Legközelebbi utazásod alkalmával nálam szállj meg.

E szavak után Noirtier azzal a teljes nyugalommal távozott, amely egy pillanatra sem hagyta el a komoly beszélgetés alatt.

Víllefort sápadtan és izgatottan futott az ablakhoz, félrevonta a függönyt, és látta, amint apja nyugodtan, teljes hidegvérrel távozik két vagy három rossz képű ember közt, akik lesben álltak a sarokkőnél és az utcák keresztezésénél, talán azért, hogy elfogják a fekete barkós férfit, aki kék kabátot és széles karimájú kalapot visel.

Villefort így maradt állva és lélegzetét visszafojtva, míg csak apja el nem tűnt a rue Bussy sarkánál. Akkor fogta az otthagyott tárgyakat, a fekete nyakkendőt meg a kék kabátot, bedugta a bőrtáska legmélyére, az összecsavart kalapot a szekrény aljába gyömöszölte, a nádpálcát háromfelé törte és a tűzre dobta, úti sapkát vett fel, behívta inasát, egyetlen pillantással beléfojtotta azt az ezer kérdést, amelyhez annak kedve lett volna, rendezte számláját a fogadóssal, beugrott kocsijába, amely már útra készen várakozott rá.

Lyonban megtudta, hogy Bonaparte bevonult Grenoble-ba, és végig igen izgalmas út után megérkezett Marseille-be. Már hatalmába kerítette szívét a szorongás, amely a nagyravágyással és az első méltóságok megszerzésével együtt költözik az ember szívébe.

 

13
A Száz Nap

Noirtier úr jó próféta volt, az események olyan gyorsan peregtek, ahogy ő előre megmondta. Mindenki előtt ismeretes ez az Elbáról való visszatérés, ez a különös, csodálatos visszatérés, amelyhez hasonló nem volt a múltban, és valószínű, hogy a jövőben sem lesz rá példa.

XVIII. Lajos alig-alig próbálta kivédeni ezt a súlyos csapást: mivel nemigen bízott az emberekben, az eseményekben sem volt sok bizalma. A királyság vagy inkább a monarchia, amelyet alighogy helyreállított, megrendült még bizonytalan alapjaiban, és a császárnak egyetlen mozdulata romba döntötte ezt az egész épületet, a régi balítéletek és az új eszmék idomtalan keverékét. Villefort nem kapott tehát mást királyától, mint olyan elismerést, amely ebben a percben nemcsak haszontalan, hanem egyenesen veszedelmes is volt. A Becsületrend tiszti keresztjét, noha Blacas úr a király rendeletére elküldette a róla szóló oklevelet, elég okosan, nem mutogatta senkinek.

Napóleon bizonyára elmozdította volna Villefort-t az állásából, ha Noirtier nem fogja pártját. Noirtier a Száz Nap alatt mindenható volt az udvarnál, mind az átélt veszedelmek, mind pedig a császárnak tett szolgálatai miatt. Úgy, ahogy megígérte: a 93-as girondista és az 1806-os szenátor segítette azt a férfit, aki előzőleg őt pártfogolta.

Villefort minden hatalma tehát arra szorítkozott a császárság újjáéledése alatt - amelynek második bukása egyébként előrelátható volt -, hogy elfojtsa azt a titkot, amelyet Dantès már-már nyilvánosságra hozott.

Csupán a királyi ügyészt mozdították el állásából, mert azzal gyanúsították, hogy a bonapartizmus számára megbízhatatlan.

De alig állt helyre a császári hatalom, vagyis alighogy beköltözött a császár a Tuilériákba, amelyet XVIII. Lajosnak el kellett hagynia, és éppen csak hogy kiadta sok és sokféle parancsát abban a kis dolgozószobában, ahová Villefort kíséretében bevezettük olvasóinkat, és amelynek diófa asztalán még ott találta XVIII. Lajos nyitott és félig telt dohányszelencéjét, midőn Marseille, a hatóság magatartása ellenére, már kezdte érezni a polgárháború fellobbanó szikráját, amelyet a délvidéken mindig csak félig-meddig tudtak elfojtani. Kis híja volt, hogy a megtorlás meg nem haladta a macskazenét, amellyel az otthonukba bezárkózott királypártiakat illették, és a nyilvános sértegetéseket, amelyekkel azokat támadták meg, akik ki merészeltek mozdulni hazulról.

A természetes fordulat következtében, a derék hajótulajdonos, akiről megmondottuk, hogy a nép pártjához tartozott, ebben a pillanatban felemelhette szavát, ha nem is volt mindenhatónak nevezhető, hiszen óvatos és kissé félénk ember volt, mint azok a kereskedők, akik lassan és sok munkával szerezték meg vagyonukat, és ha túl is tettek rajta a bonapartista törtetők, akik őt mérsékeltnek tartották, mondom, mégis abban a helyzetben volt, hogy felemelhette szavát valakiért. Könnyű kitalálni, hogy ez a valaki Dantès.

Víllefort, főnöke bukása ellenére, megmaradt a helyén, és házasságát szerencsésebb időkre halasztotta el, bár nem bontotta fel eljegyzését. Ha a császár uralmon marad, Gérard-nak más kapcsolatra van szüksége, és apja majd igyekszik megtalálni azt a másikat. Ha azonban egy második Restauráció vissza találná hozni XVIII. Lajost Franciaországba, Saint-Méran úr befolyása megkétszereződik, csakúgy, mint az övé, és ez a házasság kívánatosabb lenne, mint valaha.

A királyi ügyészhelyettes tehát ebben a pillanatban Marseille első bírósági hivatalnoka volt. Egy szép napon nyílt az ajtaja, és Morrel urat jelentették neki.

Másvalaki a hajótulajdonos elé sietett volna, és ezzel az előzékenységgel elárulta volna gyengeségét. Villefort azonban felsőbbrendű lény volt, jó ösztöne sohasem hagyta cserben, ha gyakorta bizony hiányzott is. Az előszobában várakoztatta Morrelt, mint ahogy a Restauráció alatt tette volna, pedig éppen senki sem volt nála, de az már szokás volt, hogy egy királyi ügyészhelyettes mindenkit előszobáztasson. Később, egy negyedóra múlva, amikor már elolvasott két-három különböző irányú újságot, szólt, hogy bocsássák be a hajótulajdonost.

Morrel úr azt hitte, hogy Villefort-t levert állapotban találja. Villefort azonban ugyanúgy viselkedett, mint hat héttel azelőtt, vagyis nyugodtan, magabiztosan és azzal a hideg udvariassággal - s ez a legáthatolhatatlanabb minden sorompó között -, amely az előkelő embert a nép emberétől elválasztja.

Amikor Morrel belépett Villefort szobájába, meg volt győződve arról hogy az ügyészhelyettes összerezzen a láttára, de éppen ellenkezőleg történt: ő maga borzongott meg, és ő jött zavarba e vallató személyiség előtt, aki íróasztalára könyökölve várta.

Morrel megállt az ajtóban. Villefort úgy tett, mintha nagyon is nehezen ismerne reá.

Végül néhány másodpercnyi vizsgálódás és hallgatás után, mialatt a derék hajótulajdonos ide-oda forgatta kezében a kalapját, megszólalt:

- Azt hiszem, Morrel úr?

- Én volnék, uram - válaszolta a hajótulajdonos.

- Jöjjön hát közelebb - folytatta az ügyészhelyettes, és kezével bátorítóan intett -, mondja el, minek köszönhetem, hogy megtisztelt látogatásával?

- Nem is sejti, uram? - kérdezte Morrel.

- Fogalmam sincs róla. Ez azonban nem akadályoz abban, hogy szolgálatára legyek, ha módomban áll.

- Az ügy csupán öntől függ, uram - jegyezte meg Morrel.

- Magyarázza hát meg.

- Uram - folytatta a hajótulajdonos, akinek beszéd közben megjött a bátorsága, már az ügy igazságának és az illető ártatlanságának tudatában is -, bizonyára emlékszik rá, hogy néhány nappal azelőtt, hogy köztudomású lett Őfelségének, a császárnak partraszállása, felkerestem önt, hogy jóindulatát kérjem egy szerencsétlen fiatalember, egy tengerész számára, aki másodtiszt volt a hajómon. Ha visszaemlékszik rá, azzal vádolták, hogy kapcsolata volt Elba szigetével. Az a kapcsolat, amely akkoriban bűncselekményszámba ment, ma jogcím a dicséretre. Ön akkor XVIII. Lajost szolgálta, és nem kímélte a fiatalembert, uram. Ez volt a kötelessége. Ma azonban ön Napóleont szolgálja, és így pártját kell fognia a fiúnak. Ez is kötelessége. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi lett a fiatalemberrel?

Villefort-nak erőt kellett vennie magán.

- Hogy hívják ezt az embert? - kérdezte. - Legyen szíves, nevezze meg.

- Edmond Dantèsnek.

Bizonyos, hogy Villefort szívesebben szenvedett volna el egy párbajt, ahol huszonöt lépésről lő rá ellenfele, semmint így hallja szemtől szembe kiejteni ezt a nevet. De azért a szeme sem rebbent.

"Ilyen módon - tűnődött Villefort - sohasem vádolhatnak majd azzal, hogy ezt a fiatalembert pusztán személyes okok miatt tartóztattam le."

- Dantès? - ismételte. - Úgy mondta, hogy Edmond Dantès? - kérdezte.

- Úgy mondtam, uram.

Villefort fellapozott egy nagy lajstromot, amely az egyik szomszédos polcon állott, az egyik asztalhoz lépett, az asztaltól visszament az iratokhoz, azután a hajótulajdonoshoz fordult:

- Bizonyos, hogy nem téved, uram? - kérdezte a legtermészetesebb arccal.

Ha Morrel ravaszabb lett volna, vagy világosabban látta volna ezt az ügyet, különösnek találta volna, hogy a királyi ügyészhelyettes kegyeskedik válaszolni neki ebben a tárgyban, amely tökéletesen idegen a hatáskörétől, és azon töprengett volna, vajon miért nem küldte őt Villefort a rabok lajstromának vezetőjéhez, a börtönigazgatóhoz, a megyefőnökhöz. Mivel azonban Morrel hiába kereste Villefort arcán a félelmet, ettől a perctől kezdve csak az előzékenységét látta. Villefort jól számított.

- Nem, uram, nem tévedek - válaszolta Morrel. - A szerencsétlen fiút egyébként tíz esztendeje ismerem, szolgálatomban pedig négy év óta áll. Emlékszik rá? Hat héttel ezelőtt azért jártam önnél, hogy megkérjem, legyen elnéző, mint ahogy ma azt kérem, legyen igazságos a szegény fiúhoz. Ön meglehetős ellenszenvvel fogadott, és bizalmatlanul válaszolt. Ó, bizony a királypártiak igen kegyetlenek voltak akkoriban a bonapartistákkal!

- Uram - felelte Villefort, megszokott fürgeségével és hidegvérével védve ki a támadást -, királypárti voltam, mert azt hittem, hogy a Bourbonok nemcsak a trón törvényes örökösei, hanem a nemzet választottjai is. Az a csodálatos visszatérés azonban, amelynek tanúi voltunk, bebizonyította, hogy tévedtem. Napóleon lángesze diadalmaskodott: mindig a szeretett uralkodó a törvényes uralkodó.

- Rendben van! - kiáltott fel az egyszerű és őszinte Morrel. - Igazán örülök, hogy így hallom beszélni és ezt jó jelnek vélem Edmond számára.

- Várjon csak - kezdte ismét Villefort egy újabb iratcsomóban lapozgatva -, már megtaláltam: tengerész ez a fiatalember, és egy katalán lányt vett feleségül? Igen, igen, most már emlékszem: nagyon súlyos eset volt.

- Hogyan?

- Azt tudja, ugye, hogy amikor tőlem eltávozott, az igazságügyi palota börtönébe került?

- Igen, és azután?

- Azután megírtam jelentésemet Párizsba, és elküldtem a nála talált iratokat. Ez kötelességem volt, hiszen tudja... Nyolc nappal a letartóztatása után a foglyot elvitték.

- Elvitték! - kiáltott Morrel. - Ugyan mit csinálhattak a szegény fiúval?

- Ó, legyen nyugodt. Elvitték Fenestrelles-be, Pignerolba, a Sainte-Marguerite szigetekre, hivatalosan ezt száműzetésnek hívják. Egyszer majd visszatér, és átveszi hajója parancsnokságát.

- Bármikor jön, elfoglalhatja állását. De mi lehet az oka, hogy még nem tért vissza? Úgy gondolnám, hogy a bonapartista igazságszolgáltatás első dolga lett volna szabadlábra helyezni azokat, akiket a királypárti törvények bebörtönöztek.

- Ne vádoljon vakmerően, kedves Morrel úr - válaszolta Villefort. - Minden ügyben le kell folytatni a törvényes formaságokat. A bebörtönzés parancsa felülről jött, a szabadonbocsátás parancsának is felülről kell jönnie. Egyébként Napóleon mindössze alig két hete tért vissza, valószínű, hogy a pertörlés iratait is éppen csak hogy kiküldhették.

- De - kérte Morrel az ügyészt - nincs rá mód, hogy meggyorsítsuk a formalitásokat, most, amikor uralmon vagyunk? Van néhány barátom, van némi befolyásom is. Meg tudom szerezni az ítélet megszüntetéséről szóló végzést.

- Nem volt ítélet.

- Akkor hát a rabok lajstromából való törlést.

- Politikai ügyekben nincsenek a rabok lajstromozva. Olykor a kormányoknak előnyös, ha nyomtalanul tüntetnek el valakit: a rabok lajstroma elősegítené a nyomozást.

- Ez így lehetett a Bourbonok uralma alatt, de most...

- Mindig így van ez, kedves Morrel úr. A kormányok egymást követik, és hasonlítanak egymáshoz. Az a büntető gépezet, amely XIV. Lajos uralkodása alatt indult meg, még ma is jár, kivéve a Bastille-t. A császár mindig szigorúbban vette a börtönök szabályzatát, mint maga a nagy király, és se szeri, se száma az olyan foglyoknak, akiknek a nyomát nem őrzi semmiféle lajstrom.

Ennyi jóindulat még a bizonyosságot is tévútra vezette volna, és Morrel még csak nem is gyanakodott.

- De hát mégis, Villefort úr - mondta -, mit tanácsol, mi módon lehetne siettetni a szegény Dantès visszatérését?

- Csak egyet tanácsolhatok, uram. Írjon kérvényt az igazságügyminiszterhez.

- Ó, uram, tudjuk jól, mit érnek a folyamodványok. A miniszter kétszázat is kap naponta, és jó, ha négyet elolvas belőlük.

- Ez igaz - felelte Villefort -, de azt a folyamodványt el fogja olvasni, amelyet én küldök neki, én látok el ajánlással, és személyesen neki címezek.

- És ön magára vállalná, hogy eljuttassa hozzá ezt a folyamodványt, uram?

- A legnagyobb örömmel. Dantès bűnös lehetett annak idején, de ma ártatlan, és nekem most kötelességem, hogy visszaszerezzem annak az embernek a szabadságát, akit egykor kötelességem volt bebörtönözni.

Villefort ilyen módon elejét vette a bírói vizsgálatnak, amely kevéssé volt ugyan valószínű, de mégis bekövetkezhet, és őt menthetetlenül megbuktatta volna.

- De hogy kell a miniszternek írni?

- Üljön csak ide, Morrel úr - felelte Villefort, és átadta helyét a hajótulajdonosnak. - Diktálom.

- Igazán lenne olyan szíves?

- Természetesen. Ne vesztegessük az időt, máris sokat mulasztottunk.

- Igaz, uram, gondoljunk rá, hogy az a szegény fiú várakozik, szenved és talán kétségbe is esik.

Villefort végigborzongott, amint erre a fogolyra gondolt, aki a csendben és sötétségben őt átkozza. De most már túlságosan messzire ment ahhoz, hogy visszavonulhatott volna: Dantèsnek össze kellett törnie az ő becsvágyának kerekei között.

- Várok, uram - mondta Morrel, Villefort karosszékében ülve, tollal a kezében.

Villefort ekkor diktált egy kérvényt, amelyben egy kétségtelenül kitűnő cél érdekében túlzottan ecsetelte Dantès hazafiasságát és azokat a szolgálatokat, amelyeket a bonapartista ügy javára tett. Dantèst Napóleon visszatérésének egyik legtevékenyebb ügynökeként tüntette fel.

Nyilvánvaló volt, hogy ha a miniszter ezt a folyamodványt elolvassa, haladéktalanul igazságot kell szolgáltatnia, ha ugyan ez még meg nem történt.

Amint a folyamodvány elkészült, Villefort felolvasta.

- Rendben van - mondta -, és most bízza rám az egészet.

- Hamarosan elküldi a kérvényt, uram?

- Még ma.

- Ajánlással is ellátja?

- A lehető legjobb ajánlással, uram, és hitelesítem mindazt, amit ön a kérvényben írt.

Most Villefort ült le és a folyamodvány egyik sarkára ráírta hitelesítését.

- És most mi a tennivaló, uram? - kérdezte Morrel.

- Várni - mondta Víllefort. - Mindenért vállalom a felelősséget.

Ez az ígéret visszaadta Morrelnek a reményt. Elragadtatással távozott a királyi ügyészhelyettestől, és sietett közölni Dantès öreg édesapjával, hogy hamarosan viszontlátja a fiát.

Villefort pedig nemhogy Párizsba küldte volna, hanem gondosan megőrizte a folyamodványt - amely most megmenthette volna, de a jövőben rettenetesen kompromittálhatta Dantèst -, mert feltételezte azt, aminek a feltételezésére az európai helyzet és az események fordulata már feljogosította, vagyis egy második Restaurációt.

Dantès tehát továbbra is fogoly maradt. Börtöne mélyén mit sem hallott XVIII. Lajos bukásának rettentő zajából, majd a Császárság összeomlásának még borzasztóbb robajából.

Villefort azonban annál éberebben figyelt mindent. Morrel két ízben is alkalmatlankodott nála a rövid császári uralom alatt, amelyet Száz Napnak neveznek. Morrel állandóan Dantès szabadságáért harcolt, és Villefort mindannyiszor ígéretekkel és reménységgel csillapította. Végül elérkezett Waterloo. Morrel nem ment el többé Villefort-hoz. Megtett ifjú barátjáért mindent, ami emberileg csak lehetséges volt. Ha a második Restauráció alatt újabb kísérletet tesz, fölöslegesen kompromittálja magát.

XVIII. Lajos visszatért trónjára. Villefort számára Marseille csupa lelkifurdalást okozó emlék volt. Kérésére megkapta a toulouse-i királyi ügyész megüresedett helyét. Két héttel új székhelyén való beiktatása után feleségül vette Renée de Saint-Méran kisasszonyt, akinek édesapja most nagyobb kegyet élvezett az udvarnál, mint valaha.

Így történt, hogy Dantès a Száz Nap alatt és Waterloo után is a rácson belül maradt, és ha az emberek nem feledték is el, elfelejtette az Isten.

Danglars, amikor látta, hogy Napóleon visszatér Franciaországba, megértette, mekkora csapással sújtotta Dantèst. Feljelentése elevenbe vágott, és mint mindenki, aki a bűnözésben járatos és nem sokat ért a mindennapi életből, az eseményeknek ezt a különös találkozását a Gondviselés akaratának nevezte.

Mikor azonban Napóleon visszatért Párizsba, s hangja ismét parancsolóan és hatalmasan zengett, Danglars megijedt. Minden percben attól tartott, hogy Dantès visszatér. Dantès mindent tud, Dantès fenyegeti, és elég erős ahhoz, hogy kegyetlen bosszút álljon. Ekkor bejelentette Morrel úrnak, hogy elhagyja a tengerészszolgálatot. Morrel úr ajánlatára március vége felé, vagyis tíz-tizenkét napra rá, hogy Napóleon visszatért a Tuilériákba, egy spanyol kereskedő segédjéül szegődött. Madridba utazott tehát, és többé nem hallott róla senki.

Fernand pedig nem értett semmit. Dantès távol volt, és neki csak ez kellett. Mi lett belőle? - nem is érdekelte, de mióta Dantés nem volt a közelében, egyre csak törte a fejét. Egyrészt ki akart vándorolni, és a lányt is magával akarta vinni. De időről időre - és ezek életének sötét órái voltak - leült a Pharo-hegyfok tetején, ahonnan jól látszott Marseille és a katalánok telepe. Szomorúan és mozdulatlanul nézett előre, mint egy ragadozó madár, azt leste, nem jön-e valamelyik úton magasra emelt fejjel a délceg járású, szép fiatalember. Dantès most már reá nézve is a kegyetlen bosszúállás hírnöke volt. Fernand már eltökélte magát: egy puskalövéssel szétloccsantja Dantès fejét, azután öngyilkos lesz, hogy szépítse a gyilkosságát. Fernand azonban tévedett: sohasem ölte volna meg magát, mert még mindig reménykedett.

Időközben sok fájdalmas ingadozás közepette a császárság még egy utolsó toborzást hirdetett, és minden épkézláb férfi rohant Franciaországból a császár hívó szavára. Fernand is elment, mint a többi, otthagyva kunyhóját és Mercédèst, bár ott bujkált agyában az a sötét és rémítő gondolat, hátha visszatér vetélytársa, és feleségül veszi szerelmesét.

Ha Fernand valaha is rá tudta volna szánni magát, hogy öngyilkos legyen, most lett volna itt a pillanat: akkor, amikor el kell hagynia Mercédèst.

Mercédès iránt való figyelmessége, az az együttérzés, amellyel a fiatal lány bánatában látszólag részt vett, az az igyekezet, hogy minden kívánságát teljesítse, a fiatal lányban azt a hatást keltette, amely az odaadás láttára minden nemes lélekben felébred. Mercédès mindig barátjaként szerette Fernand-t, barátsága most egy újabb érzéssel, a hálával is gyarapodott.

- Bátyám - mondta, amikor a katalán fiúnak hátára kötötte katonazsákját -, bátyám, egyetlen barátom, ne engedd megölni magad, ne hagyj magamra a nagyvilágon, hiszen egyre csak sírok, és teljesen magamra maradnék nélküled.

Ezek a búcsúszavak némi reményt ébresztettek Fernand-ban: ha Dantès nem tér vissza, Mercédès egyszer mégiscsak az övé lesz. Mercédès egyedül maradt azon a puszta földön, melyet még sohasem látott ilyen sivárnak, a mérhetetlen láthatárba vesző tenger partján, s könnyáztatta arccal bolyongott naphosszat a kis katalán telep körül, mint a bolond lány, akiről a szomorú rege szól. Hol megállt az izzó déli nap alatt, mozdulatlanul, némán, akár egy szobor, és tekintete Marseille felé szállt, hol leült a parton, és hallgatta a tenger sóhaját, amely éppannyira örökös volt, mint az ő fájdalma, és egyre azon tűnődött, nem volna-e jobb előrehajolni és belezuhanni az örvénybe, mintsem így végigszenvedni a reménytelen várakozás minden kegyetlen kínját.

Nem a bátorsága hiányzott Mercédèsnek ahhoz, hogy tervét véghezvigye, hanem a vallás jött segítségére, az mentette meg az öngyilkosságtól.

Caderousse-t is behívták, akárcsak Fernand-t, de mivel ő nyolc esztendővel idősebb volt, mint a katalán, és házas is volt, csak a harmadik menettel indult el, és őt a partvidékre küldték.

Az öreg Dantès, akit már csak a reménység éltetett, a császár bukásakor elveszítette minden reményét.

Kereken öt hónappal azután, hogy fiától elszakították, és csaknem órára pontosan öt hónapra rá, hogy Edmond-t letartóztatták, Mercédès karjaiban kilehelte lelkét.

Temetésének minden költségét Morrel úr viselte, aki azokat az apró adósságokat is kifizette, amelyekre az öregember a betegsége idején kényszerült.

Morrel nemcsak nemesen, hanem bátran is cselekedett. A délvidék lángban állott, és súlyos bűncselekménynek számított, ha valaki segítséget nyújtott - még ha a halálos ágyánál is - olyan veszedelmes bonapartista apjának, mint amilyen Dantès volt.

 

14
Az őrjöngő fogoly és a bolond fogoly

Körülbelül egy esztendővel XVIII. Lajos visszatérte után a börtönök főfelügyelője ellenőrző körútra indult.

Dantès hallotta zárkájából, amint odafent az előkészítő munkálatok jó nagy zajjal, csikorgással és gördüléssel folynak. Ott lent ezt senki más meg nem hallotta volna, mint az a fogoly, akinek füle az éj csendjében ahhoz is hozzászokott, hogy meghallja, mint szövi hálóját a pók, és hogyan hull le szabályos időközökben az a vízcsepp, amely óránként gyűlik össze a cella mennyezetén.

Kitalálta, hogy fent az élőknél valami szokatlan dolog készül: már olyan régóta lakott a sírban, hogy bízvást tekinthette magát halottnak.

A főfelügyelő valóban végigjárta a szobákat, cellákat és zárkákat, egyiket a másik után. Több foglyot kihallgattak: azokat, akiket szelídségük vagy ostobaságuk ajánlott az igazgatóság figyelmébe. A főfelügyelő megkérdezte, milyen az ellátásuk, és vannak-e panaszaik.

Valamennyien egyhangúlag azt felelték, hogy élelmük undorító, és visszakövetelik szabadságukat.

A felügyelő akkor azt kérdezte, vajon nincs-e egyéb mondanivalójuk.

A foglyok a fejüket rázták. Ugyan mi más kívánságuk is lehetne a foglyoknak, mint a szabadság?

A főfelügyelő mosolyogva fordult az igazgatóhoz:

- Igazán nem tudom, minek küldenek bennünket ezekre a céltalan ellenőrző körutakra. Aki egy foglyot látott, az látott százat. Aki egy foglyot meghallgatott, ezret hallgatott meg. Mindig ugyanaz a nóta: rossz az élelem, és ők ártatlanok. Van még több fogoly is?

- Vannak veszedelmes vagy bolond foglyaink is, azokat külön zárkákban tartjuk.

- Menjünk hát - mondta a főfelügyelő, és igen fáradt arcot öltött -, fejezzük be a munkánkat. Gyerünk le a zárkákba.

- Várjon - felelte az igazgató. - Menjenek legalább két fegyveres emberért. A foglyok olykor már csak életuntságból is, azért, hogy halálra ítéljék őket, elkövetnek kétségbeesett, céltalan cselekedeteket: megtörténhetik, hogy ön áldozata lesz valami ilyesféle merényletnek.

- Tegye hát meg óvóintézkedéseit - mondta a főfelügyelő.

Csakugyan el is küldtek két katonáért, azután olyan bűzös, olyan undorító, olyan penészes lépcsőn indultak lefelé, amely már magában is borzalmasan hatott a látó, a szagló és lélegző szervekre.

- Ó! - mondta a főfelügyelő, és félúton megállt. - Ki az ördög lakhat odalent?

- Egy igen veszedelmes összeesküvő. Különösen figyelmünkbe ajánlották, mint olyan embert, aki mindenre képes.

- Egyedül van?

- Természetesen.

- Mióta van itt?

- Csaknem egy éve.

- És mindjárt itt helyezték el, amikor a börtönbe került?

- Nem, uram, csak akkor, amikor meg akarta ölni a börtönőrt, aki az élelmet hozta be neki.

- Meg akarta ölni a börtönőrt?

- Meg bizony, uram, mégpedig azt, aki most világít nekünk. Igaz-e, Antoine? - kérdezte az igazgató.

- Úgy ám, meg akart ölni - válaszolt a börtönőr.

- No, de hát bolond az az ember?

- Rosszabb annál - jelentette ki a porkoláb -, valóságos ördög.

- Akarja, hogy jelentsem az esetet? - kérdezte a főfelügyelő az igazgatótól.

- Fölösleges, uram, eléggé megbűnhődik így is. Most egyébként is az őrület határán van, tapasztalatunk szerint nem telik bele egy év, és tökéletesen megzavarodik.

- Szavamra mondom, jobban is járna - mondta a főfelügyelő. - Kevesebbet fog szenvedni, ha egészen megbolondul.

Láthatjuk, hogy ez a főfelügyelő telve volt emberszeretettel, és igazán méltó volt arra az emberbaráti tisztségre, amelyet betöltött.

- Igaza van, uram - felelte az igazgató -, és megjegyzése azt bizonyítja, hogy alaposan tanulmányozta az anyagot. Mintegy húsz lábnyira innen, egy másik zárkában, amelyhez külön lépcső vezet, egy öreg abbét őrzünk. Ez az öreg abbé valaha pártvezér volt Olaszországban. 1811 óta van itt, 1813 vége felé bomlott meg elméje, és azóta rá sem lehet ismerni. Hol sír, hol nevet, egyszer lefogy, másszor meghízik. Talán inkább ezt nézné meg, mint a másikat. Ennek a bolondsága mulattató, és cseppet sem fogja lehangolni.

- Mind a kettőt megnézem - válaszolta a főfelügyelő. - Lelkiismeretesen kell elvégezni munkánkat.

A főfelügyelő most első ízben volt ilyen körúton, és kedvező véleményt akart kelteni magáról a hatóság előtt.

- Akkor hát menjünk be először ehhez - mondta.

- Ahogy tetszik - felelte az igazgató, és intett a börtönőrnek, aki kinyitotta az ajtót.

Dantès, zárkája egyik sarkában guggolva, kimondhatatlan örömmel fogadta azt a csekélyke fényt, amely egy szűk, rácsos szelelőlyukon keresztül szűrődött be hozzá. A tömör zárak csikorgására, a rozsdás ajtósarkok nyikorgó hangjára most felemelte a fejét. Amint megpillantotta az ismeretlen embert, akit két börtönőr fáklyája világított meg, és akivel a két katona kíséretében megjelent börtönigazgató levett kalappal beszélt, kitalálta, miről van szó, és megértette, hogy végre alkalma nyílik egy felsőbb hatósági embernek könyörögni.

Felugrott és összetette a kezét.

A katonák azonnal szuronyt szegeztek, mert azt hitték, hogy a fogoly rossz szándékkal közeledik a főfelügyelőhöz.

Maga a főfelügyelő is hátrált egy lépést, Dantès látta, hogy félelmes embernek festhették le. Ezért tekintetével igyekezett kifejezni mindazt a szelídséget és alázatosságot, amely az emberi szívben elfér, és ékesen szóló szelíd szavakkal, amelyek a jelenlevőket bámulatra bírták, meg akarta hatni látogatója szívét.

A főfelügyelő végighallgatta Dantès panaszát, azután az igazgatóhoz fordult:

- Kezd ájtatos lenni - mondta halkan. - Már szelídebb húrokat penget. Lám, a félelem nagy hatással van reá. Meghátrált a rászegzett szuronyok elől. A bolond bizony nem hátrál meg semmi elől. Ebben a tekintetben igen érdekes megfigyeléseket tettem Charentonban.[13]

Most a fogolyhoz fordult:

- Mindent összevéve, mi a kívánsága?

- Azt szeretném tudni, milyen bűntettet követtem el? Azt kérem, állítsanak bírák elé. Azt kérem, hogy ügyemet tárgyalják, és végül azt kérem, lőjenek agyon, ha bűnös vagyok, de ha ártatlan vagyok, helyezzenek szabadlábra.

- Meg van elégedve az ellátásával? - kérdezte a főfelügyelő.

- Meg, azt hiszem, mit tudom én. De ez nem is fontos. Az a fontos, mégpedig nemcsak rám, szerencsétlen fogolyra nézve, hanem valamennyi ítélőbíróra, sőt, magára az uralkodó királyra nézve is, hogy aki ártatlan, az ne lehessen áldozata egy gyalázatos feljelentésnek, és ne haljon meg a börtönben, hóhérait átkozva.

- Maga ma nagyon alázatos - jegyezte meg az igazgató. - Nem mindig volt ilyen. Egészen másként beszélt, kedves barátom, amikor agyon akarta ütni az őrét.

- Ez igaz, uram - felelte Dantès -, és alázatosan bocsánatot kérek ettől az embertől, hiszen mindig jó volt hozzám... De hát nem tehetek róla, bolond voltam, őrjöngtem.

- És most már nem bolond?

- Nem vagyok, uram, mert a fogság megtört, összezúzott, megsemmisített... Hiszen olyan régen vagyok már itt!

- Olyan régen?... Ugyan mikor tartóztatták le? - kérdezte a főfelügyelő.

- 1815. február 28-án, délután két órakor.

- Ma 1816. július 30-a van. Mit akar? Mindössze tizenhét hónapja van börtönben - számolgatott a főfelügyelő.

- Mindössze tizenhét hónapja! - válaszolta Dantès. - Ó, uram, nem tudja ön, mit jelent tizenhét hónapig börtönben lenni: tizenhét év, tizenhét évszázad ez, főleg az olyan embernek, aki, mint én, éppen a boldogság küszöbén állott, aki, mint én, éppen feleségül akarta venni szerelmesét, az olyan embernek, aki előtt a becsületes pálya állott, és aki mindezt elveszítette, aki élete legszebb napjának kellős közepén belezuhant a legsötétebb éjszakába, aki látja, hogy pályája kettétörik, aki mit sem tud arról, hogy aki szerette, most is szereti-e még, aki nem tudja, vajon öreg édesapja él-e még. Tizenhét hónapi börtön az olyan embernek, aki a tenger levegőjéhez, a tengerész szabadságához, a nagy látóhatárhoz, a végtelenséghez szokott! Uram, tizenhét hónapi börtön több, mint amennyit a világ leggyűlöletesebb bűnének elkövetője érdemel. Legyen irgalommal irántam, uram, és kérjen számomra szigorúságot, nem pedig elnézést: ítéletet, nem pedig kegyelmet, bíróságot, uram, csak bíróságot kérek. Nem tagadhatják meg a vádlottól a bíróságot.

- Rendben van - felelte a főfelügyelő -, majd meglátjuk.

Azután az igazgatóhoz fordult.

- Igazán megsajnáltam ezt a szegény ördögöt. Majd odafent mutassa meg nekem a lajstromlapját.

- Természetesen - felelte az igazgató. - De attól tartok, hogy abban borzasztó vádakat talál ellene.

- Uram - folytatta Dantès -, jól tudom, hogy nem engedhet ki innen a saját elhatározásából. De továbbíthatja kérésemet a fölöttes hatóságnak, keresztülviheti, hogy bírói vizsgálatot rendeljenek el ügyemben, és végül kieszközölheti, hogy bíróság elé kerüljek. Ezt kérem csupán, ítéletet, hogy tudjam, milyen bűncselekményt követtem el, és mire ítéltek el. Mert higgye el, a bizonytalanság a kínok kínja.

- Világítsanak - mondta a főfelügyelő.

- Uram - kiáltott fel Dantès -, érzem a hangján, hogy meg van hatva. Mondja, uram, hogy remélhetek.

- Ezt nem mondhatom - válaszolta a főfelügyelő -, csak annyit ígérhetek, hogy megvizsgálom az iratait.

- Ó, uram, akkor szabad vagyok, akkor megmenekültem!

- Ki tartóztatta le? - kérdezte a főfelügyelő.

- Villefort úr - felelte Dantès. - Beszéljen vele, kérdezze meg őt.

- Villefort úr már egy éve nincs Marseille-ben, átkerült Toulouse-ba.

- Ó, akkor már nem csodálkozom - mormogta Dantès. - Egyetlen jóakaróm elköltözött.

- Volt valami oka Villefort úrnak, hogy haragudjék önre? - kérdezte a főfelügyelő.

- Semmi a világon, uram. Ellenkezőleg, csak jóakarattal viseltetett irányomban.

- Akkor hát megbízhatom azokban az adatokban, amelyeket ő adott, vagy ezután adni fog nekem?

- Tökéletesen, uram.

- Jól van, legyen türelemmel.

Dantès térdre esett, az ég felé tárta két karját, és halk imádságban Isten kegyelmébe ajánlotta ezt az embert, amiért lejött hozzá a börtönbe, akár a Megváltó, aki leszállt a pokolba, hogy onnan kimentse a lelkeket.

Az ajtó becsukódott, de az a reménység, amelyet a főfelügyelő hozott, Dantès zárkájában maradt.

- Akarja-e azonnal látni a foglyok lajstromát - kérdezte az igazgató -, vagy előbb menjünk be az abbé zárkájába?

- Végezzünk egy füst alatt a zárkákkal - válaszolta a főfelügyelő. - Ha ismét feljutok a napvilágra, talán nem is lenne többé bátorságom, hogy folytassam szomorú hivatásomat.

- Az a másik fogoly egészen másféle, mint ez volt, és annak a bolondsága sokkal kevésbé elszomorító, mint szomszédjának igazságkeresése.

- És miben áll a bolondsága?

- Ó, ez különös dolog: azt képzeli, hogy valami óriási kincs tulajdonosa. Fogsága első évében egymilliót ajánlott fel a kormánynak, ha szabadlábra helyezik, a második évben kétmilliót, a harmadikban hármat és így tovább. Most ötödik esztendeje van börtönben. Arra fogja önt kérni, hogy hallgassa meg négyszemközt, és fel fog ajánlani ötmilliót.

- Ó, hát ez csakugyan érdekes - jegyezte meg a főfelügyelő. - És hogy hívják ezt a milliomost?

- Faria abbénak.

- 27-es szám! - jegyezte meg a főfelügyelő. - Ez az. Nyissa csak ki, Antoine.

A porkoláb engedelmeskedett, és a főfelügyelő kíváncsian pillantott be a bolond abbé zárkájába.

Általában így nevezték ezt a foglyot.

A zárka közepén, egy darabka vakolattal húzott körben, a földön feküdt egy csaknem egészen mezítelen ember. Ruhája már csak rongyokban lógott rajta. Ebbe a körbe igen pontos mértani alakokat rajzolt, és úgy elmerült problémája megoldásába, akár Archimedész, mielőtt Marcellus egyik katonája megölte. A nyíló ajtó zajára sem mozdult meg, és úgy látszott, csak akkor tért magához, mikor a fáklyák fénye szokatlan világosságot vetett a nedves talajra, amelyen munkálkodott. Ekkor hátrafordult, és csodálkozva látta, milyen sokan látogatják meg zárkájában.

Hirtelen felállt, nyomorúságos ágyáról levett valami odadobott takarót, és gyorsan beleburkolózott, hogy az idegenek szemében illőbb külseje legyen.

- Mi a kívánsága? - kérdezte a főfelügyelő a szokott módon.

- Nekem, uram? - csodálkozott az abbé. - Nem kérek semmit.

- Bizonyára nem érti - kezdte ismét a főfelügyelő. - Én a kormány megbízásából végigjárom a börtönöket, hogy meghallgassam a foglyok panaszait.

- Ó, az már más, uram - kiáltott fel élénken az abbé -, remélem, megértjük egymást.

- Látja - mondta a főfelügyelőnek halkan az igazgató -, hát nem úgy kezdődött, ahogy előre mondtam?

- Uram - folytatta a fogoly -, Faria abbé vagyok, Rómában születtem. Húsz évig Spada bíboros titkára voltam. Nemigen tudom, miért tartóztattak le az 1811. év elején. Attól a perctől kezdve követelem az olasz és a francia hatóságoktól, hogy adják vissza szabadságomat.

- Miért a francia hatóságoktól? - kérdezte az igazgató.

- Mert Piombinóban fogtak el, és az a gyanúm, hogy mint Milánó és Firenze, Piombino is valamelyik francia megye székhelye lett.

A főfelügyelő meg az igazgató nevetve néztek össze.

- Az ördögbe is, kedvesem - mondta a főfelügyelő -, olaszországi értesülései nem éppen a legfrissebbek.

- Abból az időből származnak, amikor letartóztattak, uram - felelte Faria abbé. - És mivel a császár őfelsége megalapította a római királyságot a fia számára, akivel éppen akkor ajándékozta meg az ég, felteszem, hogy hódításai folyamán valóra váltotta Machiavelli és Cesare Borgia álmát: egész Olaszországot egységes királysággá tette.

- Uram - mondta a főfelügyelő -, a Gondviselés szerencsére megváltoztatta kissé ezt a hatalmas tervet, amelynek, úgy látom, ön elég lelkes híve.

- Ez az egyetlen módja, hogy Olaszország erős, független és boldog állam legyen - válaszolta az abbé.

- Lehetséges - mondta a főfelügyelő -, de nem azért jöttem, hogy az ultramontán politikáról vitatkozzam önnel, hanem hogy megkérdezzem., mint ahogy már meg is tettem, van-e valami panasza a helyiség és az élelem ellen?

- Az élelmezés olyan, mint minden börtönben - válaszolta az abbé -, vagyis nagyon rossz. Ami a helyiséget illeti, mint látja, nedves és egészségtelen, mindazonáltal börtöncellának megfelelő. De most nem erről van szó, hanem egy roppant fontos és igen érdekes nyilatkozatról, amelyet a kormányzatnak tenni akarok.

- Helyben vagyunk már - súgta az igazgató a főfelügyelőnek:

- Emiatt örvendek úgy önnek - folytatta az abbé -, bár egy igen fontos számításomban zavart meg, amely ha sikerül, talán megdönti Newton rendszerét. Megtehetné nekem azt a szívességet, hogy négyszemközt hallgat meg?

- Na, mit mondtam? - kérdezte az igazgató a főfelügyelőtől.

- Ön ismeri az embereit - felelte az mosolyogva, azután Farria abbéhoz fordult: - Uram - mondta -, a kérését nem teljesíthetem.

- De hátha arról volna szó, uram - kezdte ismét az abbé -, hogy a kormány ezáltal óriási összeghez, például ötmillióhoz juthat?

- Szavamra mondom - mondta a főfelügyelő az igazgatóhoz fordulva -, ön még az összeget is pontosan eltalálta.

- Hát kérem - mondta az abbé, látva, hogy a főfelügyelő távozni akar -, nem kell feltétlenül egyedül lennünk. Az igazgató úr is jelen lehetne beszélgetésünknél.

- Kedves uram - felelte az igazgató -, sajnos már jó előre és könyv nélkül tudjuk, mit fog mondani. A kincseiről van szó, ugyebár?

Faria olyan pillantást vetett a gúnyolódó igazgatóra, amelyben egy pártatlan szemlélő bizonyára észrevette volna az értelem és az igazság felcsillanását.

- Természetesen - felelte. - Ugyan mi egyébről beszélhetnénk, ha nem erről?

- Főfelügyelő úr - folytatta az igazgató -, én éppen olyan jól el tudom mondani önnek ezt a dolgot, mint az abbé, mert négy vagy öt esztendeje, hogy egyebet sem hallok tőle.

- Ez azt bizonyítja, igazgató úr - mondta az abbé -, hogy ön éppen olyan, mint azok, akikről az Írás azt mondja: szemük van, és nem látnak, fülük van, és nem hallanak.

- Kedves uram - mondta a főfelügyelő -, a kormányzat gazdag, és hála istennek, nem szorul az ön pénzére. Tegye csak el arra az időre, amikor majd kiszabadul a börtönből.

Az abbé szeme kitágult. Megragadta a főfelügyelő kezét.

- De ha egyáltalában nem szabadulok ki a börtönből - mondta -, ha az igazság ellenére fogva tartanak ebben a zárkában, ha meghalok itt anélkül, hogy bárkire is rábíztam volna titkomat, akkor vesszen el ez a kincs? Nem lenne-e jobb, ha a kormány is hasznát látná, és én is jól járnék? Elmegyek egészen hatmillióig, uram. Igen, lemondok hatmillióról, és beérem a többivel, ha visszaadják a szabadságomat.

- Szavamra mondom - jelentette ki halkan a főfelügyelő -, ha nem tudnám, hogy bolond, azt hinném, a tiszta igazat mondja, olyan meggyőző erővel beszél.

- Nem vagyok én bolond, uram, és a színigazat mondom - jelentette ki Faria abbé, mert mint minden fogolynak, rendkívül finom volt a hallása, és tökéletesen megértette a főfelügyelő szavait. - Ez a kincs, amelyről beszélek, valóban megvan, és én felajánlom: kössünk szerződést, amelynek értelmében ön elvezet engem arra a helyre, amelyet megjelölök. Ott a szemünk láttára felássák a földet, és ha hazudok, ha nem találnak ott semmit, ha bolond vagyok, mint ahogy ön mondja, no, hát akkor hozzanak vissza ebbe a zárkába, és itt maradok életem végéig, soha többé nem kérek semmit sem öntől, sem mástól.

Az igazgató felnevetett.

- Messze van a kincse? - kérdezte.

- Mintegy száz mérföldnyire innen - felelte Faria.

- Egészen jól gondolta ki a dolgot - jegyezte meg az igazgató. - Ha minden fogoly azzal akarna szórakozni, hogy száz mérföldön megsétáltassa őreit, és ha az őrök hajlandók volnának erre, a foglyok könnyűszerrel kereket oldanának, mihelyt alkalom kínálkoznék rá. És ilyen utazás során egészen bizonyosan kínálkozik is.

- Ez közismert módszer - jelentette ki a főfelügyelő -, ez az úr még csak a feltaláló érdemével sem dicsekedhetik.

- Azt kérdeztem az imént, jó-e az élelmezés? - mondta ismét az abbéhoz fordulva.

- Uram - válaszolta Faria -, esküdjék meg Krisztusra, hogy kiszabadít innen, ha igazat mondtam, és megmondom, hol van elásva a kincs.

- Jó az élelmezés? - ismételte a főfelügyelő.

- Uram, ön így semmit sem kockáztat, és láthatja, nem a szökésre keresek alkalmat, hiszen itt maradok a börtönben, amíg felkeresik a megjelölt helyet.

- Nem felel a kérdésemre - jegyezte meg a főfelügyelő türelmetlenül.

- Ön sem az én kérésemre! - kiáltott az abbé. - Legyen hát átkozott, mint a többi esztelenek, akik nem akartak hinni nekem! Nem akar az aranyaimból, megtartom hát magamnak. Nem adja vissza a szabadságomat, majd megadja az Isten. Menjen, nincs több mondanivalóm.

Ezzel az abbé visszadobta takaróját, ismét kezébe vette a kis vakolatdarabot, visszaült a kör közepébe, tovább rajzolt, meg számolt.

- Voltaképpen mit csinál ez az ember? - kérdezte távozóban a főfelügyelő.

- A kincseit számolgatja - válaszolta az igazgató.

Faria megvető pillantással válaszolt erre a csípős gúnyra.

Távoztak. A börtönőr bezárta mögöttük az ajtót.

- Bizonyára volt valami vagyona - jegyezte meg a főfelügyelő, amikor felmentek a lépcsőn.

- Vagy azt álmodhatta, hogy van - válaszolt az igazgató -, és másnapra kelve megbolondult.

- Csakugyan - mondta a főfelügyelő a romlott emberek naivságával -, ha valóban gazdag lett volna, most nem ülne börtönben.

Így végződött a kaland Faria abbé számára. Továbbra is fogoly maradt, és e látogatás után még jobban megerősödött róla az a hit, hogy mulatságos bolond.

Még Caligula és Nero is, e nagy kincskeresők, akik a lehetetlent is megkísérelték, felfigyeltek volna ennek a szegény embernek a szavaira, és kiengedték volna a levegőre, a kék ég alá, ahova úgy kívánkozott, és megadták volna neki azt a szabadságot, amelyért olyan nagy árat ígért. De a manapság uralkodó királyok, akik a valószínűség határain belül élnek, nem mernek többé akarni. Félnek a fültől, amely kihallgatja parancsaikat, és a szemtől, amely tetteik után nyomoz. Már nem érzik isteni lényük felsőbbrendűségét. Megkoronázott emberek csupán. Hajdanában azt hitték, vagy legalábbis azt mondták magukról, hogy Jupiter fiai, és megőriztek valamit apjuk isten voltából. Bajos ellenőrizni, mi történik a felhők fölött. A mi korunkban a királyok könnyebben utolérhetők. A zsarnok kormányok mindig idegenkedtek attól, hogy napfényre hozzák a börtön és a kínpad világát, és arra is kevés példa van, hogy az inkvizíciók áldozatai megmutathatták volna összetört csontjaikat és vérző sebeiket. Éppen így az őrültség, ez a fekély, amely a sötétzárkák fertőjében, az erkölcsi kínzás következményeképpen tör ki, csaknem mindig gondosan elrejtőzik ott, ahol született, vagy ha ki is lép onnan, eltemetkezik valami sötét kórház mélyén, ahol az orvosok nem ismerik fel sem az embert, sem a gondolatot abban az alaktalan romban, amelyet a fáradt börtönőr átad nekik.

Faria abbét, aki a börtönben zavarodott meg, éppen őrültsége ítélte örökös fogságra.

Ami Dantèst illeti, a főfelügyelő megtartotta a szavát. Amint visszatértek az igazgató szobájába, elkérte a rabok lajstromát. A foglyokra vonatkozó bejegyzés a következő volt:

        Dühös bonapartista. Tevékeny részt vett
EDMOND DANTÈS        az Elba szigetéről való visszatérésben.
        A legszigorúbb titkos őrizet alatt tartandó.

Ez a jegyzet más kézírással és más tintával íródott, mint a lajstrom többi része.

Vagyis valószínűleg Dantès börtönbe zárása után írta oda valaki.

A vád sokkal súlyosabb volt, semhogy meg lehetett volna kísérelni a megdöntését. A főfelügyelő tehát ezt írta az összefogójel alá:

        Nincs semmi tennivaló.

Dantès azonban úgyszólván újjáéledt a látogatás élményétől. Amióta börtönbe került, megfeledkezett róla, hogy számon tartsa a napokat, a főfelügyelő látogatása óta azonban Dantès számára új időszámítás kezdődött. A mennyezetről levált vakolatdarabkával hátul felírta a falra: 1816. július 30. És ettől az időtől kezdve mindennap tett oda egy rovást, hogy többé el ne veszítse az időszámítás fonalát.

Teltek a napok, majd a hetek, azután a hónapok. Dantès csak egyre várt, és eleinte két héten belül várta a szabadulást. Ha a főfelügyelő feleannyi érdeklődéssel kísérte is ügyét, mint amennyit őelőtte tanúsított, ennyi idő elég kellett hogy legyen az elintézéséhez. A két hét elteltével úgy gondolta, lehetetlenséget kívánt, amikor azt hitte, hogy a főfelügyelő Párizsba való visszatérése előtt foglalkozhatik az ő ügyével. Párizsba csak körútja végeztével mehetett vissza, márpedig ez a körút is eltarthatott egy vagy két hónapig. Így hát a határidőt nem két hétben, hanem három hónapban szabta meg. Mikor a három hónap is eltelt, más okoskodásba fogott, és ennek következtében hat hónapot állapított meg, de amikor ez is elmúlt, és összeadta a napokat, rájött, hogy immár tíz és fél hónapja várakozik. Ezalatt fogsága életrendjében semmi sem változott. Új, vigasztaló hír nem érkezett hozzá. Ha a börtönőrt faggatta, az néma maradt, mint rendesen. Dantès most már kételkedni kezdett érzékei épségében, kezdte hinni, hogy az, amire emlékezni vélt, hallucináció volt csupán, és hogy az a vigasztaló angyal, aki meglátogatta börtönében, csak az álom szárnyán jelent meg előtte.

Egy év múltán leváltották az igazgatót, aki most a Ham-erőd igazgatója lett. Magával vitte néhány alárendeltjét, többek között Dantès börtönőrét is. Új igazgató érkezett. Ez fölöslegesnek tartotta, hogy megjegyezze a foglyok nevét, csak számokkal jelölte meg őket. Ötven szoba volt ebben a szörnyű fogadóban. Lakóikat ezután szobájuk száma szerint nevezték, és a szerencsétlen fiatalember nem volt többé sem Edmond, sem Dantès, hanem egyszerűen a 34-es szám.

 

15
A 34-es és a 27-es

Dantès végigszenvedte mindazt a kínt, amelyet a feledésre ítélt foglyok csak átélhetnek a börtönben.

Eleinte a remény következtében és ártatlansága tudatában viselte sorsát. Később kételkedni kezdett ártatlanságában, és ezzel már-már igazolta az igazgatónak azt a hitét, hogy foglya megőrült. Végül lezuhant büszkesége magasságából, könyörögni kezdett az embereknek, de még nem az Istennek. Isten a végső menedék. Az a szerencsétlen, akinek legelőször az Úrhoz kellene folyamodnia, csak akkor kezd benne reménykedni, amikor a reménynek már minden más forrása kiapadt.

Dantès tehát azért könyörgött, hogy helyezzék másik zárkába, még akkor is, ha az sötétebb és mélyebb, mint a régi. Még a kedvezőtlen változás is változás lett volna, és néhány napra ez is lekötötte volna figyelmét. Kérte, hogy engedélyezzék a sétát, a szabad levegőt, és könyveket, szerszámokat kért. Egyik kívánságát sem teljesítették. Nem törődött vele, azért csak egyre könyörgött. Kezdte megszokni, hogy beszéljen új börtönőréhez, noha az, ha lehetséges, még némábbnak tűnt, mint a régi. De már az is öröm volt, ha szólhatott valakihez, még ha némához is. Dantès azért beszélt, hogy a saját hangját hallja. Megpróbált olyankor is beszélni, amikor egyedül volt, de ilyenkor megijedt önmagától.

Mikor Dantès még szabadon élt, gyakran festett maga elé rémképeket a börtönökről, amelyeket csavargók, útonállók, gyilkosok töltenek meg: ezeknek aljas öröme értelmetlen tivornyákba és ijesztő barátkozásokba fullad. Most már egyenesen vágyott egy ilyen lebuj után, csak azért, hogy más embereket is lásson, ne csak annak a börtönőrnek érzéketlen arcát, aki a világért sem állt vele szóba. Szánta a gályarabokat, megbecstelenítő ruhájukban, lábukra vert bilincseikkel és vállukon a bélyeggel. De a gályarabok legalább egymás társaságában voltak, a szabad levegőt szívták, látták az égboltot. Ó, boldogok a gályarabok!

Egyik napon azért könyörgött őrének, kérjen társat a számára, bárkit: még az a bolond abbé is jó lesz, akinek már hallotta hírét. A porkolábok zord külseje mögött mindig lappang valami emberség. Az új börtönőr, bár az arca mit sem árult el, szíve mélyén gyakran megsajnálta ezt a szerencsétlen fiatalembert, akit olyan súlyosan megviselt a rabság. Továbbította a 34-es kérését az igazgatóhoz, de az olyan óvatos volt, mint valami politikus. Attól tartott, hogy Dantès fel akarja lázítani a foglyokat, valami összeesküvésre készül, valamelyik barátja segítségével szökést akar megkísérelni, és visszautasítatta Dantès kérését.

Dantès tehát embertől nem remélhetett többé segítséget. Ahogy mondottuk, elérkezett az az idő, hogy Istenhez forduljon. Eszébe jutottak azok a vallásos gondolatok, amelyekre a sorsüldözött szerencsétlenek rendszerint rátalálnak. Visszaemlékezett azokra az imádságokra, amelyeket édesanyjától tanult, ám most olyan értelmet talált bennük, amelyet azelőtt nem vett észre. Mert az ember számára az imádság egyhangú és üres marad mindaddig, amíg boldog, ha ellenben bajba jut, a fájdalom megérteti vele azt a magasztos nyelvet, amelyben Istennel beszélhet.

Nem buzgón, hanem dühvel imádkozott, és fennhangon, hogy ne féljen saját szavától. Imádság közben valami eksztázis fogta el. Minden kiejtett szavánál nagy ragyogás közepette látni vélte az Istent. Úgy hitte, hogy megalázott és elveszett életének minden mozzanata a mindenható Isten akarata, és levonta az események tanulságát.

Feladatokat tűzött maga elé, minden imádság végére odacsempészte és magára is értette azt a könyörgést, amellyel az emberek sokkal gyakrabban fordulnak embertársaikhoz, mint Istenhez: "És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek."

Dantès mind e sok buzgó imádság ellenére is fogoly maradt. Idővel agya elborult, szeme előtt köd sűrűsödött. Dantès egyszerű, tanulatlan ember volt. A múltat sötét fátyol takarta előle, amelyet csak a tudás lebbenthetett fel. Börtönének magányában és gondolatai pusztaságában nem tudta maga elé varázsolni az elmúlt korokat, nem tudta életre kelteni a kihalt népeket, újjáépíteni az ókori városokat, amelyeket a képzelet felnagyít és költőivé tesz, s amelyek óriásinak tűnnek fel, és égi fényben látszanak ragyogni, mint Martin babilóniai képei. Neki csak rövidke múltja, sötét jelene és igen kétes jövője volt, csupán tizenkilenc esztendő világosságával elmélkedhetett egy talán örök éjszakáról. Így hát semmiféle elfoglaltság sem segíthetett rajta. Tetterős lelke, amely legszívesebben végigszáguldott volna a korok végtelenjén, arra kényszerült, hogy fogságban maradjon, mint a sas, ha kalitkába zárják. Egy gondolatba kapaszkodott: valami különös végzet minden látható ok nélkül összetörte a boldogságát. E gondolathoz kétségbeesetten ragaszkodott, ezerszer is meghányta-vetette, és úgy szétmarcangolta, mint Dante Poklában a könyörtelen Ugolino szétrágja Rogerius érsek koponyáját. Dantès csak ideig-óráig hitt az isteni hatalomban, de a hitét azután elveszítette, mint ahogy elveszítik azt mások is, ha sikert értek el, Csakhogy neki nem volt belőle semmi haszna.

Az aszketizmust vak düh váltotta fel. Edmond olyan istenkáromlásokra fakadt, amelyek hallatára még a börtönőr is elképedt. A zárka falához verdeste testét. Dühvel vont felelősségre mindent, ami csak körülötte volt, és főleg önmagát a legcsekélyebb kellemetlenség miatt, ha akárcsak egy homokszemecske, egy szalmaszál vagy egy kis szellő okozta is. Akkor hirtelen eszébe ötlött az a feljelentő levél, amelyet látott és megérintett, mert Villefort a kezébe adta. A feljelentő levél minden sora úgy lángolt, mint Belzacár Mene Tekel Ufarsin-ja. Azt mondta magában, hogy az emberek gyűlölete taszította őt abba az örvénybe, amelyben most van, nem pedig Isten bosszúja. Azoknak az ismeretlen embereknek kívánta mindazt a szenvedést, amelyekkel lázas képzelete megtöltötte agyát, és úgy találta, hogy még a legszörnyűbb kínok is túlságosan enyhék s főleg nem elég hosszan tartók ezeknek a számára, mert a kínszenvedés után a halál következik. És a halálban, ha nem is volt meg a nyugalom, de megvolt legalább az érzéketlenség, amely hasonlít hozzá.

Minthogy elhitette magával, éppen az ellenségei miatt, hogy a halál nyugalmat jelent, és hogy aki kegyetlenül akar büntetni, annak a büntetés más módjait kell kitalálnia, mint a halált; az öngyilkosság sötét gondolata foglalkoztatta. Jaj annak, akit a szerencsétlenség lejtőjén ilyen komor gondolatok kerítenek hatalmukba! Olyan ez, mint valami holt tenger, amelynek tiszta hullámai égszínkéken csillognak, amelyben azonban az úszó lába egyre jobban és jobban beletapad egy szurokkal telt edénybe. Ez az edény vonzza, szívja, elnyeli. Aki egyszer így járt, annak vége, hacsak az isteni Gondviselés nem jön segítségére. Minden kísérlet, amellyel meg akarná menteni magát, csak egyre közelebb viszi a halálhoz.

És ez az erkölcsi haldoklás mégsem annyira szörnyű, mint az a szenvedés, amely megelőzte, és mint amilyen az a büntetés lehet, amely majd követi. A vigasztalódásnak valami szédületes fajtája ez, amely megmutatja a tátongó örvényt, de egyúttal megmutatja az örvény mélyén a semmit is. Amikor Edmond eddig jutott gondolatai sorában, kissé megvigasztalódott. Minden fájdalma, minden szenvedése, a rémképek sorozata, amely ezek nyomában járt, mintha elillant volna a börtön zugából, ahová nesztelenül beléphetett a halál angyala. Dantès most nyugodtan tekintett vissza elmúlt életére, félt a jövőjétől, és azt a középutat választotta, amelyet menedéknek vélt.

- Néha - mondta akkor magában - régi életemben, amikor még ember, szabad és erős ember voltam, másoknak adtam parancsokat, és parancsaimat teljesítették, láttam beborulni az eget, háborogni és zúgni a tengert, láttam, amint az ég egy sarkában vihar születik, és óriási sasként szárnyával beborítja a látóhatárt. Akkor úgy éreztem, hogy hajóm csak gyenge menedék, könnyű, mint a pehely egy óriás kezében, s az óriás maga is remeg és imbolyog. Kisvártatva a hullámok ijesztő zajának hallatára, a hegyes sziklák láttára halálfélelem fogott el. Minden erőmet összeszedtem, hogy megmeneküljek, megfeszítettem minden akaraterőmet, és latba vetettem minden tengerész-tudásomat, hogy megküzdjek Istennel!... Mert akkor boldog voltam. Életem megmentése azt jelentette, hogy visszatérhetek a boldogsághoz; nem én hívtam, nem én választottam a halált: úgy éreztem, túlságosan kemény fekvőhely az a hínáros kavicságy. Felháborodtam azon, hogy én, aki hitem szerint Isten képmására vagyok teremtve, halálom után tengeri sirályok és keselyűk eledelévé váljak, Ma már másként áll a dolog. Elveszítettem mindazt, ami kedvessé tette előttem az életet, ma úgy mosolyog felém a halál, miként a dajka arra a gyermekre, akit el akar ringatni. Ma már kedvemre van a halál, elalszom fáradtan és összetörten, mint ahogy elaludtam azoknak a kétségbeesett és őrjöngő estéknek egyikén, amikor háromezerszer róttam végig zárkámat, harmincezer lépést tettem meg, vagyis csaknem tíz mérföldet.

Mióta ez a gondolat megszületett lelkében, a fiatalember szelídebb, vidámabb lett. Jobban elviselte a kemény fekhelyet és a fekete kenyeret, még kevesebbet evett, alig aludt valamit, és csaknem elviselhetőnek találta az életnek azt a kis maradványát, amelyről tudta, hogy akkor hagyja ott, amikor kedve tartja, mint ahogy az ember levet valami elhasznált ruhát.

Két módja volt a halálnak: az egyszerűbb mód, hogy felkötözi zsebkendőjét az egyik ablakrácsra, és felakasztja magát. De azt is megteheti, hogy csak látszólag eszi meg ételét és éhen hal. Az elsőtől nagyon idegenkedett Dantès. Úgy nevelték, hogy irtózzék a tengeri kalózoktól, márpedig azokat szokták a hajóvitorla rúdjára felkötni: az akasztást tehát megbecstelenítő büntetésnek tekintette, amelyet nem akart önmagával szemben alkalmazni. Így hát inkább a másodikat fogadta el, és terve végrehajtását még aznap meg is kezdte.

Csaknem négy esztendő telt el az elmondott viszontagságok közepette. A második év végén Dantès már nem számolta a napokat, és visszazuhant az időtlenségbe, amelyből valamikor a főfelügyelő ragadta ki.

Dantès azt mondta: "Meg akarok halni", és halált is választott. De amikor jobban szembenézett a halállal, attól való féltében, hogy visszariad elhatározásától, még egyszer megesküdött önmagának: meg kell halnia.

"Amikor behozzák a reggelimet és a vacsorámat - gondolta -, az ételeket kiöntöm az ablakon. Azt fogják hinni, hogy elfogyasztottam."

Úgy is tett, ahogy megfogadta. Napjában kétszer kiöntötte ennivalóját a szűk, rácsos nyíláson, amelyen át csak egy kis darabka eget láthatott. Eleinte vidáman tette, később elgondolkodva, utóbb pedig sajnálkozva. Nem volt szabad megfeledkeznie esküjéről, hogy végre tudja hajtani rettenetes tervét, csakhogy ezekről az ételekről, amelyektől azelőtt irtózott, most éhségében úgy érezte: étvágygerjesztőek, fűszeres illatúak. Megtörtént, hogy olykor egy óra hosszat is kezében tartotta a tele tálat, tekintetét le nem vette a rothadó húsdarabkáról vagy a romlott halról és a fekete, penészes kenyérről. Az életösztön még harcolt benne, és időről időre gátat vetett elhatározásának. Ilyenkor zárkáját sem látta olyan sötétnek, állapotát sem annyira kétségbeejtőnek. Még fiatal volt, huszonöt vagy huszonhat éves lehetett, még körülbelül ötven év hátra volt életéből, vagyis kétszer annyi, mint amennyit eddig élt. Ilyen óriási idő alatt az események feltörhetik a kapukat, felboríthatják If várának falait, és visszaadhatják a szabadságát! Ilyenkor szájához emelte ételét, amelyet, Tantalus sorsát önként vállalva, önszántából tagadott meg magától, de ekkor eszébe jutott esküje. És minthogy ez a tiszta lelkű ember nem bírta volna elviselni saját megvetését, nem szegte meg fogadalmát. Szigorúan és kérlelhetetlenül élte tovább életének kis maradványát, míg egy napon már annyi ereje sem volt, hogy felkeljen, és a szelelőlyukon át kidobja a kapott vacsorát.

Másnap már nem látott, és alig hallott valamit. A börtönőr azt hitte, hogy a fogoly súlyosan megbetegedett. Edmond abban reménykedett, hogy közeledik a halál.

Így telt el ez a nap. Edmond érezte, hogy valami bizonytalan zsibbadás fogja el, de ez nem volt éppen kellemetlen. Gyomrának ideges nyugtalansága megenyhült. Szomjúsága is csillapodott. Ha behunyta szemét, ragyogó fényt látott, amely hasonlított az éjszakánként iszapos talajon futkározó lidércfényhez. Ez már derengése volt annak az ismeretlen világnak, amelyet halálnak neveznek.

Este kilenc óra felé hirtelen tompa zaj ütötte meg a fülét. Azon a falon, amely mellett feküdt, valami koppanás hallatszott.

Annyi tisztátlan állat nesze hallatszott ebben a börtönben: Edmond lassanként megszokta, hogy ne zavartassa magát ilyen csekélységektől. De ezúttal akár azért, mert érzékei az éhségtől éberebbek voltak, akár mert a zaj erősebben hangzott, mint rendesen, akár pedig mivel ebben az utolsó percben mindent fontosabbnak vélt maga körül, Edmond felemelte a fejét, hogy jobban halljon.

Valami csöndes kaparászást hallott, amely vagy nagy karomra, vagy hatalmas fogra, vagy valami követ feszítő szerszámra vallott.

A fiatalembert, bármilyen legyengült volt is, az a gondolat kerítette hatalmába, amely minden foglyot foglalkoztat: a szabadulás gondolata. Ez a zaj pontosan abban a pillanatban hangzott fel, amikor már éppen azt hitte, hogy minden zaj örökre megszűnik számára. Úgy rémlett neki, hogy Isten végre megelégelte szenvedéseit, és azért küldte neki ezt a zajt, hogy felszólítsa: álljon meg a sír szélén, amelybe csaknem leszállt. Ki tudja, vajon valamelyik barátja vagy szeretett hozzátartozója - akikhez olyan gyakran szállt a gondolata - e pillanatban éppen nem vele foglalkozott-e, és nem kísérelte-e meg, hogy a mérhetetlen távolságon keresztül hozzá közeledjék?

De nem, kétségtelenül csalódik; ez csak azoknak az álmoknak egyike lehet, amelyek a halál kapuja előtt lebegnek!

Edmond egyre figyelte a neszt. A zaj körülbelül három órán át tartott, akkor Edmond valami omlásszerű hangot hallott, azután minden elcsendesedett.

Néhány óra múlva újra kezdődött a zaj, de most már erősebben és közelebbről. Most már nagyon érdekelte Edmond-t ez a munka, és elszórakoztatta magányában. Csakhamar belépett a börtönőr.

Mintegy nyolc napja határozta el a fogoly, hogy meghal, négy nap telt el azóta, hogy állta esküjét, és azóta egyetlen szót sem szólt ehhez az emberhez, nem is felelt neki, ha az megkérdezte, mit gondol, miféle betegség támadta meg, sőt, ha a börtönőr figyelmesen nézte, a falnak fordult. Ma azonban a börtönőr meghallhatja ezt a tompa zajt, lármát csaphat, véget vethet az egésznek, és ilyen módon megzavarhat egy nem tudni miféle reménységet, amelynek még a gondolata is megédesítette Dantès utolsó perceit.

A börtönőr hozta a reggelit.

Dantès feltápászkodott, és emelt hangon beszélni kezdett mindenféléről, ami csak eszébe jutott, a hozott ételek ehetetlenségéről, a hidegről, amelytől olyan sokat szenved ebben a zárkában; mormogott és zsörtölődött, hogy oka legyen jobban kiabálni. Kihozta a sodrából a börtönőrt, aki éppen aznap húslevest és friss kenyeret könyörgött ki a beteg fogolynak, és mindezt be is hozta neki.

Szerencsére azt hitte, hogy Dantès félrebeszél. Az ételt letette a bicegő asztalra, mint rendesen, és távozott.

Edmond most már fellélegzett, és boldogan hallgatózott tovább. A zaj most olyan tisztán hallatszott, hogy a fiatalember minden erőfeszítés nélkül is hallotta.

- Semmi kétség többé - mondta önmagának -, a zaj nappal is hallatszik, tehát valamelyik magamfajta szerencsétlen fogoly dolgozik azon, hogy kiszabaduljon. Ó, ha mellette volnék, hogy segítenék neki!

De ebben a boldogtalansághoz szokott agyban, amely már csak nagyon nehezen tudta befogadni az emberi örömöket, a reménység hajnalára hirtelen sötét felhő borult. Egyszerre az a gondolata támadt, hogy ezt a zajt talán néhány munkás okozza, akikkel az igazgató egy szomszédos szobát javíttat ki.

Könnyű lett volna erről meggyőződnie, de hogyan kockáztassa meg a kérdést? Bizonyos, hogy egyszerű volna bevárni a börtönőrt, meghallgattatni vele a zajt és látni, mit szól hozzá, de ekként értékes előnyöket veszíthet el egy percnyi elégtételért! Sajnos, Edmond fejébe, mint egy üres harangba, csak rögeszme fészkelhette be magát: olyan gyenge volt, hogy szelleme hullámzott, mint a pára, és nem tudott egy gondolatnál megmaradni. Csupán egyetlen módot látott, hogy rendet teremtsen gondolatai között, és világosan tudjon ítélni. A még párolgó húslevesre nézett, amelyet a börtönőr éppen most tett le az asztalra. Felállt, tántorogva odabotorkált, fogta a csészét, ajkához emelte, és lenyelte az italt, amely leírhatatlanul jó érzéssel töltötte el.

Volt annyi ereje, hogy beérje ezzel. Hallott róla, hogy azok a szerencsétlen hajótöröttek, akikre az éhségtől legyengülten találtak rá, azonnal szörnyethaltak, mihelyt valami nagyon is tápláló ételt falánk módon egyszeriben lenyeltek. Edmond kenyerét, amelyet már csaknem a szájához vitt, visszatette az asztalra, azután újra lefeküdt. Már nem akart meghalni.

Csakhamar érezte, hogy agya megvilágosodik. Gondolatai még bizonytalanul, határozatlanul, de ismét elfoglalják helyüket azon a csodálatos sakktáblán, amelyen talán egyetlen kockával több elég ahhoz, hogy megteremtse, az ember felsőbbrendűségét az állatok fölött. Már tudott gondolkodni, és gondolatait érveléssel támasztotta alá.

Így töprengett:

"Ki kell próbálni, de úgy, hogy senkinek se ártsak vele. Ha a zaj okozója munkás, csak kopognom kell a falon, ő azonnal abbahagyja a munkáját, megkísérli kitalálni, vajon ki kopog, és mi célból. De minthogy a munkája nemcsak megengedett, hanem még rendelt munka is, csakhamar folytatni fogja. Ha ellenben valami fogoly csinálja, akkor megijed attól a zajtól, amit én okozok, fél, hogy felfedezték, és abbahagyja munkáját. Legfeljebb este kezdi újra, amikor azt gondolja, hogy már mindenki lefeküdt és elaludt."

Edmond újra felkelt. Most már nem remegett a lába, és a szeme sem káprázott. A zárka egyik sarkába ment, letört egy követ, amely a nedvességtől félig-meddig már levált, és megkopogtatta vele a falat ott, ahol a legerősebben visszhangzott.

Háromszor koppantott a falon.

Az első koppantásra, mintegy varázslatra, megszűnt a zaj. Edmond egész lelkével figyelt. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de újabb zaj nem hallatszott. Edmond tökéletes csendet teremtett a vastag fal másik oldalán.

Erősödő reménnyel evett néhány falatot kenyeréből, ivott rá pár korty vizet, és hála kitűnő szervezetének, csakhamar olyan jól érezte magát, mint azelőtt.

Eltelt a nap, de a csend tovább tartott.

Leszállt az éjszaka anélkül, hogy a zaj újra kezdődött volna. Ezen az éjszakán Edmond le sem hunyta a szemét.

Ismét beköszöntött a reggel, jött a börtönőr, és hozta az ennivalót. A tegnapit már elköltötte Edmond, most bekapta a frisset, miközben állandóan a zajra fülelt, de az csak nem hangzott fel. Félt, hogy végérvényesen megszűnik, tíz vagy tizenkét mérföldet tett meg zárkájában, és hosszú órákon át rázta szelelőablakának vasrácsát. E régóta gyakorolt testmozgás következtében tagjai visszanyerték rugalmasságukat és erejüket. Végül felkészült a nagy harcra végzete ellen, mint ahogy a birkózó próbálgatja karját, és olajjal dörzsöli meg testét, mielőtt kilép a porondra. E lázas tevékenység időközeiben hallgatózott, vajon nem ismétlődik-e a zaj. Türelmetlenné tette annak a fogolynak az óvatossága, aki nem találta ki, hogy a szabadságért vívott küzdelmében egy fogolytársa zavarta meg, akinek legalább olyan fontos volna a szabadság, mint őneki.

Három nap telt el, hetvenkét rettenetes óra, amelyeket percenként számlált!

Végre egy este, amikor a börtönőr aznap utoljára járt bent, amikor Dantès vagy századszor a falhoz tapasztotta fülét, úgy rémlett neki, mintha valami alig észrevehető rezzenést érzett volna a csendes köveken.

Dantès visszalépett, hogy rendbe hozza megzavart agyát, néhányszor körüljárt a zárkában, majd újra odatapasztotta a fülét a falnak ugyanarra a pontjára.

Nem volt többé kétség: valami történt a másik oldalon! A fogoly bizonyára rájött munkája veszedelmes voltára, és valami másba kezdett, bizonyára azért, hogy nagyobb biztonsággal folytassa tevékenységét, s a vésőjét emelővel cserélte fel.

Edmond-t merésszé tette ez a felfedezés, és elhatározta, hogy segítségére siet fáradhatatlanul dolgozó sorstársának. Először is elmozdította ágyát, mert úgy látta, amögött munkálkodik a kiszabadulásra törekvő, és szemével olyan tárgyat keresett, amellyel feltörhetné a falat, leülhetné a nedves cementet, és végül is kiemelhetne egy követ.

De semmi ilyesmit nem látott. Nem volt sem kése, sem más éles szerszáma. Csak a kis ablak rácsára gondolhatott volna, ha számtalanszor meg nem győződött volna róla, milyen erősen tart a rács. Meg sem kísérelte kimozdítani a helyéből.

Minden bútorzata egy ágyból, székből, asztalból, vederből és korsóból állott.

Az ágyon voltak ugyan vascsapok, de ezeket a csapokat csavarok erősítették a fához. Ahhoz, hogy leszedje a csavarokat, és kiszabadítsa a csapokat, csavarhúzóra lett volna szüksége.

Az asztalon és a széken semmi alkalmas tárgy sem volt. A vedernek volt ugyan valamikor fogantyúja, de azt már régen leszedték.

Csak egyetlen lehetőség marad: el kell törnie korsóját, és az egyik cserépdarabbal nekiláthat a munkának.

Leejtette a korsót a kőpadlóra, és az darabokra tört.

Dantès kiválasztott két vagy három hegyes darabot, eldugta szalmazsákjába, a többit otthagyta a földön. A korsó eltörése sokkal természetesebb volt, semhogy gyanút kelthetett volna.

Edmond egész éjszaka dolgozhatott. De a sötétségben rosszul ment a munka, mert csak tapogatózva haladhatott, és csakhamar érezte, hogy az idomtalan szerszám valami igen kemény anyagban kicsorbult.

Helyére húzta hát az ágyat, és várta a reggelt. A reménység visszaadta türelmét is.

Egész éjszaka hallgatta ismeretlen szomszédját, aki folytatta föld alatti munkáját. Reggel, amikor bejött a börtönőr, Dantès azt mondta neki, hogy előző este ivott a korsóból, leejtette, és az darabokra tört. A börtönőr dörmögve ment ki új korsóért, és még annyi fáradságot sem vett magának, hogy a régi cserepeit magával vigye.

Egy perccel később visszatért, figyelmeztette a foglyot, hogy ügyesebb legyen, és távozott.

Dantès most kimondhatatlan örömmel hallgatta a zár csukódását, noha azelőtt ennek hallatára mindig elszorult a szíve. Hallotta, mint távolodnak a lépések, majd mikor a zaj egészen elhalt, ágyához ugrott, félrehúzta, és annál a gyenge kis fénynél, amely a reggeli napból behatolt a zárkába, láthatta, milyen hiábavaló munkát végzett az éjjel azzal, hogy a követ akarta elmozdítani, ahelyett hogy a körötte levő gipszet próbálta volna leszedni.

A nedvességben a gipsz tartása meglazult.

Dantès boldog szívdobogással látta, hogy a gipsz szépen letöredezik. Igaz, hogy a töredékek úgyszólván csak porszemecskék voltak, de azért Dantès egy félóra alatt csaknem egy maroknyit szedett össze. Egy számtantudós ki tudta volna számítani, hogy ha nem ütközik valami sziklába, csaknem két esztendő alatt vájhat ki egy két láb széles, ugyanolyan magas és húsz láb hosszúságú átjárót.

A fogoly szemrehányást tett önmagának, amiért nem használta fel erre a munkára a sok-sok hosszú órát, amelyek egyre lassabban teltek, és amelyeket reménykedésre, imádságra és kétségbeesésre vesztegetett el.

Csaknem hat esztendőt töltött ebben a zárkában, és azalatt, bármilyen lassan is halad, már elkészült volna munkájával.

Erre a gondolatra új tettvágy fogta el.

Három nap alatt hallatlan óvatossággal eljutott odáig, hogy leszedje az összes cementet, és az egész követ megtisztítsa: a vastag fal kis terméskövekből készült, amelyek közé, hogy fokozza a szilárdságot, egy-egy nagyobb kődarab volt beépítve. Egy ilyen kődarabot csaknem teljesen körülásott, és most már csak meg kellett volna ingatnia üregében.

Dantès körömmel próbálta kifordítani a követ, de a körme nem volt elég erős hozzá.

A korsó cserepei, amelyeket a hézagok közé dugott, eltörtek, amikor emelőként akarta használni őket.

Egyórai hiábavaló kísérletezés után Dantès homlokát kiverte a verejték. Halálos félelem fogta el.

Hát már a legelején is kudarcot vall? Tehetetlenül, tétlenül kell várnia, hogy szomszédja, aki talán még beleun a munkába, mindent maga csináljon?

Ekkor hirtelen ötlet villant fel agyában. Újra felegyenesedett és elmosolyodott. Izzadságtól nedves homloka magától felszáradt.

A börtönőr mindennap egy bádogedényben hozta Dantès levesét. Ebben a lábosban volt Dantès meg még egy fogoly levese. Dantès észrevette, hogy az edény egyszer színig van telve, máskor félig üres, aszerint, hogy a börtönőr melyiküknél kezdte el az ételosztást.

A lábosnak vasnyele volt. Ezt a vasnyelet szerette volna megszerezni Dantès, és ha kell, örömest odaadott volna tíz évet az életéből.

A börtönőr szokás szerint a lábos tartalmát Dantès tányérjába öntötte, Dantès pedig egy fakanállal elfogyasztotta levesét, majd lemosta a tányért, s ez így volt napról napra.

Ezen az estén Dantès letette a tányérját a földre, éppen az ajtó és az asztal közé. A börtönőr, amint bejött, egyenesen belelépett a tányérba, s az ezer darabra tört.

Ezúttal nem szidhatta össze Dantèst: igaz, nem volt helyes, hogy tányérját a földön hagyta, de ő is hibás volt, amiért nem nézett a lába alá. Beérte hát egy kis morgással.

Azután körülnézett, ugyan mibe is önthetné a levest. Dantèsnek ezen az egy tányéron kívül nem volt egyebe.

- Hagyja itt a lábost - mondta Dantès -, majd holnap elviszi, mikor a reggelimet hozza.

Ez a tanács kedvezett a börtönőr lustaságának, így nem kellett újra felmásznia, megint lejönnie és ismét felmennie. Otthagyta az edényt.

Dantès reszketett örömében.

Gyorsan megette a levest és a húst, amelyeket, ahogy a börtönben szokás, egy edényben hoztak. Egyórai várakozás után, megbizonyosodva arról, hogy a börtönőr nem gondolja meg magát, elhúzta ágyát, fogta a lábost, a nyele végét bedugta a cementtől megtisztított kődarab és a mellette levő terméskő közé, mint egy emelőt.

Valami könnyű lazulás arra vallott, hogy a munka jól halad.

Egy óra múlva a kő valóban kimozdult a falból, amelyben most egy több mint másfél láb átmérőjű üreg képződött.

Dantès gondosan összeszedett minden gipsztörmeléket, a zárka sarkaiba hordta, korsója egyik cserepével szürkés földet kapart rá, és így egészen elfedte a kis kupacot.

De ki akarta jól használni ezt az éjszakát, amikor a véletlen vagy inkább furfangos terve ilyen értékes szerszámot juttatott neki, és dühös szenvedéllyel folytatta az ásást.

Hajnalban a követ visszahelyezte a lyukba, ágyát a helyére húzta és lefeküdt.

A börtönőr belépett, és a darab kenyérből álló reggelit az asztalra tette.

- No, mi az, hát nem hoz másik tányért? - kérdezte Dantès.

- Nem - felelte a börtönőr. - Maga mindent eltör, eltörte a korsóját, és maga az oka annak is, hogy a tányérját eltörtem. Ha minden fogoly ennyi kárt csinálna, nem győzné a kormány. Itt hagyjuk a lábost, abba fogjuk önteni a levesét. Így talán majd nem töri el az edényeit.

Dantès égre emelte a szemét, és takarója alatt imára kulcsolta a kezét.

Ezért a darabka vasért, amely nála maradt, sokkal hálásabb volt Istennek, mint a legszebb percekért, amelyeket addigi életében valaha is átélt.

Észrevette azonban, hogy amióta ő elkezdett dolgozni, a másik fogoly abbahagyta a munkát.

Sebaj, ez nem volt ok arra, hogy ő is abbahagyja. Ha szomszédja nem jön el hozzá, majd elmegy ő ahhoz.

Egész álló nap szünet nélkül dolgozott. Estére, hála új szerszámának, több mint tíz marék terméskő-, gipsz- és cementtörmeléket szedett ki a falból.

Amikor a látogatás ideje közeledett, legjobb tudása szerint kiegyengette a lábos elgörbült nyelét, és az edényt megszokott helyére tette. A börtönőr beletöltötte a rendes adag levest és húst, vagy inkább levest és halat, mert böjtös nap volt; a foglyok számára ugyanis hetenként háromszor tartottak böjtös napot. Ilyen módon is könnyű lett volna számolni a napok múlását, ha Dantès már réges-rég abba nem hagyta volna az időszámítást.

Amint a börtönőr betöltötte a levest, el is ment.

Ezúttal Dantès meg akart bizonyosodni arról, vajon szomszédja valóban abbahagyta-e a munkát.

Hallgatózott. Minden csendes volt, mint mindig az utolsó három nap alatt, amióta a munka félbeszakadt.

Dantès felsóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy szomszédja bizalmatlan iránta.

Ám azért nem csüggedt, és egész éjszaka folytatta a munkát. De két vagy három óra múlva akadályba ütközött. A vas nem hatolt beljebb, valami sima felületen félresiklott.

Dantès megérintette kezével az akadályt, és rájött, hogy valami gerendához ért. Ez a gerenda keresztezte vagy inkább elzárta az egész lyukat, amelyet Dantès ásott.

Most vagy alatta, vagy fölötte kell tovább vájni.

A szerencsétlen fiatalember nem számított erre az akadályra.

- Ó, Istenem, Istenem! - kiáltott fel. - Annyit könyörögtem, és azt hittem, meghallgatod kérésemet, Istenem! Elvetted tőlem az élet szabadságát, Isten! Elvetted tőlem a halál nyugalmát, Isten! Te, aki visszaadtad életemet, könyörülj rajtam, ne hagyd, hogy meghaljak kétségbeesésemben!

- Ki beszél Istenről és ugyanakkor a kétségbeesésről? - hallatszott egy hang, amely olyan volt, mintha a föld alól jönne, és amely a sötétségen át olyan tompán ért el a fiatalember füléhez, mintha a sírból szállna fel. Edmond úgy érezte, a haja is égnek áll, és térden csúszva hátrált.

- Ah - mormogta. - Emberi szót hallok!

Elmúlt már öt vagy hat éve, hogy Edmond nem hallott beszélni mást, mint börtönőrét, és a fogoly szemében a börtönőr nem számít embernek: ez csak egy eleven ajtó a tölgyfa ajtó mögött, húsból való rács a vasrács mellett.

- Az isten szerelmére! - kiáltott Dantès. - Ön, aki az előbb szólott, beszéljen még, bár megrémített a hangja. Kicsoda ön?

- De kicsoda ön, hát ön kicsoda? - kérdezte a hang.

- Egy szerencsétlen fogoly - válaszolta Dantès egyszerűen.

- Melyik országból való?

- Franciaországból.

- A neve?

- Edmond Dantès.

- Foglalkozása?

- Tengerész.

- Mióta van itt?

- 1815. február 28. óta.

- Bűncselekménye?

- Ártatlan vagyok.

- De mivel vádolják?

- Hogy összeesküvést szőttem a császár visszatéréséért.

- Hogyan! A császár visszatéréséért? Hát a császár már nem uralkodik?

- Lemondott a trónról Fontainebleau-ban 1814-ben, és száműzték Elba szigetére. De hát mióta van ön itt, hogy minderről mit sem tud?

- 1811 óta.

Dantès megremegett. Ez az ember négy esztendővel régebben van itt, mint ő.

- Jól van, ne ásson tovább - mondta a hang igen gyorsan. - Csak azt mondja meg, milyen magasan van az az üreg, amelyet vájt?

- A padlózat magasságában.

- Hogyan van elrejtve?

- Az ágyam mögött.

- Elmozdították az ágyát, mióta a börtönben van?

- Soha.

- Hova nyílik a zárkája?

- Egy folyosóra.

- Hát a folyosó?

- Az udvarra vezet.

- Sajnos - mormogta a hang.

- Ó, istenem! Mi a baj? - kiáltott fel Dantès.

- Az, hogy tévedtem, megcsalt rajzaim tökéletlensége. Elveszek, amiért nincs körzőm. Tervrajzomon egy téves vonal tizenöt lábnyi területet jelent, és azt a falat, amelyet ön váj, a citadella falának véltem!

- De hiszen akkor a tengerhez jutna!

- Éppen ezt akartam.

- És ha sikerült volna?

- Elúsztam volna valamelyik szigetre, amely If vára közelében van, akár Daume szigetére, akár Tiboulenra, vagy akár a partra, és megmenekültem volna.

- El tudott volna úszni olyan messzire?

- Isten adott volna erőt hozzá. De most minden elveszett.

- Minden?

- Minden. Tömje be az üreget óvatosan, ne ásson tovább, ne foglalkozzék semmivel, és várja meg, amíg én jelentkezem.

- De legalább... Kicsoda ön?... Mondja meg, kicsoda ön?

- Én... én... a 27-es szám vagyok.

- Nem bízik hát bennem? - kérdezte Dantès.

Edmond a boltozaton áthatoló keserű nevetést vélt hallani.

- Ó, jó keresztény vagyok - kiáltott, mert ösztönösen kitalálta, hogy a másik fogoly el akarja hagyni. - Krisztusra esküszöm, hogy inkább meghalok, semhogy hóhérainak, akik az én hóhéraim is, egyetlen szót is eláruljak. De az isten szerelmére, ne fosszon meg a jelenlététől, ne fosszon meg a hangjától, mert esküszöm, széttöröm a fejemet a falon, hiszen fogytán az erőm, és halálom majd az ön lelkén szárad.

- Hány éves? A hangja fiatalemberre vall.

- Nem tudom, hány éves vagyok, mert nem számoltam az időt, amióta idehurcoltak. Annyit tudok, hogy tizenkilenc éves voltam, amikor 1815. február 28-án elfogtak.

- Most nem egészen huszonhat éves - mormogta a hang. - No, ebben a korban még nem áruló az ember.

- Ó, nem, nem, esküszöm! - ismételte Dantès. - Már mondtam egyszer, és most újra mondom, inkább darabokra vágatnám magam, semhogy eláruljam önt.

- Jól tette, hogy rábeszélt, jól tette, hogy könyörgött, mert már más tervem volt, és itt akartam hagyni önt. De kora megnyugtat, vissza fogok jönni, várjon reám.

- Mikor?

- Számolnom kell lehetőségeinkkel. Majd jelt adok.

- De el ne hagyjon, ne hagyjon magamra. Térjen vissza, vagy megengedi, hogy én menjek önhöz? Együtt menekülünk, és ha nem sikerül szöknünk, majd beszélgetünk. Ön azokról beszél, akiket ön szeret, én pedig azokról, akiket én szeretek. Bizonyára szeret valakit?

- Egyedül állok a világban.

- Akkor hát engem fog szeretni: ha ön fiatal, akkor a pajtása leszek, ha öreg, akkor a fia. Van édesapám, aki hetvenéves, ha ugyan még él, csak őt szerettem, és egy fiatal leányt, akit Mercédèsnek hívtak. Apám nem felejtett el, abban bizonyos vagyok. De isten tudja, vajon Mercédès gondol-e még rám. Úgy fogom szeretni önt, ahogy apámat szerettem.

- Jól van - mondta a fogoly -, viszontlátásra holnap.

E néhány szó úgy hangzott, hogy Dantès megnyugodott. Nem kért többet, felállt, ismét óvatosan elrejtette a falból kiszedett törmeléket, és visszahúzta ágyát a falhoz.

Ettől kezdve Dantès egészen átadta magát boldogságának. Többé nem lesz hát egyedül, sőt, talán ki is szabadul. Legrosszabb esetben azonban, ha fogoly marad, akkor is lesz egy társa, és a megosztott fogság már csak fél fogság. A közösen elmondott panaszok csaknem imádságszámba mennek. A kettesben mondott imádság pedig már csaknem hálaadás.

Dantès egész nap fel és alá járt zárkájában, szíve repesett örömében. Ez az öröm időnként fojtogatta, ilyenkor leült az ágyára, és kezét mellére szorította. A legkisebb zajra, amely a folyosóról behallatszott, az ajtóhoz ugrott. Egyszer-kétszer átvillant agyán a rémület, hogy el találják választani attól az embertől, akit nem is ismer, de máris jó barátjaként szeret. Elhatározta: ha a börtönőr esetleg elhúzza az ágyat, és lehajol, hogy megvizsgálja az üreget, azonnal összetöri a fejét azzal a kővel, amelyen a korsója áll.

Halálra ítélnék, tudja jól. De vajon nem halt volna meg amúgy is már életuntságában és kétségbeesésében, ha az a csodálatos zaj vissza nem adja az életnek?

Este bejött a börtönőr. Dantès az ágyán feküdt, úgy érezte, így jobban eltakarja a befejezetlen nyílást. Bizonyára különös módon tekintett az alkalmatlan látogatóra, mert az így szólt:

- No, mi az, csak nem bolondult meg újra?

Dantès nem válaszolt, félt, hogy izgatott hangja elárulja. A börtönőr fejét csóválva távozott.

Amint beállt az éjszaka, Dantès azt hitte, hogy szomszédja felhasználja a csendet és a sötétséget, hogy újabb beszélgetésbe kezdjen vele, de csalódott. Az éjszaka eltelt anélkül, hogy lázas várakozására bármilyen zaj is felelt volna. De másnap, a reggeli látogató után, amint éppen elhúzta ágyát a faltól, egyenlő időközben három koppanást hallott. Térdre esett.

- Ön az? - kérdezte. - Itt vagyok!

- Börtönőre már elment? - kérdezte a hang.

- El - válaszolta Dantès -, már csak este jön vissza. Tizenkét óra hosszat szabadok vagyunk.

- Akkor kezdhetem a munkát? - kérdezte a hang. - Ó, hogyne, hogyne, azonnal, most rögtön, könyörgök!

És ekkor Dantès, aki félig a nyílásban volt, úgy érezte, hogy az a darab föld, amelyre két kezével támaszkodik, megmozdul alatta. Hátravetette magát, erre egy csomó föld és levált kődarab omlott le egy lyukba. Ez a lyuk az alatt a nyílás alatt keletkezett, amelyet ő vájt. És ekkor a sötét lyuk alján, amelynek mélységét nem tudta felmérni meglátott egy fejet, két vállat, és végül egy egész embert, aki elég fürgén bújt ki a mesterséges nyílásból.

 

16
Egy olasz tudós

Dantès karjaiba zárta új barátját, akit oly régen és oly türelmetlenül várt, s az ablak felé vonta, hogy az ott beszüremlő kevéske napfény megvilágítsa a jövevény egész alakját.

Kistermetű ember volt, haja inkább a szenvedésektől, semmint a kortól fehér, átható tekintetű szeme sűrű, deres szemöldök mögé bújt, fekete szakálla egész mellét eltakarta; mély ráncok barázdálta sovány arc, jellegzetes arcvonásainak merészsége inkább szellemi képességekre, mint fizikai erőre vallott. A jövevény homloka verejtékes volt.

Ruházatának eredeti alakját lehetetlen volt megállapítani, mert foszlányokban csüngött rajta.

Legalább hatvanöt évesnek látszott, noha mozdulatainak bizonyos határozottsága arról tanúskodott, hogy talán fiatalabb, és csak a hosszú raboskodás miatt látszik öregnek.

A fiatalember kitörő öröme jólesett neki. E forró lélek érintésére mintha egy pillanatra felengedett volna lelkének fagyossága. Melegen megköszönte a szíves fogadtatást, noha csalódása nem volt csekély, hiszen a várt szabadság helyett egy másik zárkára talált.

- Legelőször is lássunk neki - mondta -, tüntessük el börtönőreink szeme elől bejáratom nyomait. Csak akkor közlekedhetünk nyugodtan, ha ők semmit sem sejtenek.

A nyíláshoz hajolt, fogta a követ, amelyet súlya ellenére könnyedén emelt meg, és a lyukba illesztette.

- Ezt a követ ugyancsak hanyagul szedte ki - jegyezte meg fejét csóválva. - Nem voltak szerszámai?

- Hát önnek vannak? - kérdezte Dantès ámulva.

- Készítettem néhányat. Ráspoly kivételével mindenem van, ami szükséges: véső, fogó, emelő.

- De szeretném látni, hogy türelmes munkájával és ügyességével miket készített! - mondta Dantès.

- Tessék, itt van először is a véső.

Egy erős és éles lemezt vett elő. A véső nyele bükkfából volt.

- Ezt mivel csinálta? - kérdezte Dantès.

- Az ágyam egyik vaspántjával. Ezzel a szerszámmal vájtam ki az egész idevezető utat, amely csaknem ötven láb hosszú.

- Ötven láb! - kiáltott fel Dantès iszonyattal.

- Halkabban beszéljen, fiatalember. Gyakran megesik, hogy hallgatóznak a foglyok ajtajánál.

- Úgy tudják, hogy egyedül vagyok.

- Nem jelent semmit.

- Azt mondta, ötven lábnyi utat vájt ki, amíg ideért?

- Igen, körülbelül ekkora távolság választja el kettőnk zárkáját. Csakhogy én rosszul számítottam ki a kanyarulatot, mivel nincs mértani mérőeszközöm az arányos méretek megállapítására. A vélt negyven lábnyi ellipszis helyett ötven lábnyi mutatkozott. Azért hittem, mint már említettem, hogy a külső falhoz jutok el, keresztülfúrom a falat, és a tengerbe vetem magam. Végighaladtam a folyosó hosszában, amelyre az ön zárkája nyílik, ahelyett hogy alatta mentem volna el. Minden munkám kárba veszett, mivel ez a folyosó egy őrökkel teli udvarra vezet.

- Ez igaz - jegyezte meg Dantès. - De ez a folyosó az én zárkámnak csak egyik oldalát érinti, márpedig annak négy oldala van.

- Igen, ez kétségtelen, de az egyik falát maga a szikla alkotja. Minden szerszámmal felszerelt tíz vájárnak tízévi munkájára volna szüksége, hogy a sziklát keresztülfúrják. A másik fala az igazgató lakosztályának alapzatához kell hogy támaszkodjék; itt olyan pincébe esnénk, amely bizonyára kulccsal záródik, és elfognának bennünket. A negyedik oldal, várjon csak, hová nyílik a negyedik oldal?

Ezen az oldalon volt az a lőrés, amelyen keresztül beszűrődött a világosság. Ez a lőrés kifelé egyre keskenyedett, amíg csak a világosságig nem ért. Egy gyermek sem tudott volna átbújni rajta, és egyébként is háromsoros vasrostély zárta el. Így hát a leggyanakvóbb börtönőrnek sem volt oka itt a szökéstől tartani.

E szavaknál a jövevény az ablak alá húzta az asztalt.

- Másszon fel az asztalra - mondta Dantèsnek.

Dantès engedelmeskedett: kitalálta társának tervét, hátát a falnak vetette, s odanyújtotta neki a kezét.

És az az ember, aki zárkája számával nevezte meg magát, és akinek igazi nevét Dantès még most sem tudta, sokkal könnyebben ugrott fel, mint ahogy koránál fogva várni lehetett volna. A macskához vagy a gyíkhoz illő fürgeséggel először az asztalra lépett, az asztalról Dantès kezére, majd a vállára. Odafent kétrét görnyedt, mert a zárkaboltozat miatt nem tudott felegyenesedni, fejét az első rács-sor közé fúrta, és így le tudott nézni a magasból.

Egy perccel később gyorsan visszahúzta a fejét.

- Ó, ó - mondta -, jól sejtettem. - Ezzel Dantès mellett lecsúszott az asztalra, az asztalról pedig a földre ugrott.

- Mit sejtett jól? - kérdezte aggódva a fiatalember, és szintén leugrott.

Az öreg fogoly gondolkozni kezdett:

- Igen - mondta -, ez az. Zárkájának negyedik fala egy külső folyosóra néz, ez valami körbefutó párkányon van, amelyen az őrjáratok haladnak keresztül, és az őrszemek strázsálnak.

- Bizonyos benne?

- Láttam a katona csákóját, puskája csövét, és csak azért vonultam vissza olyan hirtelen, mert attól tartottam, hogy ő is meglát engem.

- No és? - folytatta Dantès.

- Láthatja, hogy az ön zárkáján keresztül lehetetlen megszökni.

- Tehát? - kérdezte a fiatalember.

- Tehát - felelte az öreg fogoly -, legyen meg az Isten akarata.

És az öregember arcán keserű lemondás tükröződött.

Dantès csodálattal nézte ezt az embert, aki oly nagy bölcsességgel tudott lemondani nagyon régen dédelgetett reménységéről.

- Nem mondaná meg most, hogy kicsoda ön? - kérdezte.

- Ó, istenem, dehogynem, ha ez még érdekli önt, hiszen most már nem veheti semmi hasznomat.

- Dehogynem. Megvigasztalhat engem, támogathat, mert úgy látom, ön erős az erősek között.

Az abbé szomorúan mosolygott.

- Faria abbé vagyok - mondta -, 1811 óta fogoly, mint ahogy már tudja, If várában. De Fenestrelle erődjébe bezárva is töltöttem három esztendőt. 1811-ben Piemontból Franciaországba hoztak át. Akkor tudtam meg, hogy a sors, amely abban az időben, mintha csak az ő akaratának lett volna alávetve, fiúgyermeket ajándékozott Napóleonnak, és hogy ez a gyermek még a bölcsőben megkapta a "Római Király" címet. Akkor még nem is sejtettem mindazt, amit ön az imént közölt velem: hogy négy évvel később ez az óriás összeomlik. Ki uralkodik most Franciaországban? II. Napóleon?

- Nem, XVIII. Lajos.

- XVIII. Lajos! XVI. Lajos testvére! Az ég útjai különösek és titokzatosak. Mi célja lehetett a Gondviselésnek azzal, hogy megalázza azt az embert, akit előbb magasba emelt, és felemelje azt, akit előbb megalázott?

Dantès tekintetével végigmérte az abbét, aki egy percre megfeledkezett saját sorsáról, hogy a nagyvilág sorsával foglalkozzék.

- Igen, igen - folytatta -, így van ez Angliában is. I. Károly után Cromwell, Cromwell után II. Károly, és talán II. Jakab után valamelyik vő vagy rokon, valamelyik orániai herceg, egy stathouder[14], aki királlyá verekszi fel magát, utána új engedmények a népnek, majd alkotmány, azután a szabadság! Ön meglátja majd ezt, fiatalember - mondta, ismét Dantèshez fordulva. Csillogó, mély tekintettel nézte, ahogy csak a próféták nézhettek. - Magának még van hozzá ideje, hogy meglássa, meg is fogja látni.

- Igen, ha kijutok innen.

- Ah, igaz is - jelentette ki Faria abbé. - Foglyok vagyunk, de vannak pillanatok, amikor megfeledkezem róla, mikor szabadnak hiszem magamat, mert szemem áthatol a falakon, amelyek körülvesznek.

- De hát miért van ön bezárva?

- Én? Mert 1807-ben arról a tervről álmodtam, amelyet 1811-ben Napóleon meg akart valósítani, mert, mint Machiavelli az apró hercegecskék között, akik Olaszországból zsarnoki és gyenge kis királyságok fészkét csinálták: egységes, nagy császárságot akartam, amely szilárd és erős. Azt hittem, hogy rátaláltam az én Cesare Borgiámra, pedig csak egy megkoronázott fajankót leltem, aki úgy tett, mintha megértene engem, csak hogy könnyebben elárulhasson. Ez volt VI. Sándor és VII. Kelemen terve is. De ez a terv mindig meg fog hiúsulni, mivel ügyetlenül fognak hozzá, és mert Napóleon sem tudta befejezni. Olaszország el van átkozva!

Az öregember lehajtotta fejét.

Dantès nem értette, hogyan kockáztathatta valaki az életét ilyen érdekek miatt. Igaz, hogy ismerte Napóleont, hiszen látta és beszélt is vele, de azt nem is sejtette, hogy ki volt VII. Kelemen és VI. Sándor.

- Nem ön az a pap - kérdezte Dantès, és kezdte maga is azt hinni, amit a börtönőr mondott, és amit általában egész If várában hittek -, nem ön az a pap, akiről úgy vélik... úgy vélik, hogy beteg?

- Akit bolondnak tartanak, így akarta mondani, ugye?

- Ezt nem mertem - felelte Dantès mosolyogva.

- Igen, igen - folytatta Faria keserű nevetéssel -, én vagyok az, engem tartanak bolondnak. Én szórakoztatom már jó ideje a börtön lakóit, én mulattatnám a kisgyermekeket, ha volnának gyermekek a reménytelen fájdalomnak e lakóhelyén.

Dantès egy pillanatig mozdulatlanul és némán állt.

- Így hát már lemondott a menekülésről? - kérdezte.

- Lehetetlennek tartom a menekülést. Ha azt kíséreljük meg, ami Isten akarata ellen van, ez annyi, mintha fellázadnánk Isten ellen.

- Miért csügged? Sok volna azt kívánni a Gondviseléstől, hogy egy csapásra minden sikerüljön. Nem kezdhetné újra más irányban azt, amit eddig csinált?

- Tudja-e ön, mit csináltam, hogy újrakezdésről beszél? Tudja-e, hogy négy évre volt szükségem, amíg elkészítettem a szerszámaimat? Tudja-e, hogy két év óta ások és vájok ebben a földben, amely olyan kemény, akár a gránit? Tudja-e, mennyi követ kellett kiszednem, akkora köveket, amelyekről valaha nem hittem volna, hogy meg tudom mozdítani, tudja-e, hogy egész napok teltek el ebben a titáni munkában, és hogy néha, esténként, boldog voltam, ha egy hüvelyknyi darabot le tudtam faragni abból a régi cementből, amely éppen olyan kemény lett, mint maga a kő? Tudja-e, tudja-e, hogy mindazt a földet és törmeléket, amelyet kiszedtem, el kellett helyeznem, és ezért át kellett fúrnom egy lépcső boltívét, ennek üregébe raktam be a törmeléket, és az üreg már úgy tele van, hogy többé egy szemernyit sem tudnék hová elhelyezni? És tudja-e végül, hogy azt hittem, mind e munkám végeztével célhoz érek? Csak annyi erőm maradt, hogy befejezzem feladatomat, és íme, Isten nemcsak elodázza, hanem ki tudja, milyen sokáig késlelteti célom megvalósítását. Ah, azt mondom önnek ismét: nem csinálok már semmit, hogy visszanyerjem szabadságomat; mivel Isten akarata az, hogy mindörökre elveszítsem.

Edmond lehajtotta fejét, mert nem akarta bevallani ennek az embernek, mennyire örül, hogy társra talált, és az örömtől nem tud illően részt venni fogolytársának fájdalmában.

Faria abbé leült Edmond ágyára, Edmond pedig állva maradt.

A fiatalember még sohasem gondolt szökésre. Némely dolog annyira lehetetlennek látszik, hogy az embernek eszébe sem jut megkísérelni, és ezért ösztönösen kerüli. Ötven lábnyit vájni a föld alatt, erre a műveletre rááldozni három év munkáját, hogy siker esetén eljusson egy tengerre néző, meredek szakadék fölé, ötven, hatvan, talán száz lábnyi magasságból vetni le magát, hogy estében szétzúzza a fejét valamelyik sziklán, ha ugyan az őrök golyója már előbb meg nem öli, arra kényszerülni, hogy ha mindezt a sok veszedelmet túl is éli, úszva tegyen meg egy mérföldnyi utat - ez sokkal több volt, semhogy le ne mondjon róla, és láttuk, Dantèsnek örökre le kellett erről mondania.

Most azonban, hogy a fiatalember látta, mennyi akaraterővel ragaszkodott az élethez az aggastyán, és milyen kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, gondolkodóba esett, és mérlegelni kezdte saját bátorságát. Másvalaki megkísérelte azt, amire ő sohasem gondolt. Egy nála idősebb, gyengébb és ügyetlenebb ember türelemmel és leleményesen megszerezte magának mindazokat a szerszámokat, amelyekre ehhez a hihetetlen művelethez szüksége volt. Ha e művelet bármelyik részletét rosszul tervelte volna ki, már belebukott volna. Egy másik ember mindezt megcselekedte, Dantèsnek tehát semmi sem volt lehetetlen; Faria keresztülfúrt ötven lábnyit, ő át fog fúrni százat. Faria ötvenéves, és három évet szentelt munkájának, ő csak feleannyi idős, ő hat évet fog rááldozni. Faria, az abbé, a tudós, a pap, nem félt megkockáztatni, hogy átússzon If várából Daume, Ratonneau vagy Lemaire szigetére ő, Edmond, a tengerész, ő, Dantès, a vakmerő búvárúszó, aki gyakran merült le a tenger fenekére egy korallágért, vajon habozna-e, ha úszva kellene megtennie egy mérföldet? Mit jelent egy mérföldnyit úszni? Egy órát? Ugyan, hát nem maradt ő akárhányszor órák hosszat a tengerben anélkül, hogy lábát a partra tette volna? Nem, nem, Dantèsnek csak arra volt szűksége, hogy ez a példa bátorságot öntsön belé. Mindazt meg fogja tenni, amit egy másik ember már megtett vagy megtehetett volna.

A fiatalember elgondolkozott.

- Rátaláltam arra, amit ön keresett - mondta az aggastyánnak.

Faria megremegett.

- Ön? - mondta. Felemelte a fejét, és tekintete elárulta, hogy ha Dantès igazat mondott, az abbé csüggedése hamarosan véget ér. - No lássuk, hát mire talált rá?

- Az a folyosó, amelyet ön keresztülfúrt, hogy saját zárkájából ide jusson, ugyanabban az irányban halad, mint a külső folyosó, ugye?

- Úgy van.

- Nem is lehet távolabb tőle, csak mintegy tizenöt lépésnyire?

- Legfeljebb.

- Nohát! A folyosó közepe felé, keresztbe fúrunk egy utat. Ezúttal számításai legyenek pontosabbak. Kijutunk a külső folyosóra. Megöljük az őrt és elmenekülünk. Ahhoz, hogy ez a terv sikerüljön, nem kell más, csak bátorság és erő. Ön bátor, erőben pedig nekem nincs hiányom. Nem beszélek türelemről: ön már bebizonyította türelmét, és én is bizonyságot fogok adni a magaméról.

- Egy pillanat - felelte az abbé. - Ön, kedves barátom, nem tudja, milyen természetű az én bátorságom, és hogy mire tartogatom az erőmet. Ami a türelmet illeti, úgy gondolom, eléggé türelmes voltam, amikor minden áldott reggel újrakezdtem azt, amit éjszaka végeztem, és minden éjjel folytattam nappali munkámat. De figyeljen jól ide, fiatalember: én hittem, hogy Istent szolgálom, ha kiszabadítom egy teremtményét, aki, mivel ártatlan volt, jogtalanul volt elítélve.

- Hát most már másképpen áll a dolog? - kérdezte Dantès. - Most, hogy velem találkozott, már bűnösnek tartja magát?

- Nem, de nem is akarok azzá lenni. Mostanáig csak tárgyakkal volt dolgom, ön pedig azt akarja, hogy emberekkel is dolgom legyen. Keresztülfúrhattam egy falat, szétrombolhattam egy lépcsőt, de nem döfök keresztül egy emberi mellet, és nem oltok ki egy emberi életet.

Dantès meglepetten bámult az öregemberre.

- Hogyan - mondta -, önt visszatarthatná ilyen lekiismereti kérdés, amikor arról van szó, hogy visszaszerezze a szabadságát?

- De hát vajon ön miért nem ütötte agyon egy este börtönőrét az asztal lábával - kérdezte Farfia -, vajon miért nem kapta magára annak ruháját, és miért nem próbált így elmenekülni?

- Mert nem jutott eszembe - válaszolta Dantès.

- Mert ösztönösen borzad az ilyen bűntől, olyannyira, hogy még csak nem is gondolt rá - folytatta az öreg. - Mert az egyszerű és megengedett dolgokkal kapcsolatban természetes vágyaink is tudtunkra adják, hogy nem tértünk le a helyes útról. A tigrisnek természetes, hogy vért ontson, ez az életformája, a rendeltetése, csak arra van szüksége, hogy szimata hírül adja: zsákmány van a közelben. Ő rögtön ráveti magát a zsákmányra és szétszaggatja. Ez természetes ösztöne, ennek engedelmeskedik. Az ember ellenben iszonyodik a vértől, nem a társadalom, hanem a természet törvényei tartják vissza a gyilkolástól.

Dantès összezavarodott: valóban ez volt a magyarázata annak, ami tudtán kívül elméjében vagy még inkább a lelkében lezajlott, mert vannak olyan gondolatok, amelyek az agyból erednek, és vannak olyanok, amelyek a szívből fakadnak.

- És azután - folytatta Faria - idestova tizenkét esztendeje, hogy börtönben vagyok, és gondolatban minden híres szökést magam is megkíséreltem. Csak ritkán láttam sikeres szökést. A szerencsés szökések, a sikerrel koronázottak mindig azok, amelyeket gondosan kiterveltek és lassan készítettek elő. Ilyen módon szökött meg Vincennes várából Beaufort herceg, Fort-l'Evèque-ből Dubuquoi abbé és a Bastille-ból Latude. Vannak olyanok is, amelyek a véletlennek köszönhetők, ezek a legjobbak. Várjunk valami alkalomra, higgyen nekem, és ha úgy adódik, éljünk az alkalommal.

- Ön várhatott - jegyezte meg Dantès sóhajtva. - A hosszan tartó munka lekötötte minden percét, és amikor nem volt tennivalója, amely elszórakoztassa, megvolt a reménysége, és az megvigasztalta.

- Meg én nemcsak ezzel foglalkoztam ám - mondta az abbé.

- Hát még mit csinált?

- Írtam vagy tanultam.

- Hát adtak papirost, tollat meg tintát?

- Nem - felelte az abbé -, csináltam magamnak.

- Papirost, tollat és tintát csinált magának? - kiáltott Dantès.

- Igen.

Dantès bámulattal nézett erre az emberre, de alig akart hinni a fülének, Faria észrevette ezt a kis hitetlenkedést.

- Majd ha eljön hozzám - mondta -, megmutatom egy kész művemet, egész életem gondolatainak, kutatásainak és elmélkedéseinek eredményét, mert sok gondolatom támadt a római Colosseum árnyékában, Velencében a San Marco-oszlop lábánál állva, Firenzében az Arno partján, és nem is sejtettem, hogy egyszer majd If várának négy fala közt börtönőreim időt engednek hozzá, hogy mindezt leírjam. Művem: Értekezés az egységes monarchia lehetőségéről Olaszországban. Nagy negyedrét kötet lesz.

- És mire írta?

- Két ingre. Feltaláltam egy szert, amely a vásznat olyan simává teszi, mint a pergamen.

- Ön tehát vegyész?

- Egy kissé. Ismertem Lavoisier-t, és jó viszonyban vagyok Cabanisszal.

- De e mű megírásához történelmi kutatásokra volt szüksége. Voltak hát könyvei?

- Rómában mintegy ötezer kötetes könyvtáram volt. Azzal, hogy ezeket többször végigolvastam, rájöttem, hogy ha jól kiválasztunk százötven könyvet, megtaláljuk bennük mindazt, amit tudnunk kell, ha nem is az emberi ismeretek összességét. Életem három esztendejét áldoztam arra, hogy újra meg újra elolvassam ezt a százötven kötetet, úgyhogy csaknem szó szerint tudtam már őket, amikor letartóztattak. Börtönömben egy kis megerőltetéssel sikerült mindenre visszaemlékeznem. Így hát ma is el tudom mondani Thukididész, Xenophón, Plutarchos, Titus Livius, Tacitus, Strada, Jornandes, Dante, Montaigne, Shakespeare, Spinoza, Machiavelli és Bossuet egyes műveit. Csak a legfontosabbakat említem.

- Ön tehát több nyelven beszél?

- Öt élő nyelven beszélek: németül, franciául, olaszul, angolul és spanyolul. Az ógörög segítségével megértem a modern görögöt is, csak gyengén beszélem, de most tanulom éppen.

- Most tanulja? - kérdezte Dantès.

- Most, összeállítottam egy szótárt azokból a szavakból, amelyeket ismerek, rendbe szedtem, összeraktam, ide-oda forgattam, míg csak nem tudtam velük kifejezni gondolataimat. Csaknem ezer szót tudok, ennyi kell nekem szigorúan véve, noha azt hiszem, a szótárakban százezer is van. Nem leszek ugyan valami ékesszóló, de remekül meg tudom értetni magam, és ez elég nekem.

Edmond csodálata nőttön-nőtt, amint ennek a különös embernek szinte természetfölötti képességeit megismerte. Szerette volna bármilyen fogyatékosságon rajtakapni, és azt kérdezte:

- De ha nem adtak önnek tollat - mondta -, mivel tudta megírni ezt a terjedelmes értekezést?

- Kitűnő tollakat készítettem, többre is becsülnék őket a szokásos tollaknál, ha ismernék az anyagát. Azoknak az óriási tőkehalaknak a fejporcogójából készítettem, amelyeket böjtös napokon tálalnak fel nekünk. Mindig örömmel várom a szerdai, a pénteki és a szombati napot, amikor szaporíthatom tollkészletemet, mert történelmi munkám írása, bevallom, a legkedvesebb foglalkozásom. Amikor a múltba merülök, elfelejtem a jelent. Amidőn szabadon és függetlenül járok-kelek a történelemben, nem jut eszembe, hogy börtönben vagyok.

- De hát a tinta? - kérdezte Dantès. - Miből készítette a tintát?

- Valamikor volt egy kéménylyuk a zárkámban - felelte Faria. - Ezt a kéménylyukat kétségtelenül kevéssel idejöttöm előtt tömhették be, de számos éven át tüzeltek benne, így tehát az egész belseje csupa korom. Ezt a kormot feloldom abban az adag borban, amelyet vasárnaponként adnak, és máris kész a kitűnő tinta. A legfontosabb megjegyzéseket a véremmel írom meg olyan módon, hogy beleszúrok az ujjamba.

- És mikor láthatom mindezt? - kérdezte Dantès.

- Amikor akarja - válaszolta Faria.

- Ó, hát azonnal! - kiáltott a fiatalember.

- Jöjjön hát utánam - mondta az abbé.

Ezzel bebújt a föld alatti folyosó bejáratán és eltűnt. Dantès követte.

 

17
Az abbé zárkája

Miután Dantès teljesen meggörnyedve, de azért könnyűszerrel átmászott a föld alatti átjárón, elérkezett annak a folyosónak a túlsó oldalára, amely az abbé zárkájába vezetett. Az átjáró egyre szűkült, csak nagy üggyel-bajjal, kúszva juthatott át rajta. Az abbé zárkája kövezett volt. A legsötétebb sarokban levő egyik kő kiemelésével kezdte el valamikor az abbé azt a fárasztó munkát, amelynek befejezését már ismerte Dantès.

A fiatalember, alighogy bejutott és felegyenesedett, nagy figyelemmel kezdte vizsgálni a zárkát. Első látásra semmi különöset sem vett észre.

- Jól van - jegyezte meg az abbé -, még csak negyed egyre jár, van jó néhány óránk.

Dantès körülnézett, kereste az órát, amelyről az abbé ilyen pontosan leolvasta az időt.

- Nézzen arra a fénysugárra, amely az ablakon beszűrődik - mondta az abbé -, azután nézze meg azokat a vonalakat, amelyeket a falra rajzoltam. Ezeknek a vonalaknak köszönhetem, hogy pontosabban tudom az időt, mintha zsebórám volna, mert az óra elromolhat, de nap és föld sohasem, márpedig én ezeket a vonalakat a föld kettős mozgásának és a nap ellipszis alakú pályájának megfelelően rajzoltam meg.

Dantès nem értette meg ezt a magyarázatot. Amikor látta, hogy a nap felkel a hegyek mögött, és lenyugszik a Földközi-tengerbe, mindig azt hitte, hogy a nap mozog, nem pedig a föld. A földgolyó e kettős mozgását, amelyből ő semmit sem érzett, szinte hihetetlennek találta. Társának minden szava a tudomány titkait tárta elé, amelyeknek éppolyan csodálatos lehetett a mélyére hatolni, mint azoknak az arany- és gyémántbányáknak, amelyeket még úgyszólván gyerekkorában látott a Guzaratéban és Golkondóban tett utazása alkalmával.

- Kérem szépen - mondta az abbénak -, szeretném már látni a kincseit.

Az abbé a kéménylyukhoz lépett, és a vésővel, amelyet eddig a kezében tartott, kiemelte azt a követ, amely valamikor a tűzhely volt, és amely elég mély üreget takart. Ebben az üregben voltak elrejtve mindazok a tárgyak, amelyekről Dantèsnek beszélt.

- Mit akar legelőször látni? - kérdezte.

- Mutassa meg azt a nagy művét, amelyet az olasz királyságról írt.

Faria az értékes szekrényből három vagy négy összegöngyölt vászontekercset vett elő, amelyek úgy voltak egymásra hajtva, mint a papirusz levelei. Ezek a mintegy négy hüvelyk széles és tizennyolc hüvelyk hosszú, megszámozott vászoncsíkok Dantès számára érthető írással voltak írva, minthogy az abbé az anyanyelvén, vagyis olaszul fogalmazta meg gondolatait. Dantès pedig provence-i volt, s így tökéletesen megértette az olasz szöveget.

- Látja - mondta az abbé -, minden itt van. Talán még csak egy hete, hogy odaírtam a vége szót a hatvannyolcadik csík aljára. Ráment két ingem és valamennyi zsebkendőm. Ha valaha is kiszabadulok, és akad Olaszországban nyomdász, aki ki meri nyomtatni, híres ember leszek.

- Igen - válaszolta Dantès -, így igaz. És most nagyon kérem, mutassa meg a tollakat, amelyekkel ezt a művet írta.

- Tessék - felelte Faria.

Egy hat hüvelyk hosszúságú pálcikát mutatott, amely olyan vastag volt, mint egy ecset nyele. A pálcika végére fonállal rákötözött porcogó, amelyről az abbé már beszélt Dantèsnek, még nedves volt a tintától. Éppúgy hegyben végződött, és éppúgy be volt hasítva, mint a rendes tollak.

Dantès jól megvizsgálta, és kereste szemével azt a szerszámot, amellyel ilyen tökéletesen ki lehetett nyesegetni.

- Ah, igen - mondta Faria -, a bicskát keresi, ugye? Ez a mesterművem. Egy régi vas gyertyatartóból készítettem, éppúgy, mint ezt a kést.

A zsebkés úgy vágott, mint valami borotva. Még jobb is volt a borotvánál, mert késnek és tőrnek egyaránt használni lehetett. Dantès ugyanazzal a figyelemmel vizsgálgatta ezeket a különböző tárgyakat, mint ahogy a marseille-i ritkaságok boltjában megbámulta néha a vademberek készítette szerszámokat, amelyeket a déli tengerekről hoztak magukkal a tengerjáró hajók kapitányai.

- Ami a tintát illeti - mondta Faria -, azt már tudja, hogyan gyártottam. Annyit készítek belőle, amennyire éppen szükségem van.

- Egy dolgon csodálkozom - mondta Dantès -, azon, hogy a nappalok elegendők voltak mindennek az elvégzésére.

- Az éjszakák is rendelkezésemre álltak - válaszolta Faria.

- Éjszakák! Macskaszeme van hát önnek, hogy éjjel is lát?

- Nem, hanem Isten értelmet adott az embernek, hogy ezzel pótolja érzékei fogyatékosságát. Szereztem magamnak világítást.

- Ugyan hogy?

- A kapott húsról leszedem a zsiradékot, kiolvasztom és valami sűrű olajfélét készítek belőle. Nézze, itt van a gyertyám.

Az abbé olyanféle mécsest mutatott Dantèsnek, mint amilyet körmenetekben használnak.

- És tüzet hol szerzett?

- Itt van két kovakő és egy kanóc.

- És gyújtószer?

- Bőrbetegséget színleltem, kértem egy kis ként, és meg is kaptam.

Dantès az asztalra rakta a kezében tartott tárgyakat, és lehajtotta fejét, mert meg kellett hajolnia e szellem állhatatossága és ereje előtt.

- Ez még nem minden - folytatta Faria -, mert nem szabad minden kincset egy helyre dugni. Zárjuk le most ezt.

A kőlapot a helyére rakták, az abbé egy kis port szórt rá, a lábával kissé le is taposta, hogy minden nyomot eltüntessen, azután az ágyához lépett és félrehúzta.

A fekvőhely mögött egy nyílás volt, amelyet egy kő csaknem tökéletesen elzárt. Ebben a nyílásban volt elrejtve egy huszonöt-harminc láb hosszúságú kötéllétra.

Dantès jól megnézte; a kötél olyan erős volt, hogy minden próbát kiállhatott.

- Honnan szerezte ehhez a csodálatos munkához szükséges kötelet? - kérdezte Dantès.

- Fenestrelle-ben háromévi fogságom alatt először meglevő ingeim, majd a lepedőim szegélyét szálakra bontottam. Mikor áthoztak If várába, módját ejtettem, hogy magammal hozzam ezeket a cafrangokat. Itt azután folytattam a munkát.

- De hát nem vették észre, hogy az ágy lepedőiről hiányzik a szegély?

- Újra elvarrtam őket.

- Mivel?

- Ezzel a tűvel.

Az abbé kitárta ruhája foszlányait, és egy hosszú, hegyes és még befűzött szálkát mutatott, amelyet magánál hordott.

- Igen - folytatta Faria. - Eleinte arra gondoltam, hogy leszedem a rácsokat, és elmenekülök ezen az ablakon keresztül, amely egy kissé szélesebb, mint az öné, ahogy láthatja is. Sőt, szökésem előtt még meg is nagyobbítottam volna. De akkor rájöttem, hogy az ablak egy belső udvarra nyílik, és tervemet, mint igen bizonytalant, elvetettem. A kötéllétrát azonban, egy előre nem látott eset reményében, megőriztem valami véletlen adta szökéshez, amilyenről már beszéltem.

Dantès, bár úgy látszott, hogy a létrát vizsgálgatja, most mégis másra gondolt. Különös ötlete támadt. Arra gondolt, hogy ez a nagyon értelmes, találékony és eszes ember talán világosabban látna az ő szerencsétlensége homályában, amelyre ő maga sohasem talált magyarázatot.

- Mire gondol? - kérdezte az abbé mosolyogva, mert Dantès elmélyedését a legnagyobb fokú csodálatnak hitte.

- Először is arra a hatalmas szellemi erőre gondolok, amelyre szüksége volt, hogy odáig eljusson, ahol most tart. Mit tudott volna véghezvinni, ha szabadon élhetne?

- Talán semmit. Meglehet, hogy agyamnak ez a túltelítettsége haszontalanul elpazarlódott volna. Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit. Nyomás kell hozzá, hogy felrobbanjon a puskapor. A fogság egy pontba sűrítette az én itt-ott szétszórt tehetségeimet, ezek egy szűk helyen összeütköztek, és, mint tudja, a felhők összeütközéséből villamosság lesz, a villamosságból villám és a villámból fény.

- Nem, nem tudok semmit - jelentette ki Dantès, tudatlansága miatt leverten. - A mondottaknak egy részét nem értem. Ön igazán boldog lehet, hogy olyan sokat tud!

Az abbé mosolygott.

- Ön két dologra gondolt, így mondta az imént, ugye?

- Igen.

- És velem csak az egyiket közölte. Mi a másik?

- A másik az, hogy ön elbeszélte nekem az életét, de az én sorsomat nem ismeri.

- Fiatalember, ön még sokkal rövidebb ideje él, semhogy valami valóban fontos eseményről számolhatna be.

- Egy véghetetlen szerencsétlenségről adhatok számot - felelte Dantès. - Egy olyan szerencsétlenségről, amelyet igazán nem érdemeltem meg. Szeretném az emberekre hárítani a felelősséget boldogtalanságomért, hogy ne káromoljam az Istent, mint ahogy olykor megtettem.

- Ön tehát azt állítja, hogy ártatlan abban, amivel vádolják?

- Teljesen ártatlan vagyok, arra a két lényre esküszöm, akiket szeretek, apámra és Mercédèsre.

- Akkor hát - mondta az abbé, bezárva rejtekhelyét és ágyát helyére tolva -, mondja el nekem a történetét.

Ekkor Dantès elmesélte azt, amit a történetének nevezett. Ez egy indiai utazásra és két-három olyan útra szorítkozott, amelyet a Levantén tett. Végül elérkezett utolsó hajóútjához, Leclère kapitány halálához, és ahhoz a csomaghoz, amelyet átadott a főmarsallnak, a főmarsallal való találkozásához, ahhoz a levélhez, amelyet az küldött vele, és amely egy bizonyos Noirtier úrnak szólt. Végül eljutott Marseille-be való megérkezéséhez, apjával való találkozásához, Mercédès iránt érzett szerelméhez, az eljegyzési lakomához, letartóztatásához, a kihallgatáshoz, ideiglenes fogságához az igazságügyi palotában, majd végleges fogságához If várában. Dantès attól kezdve, hogy idekerült, nem tudott semmiről, még azt sem tudta, mennyi ideje van börtönben.

Mikor vége volt a történetnek, az abbé elgondolkozott.

- Van egy mély értelmű jogi felfogás - mondta kis idő múlva - arra vonatkozóan, amit az imént mondtam önnek, vagyis a rossz gondolat szülőanyja rendszerint elferdült lelki alkat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. A civilizáció azonban adott nekünk ínséget, bűnöket, mesterséges vágyakat, amelyek olykor arra kényszerítenek, hogy elfojtsuk jó ösztöneinket, és rosszra vezetnek bennünket. Innen származik ez az alapelv: "Ha rá akarsz találni a bűnösre, keresd meg előbb azt, aki hasznát látta volna az elkövetett bűnnek." Kinek lehetett előnyös az, hogy ön eltűnjék?

- Senkinek sem, istenem! Hisz olyan kis senki voltam én.

- Ne feleljen így, mert ez a felelet nem ésszerű és nem bölcs. Minden viszonylagos, kedves barátom, kezdve a királytól, aki útjában áll leendő utódjának, egészen addig a kistisztviselőig, aki a számfelettinek áll útjában. Ha meghal a király, a koronát az utód örökli. Ha a kistisztviselő meghal, a számfeletti örököl ezerkétszáz frank fizetést. Ez az ezerkétszáz frank fizetés az ő uralkodói fizetése. Neki erre a fizetésre éppen olyan szüksége van a megélhetéséhez, mint a királynak a tizenkétmillióra. A társadalmi létra legalacsonyabb fokától a legmagasabbig minden egyén körül elhelyezkedik egy kis érdekvilág, s ennek megvannak a maga örvényei és atomjai, mint Descartes világainak. Csakhogy ezek a világok, amint felfelé haladunk, egyre nagyobbak lesznek. Képzeljen el egy felfordított kúpot, amely egy állandó egyensúlyozás révén a csúcsán tartja magát. Térjünk vissza hát az ön világára. Úgy volt, hogy önt a Pharaon kapitányává nevezik ki?

- Úgy volt.

- Egy szép fiatal lányt akart feleségül venni?

- Igen.

- Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne legyen a Pharaon kapitánya? Érdekében állt-e valakinek, hogy ne vegye feleségül Mercédèst? Először az első kérdésre válaszoljon, mert rend a lelke mindennek. Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne legyen a Pharaon kapitánya?

- Nem. Nagyon szerettek a hajón. Ha a matrózok választhattak volna kapitányt, bizonyos, hogy engem választottak volna meg. Csak egyetlenegy embernek volt oka haragudnia rám, akivel kevéssel a történtek előtt összevesztem, párbajra is hívtam, de visszautasította.

- Nocsak! Hogy hívták ezt az embert?

- Danglars-nak.

- Mi volt ő a hajón?

- Számtiszt.

- Ha önt kinevezték volna kapitánnyá, megtartotta volna őt a régi helyén?

- Ha tőlem függ a dolog, nem tartottam volna meg, mert úgy vettem észre, nem egészen becsületesen vezette a számadásokat.

- Helyes. Na mármost, jelen volt-e valaki Leclère kapitánnyal való utolsó beszélgetésekor?

- Nem, kettesben voltunk.

- Hallhatta valaki a beszélgetésüket?

- Hallhatta, mert az ajtó nyitva volt, sőt... várjon csak... igen, igen, éppen akkor haladt arra Danglars, amikor Leclère kapitány átadta nekem a főmarsallnak szánt levelet.

- Jól van - mondta az abbé -, most már nyomon vagyunk. Vitt ön magával valakit, mikor Elba szigetén időzött?

- Senkit.

- Adott önnek valaki levelet?

- Adott, a főmarsall.

- Mit csinált ön ezzel a levéllel?

- Betettem az irattárcámba.

- Tehát az irattárcáját magával hordta? Hogy lehet az, hogy egy hivatalos írásokra méretezett tárca beférhetett egy tengerész zsebébe?

- Igaza van, irattárcám a hajón maradt.

- Tehát csak a hajón tette be a levelet az irattárcába?

- Igen.

- Porto Ferrajótól a hajóig mit csinált a levéllel?

- A kezemben tartottam.

- Akkor hát amikor ismét felszállt a Pharaon-ra, mindenki láthatta, hogy levél van a kezében?

- Mindenki.

- Danglars éppúgy, mint más?

- Danglars éppúgy, mint más.

- Most jól figyeljen: szedje össze minden emlékezőtehetségét. Vissza tud-e rá emlékezni, milyen kifejezésekkel volt megírva a feljelentő levél?

- Ó, hogyne! Háromszor is elolvastam, és minden szava belevésődött az emlékezetembe.

- Ismételje el nekem.

Dantès igyekezett összeszedni gondolatait.

- Tessék - mondta -, szóról szóra ez volt:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával előbb kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

Az abbé vállat vont.

- Világos, mint a nap - mondta -, önnek ugyancsak tiszta szívű embernek kellett lennie, hogy rögtön rá nem jött az egészre.

- Azt hiszi? - kiáltott fel Dantès. - Hát ez már igazán gyalázatos dolog volna!

- Milyen volt Danglars rendes írása?

- Szép, dűlt betűs írás.

- És milyen volt a névtelen levél írása?

- Hátrafelé dűltek a betűi.

Az abbé mosolygott.

- Torzított írás volt, ugye?

- Sokkal határozottabb volt, semhogy torzított lehetett volna.

- Várjon csak - mondta az abbé.

Fogta a tollát, vagyis inkább azt, amit ő ennek nevezett, bemártotta a tintába, és egy most elővett vászondarabkára bal kézzel leírta a feljelentés első két vagy három sorát.

Dantès visszahőkölt, és szinte rémülten tekintett az abbéra.

- Ó, csodálatos - kiáltott fel -, hogy hasonlít ez az írás ahhoz a másikhoz.

- Azért, mert a feljelentést bal kézzel írták. Valamit megfigyeltem - folytatta az abbé.

- Mit?

- Azt, hogy minden jobb kézzel írt írás különbözik egymástól, és minden bal kézzel írt írás hasonló.

- Hát ön mindent látott, mindent megfigyelt életében?

- Folytassuk.

- Ó, igen, igen!

- Térjünk át a második kérdésre.

- Hallgatom.

- Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne vegye feleségül Mercédèst?

- Hogyne! Egy fiatalembernek, aki szerette őt.

- Mi a neve?

- Fernand.

- Spanyol név ez?

- Fernand katalán volt.

- Hihetőnek tartja-e, hogy ő írta a levelet?

- Nem! Ő legfeljebb leszúrt volna.

- Igaz, a spanyoloknak vérükben van a gyilkolás, de a gyávaságot nem ismerik!

- Egyébként - folytatta Dantès -, ő nem is tudott azokról az adatokról, amelyek a feljelentésben szerepeltek.

- Senkivel sem beszélt ezekről?

- Senkivel.

- Még a kedvesével sem?

- Még a menyasszonyommal sem.

- Akkor Danglars volt az.

- Ó, most már bizonyos vagyok benne.

- Várjon csak... Ismerte Danglars Fernand-t?

- Nem... de... emlékszem...

- Mire?

- Eljegyzésem előtt való este láttam őket egy asztalnál ülni Pamphile apó lugasában. Danglars nagyon barátságos volt és tréfálkozott, Fernand ellenben sápadt és zavart volt.

- Csak ketten voltak?

- Nem, volt velük egy harmadik társuk is, ez jó ismerősöm, egy Caderousse nevű szabó, bizonyára ő ismertette meg őket egymással. Caderousse azonban már akkor részeg volt. Várjon csak... várjon csak... Hogy is nem jutott ez az eszembe? Az asztalon, amelynél iszogattak, tinta, papiros és toll volt. (Dantès a homlokára bökött.) Ó, az aljasok! Az aljasok!

- Akar még valamit tudni? - kérdezte az abbé mosolyogva.

- Hogyne, hogyne, hiszen ön mindenbe belelát! Tudni akarom, miért hallgattak ki mindössze egyszer, miért nem állítottak bíróság elé, és hogyan zárhattak be ítélet nélkül?

- Ó - felelte az abbé -, ez már súlyosabb dolog. Az igazságszolgáltatásnak sötét és rejtélyes fordulatai vannak, és ezekbe nehéz behatolni. Az, amit mostanáig megállapítottunk a két barátjáról, gyerekjáték volt. Ebben az ügyben a legpontosabb adatokra lesz szükségem.

- Tessék kérdezni, mert ön igazán tisztábban látja az életemet, mint én magam.

- Ki hallgatta ki önt? A királyi ügyész, a helyettese vagy a vizsgálóbíró?

- A helyettes.

- Fiatal vagy öreg?

- Fiatal: huszonhét vagy huszonnyolc éves.

- Rendben van! Még nem lehetett romlott, de már becsvágyó - jelentette ki az abbé. - Hogyan viselkedett önnel?

- Inkább szelíden, mintsem szigorúan.

- Mindent elmondott neki?

- Mindent.

- És a kihallgatás során megváltozott a modora?

- Egy pillanatra megváltozott, mikor elolvasta azt a levelet, amely engem tönkretett. Mintha lesújtotta volna az én szerencsétlenségem.

- Az ön szerencsétlensége?

- Igen.

- Bizonyos benne, hogy az ön szerencsétlensége hatott így rá?

- Hát legalábbis nagy tettel bizonyította be.

- Hogyan?

- Elégette azt az egyetlen írást, amely engem tönkretehetett.

- Melyiket? A feljelentést?

- Nem, a levelet.

- Bizonyos ebben?

- A szemem láttára történt.

- Az már más. Ez az ember sokkal gonoszabb lehetett, mint azt ön hiszi.

- Becsületemre mondom, ön megrémít! - kiáltott fel Dantès. - Hát a világot csupa tigris és krokodilus népesíti be?

- Igen, csakhogy a kétlábú tigrisek és krokodilusok sokkal veszedelmesebbek, mint a négylábúak.

- Folytassuk, folytassuk.

- Szívesen. Ön azt mondja, hogy az az ember elégette a levelet, ugye?

- El bizony, és azt mondta: "Látja, ön ellen csak ez az egy bizonyíték van, és én azt most megsemmisítem."

- Az ilyen viselkedés sokkal nagyszerűbb, semhogy természetes lehetett volna.

- Azt hiszi?

- Bizonyos vagyok benne. Kihez volt a levél címezve?

- Noirtier úrhoz, Párizsban, rue Coq-Héron 13. alá.

- Feltehető-e, hogy az ügyészhelyettesnek érdekében állott volna a levél eltűnése?

- Talán igen, mert kétszer vagy háromszor is megígértette velem, mint mondotta, saját érdekemben, hogy senkinek sem beszélek erről a levélről, sőt, arra is megesketett, hogy a címzett nevét senki előtt ki nem ejtem.

- Noirtier?... - ismételte az abbé. - Noirtier? Ismertem egy Noirtier-t a hajdani etrúriai királynő udvarában. Az a Noirtier girondista volt a forradalom idején. Hogy hívták azt az ügyészhelyettest?

- Villefort-nak.

Az abbé felnevetett.

Dantès elképedve nézte:

- Mi történt önnel? - kérdezte.

- Látja ezt a fénysugarat? - kérdezte az abbé.

- Látom.

- Nohát, most már világosabb előttem minden, mint ez a tiszta, ragyogó fénysáv. Szegény fiú, szegény fiatalember! És ez az ügyészhelyettes jó volt önhöz?

- Jó.

- Ez a derék ügyészhelyettes elégette, megsemmisítette a levelet?

- Igen.

- És a hóhérnak ez a becsületes szállítója megeskette önt, hogy a Noirtier nevet soha ki nem ejti?

- Igen.

- Ez a Noirtier, maga szerencsétlen vak ember, tudja-e, ki volt ez a Noirtier?... Ez a Noirtier az ő apja volt!

Ha villám csapott volna le Dantès lábához, és olyan örvényt nyitott volna meg előtte, amelynek mélyén maga a pokol van, az sem lehetett volna megsemmisítőbb, kétségbeejtőbb, mint ezek a váratlan szavak. Felállt, két kezébe szorította a fejét, mintha meg akarná akadályozni, hogy széthasadjon.

- Az apja! Az apja! - kiáltotta.

- Igen az apja, akit Noirtier de Villefort-nak hívnak - folytatta az abbé.

Hirtelen fény villant át Dantès agyán. Ebben a pillanatban ragyogó világosság árasztotta el mindazt, ami eddig homályos volt. Villefort-nak a kihallgatás alatti tétovázásai, az elégetett levél, a kierőszakolt eskü, az ügyészhelyettesnek szinte könyörgő hangja, s hogy fenyegetés helyett inkább esdekelt - mindez hirtelen eszébe villant. Kiáltás tört ki az ajkán, egy pillanatra megingott, akár egy részeg, azután odarohant a nyíláshoz, amely az abbé cellájából a sajátjába vezetett.

- Ó - mondta -, egyedül kell lennem, hogy mindezt végiggondoljam.

Amint zárkájába ért, rázuhant ágyára. A börtönőr még este is ott találta; kimeredt szemmel, eltorzult arccal, de mozdulatlanul és némán ült ágyán, mint valami szobor.

Az elmélkedés órái alatt, amelyek úgy repültek el, mintha másodpercek lettek volna, borzasztó elhatározásra jutott, és rettentő fogadalmat tett!

Ebből az álmodozásból Dantèst egy hang ragadta ki, Faria abbé hangja. Faria, amikor börtönőre eltávozott tőle, átjött és meghívta Dantèst, hogy vacsorázzanak együtt. Az, hogy bolondnak, főleg pedig mulatságos bolondnak tartották, egy-két előnyt biztosított az öreg fogolynak. Vasárnaponként például valamivel fehérebb kenyeret és egy kis üveg bort kapott. És mivel éppen vasárnap volt, az abbé meghívta ifjú társát, hogy megossza vele kenyerét és borát.

Dantès követte az abbét. Vonásai ismét kisimultak, megszokott arckifejezése visszatért, de olyan merevség és akaraterő rítt le róla, amely, bízvást mondhatjuk, elárulta, hogy nagy elhatározásra jutott.

Az abbé figyelmesen nézte.

- Sajnálom, hogy segítségére voltam ügyének felderítésében - mondta végül -, és bánom, hogy mondtam azt, amit mondtam.

- Ugyan miért? - kérdezte Dantès.

- Mert most olyan érzést csepegtettem a szívébe, amely eddig hiányzott belőle: a bosszúállást.

Dantès mosolygott.

- Beszéljünk másról - mondta.

Az abbé egy pillanatig nézte, azután szomorúan megcsóválta a fejét. Később, Dantès kérésének engedve, másról kezdett beszélni. Az öreg fogoly szavai, mint általában a sokat szenvedett emberek szavai, igen tanulságosak és érdekesek voltak, de sohasem önzőek. A szerencsétlen öregember sohasem beszélt saját szenvedéseiről.

Dantès csodálattal hallgatta az abbé minden szavát: néha olyasmiről esett szó, ami már nem volt ismeretlen Dantès előtt, vagy tengerészeti kérdések vetődtek fel, amelyekben otthonos volt. Máskor Faria ismeretlen dolgokat tárt fel a fiatalember előtt, és miként a sarki fény a hajósoknak déli vidékeken: fantasztikus, új megvilágításban fénylő tájakat és látóköröket fedett fel neki. Dantès megtanulta, milyen boldogság az értelmes léleknek, ha egy emelkedett szellemet erkölcsi, filozófiai vagy társadalmi kérdések magasságaiba követhet, és ott el-elidőzhet vele.

- Taníthatna valamire abból, amit tud, abbé úr - mondta Dantès -, már csak azért is, hogy elűzze unalmát, ha velem van. Most úgy érzem, hogy talán jobban szeretne egyedül lenni, mint egy magamfajta tanulatlan és jelentéktelen társsal. Ha megteszi azt, amire kérem, ígérem, hogy többé nem beszélek szökésről.

Az abbé mosolygott.

- Fájdalom, gyermekem - mondta -, az emberi tudomány nagyon is véges, és ha megtanítom matematikára, fizikára, történelemre és arra a három-négy élő nyelvre, amelyen beszélek, akkor éppen annyit fog tudni, mint amennyit én tudok: és mindezt a tudományt alig két év alatt átöntöm az én fejemből az önébe.

- Két év! - mondta Dantès. - Azt hiszi, hogy mindezt megtanulhatom két év alatt?

- Alkalmazni nem, de elvben igen. Ha valamit megtanultunk, az még nem jelenti a tudást. Vannak olyanok, akik tudnak, és vannak tudósok; az előbbieket az emlékezetük segíti, az utóbbiakat a filozófia.

- Hát a filozófiát nem lehet megtanulni?

- A filozófiát nem lehet megtanulni. A filozófia a tudományok összesítése, amelyeket a tudást alkalmazó lángész szerzett meg magának. A filozófia az a fényes felhő, amelyre Krisztus akkor tette rá a lábát, amikor felszállt a mennybe.

- Mit tanulunk először? - kérdezte Dantès. - Alig várom, hogy elkezdjük, szomjazom a tudásra.

- Mindent! - felelte az abbé.

És a két fogoly valóban még aznap este elkészítette a tantervet, és a tanulást másnap meg is kezdték. Dantèsnek csodálatos memóriája és rendkívül könnyű felfogása volt: matematikai tehetsége alkalmassá tette arra, hogy számítások alapján mindent megértsen, viszont a tengerész lelkében élő költészet pótolta mindazt, ami túlságosan anyagias lehetett a csupán száraz számokra vagy egyenes mértani vonalakra támaszkodó levezetésekben. Egyébként tudott olaszul és kissé újgörögül is, amit a Keleten tett utazásai alkalmával tanult meg. Ennek a két nyelvnek a segítségével csakhamar megértette a többi nyelv szerkezetét, és fél év múlva már kezdett spanyolul, angolul és németül beszélni.

Mint ahogy előre megmondta Faria abbénak - akár mivel ez az elfoglaltság kissé kárpótolta a szabadságért, akár mert, mint meggyőződtünk róla, szavát tartó ember volt -, már nem beszélt szökésről, és napjai gyorsan, hasznosan folytak. Egy év múlva egészen más ember lett belőle.

Ami Faria abbét illeti, Dantès észrevette, hogy bár az ő jelenléte eltereli gondolatait a fogságról, mégis napról napra komorabbá válik. Mintha állandóan foglalkoztatta volna valami. Mélyen elmerült álmodozásaiban, akaratlanul is nagyokat sóhajtott, hirtelen felugrott, keresztbe fonta karját, és komoran körbe-körbejárt zárkájában.

Egyik nap, amikor már vagy századszor járta körül zárkáját, hirtelen megállt és felkiáltott:

- Ó, hiszen ha nem volna őr!

- Őr csak addig van, amíg óhajtja, hogy legyen - válaszolta Dantès, aki követte az abbé gondolatait, és úgy átlátott rajtuk, mint a kristályon.

- Mondtam már önnek - jegyezte meg az abbé -, irtózom a gyilkosságtól.

- Ha ez a gyilkosság megtörténne, csak önfenntartási ösztönünk és önvédelmünk miatt történne meg.

- Mindegy, nem tudnám megtenni.

- És mégis szökésre gondol?

- Szünet nélkül, szünet nélkül - mormogta az abbé.

- És megtalálta volna a módját? - kérdezte Dantès élénken.

- Megtaláltam, feltéve, hogy a folyosóra vak és süket őrt állítanak.

- Az őr vak és süket lesz - válaszolta a fiatalember olyan elszántsággal, amely rémületbe ejtette az abbét.

- Nem, nem! - kiáltott fel. - Ezt nem tehetjük meg!

Dantès folytatni akarta a témát, az abbé azonban a fejét rázta, és többé nem is adott választ.

Három hónap telt el ismét.

- Erős-e ön? - kérdezte egyik nap az abbé Dantèstől.

Dantès felelet helyett fogta a vésőt, puszta kézzel patkó alakúra hajlította, azután visszaegyenesítette.

- Megígérné nekem, hogy az őrt csakis a legvégső esetben öli meg?

- Becsületemre ígérem.

- Akkor - mondta az abbé - végrehajtjuk tervünket.

- Mennyi idő kellene hozzá?

- Legalább egy esztendő.

- De hozzáfoghatunk máris?

- Rögtön.

- Ó, látja, veszítettünk egy évet - mondta Dantès.

- Úgy véli, hogy elveszítettük ezt az évet? - kérdezte az abbé.

- Ó, bocsásson meg! - kiáltott fel Dantès elpirulva.

- Csak csendben - mondta az abbé. - Az ember mindig csak ember, és ön még egyike a legjobbaknak azok közül, akiket eddig ismertem. Hallgassa meg a tervemet.

Az abbé egy vázlatot mutatott Dantèsnek: az ő szobája, Dantès szobája és a kettőt összekötő folyosó volt rárajzolva. A folyosó közepe táján egy akna tűnt fel, olyasféle, mint amilyet a bányákban alkalmaznak. Ezen az aknán a két fogoly az alá a külső folyosó alá juthatna, amelyen az őr sétál. Amint ideérnek, mély gödröt ásnak, meglazítják a folyosó kőpadlójának egyik kockáját. A kőlap a katona súlya alatt egy adott pillanatban lesüllyed, a katonát pedig elnyeli a gödör. Dantès abban a pillanatban, mikor a katona a zuhanástól elkábul, rárohan, megkötözi, felpeckeli a száját, mire ők ketten kimásznak a folyosó egyik ablakán, a kötéllétra segítségével leereszkednek a külső falon és elmenekülnek.

Dantès örömében tapsolt, és szeme ragyogott a boldogságtól. A terv igen egyszerű volt, és sikerülnie kellett.

A vájárok még aznap munkához láttak, mégpedig annál nagyobb buzgalommal, mert régóta nem dolgoztak már effélét, és mert ez minden valószínűség szerint mindkettőjük benső és titkos vágyát elégítette ki.

Semmi sem szakította félbe őket, csak az az időszak, amikor mindegyikük kénytelen volt zárkájában tartózkodni, hogy a börtönőr ott találja. Megszokták már egyébként, hogy az őr lépteinek alig észrevehető zajára pontosan tudják, mikor jön lefelé. Sohasem kapták rajta egyiküket sem. A földet, amelyet kivájtak az új folyosóból, és amely teljesen eltömte volna a régit, felváltva, hol Dantès, hol Faria abbé zárkájának ablakából, apránként, igen nagy óvatossággal szórták ki: előbb gondosan porrá törték, az éjszakai szél pedig messzire hordta, anélkül hogy nyoma maradt volna.

Több mint egy év telt el ezzel a munkával, amelyhez minden szerszámuk egy véső, egy kés meg egy faemelő volt. Ebben az évben munka közben is folytatta az abbé Dantès tanítását. Hol az egyik, hol a másik nyelven beszélt vele, megismertette a nemzetek történetével, és beszélt neki azokról a nagy emberekről, akik időről időre fényes nyomot hagynak maguk után, amit dicsőségnek neveznek. Az abbé társaságbeli, sőt, nagyvilági ember lévén, modorában megőrzött valami fanyar méltóságot, amelyből Dantès, hála természetadta alkalmazkodóképességének, leszűrte magának azt az előkelő udvariasságot, amely addig hiányzott belőle, és azt az arisztokratikus magatartást, amelyet csak az előkelő körökkel vagy a magasabb rendű emberekkel való érintkezésben szerezhetett volna meg.

Tizenöt hónap eltelte után készen állt az akna. A folyosó alatt megvolt a gödör. Hallatszott, amint az őr fel- és alá járkál, de a két munkás, aki kénytelen volt bevárni egy sötét éjszakát, amikor holdvilág nem süt, hogy szökése még biztonságosabb legyen, most már csak egy dolog miatt aggódott: a kőlap máris süllyedni kezdett a katona léptei alatt. Ezt a bajt úgy hárították el, hogy alátámasztották egy kis gerendafélével, amelyet az alapépítményben találtak.

Dantès éppen azzal volt elfoglalva, hogy elhelyezze a gerendát, mikor hirtelen meghallotta Faria abbé fájdalmas kiáltását. Az abbé Dantès szobájában maradt, és azzal foglalkozott, hogy valami cöveket hegyezzen a kötéllétra számára. Dantès visszarohant zárkájába, és az abbét sápadtan, verejtékező homlokkal és ökölbe szorított kézzel találta, a szoba közepén.

- Jaj, istenem! .- kiáltotta Dantès. - Mi történt? Mi baja?

- Gyorsan, gyorsan! - felelte az abbé. - Hallgasson rám.

Dantès az abbé arcára nézett, látta, hogy Faria szemét kék karika övezi, ajka sápadt, haja kuszált, ijedtében kiejtette kezéből a vésőt.

- Mi történt hát? - kiáltott fel Edmond.

- Végem van! - mondta az abbé. - Hallgasson rám. Rettenetes, talán halálos betegség tör reám. Érzem: a roham közeledik; volt már ilyen rohamom egy évvel előbb, mintsem börtönbe vetettek. Erre a betegségre csak egyetlen orvosság van, meg is mondom: fusson azonnal át a szobámba, emelje meg az ágy lábát. Az ágy lába ki van vájva, a vájatban talál egy kis kristályüveget, amely félig van valami piros folyadékkal. Azt hozza ide. Vagy mégsem, nem, meglephetnének itt, inkább segítsen hazatérnem, míg telik az erőmből. Ki tudja, mi történik, amíg a roham tart?

Dantès nem veszítette el a fejét, noha a csapás rettenetes volt. Leereszkedett a folyosóra, szerencsétlen társát magával vonszolta, majd nagy üggyel-bajjal végigvezette a folyosó másik végéig, eljutott az abbé zárkájába, és a beteget lefektette az ágyára.

- Köszönöm - mondta az abbé, és úgy végigborzongott, mintha jeges vízből lépett volna ki. - Már közeledik a roham, meg fogok dermedni. Lehet, hogy meg sem moccanok, talán nem is fogok jajgatni. De az is lehet, hogy szájam tajtékzik, megmerevedem és ordítani fogok. Igyekezzék, hogy senki se hallja meg kiáltozásaimat, ez a fő, mert könnyen megeshetik, hogy akkor más zárkába tesznek át, és mindörökre elválasztanak bennünket egymástól. Amikor észreveszi, hogy nem mozdulok, hideg és úgyszólván halott vagyok, de jól értse meg, csakis ebben a pillanatban, feszítse szét fogamat a késsel, és öntsön a számba nyolc vagy tíz cseppet ebből a folyadékból. Meglehet, hogy életre kelek.

- Csak meglehet? - kérdezte fájdalmasan Dantès.

- Segítség! Segítség! - kiáltott az abbé. - Én... meg... meghal...

A roham olyan hirtelen és heves volt, hogy a szerencsétlen fogoly be sem fejezhette a mondatot. Homloka elsötétedett, mint viharban a tenger. Szeme kitágult, szája eltorzult, arca szederjessé vált. Hadonászott, tajtékzott, ordítozott. De Dantès, úgy, ahogy az abbé jó előre meghagyta, takarójával elfojtotta e kiáltozásokat. Két óra hosszat tartott a roham. Ekkor tehetetlenül, fehéren és hidegen, mint a márvány, élettelenebbül, mint a letiport nád, visszazuhant ágyára, úgy merevedett még egy utolsó görcsbe, és arca ólomszínűvé vált.

Edmond megvárta, míg a halálnak e merevsége megszállja az egész testet, és a hidegség a szívig terjed. Akkor fogta a kést, pengéjét az abbé foga közé szorította, hallatlan erőfeszítéssel tudta csak szétnyitni görcsösen összeszorított állkapcsát, tíz cseppet öntött egyenként a szájába a piros folyadékból és várt.

Egy óra telt el anélkül, hogy az öregember megmozdult volna. Dantès attól félt, hogy túl sokáig várt, és a haját tépve leste az abbé arcát. Végre gyenge pirosság jelent meg a beteg arcán, addig állandóan nyílt és élettelen szeme ismét értelmessé vált, ajkáról gyenge sóhajtás szállt fel, azután megmozdult.

- Meg van mentve! Meg van mentve! - kiáltotta Dantès.

A beteg még egyáltalán nem bírt beszélni, de látható aggódással nyújtotta kezét az ajtó felé. Dantès fülelni kezdett, és meghallotta a börtönőr lépteit. Hét óra felé járt, és Dantès eddig nem ért rá, hogy az idő múlásával is gondoljon.

A fiatalember a nyíláshoz ugrott, bebújt, feje fölé visszahelyezte a kőlapot, és visszatért zárkájába.

Egy perccel később az ő ajtaja is nyílt, és a börtönőr, mint rendesen, ágyán ülve találta a foglyot.

Alig távozott a börtönőr, alig halt el lépéseinek zaja a folyosón, midőn Dantès, a nyugtalanságtól magánkívül, anélkül hogy evésre gondolt volna, ismét felemelte a kőlapot, és visszatért az abbéhoz.

Az öregember már öntudatra tért, de még mindig elnyúlva, bágyadtan és erőtlenül hevert az ágyán.

- Nem hittem, hogy még viszontlátom - mondta Dantèsnek.

- Miért? - kérdezte a fiatalember. - Azt hitte, hogy meghal?

- Nem. De minden készen áll a szökéséhez, és azt hittem, megszökik.

Dantès arcán a méltatlanság pirossága ömlött el.

- Ön nélkül! - kiáltotta, - Igazán olyannak tartott, aki ilyesmit meg tud tenni?

- Most már látom, hogy tévedtem - mondta a beteg. - Ó, gyenge vagyok nagyon, törődött és bágyadt.

- Csak bátorság, visszatér az ereje - felelte Dantès.

Leült Faria ágyára, és megfogta a kezét.

Az abbé a fejét rázta.

- A múlt alkalommal a roham csak félórát tartott - mondta -, utána éhes voltam, és egyedül ültem fel. Ma ellenben sem jobb karomat, sem lábamat nem tudom megmozdítani. Fejem zavart, ami agyvérzésre vall. Harmadszorra már teljesen megbénulok, vagy hirtelen ér a halál.

- Nem, nem, nyugodjék meg, nem hal meg. Mikor harmadszorra is elfogja ez a roham, már szabad ember lesz. Megmentjük éppúgy, mint most, de még jobban, mert rendelkezésünkre áll majd minden segítség.

- Barátom - mondta az öreg abbé -, ne áltassa magát, az imént elmúlt roham örökös fogságra kárhoztatott a meneküléshez járni is kellene tudnom.

- Akkor hát várunk egy hétig, egy hónapig, két hónapig, ha kell. Azalatt megerősödik. Szökésünkhöz minden elő van készítve, és rajtunk áll, hogy az időpontját meghatározzuk. Azon a napon, amikor ön elég erősnek érzi majd magát az úszáshoz, végrehajtjuk tervünket.

- Én többé már nem fogok úszni - szólt Faria -, a fél karom megbénult, mégpedig nem egy napra, hanem örökre. Emelje csak meg, meglátja, milyen súlyos.

A fiatalember felemelte az abbé karját, de az érzéketlenül esett vissza. Dantès felsóhajtott.

- Meggyőződött róla, ugye, Edmond? - kérdezte Faria. - Higgyen nekem, tudom, mit beszélek. Mióta első ízben jött rám ez a roham, folyton erre gondolok. Vártam, hogy bekövetkezik, mert ez családi örökség, apám a harmadik rohamnál halt meg, nagyapám szintén. Az az orvos, aki ezt az orvosságot összeállította, és aki nem más, mint a híres Cabanis, ugyanezt a sorsot jósolta nekem is.

- Az orvos is tévedhet - kiáltott fel Dantès. - A bénulás pedig nem akadály, mert én önt a vállamra veszem, és úszva fogom vinni.

- Gyermek - felelte az abbé -, ön tengerész, jól úszik, így hát tudnia kell, hogy ha valakit ekkora súly terhel, az még ötven úszótempót sem tehet a tengerben. Ne hagyja, hogy félrevezessék ábrándjai, amelyekben saját jó szíve sem hisz többé. Én itt maradok hát, amíg csak nem üt szabadulásom órája, amely most már csak a halál lehet. De ön fusson, meneküljön! Ön fiatal, ügyes és erős, ne nyugtalankodjék miattam, visszaadom a szavát.

- Rendben van - felelte Dantès. - Akkor hát én is itt maradok.

Felállt, kezét ünnepélyesen az öreg felé nyújtotta, és azt mondta:

- Krisztus vérére esküszöm, hogy haláláig el nem hagyom önt!

Faria ránézett az egyszerű, de nemes lelkű fiatalemberre, és a legtisztább odaadást tükröző érzései őszinteségét és esküje hűségét olvasta le.

- Jól van - mondta a beteg -, elfogadom áldozatát. Köszönöm.

Azután feléje nyújtotta a kezét.

- Meglehet, hogy elnyeri jutalmát ezért az önzetlen odaadásért - mondta. - De mivel én nem bírok, ön pedig nem akar elmenni, be kell tömnünk a folyosó alatt készített aknát: a katona járás közben észre találja venni a kivájt hely kongását, felhívja rá a felügyelő figyelmét, akkor pedig rajtakapnak és széjjelválasztanak bennünket. Végezze el ezt a munkát, amelyben, sajnos, én nem segíthetek többé. Ha kell, dolgozzék rajta egész éjjel, és csak holnap reggel, a börtönőr látogatása után jöjjön vissza. Akkor majd néhány fontos közölnivalóm lesz.

Dantès megszorította az abbé kezét, az egy mosollyal megnyugtatta, és a fiatalember, szívében odaadással és tisztelettel öreg barátja iránt, eltávozott.

 

18
A kincs

Amikor másnap reggel Dantès belépett fogolytársa zárkájába, Faria abbét nyugodt arccal, ülve találta.

Bal kezével egy darab papírt tartott a cellája ablakán beszűrődő fénysugár felé. Mint emlékszünk, most már csak ezt a kezét használhatta. A papiros egyike volt a vékonyan felcsavart göngyölegeknek, és most sehogy sem akart kinyílni.

Szótlanul mutatta Dantèsnek a papirost.

- Mi ez? - kérdezte a fiatalember.

- Nézze meg jól, - felelte mosolyogva az abbé.

- Nézem, nézem - mondta Dantès -, de nem látok mást, csak egy félig elégett papirost, amelyre valami különleges tintával gót betűk vannak írva.

- Ez a papiros, barátom - mondta Faria -, most, hogy magát már kipróbáltam, bevallhatom: ez a papíros az én kincsem, amelynek fele a mai naptól kezdve az öné.

Dantès homlokát hideg verejték lepte el. Mostanáig és milyen hosszú időn át kerülte, hogy szóba hozza Fariának a kincset. Hiszen éppen emiatt tartották őrültnek szegény abbét. Edmond ösztönös gyöngédséggel nem érintette ezt a fájdalmas húrt, és Faria is hallgatott. Edmond az abbé hallgatását arra magyarázta, hogy az öreg észre tért. Ma azonban, e súlyos roham lezajlása után, a Faria ajkáról elszállt szavak az őrületbe való súlyos visszaesését jelenthették.

- Az ön kincse? - hebegte Dantès.

Faria mosolygott.

- Az - mondta. - Ön minden tekintetben nemes lélek, Edmond, és halványságából, borzongásából látom, hogy mi játszódik most le a lelkében. Nem, legyen nyugodt, nem vagyok én őrült. Ez a kincs valóban megvan, Dantès, és ha nem is adatott meg nekem, hogy birtokba vegyem, majd birtokba veszi ön: senki sem akart engem meghallgatni, és senki sem hitt nekem, mert bolondnak tartottak. De ön, akinek tudnia kell, hogy nem vagyok az, hallgasson meg, és higgyen nekem.

"Fájdalom! - gondolta Edmond. - Szegény bizony visszaesett! Még csak ez a szerencsétlenség hiányzott."

- Barátom - mondta hangosan Fariának -, talán kifárasztotta a rohama, nem lenne jó, ha kissé kipihenné magát? Majd holnap, ha úgy kívánja, meghallgatom elbeszélését, ma azonban még ápolni szeretném. Egyébként - folytatta mosolyogva -, olyan nagyon sürgős nekünk ez a kincs?

- Nagyon is sürgős, Edmond! - válaszolta az öreg. - Ki tudja, holnap vagy talán holnapután nem következik-e be a harmadik roham? Gondolja el, hogy akkor mindennek vége! Igen, igaz: gyakran keserű örömmel gondoltam arra, hogy ez a vagyon, amely tíz családot tehetne gazdaggá, elveszett azok számára, akik engem üldöztek: ez a gondolat bosszúra ösztönzött, és én lassan ízlelgettem ezt a bosszút börtönöm éjszakájában. De most, hogy ön miatt megbocsátottam a világnak, most, hogy mindarra gondolok, ami e titok feltárása révén önnek megszerezheti a boldogságot, megremegek a késlekedéstől, és félve félek, hogy esetleg nem tudom biztosítani ezt az elrejtett vagyont olyan valaki számára, aki annyira méltó rá, mint ön.

Edmond sóhajtva fordította el a fejét.

- Edmond, ön még mindig hitetlenkedik - folytatta Faria -, hát nem győzte meg a hangom? Már látom, bizonyítékokra van szüksége. Jól van! Olvassa el ezt a papirost, amelyet még soha senkinek sem mutattam meg.

- Holnap, barátom - felelte Edmond, szembeszállva az öreg rögeszméjével. - Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy majd csak holnap beszélünk róla.

- Majd csak holnap beszélünk róla, de ezt a papirost még ma olvassa el.

"Ne izgassuk fel" - gondolta Edmond.

Átvette a papirost, amelynek egyik fele hiányzott. Kétségtelenül valami tűzeset martaléka lett. Ezt olvasta:

A mai napon, 1498. április 25-én
attól tartok, hogy nem éri be
tőlem, és Caprara
megmérgeztek, tudatom
hogy egy olyan helyen, ahol
Cristo nevű kis sziget barlangjaiban elástam
aranypénzben, drágakövekben, gyémántokban, ékszerekben
nek a kincsnek létezéséről, amely
ezt megtalálhatja, ha a kis keleti
huszadik sziklát eltávolítja. A
a kincs a második üreg legtávolabbi
és reá ruházok minden tulajdonjogot,

        1498. április 25.

                                Ces

- Nos? - kérdezte Faria, mikor Edmond befejezte olvasmányát.

- De hiszen - felelte Dantès - én itt csak csonka sorokat, félbemaradt mondatokat látok. A betűket elemésztette a tűz, és így érthetetlen az egész.

- Az ön szemében, barátom, aki első ízben olvasta, de nem nekem, aki számtalan éjszakán át törtem rajta a fejemet, és helyreállítottam minden egyes mondatot, kiegészítettem minden gondolatot.

- És úgy gondolja, hogy megtalálta az értelmét?

- Bizonyos vagyok benne, ítélje meg maga. De előbb hallgassa meg ennek az írásnak a történetét.

- Csend! - kiáltott fel Dantès. - Lépések!... Valaki közeledik... megyek... isten önnel.

És Dantès boldogan, amiért megszökhetett az elbeszélés és a magyarázat elől, amelyek csak barátja nagy baját bizonyíthatták, mint valami vipera, siklott végig a szűk folyosón, mialatt Faria, aki félelmében erőre kapott, lábával helyére taszította a kőlapot, és eltakarta egy gyékénnyel, hogy elfedje szem elől az üreget, amelyet teljesen nem tudott eltüntetni.

Az igazgató jött be, mert a börtönőrtől megtudta Faria rosszullétét, amelynek súlyosságáról saját szemével akart meggyőződni.

Faria ülve fogadta, került minden áruló mozdulatot, és sikerült az igazgató előtt eltitkolni a bénulást, amely már fél oldalát teljesen hatalmába kerítette. Attól tartott, hogy az igazgató csupa szánalomból majd egészségesebb cellába helyezi át, és így elválasztja ifjú barátjától. Szerencsére azonban ez nem következett be, az igazgató abban a meggyőződésben távozott el, hogy a szegény bolondot, akihez szíve mélyén némileg vonzódott, csupán múló rosszullét fogta el.

Ezalatt Edmond az ágyán ült, fejét két kezébe fogta, s igyekezett összeszedni gondolatait. Amióta csak ismerte Fariát, az abbé gondolatai mindig okosak, tiszták és logikusak voltak. Dantès nem tudta megérteni, hogy ez a nagyszerű koponya egyetlen esetben ilyen oktalanul ragaszkodjék valamihez. Vajon Faria téved a kincset illetően, vagy mindenki téved Fariát illetően?

Dantès egész nap zárkájában maradt, mert nem mert visszatérni barátjához. Így akarta halogatni azt a pillanatot, amikor egész bizonyossággal megtudja, hogy az abbé őrült. Ez a bizonyosság borzalmas lett volna számára.

De estefelé, a rendes börtönőri látogatás után, Faria látta, hogy a fiatalember nem tér vissza, s megkísérelte, hogy maga menjen át hozzá. Edmond megremegett a fájdalmas erőfeszítések hallatára, amelyekkel az öregember vonszolta magát: lába tehetetlen volt, karját nem tudta használni. Edmond kénytelen volt segíteni, mert az abbé sohasem bírt volna egymaga átvánszorogni azon a szűk nyíláson, amely Dantès szobájába vezetett.

- Könyörtelenül üldözöm önt -, mondta jóindulattól sugárzó mosolyával az öreg. - Azt hitte, megszökhet a bőkezűségem elől, de ebből semmi sem lesz. Hallgasson hát ide.

Edmond látta, hogy nem hátrálhat. Az öreget leültette ágyára, maga pedig a zsámolyára telepedett az öreg mellé.

- Azt tudja - kezdte az abbé -, hogy Spada bíboros titkára, bizalmasa és barátja voltam. A bíboros utolsó sarja volt a Spada hercegek családjának. Mindazt a boldogságot, amelyet valaha is élveztem életemben, ennek a nemesúrnak köszönhetem. Nem volt gazdag, noha családjának gazdagsága szinte közmondásos volt, és gyakran hallottam mondani: "Gazdag, akár egy Spada." Ő, mivel ez a hír járta róla, életmódjával a gazdagság látszatát keltette. Palotája számomra a paradicsom volt. Tanítottam unokaöccseit, akik azóta már meghaltak, és amikor magára maradt az életben, odaadó hálával fizettem vissza neki mindazokat a jótéteményeket, amelyeket tíz esztendőn át reám pazarolt.

A bíboros házában nem volt előttem semmi titok. Gyakran láttam őeminenciáját, amint régi könyvekben búvárkodik, és poros családi iratok között kutat.

Egy alkalommal, amikor szemére hánytam ezt a sok hiábavaló virrasztást és az azt követő kimerültséget, keserű mosollyal nézett rám, és fellapozott nekem egy könyvet, amely Róma történetéről szólt.

Ott, a VI. Sándor pápa életéről szóló részben, a huszadik fejezetben a következő sorok voltak olvashatók, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni:

Romagna nagy háborúi befejeződtek. Cesare Borgiának, hódító hadjárata végeztével, pénzre volt szüksége, hogy megvásárolja egész Olaszországot. A pápának szintén pénz kellett, hogy végezzen XII. Lajossal, Franciaország királyával, aki utolsó vereségei ellenére még mindig igen félelmes maradt. Így tehát jó spekuláció kellett, ami nem volt könnyű dolog ebben a szegény, kimerült Olaszországban.

Őszentségének jó gondolata támadt. Elhatározta, hogy kinevez két bíborost.

Ha nagy római személyiséget, főleg két jó gazdagot választ ki, a következő előnyökhöz jut: először is eladhatja azt a két magas méltóságot és a velük járó előkelő hivatalt, amelyet a két bíboros addig betöltött. Ezenkívül a két bíborosi kalap eladása révén is fényes jövedelemre számíthatott.

Hátra volt még a nyerészkedő tervnek egy harmadik része, mint ahogy mindjárt kitűnik.

A pápa és Cesare Borgia először kiválasztotta a két jövendő bíborost: az egyik Giovanni Rospigliosi volt, aki egymaga töltötte be a Szentszék négy legmagasabb méltóságát, a másik Cesare Spada, egyik legnemesebb és leggazdagabb római. Mindegyikük nagyra becsülte a pápa kegyét. Mindketten becsvágyóak voltak. Miután ezeket kiválasztotta, Cesare mindjárt talált is utódokat a jelöltek megüresedett tisztségeire.

Végeredményben Rospigliosi és Spada jó árat fizettek a bíborosi méltóság elnyeréséért, és fizetett nyolc másik személy is, hogy elnyerje mindazt a hivatalt, amelyet a két új bíboros azelőtt betöltött. Így hát nyolcszázezer tallér folyt be a spekulánsok pénztárába.

Ideje, hogy rátérjünk a spekuláció utolsó részére. Miután a pápa Rospigliosit és Spadát elhalmozta kegyeivel, és nekik adományozta a bíborosi méltóság jelvényeit, bizonyos volt benne, hogy ezek hálájuk kézzelfogható lerovása végett magukkal hozták és pénzzé tették vagyonukat, minthogy meg akarnak telepedni Rómában. A pápa és Cesare Borgia meghívta ebédre a két bíborost.

A Szentatya és fia között vita merült fel ebben a dologban: Cesare úgy vélte, hogy fel lehetne használni azoknak az eszközöknek egyikét, amelyeket mindig készen tartott benső barátainak, vagyis: először is azt a híres kulcsot, amellyel bizonyos embereknek bizonyos szekrényt kell kinyitniuk. Ezen a kulcson, valószínűleg a készítő munkás hanyagsága miatt, kis hegyes vasdarabka állt ki. Mikor valaki azon erőlködött, hogy kinyissa a nehezen járó zárat, megszúrta magát ezzel a tűcskével, és másnap meghalt. Azután ott volt az oroszlánfej-gyűrű, amelyet Cesare akkor húzott az ujjára, amikor bizonyos emberekkel kezet akart fogni. Az oroszlán ilyenkor beleharapott az erre ítélt kézbe, a harapás halálos volt, és huszonnégy óra alatt végzett az illetővel.

Cesare tehát azt ajánlotta apjának, akár a szekrényt nyittassa ki az új bíborosokkal, akár baráti kézfogással tiszteljék meg őket. VI. Sándor azonban így válaszolt:

- Ha a kitűnő Spada és Rospigliosi bíborosról van szó, nem számít az ebéd. Valahogy úgy érzem, még visszanyerjük ezt a költséget. Egyébként ön elfelejti, Cesare, hogy bizonyos gyomorrontás azonnal jelentkezik, míg egy szúrás vagy harapás csak egy-két nap múlva érezteti hatását.

Cesare megadta magát ennek az érvelésnek. Ezért hívták meg hát ebédre a két bíborost. Abban a kis villában terítettek ebédhez, amely a pápának San-Pietro-és-Liens közelében levő szőlőjében állott. A bíborosok már hallották hírét ennek a hajléknak.

Rospigliosi, aki szinte kábult volt új méltóságától, már előre örült a lakomának. Spada okos ember lévén, aki senki mást nem szeretett, mint unokaöccsét, egy legszebb reményekre jogosító fiatal kapitányt, tollat és papirost vett elő, és megírta végrendeletét.

Azután megüzente ennek az unokaöccsének, hogy várjon rá a villa közelében, de úgy látszik, az üzenetet vivő inas nem találta otthon a kapitányt.

Spada ismerte ezeket a meghívásokat. Mióta a kereszténység, a civilizáció e legfőbb terjesztője, Rómába vitte eredményeit, már nem jelent meg centurio[15] a zsarnok küldöttjeként, hogy bejelentse: "Caesar azt akarja, hogy meghalj." Hanem pápai követ jött, a latere,[16] és mosolyogva adta át a pápa üzenetét: "őszentsége kívánsága, hogy vele költse el az ebédet."

Spada két óra felé indult el San-Pietro-és-Liens-be. Az első arc, amely Spadának szemébe ötlött, unokaöccse arca volt. A fiatalember teljes díszben jelent meg, és Cesare Borgia igen kedves volt hozzá. Spada elsápadt. Cesare, aki majd felnyársalta gúnyos tekintetével, megértette vele, hogy mindent előre látott, és hogy a kelepce tökéletes volt.

Ebédhez ültek. Spada csak annyit kérdezhetett unokaöccsétől: "Megkaptad üzenetemet?" Öccse nemmel válaszolt, és rögtön megértette a kérdés jelentőségét, de már késő volt, mert éppen akkor ivott meg egy pohárral abból a kitűnő borból, amelyet a pápa pincemestere egyenesen az ő számára tett félre. Spada látta, hogy ugyanakkor még egy üveget hoznak, amellyel őt kínálják meg igen szívesen. Egy órával később egy orvos megállapította, hogy mindkettőjüket kucsmagomba mérgezése ölte meg. Spada még a villa küszöbén meghalt, unokaöccse saját kapujában lehelt végsőt, de közben intett valamit, amit azonban felesége nem értett meg.

Cesare meg a pápa azonnal nekiláttak, hogy az örökséget birtokba vegyék, azzal az ürüggyel, hogy az elhunytak papírjait átvizsgálják. Az örökség azonban egy darabka papiros volt, amelyre Spada a következőket írta:

Szeretett unokaöcsémre hagyományozom ládáimat, könyveimet, ezek között aranyozott szélű imádságos könyvemet, és azt kívánom, őrizze meg ezt az emléket szerető nagybátyjától.

Az örökösök mindenfelé nyomoztak, megcsodálták az imakönyvet, széthordták a bútorokat, és csodálkozva jöttek rá, hogy Spada, akit gazdagnak hittek, a valóságban a legszegényebb nagybácsi volt. Vagyonnak nyomát sem találták: hacsak nem számít vagyonnak az a tudomány, amelyet a könyvtár és a laboratóriumok őriztek.

Ez volt az egész. Cesare és apja kutattak, nyomoztak és kémkedtek, mégsem találtak semmit, vagy csak nagyon keveset: talán ezer tallér értéket kitevő ötvösmunkát és csaknem ugyanannyi készpénzt. De az unokaöcs, amikor hazatért, még annyit tudott mondani a feleségének:

- Csak kutass nagybátyám iratai között, van köztük egy valódi végrendelet is.

A családtagok talán még nagyobb odaadással kutattak, mint a fenséges örökösök. De minden hiábavaló volt: nem maradt más, mint két palota és egy szőlő a Palatinus-domb mögött. Ebben a korszakban azonban az ingatlanoknak igen mérsékelt értékük volt. A két palota meg a szőlő a család birtokában maradt, mint amelyek méltatlanok a pápának és fiának kapzsiságára.

Teltek a hónapok és az évek. VI. Sándor, mint tudjuk, egy tévedés következtében mérgezés áldozata lett. Cesarét ugyanakkor szintén megmérgezték, de ő levedlette bőrét, mint a kígyó, és új bőrt növesztett. A méreg új bőrén is olyan nyomokat hagyott, mint a tigris bőrén levő foltok. Végül is kénytelen volt elhagyni Rómát, és egy olyan jelentéktelen éjszakai csetepatéban lelte halálát, amelyről ma már alig tud a történelem.

A pápa halála és fia száműzetése után mindenki azt várta, hogy a Spada család most újra abban a régi fényben fog tündökölni, mint Spada bíboros idejében. Nem így történt. A Spadák kétes jólétben éltek, erre a sötét ügyre örökös titok nehezedett, és a közhit az volt, hogy Cesare, aki ügyesebb politikus volt, mint az apja, a pápa elől elkaparintotta a két bíboros vagyonát. Azért mondom, hogy kettőét, mert Rospigliosi bíborost, aki semmiféle óvóintézkedést sem tett, tökéletesen kifosztották.

- Amit mostanáig mondtam - jegyezte meg mosolyogva Faria, félbeszakítva a történetet -, az nem nagyon értelmetlen, ugye?

- Ó, barátom - felelte Dantès -, ellenkezőleg, úgy érzem, mintha valami nagyon érdekes történetet olvasnék. Nagyon kérem, folytassa.

- Folytatom: a család hozzászokott ehhez a titokzatossághoz. Teltek az évek. A leszármazottak közül némelyek katonák, mások diplomaták lettek. Egyesek papok, mások bankárok. Voltak, akik meggazdagodtak, voltak, akik végleg tönkrementek. Most érkeztem el a család utolsó sarjához, ahhoz, akinek titkára lettem, Spada grófhoz.

Gyakorta hallottam panaszkodni amiatt, hogy vagyona nem áll arányban a rangjával. Tanácsoltam is neki, hogy fektesse életjáradékba azt a keveset, ami megmaradt. Elfogadta tanácsomat, és így megkettőzte jövedelmét.

A nevezetes imakönyv a család birtokában maradt, és most Spada gróf őrizte: apáról fiúra szállt, mert az egyetlen megtalált végrendelet különös záradéka miatt valósággal ereklyeszámba ment, és ezért a család valami babonás tisztelettel övezte. A könyvet gyönyörű gótikus képek díszítették, és olyan súlyos volt az aranyozástól, hogy nagy ünnepségeken mindig inas vitte a bíboros előtt.

Most már én kezdtem kutatni a különböző iratok, oklevelek, szerződések, pergamenek között, amelyeket a családi okmánytárban őriztek, és amelyek mind a megmérgezett bíborostól származtak. Előttem már húsz belső bizalmas ember, húsz felügyelő, húsz titkár vizsgálta át ezt a rettentő iratcsomót. De igen szorgalmas és lelkiismeretes kutatásaim ellenére sem akadtam semmi nyomra. Pedig elolvastam, sőt, meg is írtam a Borgia család pontos és csaknem naptárszerű történetét, azzal az egyetlen céllal, hogy meggyőződjem róla, vajon nem jutott-e ezeknek a hercegeknek valami vagyongyarapodás az én Cesare Spada bíborosom halálakor, de nem találtam más feljegyzést, mint azt, hogy a család vagyonát Rospigliosi bíborosnak, Spada szerencsétlen társának vagyona egészítette ki.

Csaknem egészen bizonyosra vettem tehát, hogy az örökségből sem a Borgiáknak, sem pedig a Spadáknak nem volt haszna, hanem gazda nélkül maradt, mint az arab mesék kincsei, amelyek a föld méhében, egy szellem őrizetében szunnyadnak. Kutattam, számoltam, hozzávetőleg ezerszer és ezerszer felbecsültem a család jövedelmét és kiadásait a háromszáz év alatt: minden hiábavaló volt, semmit sem tudtam meg, és Spada gróf továbbra is nyomorgott.

Gazdám nemsokára meghalt. Az életjáradékra szánt vagyonából kivonta családi iratait, ötezer kötetből álló könyvtárát és a hírneves imakönyvet. Mindezt reám hagyta, és még ezer római tallér készpénzt, azzal a kikötéssel, hogy évente gyászmisét mondatok érte, elkészítem családfáját, és megírom a család történetét. Én mindennek pontosan eleget is tettem...

- Nyugodjék meg, kedves Edmond fiam, már a történet vége felé járunk.

1807-ben, egy hónappal letartóztatásom előtt és két héttel Spada gróf halála után, december 25-én - mindjárt megérti, hogy ez a nevezetes dátum miért maradt így meg az emlékezetemben - ezredszer olvastam át ezeket az iratokat, és elrendeztem őket, mert szándékomban volt elhagyni Rómát, hogy Firenzében telepedjem le, hiszen a palota úgyis idegen kézre kerül. Magammal akartam vinni mintegy tizenkétezer franknyi vagyonomat, könyvtáramat és a nevezetes imakönyvet. A rendezési munkától fáradtan s egy elég nehéz ebédtől kissé elbágyadva, két kezemre hajtottam a fejemet és elaludtam: délután három óra volt.

Akkor ébredtem fel, amikor az óra hatot ütött.

Felemeltem a fejem, sötét volt. Csengettem, hogy gyújtsanak világot, de senki sem jelentkezett. Erre elhatároztam, hogy magam szolgálom ki magamat. Előbb-utóbb úgyis meg kell szoknom a filozófushoz illő életmódot. Egyik kezemmel fogtam egy előre odakészített gyertyát, a másikkal - gyufa híján - egy darabka papirost kerestem, hogy a tűzhelyen pislákoló utolsó lángnál meggyújtsam. De attól tartva, hogy a sötétben valami haszontalan papírdarab helyett értékes írást találok megfogni, habozni kezdtem, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy az asztalon mellettem fekvő imakönyvben egy felül megsárgult papírdarabot láttam, amely nyilván olvasójegyül szolgált. Ez az olvasójel évszázadokat élhetett át, és az örökösök tiszteletből a helyén hagyták. Tapogatózva kerestem ezt a haszontalan papírdarabot, meg is találtam, összecsavartam és a kialvóban levő lánghoz tartva, meggyújtottam.

De az ujjaim alatt, mintha varázslat történt volni; amint a láng tovább terjedt, sárgás betűket láttam feltünedezni a fehér papiroson. Megrémültem; kezembe szorítottam a papirost, eloltottam, a gyertyát egyenesen a tűzhely lángjáról gyújtottam meg, és kimondhatatlan izgalommal bontottam ki ismét az összegyűrt papírdarabkát. Rájöttem, hogy valami titokzatos és láthatatlan tintával írták meg ezt a levelet, és a betűk csak a nagy meleg hatására válnak láthatóvá. A papirosnak valamivel több mint egyharmada lett a lángok martaléka: ez az a papiros, amelyet ma reggel elolvasott. Olvassa el újra, Dantès, és ha majd ismét átolvasta, én kiegészítem a félbeszakított mondatokat, és megmagyarázom a homályos értelmet.

És Faria, félbeszakítva önmagát, odanyújtotta a papírt Dantèsnek, aki ezúttal mohón olvasta el a rozsdavörös tintával írott sorokat:

A mai napon, 1498. április 25-én
attól tartok, hogy nem éri be
tőlem, és Caprara
megmérgeztek, tudatom
hogy egy olyan helyen, ahol
Cristo nevű kis sziget barlangjaiban elástam
aranypénzben, drágakövekben, gyémántokban, ékszerekben
nek a kincsnek létezéséről, amely
ezt megtalálhatja, ha a kis keleti
huszadik sziklát eltávolítja. A
a kincs a második üreg legtávolabbi
és reá ruházok minden tulajdonjogot,

        1498. április 25.

                                Ces

- Most pedig - kezdte ismét az abbé - olvassa el ezt a másik papírt. - Ezzel egy másik lapot, és rajta más töredéksorokat mutatott Dantèsnek.

Dantès átvette, és a következőket olvasta róla:

VI. Sándor meghívott ebédre, és mivel
a bíborosi kalap árával, hanem örökölni akar
és Bentivoglio bíborosok sorsát szánta nekem, akiket
unokaöccsémmel, Guido Spadával, aki általános örökösöm,
már járt velem együtt, vagyis a Monte
amim csak volt, aranyrudakban,
Csak én tudok en-
mintegy kétmillió római tallérra rúghat. Mind-
öböltől egyenes vonalban számított
barlangon két üreget vájtak:
sarkában van. Ezt a kincset reá hagyom
mint egyedüli örökösömre.

are † Spada

Faria égő szemmel követte.

- És most - mondta, mikor látta, hogy Dantès az utolsó sorhoz ért - rakja egymás mellé a két töredéket, és ítéljen maga.

Dantès engedelmeskedett. A két töredék összerakása után a következő értelmes szöveg vált olvashatóvá:

A mai napon, 1498. április 25-én... VI. Sándor meghívott ebédre, és mivel
attól tartok, hogy nem éri be... a bíborosi kalap árával, hanem örökölni akar
tőlem, és Caprara... és Bentivoglio bíborosok sorsát szánta nekem, akiket
megmérgeztek, tudatom... unokaöcsémmel, Guido Spadával, aki általános örökösöm,
hogy egy olyan helyen, ahol... már járt velem együtt, vagyis a Monte
Cristo nevű kis sziget barlangjaiban elástam... amim csak volt, aranyrudakban,
aranypénzben, drágakövekben, gyémántokban, ékszerekben... Csak én tudok en-
nek a kincsnek létezéséről, amely... mintegy kétmillió római tallérra rúghat. Mind-
ezt megtalálhatja, ha a kis keleti... öböltől egyenes vonalban számított
huszadik sziklát eltávolítja. A... barlangon két üreget vájtak:
a kincs a második üreg legtávolabbi... sarkában van. Ezt a kincset reá hagyom
és reá ruházok minden tulajdonjogot,... mint egyedüli örökösömre.

        1498, április 25.

Ces... are † Spada

- No, most már megértette végre? - kérdezte Faria.

- Ez tehát Spada bíboros vallomása és végrendelete, amelyet olyan nagyon régóta kerestek? - kérdezte Edmond, még mindig hitetlenkedve.

- Igen, igen, az.

- Ki állította így helyre?

- Én. A megmaradt darab írástöredék segítségével kitaláltam a többit, a sorok hosszát összevetettem a papírlap hosszával, és behatoltam a rejtett értelembe, a látható értelem segítségével, mint ahogy egy föld alatti barlangban irányítani tud valakit egy kis felülről beszüremlő világosság.

- És mi volt a szándéka, amikor úgy érezte, hogy meg van győződve az igazáról?

- El akartam utazni, és el is utaztam azonnal. Magammal vittem az Olasz Királyság egységéről írott nagy munkám első részét is. De ebben az időben, ellentétben azzal a tervvel, amit Napóleon fia születése óta meg akart valósítani, a császári rendőrség fel akarta osztani a tartományokat, és már régóta rajtam tartotta a szemét: hirtelen elutazásom, amelynek okát nem is sejtették, gyanút keltett, és abban a pillanatban, amint Piombinóban hajóra szálltam, letartóztattak.

- Most - folytatta Faria, és csaknem apai tekintettel nézett Dantèsre -, most, barátom, éppen annyit tud, mint jómagam: ha valaha is együtt menekülünk meg, kincsem fele az öné. Ha én itt meghalok, és ön egymaga menekül meg, az egész kincs az öné.

- De - kérdezte Dantès habozva - ez a kincs nem illet-e inkább valami törvényesebb örököst, mint bennünket?

- Nem, nem, nyugodjék meg, a család tökéletesen kihalt, az utolsó Spada gróf egyébként engem tett meg örökösévé. Mikor reám hagyta ezt a jelképes imakönyvet, nekem hagyta azt is, amit tartalmaz: minden lelkifurdalás nélkül élvezhetjük ezt a vagyont, ha egyszer megszereztük.

- És ön azt állítja, hogy ez a kincs...

- Kétmillió római tallért, a mi pénzünkben számítva csaknem tizenhárommilliót tesz ki.

- Lehetetlen! - mondta Dantès, megijedve a roppant összegtől.

- Lehetetlen? Ugyan miért? - felelte az öregember. - A Spada család a XV. század egyik legrégibb és leghatalmasabb családja volt. Egyébként abban az időben, amikor még hiányzott a spekuláció és az ipar, az arany és ékszer felhalmozása nem volt ritkaság. Még ma is vannak római családok, amelyek szinte éhen halnak, holott egymilliónyi vagyonuk van gyémántokban és drágakövekben, de nem nyúlhatnak hozzá, mert hitbizományban örökölték.

Edmond azt hitte, hogy álmodik: a kétség és az öröm közt hánykolódott.

- Sokáig megőriztem ezt a titkot, nem árultam el önnek - folytatta Faria -, először, hogy önt próbára tegyem, azután, hogy meglepjem. Ha merevgörcsöm rohama előtt elmenekültünk volna, elvittem volna önt Monte Cristo szigetére. Így most - tette hozzá sóhajtva - ön fog engem vezetni. No, mi az, Dantès, meg sem köszöni?

- Ez a kincs az öné, barátom - válaszolta Dantès -, egyedül önt illeti, nekem nincs semmi jogom hozzá: nem vagyok rokona önnek.

- Ön a fiam, Dantès! - kiáltotta az öreg. - Ön a fogságom gyermeke. Hivatásom nőtlenségre kárhoztatott: Isten küldte önt nekem, hogy megvigasztalja az embert is, aki nem lehetett apává, a foglyot is, aki nem lehetett szabaddá.

Faria abbé egészséges karját nyújtotta a fiatalember felé, aki sírva borult a vállára.

 

19
A harmadik roham

Hosszú ideig töprengett az abbé a kincs sorsán, és most, hogy ez a kincs annak a boldogulására szolgálhatott, akit igazán a fiaként szeretett, értéke még megkétszereződött Faria szemében. Napról napra mérlegelte a kincs nagyságát, magyarázta Dantèsnek, hogy manapság hogyan használhat fel valaki tizenhárom-tizennégy milliót barátai javára. Dantès arca erre ismét elsötétült, mert eszébe jutott bosszúállási fogadalma, és arra gondolt, hogy manapság mennyi rosszat is tehet valaki az ellenségeinek tizenhárom-tizennégy millióval.

Az abbé nem ismerte Monte Cristo szigetét. De Dantès már járt ott: gyakran elhaladt a Pianozától huszonöt mérföldnyire, Korzika és Elba szigete között fekvő kis sziget előtt, sőt, egy ízben ki is kötött rajta. Az a sziget mindig kopár volt, ma is az. A csaknem kúp alakú hatalmas sziklát valami vulkanikus kitörés hozhatta felszínre a tenger mélyéről.

Dantès felvázolta Fariának a sziget alaprajzát, az abbé pedig tanácsokkal látta el arra nézve, milyen módon találhat rá a kincsre. Dantès azonban korántsem volt úgy tele lelkesedéssel és főleg bizalommal, mint az öreg. Igaz, az most már bebizonyosodott, hogy Faria nem őrült, és iránta érzett csodálata még csak növekedett, amikor megtudta, hogy jutott az abbé arra a felfedezésre, amely miatt bolondnak tartották. De azt sem tudta elhinni, hogy ez az elrejtett kincs, feltéve, hogy volt, megvan még, és ha nem is tekintette agyrémnek már: igen távolinak hitte.

Ebben az időben, mintha a sors meg akarta volna fosztani a két foglyot utolsó reménységétől, és értésükre akarta volna adni, hogy örökös fogságra vannak kárhoztatva, új szerencsétlenség szakadt rájuk: a tengerparti külső folyosót, amely már régóta beomlással fenyegetett, megjavították. Rendbe hozták az alapozást, és hatalmas szikladarabokkal betömték a lyukat, amelyet Dantès már félig betemetett. Ha a fiatalember, mint emlékszünk, az abbé utasítására nem tette volna meg az óvóintézkedéseket, szerencsétlenségük még fokozódott volna: felfedezték volna szökési kísérletüket, és kétségtelenül elválasztották volna őket egymástól. Most egy új, a többinél még erősebb, még kérlelhetetlenebb kapu csukódott rájuk.

- Láthatja - mondta szomorú mosollyal a fiatalember Fariának -, Isten el akar venni tőlem mindent, még azt az érdemet is, amelyet ön önfeláldozásnak nevez. Megígértem, hogy mindörökre önnel maradok, és most már nincs módomban megszegni ezt az ígéretemet. A kincs sem lesz már sem az enyém, sem az öné, és egyikünk sem menekülhet ki innen. Egyébként az igazi kincsem, látja, barátom, nem az, amely Monte Cristo sötét sziklái alatt várt reám, hanem az ön jelenléte, és az, hogy naponta öt vagy hat órát együtt tölthetünk, börtönőreink akarata ellenére; az a tudás, amellyel ön világosította meg az agyamat, azok a nyelvek, amelyekre ön tanított meg; azok a különböző tudományok, amelyeket az ön mélységes tudása olyan könnyen érthetővé tett számomra, és a világos alapelvek, amelyekre visszavezette őket - ezek az én kincseim, barátom, ezzel tett ön engem gazdaggá és boldoggá. Higgyen nekem, vigasztalódjék, többet ér ez nekem, mint akárhány tonna arany és bármennyi, gyémánttal teli láda, még akkor is, ha ezek nem volnának éppolyan bizonytalanok, mint azok a felhők, amelyeket reggel a tenger fölött látunk és távolból szárazföldnek vélünk, de amint közeledünk feléjük, szertefoszlanak, szétmállanak és eltűnnek. Az nem agyrém, hogy amíg csak lehetséges, ön mellett legyek, halljam ékesen szóló szavait, amelyek gazdagítják szellememet, betöltik lelkemet, egész lényemet képessé teszik arra, hogy nagy és rettenetes dolgokat vigyek véghez, ha valaha is szabad leszek! S ez ugyanúgy eltölt engem, mint ahogy a kétségbeesés eltöltött, amely már-már úrrá lett rajtam, mielőtt önt megismertem, amelynek azonban ma már nyoma sincs bennem. Ez az én vagyonom, ez! Ezzel tartozom én valójában önnek, és ezt a föld egyetlen uralkodója sem, még akár maga Cesare Borgia sem veheti el tőlem.

Így azután, ha nem is boldog, de mégis gyorsan elszálló napok következtek a két szerencsétlenre. Faria, aki évek hosszú során át mélységesen hallgatott a kincsről, most újra meg újra megragadott minden alkalmat, hogy beszéljen róla. Mint ahogy előre látta, jobb karja és bal lába béna maradt, és semmi reménye sem volt arra, hogy jómaga valaha hasznát vegye a kincsnek. De abban mindig reménykedett, hogy ifjú barátja kiszabadul vagy megszökik, és így őhelyette is örvendhet neki. Attól való féltében, hogy a levél elkallódhat vagy elveszhet, rávette Dantèst, hogy tanulja meg szóról szóra, és Dantès már tudta is elejétől végig. Ekkor megsemmisítette a második részt, mert úgy vélte, hogy ha az elsőt megtalálják és elcsípik is, igazi értelmét nem találhatják ki. Faria olykor órák hosszat utasításokat adott Dantèsnek. Ezek az utasítások szabadulása napjára szóltak. Ha már egyszer szabad lesz - attól a naptól, az órától, a perctől kezdve, hogy szabad lesz -, már csak egyetlen gondolata lehet: bármilyen úton-módon eljutni Monte Cristóra, valami olyan ürüggyel, amely nem kelt gyanút, egyedül maradni ott, és ha már ott lesz egyes-egyedül, meg kell keresnie a csodálatos barlangokat, fel kell kutatnia a megjelölt helyet. A megjelölt hely, mint emlékszünk, a második üreg legtávolabb eső sarka volt.

Az órák teltek, múltak, ha nem is gyorsan, de legalább elviselhetően. Faria, mint mondottuk, bár többé nem használhatta karját és lábát, ismét birtokában volt értelme teljes tisztaságának, és lassanként megtanította fiatal barátját a foglyok türelmes és nagyszerű készségére, amellyel a semmiből is tudnak valamit csinálni. Ezeken kívül erkölcsi ismeretekre is oktatta, ahogy már részletesen elmondtuk. Így tehát állandóan el voltak foglalva; Faria azért, mert félt az elöregedéstől, Dantès pedig azért, mert félt, hogy csaknem elfeledett múltja ismét feléled emlékezetében, pedig ez már nem pislákolt jobban, mint az éjszakába vesző távoli fény. Így telt az idő, mint az olyan lényeknél, akiknél a szerencsétlenség nem rombolt szét semmit, és akik gépiesen és nyugodtan élnek tovább a Gondviselés szeme előtt.

De a felszínes nyugalom alatt a fiatalember szívében és talán az öregében is, visszatartott izgalmak és elfojtott sóhajok rejtőztek, s ezek akkor törtek elő, amikor Faria magára maradt, és Edmond visszatért cellájába.

Egy éjszaka Edmond felriadt, mert úgy hallotta, mintha a nevén szólítanák. Kinyitotta szemét, és igyekezett tekintetével áthatolni a sötétségen.

Nevét hallotta, vagyis inkább egy panaszos hangot, amely a nevét igyekezett kimondani.

Felugrott az ágyáról, homlokát kiverte a verejték az aggodalomtól, és hallgatózott. Semmi kétség többé, a jajszó társának cellájából jött.

- Szent isten! - mormogta Dantès. - Hát máris az volna?

Félrehúzta ágyát, kiemelte a követ, és a folyosón át a túlsó oldalra jutott. A kőlap le volt véve.

Annak az idomtalan és ingadozó lámpának a világánál, amelyről már beszéltünk, Edmond megpillantotta az öreget, aki igen sápadt volt, de még állt, és ágyába kapaszkodott. Arcát feldúlták a betegség szörnyű jelei, amelyeket Dantès már ismert, és amelyek olyan nagyon megrémítették, amikor első ízben mutatkoztak.

- No, barátom! - mondta Faria lemondóan. - Érti a dolgot, ugye? És most már nincs is mit magyaráznom.

Edmond fájdalmasan felkiáltott, és fejét teljesen elveszítve, az ajtóhoz tartott, és kiáltozni kezdett:

- Segítség! Segítség!

Fariának még volt annyi ereje, hogy a karjánál fogva megragadja.

- Csend legyen! - mondta. - Vagy ön elveszett ember. Most már csakis önre kell gondolnunk, barátom, azzal kell törődnünk, hogy elviselhetővé tegyük fogságát, vagy lehetővé tegyük szökését. Évek hosszú sora kellene ahhoz, hogy ön egymaga végigcsinálja ismét azt, amit én megcsináltam, és aminek azonnal vége volna, ha az őrség tudomást szerezne összeköttetésünkről. Egyébként legyen nyugodt, barátom, a zárka, amelyet én elhagyok, nem marad sokáig üresen: helyemet egy másik szerencsétlen foglalja el. E másiknak ön lesz a mentőangyala. Az új fogoly talán olyan fiatal, erős és türelmes lesz, mint amilyen ön, ő majd segíthet önnek a szökésben, míg én csak akadályoztam benne. Nem lesz már egy félholt önhöz kötözve, hogy megbénítsa minden mozdulatát. Most már tesz Isten önért valamit: többet fog adni, mint amennyit elvesz, és már itt az ideje, hogy meghaljak.

Edmond csak a kezét tördelte és felkiáltott:

- Ó, barátom, barátom, hallgasson!

Majd visszanyerte a váratlan csapástól ellankadt erejét és az öreg szavainak hatására megrendült bátorságát.

- Ó - mondta -, egyszer már megmentettem, másodszor is meg fogom menteni!

Ezzel felemelte az ágy lábát, és elővette belőle a kis üveget, amelynek még majdnem fele volt tele a piros folyadékkal.

- Várjon csak - mondta -, van még abból a jótevő orvosságból. Gyorsan, gyorsan, mondja meg, mit tegyek most. Van valami új tennivaló? Beszéljen, barátom, figyelek.

- Már nincs reménység - válaszolta Faria a fejét rázva. - De nem baj. Isten azt akarja, hogy az ember, akit alkotott, és akinek szívébe olyan mélyen begyökereztette az élet iránt való szeretetet, mindent megtegyen, amit csak lehet, hogy megtartsa ezt a sokszor kínos, de mindig drága létet.

- Igen, igen! - kiáltott Dantès. - És én megmentem önt, meglátja!

- Jól van, kísérelje meg! Már érzem a fagyos hideget, érzem, amint a vér az agyamba tódul. Az a szörnyű reszketés, amelytől összeverődik a fogam, és szinte szétmarcangolja a csontjaimat, elfogja egész testemet. Öt percen belül kitör a roham, és negyedórára rá nem marad más belőlem, csak egy holttest.

- Ó! - kiáltott Dantès, szívet marcangoló fájdalommal.

- Úgy tegyen, mint ahogy első ízben, de most ne várjon olyan sokáig. Az élet minden rugója elhasználódott már, és a halál - folytatta megbénult karjára és lábára mutatva - már csak félmunkát tud végezni. Ha a tíz csepp helyett most tizenkettőt csepegtet a számba, és azt látja, hogy nem térek magamhoz, töltse be a maradékot is. Most pedig vigyen az ágyamra, mert már nem bírok tovább állni.

Edmond karjaiba vette az öreget, és az ágyára fektette.

- Ön a barátom - mondta Faria -, nyomorult életem egyetlen vigasza, akit az Ég adott nekem. Ha kissé későn is, de végül is nekem adta ezt a megbecsülhetetlen ajándékot, én hálát mondok ezért. Abban a pillanatban, amikor örökre búcsút veszek öntől, azt kívánom, találja meg a boldogságot és mindazt a jót, amelyet megérdemel. Fiam, megáldom!

A fiatalember térdre esett, és fejét az öreg ágyához támasztotta.

- De főleg arra figyeljen, amit most, e végső percben mondok. Spada kincse létezik. Isten megengedi, hogy számomra már ne legyen sem távolság, sem akadály. Látom a kincset a második barlang mélyén. Szemem áthatol a föld mélységein, és elkáprázik ennyi gazdagság láttán. Ha eljut odáig, hogy szökni tud, jusson eszébe, hogy a szegény abbé, akit mindenki bolondnak hitt, nem volt az. Siessen Monte Cristóra, vegye birtokba vagyonunkat, élvezze, eleget szenvedett.

Heves roham szakította félbe az öreget. Dantès felemelte a fejét, és látta, hogy az abbé szemét vér futotta el, mintha vérhullám tódult volna fel melléből a homlokáig.

- Isten vele! Isten vele! - mormogta az öreg, és görcsösen megszorította a fiatalember kezét. - Isten vele!

- Ó, ne még, ne még! - kiáltotta Dantès. - Ne hagyjuk el egymást. Ó, Istenem, segítsd meg... Segítség... segítség...

- Csendesen! Csendesen! - mormogta a haldokló. - El ne válasszanak bennünket, ha mégis sikerül megmentenie!

- Igaza van. Igen, igen, legyen nyugodt, megmentem! Nagyon szenvedhet, de mégis úgy látom, mintha kevésbé szenvedne, mint az első alkalommal.

- Ó, ne örüljön neki! Csak azért szenvedek kevésbé, mert már nincs hozzá erőm. Az ön korában még van hitünk az életben; a fiatalság joga hinni és remélni. De az öregek tisztábban látják a halált. Ó, már itt is van... jön... vége... látásom elvész... öntudatom elhagy... A kezedet, Dantès!... Isten veled... Isten veled!

Végső erejét megfeszítve, még egyszer felült.

- Monte Cristo! - mondta. - Ne feledkezz meg Monte Cristóról! - Visszazuhant az ágyára.

A roham rettenetes volt: görcsbe merevedett tagok, fennakadt szemhéj, véres hab, mozdulatlan test - ez maradt a betegágyon abból az értelmes lényből, aki még az imént itt feküdt.

Dantès fogta a lámpát, az ágy fejéhez állította egy kiugró kőre, ahonnan a lámpa remegő fénye furcsán és szeszélyesen világította meg a feldúlt arcot, a tehetetlen és megmerevedett testet.

Szemét le nem véve róla, lélegzetét visszafojtva várta azt a pillanatott, mikor beadhatja a megmentő orvosságot.

Amikor úgy látta, hogy eljött a pillanat, fogta a kést, szétfeszítette a beteg fogait, s ezek most kevesebb ellenállást fejtettek ki, mint az első ízben, tíz cseppet beadott és várakozott. Az üvegcsében csaknem kétszer annyi maradt még, mint amennyit beadott belőle.

Várt tíz percig, egy negyedóráig, félóráig, de semmi sem mozdult. Remegve, csapzott hajjal, verejtékező homlokkal számolta a másodperceket saját szívének dobbanásain.

Ekkor úgy vélte, itt az ideje az utolsó próbának: a fiolát odatartotta Faria elkékült ajkához, és mivel a nyitott ajkakat már nem kellett szétfeszítenie, szájába öntötte az egész maradékot.

Az orvosság valóban galvanikus hatású volt, az öregember tagjait erős remegés rázta meg, rémületet keltő szeme ismét kinyílt, akkorát sóhajtott, hogy az már majdnem kiáltás volt, majd az egész remegő test lassanként visszanyerte teljes mozdulatlanságát.

Csak a szeme maradt nyitva.

Eltelt egy félóra, egy óra, másfél óra. Az aggodalom e másfél órája alatt Edmond barátjára hajolt, kezét a szívére tette, érezte, amint az abbé teste fokozatosan kihűl, és szíve egyre lassabban és halkabban ver.

Végül már semmi sem élt benne. Elhalt a szív utolsó rezzenése is, arca ólomszínt öltött, szeme nyitva maradt, de tekintete elhomályosult.

Reggeli hat óra volt, az éppen felkelő nap halvány sugara elárasztatta a cellát, és elhalványította a lámpa kihunyó világát. A holttest arcáról különös fény verődött vissza, és néha-néha élőnek mutatta. Míg az éjszaka így harcolt a nappallal, még kételkedett Dantès. De amint győzött a nappal, megértette, hogy holttest fekszik előtte.

Ekkor mélységes és legyőzhetetlen félelem lett rajta úrrá. Már nem merte megfogni azt a kezet, amely az ágyról lecsüngött, már nem mert arra a merev szempárra nézni, amelyet több ízben, de hasztalanul próbált lezárni, mert mindig újra meg újra kinyílt. Eloltotta a lámpát, gondosan elrejtette, és elsietett, miután előbb a feje fölött helyére tette a záró kőlapot.

Ideje is volt, mert már nemsokára jönnie kellett a börtönőrnek. Ezúttal Dantèsnél kezdte meg látogatását, és csak utána készült Faria zárkájába menni, ahova reggelit és fehérneműt vitt.

Semmi sem vallott arra, hogy tudna valamit a halálesetről. Távozott.

Dantèst ekkor legyőzhetetlen türelmetlenség fogta el, hogy megtudja, mi történt szerencsétlen barátja zárkájában. Visszatért tehát a föld alatti folyosóba, és éppen idejében érkezett, hogy meghallja a börtönőr segítséget hívó kiáltását.

Kisvártatva bejött a többi börtönőr is, azután hallani lehetett a katonák súlyos és szabályos lépéseit, amelyeket még szolgálatukon kívül is megszoktak. A katonák mögött érkezett oda az igazgató.

Edmond hallotta az ágy nyikorgását, amint a holttestet megmozdították rajta. Hallotta az igazgató hangját, amint elrendelte, hogy locsoljanak vizet a halott arcába, majd amikor látta, hogy ez a locsolgatás sem használ, s a fogoly nem tér magához, orvosért küldött. Az igazgató kiment, és Dantès fülét néhány részvevő szó és gúnyos nevetés hangja ütötte meg.

- Lám, lám - jegyezte meg az egyik -, a bolond rátalált a kincseire. Jó utazást!

- A tömérdek milliójával sem tudja kifizetni a szemfödelét - tette hozzá a másik.

- Ó - folytatta egy harmadik hang -, If várában a szemfödél nem valami drága.

- Meglehet - mondta az előbbiek valamelyike -, mivelhogy pap, az ő kedvéért talán rászánnak valamit.

- Talán megtisztelik a zsákkal.

Edmond fülelt, nem veszített el egyetlen szót sem, de nem sokat értett az egészből. Csakhamar elhaltak a hangok, és úgy látszott, valamennyien elhagyták a szobát.

De azért mégsem mert bemenni: hátha otthagyták valamelyik börtönőrt, hogy a halott mellett virrasszon.

Csendben, mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva várt.

Csaknem egy óra telt el, mikor a csendet halk nesz váltotta fel, majd a nesz erősödött.

Az igazgató tért vissza, az orvos és néhány tisztviselő kíséretében. Egy pillanatig csend volt: bizonyára az orvos lépett az ágyhoz, és megvizsgálta a holttestet.

Azután következtek a kérdések.

Az orvos részletezte annak a betegségnek az okait, amelynek a fogoly áldozatul esett, és megállapította a beállott halált.

Mind a kérdések, mind a feleletek olyan közönnyel hangzottak el, hogy Dantès felháborodott. Ő úgy érezte, hogy mindenkinek éppúgy kell szeretnie a szegény abbét, ahogy ő szerette.

- Rosszul esik nekem az, amit mond - jegyezte meg az igazgató, feleletképpen az orvosnak arra a kijelentésére, hogy az öregember valóban meghalt. - Szelíd, ártalmatlan és mulatságos fogoly volt a maga bolondságában, és főleg: könnyű volt az őrizete.

- Ó - felelte a börtönőr -, szinte nem is kellett vigyázni rá, fogadok, hogy itt maradt volna ez akár ötven évig is anélkül, hogy a szökést még csak meg is kísérelte volna.

- De azért - kezdte ismét az igazgató - úgy gondolom, az ön meggyőződése ellenére is, nem mintha kételkedném tudásában, hanem a saját felelősségem miatt, sürgősen meg kellene bizonyosodnunk, vajon valóban meghalt-e a fogoly.

Egy pillanatig tökéletes csend volt, s ezalatt Dantès, aki folyton figyelt, úgy gondolta, hogy az orvos még egyszer megvizsgálja a holttestet.

- Nyugodt lehet - jelentette ki az orvos -, meghalt, felelek róla.

- Tudja, uram - ellenkezett az igazgató -, hogy ilyen esetekben mi nem érjük be egyszerű vizsgálattal. Minden látszat ellenére legyen szíves, és végezze el a törvényszabta formaságokat is.

- Melegítsenek vasat - rendelkezett az orvos. - De igazán mondom, ez itt most teljesen fölösleges óvatosság.

A vasmelegítésre kiadott parancs megremegtette Dantèst.

Sietős lépések zaja hallatszott, az ajtó nyikordult, néhányan kimentek, bejöttek, majd pár pillanat múlva visszatért az egyik börtönőr, és azt mondta:

- Itt a parázs meg a vas.

Egy pillanatra csend lett, utána égett hús sistergése hallatszott, és nehéz, émelyítő szag hatolt keresztül a falon, amely mögött Dantès borzadva hallgatózott.

Az elszenesített emberi hús szagára verejték lepte el a fiatalember homlokát, és úgy érezte, menten elájul.

- Láthatja, uram, hogy igazán meghalt - mondta az orvos. - Ez az égés a sarkán döntő: ez a szegény bolond kigyógyult őrületéből, és megszabadult fogságából.

- Nem Fariának hívták? - kérdezte az igazgató kíséretében levő egyik tisztviselő.

- De igen, uram, és amint ő állította, ősi családból származott. Egyébként nagy tudós és elég értelmes volt mindenben, ami nem a kincsére vonatkozott. De erre nézve, már csak be kell vallani, megátalkodott volt.

- Ezt a tünetet rögeszmének nevezzük - jegyezte meg az orvos.

- Magának sohasem volt rá panasza? - kérdezte az igazgató a börtönőrtől, aki az abbé élelmét szokta behozni.

- Soha, igazgató úr - válaszolta a börtönőr -, soha, igazán soha! Ellenkezőleg, azelőtt sokat mulattatott a históriáival. Egyszer, amikor a feleségem megbetegedett, még valami receptet is adott nekem, amitől az asszony meggyógyult.

- Lám, lám - mondta az orvos -, nem is tudtam, hogy kollégával álltam szemközt. Remélem, igazgató úr - tette hozzá nevetve -, illő elbánásban részesíti.

- Hogyne, hogyne, legyen csak nyugodt, illően beburkoljuk a legjobb zsákba, amit csak találunk. Meg van elégedve?

- Önnek is jelen kell lennie ennél az utolsó formaságnál? - kérdezte az egyik börtönőr.

- Természetesen, de siessenek. Nem maradhatok egész nap ebben a szobában.

Újabb jövő-menők léptei hallatszottak. Egy perccel később valami durva vászon suhogása jutott Dantès füléhez, az ágy csikorgott a rugóin, a kőlapra súlyos lépés nehezedett, mint az olyan emberé, aki terhet emel, majd újra nyikorgott az ágy a reá helyezett teher súlya alatt.

- Az esti viszontlátásra - mondta az igazgató.

- Misét is mondanak? - kérdezte az egyik tisztviselő.

- Lehetetlen - válaszolta az igazgató. - A várbeli káplán tegnap szabadságot kért tőlem, mert egy hétre elutazott Hyeres-be, én kezességet vállaltam minden fogolyért erre az időre. Ha a szegény abbé nem sietett volna annyira, megkaphatta volna a rekviemjét.

- Ugyan, ugyan! - szólt közbe az orvos a hivatásbeliek közönyével. - Pap volt: Isten tekintettel lesz hivatására, és nem adja meg a pokolnak azt az örömet, hogy papot küldjön neki!

A rossz tréfát hangos nevetés követte.

Eközben tovább folyt a halott öltöztetése.

- Az esti viszontlátásra! - mondta az igazgató a munka befejeztével.

- Hány órakor? - kérdezte a börtönőr.

- Úgy tíz-tizenegy óra tájban.

- Virraszt valaki a halott mellett?

- Ugyan minek? Bezárjuk a zárka ajtaját, mintha élne, és kész.

A lépések eltávolodtak, a hangok is elhalkultak távozóban, felhangzott az ajtó nyikorgó zárjának és zörgő reteszének zaja, utána pedig a magányosság csendjénél is komorabb csend, a halál csendje ömlött el mindenen, még a fiatalember jéggé dermedt szívén is.

Ekkor a fejével lassan felemelte a kőlapot, és kutatóan körülnézett a szobában.

A szoba üres volt: Dantès előbújt a folyosóról.

 

20
If várának temetője

Az ablakon beszűrődő ködös fény gyenge világánál Dantès meglátta az ágyon hosszában fekvő durva vászonzsákot, amelynek széles redői alatt hosszú, merev alak rajzolódott ki: ez a vászonzsák volt Faria utolsó leple. A börtönőrök szerint ez a legolcsóbb szemfödél.

Így hát mindennek vége volt. Most már a halál választotta el Dantèst öreg barátjától. Nem láthatta többé a szemét, amely nyitva maradt, mintha a halálon túlra nézne, nem szoríthatta meg többet fáradhatatlan kezét, amely egy előtte ismeretlen világról lebbentette fel a fátyolt. Faria, a jóságos segítőtárs, akihez olyan forrón ragaszkodott, már csak az ő emlékezetében élt. Dantès leült a szörnyű haláloságy fejéhez, és sötét, keserű fájdalom öntötte el a szívét.

Egyedül volt, ismét egyedül. Visszazuhant a csendbe, újra szemközt állt a semmivel.

Egyedül! Nem hallhatja, nem láthatja többé az egyetlen emberi lényt, aki még a földhöz kötötte. Nem volna-e jobb, ha - mint Faria abbé - elmenne Istenhez, és megkérdezné az élet titkát, azt is megkockáztatva, hogy a szenvedések gyászos kapuján kell áthaladnia.

Barátja elűzte és jelenlétével távol tartotta tőle az öngyilkosság gondolatát, de Faria holttesténél ez a gondolat újra kísértett.

- Ha meghalhatnék - mondta -, oda mennék, ahová ő ment, és bizonyára rátalálnék. De hogyan haljak meg?... Hiszen ez igen egyszerű - válaszolt rögtön nevetve. - Itt maradok, rávetem magam arra, aki elsőnek belép, megfojtom, és akkor lefejeznek.

De mint ahogy a nagy viharokban, a nagy fájdalmakban is megtörténik, hogy az örvény körül magas hullámhegyek tornyosulnak, s Dantès visszariadt ettől a megbecstelenítő haláltól; hirtelen az élet és a szabadság heves vágyába menekült kétségbeeséséből.

- Meghalni? Nem, nem! - kiáltotta. - Nem lett volna érdemes annyit átélni, annyit szenvedni azért, hogy most meghaljak! Akkor lett volna jó meghalni, amikor annak idején, évekkel ezelőtt, elszántam rá magamat. De most csak nyomorult végzetem beteljesülését segíteném elő. Nem! Élni akarok, küzdeni akarok mindhalálig. Nem! Vissza akarom szerezni elrablott boldogságomat! Nem halhatok meg addig, míg meg nem büntetem hóhéraimat, és talán - ki tudja? - meg nem jutalmazom néhány jó barátomat. De most itt felejtenek, és csak akkor hagyhatom el zárkámat, ha Faria abbé sorsára jutok.

Erre a gondolatra Edmond megmerevedett, szeme egy pontra szegeződött, mint akinek hirtelen ötlete támadt, de ez az ötlet meg is ijesztette. Felugrott, végigsimította homlokát, mintha szédülés környékezné, kétszer-háromszor körüljárta a szobát, majd újra az ágy elé állt.

- Ó - mormogta. - Vajon ki küldte nekem ezt az ötletet? Te küldted, Istenem? Minthogy innen csak a halottak szabadulhatnak ki, foglaljuk el a halottak helyét.

Azzal sem vesztegetve az időt, hogy meggondolja elhatározását; nehogy lemondjon kétségbeesett szándékáról, a szörnyű zsák fölé hajolt, felbontotta azzal a késsel, amelyet Faria készített, kihúzta a holttestet a zsákból, átcipelte a saját zárkájába, a maga ágyába fektette, becsavarta a fejét egy vászonrongyba, ahogy a saját fejét szokta, betakarta, utoljára megcsókolta a jéghideg homlokot, újra lezárta az ijesztően üresen, gondolat nélkül bámuló makacs szemet, de az megint csak kinyílt. A halott fejét a falnak fordította, hogy ha este a börtönőr behozza a vacsorát, hadd higgye, hogy már elaludt, mint máskor, azután visszatért a folyosóra, az ágyat a falhoz húzta, átment a másik szobába, ott a szekrényből elővette a tűt, cérnát, ledobta rongyait, hogy a zsákon át mezítelen testét érezzék, bebújt a felfejtett zsákba, úgy helyezkedett el benne, ahogy a halott feküdt, és belülről bevarrta a zsákot.

Ha szerencsétlen módon valaki be talált volna lépni, meghallhatta volna Dantès szíve dobbanását.

Dantès várhatott volna a börtönőr esti látogatásáig, de attól tartott, hátha az igazgató megmásítja elhatározását, és előbb viszik el a holttestet.

Akkor elveszett volna végső reménysége is.

Most mindenesetre kész terve volt:

Ha útközben a sírásók észrevennék, hogy halott helyett élőt visznek, Dantès nem hagy rá időt, hogy felismerjék. Egy hirtelen metszéssel végighasítja késével a zsákot, és elképedésüket felhasználva, megszökik. Ha el akarnák fogni, a késével védekezik.

Ha elviszik a temetőig, és bedobják egy gödörbe, hagyja, hadd földeljék el. Később, hiszen éjszaka lesz, alig távoznak a sírásók, ő azonnal kiássa magát a puha földből és elmenekül: remélte, hogy a föld nem lesz túlságosan nehéz, és fel bírja majd emelni.

Ha téved, és a föld túlságosan súlyos, akkor megfullad. Úgyis jó, akkor egyszerre mindennek vége.

Már előző este óta nem volt egy falat sem a szájában, de reggel nem gondolt az evésre, és még most sem jutott eszébe. Helyzete sokkal bizonytalanabb volt, semhogy egyébbel is tudott volna foglalkozni.

Az volt az első veszedelem, hogy ha a börtönőr hét órakor beviszi a vacsoráját, észreveszi a cserét. Szerencse, hogy akár embergyűlöletből, akár fáradtságból, több ízben ágyban fogadta a börtönőrt. Ilyen esetben az őr a levest és a kenyeret rendszerint az asztalra tette, és szó nélkül távozott.

De hátha ezúttal a börtönőr szokásától eltérően mégis megszólítja Dantèst, és látva, hogy a fogoly nem válaszol, az ágyhoz megy, és minden kiderül?

Közeledett az esti hét óra, és Dantès aggodalma egyre fokozódott. Kezét szívére szorította, hogy elfojtsa annak erős dobogását, másik kezével homlokáról törülgette a verejtéket, amely kis patakokban folyt le halántékára. Időről időre remegés futott át a testén, és úgy összeszorította a szívét, mint valami jeges marok. Azt hitte, rögtön meghal. Az órák teltek, és a várban semmi sem mozdult. Dantès látta, hogy az első veszedelmen túljutott. Ez jó előjel volt. Végre abban az időpontban, amelyet az igazgató megjelölt, lépések zaja hallatszott a lépcső felől. Edmond megértette, hogy elérkezett a nagy pillanat. Összeszedte minden bátorságát, lélegzetét visszafojtotta. Boldogan visszatartotta volna végig ugyanígy ereinek őrült lüktetését is.

Az ajtó előtt megszűntek a lépések, két ember lépései. Dantès kitalálta, hogy a két sírásó jött érte. Ez a sejtés bizonyossággá lett, mikor meghallotta a zajt, amellyel a hordozóágyat letették a földre.

Nyílt az ajtó, és Dantès homályosan látott némi fényt felvillanni. A zsák szövetén keresztül látta, amint két árnyék közeledik az ágyhoz. Egy harmadik az ajtóban állt, lámpát tartott a kezében. Az ágyhoz lépő két ember megragadta a zsák egy-egy végét.

- Jó nehéz, ilyen sovány öregember létére - jegyezte meg az egyik, aki fejtől emelte fel.

- Azt mondják, a csontok minden évben nehezebbek lesznek egy fél fonttal - felelt a második, aki lábtól fogta meg.

- Megkötötted a csomót? - kérdezte az első.

- Majd bolond leszek - mondta a második -, miért cipeljünk fölösleges súlyt, majd megcsinálom odalent.

- Igazad van. Induljunk.

"Ugyan mire való az a csomó?" - töprengett Dantès.

A testet átemelték az ágyról a hordozóágyra. Edmond megmerevítette magát, hogy jobban játssza a holttest szerepét. Ráfektették a hordozóágyra, és a kíséret, amelynek útját az elöl haladó, lámpát vivő ember világította meg, felment a lépcsőn.

Dantèst hirtelen megcsapta az éjszaka friss és csípős levegője. Ráismert a misztrál-szélre. Ez a váratlan érzés gyönyörűséggel, de egyúttal aggodalommal töltötte el.

Mintegy húsz lépést vitték az emberek, akkor megálltak, és letették a hordozóágyat a földre.

Az egyik hordozóágyat vivő ember eltávozott. Dantès hallotta cipőjét a kövön kopogni.

"Ugyan, hol lehetek?" - tűnődött.

- Tudod-e, ugyancsak nem valami könnyű! - jegyezte meg az az ember, aki Dantès mellett maradt, miközben leült a hordozóágy szélére.

Dantès első gondolta az volt, hogy most szökik ki, de szerencsére lemondott erről a tervéről.

- Világíts hát ide, te állat! - hallatszott az eltávozott ember hangja. - Mert így sose találom meg azt, amit keresek.

A lámpát vivő ember engedelmeskedett a parancsnak, noha, mint láttuk, az nem a legilledelmesebb kifejezésekkel hangzott el.

"Vajon mit keresnek? - törte a fejét Dantès. - Bizonyára ásót."

Elégedett felkiáltás bizonyította, hogy a sírásó megtalálta, amit keresett.

- Végre - mondta a másik -, nem valami könnyen ment.

- Igaz - felelte emez -, de hát ennek itt van ideje várni.

Ezzel Edmond-hoz lépett, aki hallotta, hogy valami súlyos tárgyat dobnak le mellé nagy robajjal. Ugyanakkor kötél csavarodott lába köré, erős és fájdalmas szorítással.

- Nocsak, megcsináltad a csomót? - kérdezte az a sírásó, aki eddig nem mozdult Dantès mellől.

- De még milyen remekül - válaszolt a másik. - Felelek érte.

- Hát ha így van, induljunk.

A felemelt hordozóágy folytatta útját.

Mintegy ötven lépésnyire haladtak, akkor megálltak, kinyitottak egy kaput, majd ismét tovább mentek. Minél előbbre jutottak, Dantès annál tisztábban hallotta, ahogy a tenger hullámai nagy zajjal megtörtek azon a sziklán, amelyen a vár épült.

- De rossz idő! - mondta az egyik. - Nem volna valami nagyon kellemes ma éjjel a tengerben fürödni!

- Bizony, az könnyen megeshet, hogy az abbé vizes lesz - jegyezte meg a másik, és mind a ketten nevetésbe törtek ki.

Dantès nem egészen értette ezt a tréfát, de azért a haja szinte az égnek meredt a rémülettől.

- Jól van, megérkeztünk! - kezdte ismét az első.

- Messzebbre, messzebbre! - mondta a másik. - Hiszen tudod, hogy a legutóbbi is félúton maradt, a sziklára zuhant, és az igazgató másnap leszidott bennünket.

Most még négy-öt lépést feljebb mentek, végül Dantès érezte, hogy megfogják a fejénél meg a lábánál, és meglóbálják.

- Egy - mondták a sírásók.

- Kettő.

- Három!

Dantès közben érezte, hogy valóban ellódítják valami nagy ürességbe, és ő hasítja a levegőt, mint a sebzett madár. Zuhan, zuhan, és olyan rémület fogja el, amely megfagyasztja a szívét. Noha lefelé vonta valami súlyos tárgy, amely sebes röpülését még gyorsabbá tette, úgy rémlett neki, hogy egy évszázadig tartott ez a zuhanás. Végre rémületes zajjal, mint a nyíl, vágódott bele a jéghideg vízbe, akaratlanul szörnyűt kiáltott, de kiáltását elfojtotta a csobbanás zaja.

Dantèst a tengerbe vetették, a lábához kötözött harminchat fontos golyó a víz mélye felé húzta.

If várának temetője: a tenger.

 

21
Tiboulen szigete

Dantès elkábult, sőt fulladozott, de így is megőrizte lélekjelenlétét, és mivel - mint mondtuk - kését minden eshetőségre készen jobbjában tartotta, gyorsan felhasította a zsákot, s előbb a karját, aztán a fejét szabadította ki. De a golyótól sehogy sem tudott megszabadulni, érezte, hogy az mind lejjebb húzza. Ekkor meggörnyedt, megkereste a lábára csomózott kötelet, és ereje végső megfeszítésével elvágta éppen az utolsó pillanatban, mert már-már megfulladt. Hatalmas rúgással a tenger színére dobta magát, a golyó pedig az ismeretlen mélységbe húzta a durva zsákot, amely kis híján az ő szemfödele lett.

Dantès csak éppen lélegzetet vett, és újra alámerült, mert főként arra kellett vigyáznia, hogy észre ne vegyék.

Amikor másodszor felbukkant, már legalább ötven lépésnyire volt attól a helytől, ahol bedobták. A feje fölött minden sötét és viharos volt. A szél gyors felhőket röpített az égbolton, de olykor egy-egy parányi helyen kibukkantak a csillagok. Előtte a komor és morajló tenger, amelynek tajtékos hullámai vihar közeledését ígérték, mögötte pedig feketébben, mint a tenger, sötétebben, mint az égbolt, fenyegető kísértetként emelkedett a gránitóriás, amelynek sötét csúcsa mintha zsákmánya után nyújtotta volna karját. A legmagasabb sziklán egy kis lámpa két árnyat világított meg.

Dantèsnek úgy rémlett, hogy ez a két árnyék nyugtalankodva a tenger fölé hajol. A két különös sírásó valóban meghallhatta azt a kiáltást, amely Dantèsből zuhanása közben kitört. Dantès tehát újra lemerült, és eléggé hosszú utat tett meg a víz alatt. Valamikor nagyon megszokta ezt az úszást, amelynek a Világítótorony-öbölben rendszerint sok nézője akadt. Általában őt tartották Marseille legügyesebb úszójának.

Amikor ismét felbukkant a víz színére, a lámpa már eltűnt. Tájékozódnia kellett: az If várát környező szigetek közül Ratonneau és Pommègue szigete volt a legközelebb. De Ratonneau és Pommègue lakott helyek, ugyancsak laknak a kis Daume-szigeten is, így hát a legbiztonságosabbnak Tiboulen vagy Lemaire szigete látszott. Mindkettő egy mérföldnyire van If várától.

Dantès elhatározta, hogy eljut valamelyikre a két sziget közül. De hogyan találja meg ezeket a szigeteket éjnek idején, amikor egyre sűrűsödik körülötte a sötétség?

Ebben a pillanatban, mint egy csillag, felvillant előtte Planier világítótornya.

Ha egyenesen e világítótorony felé igyekszik, kissé balra hagyja Tiboulen szigetét, ha tehát most kissé balra tart, éppen útjába esik a sziget.

De, mint mondtuk, legalább egy mérföldnyi távolság van If vára és a sziget között.

Faria gyakran ismételgette a börtönben, mikor látta, hogy a fiatalember levert és kimerült:

- Dantès, ne engedje, hogy elhatalmasodjék magán ez a gyengeség. Ha menekülni akar, de ereje elhagyja, belefulladna a tengerbe.

A tenger színe alatt megint fülében csengtek ezek a szavak. Ekkor sietve ismét felszínre dobta magát, és újra hasítani kezdte a hullámokat, hogy lássa, vajon csakugyan nem veszítette-e még el az erejét. Örömmel látta, hogy kényszerű tétlensége semmit sem ártott erejének és fürgeségének.

Érezte, hogy ura az elemnek, amelyben kora gyermekéveiben olyan sokat játszott.

Egyébként a félelem, ez a gyors üldöző, megkettőzte Dantès erejét. A hullámok fölé hajolt, és fülelt, nem hall-e valami zajt. Valahányszor egy hullám a magasba sodorta, gyors pillantással végigmérte a látóhatárt, és igyekezett áthatolni a sűrű sötétségen. Minden magasabbra csapó hullámot egy üldözésére küldött csónaknak nézett. Ilyenkor megkettőzte erőfeszítését, és így jócskán előrehaladt ugyan, de ha ez többször megismétlődik, hamarosan kimerülhet.

Közben folyton úszott, és a szörnyű vár lassan belemerült az éjszaka ködébe; már nem látta tisztán, de még érezte, hogy hol van.

Egy óra telt el, mialatt Dantès egyre szelte a hullámokat abban az irányban, amelyet maga elé tűzött. Lelkesítette a szabadság érzése, amely egész lényét betöltötte.

- Már idestova egy órája, hogy úszom - mondta magában -, mivel azonban a szél szembe fúj, csak fele olyan gyorsan haladok előre. De azért, ha nem tévesztettem el az irányt, most már nem lehetek messze Tiboulentól... Hanem ha eltévesztettem...!

Remegés futott végig az úszó egész testén. Egy pillanatra megpróbált hanyatt feküdni, hogy megpihenjen, A tenger azonban egyre jobban háborgott, és Dantès látta, hogy a pihenésnek az a módja, amelyre számított, lehetetlen.

- Sebaj! - mondta. - Mindent megteszek, amíg csak a karom bírja, míg csak görcs nem áll a testembe, akkor pedig a mélybe bukom!

És a kétségbeesés erejével és ösztönzésével úszott tovább. Egyszerre csak úgy látta, hogy az égbolt, amely már eddig is sötét volt, egészen fekete lett, hogy egy sűrű, nehéz felhő egyenesen felé tart. Ugyanakkor heves fájdalom hasított a térdébe: a villámgyorsan működő képzelet azt súgta neki, hogy golyó érte, és azonnal hallani fogja a puskalövés zaját is. De semmi ilyesmit nem hallott. Dantès kinyújtotta kezét, és hozzáért valamihez. A lába is földet ért. Akkor látta csak, mit nézett felhőnek.

Húsz lépésnyire előtte furcsa sziklatömeg emelkedett. Olyan volt, mint valami óriási kemence, amely kővé vált, amikor legforróbban izzott: Tiboulen szigete volt.

Dantès kiszállt a vízből, néhány lépést ment előre, ledűlt egy gránitkőre, és hálát adott Istennek. Ezt a gránitkövet ebben az órában lágyabbnak érezte, mint a legkényelmesebb ágyat.

Ezután a szél, a vihar és a megeredő eső ellenére, a fáradtságtól agyongyötörve, édes álomba merült, a teste elzsibbadt, a lelke azonban a nem remélt boldogság tudatával őrködött felette.

Egy óra múlva iszonyú mennydörgés ébresztette fel: a vihar fékevesztetten tombolt, és csak úgy hasogatta a levegőt. Időről időre villám futott végig az égboltozaton, mint egy tűzkígyó, megvilágította a tengert és a felhőket, amelyek szörnyű összevisszaságban gomolyogtak. Dantèst nem csalta meg tengerész-szeme: csakugyan a két sziget egyikére, mégpedig Tiboulen szigetére jutott el. Úgy tudta, hogy a sziget kopár, lakatlan, és nem nyújt semmi menedéket. Ezért azt gondolta, hogy mihelyt a vihar lecsillapodik, újra a tengerbe veti magát, és elúszik Lemaire szigetére, amely szintén puszta terület, de nagyobb, és így több oltalmat is nyújthat.

Egy előrehajló szikla pillanatnyi menedéket adott Dantèsnek, alája húzódott, és szinte ugyanabban a pillanatban teljes őrjöngő erejével kitört a vihar.

Edmond érezte, hogy a menedéket nyújtó szikla megremeg. A hullámok nekicsapódtak az óriási piramis aljának, és hozzá is felcsapták a vizet. Bármennyire biztonságban volt is, ennek a szörnyű mennydörgésnek és villámlásnak a kellős közepében mégiscsak szédülés környékezte: úgy érezte, hogy a sziget reng alatta, és mint a lehorgonyzott hajó, amely hirtelen elszakítja a horgonykötelet, magával ragadja őt a rettenetes forgószélbe.

Most eszébe futott, hogy huszonnégy órája nem evett: éhes is volt, szomjas is volt. Kinyújtott kezével merített és ivott a szikla egyik mélyedésében összegyűlt esővízből.

Amikor ismét felállt, egy villám megvilágította a térséget, de úgy, hogy szinte Isten vakító trónusa is látszott. E villám fényénél, Lemaire szigete és a Croisille-hegyfok között a menedéket nyújtó sziklától negyed mérföldnyire, Dantès megpillantott egy kis halászbárkát, amelyet a vihar is meg a hullámok is vittek előre. Olyan volt ez a halászhajó, mint valami kísértet, amint a hullám tarajáról az örvénybe zuhan. Egy másodperc múlva a kísértet ismét felbukkant egy másik hullám tetején, és ijesztő sebességgel közeledett. Dantès kiáltani akart, valami ruhafoszlányt keresett, amivel jelezhetné, hogy vesztükbe rohannak, de ezt nyilván őt maguk is jól látták. Egy másik villám fényénél a fiatalember megpillantott négy embert, akik az árbocokba és előkötelekbe kapaszkodtak. Az ötödik a törött kormányrúdba fogózott. Kétségtelen, hogy ezek az emberek is észrevették őt, mert a süvítő szélroham kétségbeesett kiáltások hangját hozta el hozzá. A nádszálként ingó árboc fölött egy foszlányokra szakadt vitorla csattogott vadul a levegőben. Hirtelen elszakadt a kötelék, amely még tartott, azután az egész hajó eltűnt az égbolt sötétjében, mint azok a nagy fehér madarak, amelyek néha élesen kirajzolódnak a fekete felhők hátterén.

Ugyanakkor rémületes recsegés, ropogás és halálordítások hangja hallatszott. Dantès megkapaszkodott a sziklában, mint a szfinx, amely az örvénybe készül vetni magát, előrehajolt és egy újabb villám fényénél meglátta a kis hajóroncsot s a roncsok között a kétségbeesett arcokat, égnek emelt karokat.

Azután megint minden az éjbe veszett, a rémületes látvány csak addig tartott, ameddig a villám megvilágította.

Dantès a sziklák síkos lejtőjére sietett, noha ő maga is könnyűszerrel a tengerbe zuhanhatott volna. Hiába figyelt, hiába hallgatózott, nem hallott és nem látott többé semmit: megszűnt a kiáltozás, az emberi erőfeszítés minden jele. Csak a vihar, Isten hatalmas teremtménye üvöltött továbbra is a szelekkel, és tajtékzott a hullámokkal.

Lassan-lassan azonban gyengült a szél. Az égen nyugat felé, nagy, szürke és a vihartól majdnem színehagyott felhők úsztak. A kék égbolt ismét megjelent, a csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha. Kelet felé egy hosszú, vöröses sáv rajzolta ki a látóhatáron a sötétkék hullámok vonalát. A hullámok magasra szöktek, tetejüket hirtelen fény futotta át, és tajtékzó csúcsaikat aranyló sörénnyé változtatta.

Hajnalodott.

Dantès mozdulatlan és néma maradt e nagyszerű látvány előtt, mintha először látná életében. És valóban, amióta If várába került, el is felejtette. Visszafordult a vár felé, hosszú pillantással méregette a földet és a tengert.

A messziségben a komor épület a mozdulatlan tárgyaknak azzal a tekintélyes fenségével emelkedett ki a hullámok öléből, amely őrködik és egyben parancsol is.

Hajnali öt óra lehetett. A tenger egyre csendesebbé vált.

- Két vagy három óra múlva - tűnődött Edmond - a börtönőr belép a zárkámba, megtalálja szegény barátom holttestét, ráismer, engem hiába keres, és fellármáz mindenkit. Aztán rábukkannak a nyílásra, a folyosóra. Kifaggatják azokat az embereket, akik engem a tengerbe dobtak, és akik feltétlenül meghallották kiáltásomat, Felfegyverzett katonákkal megrakott bárkákat indítanak a szerencsétlen szökevény után, akiről jól tudják, hogy még nem lehet messze. Ágyúszóval értesítik az egész tengerpartot, hogy senki se fogadjon be egy mezítelen és kiéhezett csavargót. Marseille kémei és fogdmegei is utasítást kapnak, hogy vizsgálják át a partot, If várának igazgatója pedig a tengert kutatja végig. Így mind a tengeren, mind a szárazföldön bekerítve, ugyan mi lesz belőlem? Éhes vagyok, fázom, még a megmentő kést is eldobtam, hogy az úszásban ne akadályozzon. Ki vagyok szolgáltatva az első parasztnak, aki keresni akar rajtam húsz frankot. Már nincsen sem erőm, sem ötletem, sem elhatározásom. Ó, Istenem, Istenem! Látod, mennyit szenvedtem, te többet tehetsz érettem, mint amennyit én tehetnék magamért!

Abban a pillanatban, amikor Edmond, ereje és gondolkozási képessége fogytán, szinte önkívületben If vára felé fordult, és ezt a hő imádságot mormolta, Pommègue szigetének csúcsánál egy kicsiny hajó háromszögletű vitorláját pillantotta meg a szemhatáron. A kis hajó olyan volt, mint a hullámot szárnyával érintő sirály, csak tengerész-szem ismerhette fel a még félhomályban úszó tengeren, hogy genovai vitorlás. A hajó Marseille kikötőjéből jött, és a nyílt tengerre tartott, csillogó tajtékot tolt hegyes orra előtt, amely könnyedén vágott utat a szélesen kiugró oldalaknak.

- Ó - kiáltott fel Edmond -, ha elgondolom, hogy egy félóra alatt ott lehetnék ezen a hajón, ha nem tartanék attól, hogy kifaggatnak, felismerik bennem a szökevényt, és visszavisznek Marseille-be! Most mit tegyek? Mit mondjak? Miféle mesével áltathatom őket? Ezek az emberek valamennyien csempészek, félig kalózok. Parti kereskedés örve alatt tengeri rablás a kenyerük. Többet ér nekik, ha eladnak engem, mint egy semmit sem jövedelmező jótett.

- Várjunk.

- De várni lehetetlenség. Éhen halok, néhány óra múlva a még megmaradt erőm is elfogy. Egyébként is közeledik a börtönőr látogatásának órája. A figyelmeztetést még nem adták le, talán nem is sejtenek semmit, és így elhitethetem, hogy az éjjel itt elsüllyedt kis hajó egyik matróza vagyok. Ez a mese nem is valószínűtlen, senki sem hazudtolhat meg, valamennyien elpusztultak. Gyerünk.

E szavakat mormogva, Dantès arra a helyre pillantott, ahol a kis bárka hajótörést szenvedett. Megremegett. Egy kiálló sziklán fennakadt a hajótörött matrózok egyikének frígiai sapkája, és ehhez egészen közel lebegett a hullámokon a hajó fenékrészének néhány roncsa, ide-oda hánykolódó gerendák, amelyeket a tenger a sziget partjához csapkodott. Olyanok voltak, mint megannyi tehetetlen faltörő kos.

Dantès egy pillanat alatt határozott. A tengerbe ugrott, odaúszott a sapkáért és fejébe húzta, megragadta az egyik gerendát, és a legrövidebb úton a hajó felé kezdett úszni.

- Most már megmenekültem - mormogta.

Ez a tudat visszaadta az erejét.

Csakhamar megpillantotta a kis hajót, amely az ellenszél miatt If vára és a planier-i világítótorony között ingadozott. Dantès egy percig attól félt, hogy a kis hajó nem fut ki a nyílt tengerre, hanem a part mentén halad, ha például Korzika vagy Szardínia felé tart. De csakhamar észrevette, hogy a hajó Jaros és Calaseraigne szigetek között akar elhaladni, mint az Olaszországba induló hajók általában.

Ezalatt a hajó meg az úszó észrevétlenül egyre közeledtek egymáshoz. Az út egy szakaszán a kis hajó csaknem egy negyed mérföldnyire meg is közelítette Dantèst. A fiatalember ekkor kiemelkedett a hullámokból, és sapkáját lóbálva kért segítséget, de senki sem vette észre jeladását. A hajó elfordult a part mentén, és irányt változtatott. Dantès arra gondolt, hogy kiáltani fog, de szemével felmérte a távolságot, és látta, hogy hangja nem juthat el a hajóig, mert elviszi a tengeri szellő, és elnyeli a hullámok zaja.

Most örült csak, hogy előrelátóan ráfeküdt egy gerendára. Annyira legyengült, hogy talán már nem is tudta volna a víz színén tartani magát, amíg eléri a kis hajót. És bizonyos, hogy ha a hajó elhaladna anélkül, hogy őt észrevenné - ami nem lehetetlen -, nem tudott volna ismét partot érni.

Dantès, bár csaknem bizonyos volt a kis hajó útja felől, mégis aggódva követte szemével, míg csak észre nem vette, hogy a vitorlás megfordul, és feléje tart.

Ekkor elébe úszott. De még mielőtt találkoztak volna, a kis hajó újra fordulni kezdett.

Dantès összeszedte végső erejét, és csaknem egészen felállt a vízben, sapkájával integetett, és fájdalmas kiáltás tört ki ajkán. A tengerészek csak nagy bajban kiáltanak így, és kiáltásuk úgy hangzik, mintha a tenger szellemének panaszkodnának.

A hajón végre észrevették Dantèst. A vitorlás megszakította útját, és feléje fordult. Dantès látta, hogy csónakot bocsátanak a vízre. Egy perc múlva a csónakban levő két ember kettős evezőcsapással Dantès felé tartott. Dantès ekkor elengedte a gerendát, mert úgy vélte, már nincs rá szüksége, és erejét megfeszítve úszott, hogy az útjuk felét megtakarítsa az elébe jövőknek.

Az úszó azonban túlbecsülte csaknem egészen elfogyott erejét. Most érezte csak, mennyire hasznára volt az a darab fa, amely már tőle száz lépésnyire tehetetlenül hányódott. Karja kezdett megmerevedni, lába elveszítette rugalmasságát, mozdulatai nehezek és szakadozottak lettek, melle kifulladt.

Nagyot kiáltott. A két evezős megkettőzte erejét, és egyikük odakiáltott olaszul:

- Bátorság!

Akkor jutott el hozzá ez a szó, amikor egy hullám, amelyet már nem volt ereje kivédeni, átcsapott a feje fölött, és tajtékkal borította be.

Újra felbukkant, a fuldokló ember egyenlőtlen és kétségbeesett mozdulataival szelte a tenger vizét, harmadszor is felkiáltott, és érezte, hogy elmerül, mintha még mindig a lábán volna a halálos golyó. A víz összecsapott a feje fölött, és a vízen keresztül látta az ólomszürke égboltot és rajta a fekete foltokat.

Valami hatalmas erő ismét a víz színére dobta. Ekkor érezte, hogy a hajánál fogva megragadják. Azután már nem látott és nem hallott semmit. Elvesztette eszméletét.

Amikor Dantès újra kinyitotta a szemét, a kis hajó fedélzetén találta magát. A hajó folytatta útját. Első dolga az volt, hogy megnézze, milyen irányban halad. Továbbra is távolodott If várától.

Dantès annyira kimerült volt, hogy örömkiáltása fájdalmas sóhajnak tetszett.

Már mondottuk, hogy a hajó fedélzetén feküdt; egy matróz gyapjútakaróval dörzsölte tagjait, egy másik - ráismert, hogy az kiáltotta neki: "Bátorság!" - kulacsból itatta, egy harmadik, valami öreg tengerész, aki kormányos és gazda volt egy személyben, bizonyos önző részvéttel nézte. Efféle szánalmat olyan szerencsétlenség láttára érez az ember, amelyből maga is csak nemrég szabadult, és amely másnap újra elérheti.

A kulacsban levő néhány csepp rum hatására a fiatalember gyengülő szíve erőre kapott, és ahogy az előtte térdeplő matróz továbbra is dörzsölte a gyapjútakaróval, lassan visszatért tagjai rugalmassága is.

- Ki vagy? - kérdezte a gazda rossz franciasággal.

- Máltai matróz vagyok - felelte tört olasz nyelven Dantès. - Szirakuzából jöttünk, bort és panolint szállítottunk. A vihar az éjjel a Morgion-foknál lepett meg bennünket, és hajónk összetört azokon a sziklákon, amelyeket amott láttok.

- Honnan jössz?

- Azokról a sziklákról, mert szerencsémre meg tudtam kapaszkodni bennük. Bezzeg szegény kapitányunk széttörte rajtuk a fejét. Három többi társam a tengerbe fulladt. Azt hiszem, csak én maradtam életben. Megpillantottam a hajótokat, és attól féltem, hogy soká kell várnom ezen az elhagyott, puszta szigeten, inkább megkockáztattam, hogy hajónk egy roncsdarabján eljussak hozzátok. Köszönöm - folytatta Dantès -, hogy megmentettétek az életemet. Már-már elvesztem, amikor egy matrózotok a hajamnál fogva megkapott.

- Én voltam az - mondta egy nyílt, őszinte tekintetű matróz, akinek arcát hosszú, fekete barkó keretezte. - Legfőbb ideje volt. Alámerültél volna.

- Igen - felelte Dantès, és kezét nyújtotta neki -, igen, barátom, még egyszer köszönöm.

- Szavamra mondom - mondta a tengerész -, szinte haboztam. Hat hüvelyk hosszú szakálladról és egy láb hosszú hajadról inkább rablónak hittelek, semmint becsületes embernek.

Dantèsnek eszébe jutott, hogy amióta If várába került, valóban sem a haját, sem a szakállát nem vágta le.

- Igen - mondta -, egyszer egy igen veszélyes pillanatban megfogadtam a Notre-Dame del Pie de la Grottának, hogy tíz évig nem vágom le sem a hajamat, sem a szakállamat. Ma jár le a fogadalom, és az évfordulón majdnem a tengerbe fulladtam.

- Mit csináljunk veled? - kérdezte a gazda.

- Sajnos - válaszolta Dantès -, amit akartok. A vitorlás, amelyen dolgoztam, elsüllyedt, a kapitánya meghalt. Mint látjátok, én ugyan megmenekültem ettől a sorstól, de teljesen mezítelenül. Szerencsére elég jó tengerész vagyok, tegyetek ki a legelső kikötőben, ahol megállapodtok. Azután csak elhelyezkedem valamelyik kereskedelmi hajón.

- Ismered a Földközi-tengert?

- Azon hajózom gyerekkorom óta.

- Ismered-e a jó horgonyzó helyeket?

- Kevés olyan kikötő van, még a legnehezebbek is, ahova bemenni vagy ahonnan kijönni ne tudnék behunyt szemmel.

- Nohát! Mondja csak, gazda - kérdezte az a matróz, aki az utolsó pillanatban "bátorság"-gal biztatta Dantèst -, ha a barátunk igazat mond, miért ne maradhatna velünk?

- Úgy van, ha igazat mond - válaszolta a gazda kételkedő arccal -, hanem ilyen állapotban sokat ígér ám az efféle szegény ördög, de csak azt tartja meg, amit tud.

- Többet fogok megtartani, mint amennyit ígértem - mondta Dantès.

- Ó, ó! - felelte, a gazda nevetve. - Majd meglátjuk.

- Ha úgy akarja - mondta Dantès felállva. - Hová tartanak?

- Livornóba.

- Hát akkor miért mennek kerülő úton, hiszen így sok időt elfecsérelnek, ahelyett hogy egyszerűen a szél iránt haladnának.

- Mert akkor egyenesen Rion szigetéhez jutnánk.

- Több mint húsz ölnyire mennek el mellette.

- Fogd meg a kormányrudat - mondta a gazda -, hadd próbáljuk ki, mit tudsz.

A fiatalember odaült a kormányrúdhoz, meggyőződött róla, hogy a hajó gyenge nyomásnak is enged, és ha nem is valami érzékeny szerkezet, de könnyen kezelhető.

- Mindenki a fordító- és feszítőkötelekhez! - mondta.

A négy matróz - a hajó legénysége - a helyére futott, a gazda pedig nézte a munkájukat.

- Meghúzni - mondta Dantès.

A matrózok elég pontosan engedelmeskedtek.

- Kössétek meg!

Ezt a parancsot éppúgy teljesítették, mint az első kettőt, és a kis hajó egyenesen Rion szigete felé fordult, de elsiklott mellette, ahogy Dantès előre megmondta, és mintegy húsz ölnyire hagyta el jobb felől a szigetet.

- Bravó! - mondta a gazda.

- Bravó! - ismételték a matrózok.

És valamennyien bámulva nézték ezt az embert, akinek a tekintete ismét annyi értelmességet, teste pedig olyan sok erőt ígért, amennyit fel sem tételeztek volna róla.

- Látja - mondta Dantès, és lejött a kormányrúd mellől -, hogy hasznukra lehetek, legalábbis az átkelésnél. Ha majd Livornóban nem akarja, hogy magukkal maradjak, hagyjon ott. Első zsoldomból meg fogom fizetni ellátásomat és azt a ruhát, amelyet kölcsönadnak nekem.

- Rendben van, rendben van - felelte a gazda. - Megegyezünk, ha nem kérsz túlságosan sokat.

- Egy ember egy embert ér - jegyezte meg Dantès. - Amennyit a cimborák kapnak, annyit adjon nekem is, és megvan.

- Ez nem igazság - mondta az a matróz, amelyik Dantèst kihúzta a tengerből -, mert te többet tudsz, mint mi.

- Mi az ördögöt avatkozol bele? A te dolgod ez, Jacopo? - kérdezte a gazda. - Mindenki annyiért szegődik el, amennyiért akar.

- Helyes - mondta Jacopo -, csak éppen mondtam valamit.

- No bizony, sokkal jobban tennéd, ha egy nadrágot meg egy zubbonyt adnál kölcsön ennek a derék fiúnak, hiszen egészen mezítelen. Ha ugyan van még egy váltásod.

- Nincs - felelte Jacopo -, de van egy ingem meg egy nadrágom.

- Nem is kell nekem más - mondta Dantès. - Köszönöm, barátom.

Jacopo lecsúszott a lejárón, majd kisvártatva visszatért a két ruhadarabbal, amelyet Dantès kimondhatatlan boldogsággal öltött magára.

- Van-e még valamire szükséged? - kérdezte a gazda.

- Egy darabka kenyérre és még egy kortyra abból a kitűnő rumból, amelyet már megkóstoltam. Mert bizony jó ideje, hogy semmit sem ettem.

Csaknem negyven órája volt, valóban.

Hoztak Dantèsnek egy darab kenyeret, Jacopo pedig odaadta neki a kulacsot.

- Balra fordíts! - kiáltott a kapitány a kormányosnak.

Dantès is bal felé pillantott, miközben ajkához emelte a kulacsot, de keze a feleúton megállt.

- Nohát, mi történhetett If várában? - kérdezte a gazda.

Csakugyan, If vára déli bástyájának lőrései körül egy kis fehér felhő vonta magára Dantès figyelmét.

Egy másodperccel később távoli lövés zaja jutott el alig hallhatóan a kis hajó fedélzetéig.

A matrózok felkapták fejüket, és egymásra néztek.

- Mit jelent ez? - kérdezte a gazda.

- Bizonyára valamelyik fogoly szökött meg az éjszaka - felelte Dantès -, és most vészjelet adnak az ágyúval.

A gazda a fiatalemberre nézett, aki e szavak után szájához emelte a kulacsot, és olyan nyugodtan és elégedetten itta ki belőle a rumot, hogy ha a legkisebb gyanú ébredt volna is a gazdában, rögtön szertefoszlott volna.

- Ez aztán pokolian erős rum - jegyezte meg Dantès, és inge ujjával megtörülte verejtékes homlokát.

"Ha ő az - tűnődött a gazda, a fiatalembert nézve -, annál jobb, mert egy jó erős legényt szereztem."

Dantès fáradtsága ürügyén kérte, hogy leülhessen a kormányrúdhoz. A másodkormányos boldog volt, hogy leváltották, szemével kérdezte meg a gazdát, a gazda pedig intett neki, hogy nyugodtan rábízhatja a kormányrudat a jövevényre.

Dantès új helyéről jól elláthatott a marseille-i partra.

- Hányadika is van ma? - kérdezte Dantès Jacopótól, aki melléje telepedett, amikor már nem láthatta If várát.

- Február huszonnyolcadika - válaszolta Jacopo.

- Melyik év? - folytatta Dantès a kérdezősködést.

- Hogyhogy melyik év? Azt kérded, melyik év?

- Azt - felelte a fiatalember -, azt kérdeztem, melyik év?

- Elfelejtetted, melyik évben vagyunk?

- Hát aztán? Annyira féltem ma éjszaka - mondta nevetve Dantès -, hogy szinte az eszemet vesztettem, és az emlékezetem megzavarodott, ezért kérdezem, hogy melyik év február huszonnyolcadika van ma?

- Az 1829-es évé - felelte Jacopo.

Pontosan tizennégy esztendeje volt annak, hogy Dantèst letartóztatták.

Tizenkilenc éves volt, amikor bekerült If várába, és harminchárom esztendős fejjel jött el onnan.

Fájdalmas mosoly játszott ajka körül. Arra gondolt, vajon mi lett ezalatt Mercédèsszel, hiszen azt hihette róla, hogy meghalt. Később a gyűlölet villáma gyúlt ki szemében, amikor arra a három emberre gondolt, akik hosszú és kegyetlen rabságát okozták.

És most megismételte a börtönben tett esküjét, hogy kegyetlen bosszút áll Danglars-on, Fernand-on és Villefort-on.

Ez az eskü most már nem volt hiú fenyegetés, mert a Földközi-tenger leggyorsabb vitorlása sem érhette volna többé utol a kis hajót, amely dagadó vitorláival Livornónak tartott.

 


Jegyzetek

1. Phókaia (Phocaea): régi görög város, lakói alapították Galliában Massiliát (ma Marseille). [VISSZA]

2. Akinek társa van, annak gazdája is van. [VISSZA]

3. Marseille főutcája. [VISSZA]

4. Lakóház. (spanyol) [VISSZA]

5. A királypártiak így nevezték Napóleont. [VISSZA]

6. Az angol polgári forradalom vezére, államférfi (1599-1658). Az egy évtizedig fennállott angol köztársaság protektora. [VISSZA]

7. Szó szerint: a fegyverek átadják helyüket a tógának. (A tóga ebben az esetben a béke jelképe.) [VISSZA]

8. Szónoklat. (angol) [VISSZA]

9. E. T. A. Hoffmann (1776-1822): német novellaíró. Műveiben igen sok a kísérteties elem. [VISSZA]

10. Valamit erősen tartó. (latin) [VISSZA]

11. Latin idézet Horatiusból: "Az igaz és szándékában állhatatos férfiút." [VISSZA]

12. Jakobinusok. [VISSZA]

13. Charentonban elmegyógyintézet van. [VISSZA]

14. Az orániai hercegek címe (helytartó). [VISSZA]

15. Százados a régi római légióban. [VISSZA]

16. A pápa saját személye mellé beosztott egyén. [VISSZA]




Kezdőlap Előre