A reggel kijózanító hatását Pjotr Petrovics is érezte a számára oly súlyos jelentőségű megbeszélést követő napon. Ha még olyan nem szívesen is, de kénytelen volt lassanként belátni, hogy ami tegnap még fantasztikus képtelenségnek tetszett előtte, annak ellenére, hogy megtörtént - igenis befejezett, megmásíthatatlan tény. Egy egész éjjel rágta-marta szívét a sértett hiúság fekete kígyója. Mihelyt felkelt, első dolga volt a tükörbe nézni, attól félt, hogy az éjszaka folyamán elöntötte az epe. De e tekintetben egyelőre nem volt semmi baj. És míg hófehér, úri és egy idő óta szépen gömbölyödő ábrázatát nézegette, Pjotr Petrovics majdnem megvigasztalódott, teljes bizonyossággal hitte ebben a pillanatban, hogy talál ő még menyasszonyt magának, ha itt nem, hát másutt, talán még különbet a réginél. Ámde tüstént felocsúdott álmodozásából, és dühösen köpött egyet, amivel néma, de gunyoros mosolyt csalt ifjú barátja és szobatársa, Andrej Szemjonovics Lebezjatnyikov arcára. Észre is vette ezt, és feljegyezte magában fiatal barátja rovására. Sok mindent írt a rovására pár nap óta, és mikor most hirtelen eszébe jutott, hogy a tegnapi eseményeket nem kellett volna közölni Lebezjatnyikovval, bosszúsága még fokozódott. Ez volt a második hiba, amit tegnapi felindulásában, izgatottságában, túlzott közlékenységében elkövetett. Meg aztán a mai délelőttön amúgy is egyik kellemetlenség a másikat érte. A felső bíróságon is rossz hír várta; ellene döntöttek egyik ügyében, amelyben pedig sokat fáradt. De a legjobban a háztulajdonos miatt bosszankodott, akitől, közeli házassága reményében, lakást bérelt, és saját költségére kitataroztatott. Ez a háziúr - valami hirtelen meggazdagodott német iparos - a világért se hajlandó felbontani a szerződést, és az abban megnevezett teljes kártérítési összeget követeli rajta, tekintet nélkül arra, hogy jóformán új lakást ad vissza. Hasonlóképpen a bútoráruházban sem akarnak egy rubelt se visszatéríteni a foglalóból a már kiválasztott, de még le nem szállított bútorokra. "Csak nem fogok a bútorok kedvéért megházasodni - mérgelődött magában, és felvillant benne a kétségbeesett remény: - Hátha nincs is még veszve minden? Nem kellene mégis próbálni valamit?" Dunyecskára gondolt, és a vágyakozás a szívébe nyilallott. Gyötrelmes perceket élt át, és ha Raszkolnyikovot puszta kívánsággal megölhette volna, bizonyosan nem késlekedik kimondani ezt a kívánságát.

"Az is hiba volt, hogy semmi pénzt nem adtam nekik - fűzte tovább gondolatait, mikor kedveszegetten visszatért Lebezjatnyikov szobájába. - Tudja az ördög, mért voltam ilyen szűkmarkú, hisz ez még számításnak is rossz. Azt hittem, ha éhkoppon tartom őket, bennem látják majd a gondviselést, és tessék! Ördög vigye! Rá kellett volna szánni, mondjuk, másfél ezret az egész idő folyamán, kelengyére, ajándékokra; veszek Knoppnál meg az Angol Áruházban mindenféle csipcsup holmit, skatulyát, varródobozkát, köves gyűrűt, ruháravalót... úgy sokkal különb helyzetet teremtek és... sokkal biztosabbat!... Akkor nem adták volna ki ilyen könnyen az utamat! Az ilyenféle emberek feltétlenül kötelességüknek tartják szakítás esetén visszaadni, ami ajándékot és pénzt kaptak, márpedig azt nehezen tehetnék, no meg sajnálnák is. Lelkiismeretük is furdalná őket: csak nem kergethetjük el, mikor olyan bőkezű és figyelmes volt eddig... Hm... bakot lőttem, bizony!" Csikorgatta a fogát, és tökfilkónak nevezte magát, igaz, hogy csak gondolatban.

Miután mindezt megállapította, még bosszúsabban és ingerültebben tért haza, mint ahogyan elment. Némi kíváncsisággal nézte a halotti tor előkészületeit Katyerina Ivanovna szobájában, hallott már valamit tegnap a gyászlakomáról, sőt, mintha őt is meghívták volna, de sok gondja-baja mellett másra nem ért rá figyelni. Ma aztán sietett tudakozódni. Amália Lippewechsel, aki Katyerina Ivanovna helyett (mert az a temetőben volt) az asztalterítéssel szorgoskodott, elmondta neki, hogy ünnepélyes torra készülnek, a lakók jóformán mind hivatalosak, még azok is, akik a megboldogultat nem is ismerték. Meghívták Lebezjatnyikov urat is, annak ellenére, hogy a minap úgy összeszólalkoztak Katyerina Ivanovnánál, és őt, Pjotr Petrovicsot, nemcsak hogy meghívták, de nagyon várják, mint a legtekintélyesebb vendéget a lakók közül. Amália Ivanovnát is nagy tisztességgel felkérték, tekintet nélkül arra, hogy kellemetlenségeik voltak egymással, és most valóságos élvezettel háziasszonykodott, szorgoskodott, no meg alaposan ki is öltözött ez alkalomra: gyászban volt ugyan, de vadonatúj lobogó selyemruhában, és látszott, hogy büszke a ruhájára. Pjotr Petrovicsban a megtudott hírek egy bizonyos gondolatot ébresztettek; töprengve bement a szobájába, helyesebben Andrej Szemjonovics Lebezjatnyikov szobájába. Megtudta, hogy többek között Raszkolnyikov is hivatalos a torra.

Szobatársa aznap valami okból egész délelőtt otthon tartózkodott. Elég különös viszonyban volt ezzel az ifjú úrral, ami nem is csoda. Mérhetetlenül megvetette és gyűlölte úgyszólván attól a naptól fogva, hogy nála megszállt, de amellett egy kicsit félt is tőle. Nemcsak kicsinyes garasoskodásból szállt Lebezjatnyikovhoz, amikor Pétervárra jött; ez volt a legfőbb ok, igaz, de mégsem az egyetlen. Még otthon, vidéken hallotta, hogy Andrej Szemjonovics, az ő egykori gyámfia, a legszélsőségesebbek egyike a fiatal progresszisták között, sőt, olyasmit is beszéltek, hogy fontos szerepe van bizonyos igen érdekes, titokzatos hírű körökben. Ez megdöbbentette. Már régóta félt ezektől a hatalmas, mindentudó, mindent megvető és mindent leleplező fiataloktól, sajátságos, noha meghatározhatatlan rémülettel gondolt rájuk. Világos, hogy akár félig-meddig is helyes képet egy ilyenféle dologról, persze, nem formálhatott magának, csak úgy a saját feje szerint, ráadásul vidéken. Hallotta ő is, mint mindenki, hogy vannak, különösen Péterváron, ilyen progresszisták, nihilisták, leleplezők és a többi, és ő is, mint igen sokan, túlozta, a képtelenségig kiforgatta értelmükből ezeket a szavakat. A legeslegjobban a leleplezéstől félt már évek óta, állandó és túlzott nyugtalanságának ez volt a legfőbb oka, kivált azért, mert arról ábrándozott, hogy praxisát majd Pétervárott folytatja. Ebben a tekintetben olyanformán volt Pjotr Petrovics, mint némelyik kisgyerek, akire ráijesztettek. Két esetet ért meg, sok évvel azelőtt, vidéken, még pályája kezdetén, amikor tekintélyes kormányzósági tisztviselőket kíméletlenül lelepleztek, mégpedig éppen olyanokat, akikbe ő kapaszkodott, akik őt pártfogolták. Az egyik eset különösen botrányosan végződött az illetőre nézve, és hajszálon múlott, hogy a másik esetben is éppen olyan baj nem kerekedett. Ezért határozta el, hogy amint Pétervárra kerül, rögtön kipuhatolja, hogyan is áll ez a dolog, és ha kell, okvetlenül elébe vág az eseményeknek, igyekszik megnyerni "ezt a mi fiatal nemzedékünket". Andrej Szemjonovicsra számított ebben, és amikor például Raszkolnyikovhoz készült, már meg is tanult szajkó módra bizonyos szólamokat.

Hamar rájött persze, hogy Andrej Szemjonovics rendkívül sekélyes és együgyű ember, de ez se meg nem ingatta hitében, se meg nem nyugtatta. Még ha arról győződik is meg, hogy a progresszisták egytől egyig ostoba fickók, az se oszlatja el aggodalmát. A sok új tan, eszme és rendszer, amivel Lebezjatnyikov megrohanta, egyáltalában nem érdekelte. Megvolt a maga külön célja: azt kellett kitudnia mennél hamarább és közvetlen forrásból, mi megy ott végbe és hogyan? Van-e a kezükben hatalom vagy nincs? Kell-e neki, személy szerint, tartania tőlük, vagy nem? Leleplezik, ha netalán valamibe belebocsátkoznék, vagy nem leplezik le? És ha igen, milyen természetű dolgokra vadásznak most? Továbbá: nem lehetne-e közéjük férkőzni, és valami módon megtéveszteni őket, ha valóban erősek? Helyes-e, ha ezt teszi, vagy nem helyes? Nem lehet-e például éppen az ő segítségükkel egyengetnie a maga útját? Szóval - száz meg száz kérdés merült fel.

Lebezjatnyikov kishivatalnok volt, vézna, skrofulás emberke, kis termetű és szokatlanul világosszőke, szakállát barkóra nyíratta, és nagyon büszke volt rá. Ráadásul a szemét is fájdította állandóan. Szíve könnyen ellágyult, de beszélni hallatlanul elbizakodottan és sokszor hetykén beszélt, ami cingár kis alakjához sehogy sem illett, és többnyire komikusan hatott. Amália Lippewechsel a tekintélyesebb lakói közé sorolta, mert nem ivott, és a szobabért rendesen fizette. Viszont tagadhatatlan, hogy mind e jó tulajdonságai mellett Andrej Szemjonovics elég ostoba emberke volt. Szenvedélye volt a haladás és "fiatal nemzedékünk" ügye. Ő is egy volt a sekélyesek, satnyák, a félbemaradt és kétes egzisztenciák megszámlálhatatlan tarka seregében, akik minden divatos eszmét felkapnak, hogy egy szempillantás alatt ellaposítsák és csúffá tegyék, még akkor is, ha őszintén szolgálják.

Egyébiránt az igazán jámbor kis Lebezjatnyikov is mind kevésbé szívelhette lakótársát és egykori gyámját, Luzsint. Mindkét részről egyidejűleg és úgyszólván észrevétlenül történt a változás. Ha még olyan együgyű volt is az ifjú progresszista, lassanként gyanút fogott, hogy barátja megtéveszti, titkon lenézi őt, és hogy általában "nem igaz ember". Megpróbálta elmagyarázni neki Fourier rendszerét meg Darwin elméletét, de kivált most, egy idő óta mintha nagyon is gunyoros arccal hallgatta volna, és legújabban még veszekedett is vele. Pjotr Petrovics tudniillik lassanként ösztönösen rájött, hogy ez az ember nemcsak sekélyes és korlátolt, de hazudós is, és a maga körében sincsenek komoly összeköttetései, csak azt adja tovább, amit harmadkézből kapott, sőt mi több, a saját dolgához, a propagandához sem ért igazán, minduntalan belezavarodik a mondókájába. Hol van ez attól, hogy akárkit is leleplezhessen! Meg kell jegyeznünk azt is, hogy ebben a másfél hétben, kivált az első napokban, Luzsin szívesen fogadta ifjú barátja szájából a legkülönösebb dicséreteket, egy árva szóval sem tiltakozott például olyan feltevések ellen, hogy ő, Pjotr Petrovics, készséggel részt venne a Mescsanszkaja utcai új "kommuna" megalapításában, vagy nem akadályozná Dunyecskát, ha annak eszébe jutna házasságuk első hónapjában szeretőt tartani, leendő gyermekeit nem kereszteltetné meg és a többi és a többi. Pjotr Petrovics, szokása szerint, nem tagadta a neki tulajdonított érdemeket, és engedte, hogy dicsérjék, akár ilyen értelemben is, annyira szerette a hízelgést.

Aznap reggel bizonyos célra beváltott néhány ötszázalékos részvényt, és most az asztalnál ült, átszámolta a bankjegycsomókat és kincstári jegyeket. Lebezjatnyikov, akinek jóformán mindig üres volt a zsebe, fel-alá járkált a szobában, olyan arccal, mintha közömbösen, sőt megvetéssel nézné a pénzt. Luzsin a világért se hitte volna el neki, hogy annyi pénzt közömbösen nézzen, és ő ezt gyanította. "Képes feltételezni rólam, hogy érdekel a pénze - gondolta elkeseredve -, sőt, talán még öröme is telik abban, hogy piszkálhat, ingerelhet a szétrakott bankjegycsomóival, és ezzel is figyelmeztet a kettőnk közötti különbségre."

Ma még a szokottnál ingerlékenyebbnek, figyelmetlenebbnek tapasztalta egykori gyámját, pedig éppen a kedves témáját akarta kifejteni előtte: az új, különleges "kommuna" megalapítását. Pjotr Petrovics kurta megjegyzései és közbeszólásai, amelyeket a számvető csontgolyócskáinak csattogása közben odavetett neki, nyílt, sőt szándékos udvariatlanságról és gúnyos megvetésről tanúskodtak. De a "humánus" fiatalember szobatársa lelkiállapotát a Dunyecskával való szakítással magyarázta, és alig várta, hogy ezt a témát szóba hozhassa, mondani akart valamit a progresszió és propaganda szellemében, amivel megvigasztalja nagyra becsült barátját, és kétségtelenül előbbre vigye további fejlődésében.

- Miféle gyászlakomára készül itt ez az... özvegyasszony? - szólalt meg hirtelen Luzsin, éppen a legérdekesebb ponton szakítva félbe Andrej Szemjonovics gondolatait.

- Mintha nem tudná! Hát nem beszéltem önnek tegnap erről a kérdésről, nem fejtettem ki a véleményemet mindezekről a hagyományos szokásokról? És hiszen önt is meghívta, magam hallottam. Személyesen beszélt vele tegnap...

- Igazán nem hittem volna, hogy ez a koldus, bolond fejjel, lakomára költi az egész pénzt, amit a másik bolond... az a Raszkolnyikov... adott neki. Csak bámultam most bejövet: micsoda előkészületek! Borok meg minden! És mennyi vendéget hívtak... Tudja az ördög, mit akarnak. - Úgy mondta ezt, mintha bizonyos célból terelné a torra a beszélgetést. - Hogy mondta? Engem is meghívott? - és hirtelen felkapta a fejét. - Mikor? Nem emlékszem. Egyébként úgyse megyek. Mit keresnék ott? Tegnap is csak azért beszéltem vele futólag pár szót, mert meg akartam említeni neki, hogy mint vagyontalan hivatalnoközvegy esetleg egyszeri segélyt kaphat, az elhunyt egyévi fizetése erejéig. Talán csak nem ezért hívott meg? Hehe!

- Nekem se szándékom átmenni.

- Még csak az kéne! Mikor saját kezűleg döngette el őnagyságát! Megértem, hogy restell az asztalához ülni, hehehe!

- Ki döngette el? Kit döngettem én el? - Lebezjatnyikov felfortyant, még bele is pirult.

- Maga, barátom, hát ki? Katyerina Ivanovnát, egy hónappal ezelőtt! Tegnap hallottam. Lám, lám, ezek a meggyőződések! Jól elintézte a nőkérdést! Hehehe!

És Pjotr Petrovics, mint akinek megjött a kedve, újra csattogtatni kezdte a golyócskákat.

- Ez mind ostoba beszéd, rágalom! - háborodott fel Lebezjatnyikov, akinek mindig kínos volt, ha ezt a históriát emlegették. - Egyáltalában nem így történt! Egészen másról volt szó! Rosszul mondták önnek, pletykálnak. Egyszerűen csak védekeztem. Ő esett nekem a tíz körmével... majdhogy ki nem tépte a szakállamat... Az önvédelemhez mindenkinek joga van, remélem. És nem tűröm el senkitől, hogy erőszakoskodjék velem. Elvből nem tűröm. Hiszen ez már zsarnokság volna! Mit tehettem: csak álljak ott, és hagyjam magam? Eltaszítottam, ennyi az egész.

- Hehehe! - Luzsin nem hagyta abba a gonosz nevetést.

- Csak azért bosszant, mert önt is felbosszantották, és haragszik... Ez ostobaság, és egyáltalán nem érinti a nőkérdést. Nem helyesen értelmezi a dolgokat, én már sokszor gondoltam, hogy ha elfogadjuk azt, hogy a nő mindenben egyenlő a férfival, még erő dolgában is (ma már ezt állítják), akkor a verekedésben is egyenlőségnek kell lenni. Magam is tudom, természetesen, mindjárt eszembe jutott, hogy ezt a kérdést tulajdonképpen fel sem lehet vetni, mivel verekedésnek nem szabad lenni, a jövő társadalomban elképzelhetetlen... no meg képtelenség is a verekedésben egyenjogúságot követelni. Ennyire ostoba én se vagyok... bár, ami azt illeti, verekedések mindamellett vannak... vagyis a jövőben nem lesznek, de ma még vannak... Eh! A fenébe! Ha önnel beszélek, mindig belezavarodom! Nem azért nem megyek a torra, mert kellemetlenségünk volt egymással, egyszerűen elvből nem megyek, nem akarok olyan sötét előítéletet támogatni, mint a halotti tor, erről van szó, kérem! Persze, megtehetné az ember azt is, hogy elmegy, csak azért, hogy aztán kigúnyolja... Kár, hogy pópák nem lesznek! Akkor okvetlenül elmennék.

- Szóval, elfogadom tőlük a sót-kenyeret, hogy aztán leköpjem azokkal együtt, akik adták. Így gondolta?

- Egyáltalában nem. Nem azért. Csak hogy tiltakozzam. Éspedig eredményesen tiltakozzam! Így közvetve a propagandát és fejlődést szolgálom. Mindenkinek kötelessége a fejlődést elősegíteni és az eszmét terjeszteni, és szerintem minél élesebb formában teszi ezt, annál jobb. Elvethetem a magot, az eszme magját, és a magból... tett fejlődhet. Hogy megbántom őket? Előbb talán megbántódnak, de aztán maguk is belátják, hogy hasznukra voltam. Hogy vádolták Tyerebjovát is (aki most a kommuna tagja), mert otthagyta a családját, és odaadta magát egy férfinak, apjának, anyjának pedig megírta, hogy nem akar tovább előítéletekben élni, és szabad házasságra lép. Ez így durvaság, azt mondták, a szüleit kímélnie kellett volna, a levelet is enyhébb formában írni. Szerintem ez ostobaság, egyáltalában nem szabad kíméletesen tudatni, ellenkezőleg, így igazi a tiltakozás! Meg Varence is: hét évig élt a férjével, otthagyta a két gyerekét, az urának meg jól odamondogatott a levelében: "Rájöttem, hogy magával nem lehetek boldog. Sose fogom megbocsátani, hogy félrevezetett, eltitkolta előlem, hogy van egy másfajta társadalmi rend, amely a kommunában valósul meg. Most nemrégen tudtam meg mindent egy nagylelkű férfitól, akinek odaadtam magam, és akivel kommunát alapítunk. Megmondom úgy, amint van, nem akarom becsapni, mert azt becstelenségnek tartanám. Rendezkedjék be úgy, amint jónak látja. Ne is remélje, hogy visszatéríthet, túlságosan elmaradt a világtól. Éljen boldogul!" Látja, így kell az ilyen levelet megírni!

- Tyerebjova... ez az, akiről már beszélt egyszer, igaz? Hogy most a harmadik szabad házasságban él, mi?

- Mindössze a másodikban, ha helyesen számítjuk! És ha a negyedik volna is, vagy a tizenötödik? Ostobaság, kérem! Ha valaha sajnáltam, hogy szüleim meghaltak, hát most igazán sajnálom, látja. Sokszor elképzelem, hogy befűtenék nekik a tiltakozásommal! Szándékosan úgy intézném! Én aztán a magam feje után mennék, de úgy ám! Megmutatnám nekik! Tudom, nagyot néznének! Komolyan sajnálom, hogy egyikük sem él!

- Mert nincs, aki nagyot nézzen, mi? - szakította félbe nevetve Luzsin. - No, ezt majd megoldja úgy, ahogy jólesik... de azt mondja meg: ugye, maga ismeri azt a lányt, az elhunyt leányát ideát, azt a soványkát, mi? Csakugyan igaz, amit beszélnek róla?

- Mit akar ezzel? Szerintem, vagyis az én meggyőződésem szerint, a nő számára ez a normális helyzet. Miért ne? Vagyis distinguons! A mai társadalomban persze nem egészen normális, mivel kényszer, de a jövő társadalomban teljesen magától értetődő lesz, amennyiben szabadon teszi. És ma is joga van hozzá! Szükséget szenvedett, és ez volt, hogy úgy mondjam, a tőkéje, teljes joggal rendelkezett vele. A jövő társadalomban, természetesen, nem lesz szükség semmilyen tőkére, de a nőnek meglesz, más értelemben, a maga kijelölt és világosan, ésszerűen meghatározott szerepe. Ami Szofja Szemjonovnát illeti, én a mai társadalmi rend elleni tiltakozás megtestesítőjét látom benne, és magatartásáért mély tisztelettel adózom neki, örülök, valahányszor ránézek!

- Nekem meg azt mondták, hogy éppen maga túrta ki innen a lakásból!

Lebezjatnyikov valósággal felbőszült.

- Rágalom! - üvöltötte. - Egyáltalában nem így volt! Szemenszedett hazugság! Katyerina Ivanovna terjesztette a mesét, mert nem értette, miről van szó! Én egyáltalában nem akartam megkörnyékezni Szofja Szemjonovnát! Egyszerűen csak a fejlődését igyekeztem elősegíteni, tökéletesen önzetlenül, a tiltakozást akartam felébreszteni benne... Nekem csak a tiltakozás volt fontos. És ebben a lakásban úgyse maradhatott, nem is akart volna itt maradni.

- A kommunába hívta, mi?

- Folyvást csúfolódik, de eredménytelenül, ha szabad megjegyeznem. Nem akarja megérteni az embert! A kommunában ilyen szerep nincs. A kommunát azért létesítik, hogy ilyen szerepek ne legyenek többé! Ott lényegében más lesz, egészen más értelmet nyer ez a szerepe. Ami most oktalanság, ott bölcsesség lesz, ami most, jelen körülményeink között nem természetes, ott a lehető legtermészetesebbé válik. Minden attól függ, hogy milyen körülmények között, milyen környezetben él valaki. Minden a környezet, az ember maga semmi. És Szofja Szemjonovnával a legbarátságosabb viszonyban vagyok ma is, ez is bizonyítja, hogy sose tekintett ellenségnek, rosszakarójának. Igenis biztatom, hogy lépjen be a kommunába, de egészen más okból. Mit nevet? Úgy van, kérem, meg akarjuk szervezni a magunk külön kommunáját, de sokkal szélesebb alapon, mint az eddigiek, mi messzebbre jutottunk meggyőződéseinkben és a tagadásban. Ha Dobroljubov felkelne sírjából, parázs vitát rendeznék vele! Hát még Belinszkijjel hogy elbánnék! Egyelőre tovább munkálkodom Szofja Szemjonovna fejlődésén. Rendkívül, igazán rendkívül szép természetű.

- No és ön ezt a szép természetét igyekszik kihasználni, mi? Hehehe!

- Nem, dehogyis, ellenkezőleg!

- Úgy? Szóval ellenkezőleg! Hehe! Ezt jól megmondta!

- Mért nem akar hinni nekem? Mi okom volna tagadni ön előtt, könyörgöm! Ellenkezőleg... én magam is csodálkozom sokszor: mintha félne tőlem, velem szemben még fokozottabban tartózkodó és szemérmes.

- És ön, persze munkálkodik a fejlődésén, bebizonyítja neki, hogy a szemérmesség és más ehhez hasonlók, mind csupa ostobaság, mi?

- Szó sincs róla! Szó sincs róla! Ó, milyen durván, milyen ostobán értelmezi - már megbocsásson - a fejlődés szót! Semmit se akar megérteni! Én Istenem, mennyire... fejletlen még! Mi a nő szabadságát akarjuk, önnek meg egyre csak azon jár az esze... A szemérmetesség és tartózkodás kérdését egyáltalában nem érintem, ezek természetesen felesleges csökevények, előítéletek, de ha velem szemben tartózkodó, ez az ő dolga, ehhez joga van, én egyáltalán, egyáltalán nem akadályozom ebben. Persze, ha azt mondaná a maga jószántából: "téged akarlak", hallatlanul szerencsésnek tekinteném magamat, mivel a lány nagyon tetszik nekem. De most, egyelőre, senki nagyobb tisztelettel, udvariassággal nem bánik vele, mint én, senki jobban meg nem becsüli emberi méltóságát... Várok és remélek... ez az igazság.

- Inkább valami ajándékot adna neki. Fogadok, ez még eszébe se jutott.

- Nem érti! Mondom, nem akarja megérteni! Most így van, természetesen, ilyen a helyzete, de nem ez itt a kérdés, egészen másról van szó! Ön egyszerűen lenézi. Mert bizonyos tényeket lát, amelyeket téves módon megvetendőknek ítél, nem hajlandó az illető emberi lényt emberségesen nézni. Fogalma sincs, milyen szép jellem. Csak az a kár, hogy az utóbbi időben egyáltalában nem olvas, nem fogad el könyvet tőlem. Azelőtt többször adtam neki. Meg az is sajnálatos, hogy bár a tiltakozáshoz szükséges erély és határozottság megvolt benne - hiszen ezt bebizonyította -, úgy látszik, mégsem elég önálló és független, a tagadásban nem elég erős, és ezért nem képes tökéletesen lerázni bizonyos előítéleteket és... ostobaságokat. Viszont egyes kérdéseket mindamellett igen jól megért. Nagyszerűen megértette például a kézcsók-problémát, vagyis azt, hogy a férfi a nő egyenjogúságát sérti azzal, ha kezet csókol neki, ez a kérdés nemrégen volt napirenden nálunk, és én mindjárt azután vele is megbeszéltem. A francia munkások szervezkedése is nagyon érdekelte. Jelenleg a szobákba való szabad belépés jogáról beszélek neki, vagyis arról, hogy ez hogy lesz a jövő társadalomban.

- Hát az meg mi?

- A minap vitattuk meg a kérdést: joga van-e a kommunatagnak bármikor belépni tagtársa szobájába, akár férfi az, akár nő... és úgy döntöttünk, hogy igenis, joga van.

- No és ha az illető abban a pillanatban éppen egy fontos szükséglete kielégítésével van elfoglalva? Hehehe!

Andrej Szemjonovics megharagudott.

- Ön mindig ezen nyargal! Egyébről se beszél, mint ezekről az átkozott "szükségletekről"! - kiáltott fel gyűlölettel. - Ördög vigye! De bánom, de haragszom magamra, hogy amikor a rendszerünket ismertettem önnel, idő előtt megemlítettem ezeket az átkozott szükségleteket! Ördög vigye! Ez a botránykő az ilyenek számára, mint ön! És ami a legrosszabb, ezt könyv nélkül tudják és szajkózzák, még mielőtt egy szót is értenének az egészből! És nagyra vannak a maguk igazával! Büszkélkednek! Pfuj! Hányszor kifejtettem már, hogy ezekről a dolgokról az újoncnak csak akkor szabad beszélnünk, ha a rendszer helyességéről már meggyőztük, ha már elég fejlett, és a jó úton van. És mondja, mondja meg, mi szégyenletes vagy megvetni való van akár a pöcegödrökben? Én leszek az első, aki vállalkozom akármelyik pöcegödör kitisztítására! És ez még csak nem is lesz önfeláldozás! Egyszerű munka, mégpedig nemes, a közösség szempontjából hasznos tevékenység, és mint ilyen, mérhetetlenül magasabb holmi Raffaellók és Puskinok tevékenységénél, mert hasznosabb!

- És nemesebb, kérem, nemesebb, hehehe!

- Mi az, hogy nemes? Én ilyen értelemben nem használom ezeket a szavakat, az emberek tevékenységi köreit nem határolom el. "Nemes", "nagylelkű"...ezek mind ostoba, elavult, előítélettel teli szavak. Minden nemes, ami az emberiségnek hasznos. Én csak egy szót ismerek: hasznos! Heherésszen, ahogy akar, mégis így van!

Pjotr Petrovics nagyot nevetett. Befejezte már a számolást, és eltette a pénzét, bár egy részét valami okból még kinn hagyta az asztalon. Ez a "pöcegödör probléma" - noha emelkedettnek senki se mondhatta - már több ízben szóváltást, összekülönbözést okozott közöttük. Az ostobaság az volt, hogy Lebezjatnyikov csakugyan haragudott, Luzsin viszont inkább csak szórakozott az ilyesmivel, sőt, most határozottan készakarva ingerelte az ifjú propagandistát.

- A tegnapi kudarca bántja önt, azért gonoszkodik és köt bele minden szavamba! - vágta oda végül is Andrej Szemjonovics, aki, hogy az igazat megvalljuk, minden "függetlensége" és "tiltakozása" ellenére sem mert szembeszállni egykori gyámjával, mert régi megszokásból még mindig bizonyos tisztelettel tekintett rá.

- Azt mondja meg inkább, kedves barátom - szakította félbe bosszúsan és fölényesen Luzsin -, megtehetné-e, helyesebben: elég közeli ismeretségben van-e az imént említett fiatal nővel, hogy behívhatná ide most egy pillanatra? Úgy látszik, hazajöttek már a temetőből... hallom, járkálnak odabenn... Beszélnem kellene azzal a bizonyos leánnyal.

- Mit akar tőle? - álmélkodott Lebezjatnyikov.

- Fontos volna. Maholnap elutazom, és közölni szeretném vele... Egyébként megkérem, Andrej Szemjonovics, hogy maradjon itt, amíg beszélgetünk. Jobb lesz úgy. Különben még ki tudja, mit gondolna.

- Egyáltalában semmit se gondolok... Csak éppen megkérdeztem, és ha valami dolga van vele, hát semmi akadálya, hogy behívjuk. Rögtön szólok neki. És nem fogok alkalmatlankodni, legyen nyugodt.

Csakugyan, öt perc múlva Szonyecskával együtt tért vissza. A lány nagyon csodálkozva és szokása szerint félénken lépett a szobába. Minden idegen arctól, minden új ismeretségtől félt, ilyen volt már gyerekkorában is, hát még most... Pjotr Petrovics "nyájasan és udvariasan" fogadta, de egy szemernyi könnyed bizalmaskodással a hangjában, ami, véleménye szerint, illett a maga fajtájú komoly és tekintélyes emberhez az ilyen fiatal és bizonyos értelemben "érdekes" nővel szemben. Sietett felbátorítani, leültette az asztalhoz, magával átellenben. Szonya leült és körülnézett. Lebezjatnyikovot nézte, majd a pénzt, ami az asztalon hevert, aztán hirtelen megint Luzsinra szögezte a szemét. Lebezjatnyikov ki akart menni a szobából, de Luzsin felállt, intett Szonyának, hogy maradjon csak ülve, és feltartóztatta barátját az ajtóban.

- Az a Raszkolnyikov itt van? Megjött már? - kérdezte tőle suttogva.

- Raszkolnyikov? Igen. Itt van. Miért? Igen, éppen most jött, láttam odabenn... Mit akar tőle?

- Nos, akkor még egyszer kérem, maradjon itt, ne hagyjon kettesben ezzel a... leányzóval. Semmiség az egész, de esetleg félremagyarázzák. Nem szeretném, ha Raszkolnyikov nekik elmesélné... Érti, mire gondolok?

- Értem, igen, értem! - Lebezjatnyikov mindjárt kitalálta. - Jogos kívánság. Szerintem, persze, túlzott az aggodalma, de mindamellett... jogos kívánság. Itt maradok, ha óhajtja. Ide állok majd az ablakba, és nem zavarom... Igen, szerintem jogos a kívánsága...

Pjotr Petrovics visszament a díványhoz, és leült Szonyával szemközt, figyelmesen nézte egy darabig, és rendkívül komoly, majdnem szigorú arcot öltött. "Nehogy te magad is valamit gondolni találj, kicsikém." Szonya azt se tudta, hová legyen zavarában.

- Elsősorban megkérem kegyedet, Szofja Szemjonovna, hogy mentsen majd ki igen tisztelt mamácskájánál. Jól mondom, ugye? Katyerina Ivanovna az édesanyja helyét tölti be? - kezdte hallatlanul komolyan, de amellett elég nyájasan. Minden arra mutatott, hogy barátságos szándékkal van iránta.

- Igen, uram, így van, anyám helyett ő az anyám - felelte gyorsan, félénken Szonya.

- Nos, akkor mentsen ki, legyen szíves. Előre nem látott körülmények folytán kénytelen vagyok le mondani, nem jelenhetek meg önöknél az ebéden... vagyis a gyászlakomán, bár mamácskája volt szíves meghívni.

- Igen, uram, megmondom, most mindjárt. - És Szonyecska felpattant a székről.

- Még nem végeztem, kedves kisasszony - tartóztatta Pjotr Petrovics, mosolyogva a lány együgyűségén és illemtudása fogyatékosságán. - Látszik, hogy nem ismer engem, Szofja Szemjonovna, ha feltételezi rólam, hogy ilyen csekélység és pusztán engem illető dolog miatt személyesen ide fárasztok olyan valakit, mint kegyed. Egészen más okom volt erre.

Szonya sietve visszaült a helyére. Az asztalon hagyott szürke és szivárványszínű bankók megint a szemébe villantak, de, gyorsan elfordult, és Luzsinra emelte tekintetét: most egyszerre úgy érezte, hogy szörnyű illetlenség másnak a pénzét nézni, hát még ha ő teszi! Tekintete már-már megállapodott az aranylornyetten Pjotr Petrovics bal kezében, és a nagy, tömör, gyönyörű sárga köves gyűrűn, ugyanannak a kéznek középső ujján, de megint csak elkapta pillantását, és nagy zavarában egyenesen a szeme közé nézett. Pjotr Petrovics egy pillanatig hallgatott, még méltóságosabban, mint az előbb, majd így folytatta:

- Tegnap véletlenül alkalmam volt pár szót váltani szegény Katyerina Ivanovnával, és ebből a néhány szóból is láttam, hogy állapota, ha szabad így kifejeznem, mennyire nem kielégítő.

- Igen, uram... nem kielégítő - sietett helybenhagyni Szonya.

- Vagy egyszerűbben és érthetőbben szólva: beteg...

- Igen... egyszerűbben... beteg, uram.

- Így van, kérem. És én mint humánus vagy mondjuk érző szívű ember, szeretnék segítségére lenni, hiszen előre látható, hogy mi lesz a sorsa. Akkor pedig az egész szerencsétlen család egyedül kegyedre támaszkodik majd.

- Szabad megkérdeznem - és Szonya megint gyorsan felállt -, mit tetszett mondani neki? Hogy esetleg nyugdíjat kaphat? Mert ő tegnap azt mondta nekem, hogy ön elintézheti, vállalkozott rá. Igaz volna ez?

- Ilyesmiről szó sincs, kisasszony, sőt, azt kell mondanom, hogy gondolatnak is képtelenség. Én csak annyit mondtam, hogy mint szolgálatban elhunyt hivatalnok özvegye egyévi fizetést egyszeri segélyképpen talán kaphatna, ha van protekciójuk... de úgy tudom, az ön boldogult édesapja nemcsak hogy a törvényes időt nem töltötte ki, de az utóbbi időben egyáltalán nem is volt már szolgálatban. Eszerint még ha volna is valami remény, akkor is igen-igen csekély, mivel jogos követelésről ilyen esetben szó sem lehet, sőt, éppen ellenkezőleg... Ő meg már nyugdíjra számít... hehehe, merész hölgy!

- Igen, uram, nyugdíjra számít... mert jólelkű és hiszékeny, jóságában mindent elhisz, és... és... az esze valahogy... Igen, uram, bocsásson meg... - És a lány újra felállt, menni akart.

- Bocsánat, még nem hallgatott végig.

- Nem hallgattam végig - rebegte Szonya.

- Szíveskedjék leülni.

Szonya kínos zavarban volt, és harmadszor is leült.

- Szóval, látom, milyen nehéz helyzetben van a szerencsétlen apróságokkal, és ezért, mint már mondtam, szeretném valamivel... tehetségemhez mérten... segíteni. Lehetséges talán valami gyűjtést, sorsjátékot rendezni a javára, vagy valami effélét, mint hasonló esetekben szokták a közeli rokonok vagy esetleg távolabbiak is, ha olyan emberek, akik általában segíteni szeretnek felebarátaikon. Látja, ezt akartam megbeszélni kegyeddel. Talán meg lehet csinálni.

- Igen, uram, ez jó lenne... Isten is megfizeti... - dadogta Szonya, és merőn bámult rá.

- Lehetséges, de... erre még rátérünk... talán már ma elkezdhetjük. Este találkozunk még, és megbeszéljük, hogy úgy mondjam, a tervet. Jöjjön be majd hét óra tájban. Andrej Szemjonovics is részt vesz a tanácskozásunkon, remélem... De van valami, amit előre is jól meg kell gondolni. Éppen ezért fárasztottam ide kegyedet, Szofja Szemjonovna. Véleményem szerint tudniillik, a pénzt nem volna szabad Katyerina Ivanovna kezébe adni: bizonyság éppen ez a mai gyászlakoma. Nincs egy darab száraz kenyere holnapra, se cipő, se semmi, és tessék: jamaika-rumot és madeirát ad az asztalra, meg kávét, láttam, most bejövet. Holnap aztán megint a kegyed gondja lesz minden falat kenyér. Hát van ennek értelme, kérem? Éppen ezért a gyűjtést is úgy kellene csinálni, legalábbis ez az én szerény nézetem, hogy a szerencsétlen özvegy ne tudjon a pénzről, csak mondjuk, kegyed tudjon róla. Helyes, amit mondok?

- Nem tudom, uram. De máskor nem ilyen, csak ma... ez csak egyszer van... és nagyon akarta ezt a tort... hogy megadja neki... a végtisztességet... különben nem könnyelmű... De hát ahogy jónak látja, uram, és én nagyon, de nagyon... és ők, mindnyájan... és a Jóisten is... meg az árvák...

Nem bírta befejezni, elsírta magát.

- Hát csak azt akartam mondani, gondolja meg, kedves kisasszony. Most pedig fogadja el tőlem, rokonai javára ezt a csekély tehetségemhez mért összeget, és nagyon szeretném, ha a nevemet nem említenék ez alkalommal, magamnak is elég gondom van, többre nem futja...

Átnyújtott Szonyának egy gondosan széthajtogatott tízrubelest. Szonya lángvörös lett, felugrott, dadogott valamit, és sietve elköszönt. Pjotr Petrovics ünnepélyesen elkísérte az ajtóig. A lány valósággal kirohant az ajtón, és izgatottan, meggyötörten, kínos zavarban tért vissza Katyerina Ivanovnához.

Andrej Szemjonovics az egész jelenet alatt vagy az ablakban állt, vagy a szobában járkált, hogy ne zavarja a beszélgetést, de mikor Szonya kiment, odasietett Pjotr Petrovicshoz, és ünnepélyesen kezet nyújtott neki:

- Mindent hallottam, és mindent láttam - az utolsó szót különösen megnyomta. - Ez nemes cselekedet volt, vagyis humánus. El akarta hárítani a köszönetet, azt is láttam! És bár megvallom, elvből nem helyeslem az egyéni jótékonykodást, mert azzal nemcsak hogy nem irtjuk ki gyökeresen a rosszat, de még gyarapítjuk is; mégis el kell ismernem, hogy örültem annak, amit cselekedett, igen, ezt már szeretem.

- Eh, ostobaság - mormogta Pjotr Petrovics egy kicsit nyugtalanul, és mintha fürkészve nézett volna rá.

- Nem úgy van! Nem ostobaság! Egy ember, akit úgy megbántottak, elkeserítettek, mint önt tegnap, és mégis képes a mások szerencsétlenségére gondolni... az ilyen ember, ha tetteivel társadalmi hibát követ is el... mindamellett... tiszteletet érdemel! Nem is vártam ezt öntől, Pjotr Petrovics, annál kevésbé, mert hiszen az ön felfogása szerint... ó, mennyire gátolják ezek a nézetek! Teszem azt, hogy felizgatta a tegnapi balsikere! - kiáltott fel a jólelkű kis Andrej Szemjonovics, és megint erősebb vonzalmat érzett egykori gyámja iránt. - Pedig minek önnek, mondja, minek önnek ez a házasság, ez a törvényes házasság, drága és szeretve tisztelt barátom? Mért olyan fontos a házasságban a törvényesség? Nem bánom, ha megver is, de örülök, igen, örülök, hogy nem sikerült, mert így most szabad, így még nem veszett el teljesen az emberiség számára, igen, örülök... Látja, kimondom!

- Azért, kedves uram, mert nem óhajtok szarvat viselni, és a mások gyerekeit felnevelni a maguk szabad házasságában, azért szeretem jobban a törvényeset - felelte Luzsin, csak hogy éppen mondjon valamit. De máson járt az esze, erősen gondolkodott.

- A gyerekek? A gyerekkérdést érintette? - kapta fel a fejét Lebezjatnyikov, mint a csataló, mikor trombitaszót hall. - A gyermek... igen, ez társadalmi kérdés, mégpedig elsőrendű fontosságú, elismerem, de a gyermekkérdést egészen másképpen fogjuk megoldani. Vannak, akik egyszerűen tagadják a gyermeket, mint minden családi köteléket. A gyermekről majd beszélünk még, de most egyelőre maradjunk a szarvaknál! Megvallom önnek, ez a vesszőparipám! Látja, ez a csúnya, huszáros, puskinos kifejezés a jövő szótárában el sem képzelhető. Mi az a szarv, mondja? Ó, micsoda téveszmék! Milyen szarvról beszél? És mért szarv? Ostobaság! Ellenkezőleg, a szabad házasságban ilyesmi nem lesz! A szarv természetesen következik a törvényes házasságból, hogy úgy mondjam, annak korrekciója, tiltakozás, tehát ilyen szempontból nem is megalázó... Ha én valaha, tegyük fel ezt a képtelenséget, törvényes házasságban élnék, még örülnék is e rettegett szarvaknak, így szólnék a feleségemhez: "Barátnőm, eddig csak szerettelek, de most már tisztellek is, mert tiltakozni mertél!" Kinevet? Igen, mivel nincs ereje megszabadulni az előítéletektől... Ördög vigye, jól tudom én, hogy mért kellemetlen a törvényes házasfélnek, ha csalják, de hiszen ez csak alantas következménye egy alantas ténynek, amely megalázó egyikre csakúgy, mint a másikra nézve. Viszont, ha a szarvat nyíltan rakják a fejünkre, mint a szabad házasságban, akkor már nincs is, elveszíti minden értelmét, és így a szarv megnevezést is! Ellenkezőleg: felesége ezzel bebizonyítja, milyen sokra becsüli önt, feltételezi, hogy nem kívánja akadályozni az ő boldogságát, és elég fejlett ahhoz, hogy ne akarjon bosszút állni rajta, amiért új férjet választott! Ördög vigye, sokszor álmodozom arról, hogy ha férjhez adnának, eh, mit beszélek, ha megházasodnám (akár szabadon, akár törvényesen, mindegy), valószínűleg én magam szereznék a feleségemnek szeretőt, ha ő sokáig nem találna: "Barátnőm - azt mondanám neki -, szeretlek, de mindennél fontosabb nekem, hogy becsülj - íme!" Jól mondom? No, jól mondom?

Pjotr Petrovics szórakozottan heherészett. Nem is igen hallgatott oda. Egészen másra gondolt. Végül már Lebezjatnyikov is észrevette ezt, látta, hogy nyugtalan, a kezét dörzsölgeti, és tanakodik magában. Később aztán meg is értette, hogy miért, és világosan emlékezett mindenre.

Nehéz volna pontosan megjelölni az okokat, amelyek Katyerina Ivanovna megzavart fejében a halotti tor szerencsétlen gondolatát felidézték. Csakugyan ráment majdnem tíz rubel a húsz-egynéhányból, amit Raszkolnyikov voltaképpen Marmeladov temetésére adott neki. Talán kötelességének tekintette az elhunyttal szemben, hogy megadja a végtisztességet, "úgy, amint illik", hadd tudják meg a lakók, de kivált Amália Ivanovna, hogy "semmivel sem volt rosszabb, mint ti, sőt, talán sokkalta különb, és egyikteknek sincs joga elnézni a fejünk felett". De a legfőbb ok alighanem az a sajátságos büszkeség, a szegények büszkesége volt, amely sok szegény embert arra késztet - kivált ha egy hagyományos, nálunk mindenütt, mindenkire kötelező szokás megtartásáról van szó -, hogy végső erejét is megfeszítse, utolsó félretett garasát is rászánja, csak mert "ő sem akar rosszabb lenni, mint más", nem akarja, hogy megszólják. Az is könnyen meglehet, hogy Katyerina Ivanovna éppen most, amikor teljesen magára maradt a világon, senkije sincs többé, meg akarja mutatni a "hitvány és komisz" lakóknak, hogy ő nemcsak "viselkedni és vendéget látni tud", de egyáltalában nem ilyen sorsra született, sőt, "előkelő, mondhatni nagyúri, ezredesi házban nőtt fel", és bizony nem hitte volna, hogy egyszer majd maga sepri a szobáját, és éjszaka a gyerekek rongyait mossa. Sokszor éppen a legszegényebbeket, a leginkább elnyomottakat fogja el a büszkeség és hiúság ilyen lázrohama, és néha fékezhetetlen, korbácsoló szükségletté növekszik bennük. De Katyerina Ivanovna nem is volt elnyomott: mostoha körülmények megölhették, de erkölcsileg elnyomni, megfélemlíteni, akaratát leigázni nem lehetett. Azután meg Szonya jól mondta róla, hogy nem épelméjű. Teljes határozottsággal ezt ugyan még nem állíthatta senki, de az elmúlt években, kivált a legutolsó esztendőben, annyi minden fájdította szegény, boldogtalan fejét, hogy csoda lett volna, ha kár nem esik benne. No meg az orvosok is mondják, hogy az előrehaladott tüdőbaj zavarokat idéz elő az agyműködésben.

Borok, így többes számban, vagyis többféle bor, és madeira nem volt, ez túlzás, de volt vodka, rum és portói, minden a legsilányabb minőségű, de elegendő. A halotti toron kötelező szentelt rizsen kívül még három-négyféle ételt adtak (köztük palacsintát is). Minden Amália Ivanovna konyháján készült, és két szamovárt is tettek az asztalra, hogy az ebéd befejeztével majd teát és puncsot szolgálhassanak fel. A bevásárlást Katyerina Ivanovna maga végezte az egyik lakó, egy szánalmas kis lengyel segítségével, aki isten tudja, hogy ragadt ott Amália Lippewechselnél, és rögtön ajánlkozott kifutónak. Tegnap egész nap és ma délelőtt már annyit lótott-futott, hogy a nyelve is kilógott, és nyilván azon volt, hogy ezt észre is vegyék. Minden csipcsup dologgal Katyerina Ivanovnához szaladt, még a bazárba is utánaloholt, és megkereste, állandóan "parancsnokné asszony"-nak szólította. Katyerina Ivanovna végül már halálosan unta, pedig eleinte nem győzte dicsérni: "Nem is tudom, mit csinálnék - mondta -, ha nincs ez a készséges, nemes lelkű ember." Jellemének egyik sajátsága volt ez: minden semmi embert, aki útjába került, tüstént felékesített, szebbnél szebb színekbe öltöztetett, és annyira dicsérte, hogy némelyiknek már-már kínos volt, nem létező életkörülményeket gondolt ki számára, csak hogy becsét emelje, és őszintén, tiszta szívvel hitt is bennük, aztán hirtelen, egyszerre kiábrándult, megtagadta, lepocskondiázta és a pokolba küldte ugyanazt, aki előtt egy-két órája még valósággal térdet-fejet hajtott.

Természete szerint vidám, derűs kedélyű és békeszerető volt, de a sok csapás és csalódás után most már olyan ingerülten kívánta, követelte, hogy mindenki békében, boldogságban éljen, ne is merjen másként élni - hogy a legkisebb egyenetlenség, a legcsekélyebb balsiker majdnem az őrjöngésig izgatta, és a ragyogó remények, álmok magasságából lezuhanva, átkozni kezdte sorsát, széttépte, földhöz vágta, ami keze ügyébe akadt, és fejét a falba verdeste.

Amália Ivanovna becsülete is hirtelen megnőtt előtte most egyszerre, talán csupán csak azért, mert ezt a tort együtt tervezték, és Amália Ivanovna készséggel vállalkozott, hogy megossza vele az előkészületek gondját: megterít, előteremti az asztalneműt, a tányérokat, az evőeszközt, és az ételt megfőzi a maga konyháján. Mindent rábízott, ráhagyott hát, és elment a temetőbe. És csakugyan: Amália Ivanovna gyönyörűen elintézte, amit kellett, az asztal elég rendesen meg volt terítve, tányér, kés, villa, boros- és vizespohár, csésze (persze, ahány darab, annyiféle nagyságú, formájú, úgy szedték össze a lakóktól), de minden a helyén volt idejére. Abban a tudatban, hogy kifogástalanul végezte dolgát, egy kicsit büszkélkedve fogadta a temetőből érkezőket, no meg díszesen fel is volt öltözve, fekete ruhába, főkötőjén új gyászszalagokkal. Büszkesége, noha jogos volt, Katyerina Ivanovnának valahogy nem tetszett. "Mintha nélküle meg se tudtunk volna teríteni!" Az új szalagos főkötő se tetszett neki. "Nézd csak! Még azt hiszi a buta németje, hogy ő itt a háziasszony, és könyörületből segít nekünk, szegény lakóknak! Könyörületből! Már engedelmet kérek! Katyerina Ivanovna édesapjánál, aki ezredes volt, és kis híján kormányzó, sokszor negyven emberre terítettek, és az ilyen Amália Ivanovnákat vagy helyesebben Ludvigovnákat még a konyhába se eresztették volna!"

Elhatározta ugyan, hogy nem mondja ki, amit érez, de szívében eldöntötte, hogy még ma rápirít, rendreutasítja, különben még isten tudja, mit képzel magáról, és addig is hűvösen bánt vele. De más kellemetlenség is érte, az is fokozta ingerültségét. A temetésre jóformán egy se jött el a meghívott lakók közül, csak a kis lengyel, aki még a temetőbe kiszaladni is ráért. A torra meg, vagyis enni-inni, a legutolsók, a legszegényebbek jelentek meg, némelyik máris kapatosan - egyszóval: a szemetje. Az öregebbek, tekintélyesebbek mintha csak összebeszéltek volna, mind távol maradtak. Pjotr Petrovics Luzsin, mondhatni, a legtekintélyesebb valamennyi között, szintén nem jött el, pedig Katyerina Ivanovna már tegnap este elújságolta az egész világnak - vagyis Amália Ivanovnának, Polenykának, Szonyának és a kis lengyelnek -, hogy ez az előkelő, nemes lelkű, befolyásos és vagyonos férfiú, aki első férjének jó barátja volt, és édesapja házában is sokszor megfordult, azt ígérte, hogy mindent elkövet érdekében, és komoly nyugdíjat eszközöl ki neki.

Jegyezzük meg itt, hogy ha Katyerina Ivanovna egy ismerősének összeköttetéseivel és vagyonával dicsekedett is, minden személyes érdek és számítás nélkül, teljesen önzetlenül tette, csak mert túláradt a szíve, boldog volt, hogy dicsérhet valakit, és ezzel is növelheti az illető becsületét.

Luzsinnal együtt és alighanem "az ő példáját követve", távol maradt "az a hitvány csirkefogó Lebezjatnyikov" is. "Hát ez meg mit képzel magáról? Hiszen őt csak könyörületből hívtuk meg, mert Luzsinnak szobatársa és jó ismerőse, és így bajos lett volna meg nem hívni." És nem jelent meg a rátarti dáma sem, "túlérett hajadon" leányával, akik, noha mindössze két hete laknak ott, már többször panaszkodtak, hogy Marmeladovéktól áthallik hozzájuk a lárma, kiabálás, különösen, ha a megboldogult részegen jött haza. Katyerina Ivanovna tudta, hogy panasz van rájuk, a háziasszony maga adta értésére, amikor veszekedett vele, kidobással fenyegette, teli torokból kiabált, hogy zavarják az ő "előkelő lakóit, akiknek a lába nyomába se érnek." Katyerina Ivanovna elhatározta, hogy csak azért is meghívja azt a hölgyet meg a lányát, "akiknek a lába nyomába se ér", annál is inkább, mert ahányszor véletlenül találkoztak, gőgösen elfordították a fejüket. Tudják meg, hogy van itt olyan, aki "nemesen gondolkodik és érez, meghívja őket az asztalához, nem tartja számon a rosszat". Lássák, hogy Katyerina Ivanovna nem ilyen életkörülményekhez szokott, azt is tudtukra adja majd az asztalnál, hogy az ő apácskája majdnem kormányzó volt, és mellékesen megjegyzi, mennyire felesleges, sőt, ostoba dolog volt félrefordulni, mikor találkoztak. Nem jött el a kövér alezredes sem (valójában szolgálaton kívüli, törzskapitány), de mint kiderült, csak azért, mert még nem heverte ki a tegnapelőtti italozást.

Így hát voltaképpen nem is jött el más, mint a kis lengyel meg egy pattanásos, ágrólszakadt kis írnok, aki meg se mukkant, zsírfoltos frakk volt rajta, és kellemetlen szagot árasztott, azután egy süket és félig vak öreg ember, aki a postán szolgált egykor, és valaki, isten tudja, miért, időtlen idők óta fizette érte Amália Ivanovnának a kosztot, kvártélyt. Ott volt még egy szolgálaton kívüli, részeg főhadnagy, valójában élelmezési tisztviselő, aki illetlenül hangosan röhögött, és - hallottak már ilyet! - még mellényt sem vett fel. Az egyik vendég egyszerűen csak leült az asztalhoz, anélkül hogy Katyerina Ivanovnának köszönne, egy másik meg jobb ruha híján hálókabátban állított be. No de ez már olyan fokú illetlenség volt, hogy Amália Ivanovna és a kis lengyel egyesült erővel kitessékelték. A lengyel egyébként elhozta két honfitársát is, akik sose laktak Amália Ivanovnánál, és senki színüket se látta soha.

Mindez szörnyen bántotta Katyerina Ivanovnát. "Hát akkor kinek csináltuk, minek volt az egész nagy készülődés?" A gyerekeket nem is ültették az asztalhoz, amely jóformán az egész szobát elfoglalta, hanem hogy a vendégeknek több hely jusson, a hátsó sarokban, egy útiládán terítettek nekik. A két kicsit a zsámolyra ültették, Polenykának mint nagylánynak kellett ügyelnie rájuk, ellátni őket ennivalóval, és megtörölgetni az orrocskájukat, ahogy "úrigyerekekét szokták". Ezért aztán Katyerina Ivanovna akaratlanul is kettőzött méltósággal, sőt, gőgösen fogadta a vendégeket. Volt akit különösen szigorúan mért végig, és csak intett neki, hogy foglaljon helyet. Mivel pedig a többiek távolmaradásáért Amália Ivanovnát okolta, egyszerre nagyon megvetően kezdett bánni vele, amit az, persze, tüstént észrevett, és mélységesen megsértődött. Ilyen kezdet nem ígért jó véget.

Nagy nehezen elhelyezkedtek.

Raszkolnyikov majdnem ugyanabban a percben érkezett, mint a pár főnyi gyásznép a temetőből. Katyerina Ivanovna módfelett megörült neki, részben azért, mert ő volt az egyetlen "tanult ember" a vendégek között, és "mint köztudomású, két év múlva elfoglalja tanári katedráját az itteni egyetemen", részben, mert első dolga volt tisztelettel bocsánatot kérni, amiért, legnagyobb sajnálatára, nem lehetett ott a temetésen. Katyerina Ivanovna valósággal nekiesett, maga mellé ültette bal kéz felől az asztalhoz (jobbra tőle a háziasszony ült), és noha egyre fáradozott, gondoskodott, hogy az ételt rendesen szolgálják fel, és mindenkinek jusson, és noha minduntalan megzavarta, fojtogatta a köhögés, amely az utóbbi két napon mintha még jobban gyötörte volna, mégis újra meg újra hozzá fordult, és szaporán suttogva kiöntötte a szívében felgyűlt keserűséget, a tor sikertelensége miatti jogos méltatlankodását. A méltatlankodást közbe-közbe vidámság, leküzdhetetlen nevetés váltotta fel. Kinevette az egybegyűlt társaságot, elsősorban Amália Ivanovnát.

- Ez a kakukkmadár az oka mindennek! Tudja, kiről beszélek, ugye? Erről ni, erről itt! - és a háziasszony felé intett a fejével. - Nézze, hogy meregeti a szemét! Sejti, hogy róla beszélünk, de nem érti, mit. Ni, majd kiesik a szeme! Ó, ez a bagoly! Hahaha... khe-khe-khe... És mit akar azzal a főkötővel? Khe-khe-khe... figyelje csak meg, szeretné, ha mindenki azt hinné, hogy gyámolít bennünket, és szörnyen megtisztel a jelenlétével. Az ember megkéri, azt hiszi, mégis rendesebb asszony, hogy hívja meg a valamirevaló lakókat, elsősorban a megboldogult ismerőseit, és nézze, kiket szedett össze! Micsoda figurák! Micsoda piszokfészek! Nézze azt a bibircses képűt! Maga a megtestesült ocsmányság! És ezek a polyákok! Hahaha! Khe-khe-khe... Soha senki nem látta őket, én se, színüket se. Mit keresnek itt, azt mondja meg? De milyen szépen ülnek egymás mellett... Hé! Pán!... - kiáltott oda hirtelen az egyiknek. - Vett már palacsintát? Vegyen még! És sört is igyék, sört! Vagy vodka tetszik? Nézze! Felugrik és meghajol... nézze, nézze! Hát persze... éhesek szegények. No, sebaj, hadd egyenek, ezek legalább nem lármáznak. Csak a kanalakat féltem... azám, mi lesz a háziasszony ezüstkanalaival? Amália Ivanovna! - fordult feléje, és majdnem hangosan mondta: - Ha véletlenül elemelik a kanalait, hát énrajtam ne keresse... előre figyelmeztetem... Hahaha! - Jót nevetett, és megint Raszkolnyikovhoz fordult, örült a csintalan tréfájának. - Nem érti... most se érti... - és a háziasszony felé intett - csak ül itt, és tátja a száját. Hát nem bagoly? Igazi fülesbagoly, avval a két új szalagjával, hahaha!

A nevetést megint elfojtotta a kínos köhögés, ezúttal jó öt percig tartott a roham. Zsebkendőjén vérnyomok maradtak, homlokán kiütött a verejték. Szótlanul mutatta Raszkolnyikovnak a vért, de mihelyt egy kicsit magához tért, újra kezdte a suttogást nagy élénken, égő piros foltokkal az arcán.

- Nem mondom, kényes feladatot bíztam rá: hogy hívja meg azt a dámát a lányával. Nagy tapintattal kellett volna csinálni, valóságos művészettel, és tessék! Olyan kiválóan elintézte, hogy ez a jöttment, a felfuvalkodott vidéki liba, csak mert nem tudom, miféle őrnagynak az özvegye, és most itt valami kis nyugdíjat akar kikönyörögni magának, azért koptatja a hivatalok küszöbét, és ötvenöt éves fejjel nem átallja kendőzni, púderezni, pirosítani magát (mindenki tudja)... egy ilyen sehonnai, nemcsak hogy megjelenni nem kegyeskedik, de még csak ki sem menti magát, ha már el nem jött, mint azt a legelemibb udvariasság is megköveteli. Nem értem, hogy Pjotr Petrovics mért nincs itt? És hol marad Szonya? Hova mehetett? No, éppen itt jön. Végre! Mi az, Szonya, hol voltál? Furcsa, hogy még apád temetése napján sem vagy pontos. Rogyion Romanovics, engedje oda maga mellé! Tessék, az a te helyed, Szonyecska! "Végy, ami tetszik. Kocsonyát végy, az nagyon jó. Palacsintát is hoznak mindjárt. A gyerekek kaptak? Polenyka, kaptatok mindenből? Akkor jó! Khe-khe-khe... Viselkedj illedelmesen, Linocska, te meg, Kolja, ne lógázd a lábad, ülj úgy, ahogy úrigyerekhez illik. Mit mondasz, Szonya?

Szonya sietett mennél előbb tolmácsolni Luzsin bocsánatkérését. Tőle telhetőleg hangosan beszélt, hogy mindenki hallja, és válogatott tiszteletteljes kifejezéseket adott Luzsin szájába, így megszépítve adta elő, amit rábíztak. - Azt is üzeni - tette hozzá -, hogy mihelyt módjában lesz, okvetlenül eljön, és akkor majd kettesben megbeszélik a hivatalos dolgokat, kigondolják, mit lehet csinálni.

Jól tudta, hogy ez megbékíti és megnyugtatja Katyerina Ivanovnát, hízeleg a hiúságának, és ami a legfontosabb, kielégíti sértett büszkeségét. Leült Raszkolnyikov mellé, gyors biccentéssel üdvözölte, kíváncsian ránézett, és elkapta a szemét, aztán az egész ebéd alatt nem pillantott rá, és nem is beszélt vele. Elég szórakozottnak látszott, de azért figyelte nevelőanyja arcát, hogy eltalálja a kívánságát. Egyikük sem volt gyászban, mert nem volt fekete ruhájuk, Szonya valami sötétbarnát vett fel, Katyerina Ivanovna pedig az egyetlent, ami volt neki, egy sötétcsíkos kartonruhát. Pjotr Petrovics üzenete a legjobbkor jött. Komoly méltósággal végighallgatta, majd ugyanolyan komoly arccal megkérdezte Szonyát: "Jó egészségben van-e Pjotr Petrovics?" De mindjárt azután, elég hangosan megsúgta Raszkolnyikovnak, hogy az olyan köztiszteletben álló és kiváló személyiség, mint Pjotr Petrovics, valóban furcsán is illenék ebbe a "szokatlan társaságba", ha mégúgy ragaszkodik is a családhoz, és mégolyan jó barátja volt is az ő megboldogult édesapjának.

- Látja, ezért különösen hálás vagyok önnek, Rogyion Romanovics, hogy még ilyen körülmények között sem vetette meg asztalunkat - folytatta fennhangon -, csak szegény férjem iránti meleg barátságának köszönhetem, tudom, hogy megtartotta ígéretét.

Aztán megint büszkén, méltóságosan végignézett vendégein, és megkülönböztető figyelemmel odaszólt az asztal felett a süket öregnek: "Nem óhajt még sültet? És kapott már portóit?" A kis öreg nem felelt, előbb nem is értette, mit kérdeznek tőle, bár szomszédai csupa mulatságból még oldalba is lökték. Csak nézett jobbra-balra, száját eltátva, és ezzel még fokozta az általános vidámságot.

- Ó, te fafejű! Minek hívták ezt ide? De hogy Pjotr Petrovicsra visszatérjek: én mindig bíztam benne - folytatta Katyerina Ivanovna, megint csak Raszkolnyikovhoz fordulva -, tudom, hogy nem olyan, mint... - ezt most egyenesen Amália Ivanovnának mondta, élesen, hangosan és szigorúan, úgyhogy az szinte megijedt - nem olyan, mint a maga két felcicomázott bábja. Az ilyeneket apácskáméknál még a konyhába se eresztették, és kitüntetésnek vehették volna, ha megboldogult férjem, végtelen jóságában, fogadni hajlandó őket.

- Azért az itókát is szerette, de szerette ám! - kurjantott a nyugalmazott élelmezési tisztviselő, éppen a tizenkettedik pohár vodkát eresztve le a torkán.

- Igen, szegény boldogult uramnak megvolt ez a gyengéje, mindenki tudja! - torkolta le Katyerina Ivanovna. - De jóságos, nemes lelkű ember volt, szerette és tisztelte a családját. Az volt a hibája, hogy csupa jóságból mindenkinek hitt, és leült inni mindenféle züllött népséggel, akik a kisujjával se értek fel. Képzelje csak, Rogyion Romanovics, egy mézeskalács kiskakast találtak a zsebében! Leissza magát a sárga földig, de a gyerekeiről nem feledkezik meg...

- Kiskakast? Kiskakast tetszett mondani? - rikoltozott az élelmezési tisztviselő.

Katyerina Ivanovna nem méltatta válaszra. Elgondolkozott, nagyot sóhajtott, és megint csak Raszkolnyikovhoz fordult.

- Ugye, ön is azt hiszi, amit a többiek, hogy nagyon is szigorúan bántam vele? Pedig nem így van. Nagyra becsült engem, igazán nagyra becsült. És micsoda jó lélek volt! Mennyire sajnáltam sokszor! Csak ül ott a sarokban és néz, én meg sajnálom, szeretném megcirógatni, de gondolom: "Ha most megcirógatod, újra leissza magát!" Csak szigorúsággal lehetett valamennyire is féken tartani.

- Azám! Még az üstökét is megcibálták, de hányszor! - szólalt meg újra az élelmezési tisztviselő, és felhörpintett egy pohár vodkát.

- Van olyan bolond, akinek a hajcibálás sem elég, még a seprűvel is el kell döngetni... Ez nem a megboldogultnak szól! - vágott vissza Katyerina Ivanovna.

Arcán a két piros folt egyre jobban tüzelt, melle zihált. Még egy perc, és botrányt csinál. Voltak, akik vihogtak, tetszett nekik a móka. Az élelmezési tisztviselőt oldalba lökdösték, fülébe súgtak, nyilván egymásra akarták uszítani őket.

- Szabad kérdeznem, kire tetszett... kinek a címére méltóztatott... Eh, bánja az ördög! Ostobaság! Özvegyasszony... özvegy, szegényke... megbocsátok, pász! - és újra töltött a vodkából.

Raszkolnyikov csak ült, és csendes undorral hallgatta őket, enni is inkább csak udvariasságból evett, nem akarta megbántani Katyerina Ivanovnát, aki minduntalan rakott valamit a tányérjára. Merőn nézte Szonyát. Az mind nyugtalanabb lett, aggodalma nőttön-nőtt, érezte, hogy nem lesz jó vége a tornak, és izgatottan figyelte nevelőanyja fokozódó ingerültségét. Jól tudta, hogy a két vidéki hölgy őmiatta utasította el olyan gőgös megvetéssel a meghívást. Magától Amália Ivanovnától hallotta, hogy az anya valósággal megsértődött, és azt kérdezte: "Csak nem ültetem a lányomat egy ilyen perszóna mellé?" Azt is gyanította, hogy nevelőanyjának már fülébe jutott ez, és tudta: könnyebben megbocsátja, hogy őt magát bántják, vagy akár a gyerekeit, az édesapja emlékét, de ez halálosan sérti, és most már nem nyugszik, amíg "annak a két bábnak meg nem mutatta, hogy..." és így tovább, és így tovább. Ráadásul éppen akkor küldött neki valaki az asztal túlsó végéről két, fekete kenyérből gyúrt, nyíllal átszúrt szívet egy tányéron. Katyerina Ivanovna lángvörös lett, és tüstént hangosan megjegyezte, hogy "ilyet csak részeg disznó tesz".

Amália Ivanovna is rosszat sejtett, de meg mélységesen sértette is a kicsinylő bánásmód. Hogy elterelje a társaság figyelmét a kellemetlenségekről, és a maga személyét is emelje előttük, minden alkalom és összefüggés nélkül mesélni kezdett egy ismerőséről, a "Karl patikusról", aki egyszer "éjjel bérkocsin ment, és a kocsis megölni akart őt, és Karl nagyon szépen kért, hogy ne megölje, és sírt, és összetette keze, és félt, és félelem átszegezte szívét".

Katyerina Ivanovna mosolygott ugyan, de rögtön megjegyezte, hogy jobban tenné, ha nem mesélne oroszul ilyen történeteket. Erre Amália Ivanovna még jobban megsértődött, és azzal vágott vissza, hogy az ő édesatyja, "aus Berlin, natyon naty úr volt, és kézzel a zsebekben járkált". A könnyen nevető Katyerina Ivanovna nem állhatta meg, hogy nagyot ne kacagjon, mire az végképp kifogyott a türelméből, már alig bírt magával.

- Ó, a fülesbagoly! - súgta Katyerina Ivanovna Raszkolnyikovnak, és már-már megjött a kedve. - Azt akarta mondani: zsebre dugott kézzel járkált, és úgy sült el, hogy a mások zsebében kotorászott! Khe-khe-khe... Mondja, Rogyion Romanovics, magának még nem tűnt fel, hogy ez a sok idegen, kivált a sok német, aki itt szaladgál Pétervárott, isten tudja, honnan jöttek... mind butább, mint mi? Hát mondja, hogy mesélhet valaki ilyet! Hogy a patikus Karlnak "félelem átszegezte szívét". Az a fajankó! Ahelyett, hogy megkötözte volna a kocsist, "összetette keze, és kért, hogy ne megölje, és sírt". Ostoba liba! És még azt hiszi, hogy ez megható história, nem is gyanítja szegény feje, hogy milyen buta. Szerintem még ez a részeg élelmezési tisztviselő is sokkal okosabb, az ember legalább látja, hogy iszákos, utolsó cseppig elitta az eszét. De ezek mind olyan rendesek, komolyak... ni, hogy ül itt! Kimereszti a szemét, haragszik, jaj, de haragszik... Hahaha! Khe-khe-khe...

És most, hogy felvidult, mindjárt megint százféle mesélnivalója akadt. Arról kezdett beszélni, hogy ha kieszközlik a nyugdíját, annak segítségével okvetlenül berendez a szülővárosában, T...-ben egy előkelő leányotthont. Raszkolnyikovval még nem beszélt erről a tervéről, és most elmerült a csábító részletekben. Hogy, hogy nem, de egyszerre csak ott volt a kezében a " dicsérő oklevél" is, amelyet még az elhunyt Marmeladov emlegetett az ivóban, amikor arról mesélt, hogy hitvestársa, Katyerina Ivanovna az intézői záróünnepélyen selyemkendővel táncolt a kormányzó és más magas személyiségek előtt. Ezzel az okmánnyal nyilván azt akarta igazolni Katyerina Ivanovna, hogy joggal vállalhatja egy előkelő leányotthon vezetését. De elsősorban azért készítette a keze ügyébe, hogy amennyiben az a két "felcicomázott báb" mégis eljönne a torra, megleckéztesse őket, és cáfolhatatlanul bebizonyítsa, hogy ő, Katyerina Ivanovna, előkelő, "mondhatni nagyúri, ezredesi családból való, tehát kétségtelenül különb, mint holmi kalandornők, akik mostanában úgy elszaporodtak". A dicsérő oklevelet rögtön kézről kézre adták a részeg vendégek, és Katyerina Ivanovna ezt nem akadályozta meg, mert az okmányból kitűnt en toutes lettres, hogy az ő apja udvari tanácsos és lovag, tehát majdnem ezredesi rangban levő hivatalnok volt. Most már tűzbe jött, és apróra leírta majdani szép és nyugalmas életét T... városában. Beszélt a gimnáziumi tanárokról, akiket majd oktatóknak meghív, külön megemlítette a francia Mangot-t, egy tiszteletre méltó öregurat, aki valamikor őt tanította franciára, ma is T...-ben él, és bizonyosan készséggel vállal szerény díjazásért órákat az intézetben. Végül Szonyára terelte a szót, " aki vele együtt utazik majd T...-be, és ott mindenben segítőtársa lesz".

Ekkor felvihogott valaki az asztal végén. Katyerina Ivanovna úgy tett, mintha észre se venné, mintha fel se érne hozzá ez a röhej, és csak annál hangosabban, lelkesebben dicsérte Szofja Szemjonovnát, aki kétségtelenül a legalkalmasabb segítőtárs, mert "szelíd, türelmes, odaadó, nemes lelkű és művelt", meg is veregette az arcát, majd felállt, és kétszer melegen megcsókolta. Szonya elpirult, de Katyerina Ivanovna sírva fakadt, és rögtön elmondta magáról, hogy "gyenge idegzetű bolond", és túlságosan fáradt, ideje volna végezni már, az ételt úgyis elfogyasztották, töltsék ki a teát. Amália Ivanovna, mélységes keserűségében, amiért egyáltalán nem vonták be a társalgásba, és meg se hallgatták, még egy utolsó kísérletet tett, és bánatát eltitkolva, egy rendkívül bölcs és szakszerű tanácsot mert adni Katyerina Ivanovnának, azt tudniillik, hogy abban a jövendőbeli otthonban majd igen nagy gondot kell fordítani a lányok fehérneműjére ("die Wäsche"), és "szükséges ety ilyen hölty (»Dáme«), aki fehérneműre natyon jól felvityáz", továbbá, "hogy a sok fiatal lánykák ne titokban regény olvasnak éjjel".

Katyerina Ivanovna valóban nagyon fel volt zaklatva, meg ki is fáradt, torkig volt már az egész vendégséggel, és odavágta neki, hogy ez badarság, látszik, hogy "nem is konyít a dolgokhoz, mivel a Wäsche nem az igazgatónőre, hanem a gondnoknőre tartozik egy előkelő leányotthonban", ami pedig az éjszakai regényolvasást illeti, hát azt még említeni is neveletlenség, tehát legyen szíves és hallgasson. Amália Ivanovna elvörösödött mérgében, és kijelentette, hogy ő csak jót akart, "natyon, natyon jót akart", és hogy "már régen nem fizettek meg a Geld a szobáér". Katyerina Ivanovna rögtön a fejére olvasta, hogy hazudik, ne is beszéljen jóakaratról, hiszen már tegnap is zaklatta a szobabér miatt, amikor a megboldogult még a ravatalon feküdt. Erre Amália Ivanovna igen helyes logikával azt felelte, hogy ő bizony meghívta azt a két hölgyet, de nem jöttek el, " mert az két finom úrihöltyek, és finom höltyek nem elmennek nem finom höltyekhez". Katyerina Ivanovna erre "hangsúlyozta", hogy az olyan piszkos némber, mint Amália Ivanovna, egyáltalában nem ítélheti meg, mi az igazi finomság. Amália Ivanovna sem hagyta magát, azzal vágott vissza, hogy az ő atyja, "enyém Vater aus Berlin natyon naty úr volt, és kézzel a zsebekben járkált, és mindig ity csinálta: phű! phű!" - élénkebb szemléltetés okáért fel is ugrott, és két kezét zsebre dugva, arcát felfújva furcsa phű! phű!-szerű hangokat hallatott. A lakók érezve, hogy közeledik az összecsapás, hahoztáztak, és szántszándékkal még tüzelték őket. Ez már sok volt Katyerina Ivanovnának, mindenki füle hallatára kijelentette, hogy Amália Ivanovnának valószínűleg soha nem is volt Vater-ja, közönséges, részeges, pétervári némber, talán szakácsné volt, ha ugyan nem még rosszabb. Amália Ivanovna vörös lett, mint a rák, és visítozott, hogy talán Katyerina Ivanovnának nem volt Vater-ja, de neki bizony volt, mégpedig "aus Berlin", és "ilyen hosszú kabát viselt, és úty csinálta: phű! phű!". Katyerina Ivanovna gőgösen odavetette neki, hogy az ő származása közismert, a dicsérő oklevélbe nyomtatott betűvel bele van írva, hogy apja ezredes, Amália Ivanovna apja viszont, ha ugyan volt neki, hát alighanem valami jöttment... Pétervári tejesember. De sokkal hihetőbb, hogy nem is volt apja, hisz mind a mai napig tisztázatlan, hogy Ivanovna-e vagy Ludvigovna. Amália Ivanovnának erre fejébe szállt a vér, öklével csapkodta az asztalt, és sivalkodott, hogy ő igenis Amal-Ivan, és nem Ludvigovna, mert az ő Vater-ját "Johann hívták, és polgármester volt, de a Katyerina Ivanovna apja soha, soha nem volt polgármester". Katyerina Ivanovna most már felállt, és szigorú hangon, látszólag nyugodtan, de sápadtan és ziháló mellel kijelentette, hogy ha még egyszer egy sorba meri állítani azt a nyomorult Vater-ját az ő drága édesapjával, hát letépi a főkötőt a fejéről, és összetiporja.

Amália Ivanovna erre felugrott, összevissza szaladgált, és teli torokból kiabált, hogy itt ő a háziasszony, és Katyerina Ivanovna "ebben a pillanatban kihurcolkodjon lakásból", aztán, miért, miért nem, az asztalhoz szaladt, és felkapkodta az ezüstkanalakat. Óriási zenebona támadt, a gyerekek sírva fakadtak. Szonya a nevelőanyjához ugrott, hogy lecsillapítsa, de Amália Ivanovna éppen abban a pillanatban a sárga céduláról kiabált valamit, és erre ő Szonyát félrelökve, vadul nekitámadt, hogy beváltsa a főkötőt illető fenyegetését. Ebben a percben kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent Pjotr Petrovics Luzsin. Egy pillanatra megállt, és szigorú, fürkésző tekintetét végigjártatta a társaságon. Katyerina Ivanovna elébe szaladt.

- Pjotr Petrovics! Védjen meg! Legalább maga védjen meg! - kiáltotta. - Értesse meg ezzel az ostoba teremtéssel, hogy nem beszélhet így egy bajba jutott úriasszonnyal, hogy ezért bíró elé állíthatják! Elmegyek akár magához a főkormányzóhoz... ezért felelni fog... Emlékezzék apám vendégszerető házára, és védje meg az árvát!

- Bocsánat, asszonyom... bocsánat... - felelte Luzsin elhárító kézmozdulattal - a kedves édesapját, mint kegyed is igen jól tudja, sohasem volt szerencsém ismerni... már megbocsásson... - valaki hangosan elnevette magát - és ami háziasszonyával való örökös csetepatéit illeti, azokban nem óhajtok részt venni... A magam dolgában jöttem ide... sürgősen beszélnem kell a mostohalányával, Szofja... Ivanovna... ha jól emlékszem? Lesz szíves odaereszteni hozzá.

És kitérve előle, a szoba szemközti sarkába tartott, Szonyához.

Katyerina Ivanovna megdermedt álltában, mintha villám sújtotta volna, nem fért a fejébe, hogy tagadhatja le Luzsin az ő édesapja vendégszeretetét. Kigondolta ezt, és ha egyszer kigondolta, szentül hitte is, hogy igaz. Meghökkentette a rideg, száraz, megvető hang, amelyben mintha fenyegetés is lappangott volna. A többiek is egymás után elnémultak Pjotr Petrovics megjelenésére. Érezték, hogy ez a "komoly és tekintélyes" férfiú sehogy sem illik a társaságba, és nyilván csak valami egészen rendkívüli okból jött oda, tehát okvetlenül történik valami.

Raszkolnyikov Szonya mellett állt, és most odább lépett, hogy utat engedjen Luzsinnak, aki őt - úgy látszott - észre se vette. Egy perccel később Lebezjatnyikov is megjelent az ajtóban, és ő is valami különös kíváncsisággal, szinte ámultan várta, mi lesz; erősen figyelt, de jó darabig láthatólag nem értette, miről van szó.

- Bocsássanak meg, ha talán zavarom a társaságot, de fontos dologban jöttem - kezdte Luzsin mintegy általánosságban, valamennyiükhöz fordulva -, és a magam részéről még örülök is, hogy többen vannak itt jelen. Amália Ivanovna, kegyedet mint a ház asszonyát tisztelettel felkérem, hogy szíveskedjék majd figyelemmel hallgatni Szofja Ivanovnával folytatott beszélgetésemet. Szofja... Ivanovna... - most már egyenesen Szonyához intézte szavait, aki meglepetten és máris ijedten nézett rá - odabenn a barátom, Andrej Szemjonovics szobájában, amint azt közvetlenül a kegyed látogatása után megállapítottam, eltűnt az asztalról egy száz rubel értékű állami bankjegy, amely az én tulajdonom volt. Ha talán tudja, és megmondhatja, hol található ez idő szerint, becsületszavamra, itt az összes tanú előtt megígérem, hogy a dolgot ezzel befejezettnek tekintem. Ellenkező esetben viszont kénytelen volnék szigorú rendszabályokhoz folyamodni, és akkor... magára vessen; kisasszony!

Néma csend volt a szobában. Még a sírdogáló gyerekek is elhallgattak. Szonya halálra váltan állt, csak bámult rá, nem tudott mit szólni. De talán nem is egészen értette, mit akarnak tőle. Így telt el néhány másodperc.

- Nos? Szóval? - kérdezte Luzsin, és szigorúan rászegezte a szemét.

- Nem tudom... én semmit se tudok... - felelte nagy sokára, elhaló hangon a lány.

- Nem? Szóval, nem tudja? - ismételte Luzsin, és megint várt egy-két másodpercig. - Gondolkodjék csak, kisasszony - folytatta aztán szigorúan, de még mindig intelemmel a hangjában -, fontolja meg, én hajlandó vagyok időt adni a meggondolásra. De legyen szabad figyelmeztetnem; hogyha nem volnék teljesen bizonyos a dolgomban, nem kockáztatnám meg ezt a nyílt vádat. Jártas vagyok az ilyesmiben, és jól tudom, hogy az egyenes és nyilvános vádért, ha az hamis, vagy akár csak tévedésen alapult is, felelősségre vonhatnak. Ezt igen jól tudom, kérem. Arról van szó, hogy ma délelőtt, bizonyos kiadásaim fedezésére beváltottam néhány darab ötszázalékos részvényt, háromezer rubel névértékben. Az adatokat feljegyeztem a tárcámba. Hazaérkezve átszámláltam a pénzt, Andrej Szemjonovics a tanúm erre, és mikor kétezer-háromszázat megszámoltam, ezt a pénzt a tárcámba tettem, a tárcámat pedig a kabátom oldalzsebébe. Az asztalon még maradt körülbelül ötszáz rubel, papírpénzben, közte három, százrubeles bankjegy. Éppen akkor lépett a szobába kegyed (az én hívásomra), és az egész idő alatt, amíg ott tartózkodott, feltűnően zavartan viselkedett, annyira, hogy beszélgetés közben háromszor is felállt, ki akart sietni, noha még nem végeztünk. Mindezt Andrej Szemjonovics bizonyíthatja. Kegyed maga sem tagadja, remélem, és igazolja szavamat, ha kijelentem, hogy csupáncsak azért kérettem magamhoz Andrej Szemjonovics útján, mert rokona, a gyámoltalanul maradt Katyerina Ivanovna szomorú helyzetéről akartam beszélni (és egyúttal kimenteni magam, amiért nem tehettem eleget a meghívásnak), valamint arról, hogy talán gyűjtést, sorsjátékot vagy effélét lehetne rendezni a javára. Kegyed hálálkodott, sőt még könnyezett is. (Azért mondok el mindent ilyen pontosan, mert egyrészt eszébe akarom idézni, másrészt bizonyítani szeretném, hogy a legapróbb részleteket is emlékezetembe véstem.) Azután elvettem az asztalról egy tízrubelest, és átadtam kegyednek a magam nevében, nevelőanyja számára, mint első segítséget. Minderről Andrej Szemjonovics is tanúskodhat. Én aztán kegyedet, aki még akkor is feltűnően zavart volt, az ajtóig kísértem. Andrej Szemjonoviccsal kettesben még vagy tíz percig beszélgettünk, majd ő is kiment, én pedig visszatértem az asztalhoz, hogy a kinn hagyott pénzt még egyszer átszámláljam, és előbbeni szándékom szerint, külön helyezzem el. Legnagyobb csodálkozásomra egy százrubeles bankjegy hiányzott. Mármost ítélje meg, kérem: Andrej Szemjonovicsot mégse gyanúsíthatom - kimondani is szégyellem -, a számolásban sem tévedhettem, mert éppen egy perccel a kegyed belépése előtt fejeztem be, és megállapítottam, hogy az összeg egyezik. Beláthatja, hogy tekintve rendkívül zavart viselkedését és sietségét, valamint azt, hogy kezét egy darabig az asztalon tartotta, tekintve továbbá a kegyed társadalmi helyzetét és az azzal járó szokásokat, úgyszólván rémületemre és akaratom ellen gyökeret vert bennem a gyanú, nem lehetett elhárítanom, mert noha kegyetlen, feltétlenül jogos. Azt is ismételten hangsúlyozom, hogy bár tökéletesen biztos vagyok a dolgomban, tudom, hogy kockázatot vállalok. Mindamellett, mint látja, nem álltam el ettől a lépéstől, igenis, feltárom, és megmondom azt is, hogy miért: egyes-egyedül azért, kisasszony, mert ez sötét hálátlanság! Hát szabad ilyet tenni? Én meghívom, hogy szegény rokonán segítsek, sőt, egy tehetségemhez mért összeget, tíz rubelt is adok, és kegyed mindjárt ott, az első pillanatban ezzel fizet nekem? Nem, kérem, ez nem szép! Aki így viselkedik, megérdemli a leckét, be kell látnia. De ennek ellenére, mint őszinte jó barátja (mert higgye el, nincs jobb barátja nálamnál ebben a pillanatban), arra kérem: gondolja meg! Különben könyörtelen leszek! Nos? Mi a válasza?

- Én semmit se vettem el - suttogta rémülten Szonya. - Ön tíz rubelt adott nekem, tessék, itt van - kivette zsebkendőjét, megkereste rajta a csomót, kibogozta, előkotorta a bankjegyet, és odanyújtotta neki.

De Luzsin nem tágított, a pénzt nem vette el. Szemrehányóan megismételte a kérdést:

- Szóval, a többit, a százat, nem vallja be?

Szonya körüljártatta a szemét a szobában. Rettenetes arcok néztek rá mindenfelől, szigorúak, gúnyosak, gyűlölködők. Most Raszkolnyikovra pillantott... a falnál állt keresztbe font karral, és izzó szemmel nézte őt.

- Jóságos Isten! - fohászkodott Szonya.

- Amália Ivanovna, értesítenünk kell a rendőrséget, és ezért megkérem, hogy szíveskedjék felhívatni a házmestert - mondta Luzsin halkan és majdnem gyengéden.

- Gott der barmherzige! Én tudtam, hogy lopni szokja! - sopánkodott Amália Ivanovna, és összecsapta a kezét.

- Tudta? - kapott a szaván Luzsin. - Eszerint tehát volt már eset, amely részben indokolja ezt a feltevést? Nagyon kérem, emlékezzék majd vissza ezekre a szavaira, bár igaz, tanúk előtt hangzottak el.

Az asztal körül hangos beszéd, mozgolódás támadt.

- Mi az?! - kiáltotta fölocsúdva Katyerina Ivanovna, és úgy rontott Luzsinnak, mint aki láncáról szabadult. - Lopással vádolja? A mi Szonyánkat? Ó, bitangok, bitangok! - És Szonyára borult, megölelte, két aszott karja úgy szorította, mint a vasfogó.

- Hogy merted elfogadni tőle a tíz rubelt? Ó, te ostoba lány! Add ide! Add ide azt a pénzt, de rögtön!

Kikapta Szonya kezéből a bankót, golyóvá gyűrte, és teljes erővel Luzsin arcába vágta. A papírgolyó a szemét találta el, és lehullott a padlóra. Amália Ivanovna már odaszaladt, hogy felvegye. Luzsint elfutotta a harag.

- Fogják le, hiszen őrült! - kiabált.

Az ajtóban új arcok tűntek fel Lebezjatnyikov mellett, köztük a két vidéki hölgyé.

- Micsoda? Én vagyok őrült? Én? Te bolond! - rikácsolt a beteg asszony. - Neked ment el az eszed, te zugprókátor, te alávaló! Még hogy Szonya vitte el a pénzedet! Szonya tolvaj! Hisz még ő adna neked, te futóbolond, te! - És kitört belőle a hisztériás nevetés. - Látjátok ezt a bolondot? - Ide-oda futkosott, és ujjal mutatott Luzsinra. Most megakadt a szeme Amália Ivanovnán. - Mit mondtál? Te is, te is azt állítod, hogy "lopni szokja"? Te piaci kofa, te utolsó, te krinolinba bújtatott porosz csirkeláb! Ó, ti... ti... De hisz ki se tette innen a lábát, ahogy tőled bejött, te gazember, egyenesen leült mellém az asztalhoz, mindenki látta. Itt ült ni, Rogyion Romanovics mellett! Motozzátok meg! Ha sehol se volt azóta, hát nála kell még lenni a pénznek! Motozd, no! Rajta, kezdd már! De ha nem találsz semmit, hát zokon ne vedd, felelni fogsz, galambocskám! Elmegyek őfelségéhez, igen, magához a cárhoz szaladok! Az könyörületes! Azt mondod, nem? Hazudsz! Oda megyek, oda én! Mert olyan szelíd, azt hitted, akármit csinálhatsz vele, mi? Ebben bíztál? Csakhogy én bátor vagyok ám! Rajtavesztesz, barátom! No, motozd meg! Keresd a pénzedet, keresd!

Magából kikelve megragadta Luzsint, és odarángatta Szonyához.

- Hajlandó vagyok, asszonyom, felelni az eljárásomért... de csillapodjék, kérem, csillapodjék. Látom, nagyon is látom, hogy bátor... De hát... de hát... hogy is csináljuk - mormogta -, a rendőrség jelenlétében kellene... ámbár... tanú van itt elég... Én hajlandó vagyok... csak hát... kényes dolog... mint férfinak... másnemű egyént... Talán Amália Ivanovna segítségével... És hát, nem is ez a módja... Igaz?

- Hívj, akit akarsz, jöjjön, aki akar! Motozzátok meg! - kiabált Katyerina Ivanovna. - Fordítsd ki a zsebeidet, Szonya. Tessék! Tessék! Látod, te förtelem, üres! A zsebkendő volt benne, különben üres! És a másik is, ni! Ide nézz! Ide nézz!

Nemhogy kifordította, majdnem kitépte egymás után a két zsebet. A másodikból, a jobb oldaliból azonban váratlanul nagy ívben kirepült valami papiros, és Luzsin lába elé esett. Mindenki látta. Többen felkiáltottak. Pjotr Petrovics lehajolt, két ujjal felvette, és miután körülmutogatta, kibontotta: nyolcrét hajtott százrubeles volt.

- Tolvaj! Ki innen én házamból! Rendőrség! Rendőrség! - visítozott Amália Ivanovna. - Szibériába vinni kell ilyent, ki innen!

Felkiáltások repkedtek mindenünnen. Raszkolnyikov szótlanul figyelte Szonyát, de közbe-közbe Luzsinra villantotta a szemét. Szonya meredten állt, majdnem eszméletlenül, már megdöbbenést sem érzett. Aztán hirtelen lángvörös lett, felkiáltott, és két kezével eltakarta az arcát.

- Nem én voltam! Én nem vettem el semmit... nem tudom, hogyan... - jajdult fel, és szívszaggató zokogással Katyerina Ivanovnára borult. Az megölelte, és erősen magához szorította, mintha testével akarná védelmezni mindenki ellen.

- Szonya! Szonya! Én nem hiszem el! Látod, én nem hiszem! - kiáltotta (a kézzelfogható bizonyítékra nem is hederítve), és ringatta karjában, mint a kisgyereket, csókolgatta, megragadta a kezét, ajkával rátapadt, és azt is csókolta. - Még hogy te elveszel valamit! Ó, ez a buta népség! Uramisten! Buták vagytok, buták! - kiabálta úgy, hogy mindenkinek szólt. - Nem tudjátok, dehogyis tudjátok, micsoda szíve van ennek a lánynak! Még hogy ő elvesz valamit! Az utolsó darab ruháját leveti és odaadja, inkább mezítelen marad, de nektek adja, ha nincs ruhátok! Olyan lány ez! A sárga cédulát is azért váltotta ki, hogy az én gyerekeim éhen ne vesszenek, értünk adta el magát... Látod ezt, te megboldogult, látod? Ez aztán szép tor! Jóságos Isten! Védjétek hát meg! Mit álltok itt? Rogyion Romanovics, maga mért nem áll ki mellette? Talán bizony maga is elhiszi? Mind együttvéve nem értek fel a kisujjával! Uramisten! Hát védd meg már!

A szegény tüdőbeteg, elárvult asszony sírása megindította a jelenlevőket. Annyi panasz, annyi szenvedés tükröződött a fájdalomtól eltorzult, tüdőbaj sorvasztotta arcon, az alvadt vértől összetapadt, cserepes ajkakon, és annyi kín áradt a rekedt, rikácsoló hangból, a zokogásból, kisgyermekre emlékeztető, a védelemért könyörgő, bizakodó és ugyanakkor kétségbeesett sírásból - hogy mindenkinek megesett rajta a szíve. Pjotr Petrovics sietett megszánni a boldogtalant.

- No de asszonyom, édes asszonyom! - szólalt meg nagy nyomatékkal. - Kegyedet egyáltalában nem érinti az eset. Senkinek eszébe sem jut kegyedet gyanúsítani, hogy bűnrészes, vagy akár csak tudomása is volt a dologról, annál kevésbé, mert hiszen maga leplezte le most, kiforgatta a zsebeit, tehát nyilván nem sejthetett semmit. Én kész vagyok megszánni Szofja Szemjonovnát, amennyiben őt is a nyomor tántorította meg, de hát mért nem akarta bevallani, kisasszony? A szégyentől félt talán? Most először botlott? Elvesztette a fejét? Hiszen érthető... nagyon is érthető... Miért is bocsátkozom ilyen részletekbe!... Uraim - fordult most a vendégekhez -, uraim! Szánalomból és hogy úgy mondjam, megindulásomban hajlandó vagyok megbocsátani akár most mindjárt, a személyemet ért sértés ellenére. Ez a megszégyenítés elég lecke lesz kegyednek, kisasszony, a jövőre... Lemondok a további lépésekről, ennyivel megelégszem!

Óvatosan Raszkolnyikovra pillantott, és találkozott tekintetük. Raszkolnyikov mintha meg akarta volna perzselni izzó tekintetével. De Katyerina Ivanovna már nem hallott, nem értett semmit, csak eszeveszetten ölelte, csókolta Szonyát. A gyerekek is szorongatták a csepp kis karjukkal, Polenyka, noha nem értette tisztán, miről van szó, fuldokolva zokogott, és sírástól dagadt, kedves arcocskáját Szonya vállára hajtotta.

- Micsoda aljasság! - szólalt meg valaki hangosan az ajtóban. Luzsin tüstént odafordult.

- Micsoda aljasság! - ismételte Lebezjatnyikov, és keményen a szeme közé nézett.

Pjotr Petrovics alig észrevehetően összerezzent. Mindenki látta (és később emlékeztek is erre). A fiatalember belépett a szobába.

- És még az én tanúságomra mer hivatkozni? - kérdezte, és megállt előtte.

- Mit jelent ez? Miről beszél? - mormogta Luzsin.

- Azt jelenti, hogy ön... rágalmazó! Erről beszélek! - felelte hevesen Andrej Szemjonovics, és rövidlátó szemét szigorúan rászegezte. Rettenetesen fel volt háborodva. Raszkolnyikov szinte rátapadt a tekintetével, és mintha minden szavát megragadta és nyomban fontolóra vette volna. Hosszú csend támadt. Pjotr Petrovics majdnem elvesztette a fejét, különösen az első pillanatban.

- Ha ezt komolyan mondja nekem... - szólalt meg akadozva. - De mi lelte? Eszén van?

- Én eszemen vagyok, kérem, de ön... gazember! Micsoda alávalóság! Mindent hallottam, és szántszándékkal vártam, amíg jobban megértem, mert, bevallom, még mindig nem tudom, hol itt a logika... Miért csinálta? Nem értem...

- Mit csináltam én? Nem hagyna fel végre az ostoba találós kérdéseivel? Vagy ivott talán?

- Ön talán iszik, hitvány ember, de én nem. Még vodkát se iszom soha, mert meggyőződésemmel ellenkezik. Képzeljék csak: ő maga tette azt a százrubelest Szofja Szemjonovna zsebébe, saját kezűleg! Láttam, tanúsíthatom is, ha kell, megesküszöm rá! Igen, igen, ő maga - ismételte, és sorra odafordult mindenkihez.

- Meghibbant, ostoba tacskó, vagy mi baja? - rivallt rá Luzsin. - Hisz Szofja Szemjonovna maga jelentette ki, éppen most itt mindnyájunk füle hallatára, hogy a tíz rubelen kívül semmit se kapott tőlem! Hogy mondhatja akkor, hogy én adtam neki!

- Láttam, igenis láttam! - erősködött Lebezjatnyikov. - És bár ellenkezik a meggyőződésemmel, kész vagyok akármilyen esküt tenni a bíróság előtt, mert láttam, mikor titokban odadugta neki. Csakhogy azt hittem, én bolond, hogy jótékonyságból lopja a zsebébe. Az ajtóban, mikor elbúcsúztak, és ő éppen hátrafordult, egyik kezével megszorította a kezét, és ezalatt a másikkal, a ballal titokban zsebébe csúsztatta a bankót. Láttam, igenis, láttam!

Luzsin elsápadt.

- Mit hazudik összevissza! - förmedt rá vakmerően. - Hogy láthatta azt a bankjegyet onnan az ablaktól! Ki tudja, mit látott azzal a vaksi szemével! Képzelődött!

- Nem igaz! Nem képzelődtem! És ha messze voltam is, mert ebben igaza van, és onnan az ablaktól bajosan láthattam volna jól a bankót, de véletlenül ebben az esetben bizonyosan tudtam, hogy százrubeles, mert amikor a tízest odaadta Szofja Szemjonovnának, ugyanakkor elvett egy százast az asztalról. Jól láttam, mert akkor közelebb álltam, bizonyos gondolatom is támadt ezzel kapcsolatban, és ezért nem felejtettem el, hogy a pénz ott van a kezében. Összehajtogatta, és markában szorongatta egész idő alatt. Később lehet, hogy elfelejtettem, de mikor felállt az asztal mellől, áttette a jobb kezéből a balba, majdnem le is ejtette, és akkor rögtön megint eszembe jutott, mert ugyanaz a gondolat is felmerült bennem újra, vagyis hogy jót akar tenni, és előlem titkolja. Ezek után nem csodálhatja, ha figyeltem, igen, és láttam, hogy sikerült a zsebébe csúsztatni a százast. Láttam, de még mennyire hogy láttam! Meg is esküszöm rá!

Egészen kifulladt. Mindenünnen felkiáltások hallatszottak - jobbára csodálkozó kiáltások, de volt, amelyik fenyegetően hangzott. Körülfogták Luzsint. Katyerina Ivanovna odaszaladt Lebezjatnyikovhoz.

- Andrej Szemjonovics! Félreismertem önt! Védje meg! Ön az egyetlen, aki melléje áll! Árva a lelkem! Az Isten küldte, bátyuska, galambocskám!

Nemigen tudta, mit csinál, térdre borult előtte.

- Badarság! - üvöltötte Luzsin éktelen dühre gerjedve. - Csupa badarságot hadar itt össze, tisztelt uram! "Elfelejtettem... eszembe jutott, eszembe jutott... elfelejtettem." Micsoda beszéd ez, kérem? Az akarja mondani, hogy szántszándékkal dugtam a zsebébe? És mért tettem volna, mi célból? És különben is... mi közöm lehet nekem egy ilyen...

- Hogy miért tette? Látja, ezt én se tudom, de hogy színtiszta igazság minden, amit mondok, az tény, szóról szóra így volt. És tudja meg, alávaló, fekete lelkű ember, hogy abban a pillanatban is ezt kérdeztem magamban, amikor megköszöntem önnek, és megszorítottam a kezét, pontosan emlékszem, már csak ezért se tévedhetek! Hogy miért titokban dugta a zsebébe? Vagyis hogy miért kellett titkolnia? Talán nem akarta, hogy én lássam, mert tudja, hogy más a meggyőződésem, és a magánjótékonykodást, mint amivel gyökeresen nem segítünk, ellenzem. Arra is gondoltam, hogy restell ilyen nagy összeget ajándékozgatni előttem, vagy talán - ez is megfordult a fejemben - meglepetésnek szánja, hogy Szofja Szemjonovna nagyot nézzen majd, amikor váratlanul egy százast talál a zsebében (különben is tudom, hogy sok jótékonykodó ember szereti így takargatni a jótetteit). Vagy próbára akarja tenni, hogy bejön-e megköszönni, mikor megtalálta? És hogy a hálálkodást akarta elkerülni, meg hogy amit a jobb kéz ád, ne tudja... vagy hogy is... egyszóval... Igen, és erősen töprengtem, elhatároztam, hogy később majd átgondolom, de mindenesetre tapintatlanságnak tartottam volna elárulni, hogy tudom a titkát. Viszont még egy gondolatom támadt ugyanakkor: mi történik, ha Szofja Szemjonovna elveszíti a pénzt, még mielőtt megtalálná, elvégre mi sem könnyebb, és ezért elhatároztam, hogy idejövök, kihívom, és megmondom neki, hogy egy százast csúsztattak a zsebébe. Csak előbb be akartam nézni a Kobiljatnyikov hölgyekhez, gondoltam, beadom nekik A pozitivista módszer általános eredményei-t, és felhívom a figyelmüket a Pigyerit cikkére (és egyúttal a Wagnerére is). Onnan ide jöttem, és tessék, micsoda históriába cseppenek! Hát fontolgattam volna ennyi mindent, töprengtem volna ennyit, ha nem látom tulajdon szememmel, hogy a zsebébe csúsztatta a százast?

Mire hosszú lére eresztett érvelését ezzel a logikus következtetéssel befejezte, alaposan kifáradt, még a verejték is csurgott az arcáról. Nehezen fejezte ki magát, még oroszul is (noha semmi más nyelven nem beszélt), és ez a prókátori hőstett hallatlanul kimerítette, szinte lesoványodott bele. De szónoklatának mégis óriási hatása volt. Olyan hévvel, olyan meggyőződéssel beszélt, hogy mindenki hitt a szavának. Pjotr Petrovics látta, hogy rosszul áll a dolga.

- Mit bánom én, hogy maga milyen ostoba kérdésekkel bíbelődik! - kiabált. - Ez nem bizonyíték! Álmodta az egészet, képzelődött, és kész! Én meg kijelentem, hogy hazudik, tisztelt uram! Hazudik és megrágalmaz engem, haragszik rám valamiért, talán azt nem tudja megbocsátani, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni az istentelen, szabadgondolkodó társadalmi elméleteit! Ez az igazság, kérem!

De ez a kifogás sem lendített a dolgán, ellenkezőleg, rosszalló moraj hallatszott körülötte.

- Eh, már megint ide lyukadtál ki! - vágta oda Lebezjatnyikov. - Hazudsz! Csak hívd a rendőrséget, én kész vagyok megesküdni. De egyet nem értek: mi vitte rá, hogy ezt a gyalázatosságot megkockáztassa? Ó, te nyomorult, te alávaló!

- Én megmagyarázhatom, hogy mi vitte rá, és ha kell, meg is esküszöm rá - szólalt meg most végre, határozott hangon Raszkolnyikov, és előbbre lépett.

Nyugodt volt és eltökélt. Rápillantva rögtön látta mindenki, hogy valóban tudja a magyarázatot, és most mindjárt megoldódik a kérdés.

- Tökéletesen világos előttem minden - folytatta Lebezjatnyikovhoz fordulva. - Mindjárt az első pillanatban gyanakodtam, hogy itt valami aljas fortély lappang, okom volt feltételezni bizonyos körülmények alapján, amelyeket csak én ismerek, de most rögtön felfedek itt: igen, ez a titok nyitja. Az ön rendkívül becses tanúskodása, Andrej Szemjonovics, mindent teljesen megvilágított előttem. Kérem, hallgassanak meg. Ez az úr (és Luzsinra mutatott) nemrégen megkért egy lányt, mégpedig az én testvérhúgomat, Avdotya Romanovna Raszkolnyikovát. Aztán feljött ide Pétervárra, és két nappal ezelőtt a legelső találkozásunk során összeszólalkoztunk, úgyhogy én kiutasítottam, ezt két tanúval bizonyíthatom. Nagyon rosszindulatú ember... Tegnapelőtt még nem tudtam, hogy itt lakik önnél, Andrej Szemjonovics, és jelen lehetett, amikor én, ugyanaznap, tehát tegnapelőtt, mint az elhunyt Marmeladov úr jó barátja, valamennyi pénzt adtam az özvegynek a temetésre. Annyi bizonyos, hogy sietett ezt nyomban levélben közölni édesanyámmal, és úgy tüntette fel a dolgot, mintha én azt a pénzt nem az özvegynek, hanem Szofja Szemjonovnának adtam volna, egyúttal a legaljasabb kifejezésekkel illette Szofja Szemjonovna jellemét és a kettőnk... kapcsolatát. Mindezt pedig, mint gondolhatják, azért tette, hogy összeveszítsen engem anyámmal és testvéremmel, elhitesse velük, hogy a támogatásomra küldött utolsó garasaikat tisztességtelen célokra fecsérlem. Tegnap este aztán, anyám, testvérhúgom és az ő jelenlétében, bebizonyítottam az igazságot, megértettem velük, hogy azt a pénzt Katyerina Ivanovnának adtam a temetésre, és nem Szofja Szemjonovnának, sőt, Szofja Szemjonovnát addig nem is ismertem, akkor láttam először életemben. Azt is kijelentettem ugyanakkor, hogy Pjotr Petrovics összes érdemeivel együtt lába nyomába sem ér Szofja Szemjonovnának, akit ilyen durván leszólt. Arra a kérdésre pedig, hogy leültetném-e Szofja Szemjonovnát a húgom mellé, egyszerűen azt feleltem, hogy ezt már meg is tettem, éppen aznap. Bosszúságában aztán, amiért áskálódásával nem sikerült engem anyámmal és testvéremmel összeveszítenie, a legarcátlanabb módon sértegetni kezdte őket, mire kiadták az útját, és végleg szakítottak vele. Mindez tegnap este történt. És most fokozott figyelmet kérek! Képzeljék el a helyzetet: ha sikerül neki bebizonyítani, hogy Szofja Szemjonovna tolvaj, ezzel egyrészt meggyőzi anyámat és húgomat, hogy gyanúja többé-kevésbé indokolt volt, és joggal háborodott fel, amikor Szofja Szemjonovnát egy sorba állítottam velük, tehát engem támadva tulajdonképpen a húgom, a menyasszonya becsületét óvta és védelmezte. Ha ez sikerül neki, esetleg újra össze is veszíthet bennünket, és megnyeri jóindulatukat. Nem is szólva arról, hogy a vágás elsősorban nekem szólt, hiszen oka van feltételezni, hogy Szofja Szemjonovna becsülete és boldogsága nekem igen fontos. Íme, felfedtem a számítását. Megmagyaráztam, miért tette. Ez volt az oka, kétségtelen!

Így vagy körülbelül így végezte sűrű közbekiáltásokkal meg-megszakított, de nagy figyelemmel hallgatott szavait Raszkolnyikov.

A közbekiáltások ellenére, nyugodtan, keményen, szabatosan, világosan és nagy biztonsággal beszélt. Szilárd hangja, szigorú arckifejezése és meggyőződése igen nagy hatással volt a jelenlevőkre.

- Így van, így van! - hajtogatta elragadtatva Lebezjatnyikov. - Így kellett hogy legyen, hiszen még külön meg is kérdezte tőlem, mikor Szofja Szemjonovna belépett a szobába, hogy ön itt van-e, láttam-e Katyerina Ivanovna vendégei között? Félrevont az ablakhoz, és ott kérdezte, suttogva. Nagyon fontos volt neki, hogy ön itt legyen! Így van, pontosan így van!

Luzsin nem szólt, csak megvetően mosolygott. De nagyon sápadt volt, annyi bizonyos. Láthatólag azon tanakodott, hogy vágja ki magát. Valószínűleg szíves örömest abbahagyta volna már az egész históriát, csak mehessen, de a jelen pillanatban ez szinte lehetetlen volt. Hiszen azzal elismeri, hogy amivel vádolják, igaz, és Szofja Szemjonovnát egyszerűen megrágalmazta. De meg túlságosan fel is voltak már izgatva az amúgy is részeg vendégek. Az élelmezési tisztviselő, noha nem egészen értette a dolgot, még hangosabban kiabált, mint a többi, és rendkívül kellemetlen rendszabályokat ajánlott Luzsin ellen. De voltak ott nem részegek is: minden szobából odacsődültek a lakók. A három kis lengyel hallatlanul fel volt háborodva, és szüntelenül ezt kiáltozta: pane lajdak! és fenyegetéseket is mormogott hozzá lengyelül. Szonya feszülten figyelt, de ő sem értette világosan, mi történik körülötte, olyan volt, mint aki most ocsúdott fel ájulásából. Nem fordította el szemét Raszkolnyikovról, benne látta egyetlen oltalmazóját. Katyerina Ivanovna nehezen, zihálva lélegzett, és halálosan kimerültnek látszott. A legbárgyúbb arccal Amália Ivanovna állt ott, eltátotta a száját, és egy mukkot sem értett, csak azt látta, hogy Pjotr Petrovics valamiképpen bajba került. Raszkolnyikov még mondani akart valamit, de nem hallgatták meg: mindenki kiabált, Luzsint körülfogták és szidták, fenyegették, de ő nem ijedt meg. Mikor látta, hogy Szonya megvádolásával kudarcot vallott, szemtelenséggel próbálkozott.

- Bocsánat, uraim, eresszenek, ne tolakodjanak, kérem, eresszenek ki! - és átfurakodott a tömegen. - Szíveskedjenek nem fenyegetőzni. Biztosítom önöket, hogy semmi bajom nem lesz, semmit, se csinálnak velem, nem vagyok ijedős természetű. Ellenkezőleg: önök fognak felelni, uraim, amiért erőszakos fellépésükkel fedezni próbáltak egy bűntényt. A tolvaj le van leplezve alaposan, és én megteszem a törvényes lépéseket. A bíróságon nem vakok ülnek, és nem... részegek, nem veszik készpénznek két istentelen néplázító szabadgondolkozó vallomását, akik engem személyes bosszúvágyból megvádolnak, mint ahogyan ostobaságukban maguk bevallják... Igen, uraim, eresszenek...

- De az én szobámból pusztuljon ám! Lesz szíves kihurcolkodni most nyomban, és ezentúl nem ismerjük egymást! Ha meggondolom, mennyit kínlódtam vele, két hét óta magyarázok neki...

- Én már régen mondtam önnek, Andrej Szemjonovics, hogy elköltözöm, de akkor tartóztatott. Most csak annyit teszek hozzá, hogy ön ostoba fickó. Kívánom, hogy sikerüljön kigyógyíttatnia az eszét meg a vaksi szemét. Eresszenek, uraim, eresszenek ki...

Átfurakodott köztük, de az élelmezési tisztviselő nem nyugodott bele, hogy ilyen olcsón, puszta fenyegetéssel megússza, felkapott egy poharat az asztalról, és hozzávágta, csakhogy Pjotr Petrovics helyett Amália Ivanovnát találta el. Az felsikoltott, ő meg, a lendülettől egyensúlyát vesztve, az asztal alá zuhant. Pjotr Petrovics átment a szobájába, és félóra múlva híre-nyoma se volt a házban. Szonya, akinek a félénkség már a természetében volt, eddig is tudta, hogy őt könnyebb tönkretenni, mint akárki mást, büntetlenül bántalmazhatja, aki akarja. De azt hitte, hogy vigyázattal és szelídséggel, alázattal valahogy elkerülheti a bajt. A csalódás keserves volt. Hiszen elviselt ő mindent, türelemmel és szinte zokszó nélkül - még ezt is. De az első pillanat bizony nehezére esett. Hiába győzött, hiába mentették meg a becsületét, mihelyt első ijedtségéből, bénultságából felocsúdott, és világosan megértette, mi történt, szíve kínosan elszorult, és csak a bántalmat és a gyámoltalanságát érezte. Hisztérikus kétségbeesés fogta el, és mikor már nem bírta tovább, kirohant a szobából, hazaszaladt. Ez közvetlenül Luzsin távozása után történt. Most már Amália Ivanovna is torkig volt. Mikor a pohárral eltalálták, és az egész társaság őrajta röhögött, megelégelte, hogy a más lakomájától az ő feje fájjon, és eszeveszett sivalkodással Katyerina Ivanovnára támadt, abban a hiszemben, hogy neki köszönhet mindent.

- Ki innen a lakásból! Rögtön! Mars! - Ami keze ügyébe akadt a Katyerina Ivanovna holmijából, felkapta, és a földre szórta. A szegény, összetört asszony, aki amúgy is félájult volt már, és sápadtan, zihálva, kimerülten végigdőlt a díványon, erre felugrott, és nekiesett. De túlságosan egyenlőtlen volt a küzdelem, Amália Ivanovna lerázta magáról, mint a pihét.

- Micsoda! Nem elég, hogy megrágalmaztatok, istentelenek, még ez a piszok is nekem támad! Hát lehet ezt? Az uram temetése napján kikerget az utcára az árváimmal! Mikor az előbb még az asztalomnál ült! És hova menjek? - jajgatott zokogva, lélegzet után kapkodva a boldogtalan teremtés. - Úristen! - kiáltott fel villámló szemmel. - Hát nincs igazság? Kit védesz, ha nem minket, árvákat? No de meglátjuk, van-e bíró és igazság ezen a világon, megyek, megkeresem! Most mindjárt! Megállj, te istentelen! Polenyka, maradj itt a kicsikkel, amíg visszajövök. És várjatok meg, ha másutt nem, az utcán! Meglátom, van-e igazság a földön!

Fejére dobta ugyanazt a zöld kasmírkendőt, amelyet a boldogult Marmeladov is említett annak idején, átfurakodott a részeg és zilált lakók között, akik még mindig a szobában tolongtak, és jajgatva, sírva kiszaladt az utcára, hogy okvetlenül és most azonnal, mindenáron igazságot keressen. A gyermekek rémülten bújtak meg a sarokban, a ládán; Polenyka a két kicsit átölelve, egész testében remegve állt, várta, hogy mikor jön haza az anyjuk. Amália Ivanovna fel-alá nyargalászott a szobában, és sivalkodva, szitkozódva szanaszét szórta, ami a kezébe akadt, tombolt dühében. A vendégek lármáztak, voltak, akik a történteket tárgyalták, mások civakodtak, káromkodtak, akadt, aki nótára gyújtott...

"Akkor hát ütött az én órám is! - gondolta Raszkolnyikov. - Meglátjuk, most mit szól majd Szofja Szemjonovna!"

És elindult Szonyához.

Raszkolnyikov erélyes és bátor védelmezője volt Szonyának Luzsin ellen, pedig ő maga is elég gyötrelmet és rémséget viselt a lelkén. De szinte jólesett a reggel óta kiállott szenvedések után a maga már-már tűrhetetlen élményei helyett mással foglalkoznia, nem is szólva arról, hogy mit jelentett a lelkének Szonyáért kiállni. Ezenkívül jól tudta - és voltak pillanatai, amikor irtózatosan izgatta a gondolat -, hogy ha most találkozik vele, meg kell mondania neki, ki ölte meg Lizavetát. Jól tudta, micsoda kínszenvedés lesz az, és két kézzel taszította volna el magától. Mikor Katyerina Ivanovnától eljövet felkiáltott: "Meglátjuk, most mit szól majd Szofja Szemjonovna!" - akkor még eléggé bizakodó, harcias kedvében volt Luzsin felett aratott győzelme után. De aztán valami különös történt vele. Mire Kapernaumovék ajtajához ért, hirtelen bágyadtság és félelem fogta el. Habozva állt az ajtó előtt ezzel a megdöbbentő kérdéssel: "Hát igazán meg kell mondanom, ki ölte meg Lizavetát?" Megdöbbentő kérdés volt, mert rögtön érezte, hogy nemcsak lehetetlen meg nem mondania, de el sem odázhatja már, kis időre sem, a pillanatot. Még nem tudta, miért lehetetlen, csak érezte, hogy így van, és a gyötrő gondolat, hogy erőtlen ezzel a kényszerűséggel szemben, szinte fojtogatta. Nem akart tovább tépelődni és kínlódni, hát gyorsan benyitott, és a küszöbről nézte Szonyát. Ott ült a kis asztalra könyökölve, arcát két kezébe temetve, de mihelyt őt meglátta, felállt, és úgy jött elébe, mint aki már várta.

- Mit csináltam volna, ha ön nincs! - mondta gyorsan, nyilván ezt akarta mondani neki minél előbb, ezért is várta.

Raszkolnyikov az asztalhoz ment, és leült a székre, amelyről Szonya éppen felkelt. A lány most előtte állt, két lépésre, pontosan úgy, mint tegnap.

- No, Szonya - szólalt meg, és érezte, hogy remeg a hangja -, ugye a kegyed "társadalmi helyzete és az azzal járó szokások" volt az indokolás, ezen alapult minden. Jól megértette ezt most?

Szonya arcán fájdalom tükröződött.

- Csak ne beszéljen velem úgy, mint tegnap - könyörgött -, nagyon szépen kérem, ne kezdje újra! Éppen elég fájdalmas így is. - Elmosolyodott, megijedt, hogy talán nem tetszik látogatójának a szemrehányás. - Én ostoba! Csak elrohantam! De mi lehet most ott? Vissza is akartam szaladni, de gondoltam... ugye... hogy eljön.

Raszkolnyikov elmondta neki, hogy a háziasszony ki akarja kergetni őket a lakásból, és hogy Katyerina Ivanovna elszaladt, isten tudja, hova, igazságot keresni.

- Uram, Teremtőm! Menjünk, máris menjünk! - És felkapta köpenykéjét.

- Mindig csak ők! - zúgolódott Raszkolnyikov. - Mindig csak velük törődik. Maradjon most velem!

- És Katyerina Ivanovna?

- Az úgyis megtalálja magát. Biztosan idejön, ha egyszer elszaladt hazulról - mondta ingerülten -, és maga lesz a hibás, ha nem találja itthon.

Szonya leült, kínos tanácstalanságban. A diák meg nem szólt, a földre nézett, gondolkodott.

- Luzsin talán most nem is ezt akarta - szólalt meg újra, anélkül hogy ránézne -, de tegyük fel, hogy ezt akarta volna, mert úgy illik a számításába. Hiszen akkor börtönbe csukatja magát, ha én meg Lebezjatnyikov véletlenül ott nem vagyunk. Igaz?

- Igaz - felelte a lány halkan. - Igaz - ismételte elgondolkozva, nyugtalanul.

- Pedig milyen könnyen megeshetett volna, hogy nem vagyok ott, Lebezjatnyikov meg éppenséggel véletlenül botlott be.

Szonya hallgatott.

- No és, ha börtönbe kerül? Akkor? Emlékszik, mit mondtam tegnap?

A lány megint csak nem felelt. Raszkolnyikov várt egy kicsit.

- Már azt hittem, megint rám kiált, hogy "jaj, ne beszéljen, hagyja már abba!" - Kényszeredetten elmosolyodott. - Nos? Megint hallgatunk? - kérdezte egy pillanattal később. - Valamiről csak kell beszélgetni, nem igaz? Például nagyon szeretném tudni, hogy oldaná meg ezt a "problémát", mint Lebezjatnyikov mondaná. - Itt mintha elvesztette volna a fonalat. - De nem, komolyan beszélek most. Próbálja elképzelni, hogy ismeri Luzsin minden szándékát, és tudja (mégpedig kétségtelenül), hogy pusztulásba kergeti Katyerina Ivanovnát a gyerekeivel, no meg magát is ráadásul (mert hiszen saját magát semmibe se veszi, ezért csak ráadásul). Polenyka is ugyanarra az útra kerül, mint maga. Nos, ha váratlanul magára bíznák, hogy döntse el, melyikük éljen a világon: Luzsin gyalázatoskodjék tovább, Katyerina Ivanovna pedig haljon meg? No, hogy döntene? Melyikük haljon meg, ezt kérdezem!

Szonya nyugtalanul nézett rá, érezte, hogy valami lappang a bizonytalan és messziről kerülgető beszéd mögött.

- Megéreztem, hogy ilyesvalamit akar kérdezni - mondta, és fürkészve nézett a szemébe.

- Igen? Annál jobb. Szóval... hogy döntene?

- Mért kérdez lehetetlenséget? - kérdezte mélységes idegenkedéssel Szonya.

- Talán jobb, ha Luzsin él tovább és gyalázatoskodik? Még ezt se merné eldönteni?

- Hát ismerhetem én az isteni gondviselés útját? Miért kérdez olyat, amit nem lehet kérdezni? Mire jók az ilyen hiábavaló kérdések? És hogyan lehetne, hogy éntőlem függjön? Ki tenne meg engem bírónak abban, hogy ki éljen, és ki ne éljen?

- No persze, ha már az isteni gondviselés beleszól, akkor nincs mit tenni - mormogta bosszúsan Raszkolnyikov.

- Mondja meg inkább egyenesen, hogy mit akar tőlem? - fakadt ki panaszosan Szonya. - Mert megint akar valamit! Vagy csak azért jött, hogy gyötörjön?

Nem bírta tovább, és keserves sírásra fakadt. Raszkolnyikov sötéten, szomorúan nézte hosszú percekig.

- Igazad van, Szonya - szólalt meg végre csendesen. Egészen megváltozott hirtelen, eltűnt színlelt hetykesége, erőtlen harciassága, még a hangja is meglágyult. - Azt mondtam neked tegnap, hogy nem bocsánatot kérni jövök, és most mégis majdnem azzal kezdtem. A magam érdekében mondtam azt Luzsinról és a gondviselésről... Így akartam bocsánatot kérni tőled...

Mosolyogni próbált, de csak halvány, félbemaradt kis mosoly volt az. Lehajtotta fejét, arcát a kezébe temette. Ekkor megdöbbentően furcsa érzés támadt a szívében: most hevesen gyűlölte Szonyát. Őt magát is meglepte, megrémítette az érzése. Felkapta a fejét, és ránézett, átható tekintettel. Látta, hogy a lány meg őt nézi, nyugtalanul, gyötrelmes gondban: szerelem fénylett a szemében. És Raszkolnyikov gyűlölete eltűnt, mint a kísértet. Nem is volt az gyűlölet, tévedett, csak annyit jelentett ez az érzés, hogy itt a pillanat.

Újra eltakarta az arcát, fejét lecsüggesztette. Elsápadt. Felállt, Szonyára nézett, és szó nélkül, gépiesen leült az ágyára. Ijesztően hasonló volt ez a pillanat ahhoz a másikhoz, amikor az öregasszony háta mögött állt, már kiakasztotta a baltát a hurokból, és tudta, hogy egy másodperc sincs vesztegetni való.

- Mi lelte? - kérdezte a rémülettől dermedten Szonya.

Raszkolnyikov nem tudott szólni. Nem így, éppenséggel nem így képzelte ezt a "nyilatkozatot". Maga sem értette, mi történik vele. Szonya odament hozzá, melléje ült az ágyra, és várt, nem vette le róla a szemét. Szíve elszorult. Kibírhatatlan volt. Raszkolnyikov némán feléje fordította sápadt arcát, szája szóra akart nyílni, de csak vonaglott. A lány szívét iszonyat járta át.

- Mi lelte? - kérdezte újra, és kissé elhúzódott tőle.

- Semmi, Szonya, ne félj... ostobaság! Igen, ha meggondolom... ostobaság - mormogta, de úgy, mint aki lázálmában beszél. - Miért is jöttem ide hozzád? Hogy kínozzalak? - mondta gyorsan, és ránézett. - Igazán, miért? Már másodszor kérdezem magamban.

Negyedórával azelőtt talán még valóban élt benne a kérdés, de most csak erőtlenül, félig öntudatlanul ismételte, és érezte, hogy egész testében reszket.

- Ó, hogy szenved! - suttogta Szonya fájdalmasan, és ránézett.

- Ostobaság az egész. Nos, Szonya - mosolygott egy-két másodpercig, de most is éppen olyan halvány, révedt mosollyal. - Emlékszel, mit akartam mondani neked tegnap?

Szonya nyugtalanul várt.

- Mikor elmentem, azt mondtam, hogy talán utoljára találkozunk, de ha ma eljövök, akkor elárulom, ki ölte meg Lizavetát.

A lánynak remegett minden porcikája.

- És most eljöttem, hogy megmondjam.

- Igen, igaz... tegnap ezt... - suttogta erőlködve. - De hát hogy tudhatja? - kérdezte hirtelen, mintha most kapna észbe.

Zihált, az arca mind sápadtabb lett.

- Tudom.

Szonya nem szólt egy hosszú percig.

- Talán... elfogták? - szólalt meg aztán félve.

- Nem, nem fogták el.

- Akkor hogy tudhatja? - kérdezte újra, alig hallhatóan, megint csak percnyi hallgatás után. Raszkolnyikov szembefordult vele, és hosszan, merően nézett rá.

- Találd ki! - mondta, és szája körül megint ott játszott az előbbi erőtlen, révedt mosoly.

A lány teste görcsösen rángatózott.

- De hát mért... mért... ijesztget? - kérdezte, és mosolygott, mint egy gyermek.

- Nyilván jó barátságban vagyok vele... azért tudom - folytatta Raszkolnyikov, és szeme rátapadt, mintha nem volna ereje levenni róla. - Lizavetát... azt nem akarta megölni... Véletlenül történt... Az öregasszonyt akarta megölni, amikor egyedül van... Ott volt már... És Lizaveta hazajött... és akkor őt is megölte.

Egy irtózatos perc múlt el. Egymásra bámultak.

- Nem találod ki? - kérdezte a látogató hirtelen, olyan érzéssel, mintha torony tetejéről vetné le magát.

- N... nem - mondta alig hallhatóan a lány.

- Nézz csak meg jól!

És hogy ezt kimondta, a már egyszer átélt pillanat dermesztő hidege csapta meg: bámulta a lányt, és az arca most mintha Lizaveta arca lett volna. Élesen emlékezett az arckifejezésére, mikor a baltával közeledett hozzá, és Lizaveta a falhoz hátrált előle, két kezét kinyújtva, egészen úgy, mint a kicsi gyerek, mikor hirtelen megijed valamitől, és meredten, szorongva nézi a félelmes valamit, hátrál, kezét előrenyújtja, szája sírásra görbül. Szinte ugyanilyen volt most Szonya, éppen olyan gyámoltalan, ijedten nézte hosszú pillanatokig, aztán hirtelen előrenyújtotta a bal kezét, és ujjaival az ő mellét érintve lassan felállt az ágyról, és hátrább, hátrább húzódott, tekintete mind merevebb lett. Rémülete Raszkolnyikovra is átragadt, ugyanolyan ijedtség tükröződött az ő arcán is, ugyanúgy nézett rá, csaknem ugyanolyan gyermeki mosollyal.

- Kitaláltad? - kérdezte súgva.

- Úristen! - tört fel a lány melléből a rettenetes jajszó. Erőtlenül az ágyra rogyott, arcát a párnába fúrta. De csak egy pillanatig. Felállt, gyorsan odament hozzá, megragadta mind a két kezét, vékonyka ujjaival úgy szorította, mint egy harapófogó, és megint olyan mereven nézte, szeme valósággal belefúródott a tekintetébe. Egy utolsó, kétségbeesett pillantással próbált még felkutatni, elfogni valami végső reményt. De nem volt remény. Nincs kétség többé, minden így igaz. Még később is, amikor visszagondolt erre a pillanatra, különösnek és érthetetlennek találta, mért döbbent rá olyan hirtelen, hogy nincs kétség. Mert az csak nem lehet, hogy már előbb sejtett valamit? Pedig így volt, mihelyt megmondta neki, mindjárt úgy rémlett, hogy megérezte ezt, érezte már régen.

- Elég, Szonya, elég! Ne gyötörj! - könyörgött Raszkolnyikov fájdalmasan. Nem így, éppen nem így képzelte ezt a közlést, de ez lett belőle.

Szonya, mintha nem is volna eszén, felugrott, kezét tördelte, elment a szoba közepéig, de ott hirtelen megfordult, és újra melléje ült, válluk csaknem összeért. Egyszerre, mintha belényilallott volna valami, megrázkódott, felsikoltott, és maga se tudta, miért, térdre borult látogatója előtt.

- Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? - kiáltotta kétségbeesetten, és felugrott, nyakába borult, két karjával erősen átölelte. Raszkolnyikov hátrahőkölt, és fájdalmas mosollyal nézte.

- Furcsa teremtés vagy te, Szonya, ölelsz és csókolsz most, amikor ezt megmondtam neked? Nem vagy eszeden.

- Ó, hiszen akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon! - kiáltotta a lány szinte önkívületben, nem is hallotta, hogy a másik mit mond, és kitört belőle a hangos, hisztérikus zokogás.

Rég nem érzett forróság öntötte el Raszkolnyikov lelkét, és egyszerre megindította. Nem próbálta elfojtani az érzést: két könnycsepp buggyant ki a szeméből, és függve maradt a pilláin.

- Hát nem hagysz el, Szonya? - kérdezte, és csaknem reménykedve nézett rá.

- Nem, nem hagylak el, soha, sehol! - kiáltotta a lány. - Veled megyek mindenüvé. Ó, uramisten! Ó, én boldogtalan... miért, miért nem ismertelek már előbb? Miért nem előbb jöttél hozzám? Ó, Istenem!

- De most eljöttem.

- Most igen... de hát mit tehetünk már... Együtt leszünk, együtt - hajtogatta Szonya, és önfeledten és újra megölelte. - Szibériába is veled megyek.

Raszkolnyikov összerezzent, és a régi gyűlölet és gőg mosolya jelent meg újra a szája körül.

- Talán még nem is akarok Szibériába menni, Szonya - mondta.

A lány hirtelen felpillantott rá.

Az első percben szenvedélyes, gyötrő szánalmat érzett, csak a boldogtalant látta benne, de most rádöbbent a szörnyűségre, hogy hiszen gyilkolt! És Raszkolnyikov másképpen csengő szavaiban most egyszerre megérezte a gyilkost. Ijedten nézett rá. Hiszen még semmit se tud. Mért tette és hogyan, minek? A sok kérdés mind egyszerre lobbant fel a lelkében. És megint csak nem tudta felfogni: "Ő gyilkos! Ő!... Hát lehet az?"

- De hát mi ez? Hol vagyok? - kérdezte mélységes ámulattal, mint aki még fel sem ocsúdott. - Ilyen ember, mint ön... hogy szánhatta rá magát... hogy lehet az?

- Hogy? Hát rabolni akartam! Hagyd abba, Szonya! - mondta fáradtan, szinte bosszúsan. Szonya kábultan állt, majd hirtelen felkiáltott:

- Éhes voltál! És... és hogy anyádon segíts... azért! Ugye, azért?

- Nem, Szonya - mormogta Raszkolnyikov félrefordulva, fejét lehorgasztva -, olyan nagyon éhes éppen nem voltam... És... anyámon segíteni akartam, igaz, de... ez sem egészen így van... Ne gyötörj, Szonya.

A lány összecsapta a kezét.

- De hát lehet ez? Igaz lehet? Uramisten, micsoda igazság! Hát elhiheti ezt valaki? És hogyan... hiszen odaadta az utolsó garasát... és gyilkolt, hogy raboljon! Szent Isten! - jajdult fel. - Hiszen akkor a pénz, amit Katyerina Ivanovnának adott... az a pénz is... Istenem, Atyám, hát az is...

- Nem, Szonya - vágott szavába a diák -, az a pénz nem onnan való, ne félj! Azt a pénzt anyám küldte egy kereskedő útján. Betegen feküdtem, amikor hozták, éppen aznap, amikor odaadtam. Razumihin látta... ő vette át helyettem... az az én pénzem volt, a saját pénzem, de igazán...

Szonya nem értette, mit beszél, és erőnek erejével igyekezett felfogni a szavak értelmét.

- Az ő pénzét... különben, nem is tudom, volt-e ott pénz? - folytatta Raszkolnyikov halkan, és elgondolkodott. - Az erszényt akkor levettem a nyakáról... szarvasbőr erszény volt... keményre tömött, csak úgy duzzadt... de nem néztem bele, nem értem rá. A tárgyakat... valami gombocskák, láncocskák voltak ott... mindent elástam az erszénnyel együtt, egy idegen udvaron, a V... úton, egy kő alá, másnap reggel... Azóta is ott van.

Szonya feszülten figyelt.

- De hát akkor miért... akkor hogy mondhatta, hogy rabolni akart? Ha semmit se vett el? - kérdezte gyorsan, e szalmaszálba kapaszkodva.

- Nem tudom... még nem döntöttem el, hogy elhozom-e azt a pénzt - mormogta megint úgy, mint aki fontolgat valamit, de aztán észbe kapott, és kurtán felnevetett. Eh, micsoda ostobaságot mondtam most. Ugye?

Szonya fejében megvillant a gyanú: "Hátha őrült?" De mindjárt eldöntötte: nem, itt valami másról van szó. Semmit, de semmit nem értett az egészből.

- Nézd, Szonya - szólalt meg szinte nekibuzdulva a diák -, figyelj csak, most mondok valamit: ha azért öltem volna, mert éhes vagyok - folytatta minden szót megnyomva, és közben talányosan, de őszintén nézett rá -, akkor most... boldog volnék, hidd el nekem! És mit érsz vele, mit érsz - kiáltott fel a következő pillanatban majdnem kétségbeesetten -, mondd, mit érsz vele, ha most elismerem, hogy rosszul tettem? Mit érsz az ilyen ostoba diadalmaskodással, azt mondd meg! Jaj, Szonya, hát azért jöttem én hozzád!?

Szonya megint mondani akart volna valamit, de nem szólt.

- Azért is hívtalak tegnap, hogy gyere velem, mert senkim sincs most már kívüled.

- És hová hívtál? - kérdezte félénken Szonya.

- Ne félj, nem lopni, nem ölni, nem azért. - Keserűen nevetett. - Nagyon másféle emberek vagyunk mi ketten... Látod, csak most, csak ebben a pillanatban értettem meg én magam is, hogy miért hívtalak. Tegnap még nem tudtam. Csak azért hívtalak, csak azért jöttem hozzád, hogy ne hagyj el! Nem hagysz el, Szonya?

A lány megszorította a kezét.

- Mért is, mért is mondtam meg neki? Mért fedtem fel előtte? - nyögte Raszkolnyikov egy pillanattal később, és mérhetetlen fájdalommal nézett rá. - Most persze magyarázatot vársz tőlem, látom rajtad, ahogy itt ülsz. De mit mondjak neked? Hiszen semmit se érthetsz meg belőle, csak halálos kínokat állasz ki majd... miattam. Máris sírsz, és megint ölelgetsz... Miért ölelsz, mondd? Amiért nem bírtam egyedül, és megosztottam a terhet? "Szenvedj te is, úgy könnyebb lesz nekem!" Hogy szerethetsz ilyen hitvány embert?

- És te talán nem kínlódol? - kiáltott fel Szonya.

Raszkolnyikovot megint elöntötte az előbbi forróság hulláma, ismét megindult egy pillanatra.

- Én gonosz szívű vagyok, Szonya, tudd meg, ez sok mindent megmagyaráz. Azért is jöttem hozzád, mert gonosz vagyok. Van, aki nem tette volna. De én gyáva vagyok és... aljas! No... mindegy... ez mind mellékes... beszélnem kell most, és nem tudom, hogy kezdjem...

Megállt, gondolkodott.

- Eh... nagyon másfélék vagyunk mi ketten! - kiáltott fel újra. - Nem illünk össze! Mért is... mért is jöttem hozzád? Soha meg nem bocsátom magamnak.

- Nem, nem... jól tette, hogy eljött... - tiltakozott Szonya - jobb, hogy tudom, sokkal, de sokkal jobb!

Raszkolnyikov fájdalmasan nézte.

- De hát mit akarok? - mondta percnyi gondolkodás után. - Hiszen így volt, így igaz! Látod: Napóleon akartam lenni, és azért öltem... Nos, érted már?

- N-nem... - felelte ijedten, ártatlan együgyűséggel Szonya. - De azért csak beszélj, beszélj, megértem én, magamban majd megértek mindent! - sürgette.

- Megérted? Hát jó, lássuk.

Elhallgatott és sokáig gondolkozott.

- Ez a dolog magja: egyszer feltettem magamban a kérdést, hogy ha Napóleon, mondjuk, az én helyemben volna, és nem tudná mivel kezdeni a pályafutását, nem volna előtte se Toulon, se Egyiptom, se Mont Blanc-átkelés, hanem a szép és monumentális dolgok helyett csak egy nevetséges kis vénasszony volna a keze ügyében, holmi hivatalnok-özvegyecske, akit ráadásul még le is kell ütni, hogy a ládájából kivehesse a pénzt (ami pályafutásához szükséges neki, érted?), rászánná-e magát, ha más út nincs előtte? Vagy visszariadna, csak azért, mert nem monumentális a feladat, és mert... bűn? Szóval, hidd el, sokáig, rettentő sokáig rágódtam ezen a problémán, és rettentően szégyelltem magam, amikor végre rájöttem (egészen váratlanul), hogy nemcsak vissza nem riadna, de még csak eszébe se jutna, hogy ez nem monumentális feladat... meg se értené, mi van itt visszariasztó. Ha nem volna más kivezető útja, hát minden töprengés nélkül lesújtana az áldozatára, hogy az meg se mukkanna... Így aztán én is véget vetettem a töprengésnek, és... lesújtottam, követtem a nagy ember példáját. Szóról szóra így történt! Nevetséges? Igazad van, Szonya, és a legnevetségesebb, hogy valóban így volt!

Szonya csöppet sem tartotta nevetségesnek.

- Inkább magyarázza el egyenesen... példák nélkül... - kérte még félénkebben, majdnem hangtalanul.

Raszkolnyikov feléje fordult, szomorúan nézte egy darabig, és megfogta a kezét.

- Megint igazad van. Ez mind ostobaság. Hiszen jóformán csak fecsegek. De nézd csak: te is tudod, ugye, hogy anyámnak egy garasa sincs, a húgom véletlenül elég sokat tanult, és kénytelen nevelőnősködni. Ide-oda hányódik. Én voltam minden reménységük. Beiratkoztam az egyetemre, de nem győztem a költségeket, abba kellett hagynom a tanulást, egyelőre. Reméltem, hogy még ha elhúzódik is a tanulás, tíz-tizenkét év múlva (amennyiben a körülmények kedvezően alakulnak) tanár leszek, vagy másvalamilyen tisztviselő, mondjuk, ezer rubel fizetéssel. - Úgy mondta ezt, mint valami betanult leckét. - Addigra anyámat elsorvasztja a gond és bánat, és én nem tudok könnyíteni rajta, húgom pedig... nos, a húgom még rosszabb sorsra juthat. De meg mi öröm, mi öröm is van abban, hogy az ember egész életében csak úgy elmegy minden mellett, semmiből ki nem veszi a részét, anyjával nem törődik, testvére sérelmeit jámborul tűri. És miért? Csak azért, hogy majd ha őket eltemette, mások jöjjenek a helyükbe, asszony, gyerekek, és azokat is egyetlen garas, betevő falat nélkül hagyja itt majd egykor. Én hát elhatároztam, hogy megszerzem az öregasszony pénzét, és felhasználom az első években, nem gyötröm anyámat tovább, biztosítom magamnak az egyetemi tanulást, és az utána következő első lépéseket, mégpedig nagyvonalúan és radikálisan csinálom ezt, hogy tökéletesen új pályát építhessek, új, független útra léphessek... lásd, erről van szó... Hát igen, persze... hogy az öregasszonyt megöltem, rosszul tettem... Eh... hagyjuk ezt!

Nagy nehezen vergődött el a mondókája végéig, és lecsüggesztette a fejét.

- Nem, nem így... így nem - tiltakozott panaszosan Szonya. - Hát lehet az, hogy valaki... Nem! Az nem lehet! Nem lehet!

- No, ugye, te is látod, hogy nem lehet. Pedig őszintén beszéltem, igazat mondtam.

- Micsoda igazság! Uraim, Istenem!

- Hiszen csak egy férget öltem meg, Szonya, egy haszontalan, undok, kártékony férget!

- Az ember féreg?!

- Jó, jó, én is tudom, hogy nem az - felelte Raszkolnyikov, és furcsa szemmel nézett rá -, különben... hazudtam most, Szonya... már régen hazudok... ez mind nem igaz, jól mondod, egészen más volt az ok, egészen más... Nagyon régen nem beszéltem már senkivel, Szonya... fáj a fejem...

Lázas tűzben égett a szeme. Félig önkívületben volt már, szája körül nyugtalan mosoly bujkált. A lelki feszültségen áttetszett szörnyű erőtlensége. Szonya jól látta, hogy gyötrődik. Az ő feje is szédült. És milyen furcsa, ahogy beszél: közbe-közbe mintha értelme volna, de hát... "Hogy lehet az! Hogy lehet! Uram, Istenem!" Kezét tördelte kétségbeesetten.

- Nem, Szonya, nem így van! - kezdte újra a diák, és hirtelen felkapta a fejét, mintha gondolatainak egy új fordulata őt magát is meglepné és felélénkítené. - Nem így volt! Inkább... abból indulj ki (igen, így határozottan jobb lesz!)... tedd fel, hogy önző vagyok és hiú, gyűlölködő, gonosz, aljas és bosszúvágyó, no meg... talán elmebajra is hajlamos (most már akkor legyen együtt minden!). Más is mondta rólam, magam hallottam. Ugye, azt mondtam az előbb, hogy nem tudtam volna eltartani magamat az egyetemi éveim alatt. Pedig, látod, talán tudtam volna. Anyám küldött annyit, hogy tandíjra, könyvekre fussa, meg cipőre, ruhára, a kenyérrevalót pedig megkereshettem volna, bizonyosan. Leckeóra mindig akad, fél rubelt ajánlottak. Razumihin is mindig talál munkát! De én megdühödtem, és nem akartam. Igen, ez az, megdühödtem (ez a jó szó!). Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. Hiszen voltál ott abban az odúban, láttad... És tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és lelket, Szonya? Ó, hogy gyűlöltem azt az odút. De kimozdulni mégse akartam, csak azért se tettem egy lépést se. Napszámra nem mozdultam ki, és dolgozni se akartam, még enni se. Csak hevertem ott naphosszat, ha Nasztaszja hoz valamit, jó, ha nem: hát koplalok, de kérni nem kérek, csak azért se! Este nincs mivel világítsak, sötétben fekszem, de gyertyára keresni semmi kedvem. Tanulnom kellett volna, de a könyveimet eladogattam, az asztalomon, a jegyzeteken, füzeteken ujjnyi vastagon fekszik a por azóta is. Jobban esett heverni és gondolkozni. Örökösen csak gondolkoztam... És hogy mit össze nem álmodtam, mennyi mindent, micsoda furcsaságokat, ki se mondhatom! És akkor vert gyökeret bennem a rögeszme, hogy... Nem, nem így volt! Megint nem jól mondom! De látod, mindig azt kérdeztem magamtól akkor: mért vagyok ilyen ostoba? Ha egyszer tudom, hogy a többi ostoba, mert hiszen ezt bizonyosan tudom, mért nem akarok én okosabb lenni náluk? Később azt is megértettem, hogy ha ki akarom várni, amíg mind megokosodnak, hát nagyon is sokáig várhatok... Még később arra is rájöttem, hogy ez sohase jön el, az emberek nem változnak meg soha, senki át nem formálja őket, kár a fáradságért! Igen, Szonya, ez így van. Ez az ő törvényük... törvény, Szonya! És most már azt is tudom, hogy aki okosabb és elszántabb, az uralkodik rajtuk! Aki mindent mer, annak van igaza előttük! Aki mindent félrerúg, az a törvényhozójuk, aki a legtöbbet mer, annak az igaza a legerősebb. Így volt öröktől fogva, és így lesz mindig! Csak a vak nem látja!

Szonyára nézett ugyan, míg beszélt, de most már nem érdekelte, hogy megérti-e vagy nem? Lázas izgalom fogta el, valami sötét szenvedély sarkallta. (Valóban, nagyon is régen nem beszélt már senkivel.) Szonya érezte, hogy ez a kegyetlen káté most már hitvallása és törvénye lett.

- Arra is ráébredtem akkor - folytatta hévvel -, hogy a hatalom csak annak a kezébe kerülhet, aki le mer hajolni érte, és felragadja. Csak ez a fontos, csak ez az egy a fontos: merni kell! És akkor támadt bennem, először életemben az a gondolat, amely eddig még soha senkinek nem jutott eszébe! Soha, senkinek! Egyszerre világos lett előttem, mint a nap, hogy soha senki, de senki nem mert, nem is mer fütyülni erre a sok képtelenségre, és egyszerűen megragadni, pokolba hajítani az egészet, úgy, amint van! Én... én elhatároztam, hogy merek, és öltem... De csak merni akartam, Szonya, ezért tettem!

- Ó, hallgasson, hallgasson! - kiáltott rá Szonya, és összecsapta a kezét. - Elhagyta az Istent, és az Isten büntetésből az ördög kezére adta!

- Úgy érted, hogy amikor ott hevertem a sötét odúban, és összevissza álmodtam mindenfélét, az ördög incselkedett velem? Igen?

- Hallgasson! Ne csúfolódjék, istenkáromló! Nem érti! Látom, semmit se ért! Uramisten! Hiszen semmit, de semmit nem ért!

- Hallgass, Szonya, nem csúfolódom én. Hiszen magam is tudom, hogy az ördög karmai között vagyok. Hallgass, Szonya, hallgass! - hajtogatta komoran, makacsul. - Régen tudom. Ezt mind végiggondoltam, elsuttogtam már, amikor ott hevertem a sötétben... Mindent megvitattam magammal töviről hegyire, és mindent tudok, mindent... De untam, ó, hogy untam akkor ezt az örökös fecsegést! Újra meg újra elhatároztam, hogy végét vetem, mindent elölről kezdek, és nem fecsegek tovább. És azt hiszed, csak úgy bolond fejjel nekirugaszkodtam? Megfontoltan csináltam, ez volt a vesztem. És azt hiszed, nem tudtam én magam is, hogy ha már kérdem, sőt, újra meg újra kérdem: jogom van-e uralkodni?... hát nyilván nincs jogom! Vagy például, ha egyáltalában felvetem a kérdést: féreg-e az ember? Hát nyilván úgy van, hogy nekem nem féreg, csak annak, akinek eszébe se jut ezt fontolgatni, és megy előre egyenest, meggondolás nélkül... És ha már hosszú napokig azon rágódom: rászánná-e magát Napóleon, vagy nem?... hát bizonyos, hogy én nem vagyok Napóleon, ezt magam is éreztem... Végigszenvedtem ennek a töprengésnek minden kínját, Szonya, és le akartam rázni. Ölni akartam okoskodás nélkül, csakis magam miatt! És hazudni ebben nem akartam még önmagamnak sem! Nem azért öltem, hogy anyámon segítsek... micsoda badarság! Nem is azért, hogy majd ha megszereztem a hatalom eszközeit, az emberiség jótevője legyek! Maszlag! Egyszerűen csak öltem, magamért, egyedül magamért, és hogy jót teszek-e ezzel valakinek, vagy mint a pók, egész életemben a hálóba akadó vérét szívom majd - abban a pillanatban egyáltalában nem érdekelt... És nem a pénz volt a fontos, Szonya, egészen más volt a fontos, most már tudom. Értsd meg: ha továbbmegyek is azon az úton, akkor se gyilkoltam volna többször soha életemben. Más volt, amit meg kellett tudnom, ami hajtott: azt kellett megtudnom, mégpedig sürgősen, hogy féreg vagyok-e én is, mint a többi, vagy ember. Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Le merek-e hajolni a hatalomért vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van...

- Ölni! Hogy joga van ölni?! - Szonya összecsapta a kezét.

- Eh, Szonya - fakadt ki ingerülten Raszkolnyikov, és előbb vissza akart vágni, de inkább megvetően hallgatott. - Ne szakíts félbe! Csak azt akartam megértetni veled, hogy akkor karmai közé kaparintott az ördög, és aztán tudtomra adta, hogy nem volt jogom odamenni, mert én is ugyanolyan féreg vagyok, mint a többi. Kicsúfolt, és most eljöttem hozzád. Örülj a kedves vendégnek! Hát eljöttem volna, ha nem vagyok féreg? És most mondok valamit neked: amikor odamentem az öregasszonyhoz, csak ki akartam próbálni magamat... Legalább ezt is tudod!

- És ölt! Ölt!

- Eh! De hogyan? Hát így kell ölni? Hát így megy ölni valaki, mint ahogy én akkor odamentem? Majd egyszer elmesélem neked, hogy mentem oda... És azt hiszed, az öregasszonyt öltem meg? Magamat öltem meg, nem azt az anyókát! Egy csapással agyonütöttem magamat akkor, úgyhogy sose támadok fel többet! Az anyókát az ördög ölte meg, nem én... De elég, Szonya, elég ebből, hagyj békén! - kiáltott fel görcsös fájdalommal.

Térdére könyökölt, és két tenyere közé szorította az arcát.

- Micsoda kínszenvedés! - jajdult fel Szonya.

- No és? Most mit csináljak, mondd? - kérdezte Raszkolnyikov, hirtelen felkapta a fejét, és kétségbeeséstől eltorzult arccal nézett rá.

- Hogy mit csinálj? - A lány felugrott az ágyról, szeme, amelyet addig könny borított, most villámlott. - Állj fel! - kiáltott rá, és megragadta a két vállát. Raszkolnyikov felállt, és ámultan nézett rá. - Menj most mindjárt, ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon, mindenkinek: "Öltem!" Akkor az Isten új életet ád neked! Megteszed? Megteszed? - kérdezte a lány, és egész testében reszketett, mint akit a hideg ráz. Megragadta Raszkolnyikov két kezét, erősen megszorította, és égő szemmel nézett rá.

Amaz csak bámult, szinte megdöbbentette ez a hirtelen felindulás.

- A börtönről beszélsz, Szonya? Feljelentsem magam, azt akarod? - kérdezte sötéten.

- Vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad. Ezt kell tenned!

- Nem, azokhoz nem megyek, Szonya!

- De hogy akarsz élni? Milyen élet lesz az! - kiáltott fel a lány. - Hát lehet így? Anyáddal hogy beszélsz majd? (Ó, és mi lesz, mi lesz velük!) De mit is beszélek, hiszen anyádat, testvéredet már elhagytad, látod, máris elhagytad, elhagytad őket. Én Istenem! - jajdult fel. - Hiszen ő maga is jól tudja... Hát lehet, lehet úgy élni, teljesen magadra hagyatva? Mi lesz veled!

- Ne légy gyermek, Szonya - mondta csendesen Raszkolnyikov. - Mit vethetnek ők a szememre? Mért adjam magam a kezükre? És mit mondjak nekik? Ez csak agyrém... ők milliószámra pusztítják az embereket, és ezzel még dicsekszenek is. Ostobák és gazok, Szonya... Nem, oda nem megyek. Mit mondhatok nekik? Hogy öltem, de a pénzt nem mertem magamhoz venni, és egy kő alá dugtam? - kérdezte keserű mosollyal. - Hisz akkor kiröhögnek, és azt mondják: bolond vagy, mért nem vetted el? Gyáva és bolond! Egy árva szót se értenének az egészből. Nem is méltók rá, hogy megértsék! Mért mennék hozzájuk? Nem megyek! Ne légy gyermek, Szonya!

- Csak kínlódol, kínlódol - hajtogatta a lány, és kétségbeesetten könyörögve nyújtotta feléje a kezét.

- És talán jogtalanul is vádolom magam - folytatta komoran elgondolkozva Raszkolnyikov. - Talán még ember vagyok, nem féreg, csak elhamarkodva ítéltem... Még harcolhatok velük!

És a gőgös mosoly megint ott vibrált a szája körül.

- Ilyen kínt hordozzon valaki! Egy életen, egy hosszú életen át!

- Majd megszokom... - mondta ő mogorván, és megint gondolkodott. - Ide hallgass! - kezdte újra egy perc múlva. - Eleget sopánkodtunk, térjünk a dologra. Ezt akartam megmondani neked: engem keresni fognak, letartóztatnak...

- Jaj, nekem! - nyögött fel Szonya.

- Mért jajgatsz! Hiszen azt akarod, hogy a börtönbe menjek, és most rémüldözöl? Értsd meg: nekik nem adom meg magam. Ővelük még harcolok. Nem csinálhatnak velem semmit. Nincs komoly bizonyítékuk. Tegnap nagy veszedelemben voltam, már azt hittem, elvesztem. De ma javult a helyzet. Minden bizonyítékuk kétoldalú, vádjaikat javamra magyarázhatom, érted? És javamra is fogom magyarázni, ezt most már kitanultam. De lecsuknak, annyi bizonyos. Lehet, hogy már ma lecsuktak volna, ha egy véletlen ki nem segít. És könnyen megeshet, hogy le is csuknak még ma. De nem baj, Szonya: egy darabig ülök, aztán kieresztenek, mert nincs egyetlen kézzelfogható bizonyítékuk sem, és nem is lesz, szavamra. Azzal, ami a kezükben van, senkit se lehet elmarasztalni. Szóval, most ezt is tudod... Ami húgomat és anyámat illeti, valahogy elintézem, hogy ne higgyenek a vádnak, ne ijedjenek halálra. Húgom különben el van látva pénzzel egyelőre... és így anyám is. Ennyi az egész. De légy óvatos, Szonya! Eljössz a börtönbe, ha majd ott leszek?

- El, el!

Szomorúan, leverten ültek egymás mellett, mint vihar után két magányos hajótörött a puszta parton, ahová kivetette őket a hullám. Raszkolnyikov nézte a lányt, és érezte nagy-nagy szeretetét, de most egyszerre csodálatosképpen terhes és fájdalmas volt neki, hogy ennyire szeretik. Igen, különös és rettenetes érzés volt ez. Mikor Szonyához jött, benne látta minden reménységét, egyetlen menekülését, azt hitte, terhének legalább egy részét megoszthatja vele, és most, mikor a lány egész lelkével feléje fordult, hirtelen megérezte, tudta, hogy ezerszer boldogtalanabb, mint eddig volt.

- Inkább ne jöjj el hozzám a börtönbe, Szonya - mondta.

A lány nem felelt, csak sírt. Így múlt el néhány perc.

Szonyának eszébe jutott valami.

- Van kereszted? - kérdezte hirtelen.

Raszkolnyikov az első pillanatban nem értette.

- Nincs? Ugye, hogy nincs? Akkor fogadd el ezt a cipruskeresztet, nekem van még egy réz, a Lizavetáé. Cseréltünk: ő nekem adta a keresztjét, én meg a kis szentképemet adtam neki. Most majd azt viselem, ezt meg neked adom. Fogadd el... hisz az enyém! Az enyém! - kérte. - Együtt vállaljuk a szenvedést, együtt viseljük a keresztet.

- Add ide - mondta Raszkolnyikov. Nem akarta megszomorítani, és nyújtotta a kezét, de rögtön visszahúzta. - Nem most, Szonya... inkább majd azután - tette hozzá, hogy megnyugtassa.

- Igen, igen, úgy jobb lesz - kapott a szaván a lány -, majd ha már vállalod a szenvedést, akkor vedd fel. Eljössz hozzám, és én teszem a nyakadba. Imádkozunk, és megyünk együtt.

Ebben a pillanatban háromszor kopogtattak az ajtón.

- Szabad, Szofja Szemjonovna? - kérdezte udvariasan egy ismerős hang.

Szonya ijedten szaladt az ajtóhoz. Lebezjatnyikov úr fakó ábrázata nézett be a szobába.

Arcán is látszott, hogy izgatott.

- Magát keresem, Szofja Szemjonovna. Bocsásson meg... gondoltam, hogy önt itt találom - fordult most Raszkolnyikovhoz -, vagyis... nem gondoltam... ilyesmire... csak éppen azt gondoltam... Katyerina Ivanovna megőrült, odaát nálunk - kottyantotta ki egyszerre Szonyának, Raszkolnyikovnak hátat fordítva.

Szonya ijedten felkiáltott.

- Mindenesetre valószínűnek látszik. És hát nem tudunk mit csinálni vele, ez a baj! Hazajött... lehet, hogy elkergették valahonnan, talán meg is verték... legalábbis úgy látszik... Elszaladt Szemjon Zaharics hivatali főnökéhez, kérem, és nem találta otthon, éppen ebéden volt egy tábornoknál... ő meg... képzeljék csak, utánaszaladt, oda, ahhoz a tábornokhoz, ahol ebédelt, és képzeljék csak, nem nyugodott, kihívatta, alighanem egyenesen az asztaltól. Gondolhatják, mi lett ebből! Elkergették, természetesen, de azt meséli, hogy előbb alaposan lehordta a tábornokot, sőt, hozzá is vágott valamit. El is képzelhető róla... Csoda, hogy rendőrt nem hívtak, nem is értem! Most mindenkinek meséli otthon, még Amália Ivanovnának is, csak nemigen érteni, mert kiabál és csapkod... vagyis, igen: azt kiabálja, hogy mindenki cserbenhagyta, hát most majd fogja a gyerekeit, és kiáll velük az utcára kintornázni, a gyerekek majd énekelnek és táncolnak, meg ő is velük, aztán összeszedik a kopejkákat, és minden áldott nap elmennek a tábornok ablaka alá... "Csak lássák - azt mondja -, hogy előkelő úrigyerekek, egy államhivatalnok gyermekei, az utcán koldulnak!" A gyerekek sírnak, üti-veri őket. Linocskának a Kis tanyám-at kell énekelnie, a kisfiú táncol, és Polenyka is táncol, minden ruhájukat széthasogatta, valami sipkákat csinál nekik, amilyen az utcai énekeseknek van, ő meg egy mosdótálon dobol, azt mondja, az lesz a zenekíséret... Meg se hallja, hiába beszél neki az ember... Láttak már ilyet, kérem? Ez már mégiscsak lehetetlen!

Még folytatta volna, de Szonya, akinek a lélegzete is elállt, míg hallgatta, felkapta köpenykéjét, kalapját, és kiszaladt, futás közben öltözködve. Raszkolnyikov követte, Lebezjatnyikov pedig Raszkolnyikov után ment.

- Kétségtelen, hogy megőrült - mondta neki, mikor együtt leértek az utcára -, csak nem akartam megijeszteni Szofja Szemjonovnát, azért mondtam, hogy "valószínűnek látszik", de semmi kétség. Mondják, hogy a tüdőbajosoknál azok a kis gümőcskék felhúzódnak az agyvelőre. Kár, hogy az orvostudományhoz nem értek. Egyébként próbáltam neki is megmagyarázni, de nem hallgat oda.

- A gümőkről beszélt neki?

- Vagyis nem pontosan a gümőkről. De úgyse értette volna meg. Most pedig azt akarom mondani, hogy ha egy embert logikusan meg tudok győzni, hogy nincs miért sírnia, hát abbahagyja a sírást. Ez világos. Vagy az ön meggyőződése szerint nem hagyja abba?

- Úgy nagyon könnyű volna az élet - felelte Raszkolnyikov.

- Bocsánat, uram, bocsánat, Katyerina Ivanovnával nehéz volna ezt megértetni, kétségtelen, de nem hallott arról, hogy Párizsban komoly kísérletek történtek az elmebaj logikus meggyőzéssel való gyógyítására? Egy ottani professzor gondolta ki a módszert, kiváló tudós, most nemrégen halt meg, gondolatának lényege az, hogy az elmebetegek szervezetében különösebb elváltozások nem találhatók, az elmebaj úgyszólván nem egyéb, mint logikai hiba, a dolgok téves megítélése, téves nézésmódja. Egymás után minden ponton megcáfolta a beteget, és képzelje csak, azt mondják, eredményeket ért el! De mivel zuhanyt is alkalmazott a kezelésénél, a gyógymód eredményességét most sokan kétségbe vonják... Legalábbis úgy látszik.

Raszkolnyikov már régen nem hallgatott oda. Mikor ahhoz a házhoz értek, ahol lakott, megbiccentette a fejét, és befordult a kapun. Lebezjatnyikov felocsúdott, körülnézett, és Szonya után szaladt.

Raszkolnyikov benyitott a szobájába, s középen megállt. Mért jött most ide, ebbe az odúba? Nézte a sárgult, vedlett tapétát, a sok port meg a díványt. Az udvarról éles és folytonos kopogás hallatszott fel, valahol kalapáltak valamit, talán szeget vertek be... Az ablakhoz ment, lábujjhegyre emelkedett, és hosszan, rendkívül figyelmesen nézte az udvart. Az udvar üres volt, a kalapálókat nem látta sehol. Balra, az épületszárnyon itt-ott egy-egy nyitott ablak deszkáján virágcserepek álltak, satnya muskátlival, az ablakon belül ruha száradt kötélre teregetve... Ezt mind unos-untiglan ismerte már. Megfordult és leült a díványra.

Még soha, de soha nem volt ilyen borzalmasan egyedül.

Igen, megint érezte, hogy talán meggyűlöli Szonyát, éspedig éppen most, amikor még boldogtalanabbá tette. Mért is ment el hozzá? Miért kívánta látni a könnyét? Mért akarta mindenáron feldúlni az életét? Ó, micsoda hitványság!

- Legyek csak egyedül - mondta hangosan, határozottan -, ne jöjjön el hozzám a börtönbe!

Hosszú percek múltán felkapta a fejét, és furcsán mosolygott. Különös gondolata támadt: "Hátha igazán jobb lesz Szibériában?" - villant át rajta.

Nem tudta, mennyi ideig ült így, fejében a seregestül kóválygó gondolatokkal. Egyszerre csak kinyílt az ajtó: Avdotya Romanovna lépett be. A küszöbön megállt, és onnan nézte, mint ő Szonyát nem sokkal azelőtt, aztán beljebb jött, és leült szemközt a tegnapi helyére. Ő csak bámult rá, nem tudta, mit gondoljon.

- Bocsáss meg, Rogya, csak egy pillanatra jöttem - szólalt meg a húga. Az arca komoly volt, de nem szigorú, szeme tiszta és nyugodt.

"Ő is szeretettel jön hozzám" - gondolta.

- Mindent tudok, Rogya, mindent. Dmitrij Prokofjics mindent megmagyarázott és elmondott. Tudom, hogy üldöznek és gyötörnek egy ostoba, rút gyanú miatt... Dmitrij Prokofjics azt is mondta, hogy veszedelem egyáltalán nem fenyeget, és nem kellene, hogy ilyen borzalmasan hasson rád. De én nem úgy gondolom, mint ő, én tökéletesen megértem, hogy minden porcikád fellázad, és félek, hogy ez a nagy felindulás örökre nyomot hagy benned. Ettől félek. Nem ítéllek el, nem is mernélek elítélni azért, hogy bennünket elhagytál, bocsáss meg, hogy akkor úgy kifakadtam ellened. Érzem, ha engem érne ilyen keserűség, én is elszakadnék mindenkitől. Anyánknak erről egy szót se szólok, de rólad sokat beszélek majd neki, és megígérem a nevedben, hogy nemsokára eljössz. Miatta ne gyötörd magad, Rogya, én majd megnyugtatom, de őt se gyötörd... legalább még egyszer gyere el, mégiscsak anyád, erre gondolj! Én csak azt akartam megmondani neked - és Dunya máris felállt a székről -, hogy ha valamiben segítségedre lehetek, vagy ha szükséged van... akár az egész életemre... csak egy szóval hívj, és jövök. Isten áldjon!

Hirtelen megfordult, és kifelé indult.

- Dunya! - szólt utána a bátyja, és felállt, odament hozzá. - Ez a Razumihin, ez a Dmitrij Prokofjics igen derék ember!

Dunya gyengén elpirult.

- No és? - kérdezte és várt.

- Életrevaló, szorgalmas, becsületes, és nagyon tud szeretni... Isten áldjon, Dunya!

A lány lángvörös lett, de aztán nyugtalanság fogta el.

- Mi az, Rogya? Hát igazán örökre búcsúzunk, hogy így... végrendelkezel?

- Az most mindegy... Isten áldjon...

Elfordult tőle, és az ablakhoz lépett. Dunya még állt egy darabig, aggodalommal fürkészte, majd nyugtalanul elment.

Raszkolnyikov nem hideg közönyből eresztette el így a húgát.

Volt egy pillanat (a legutolsó), amikor borzasztóan szerette volna erősen magához ölelni, és elbúcsúzni tőle, sőt megmondani neki, de még arra se szánta rá magát, hogy kezet nyújtson.

"Ki tudja, később talán eszébe jut, hogy én most megöleltem, és megborzad, azt mondja majd, hogy loptam a csókját!"

"És elviselné vajon? - kérdezte kicsivel azután magában. - Nem, ő nem viselné el, ezt nem bírná elviselni! Az ilyenek nem képesek erre."

És Szonyára gondolt.

Friss levegő áradt be az ablakon. Az udvaron már nem volt olyan vakító napsütés. Fogta a sapkáját, és lement.

Megviselt egészségével nem akart, nem is tudott törődni. Pedig a szüntelen zaklatottság, a sok lelki rémség nem múlhatott el nyomtalanul! És talán csak azért nem döntötte még ágyba a láz, mert éppen ez a szakadatlan belső izgalom tartotta úgy-ahogy a lábán, noha mesterségesen és csak ideig-óráig.

Céltalanul kószált az utcán. A nap lemenőben volt. Valami sajátságos, új fájdalom bukkant fel benne mostanában, nem maró, égető, de valahogy elmúlhatatlan, örökös, az évek végeláthatatlan sorát éreztető: az idők végtelenségét ebben a hideg, dermedt kínban, az örökkévalóságot "egy arasznyi téren". És ilyenkor, az alkony órájában még erősebben gyötörte ez az érzés.

"Tessék, elfog a merőben fizikai gyengeség, holmi napnyugták hatására, és álld meg, hogy ostobaságot ne csinálj! Nemhogy Szonyához, de még Dunyához is elszaladsz!" - mormogta gyűlölettel.

Valaki nevén szólította. Hátrafordult - Lebezjatnyikov sietett feléje.

- Képzelje csak! Öntől jövök, önt keresem! Képzelje! Beváltotta a fenyegetését, és elment, elvitte a gyerekeit is! Nagy nehezen találtuk meg Szofja Szemjonovnával. Valami serpenyőn dobol, a gyerekeknek meg táncolniuk kell, és keservesen sírnak! Megáll minden keresztutcánál és a boltok előtt, mindenféle ostoba népség szalad utánuk. Gyerünk!

- És Szonya? - kérdezte Raszkolnyikov aggodalmasan, míg Lebezjatnyikov után sietett.

- Egyszerűen megbomlott. Vagyis nem Szofja Szemjonovna bomlott meg, hanem Katyerina Ivanovna. Igaz, hogy kis híján ő is. De Katyerina Ivanovna tökéletesen. Mondom, végképp megbomlott az esze. Beviszi őket a rendőr, bizonyos. Gondolhatja, az hogy hat rá majd... Most itt vannak a csatornaparton, a V... hídnál, nem messze Szofja Szemjonovna lakásától. Egészen közel hozzá.

A csatornaparton, mindjárt a hídnál, talán két házzal a Szonyáé előtt, emberek verődtek össze, jobbára kisfiúk, kislányok. Már a hídnál hallották Katyerina Ivanovna rekedt, szaggatott hangját. Valóban különös látvány volt, nem csoda, ha érdekelte az utca közönségét: ócska kis ruhájában állt ott, vállán a zöld kasmírkendővel, fején szakadt és idétlenül félrecsúszott szalmakalappal; csakugyan nem volt eszén. Fulladozott kimerültségében, megviselt, hektikás arca még elkínzottabb volt, mint rendesen. (Különben is, az utcán, napfényben minden tüdőbajos még betegebbnek, ijesztőbbnek látszik, mint otthon a szobájában.) De felcsigázott állapota nem higgadt, sőt, még csak egyre ingerültebb lett. Hol a gyerekeihez szaladt, kiabált velük, biztatta, és ott, a bámészkodó nép előtt tanítgatta őket, hogy mit hogyan énekeljenek, táncoljanak, magyarázta, hogy mire jó ez, és kétségbeesésében, amiért nem akarják megérteni, ütötte-verte őket, hol meg mást gondolt hirtelen, és a nézőkhöz fordult. Ha egy jobb ruhájú ember állt meg mellette, annak rögtön elmondta, hogy lám, mire jutottak ezek a "jó családból, sőt, mondhatni, nagyúri házból való gyermekek". Ha nevetést hallott, vagy akár csak a legkisebb csúfondáros szót, tüstént rátámadt a vakmerőre, és szidalmazta. Volt, aki nevetett, volt, aki fejét csóválta, de mind kíváncsian nézték a megbomlott eszű asszonyt és a halálra ijedt gyermekeket. Serpenyőt nem vittek, mint ahogyan Lebezjatnyikov mondta, legalábbis Raszkolnyikov nem látta náluk. Katyerina Ivanovna a két aszott tenyerével verte a taktust, Polenykára ráparancsolt, hogy énekeljen, és a két kicsinek táncolni kellett. Ő maga is nótára gyújtott volna, de a második hangnál mindig elfogta a kínos köhögés, és ez kétségbe ejtette, átkozta a betegségét, még sírt is. Legfőként pedig az hozta ki a sodrából, hogy a két kicsi úgy sír és reszket félelmében. Igaz volt, hogy megpróbálta utcai énekesnek öltöztetni őket: a fiúcska fején valami piros-fehér turbánforma volt, annak jeléül, hogy ő most török. Linocskának kosztümre nem jutott, hát a fejébe nyomta a boldogult Szemjon Zaharics kötött gyapjúsapkáját (jobban mondva süvegét), és abba beletűzte a nagyanyjától maradt fehér strucctolldarabkát, amelyet ládájában őrzött mint családi ereklyét. Polenyka a mindennapi ruhácskájában volt, és könnyeit visszafojtva, ijedten, tanácstalanul nézte az anyját, nem mozdult mellőle, sejtette, hogy megzavarodott. Nyugtalanul tekingetett jobbra-balra, rémülten nézte az utcát meg a köréjük csődült népet. Szonya lépésről lépésre sarkában volt a nevelőanyjának, és sírva kérlelte, hogy térjen haza, de az nem hajlott a szavára.

- Hallgass, Szonya, hallgass! - hadarta kiabálva, fulladozva, köhögve. - Magad se tudod, mit beszélsz, olyan vagy, mint a gyerek! Megmondtam, hogy nem megyek vissza ahhoz a részeg némethez! Csak lássa mindenki, lássa az egész Pétervár, hogyan koldulnak az utcán egy előkelő apa gyermekei, aki egész életén át hűséggel és igazsággal szolgálta hazáját, és mondhatni, kötelessége teljesítése közben halt meg! - Ezt a mesét sikerült kitalálnia, és most már vakon hitte. - Csak lássa az a mihaszna tábornok! No meg csacsi vagy, Szonya: miből éljünk, azt mondd meg? Elég sokáig voltunk a te nyakadon, nem csinálom tovább! Ó, Rogyion Romanovics, maga az?! - kiáltott fel, amikor meglátta, és odarohant hozzá. - Magyarázza meg ennek a csacsi lánynak, hogy okosabbat nem tehetünk! Kintornát is szerzünk majd, és akkor mindjárt látja mindenki, hogy nem vagyunk közönséges koldusok, hanem árvaságra és nyomorba jutott előkelő család, azt a tábornokocskát pedig kitesszük az állásából, meglátja! Minden áldott napon odamegyünk az ablaka alá, és ha őfelsége arra hajt, térdre borulok, ezt a hármat magam elé állítom, és rájuk mutatok: "Védd meg őket, atyám!" Mert ő az árvák atyja, irgalmas szívű, megvéd bennünket, azt a mihasznát meg... Lina, tenez vous droite!^[1] Kolja, te mindjárt táncolni fogsz megint! Mit nyafogsz? Már megint nyafog! Mitől félsz, te kis bolond? Úristen! Hogy boldogulok velük? Rogyion Romanovics! Ha tudná, milyen csacsik! Hát lehet ilyenekkel boldogulni?...

Ő maga is sírással küszködött, de azért megállás nélkül hadart tovább, a síró gyerekekre mutatva. Raszkolnyikov is megpróbálta rábeszélni, hogy menjen haza, és abban a hiszemben, hogy ezzel hat az önérzetére, hozzátette, hogy nem méltó egy előkelő leányotthon leendő vezetőjének így járkálni az utcán, kintornások módjára...

- Leányotthon! Hahaha! Hol van már a tavalyi hó! - kiáltott fel Katyerina Ivanovna, de a nevetéstől csak úgy rázta megint a köhögés. - Nem, Rogyion Romanovics! Mindenki cserbenhagyott! És ez a tábornokocska... tudja, mit csináltam? Képébe vágtam a tintatartót, ott állt az asztalon az inas szobájában, a listán, amelyikre feliratkoznak a látogatók, az én nevem is oda volt írva, hozzávágtam, és kiszaladtam. Ó, hitvány, hitvány népség! De mit törődöm velük! Most már eltartom a gyermekeimet magam, nem hajlongok senki előtt. Őt eleget gyötörtük! (És Szonyára mutatott.) Mennyit szedtél össze, Polenyka, mutasd? Mi az? Két kopejka az egész? Ó, a nyavalyások! Adni nem adnak, csak futnak utánunk, hogy a nyelvük is kilóg! Hát az a tökkelütött ott mit röhög, mi? (Rámutatott valakire a tömegben.) Ezt annak köszönhetjük, hogy Kolja olyan nehézfejű, rettenetes, mennyi galiba van vele! Mi bajod, Polenyka? Beszélj velem franciául! Parlez-moi français! Tudsz valami keveset, hiszen tanítottalak! Különben hogy lássák meg, hogy jó családból való, művelt gyermekek vagytok és nem közönséges kintornások! És nem bohóckodunk, hanem valami szép románcot énekelünk majd... Várjatok csak... mit is énekeljünk? Mindig közbeszóltok, pedig látja, Rogyion Romanovics, most éppen azért álltunk meg itt, hogy kigondoljuk, mit énekeljünk, amire Kolja táncolhat is... gondolhatja, milyen bajos, hiszen nem készültünk... meg kell beszélnünk mindent pontosan, és elpróbálni, aztán majd kimegyünk a Nyevszkijre, ott sokkal több a jó társaságbeli ember, mindjárt észrevesznek bennünket. Linocska tudja a Kis tanyám-at... de hát mindig csak a Kis tanyám meg a Kis tanyám? Azt se lehet, hiszen mind ezt fújják. Valami szebbet kell választanunk... Polja, gondolkodj te is, igazán segíthetnél anyádnak! Az emlékezetem rossz, nagyon rossz, különben már eszembe jutott volna. Csak nem fogjuk a Huszár-t énekelni? Azt mégse lehet... Tudom már! A Cinq sous-t, mondjuk, franciául, azt tudjátok, megtanítottalak rá. És ami a legfontosabb, ha franciául mondjuk, mindjárt látják, hogy úrigyerekek vagytok, és akkor sokkal meghatóbb... Aztán lehetne még a Marlborough s'en va-t-en guerre-t, az különben is igazi gyerekdal, és minden előkelő házban éneklik, ezzel altatják a gyermekeket:

- kezdte el. - De nem, mégis jobb lesz a Cinq sous! No, Kolja, kezeket csípőre, egykettő! Te meg, Lina, fordíts neki hátat, mi Polenykával majd énekelünk hozzá, és tapsoljuk az ütemet!

- Khe-khe-khe... - Majd kirázta lelkét a köhögés. - Igazítsd meg a ruhácskádat, Polenyka, lecsúszott a válladon - mondta köhögés közben, mihelyt először lélegzethez jutott. - És most nagyon szépen viselkedjetek, gyerekek, kecsesen mozogjatok, úgy mindenki rögtön látja, hogy igazi úrigyerekek vagytok. Hányszor mondtam, hogy a mellényke derekát hosszabbra kell szabni és két szélből, te okoskodtál, Szonya, hogy "rövidebbre, rövidebbre vegyük", és tessék! El van csúfítva az egész gyerek! Nézd csak, már megint bőgnek! De hát mi bajotok, csacsik? Rajta, Kolja, egykettő! Kezdd el már, no! Jaj, kibírhatatlan ez a gyerek!

- Már megint egy rendőr! Mit akarsz, no?

Csakugyan egy rendőr nyomakodott át a tömegen. De ugyanakkor egy úriember is közeledett Katyerina Ivanovnához, ötven év körüli, tekintélyesebb hivatalnok, egyenruhában, köpönyegben, még rendjel is lógott a nyakán (ami Katyerina Ivanovnának különösen tetszett, és a rendőrre is hatott). Odajött, és szó nélkül átnyújtott az asszonynak egy háromrubeles zöld bankócskát. Arcán őszinte részvét látszott. Katyerina Ivanovna elvette a pénzt, és udvariasan, majdnem szertartásosan meghajolt.

- Köszönöm, igen tisztelt uram - mondta önérzetesen -, viszonyaink kényszerítenek... Tedd el a pénzt, Polenyka, látod, vannak nemesen gondolkodó, nagylelkű emberek, akik segítségére sietnek egy bajba jutott úriasszonynak. Mint látja, igen tisztelt uram, jó családból, sőt mondhatni, előkelő házból való gyermekek... De az a tábornokocska császármadarat evett ott, és... dobbantott, amiért zavarni merem... "Nagyméltóságú uram - mondottam neki -, védje meg ezeket az árvákat, hiszen jól ismerte a megboldogult Szemjon Zaharicsot, és mivel ma, a halála napján az a szemét ember meg is rágalmazta az édeslányát..." Megint az a rendőr! Védjen meg! - könyörgött a hivatalnoknak. - Mit akar tőlem? Egy elől már megszöktünk a Mescsanszkaján... Mit akarsz, te fajankó?

- Csak mert tilos az utcán, kérem. Szíveskedjenek nem rendetlenkedni.

- Te rendetlenkedel, nem mi! Mi csak megyünk itt, mint a kintornások, mi közöd hozzá?

- A kintornához engedélyt kell kiváltani. Az asszonyság meg, ahogy ideáll, meg ahogy viselkedik, hát megbotránkoztatja a járókelőket. Hol tetszik lakni?

- Engedély! - rivallt rá Katyerina Ivanovna. - Ma temettem el az uramat, nem elég az?! Micsoda engedélyt akarsz?

- Nyugodjék meg, asszonyom, nyugodjék meg - csitította a hivatalnok -, jöjjön, hazakísérem... Nem való kegyednek itt... ilyen tömegben... hiszen nem egészséges.

- De kedves jó uram, kedves jó uram, ön nem tudja, miről van szó! - kiabált Katyerina Ivanovna. - Kimegyünk a Nyevszkijre... Szonya! Szonya! Hová lett? Ez is sír! De hát mi lelt benneteket? Kolja, Lina, hová szaladtok?! - kiáltott rémülten a gyerekei után. - Csacsi gyerekek! Kolja! Lina! Hová mennek ezek!

Az történt, hogy a kicsik, akik amúgy is rettenetesen féltek az utcai tömegtől és eszelős anyjuk kitöréseitől, mikor látták, hogy jön a rendőr, és meg akarja fogni, ki tudja, hová akarja vinni őket, mintha csak összebeszéltek volna, megragadták egymás kezecskéjét, és futásnak eredtek. Szegény Katyerina Ivanovna sírva, jajveszékelve rohant utánuk. Szomorú és visszataszító látvány volt, ahogy ott loholt az utcán, sírva, fulladozva. Szonya és Polenyka szaladtak utána.

- Hozd vissza, hozd vissza őket, Szonya! Ostoba, hálátlan gyerekek! Polja, fogd meg őket... Hiszen csak tiértetek...

Megbotlott futás közben, és elesett.

- Összeverte magát! Vérzik! Úristen! - jajgatott Szonya fölébe hajolva.

Az emberek összeszaladtak, körülöttük tolongtak. Raszkolnyikov és Lebezjatnyikov elsőnek értek oda, de sietve közeledett a hivatalnok is, nyomában a rendőr, zsémbelve. "Ejnye, ejnye" - dörmögte kelletlen kézmozdulattal. Gyanította, hogy ebből galiba lesz.

- Menjenek el innen! - zavarta el a tolakodókat.

- Meghal! - kiáltotta valaki.

- Megháborodott! - mondta a másik.

- Uram, irgalmazz! - fohászkodott egy asszony, és keresztet vetett. - A kislányt meg a fiúcskát visszahozták? Igen, ott jönnek, a nagy testvérük utolérte, idevezette őket. Szerencsétlen kis bolondok.

De mikor Katyerina Ivanovnát jobban megnézték, látták, hogy nem a kövön ütötte meg magát, mint ahogyan Szonya hitte; a járdán pirosló vér a torkából ömlött, a melléből jött.

- Ismerem ezt, láttam már - mondta a hivatalnok Raszkolnyikovnak és Lebezjatnyikovnak -, ez tüdővérzés, uraim, mikor már így dől belőle a vér, meg is fullasztja. Egy rokonomnál láttam, most nemrégen, éppen így volt, jó másfél pohárra valót... egyszerre... De csakugyan, mit csinálunk vele, hiszen mindjárt meghal!

- Énhozzám, énhozzám vigyük - könyörgött Szonya -, itt mindjárt, a második ház... Énhozzám vigyük, csak hamar, hamar! - Ide-oda forgolódott, segítséget keresve. - Doktort kell hívni! Jóságos Isten!

A hivatalnok jóvoltából elérte, amit akart: még a rendőr is segített Katyerina Ivanovnát vinni. Félig halott volt, mire Szonyához felértek vele, és letették az ágyra. A vérzés még akkor is tartott, de mintha lassan eszmélni kezdett volna. Szonya, Raszkolnyikov és Lebezjatnyikov után bejött a szobába a hivatalnok is, meg a rendőr, aki előbb a bámészkodókat zavarta el, mert egyesek egészen a szoba ajtajáig tolakodtak. Polenyka kézen fogva vezette a két remegő, síró csöppséget. Kapernaumovéktól is többen átjöttek: maga a szabó, egy furcsa külsejű, tüskés hajú, tüskés szakállú, sánta és görbe ember, meg a felesége, akinek olyan arca volt, mintha egy életre ráijesztettek volna, és néhány Kapernaumov gyerek, a folytonos bámészkodásban megmeredt arccal és tátva maradt szájjal. És akkor a tarka társaságban váratlanul megjelent Szvidrigajlov. Raszkolnyikov csodálkozva nézte, el se tudta gondolni, hogy került oda, nem emlékezett rá, hogy lenn az utcán, a tömegben látta volna.

Doktort, papot emlegettek. A hivatalnok, ámbár Raszkolnyikovnak odasúgta, hogy az orvos alighanem felesleges már itt, mégis intézkedett, hogy menjenek el érte. Maga Kapernaumov szaladt a doktorért.

Katyerina Ivanovna közben megnyugodott egy kicsit, a vérzés egy időre elállt. Fájdalmas, de átható tekintettel nézte a sápadt, remegő Szonyát, aki zsebkendőjével a verejtékcseppeket törölgette róla, aztán kérte, hogy ültessék fel. Felültették az ágyban, és kétfelől támogatták.

- És a gyerekek? - kérdezte erőtlen hangon. - Visszahozták őket, Polja? Ó, ti csacsik! Mért szöktetek meg? Jaj!

Cserepes ajka még csupa vér volt. Körülnézett.

- Hát itt lakol, Szonya! Sose voltam nálad... most mégis eljutottam hozzád...

Ránézett, szenvedő arccal.

- Kiszíttuk a véredet, Szonya... Polja, Lina, Kolja, gyertek ide... No, itt van mind, Szonya, vedd át őket, kézből kézbe... mert én befejeztem... Vége a bálnak! Fektessetek le, hagyjatok legalább meghalni békességben.

Visszafektették a vánkosra.

- Micsoda? Papot? Nem kell... Vagy sok a felesleges rubeletek? Nekem nincs bűnöm... Isten úgyis megbocsát, meg kell hogy bocsásson... Ő tudja, mit szenvedtem... És ha nem, hát nem kell a bocsánata!

Mind mélyebbre süllyedt a lázas öntudatlanságba. Közbe-közbe megremegett, körüljártatta szemét, és mindenkit megismert, de a pillanatnyi eszméletet megint lázas álmok váltották fel. Hörögve lélegzett, torkában mintha bugyborékolt volna valami.

- Nagyméltóságú uram, mondom neki! - kiabált, és minden szónál levegő után kapkodott. - Ez az Amália Ludvigovna... jaj! Lina, Kolja! Kezeket csípőre, egykettő, glissez-glissez, pas-de-basqu! Dobbants a lábacskáddal... kecsesen, kicsi fiam.

Hogy is van tovább? Ezt énekeljük el...

No, tessék, Was willst du mehr... ahogy a bolond azt elképzeli... Meg ez is, ó...

Hogy szerettem... imádtam ezt a románcot, Polenykám! Apád énekelte, még vőlegény korában... Micsoda napok... Ezt kellene... látjátok, ezt kellene énekelni! De hogy van, hogy van hát tovább... elfelejtettem... juttassátok már eszembe, hogy van? - Nagyon izgatott volt, mindenáron fel akart ülni.

És hirtelen rákezdte borzalmas, rekedt, el-elfúló hangon, felkiáltva és minden szónál levegőért kapkodva, arcán egyre növekvő rémülettel:

Nagyméltóságú uram! - jajdult fel szívszaggató zokogással, és szeméből omlott a könny. - Védje meg az árvákat! Emlékezzék a Szemjon Zaharics vendégszerető házára! Mondhatni, főúri ház... Ó! - összerázkódott, és felocsúdva jártatta végig a szemét a körülötte állókon, de aztán mindjárt megismerte Szonyát. - Szonya! Szonya - szólította szelíden, gyengéden, mintha csodálkoznék, hogy ott látja maga mellett. - Szonya, édes, hát te itt vagy?

Megint felültették.

- Elég!... Eljött az ideje!... Isten veled, te szegény nyomorult!... Agyonhajszolták a gebét!... Megsza-ak-adt! - kiáltotta kétségbeesetten, gyűlölettel, és a feje a párnára zuhant.

Megint elalélt, de ez az utolsó ájulása nem sokáig tartott. Sárgásfehér, aszott arca hátraesett, szája kinyílt, lába görcsösen elnyúlt. Egyet sóhajtott, mélyen, nagyon mélyen, és meghalt.

Szonya ráborult a holttestre, átölelte, és úgy maradt mozdulatlanul, fejét a halott aszott mellére hajtva. Polenyka térdre rogyott az ágy végénél, az anyja lábát csókolgatta, és kétségbeesetten zokogott. Kolja és Lina nem értették, mi történt, de érezték, hogy szörnyűség szakadt rájuk, átfogták egymás vállát, egymásra meresztették a szemüket, és egyszerre kitátva szájukat, bömbölni kezdtek. Mindkettő kosztümben volt még: egyik turbánosan, a másik strucctollas sapkában.

De hogy került oda most egyszerre az ágyra, Katyerina Ivanovna mellé a "dicsérő oklevél"? Ott volt a fejénél a párnán, Raszkolnyikov látta.

Elment az ágy mellől, az ablakba állt. Lebezjatnyikov mindjárt ott termett mellette.

- Meghalt! - mondta.

- Egy-két fontos szavam volna önhöz, Rogyion Romanovics - most Szvidrigajlov lépett oda hozzá. Lebezjatnyikov rögtön átengedte a helyét, és tapintatosan eltűnt, amaz pedig még odább vonta, egészen a sarokba vezette a csodálkozó Raszkolnyikovot. - Az elintéznivalókat, a temetést meg ami vele jár, magamra vállalom. Hisz jól tudja: csak pénz legyen, és mondtam már önnek, hogy nekem van felesleges pénzem. A két csöppséget meg ezt a Polenykát majd elhelyezem valami jobb árvaházba, és leteszek mindegyikért ezerötszáz rubelt, nagykorúságáig, hogy Szofja Szemjonovnának is nyugsága legyen. No és őt is kiemelem a fertőből, mivel derék lány, nem igaz? Nos, uram, így akkor közölheti Avdotya Romanovnával, hogy az ő tízezer rubeljét erre fordítottam.

- És mi a célja ezzel a jótékonykodással? - kérdezte Raszkolnyikov.

- Ej, ej, bizalmatlan ember - nevetett Szvidrigajlov. - Hisz megmondtam, hogy nekem erre a pénzre nincs szükségem. És hátha egyszerűen csak emberségből teszem? Olyan nincs, azt hiszi? Elvégre ő nem féreg volt - és a túlsó sarokba mutatott, ahol a halott feküdt -, mint bizonyos vén uzsorásnék. Ebben egyetértünk, igaz? Vagy "Luzsin éljen és gyalázatoskodjék tovább, Katyerina Ivanovna pedig haljon meg?". No és ha én most nem segítek rajta, hát Polenyka is "ugyanarra az útra kerül". - Hamiskásan, csintalan jókedvvel mondta ezt, a fiatalemberre szegezve szemét. Raszkolnyikov elsápadt, meghűlt benne a vér. Tulajdon szavait hallotta a szájából, ugyanazt, amit ő Szonyának mondott! Hátrahőkölt, és elképedten bámult rá:

- Honnan... tudja? - súgta elakadó lélegzettel.

- Hát hiszen itt lakom, csak egy fal választ el. Itt Kapernaumovék vannak, ott meg Rösslichné, aki nekem régi, hűséges barátnőm. Tőszomszédok vagyunk, kérem.

- Ön... itt lakik?

- Itt - felelte a férfi, és csak úgy dülöngélt a nevetéstől. - És becsületszavamra, tisztelt Rogyion Romanovics, hihetetlenül érdekelt, amit öntől hallottam. Nem megmondtam, hogy összekerülünk mi még? No, ugye, össze is kerültünk. Meglátja, milyen értelmes ember vagyok. Meglátja, hogy velem azért össze lehet férni.

    Jegyzetek

1. Állj egyenesen. (francia)

2. Marlborough elment a csatába,
    Nem tudja, mikor tér haza... (francia)

3. Öt sout, öt sout,
    Hogy felépítsük kis tanyánkat... (francia)

4. Gyémánttal és gyönggyel tele,
    De a legszebb mégis a szeme,
    Ennél több kell-e még? (Heine költeménye)

---