8.

A fél óra még nem telt el, amikor ötöt ütött az óra. A tanítás véget ért, a növendékek átözönlöttek az ebédlőbe teázni. Én is le mertem ereszkedni a pellengérről. Sötét volt már, egy sarokba bújtam, és lekuporodtam a padlóra. Helen Burns nem volt mellettem, nem volt, amibe kapaszkodjam, elhagytam magam, és szabad folyást engedtem könnyeimnek. Hiszen én jó akartam lenni, igyekezni akartam Lowoodban, barátokat akartam szerezni, ki akartam érdemelni, hogy tiszteljenek és szeressenek. Már idáig is szép eredményt értem el. Miss Miller még ma reggel is melegen megdicsért, azt mondta, én vagyok az első az osztályban. Miss Temple is elismerően mosolygott rám, megígérte, hogy rajzolni tanít, és hogy franciául is tanulhatok, ha még két hónapon át nem lesz ellenem kifogás. Társaim is kedvesen fogadtak, magukkal egyenrangúnak tartottak, senki sem bántott. És most megint idejutottam, eltiportak, tönkretettek. Vajon fel tudok-e kelni még valaha?

"Soha - gondoltam -, ezt többé nem lehet kiheverni. Bár meghalnék!" - Mialatt zokogva tördeltem magam elé ezeket a szavakat, lépéseket hallottam. Felriadtam: megint Helen Burns jött oda hozzám. A hunyó parázs fényében éppen hogy felismertem a hosszú termen át közeledő alakját. Kávét és kenyeret hozott.

- Gyere, egyél egy kicsit - mondta, de én félretoltam a kenyeret és a kávét, úgy éreztem, megfulladok, ha csak egy morzsát, egy kortyot is megpróbálok lenyelni. Helen szemmel láthatóan meglepődött. Bárhogy szerettem volna, most már nem tudtam erőt venni magamon. Hangosan zokogtam. Leült mellém a földre, karjával átfogta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Némán és mozdulatlanul kuporgott ott, mint valami hindu. Én szólaltam meg elsőnek:

- Miért állsz szóba egy olyan lánnyal, Helen, akiről mindenki azt hiszi, hogy hazudik?

- Azt mondod, Jane, hogy mindenki? Hiszen az intézetnek csak nyolcvan növendéke van, a világ pedig sok százmillió emberből áll.

- Bánom is én a milliókat! Az a fontos, hogy a nyolcvan, akit ismerek, megvet!

- Tévedsz, Jane! Valószínű, hogy senki sincs az intézetben, aki lenéz vagy utál. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nagyon sajnálnak.

- Hogy sajnálhatnának azok után, amiket Mr. Brocklehurst mondott rólam!

- Mr. Brocklehurst nem csalhatatlan, még csak nem is nagy ember. Kevesen tisztelik és szeretik. Soha nem is igyekezett megkedveltetni magát. Ha úgy bánik veled, mint kivételezett kedvencével, alighanem sok ellenséget szerzel; nyíltan vagy burkoltan mindenki ellened fordult volna. Hidd el, azok után, amit Mr. Brocklehurst mondott rólad, a többség nyíltan melléd állna, ha merne. Lehet, hogy a tanítónők és a növendékek egy-két napig hidegebben fognak veled bánni, de meg vagyok győződve róla, hogy szívük mélyén veled éreznek. És ha továbbra is olyan jó és kedves leszel, még nagyobb szeretettel vesznek majd körül.

Fejemet Helen vállán pihentettem, átöleltem a derekát, ő magához szorított, és egy darabig mindketten hallgattunk. Nem sokáig, mert megint bejött valaki a terembe. A feltámadó szél éppen elkergetett néhány sötét felhőt a hold tányérja elől, s az ablakon át a holdfény ránk esett, és megvilágította a közeledő alakot is: Miss Temple-t.

- Érted jöttem, Jane Eyre - mondta. - Gyere föl a szobámba, és minthogy Helen Burns is itt van, jöjjön fel ő is.

Az igazgatónő kanyargós folyosókon vezetett minket, s végre eljutottunk a szobájába, amely egy emelettel följebb volt. Odabent barátságos tűz pattogott a kandallóban. Helent egy alacsony karosszékbe ültette Miss Temple, a kandalló mellé, ő maga a másik oldalra telepedett, s engem is odahívott.

- Na, most már minden rendben van, ugye? - kérdezte arcomba nézve. - Kisírtad magad?

- Azt hiszem, soha nem tudom alaposan kisírni magam.

- Miért nem?

- Mert olyan igazságtalanul vádoltak, és most madame is meg a többiek is mind azt hiszik, hogy én gonosz vagyok.

- Azt fogjuk hinni, amit a tulajdon szemünkkel látunk, kislányom. Ha továbbra is jó gyermek maradsz, semmi kifogásunk nem lesz ellened.

- Igazán, Miss Temple?

- Hát persze - mondta és átölelt. - És most mondd el nekem szépen, ki az a hölgy, akit Mr. Brocklehurst jótevődnek nevezett.

- Az a nagybátyám felesége, Mrs. Reed. Nagybátyám meghalt, és halálos ágyán a felesége gondjaira bízott.

- Tehát, Mrs. Reed nem a maga jószántából fogadott örökbe?

- Nem, asszonyom. Nem szívesen tartott ott a házban. De a cselédségtől gyakran hallottam, hogy nagybátyám a halála előtt megfogadtatta vele, hogy nem hagy el engem.

- Tudnod kell, Jane, és ha nem tudod, hát én most megmondom neked, hogy akit vádolnak, annak joga van védekezni. Téged hazudozással, kétszínűséggel vádoltak. Most védd magad, ahogy tudod. Mondj el mindent, amire emlékszel, de az igazat mondd, csak az igazat, ne tégy hozzá és ne túlozz el semmit.

Szívem mélyén elhatároztam, hogy nagyon őszinte, nagyon tárgyilagos leszek. Néhány percig gondolkoztam, hogy elrendezzem mondanivalómat, azután elmeséltem Miss Temple-nek szomorú gyermekkorom történetét. Minthogy a felindulás kimerített, sokkal csendesebben és higgadtabban adtam elő a történteket, mint máskor szoktam. Helen figyelmeztetéseit is megszívleltem, és nem engedtem szabad folyást keserű érzelmeimnek. Így leegyszerűsítve és ilyen fegyelmezetten előadva, sokkal hihetőbben hangzott. Beszéd közben éreztem, hogy Miss Temple teljes hitelt ad szavaimnak.

Megemlítettem Mr. Lloyd, a gyógyszerész nevét is, hiszen őt hívták el hozzám, amikor rosszul lettem. Az a szörnyű délután, amelyet a vörös szobában töltöttem; még élénken élt emlékezetemben. Azt hiszem, amikor annak a délutánnak a borzalmait meséltem Miss Temple-nek, nem tudtam eléggé fegyelmezni magamat. Nem, azt soha nem lehet elfelejteni, milyen kegyetlen volt Mrs. Reed, amikor kétségbeesetten könyörögtem, hogy bocsásson meg. Ahelyett, hogy megbocsátott volna, másodszor is rám zárta az ajtót. Ez az emlék még most is vasmarokkal szorította szívemet.

Végére értem a történetnek. Miss Temple néhány pillanatig szótlanul nézett rám, aztán így szólt:

- Ismerem Mr. Lloydot, majd írok neki. Ha ő megerősíti azt, amit te most elmondtál nekem, nyilvánosan is fölmentünk a vád alól. Én már most is hiszek neked, Jane. Tudom, hogy ártatlan vagy.

Megcsókolt, és nem engedett el maga mellől (aminek nagyon örültem, mert gyermekes örömem telt abban, hogy arcában, fehér homlokában, szép hajában, ragyogó szemében, ruhájában ilyen közelről gyönyörködhettem). Miss Temple azután Helen Burnshöz fordult:

- Ma hogy érzed magad, Helen? Sokat köhögtél?

- Azt hiszem, kevesebbet, mint máskor, madame.

- És a fájdalom a melledben? Enyhült?

- Igen, az is enyhült.

Miss Temple fölállt; megfogta Helen kezét, kitapogatta az érverését, aztán sóhajtva visszaült a helyére. Egy darabig elgondolkozva nézett maga elé, aztán megint fölállt, és kedvesen így szólt:

- Ti ketten ma az én vendégeim vagytok. Illő, hogy megvendégeljelek titeket.

Csöngetett.

- Barbara - mondta a belépő szobalánynak -, én még nem teáztam. Hozd föl a teámat, és hozzál két csészét a kisasszonyoknak is.

Barbara csakhamar visszajött a tálcával. Milyen szépnek láttam a porcelán csészéket, a teáskannát azon a kis kerek asztalon, a kandalló mellett! Milyen illatos volt a tea, és milyen ízletes a pirított kenyér! Sajnos - mert kezdtem nagyon éhes lenni -, a pirított kenyérből igen szűken mért adag került a tálcára. Ezt Mis Temple is észrevette.

- Nem hozhatnál még egy kis kenyeret és vajat, Barbara? Hárman vagyunk, ez kevés.

Barbara kiment, de rövidesen visszatért.

- Kérem szépen, madame. Mrs. Harden azt mondja, hogy ő annyit küldött föl, amennyit máskor szokott.

Tudniillik Mrs. Harden volt a házvezetőnő, mégpedig olyan házvezetőnő, amilyet Mr. Brocklehurst szeretett: neki is kő volt a szíve helyén.

- Rendben van, Barbara - mondta Miss Temple -, majd csak megleszünk valahogy. - És mikor a lány kiment, mosolyogva tette hozzá: Szerencsére most az egyszer van miből pótolni az uzsonna hiányait.

Mindkettőnket az asztalhoz ültetett, elénk tett egy-egy csésze párolgó teát, egy-egy falat finom pirítóst, aztán egy fiókból papirosba csomagolt jókora darab köménymagos süteményt vett elő.

- Azt akartam, hogy ezt vigyétek magatokkal - mondta -, de minthogy a pirítós olyan kevés, megeszitek a teához.

Vastag szeleteket vágott a süteményből. Mintha csak nektárt és ambróziát lakmároztunk volna ezen az estén, és az élvezetet még növelte Miss Temple boldog mosolya. Láttuk, mennyire örül, hogy az ő jóvoltából ilyen fejedelmi lakomával csillapíthatjuk farkasétvágyunkat. Miután jóllaktunk, megint visszaültünk a tűz mellé. Ő kettőnk között helyezkedett el, és Helennel beszélgetett. Élvezet volt ezt a beszélgetést végighallgatni.

Miss Temple lényében volt valami derűs komolyság, valami méltóság, beszédmodora is finom volt, soha nem beszélt hevesen, izgatottan. Az ember gyönyörködve, de egyszersmind tisztelettel nézte és hallgatta őt. Ami pedig Helent illeti, nem győztem csodálkozni rajta.

Miss Temple levett egy könyvet a polcról, és felszólította Helent, olvasson el egy oldalt Vergiliusból, és fordítsa le. Hódoló tiszteletem minden sornál magasabbra hágott. Alighogy Vergiliusszal végzett, lefekvésre csöngettek. Mennünk kellett. Miss Temple mindkettőnket megcsókolt, s miközben szívére vont, így búcsúzott tőlünk:

- Isten áldjon meg, gyermekeim!

Helent kissé hosszabban ölelte át, mint engem, és nehezebben eresztette el. Tekintete Helent követte az ajtóig. Helen miatt sóhajtott fel szomorúan, és őérte törölt le lopva egy könnyet.

A hálószobába érve már hallottuk Miss Scatcherd hangját. A fiókokat ellenőrizte; éppen akkor húzta ki Helen Burns fiókját. Amikor beléptünk, szidalmakkal fogadta Helent, és kijelentette, hogy holnap büntetésből vagy fél tucat rendetlenül összehajtogatott holmit fog feltűzni Helen vállára.

- Igazán borzasztó rendetlen volt a fiókom - súgta oda Helen nekem. - Rendbe akartam hozni, de megfeledkeztem róla.

Másnap reggel Miss Scatcherd nagy betűkkel felrajzolta egy darab kartonra: "Rendetlen vagyok", és ezt Helen szelíd, magas, sugárzóan értelmes homloka fölé kötözte. Helen estig viselte a szégyentáblát, türelmesen, harag nélkül, mint megérdemelt büntetést.

Abban a szempillantásban, amikor Miss Scatcherd a délutáni tanítás befejeztével kihúzta lábát a teremből, odaszaladtam Helenhez, letéptem a fejéről a táblát, és a tűzbe hajítottam. A düh, amelyre Helen képtelen volt, egész nap az én lelkemben izzott, s forró, kövér könnycseppek égették arcomat, mert az ő szótlan, szomorú megadása kimondhatatlanul megfájdította szívemet.

Körülbelül egy héttel ezután megérkezett Mr. Lloyd válasza. Úgy látszik, mindenben igazolta vallomásomat. Miss Temple összehívta a növendékeket, megmondta, hogy nyomozott a Jane Eyre ellen elhangzott vádak ügyében, és most abban a szerencsés helyzetben van, hogy Jane Eyre-t teljesen fölmentheti. A tanítónők ezek után kezet fogtak velem, és megcsókoltak, s társaim is örültek.

Hogy ettől a súlyos tehertől megszabadultam, friss erővel láttam neki a tanulásnak. Minden nehézséget le akartam gyűrni, keményen dolgoztam, s az eredmény arányban állott erőfeszítéseimmel. Már ott tartottam, hogy el nem cseréltem volna Lowood nélkülözéseit Gateshead minden kényelméért és pompájáért.

9.

Ám a lowoodi nélkülözések különben is enyhültek. Közeledett a tavasz, sőt már meg is érkezett, a hó elolvadt, a vad szélviharok megszelídültek. A januári hidegben szinte bénává dagadt lábam április enyhe fuvallatára gyógyulni kezdett. A reggelek és esték szibériai hidege már nem fagyasztotta meg ereinkben a vért, már könnyen kibírtunk egyórai játékot, futkározást a kertben, sőt, ha sütött a nap, már élveztük is a szabad levegőt. A kopár földet, bokrokat mintha zöld fátyol vonta volna be, napról napra élénkebb zöld. A remény minden éjszaka keresztülsuhant a kerten, és nyomában új élet fakadt. Virágok dugták ki fejecskéjüket a tavalyi megrozsdásodott levelek közül: hóvirág, krókusz, gólyahír, aranyszemű árvácska. Csütörtök délutánonként - a csütörtök délután szabad volt - hosszú sétákat tettünk, és az útszélen, a sövény tövében még szebb virágokat találtunk.

Aztán eljött a május. Napfényes, vidám május volt, felhőtlenül kéklett az ég, és lágy nyugati vagy déli szél lengedezett. A növényzet szemlátomást fejlődött. Lowood lerázta téli lepleit, minden zöldellt, minden virágzott. A hatalmas bükk-, kőris- és tölgyfák kopár törzsei új, fenséges életre keltek. Az erdei növények dúsan bújtak elő rejtekhelyükről; a mohának megszámlálhatatlanul sokféle fajtája lepte el a fák üregeit, s a vadkankalin buja, sárga szőnyege azt az illúziót keltette, hogy az erdő földjét is állandóan süti a nap. Aranyszínű, összedugott fejecskéikkel olyanok voltak a kankalinok, mint egy-egy fényes csillár. Mindezt kimondhatatlanul élveztem; sokszor szabadon és majdnem teljesen egyedül. Ennek a váratlan szabadságnak megvolt a maga oka; erre akarok most kitérni.

Ha azt mondom, hogy a lowoodi intézet erdős dombvidéken, patak partján épült, bizonyára mindenki azt hiszi, hogy kellemes fekvésű lehetett. Hát igen, a vidék kétségtelenül szép volt, de hogy egészséges is volt-e, az más kérdés.

Az az erdő borította völgykatlan, ahol Lowood elterült, nyomott, ködös levegőjével melegágya volt mindenféle fertőző betegségnek; a langyos tavasz gyorsan terjesztette a járványt, s az árvaház zsúfolt tantermeiben és hálótermeiben csakhamar felütötte fejét a tífusz, és mire eljött a május, jóformán az egész intézet kórházzá alakult át.

Az állandó koplalás és az elhanyagolt meghűlések következtében a legtöbb növendék megkapta a betegséget, és nyolcvan közül egyszerre negyvenöten estek ágynak. A tanítás szünetelt, a fegyelem meglazult. Az a néhány növendék, aki nem betegedett meg, úgyszólván teljes szabadságnak örvendett. Az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy az egészségesek minél többet legyenek a szabadban, szervezetük így könnyebben ellenáll a bajnak. És még ha az orvosok nem kívánják is ezt, ugyan ki ért volna rá az egészségesekre felügyelni és velük törődni? Miss Temple-t teljesen elfoglalta a betegápolás, éjjel nappal a betegek közt tartózkodott, alig aludt egy-két órát naponta. A tanítónők egész nap csomagoltak, mert azokat a szerencséseket, akiknek volt hová menniük, eltávolították az agyonfertőzött környezetből. Sokan, akiket már levert lábukról a szörnyű betegség, csak meghalni mentek haza. Sokan ott haltak meg az intézetben, ezeket nagy csendben, gyorsan eltemették, mert a betegség természete nem tűrt halasztást.

De mi, akik egészségesek maradtunk, teli tüdővel szívtuk magunkba a természet csodáit. Kora reggeltől késő estig kóboroltunk az erdőben, mint a cigányok. Azt tehettük, ami jólesett, oda mentünk, ahová akartunk. Jobban is táplálkoztunk. Mr. Brocklehurst és családja még csak közelébe sem merészkedett az intézetnek, senki sem szólt bele a háztartás ügyeibe. A mogorva házvezetőnő annyira félt a járványtól, hogy elment. Utóda, aki a lowtoni kórház főápolónője volt, nem ismerte Lowood szigorú szabályait, és aránylag bőkezűen ellátott minket. Különben is sokkal kevesebb személyről kellett gondoskodnia. A betegek alig ettek valamit. Táplálóbb reggelit kaptunk, s ha nem jutottak hozzá, hogy rendes ebédet főzzenek, ami gyakran megesett, nagy darab hideg pástétomot vagy jókora karéj sajtos kenyeret vihettünk magunkkal kóborlásainkra. Mindegyikünknek megvolt a maga kedvenc helye, ott letelepedtünk, és pompásan megebédeltünk.

Az én kedvenc helyem egy nagy, sima kő volt, amely fehéren és szárazon emelkedett ki a völgy katlan közepéből. Keresztül kellett gázolnom a vízen, hogy eljussak ide, de hát ez nem volt nehéz feladat: egyszerűen lehúztam a cipőmet meg a harisnyámat. A kő elég nagy volt ahhoz, hogy ketten kényelmesen elférjünk rajta. Ekkoriban Mary Ann Wilson volt a legjobb pajtásom. Szívesen voltam együtt ezzel az éles szemű, talpraesett leánnyal, egyrészt azért, mert nem sokat kellett teketóriázni vele. Néhány évvel idősebb lévén nálam, jobban ismerte a világot, mint én, és sok olyat tudott mondani, ami érdekelt, kíváncsiságomat tehát kielégítette. Hibáimmal szemben pedig elnéző volt, és akármit mondtam, soha nem utasított rendre. Szeretett mesélni, magyarázni, s minthogy én meg inkább kérdezni szerettem, nagyon jól kiegészítettük egymást, s ha sok hasznunk nem is volt egymás társaságából, nem unatkoztunk, ha együtt voltunk.

Hogy hol volt ezalatt Helen Burns? Hogy miért nem vele töltöttem a szabadság édes napjait? Megfeledkeztem volna róla? Vagy szégyenszemre meguntam talán az ő lelkének tisztaságát? Kétségtelen, hogy Mary Ann Wilson nyomába sem léphetett első barátnőmnek. Mary Ann mulatságos történetekkel szórakoztatott, vagy csípős, ízes pletykákkal, amelyekben akkor örömem telt. Helen pedig, ha kitüntetett valakit azzal, hogy szóba állt vele, csak nemesebb, magasztosabb témákról beszélt.

Mindez kétségtelenül igaz volt; tudtam és éreztem, hogy így van. De bár gyarló ember vagyok, sok a hibám, és kevés a jó tulajdonságom, Helen Burnst soha, egy pillanatig sem untam, sőt jobban szerettem és tiszteltem, mint bárki mást. Ez természetes is, hiszen Helen mindig, minden körülmények között olyan hűséges és őszinte barátságot tanúsított irántam, amelyet rossz hangulat vagy bosszúság soha meg nem zavart. De Helen most beteg volt, hetek óta nem láthattam, azt sem tudtam, melyik szobában helyezték el. Úgy tudtam, elkülönítették a tífuszbetegektől, mert neki a tüdejével volt baja. Tudatlanságomban azt képzeltem, hogy a tüdőbaj valami szelíd, jóindulatú betegség, amelyet gondos kezeléssel idővel meg lehet gyógyítani.

Ezt a meggyőződésemet csak megerősítette az a körülmény, hogy napos, meleg délutánokon Miss Temple egyszer-kétszer lehozta Helent a kertbe. De nekem ilyenkor sem volt szabad beszélnem vele. Csak messziről, a tanterem ablakából láthattam, hogy takarókba burkolva a verandán üldögél.

Június elején egyszer késő estig kint maradtunk Mary Ann-nel az erdőben. Mint rendesen, elszakadtunk a többiektől, és olyan messzire elkóboroltunk, hogy eltévedtünk. Egy magányos kis kunyhóban, az erdő mélyén élt egy férfi meg egy asszony - napközben félvad disznócsordát legeltettek -, azoktól kérdeztük meg, merre van az út. Mire hazaértünk, már fölkelt a hold, s láttuk, hogy a kertajtó előtt az orvos lovacskája várakozik. Mary Ann ebből arra következtetett, hogy valaki nagyon rosszul lehet, mert különben ilyen késő este nem hívatták volna el Mr. Batest. Mary Ann bement a házba. Én még kint maradtam a kertben, hogy elültessek néhány gyökeret, amelyet az erdőből hoztam magammal; féltem, hogy reggelre ellankadnak. Nem akarózott bemennem. Szép, derült, meleg este volt, a harmatáztatta virágok édesen illatoztak. A még vörösen izzó nyugati ég holnapra is szép időt ígért; a hold fenségesen emelkedett a keleti ég fölé. Úgy gyönyörködtem mindebben, ahogyan csak egy gyermek tud gyönyörködni. És akkor egyszerre olyasvalami jutott eszembe, amire még soha nem gondoltam.

Milyen szomorú lehet ilyen szép időben halálos betegen feküdni az ágyban! A világ olyan gyönyörű - rettenetes lehet itt hagyni.

Mialatt ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam, ajtónyitást hallottam. Mr. Bates, az orvos lépett ki a házból egy ápolónő kíséretében. Mikor a doktor elment, az ápolónő be akarta zárni az ajtót, de én odaszaladtam hozzá.

- Hogy van Helen Burns?

- Nagyon rosszul.

- Őhozzá hívták Mr. Batest?

- Igen.

- És mit mond a doktor?

- Azt mondja, hogy már nem sokáig lesz közöttünk szegény!

Ha ezt tegnap hallom, arra gondoltam volna, hogy Helent hazaviszik Northumberlandbe. Tegnap még nem sejtettem volna, hogy az orvos szavai azt jelentik: Helen meg fog halni. De most rögtön tudtam, hogy Helen Burns napjai itt a földön meg vannak számlálva, és hogy Helen rövidesen átjut a túlvilágba, ha ugyan van túlvilág. Iszonyúan megrémültem, aztán mély szomorúságot éreztem, majd ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy viszontlássam Helent. Megkérdeztem az ápolónőtől, hogy melyik szobában fekszik?

- Miss Temple szobájában - hangzott a felelet.

- Fölmehetek hozzá?

- Ó, nem, gyermekem! Különben is legfőbb ideje, hogy maga is bejöjjön. Az ilyen párás esték nagyon veszedelmesek, maga is megkaphatja a betegséget.

Az ápolónő bezárta a főbejáratot. Én egy oldalajtón át surrantam be a tanterembe. Éppen jókor; kilenc óra volt, Miss Miller aludni küldte a növendékeket.

Vagy két órával később, tizenegy óra felé, csendesen fölkeltem. Nem tudtam elaludni, és a hálóterem tökéletes csendjéből arra következtettem, hogy társaim valamennyien mélyen alszanak. Hálóingemre rávettem a ruhámat, és mezítláb kiosontam. Tudtam, hogy Miss Temple szobája az épület másik szárnyában van, de ismertem az utat. A folyosó ablakain beszűrődő holdfényben könnyen tudtam tájékozódni. A kámfor és az égetett ecet szaga figyelmeztetett, melyik a ragályos betegek kórterme. Féltem, hogy az éjszakai ápolónő kinéz a neszre, de nem; sikerült észrevétlenül továbbosonnom. Borzasztó lenne, ha valaki meglátna és visszaküldene! Látnom kell Helent. Meg kell ölelnem, mielőtt meghal, búcsúcsókot kell adnom neki, szót kell váltanom vele még egyszer, utoljára.

Egy lépcsőn le, egy hosszú folyosón át; két ajtót nesztelenül kinyitni és becsukni, aztán egy másik lépcsőn föl, és végre ott álltam Miss Temple ajtaja előtt. A kulcslyukon és az ajtó alatt is fény szűrődött ki. Mély csend uralkodott. Az ajtó nem volt kilincsre becsukva, valószínűleg azért, hogy egy kis friss levegő jusson a fülledt betegszobába. Egy pillanatig sem haboztam, nagyon türelmetlen voltam - testem-lelkem remegett az izgalomtól -, hangtalanul belöktem az ajtót. Tekintetem Helent kereste, de közben rettegtem, hogy helyette a halállal lesz találkozásom.

Közvetlenül Miss Temple ágya mellett, fehér függönnyel félig eltakarva, egy kisebb ágy állt. Láttam, hogy valaki fekszik benne, a test formái kirajzolódtak a takarón, de az arcot eltakarta a függöny. Az az ápolónő, akivel lent, a kertben beszéltem, egy karosszékben szunyókált. Az asztalon gyertya pislogott. Miss Temple nem volt a szobában; később hallottam, hogy egy eszméletlen, lázas beteghez hívták. Odaléptem az ágyhoz, megfogtam a függönyt, de szólni akartam, mielőtt a függönyt félrehúztam. Még mindig attól rettegtem, hogy holttestet találok az ágyban.

- Helen! - súgtam lágyan: - Ébren vagy?

Megmozdult, félrehajtotta a függönyt, s ott volt előttem az arca, sápadtan, soványan, de teljesen nyugodtan. Oly keveset változott, amióta nem láttam, hogy félelmem egyszeribe szétfoszlott.

- Igazán te vagy az, Jane? - kérdezte az ő kedves hangján.

"Ó - gondoltam. - Hiszen nem fog meghalni. Az orvos tévedett. Aki haldoklik, az nem lehet ilyen nyugodt, és az beszélni sem tud."

Megcsókoltam. Homloka hideg volt, hideg és sovány az arca, a keze, a csuklója, de mosolya a régi.

- Mit keresel itt; Jane? Hiszen tizenegy óra elmúlt, az előbb hallottam ütni az órát.

- Látni akartalak, Helen. Hallottam, hogy beteg vagy, és nem tudok elaludni, amíg nem beszéltem veled.

- Azért jöttél, hogy elbúcsúzzál tőlem. Azt hiszem, éppen a legjobbkor.

- Elutazol, Helen? Hazamégy?

- Hazamegyek, igen. Hazamegyek örök otthonomba.

- Nem, nem, Helen! - tiltakoztam kétségbeesetten. - Ne beszélj ilyeneket! - S mialatt megpróbáltam könnyeimet visszafojtani, Helent köhögési roham fogta el. Az ápolónő erre sem ébredt fel. Mikor a roham véget ért, Helen néhány percig kimerülten, szótlanul feküdt, aztán megint suttogni kezdett:

- Mezítláb vagy, Jane! Megfázik a lábacskád. Feküdj le, és takarózzál be a paplanommal. Szót fogadtam neki. Fél karjával átölelt, és én hozzábújtam. Hosszú hallgatás után megint csak ő szólalt meg suttogva:

- Olyan boldog vagyok, Jane. És ha azt hallod, hogy meghaltam, nem szabad búsulnod. Semmi ok a szomorúságra. Egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk, és ez a betegség, amely engem elvisz a földről, nem fájdalmas. Szelíden és apránként végez velem, nem zaklat föl. Látod, nyugodt vagyok. Nem hagyok itt senkit, aki nagyon bánkódik utánam. Csak apám él, de ő nemrég újra megházasodott, nem fogok neki hiányozni. Aki fiatalon hal meg, nagy szenvedésektől menekül. Nem volt semmiféle tehetségem, amivel sokra vihettem volna az életben. Mindig mindent rosszul csináltam volna.

Még szorosabban átöleltem Helent, jobban szerettem őt, mint valaha. Nem akartam elereszteni, arcomat a nyakához szorítottam. Egyszerre megint megszólalt a legédesebb hangján:

- Milyen jól érzem most magam! Az a legutolsó köhögési roham kicsit kifárasztott. Álmos vagyok, aludni szeretnék, de ne hagyj itt, Jane. Olyan jó, hogy mellettem vagy!

- Itt maradok melletted, drágám, erőszakkal sem vihet el innen senki.

- Nem fázol, szívem?

- Nem.

- Jó éjszakát, Jane.

- Jó éjszakát, Helen.

Megcsókolt, én is megcsókoltam őt, aztán mind a ketten elaludtunk.

Fényes nappal volt, amikor valami szokatlan nyüzsgésre ébredtem fel. Az ápolónő ölében vitt vissza a hálóterembe. Senki sem szidott össze, amiért éjszaka elhagytam fekvőhelyemet. Mindenkinek más dolga volt, kérdéseimre senki sem felelt. Csak napok múlva tudtam meg, hogy amikor Miss Temple hajnaltájt visszatért a szobájába, engem ott talált Helen ágyában, arcom Helen vállán pihent, karommal átfontam Helen nyakát. Én aludtam - és Helen már nem élt.

Ott temették el a brocklebridge-i temetőbon. Sírját még tizenöt esztendővel későbben is csak egy fűvel benőtt halom jelölte, de most már szürke márványtábla van a síron, belevésve a név és az a szó: "Feltámadunk."

10.

Még idáig részletesen beszámoltam életem jelentéktelen eseményeiről. Életem első tíz esztendejének csaknem ugyanannyi fejezetet szenteltem. De nem akarok szabályszerű életrajzot írni; ezentúl csak olyan emlékeket idézek fel, amelyek némi érdeklődésre tarthatnak számot. Azért hát vagy nyolc évet átugrom, csak annyit mondok el, amennyi a továbbiak megértéséhez feltétlenül szükséges.

A tífusz, miután elvégezte romboló feladatát Lowoodban, lassan-lassan visszavonult. De csak akkor, amikor a nagymérvű járvány és az áldozatok száma a közvélemény érdeklődését az intézetre terelte. Vizsgálatot indítottak, és olyan adatok kerültek nyilvánosságra, amelyek általános felháborodást keltettek. Az intézet egészségtelen fekvése, a rossz minőségű és sovány ellátás, a poshadt, mocsaras víz, amelyet a főzéshez használtak, a nyomorúságos ruházat, az egészségügyi berendezések kezdetlegessége: mindez napfényre került. A visszásságok felfedezése lesújtóan érintette Mr. Brocklehurstöt, az árvaházat azonban felvirágoztatta.

A megye vagyonos és jólelkű urai nagy összegeket adományoztak egy új, megfelelő intézet építésére; új szabályzatokat dolgoztak ki; gondoskodtak elegendő és tápláló ellátásról, meleg téli holmikról. Az intézet vagyonának kezelését egy bizottságra bízták. Mr. Brocklehurst, vagyonára és társadalmi összeköttetésére való tekintettel, továbbra is gondnoka maradt az árvaháznak, de működését bőkezű és jószívű urak ellenőrizték; olyanok, akik a józan észt a becsülettel, a takarékosságot a kényelemmel és a részvétet az igazságossággal össze tudták egyeztetni. Az így átszervezett iskola valóban hasznos s céljának megfelelő intézmény lett. Újjászületése után én még nyolc esztendőn át lakója maradtam az intézetnek; hat éven át mint növendék, és két éven át mint tanítónő. Mindkét minőségben csak jót mondhatok róla.

Ez alatt a nyolc esztendő alatt életem egyhangúan folydogált; egyhangúan, de nem boldogtalanul, mert sohasem éreztem magam fölöslegesnek. Kitűnő nevelésben részesültem, szerettem tanulni, némelyik tárgyért különösen lelkesedtem. Igyekeztem mindenben kiválni társaim közül, tanítóimnak kedvében járni, főként azoknak, akiket szerettem. Bőségesen kihasználtam minden kínálkozó alkalmat. Idővel én lettem a legfelső osztály első tanulója. Hat év múltán én is tanítónő lettem, s feladatomat két éven át buzgón láttam el. De két év elmúltával kezdtem megváltozni.

Miss Temple az átszervezett intézetnek is igazgatója maradt. Amit tudok, azt legnagyobbrészt neki köszönhetem. Az ő barátsága, az ő társasága volt legfőbb vigasztalásom. Anyám helyett anyám volt ő, később nevelőm, végül társam. Ez idő tájt - amikor már két éve tanítottam - Miss Temple férjhez ment (egy lelkészhez, egy kiváló férfiúhoz, aki majdnem méltó volt arra, hogy ilyen feleséget kapjon), méghozzá az országnak egy távoli részébe, következésképpen rám nézve teljesen elveszett.

Attól a naptól fogva, hogy elhagyta az intézetet, nem találtam többé helyemet. Megszűnt az az "állandósági" érzés, amely bizonyos mértékig azt az illúziót keltette bennem, hogy Lowood az otthonom. Rám ragadt valami Miss Temple természetéből, néhány szokását, sőt harmonikus gondolkozásmódját is átvettem: határozottan fegyelmezettebben tudtam gondolkozni. Nem lázadoztam többé a rend és a szabályok ellen. Meghiggadtam; azt képzeltem, elégedett vagyok. Mások szemében - többnyire a magaméban is - nyugodt, fegyelmezett valakinek látszottam.

A sors azonban nagytiszteletű Mr. Nasmyth személyében kettőnk közé állt, mármint Miss Temple közé és közém. Kevéssel az esküvői szertartás után Miss Temple útiruhában beszállt a postakocsiba. Utána néztem a kocsinak, amíg csak el nem tűnt a domb nyerge mögött. Aztán visszavonultam szobámba, és a nap hátralevő részét csendes magányomban töltöttem. Miss Temple esküvőjének örömére ugyanis szabad délutánt kaptunk.

Fel-alá járkáltam a szobámban. Azt hittem, csak Miss Temple-t siratom, de ahogy jobban meggondoltam a dolgot, s egyszerre csak azt látom, hogy a délután estébe hajlik, ráeszméltem, hogy a nap folyamán gyökeres változáson mentem keresztül. Levetkőztem mindazt, amit Miss Temple-től kölcsönöztem - vagy talán ő vitte magával azt a derűs légkört, amelyet közelében belélegzettem -, s mostantól fogva megint én vagyok én, s a régi érzések kezdenek újra kavarogni bennem. Mintha az a valami, ami indítóoka volt cselekedeteimnek, egyszerre megszűnt volna. Most már tudok nyugodtan és higgadtan viselkedni, de ugyan minek? Éveken át Lowood volt az én világom; életem Lowood rendjéhez és szabályaihoz igazodott. Most egyszerre ráeszméltem, hogy Lowood nem a világ; mert az igazi világ, az nagy... Remények és félelmek változatos sokasága, érzelmek és izgalmak zűrzavara vár arra, aki a nagyvilág ezer veszedelme közt akarja az igazi életet megismerni.

Kinyitottam az ablakomat, és kinéztem a tájra. Láttam az épület két szárnyát, a kertet, Lowood környékét, a dombokat, amelyek elzárják a kilátást. Tekintetem a távoli kékes hegycsúcsokra siklott: azokat kell megmásznom. Ami a sziklacsúcsokon innen terült el, az nem egyéb, mint börtön, korlát, a száműzetés színhelye. A hegy tövében kanyargó fehér utat néztem, amely a völgykatlanba torkollt: vajon hová vezet? Egyszer, régen, postakocsin tettem meg ezt az utat, alkonyattájt másztuk meg a dombot. Mintha egy emberöltő múlt volna el, amióta Lowoodba érkeztem. Soha többé nem tettem ki innen a lábam. A szünidőket is az intézetben töltöttem; Mrs. Reed nem hívott Gatesheadbe többé, és sem ő, sem családjának tagjai soha meg nem látogattak. A külső világgal még levél vagy üzenet útján sem érintkeztem. Iskolai szabályok, iskolai kötelességek, iskolai szokások és fogalmak és hangok és arcok és mondások és ruhák és rokonszenv és ellenszenv: ez volt minden, amit az életből ismertem. És most egyszerre úgy éreztem, hogy ez nem elég. Egyetlen délutánon megcsömörlöttem az utolsó nyolc év hétköznapjainak örökös körforgásától. Szabadságra vágytam, szabadság után epedtem, szabadságért imádkoztam, de sóhajaimat mintha szerteszórta volna a gyenge szellő. Erre beértem szerényebb, alázatosabb kéréssel is, most már csak ösztönző változatosságért könyörögtem, de ismét hasztalan. Végre is kétségbeesetten így fohászkodtam: "Adj nekem, Istenem, legalább egy másik szolgaságot - egy másik állást!"

Ekkor megszólalt a vacsorára hívó csengő, és le kellett mennem.

Lefekvésig már nem tudtam továbbfűzni gondolataimat. Az a tanítónő, akivel egy szobában laktam, még lefekvés után is folyton fecsegett. Alig vártam, hogy elnyomja őt az álom. Azt reméltem, ha tovább elmélkedhetem azon, ami vacsora előtt az ablaknál eszembe jutott, mentő ötletem támad.

Végre elaludt Miss Gryce. Walesi származású, termetes nő volt, és horkolva aludt. Ezen máskor mindig bosszankodtam, de ma örültem neki. A horkolás biztosított afelől, hogy most már szabad folyást engedhetek gondolataimnak, semmi sem fog zavarni.

Agyam egyre sebesebben működött, halántékom lüktetett, de majdnem egy óra hosszat minden erőfeszítésem hiábavaló volt, nem jutott eszembe semmi. Már olyan izgalom fogott el, hogy fölkeltem, és körüljártam a szobát. Félrehúztam a függönyt, egy pillantást vetettem a csillagokra, megborzongtam a hidegtől, aztán visszabújtam az ágyba.

Távollétemben egy jó tündér odaejtette az ötletet párnámra, mert alighogy lehajtottam a fejem, már hallottam is a magától értetődő feleletet: "Az állást keresők hirdessenek. Hirdessen ön is az X. megyei Híradóban."

De hogyan hirdessek? Fogalmam sincs róla, hogyan kell hirdetni.

Most már gyorsan, készségesen jött a válasz:

"A megfogalmazott hirdetést a díjösszeggel együtt tegye bele egy borítékba, és küldje el a Híradó kiadóhivatalába. Adandó alkalommal vigye be a lowtoni postahivatalba. A válaszokat kérje J. E. betűk alatt az itteni postára. Egy héttel azután, hogy a levelet elküldte, már érdeklődhet, hogy jött-e válasz!"

Ezt a tervet kétszer-háromszor meghánytam-vetettem. Addigra már megemésztette az agyam, tudtam, hogy jó úton járok, megnyugodtam és elaludtam.

Kora hajnalban talpon voltam. Megfogalmaztam a hirdetést, és még mielőtt az ébresztőcsengő megszólalt, már borítékba is tettem és megcímeztem. Így hangzott:

"Pedagógiai gyakorlattal rendelkező fiatal nő (hiszen már két éve tanítottam, nem?) szeretne elhelyezkedni családnál, tizennégy évesnél fiatalabb gyermekek mellé. (Arra gondoltam, hogy magam is csak tizennyolc éves vagyok, nagyobb gyermekek nevelését nem merném vállalni.) Minden iskolai tantárgyat tanít, azonkívül francia nyelvet, rajzot és zenét. (Abban az időben több képességgel nemigen dicsekedhettek a nevelőnők.) Cím: J. E. Lowton, Postahivatal, X. megye."

A levél egész nap bezárt fiókomban pihent. Uzsonna után elkéredzkedtem az új igazgatónőtől azzal, hogy egyet-mást vásárolni szeretnék Lowtonban, magam és társnőim számára. Az igazgatónő szívesen elengedett. Körülbelül kétmérföldnyi séta lehetett. Az este párás volt, de a napok még elég hosszúak voltak. Egy-két boltba bementem, a levelet beadtam a postára, és zuhogó esőben, agyonázva, de megkönnyebbült szívvel tértem vissza.

A következő hét igen hosszúnak tetszett, de végre ez is befejeződött, és egy enyhe őszi délután vége felé ismét elindultam a lowtoni úton. Szép séta volt. A völgykatlan legbájosabb kanyarulatai között vezetett az út, nekem minden gondolatomat a levelek foglalták el. Vajon lesz-e válasz a postán? Nem tudtam gyönyörködni a tájban.

Ezúttal azt mondtam ürügyül az igazgatónőnek, hogy egy pár cipőt szeretnék csináltatni. Először tehát mértéket vétettem, azután a suszter csendes és tiszta utcácskájából átmentem a postára. A postamesternő idősebb hölgy volt, szarukeretes pápaszemet viselt s fekete csuklóvédőt.

- Kérem szépen, van levél J. E. címére?

Rám nézett a szemüvege fölött, aztán kihúzott egy fiókot, sokáig keresgélt benne, olyan sokáig, hogy már-már elcsüggedtem. Végre, miután csaknem öt percig meredt egy borítékra, odatette elém a pultra a levelet, de közben fürkészőn nézett rám.

- Csak ez az egy van? - kérdeztem. - Több nincs?

- Nincs több! - mondta.

Zsebembe tettem a levelet, és kifordultam az ajtón. Nem olvashattam el rögtön. A szabályok értelmében nyolcra otthon kellett lennem, és már elmúlt fél nyolc.

Odahaza még mindenféle kötelesség várt rám. Egy óra hosszat ott kellett ülnöm a lányokkal, míg a másnapi leckét tanulták. Azután ma rajtam volt a sor, hogy az esti imát elmondjam; föl kellett kísérnem a növendékeket a hálóterembe, csak azután ülhettem le a többi tanítónővel vacsorázni. És amikor végre visszavonulhattam a szobámba, Miss Gryce-től még akkor sem szabadulhattam. Gyertyatartónkban csak egy csonk égett, és attól féltem, kialszik, mielőtt Miss Gryce elhallgat. Szerencsére a nehéz vacsora álmosítóan hatott rá; még le sem vetkőztem, ő már horkolt. A gyertyából még mindig maradt egy ujjnyi. Elővettem a levelet; pecsétjén egy magányos F. betű díszelgett. Feltörtem a pecsétet. A levél rövid volt.

"Ha J. E., aki az X. megyei Híradóban múlt csütörtökön hirdetést tett közzé, valóban rendelkezik a felsorolt képességekkel, és ha referenciákkal szolgálhat, állást kaphat egy kislány mellett, aki még tizedik életévét sem töltötte be. Évi fizetés: harminc font. Értesítést - teljes névvel, címmel, referenciákkal együtt - a következő címre tessék küldeni: Mrs. Fairfax, Thornfield, Millcote mellett, N. megye."

Sokáig nézegettem a levelet. Az írás régimódi volt, öregasszonyos, bizonytalan. Ennek örültem, mert őszintén szólva féltem attól, hogy becsapnak, vagy valami kellemetlenségbe keveredem. Annyira vágytam rá, hogy fáradozásom eredménnyel járjon! Egy idősebb hölgy bizonyára nem fog becsapni. Gondolatban magam előtt láttam Mrs. Fairfax fekete ruhás alakját. Bizonyára özvegyi főkötőt visel; modora talári kimért, de nem udvariatlan; típusa a tiszteletre méltó, idősebb angol hölgynek. Thornfield bizonyára a ház neve; ha nem tudtam is pontosan elképzelni, hogy milyen a ház, meg voltam győződve róla, hogy takaros, csinos épület. Millcote, N. megye. Gondolatban megkerestem Anglia térképén a városkát is, a megyét is. A megye vagy hetven mérfölddel közelebb eshetett Londonhoz, mint az a megye, ahol most éltem. Ennek is örültem. A csendes Lowoodból élénk, mozgalmas helyre vágytam. Millcote nagy gyárváros az A... folyó partján; kétségtelenül forgalmas is. Annál jobb, legalább nem olyan unalmas, mint Lowton környéke. Nem mintha a hosszú, füstös gyárkémények túlságosan vonzottak volna, de így érveltem magamban: "Thornfield bizonyára úgysem lesz nagyon közel a városhoz."

A gyertya kilobbant. Lefeküdtem.

Másnap újabb lépéseket kellett tennem. Terveimet nem tarthattam tovább titokban. Beszélnem kellett róluk, hogy sikerre vigyem. A déli szünetben jelentkeztem az igazgatónőnél. Kihallgatást kértem és kaptam. Elmondtam neki, hogy új állást kaphatnék, még egyszer annyi fizetéssel, mint amennyit Lowoodban kapok (Lowoodban ugyanis tizenöt font volt az évi fizetésem). Kértem az igazgatónőt, hogy terjessze az ügyet Mr. Brocklehurst vagy a bizottság többi tagja elé, és kérdezze meg, hogy a referenciák irányában hivatkozhatom-e reájuk. Az igazgatónő készségesen vállalta a közvetítő szerepét. Mindjárt másnap beszélt Mr. Brocklehursttel, aki azt mondta, hogy Mrs. Reedet is értesíteni kell, mert ő a gyámom. Mrs. Reed azt felelte a hozzá intézett írásra, hogy "csináljak, amit akarok, ő már réges-rég levette rólam a kezét". A választ eljuttattuk a bizottsághoz, s végre-végre megkaptam az értesítést, hogy kérésem jogos: ha úgy tetszik, változtathatok helyzetemen. Továbbá: minthogy sohasem volt ellenem kifogás, a felügyelőbizottság aláírásaival fogja igazolni, hogy erkölcsi és minden egyéb tekintetben alkalmas vagyok az új munkakör betöltésére.

A bizonyítványt körülbelül egy hónap múlva megkaptam. Másolatát elküldtem Mrs. Fairfaxnek, s a hölgy azt felelte, hogy rendben van, két hét múltán elfoglalhatom náluk a nevelőnői állást.

Most aztán készülődni kezdtem. A két hét hamar eltelt. Ruhatáram nem volt túlságosan gazdag, de hiányt nem szenvedtem semmiben. Csomagolásra csak az utolsó napon került sor. Ugyanabba a bőröndbe csomagoltam, amellyel nyolc évvel ezelőtt Gatesheadből eljöttem.

A bőröndöt átszíjaztam, a címet ráerősítettem. Fél óra múlva érte jön a fuvaros, hogy Lowtonba szállítsa. Én magam holnap hajnalban indulok a postakocsival. Kikeféltem fekete utazóruhámat, előkészítettem a kalapomat, kesztyűmet, muffomat. Minden fiókba belenéztem, hogy nem felejtettem-e ott valamit. Más dolgom nem lévén, leültem egy kicsit pihenni. De nem tudtam pihenni. Bár egész nap talpon voltam, egy pillanatig sem tudtam nyugodtan maradni, túlságosan izgatott voltam. Életemnek egy korszaka ma lezárul, holnap új korszak kezdődik. Lehetetlen a közbenső időt átaludni, minden mozzanatot lázasan meg kell figyelnem.

- Kisasszony; kérem - szólított meg egy szolgáló, mialatt a csarnokban riadt kísértetként fel-alá járkáltam -, valaki várja odalent.

Biztosan a fuvaros - gondoltam és leszaladtam.

Mikor a konyha felé szaladtomban a tanítónői fogadószoba mellett elhaladtam, a félig nyílt ajtón át kirohant valaki a folyosóra.

- Ez ő, biztos, hogy ő! Rögtön megismertem! - kiáltotta ez a valaki. Elállta az utamat, és megragadta kezemet. Ránéztem. Jól öltözött szobalánynak látszott. Asszonyos volt, de fiatal és nagyon csinos. Haja, szeme fekete, arcszíne rózsás.

- Hát ki vagyok? - kérdezte, s hangjáról és mosolyáról már majdnem ráismertem: - Remélem, még emlékszik rám, Miss Jane?

A következő pillanatban nyakába borultam, és összevissza csókoltam.

- Bessie! Bessie! Bessie! - csak ennyit tudtam mondani.

Ő sírt is, nevetett is. Bementünk a fogadószobába. A kandalló mellett egy kisfiú állt, kockás nadrágban és kabátban. Hároméves lehetett.

- Ez az én kisfiam - mondta Bessie.

- Hát férjhez ment, Bessie?

- Férjhez mentem, idestova öt éve, Robert Leavenhez, a kocsishoz, emlékszik-e még rá, Miss Jane? A kisfiút Bobbynak hívják, de van egy kislányom is, azt Jane-nak kereszteltem.

- És már nem laknak Gatesheadben?

- De igen. Megkaptuk a portáslakást. Az öreg portás elment.

- És hogy vannak otthon, Bessie? Mondjon el mindent, de előbb üljön le. Bobby, te gyere ide, ülj az ölembe.

De Bobby inkább édesanyjához húzódott.

- Nem sokat nőtt, amióta nem láttam, Miss Jane, és nem is sokat hízott - mondta Mrs. Leaven. - Biztosan nagyon sovány koszton tartották az iskolában. Eliza kisasszony legalább egy fejjel magasabb, Georgiana kisasszonyból pedig széltében kétszer is kitelnék.

- Georgiana most is olyan szép, Bessie?

- Gyönyörű. Tavaly télen az édesanyja fölvitte bálozni Londonba, annyi bámulója volt, mint égen a csillag, és egy ifjú lord beleszeretett, de a lord családja ellenezte a házasságot, és tessék képzelni, meg akartak szökni, de idejében kitudódott, és nem szökhettek meg. Miss Eliza leleplezte a szökési tervet, azt hiszem, merő irigységből. És most úgy élnek, mint a kutya meg a macska, folyton veszekszenek.

- És John Reed mit csinál?

- Ó, vele nagyon sok baj van. Nem az lett belőle, amit a mamája remélt. Az egyetemről kicsapták, akkor a nagybátyjai azt akarták, hogy jogot tanuljon, és tegye le az ügyvédi vizsgát. De olyan könnyelmű fiatalember, nem hiszem, hogy viszi valamire.

- Csinos?

- Nagyon magas, sokan csinosnak tartják. Én szerintem túlságosan nagy a szája.

- És Mrs. Reed hogy van?

- Mrs. Reed nagyon kövér, az arca most is elég csinos, de sok a gondja Mr. John miatt. A fiatalúr igen sokat költ.

- Mrs. Reed küldte magát hozzám, Bessie?

- Ó, dehogy! Már nagyon szerettem volna a kisasszonyt viszontlátni, és amikor hallottam, hogy levelet tetszett írni, és hogy el tetszik menni innen, úgy gondoltam, meglátogatom, amíg lehet.

- Azt hiszem, csalódott bennem, Bessie.

Nevetve mondtam ezt, mert észrevettem, hogy bár szeretettel néz rám, külsőmtől nincs elragadtatva.

- Azt éppen nem mondhatnám, Miss Jane. Nagyon kedvesnek és előkelőnek tetszik lenni. Egyebet nem is igen várhattam, hiszen a kisasszony gyerekkorában sem volt szépség.

Mosolyogtam ezen az őszinte feleleten. Éreztem, hogy Bessie-nek igaza van, de azért bevallom: rosszul esett. Tizennyolc éves korában majdnem minden lány tetszeni szeretne, és fáj neki, ha külseje nem felel meg ennek a kívánságnak.

- Jane kisasszony bizonyára nagyon okos is - folytatta Bessie, mintegy vigasztalásképpen. - Mi mindent tetszik tudni? Zongorázni?

- Egy kicsit.

A szobában állt egy zongora. Bessie odament, és felhajtotta a fedelét, aztán arra kért, hogy játsszam valamit. Eljátszottam egy-két keringőt; Bessie odavolt a gyönyörűségtől.

- A Reed kisasszonyok nem tudnak ilyen szépen zongorázni - mondta lelkesen. - Mindig mondtam, hogy a tanulásban túl fog tenni rajtuk. Rajzolni is tetszik tudni?

- Azt a képet a kandalló fölött én festettem, nézze meg, Bessie!

Vízfestmény volt, az igazgatónőnek ajándékoztam, hálám jeléül, amiért elintézte ügyemet a bizottsággal. Az igazgatónő berámáztatta.

- Hát ez nagyon szép, Miss Jane! Ilyen szépet a Reed kisasszonyok rajzmesterei sem tudnak festeni, nemhogy a kisasszonyok maguk! És franciául is megtanult a kisasszony?

- Igen, Bessie. Olvasok és beszélek franciául.

- És hímezni is tetszik tudni?

- Tudok.

- Akkor hát a kisasszony igazi előkelő úrihölgy! Tudtam, hogy így lesz, és a kisasszony boldogul, akármit csinálnak is a rokonok. Igaz, még valamit szeretnék kérdezni. Tetszett valaha hallani az édesapja rokonairól? Eyre nevű rokonokról?

- Soha életemben, Bessie.

- Tetszik tudni, Mrs. Reed mindig azt mondta, hogy a kisasszony apai rokonai szegények és közönségesek. Hát az lehet, hogy szegények, de hogy legalább olyan urak, mint a Reedek, az biztos. Egyszer, körülbelül hét esztendővel ezelőtt, egy Eyre nevű úr jött Gatesheadbe, Jane kisasszonyt kereste. Az úrnő megmondta neki, hogy intézetben tetszik lenni, ötvenmérföldnyire innen. Mr. Eyre nagyon sajnálkozott, hogy nem láthatta a kisasszonyt. De hosszabb külföldi útra készült, úgy volt, hogy a hajója egy-két nap múlva indul Londonból. Igazi úriember volt, mondom, azt hiszem, az édesapja testvérbátyja lehetett.

- Hová utazott, Bessie?

- Valami szigetre, ezer mérföld távolságra, ahol - a komornyik úgy mondta - bort termesztenek.

- Madeira szigetére?

- Igen, igen, Madeirát mondott.

- És elment?

- Elment. Csak néhány percet töltött a házban. Az úrnő roppant gőgösen fogadta; később azt mondta, hogy biztosan valami alamuszi kalmár volt. Az én Robertem azt hiszi, borkereskedő.

- Az könnyen meglehet. De az is elképzelhető, hogy talán egy bortermelő vállalat ügynöke vagy tisztviselője.

Jó óra hosszat beszélgettünk Bessie-vel a régi időkről, aztán neki mennie kellett. Másnap reggel még néhány percre láttam Lowtonban, mikor a postakocsira vártam. A fogadó előtt búcsúztunk el egymástól. Ő Lowood Fell felé indult, ahonnan a postakocsi majd visszaviszi Gatesheadbe. Én pedig ismeretlen tájak, új kötelességek, új élet felé indultam.

11.

Egy új regényfejezet olyan, mint amikor a színdarabnak egy új felvonása kezdődik. Most, hogy széttárul a függöny, a szín a millcote-i György-fogadónak egy szobáját ábrázolja. A fogadóban megkérdeztem egy pincért, nem érdeklődött-e valaki Miss Eyre után. Minthogy a pincér nemmel felelt, kénytelen voltam szobát nyittatni a fogadóban, s míg várakoztam, gondolataimat kétségek és aggodalmak nyugtalanították.

Egy tapasztalatlan fiatal leánynak nagyon furcsa érzés, ha egyedül találja magát a világban, minden ismerősétől távol, és azt sem tudja, eljut-e valaha oda, ahová igyekszik, viszont vissza sem mehet oda, ahonnan elindult. A kaland varázsa enyhíti ezt az érzést, a büszkeség lángja melegséggel önti el, de a félelem felébredt bennem, amikor fél óra is eltelt, s még mindig egyedül voltam. Gondoltam, csöngetek.

- Van itt a közelben egy Thornfield nevű hely? - kérdeztem a belépő pincértől.

- Thornfield? Nem tudom, madame. Rögtön megkérdezem az ivóban.

A pincér kiment, de mindjárt visszajött:

- Szabad kérdeznem, Miss Eyre?...

- Az vagyok.

- Valaki keresi őnagyságát.

Felugrottam, fölkaptam muffomat meg az esernyőmet, és kisiettem. Egy ember állt a kocsmaajtóban, s a lámpafényben odakint egy egylovas kocsit láttam.

- Ez a poggyásza? - kérdezte kurtán az ember, és a ládámra mutatott.

- Ez.

Felrakta a poggyászt, én beültem a kocsiba, és mielőtt az ember rám csukta az ajtót, megkérdeztem, mennyire van innen Thornfield.

- Körülbelül hatmérföldnyire.

- Mennyi idő alatt érünk oda?

- Vagy másfél óra alatt.

Becsukta a kocsi ajtaját, felmászott a bakra, és elindultunk. Meglehetősen lassan döcögtünk, bőven volt időm gondolkozni. Boldog voltam, hogy végre közeledem a célhoz. Hátradőltem a kényelmes, de csöppet sem elegáns kocsiban, és szabadjára engedtem fantáziámat.

A kocsi és a kocsis után ítélve, Mrs. Fairfax nem lehet nagyon előkelő hölgy - gondoltam. - Annyi baj legyen. Éppen elég rossz sorom volt, amikor előkelő környezetben éltem. Vajon kettesben él-e a kislánnyal? Ha igen, és ha csak egy kicsit barátságos, akkor nem lesz nehéz dolgom vele. Én mindenesetre nagyon fogok igyekezni. Sajnos, a jó szándék nem mindig elegendő. Lowoodban is megfogadtam, hogy igyekezni fogok, és ott szerencsém volt. De Gatesheadben hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, Mrs. Reed megelégedését nem tudtam kivívni. Édes jó istenem, add, hogy Mrs. Fairfax ne legyen olyan, mint Mrs. Reed! De utóvégre, ha mégis olyan, nem maradok Thornfieldben. Ha minden kötél szakad, legföljebb megpróbálok újra hirdetni. Ugyan mennyit haladtunk ezalatt?

Leeresztettem az ablakot, és kinéztem: Millcote már elmaradt mögöttünk; fényeiből ítélve jókora város lehetett, sokkal nagyobb, mint Lowton. Amennyire láttam, most valami közlegelőn jártunk, de elszórtan mindenfelé házakat lehetett látni. Egészen más vidék volt ez, mint Lowood környéke, népesebb, de kevésbé festői, mozgalmasabb, de nem olyan romantikus.

Az utak sárosak voltak, az éjszaka ködös. A kocsis elengedte a gyeplőt, a ló lassan ballagott, s azt hiszem, a másfél órából két óra lett. Végre hátraszólt az ember:

- Most már nem vagyunk messze Thornfieldtől.

Megint kinéztem, éppen egy templom mellett haladtunk el. Az alacsony, széles torony rárajzolódott az égre, s órája egynegyedet kongatott. Egy domboldalon a fények keskeny tejútja kis falut vagy telepet jelzett. Vagy tíz perccel később a kocsis leszállt, és kinyitott egy kaput. Ahogy bementünk, a kapu becsapódott mögöttünk. A kocsi lassan kapaszkodott föl a felhajtón. Hosszú ház főbejárata előtt álltunk meg. Az egész ház sötét volt, csak az egyik öblös, függönyös ablakból világított gyertyafény. Egy szolgáló nyitott ajtót. Leszálltam, és beléptem a házba.

- Erre parancsoljon, madame - mondta a lány.

A négyszögletes csarnokon keresztül, amelyből körös-körül magas, szárnyas ajtók nyíltak, egy szobába vezetett. A kétórás sötétség után eleinte elkápráztatott a szokatlan világosság. Nemcsak a gyertya égett odabent, hanem a kandalló tüze is élénken lobogott. Mikor aztán körülnéztem, meghitt, barátságos kép tárult szemem elé.

Kényelmes kis szoba; a vidáman pattogó tűz mellett kerek asztal, s egy régimódi, magas támlájú karosszékben elragadó kis öreg hölgy ült, özvegyi főkötővel a fején, fekete selyemben, hófehér batisztköténnyel. Egészen olyan, amilyennek Mrs. Fairfaxet képzeltem, csak szelídebb, és nem olyan méltóságteljes. Kötés volt a kezében, lábánál hatalmas macska dorombolt - akár egy kép, amely a csendes, békés otthont ábrázolja. Új nevelőnő nem is álmodhat kedvezőbb fogadtatásról. Semmi gőg, semmi leereszkedő nyájasság; az öreg hölgy egyszerűen fölállt, mikor beléptem, elém jött, és nagyon barátságosan így szólt:

- Isten hozta, kedvesem. Képzelem, mennyire kifárasztotta az út. John nagyon lassan hajt. Biztosan átfázott, jöjjön közelebb a tűzhöz.

- Mrs. Fairfaxhez van szerencsém?

- Igen, én vagyok. Üljön le, kedvesem.

A saját karosszékébe ültetett, aztán kihámozott a kendőből, és kezdte kibontogatni a kalapom szalagjait. Kértem, hogy ne fáradjon.

- Ó, ez egyáltalán nem fáradság. A maga keze valószínűleg megdermedt a hidegtől. Leah, hozzál egy kis forralt bort meg néhány szendvicset. Itt vannak a kamrakulcsok. - Zsebéből tekintélyes háziasszonyi kulcscsomót húzott elő, és átadta a lánynak. - De igazán, üljön közelebb a kandallóhoz - fordult hozzám. - A poggyászát is magával hozta, kedvesem?

- Igenis, asszonyom.

- Mindjárt fölvitetem a szobájába - mondta és kisuhogott.

Úgy bánik velem, mintha vendég lennék gondoltam. - Ilyen fogadtatásra nem voltam felkészülve. Gőgös merevséget vártam, mindig azt hallottam, hogy a nevelőnőkkel gőgösen és mereven bánnak. No, de hát nyugtával dicsérd a napot! Még korán lenne örülni.

Mrs. Fairfax visszajött. Tulajdon kezével tette el kötését az asztalról, és néhány könyvet is elrakott az útból, mert Leah már hozta a tálcát. Aztán szívélyesen kínálgatott. Zavarba hozott ez a nagy figyelmesség, engem még soha nem szolgált ki ilyen előzékenyen senki, mint most úrnőm és munkaadóm. De minthogy ő nyilván természetesnek találta ezt az előzékenységet, helyesebbnek tartottam, ha nem szólok semmit.

- Ne tessék haragudni - szóltam, mikor az étkezést befejeztem -, ne tessék haragudni, ha megkérdezem, láthatom még ma este Miss Fairfaxet?

- Mit mondott, kedvesem? Kissé nagyothallok - mondta, és közelebb hajolt.

Megismételtem a kérdést valamivel hangosabban.

- Miss Fairfaxet? Ja, vagy úgy! Miss Varens-t gondolja? Tanítványát Miss Varens-nak hívják.

- Miss Varens-nak? Tehát nem Mrs. Fairfax leánya?

- Nem. Nekem nincs családom.

Szerettem volna tovább kérdezősködni. Szerettem volna megtudni, milyen kapcsolatban vannak egymással, de szerencsére idejében eszembe jutott, hogy nem illik kíváncsiskodni, meg aztán - gondoltam - előbb-utóbb úgyis kiderül.

- Úgy örülök - mondta, mikor ölében a cicával elhelyezkedett velem szemben -, úgy örülök, hogy itt van. Sokkal kellemesebb lesz Thornfieldben az élet, ha valakivel beszélgethetek. Ami azt illeti, Thornfieldben mindig kellemes az élet. Szép régi ház ez, bár az utóbbi években kissé elhanyagolták. Szép itt - mondom -, de télen a legszebb helyen is elhagyatottnak érzi magát az ember, ha egyedül van. Ne értsen félre - Leah nagyon jóravaló leány, és John meg a felesége ellen sem lehet semmi kifogásom, tisztességes emberek, de tudja, mégiscsak cselédek, nem beszélhetek velük úgy, mintha magamfajták lennének. Ha az ember tekintélyt akar tartani, nem engedheti őket közel magához. De most legfőbb ideje lefeküdni, éjfélt ütött az óra, és magácska egész nap utazott, nagyon fáradt lehet. Ha fölmelegedett, megmutatom a szobáját. Mellettem fog lakni; a szobája nem nagy, de azt hiszem, barátságosabb, mint a homlokzatra nyíló nagy vendégszobák. Azoknak szebb a berendezése, de olyan sivárak és zordak, én magam sem szeretek ott aludni.

Csakugyan nagyon fáradt voltam, alig vártam, hogy lefekhessem. Mrs. Fairfax fogta a gyertyát, és elindultunk. Először megnézte, hogy a főbejáratot bezárták-e. Kihúzta a kulcsot a zárból, és elindult fölfelé a lépcsőn. Én a nyomában. A lépcsőt és a korlátokat tölgyfából faragták; a lépcsőház magas ablakát sűrű rácsozat borította. A lépcsőház is és a széles, faburkolatú folyosó is, ahonnan a hálószobák nyíltak, inkább templomra emlékeztetett, mint lakóházra. Hideg volt mindenütt, akár egy kriptában; olyan elhagyatottnak látszott az egész, hogy megborzongtam, és örültem, mikor végre a szobámba értünk. Kicsi volt a szoba, de otthonos, modern berendezésű.

Mrs. Fairfax barátságosan elköszönt, magamra zártam az ajtót, és körülnéztem. Most, hogy nem láttam többé a kongó csarnokot, a tágas és sötét lépcsőházat, a hosszú, hideg folyosót, szabadabban lélegzettem, és úgy éreztem, hogy annyi fáradság és nyugtalanság után végre biztos révbe értem.

Fényes nappal volt már, amikor fölébredtem. A kék virágos vászonfüggönyök között bekandikált a nap, s a szoba kárpitozott falaival, szőnyegeivel olyan kedves kis fészek volt, olyan egészen más, mint Lowood festetlen deszkapadlói és nedves, foltos, vakolt falai, hogy szinte mámoros jókedvem támadt. Fiatalokra mindig erősen hatnak a külsőségek: egyszerre úgy éreztem, hogy új, szebb élet kezdődik számomra, új élet, amelynek nemcsak tövisei lesznek, hanem virágai is, és amelynek robotját örömök enyhítik. Tele voltam reménységgel. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit reméltem, de mindenesetre valami kellemeset, valami szépet, ha nem is most mindjárt, még csak nem is egy hónap múlva, de a távolabbi jövőben.

Fölkeltem, gondosan öltözködtem. Minden ruhadarabom nagyon egyszerű volt, de a lehetőség határain belül igyekeztem csinos lenni. Nem tartoztam azok közé, akik külső megjelenésükre nem fordítanak gondot, és akik nem törődnek a mások véleményével. Ellenkezőleg, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy jó benyomást keltsek, és hogy olyan csinos legyek, amilyen csinos egyáltalán lehet valaki, aki nem volt jelen, amikor a szépséget osztogatták. Néha fájt is, hogy a természet ilyen mostohán bánt velem. Szerettem volna, ha arcom rózsás, ha az orrom egyenes, a szájam pici cseresznyeszáj. Szerettem volna magas és karcsú lenni, nem ilyen kicsi és vézna. Néha elszomorodtam azon, hogy sápadt vagyok, és vonásaim szabálytalanok és élesek. Hogy miért bántott mindez, és miért szerettem volna másmilyen lenni, azt még önmagamnak is bajosan tudnám szabatosan megmagyarázni. Pedig volt rá okom, sőt logikus, kézenfekvő okom volt rá.

Mialatt simára keféltem a hajamat, és belebújtam fekete ruhámba - a ruha puritán módon egyszerű volt, de kitűnő szabású -, és mialatt felgomboltam a tiszta fehér gallért, arra gondoltam, hogy Mrs. Fairfaxnek semmi kifogása nem lehet megjelenésem ellen, és új tanítványom sem fog undorral elfordulni tőlem. Kitártam szobám ablakát, és körülnéztem, hogy nem hagytam-e széjjel a holmimat, és útnak indultam.

Előbb a hosszú, szőnyeges folyosón mentem végig, aztán le, a fényesre kefélt, csúszós tölgyfa lépcsőn. A csarnokban odalent megálltam egy pillanatra, hogy néhány festményt megnézzek. (Emlékszem, az egyik egy zordon, páncélos vitézt ábrázolt, a másik egy rizsporos hajú, gyöngysoros hölgyet.) Megbámultam a mennyezetről alácsüngő bronzlámpát s a nagy állóóra különös faragásokkal díszített tölgyfa szekrényét, amely a sok fényesítéstől egészen megfeketedett. Mindent roppant nagystílűnek és előkelőnek láttam, de hát én nem szoktam meg az ilyen előkelő környezetet. A csarnok félig üvegezett ajtaja nyitva állt. Kiléptem a kertbe. Gyönyörű őszi reggel volt; a napfény elárasztotta a megbarnult bokrokat és a még zöldellő réteket. Megnéztem az épület homlokzatát. Háromemeletes volt a ház, nem túlságosan nagy, de tekintélyes. Nem fényűző, nagyúri palota, de úri hajlék. Távolabb hegyek kéklettek, nem olyan magasak, mint a lowoodi hegyek, nem is olyan zordak, egyáltalán nem festenek úgy, mintha el akarnák választani ezt a vidéket a nagyvilágtól.

Miközben a nyugalmas tájképben gyönyörködtem, teli tüdővel szívtam a friss levegőt, s még a varjak károgását is élvezettel hallgattam, arra gondoltam, minek ez a nagy ház egy magányos kis öregasszonynak. Mrs. Fairfax éppen megjelent az ajtóban.

- Már fent vagyunk? - kérdezte. - Úgy látom, korán kelő.

Odamentem hozzá. Kedves csókkal és kézszorítással fogadott.

- Hogy tetszik Thornfield?

Mondtam, hogy nagyon tetszik.

- Igen, Thornfield nagyon szép, de ha nem viselik gondját, előbb-utóbb tönkremegy. Kár, hogy Mr. Rochester nem lakik itt állandóan. Ha legalább gyakrabban hazalátogatna! Hiába, a gazdának törődnie kell azzal, amije van.

- Mr. Rochester?! - kiáltottam föl. - Hát az ki?

- Thornfield tulajdonosa - felelte nyugodtan Mrs. Fairfax. - Nem tudta, hogy Rochesternek hívják?

Természetesen nem tudtam, soha életemben nem hallottam róla, de az öreg hölgy annyira magától értetődőnek tartotta Mr. Rochester létezését, hogy azt hitte, mindenki ismeri az ő gazdáját.

- Én azt hittem, Thornfield Mrs. Fairfaxé - jegyeztem meg.

- Az enyém?! Micsoda gondolat, gyermekem! Én csak a házvezetőnő vagyok, a gazdasszony. Ami azt illeti, szegről-végről, nagyon távolról, anyai ágon rokonságban vagyok a Rochesterekkel, vagy legalábbis a férjem rokonságban volt velük. Férjem Hayben lelkész volt - abban a kis faluban a hegy túlsó oldalán -, és ez a kis templom itt a szomszédban az ő temploma volt. A mostani Mr. Rochester édesanyja Fairfax leány volt, férjemnek másodunokatestvére. De én sohasem emlegetem a rokonságot, nincs annak semmi értelme. Egyszerű házvezetőnő vagyok, semmi több. Kenyéradó gazdám mindig udvarias, mi egyebet kívánhatnék?

- És a kislány? A tanítványom?

- A kislány Mr. Rochester gyámleánya. Az úr bízott meg azzal, hogy nevelőnőt keressek a gyermek mellé. Gondolom, azt akarja, hogy ebben a megyében nevelődjék. Itt jön is már a kislány, a bonne-jával, ahogyan ő a gyereklányt nevezi.

A rejtély tehát máris megfejtődött. Ez a kedves kis öregasszony nem nagyúri hölgy, hanem éppen olyan fizetett alkalmazott, amilyen én vagyok. Azért nem becsültem kevesebbre, sőt ellenkezőleg, annál jobban szerettem. Most már valóban egyenlők voltunk, és nem csupán azért, mintha leereszkedett volna hozzám. Így sokkal jobb - annál fesztelenebbül érezhetem magam.

Míg ezen gondolkoztam, a kislány már szaladt is felénk a pázsiton, nyomában kísérője. Engem még nem vett észre. Szemügyre vettem tanítványomat. Hét-nyolc éves lehetett; vékony kis jószág, keskeny arca sápadt, dús, fürtös haja a derekáig ért.

- Jó reggelt, Miss Adèle - mondta Mrs. Fairfax. - Jöjjön ide szépen, és üdvözölje az új kisasszonyt, aki tanítani fogja.

- Ez az én nevelőnőm? - kérdezte franciául a kislány, és rám mutatott.

A nővér franciául felelt:

- Hát persze.

- Nem angolok? - kérdeztem csodálkozva Mrs. Fairfaxtől.

- A nővér francia, és Adela is a kontinensen született. Azt hiszem, csak fél éve, hogy Angliába jött. Amikor ideérkezett, még egy árva szót sem tudott angolul, most már pötyög egy kicsit. Én még nem nagyon értem, mit beszél, mert az angolt állandóan összekeveri a franciával, de maga, kedvesem, bizonyára meg fogja érteni.

Szerencsére, én született francia hölgytől tanultam franciául, és minden alkalmat megragadtam, hogy az intézetben Madame Pierrot-val beszélgessek, azonkívül hét éven át minden áldott nap megtanultam kívülről valami francia szöveget. Nagy gondot fordítottam a kiejtésre is, és amennyire tudtam, utánoztam mesterem kiejtését; így eléggé folyékonyan és hibátlanul beszéltem a nyelvet, és nem kellett attól tartanom, hogy szégyent vallok. Adela odajött hozzám, és amikor megtudta, hogy én vagyok a nevelőnője, megrázta a kezemet. Amíg bevezettem a reggelihez, anyanyelvén kicsit elbeszélgettem vele. Eleinte kurtán felelgetett, de miután asztalhoz ültünk, s vagy tíz percig vizsgálgatott nagy, dióbarna szemével, folyékonyan kezdett csacsogni.

- Ó! - kiáltott fel franciául. - A kisasszony éppen olyan jól beszél franciául, mint Mr. Rochester. Milyen nagyszerű! Éppen úgy beszélhetek a kisasszonnyal, mint vele. És Sophie is hogy örül majd, őt itt senki sem érti, Mrs. Fairfax csak angolul tud. Sophie-nak hívják a nővért, aki mellettem van. Velem együtt jött át Angliába, azon a nagy tengeri hajón. Hogy füstölt a hajó kéménye! És mindenki megkapta a tengeribetegséget, én is, Sophie is, Mr. Rochester is. Mr. Rochester lefeküdt a díványra egy szép szobában, Sophie meg én másutt feküdtünk. Én majdnem kiestem az ágyamból, mert olyan keskeny volt, mint egy polc. És a kisasszonyt hogy hívják?

- Jane Eyre a nevem.

Aire? De furcsa! Nem tudom kimondani. Mesélem tovább az utazást. A hajó egy reggel kikötött, még nem is volt egészen reggel - egy nagy városban, egy iszonyú nagy városban, ahol csupa füstös, kormos fekete ház volt, nem úgy, mint abban a szép, tiszta városban, ahonnan én jöttem. És Mr. Rochester az ölében vitt ki a hajóról, egy szál deszkán, és Sophie utánunk jött, és beültünk egy hintóba, és a hintó elvitt egy szép, nagy házba, szebb és nagyobb volt az a ház, mint ez itt, azt mondták, hotelnak hívják. Majdnem egy hétig laktunk a hotelban, én meg Sophie mindennap sétálni mentünk egy nagy-nagy kertbe, azt parknak hívták, és sok-sok fa volt ott, és sok gyerek, és egy tó, és a tóban szép nagy madarak úszkáltak, és mi morzsával etettük a madarakat.

- Érti, amit ez a gyerek összehadar? - kérdezte Mrs. Fairfax.

Nagyon jól értettem, mert Madame Pierrot is hadarva beszélt.

- Kérdezzen valamit a szüleiről - mondta Mrs. Fairfax -, szeretném tudni, emlékszik-e rájuk.

- Adèle - fordultam a kislányhoz -, kinél laktál abban a szép, tiszta városban, amelyikről az előbb beszéltél?

- Sokáig mamánál laktam; de mama elment a Szűz Máriához. Mama táncolni tanított, meg énekelni meg verseket mondani. Mamához mindig sokan jöttek, előkelő hölgyek és urak, én meg táncoltam előttük, vagy a térdükre ültettek, és énekelnem kellett. Olyan jó volt. Tetszik akarni, hogy énekeljek valamit?

Minthogy már reggeli után voltunk, megengedtem, hogy bemutassa tudományát. Lemászott a székről, elhelyezkedett az ölemben, haját hátrasimította, kezecskéjét szépen összetette, tekintetét a mennyezetre szegezte, és valami operaáriát kezdett énekelni. Egy elhagyott szerelmes nőről szólt a dal, egy nőről, aki előbb szerelmesének hűtlenségén kesereg, de aztán bosszút esküszik. Megparancsolja komornájának, vegye elő legszebb ruháját, díszítse fel legdrágább ékszereivel, mert ő el akar menni a bálba, hogy ott a hűtlennel találkozzék, és kacér viselkedésével, vidámságával bebizonyítsa, mily kevéssé törődik azzal, hogy a férfi elhagyta.

Nagyon furcsának tartottam, hogy ilyen szöveget egy gyermek szájába adtak. Az említett hölgyeket és urakat nyilván az vonzotta, hogy egy gyermek trillázik szerelemről és féltékenységről. Én megbotránkoztam ezen az ízléstelenségen.

Reggeli után Adèle-lel visszavonultam a könyvtárba. Úgy látszik, Mr. Rochester ezt jelölte ki tanulószobának.

Az üvegajtós könyvszekrények mind be voltak zárva, de egy nyitott könyvespolcon ott sorakozott az, amire tanítás közben szükség lehetett. Néhány elemi iskolás tankönyv, verskötetek, életrajzok, útleírások, egy-két regény. Mr. Rochester bizonyára úgy gondolta, hogy egy nevelőnőnek ennyi bőven elég, s pillanatnyilag valóban elég is volt. Hiszen Lowoodban oly ritkán jutottam olvasnivalóhoz! Az ottani tallózáshoz képest ez valóságos aratás volt. A könyvtárszobában még egy kis zongora is állt - vadonatúj és gyönyörű hangú -, azonkívül egy festőállvány és két glóbusz.

A kislány eléggé tanulékony volt, csak kissé fegyelmezetlen. Nem szoktatták hozzá, hogy bármivel is rendszeresen foglalkozzék. Nem akartam mindjárt szigorúan fogni. Sokat beszéltem neki, egy keveset tanulnia is kellett, de délfelé elengedtem, menjen játszani Sophie-val. Én pedig hozzáláttam, hogy néhány vázlatot rajzoljak, amit majd tanítás közben felhasználhatok.

Mikor fölmentem a rajzeszközeimért, Mrs. Fairfax utánam szólt valahonnan:

- A délelőtti tanításnak, úgy látom, vége.

Minthogy az ajtó nyitva volt, bementem hozzá. Inkább terem volt ez a helyiség, bíborszínű ülőbútorokkal és függönyökkel, perzsaszőnyegekkel, diófa burkolatú falakkal, nagy, festett üvegtáblákkal, magas, stukkódíszes mennyezettel. Mrs. Fairfax a szép bíborszínű kristályvázákat törölgette a tálalón.

- Milyen gyönyörű szoba! - kiáltottam fel, amint körülnéztem. - Ilyen szépet még sohase láttam.

- Igen. Ez az ebédlő. Kicsit kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessek, és besüssön a nap. Ezekben a ritkán használt szobákban minden átnedvesedik. A nagy szalon, a túlsó oldalon, olyan, mint egy kripta.

- Milyen csodálatos rendben tartja ezeket a helyiségeket, Mrs. Fairfax! - mondtam. - Még vászonhuzat sincs a bútorokon, és sehol egy porszem! Ha nem lenne ilyen dermesztő hideg, azt hinném, hogy ezeket a szobákat is állandóan lakják.

- Hát tudja, Miss Eyre, az úgy van, hogy Mr. Rochester ugyan ritkán látogat haza, de mindig váratlanul. És minthogy bosszankodik, ha akkor szedjük le a bútorokról a huzatot, amikor már itthon van, inkább már előre rendben tartom a házat.

- Milyen ember Mr. Rochester? Szigorú? Szőrszálhasogató?

- Azt éppen nem mondhatnám. De megszokta az úri életet, és megkívánja, hogy ahhoz igazodjunk.

- Mrs. Fairfax szereti őt? És általában szeretik Mr. Rochestert?

- Ó, igen. A család itt mindig köztiszteletnek örvendett. Ameddig a szem ellát, ezek a földek emberemlékezet óta a Rochesterek birtokai voltak.

- Ne a földekről beszéljünk. Engem az érdekel, hogy őt magát, mint embert, szereti-e Mrs. Fairfax.

- Nekem személy szerint semmi okom arra, hogy ne szeressem. És azt hiszem, a bérlői igazságos és megértő földesúrnak tartják. Csak hát keveset van itthon.

- És nincs valami jellegzetessége? Milyen ember?

- Makulátlan jellemű, az biztos. Kicsit különc; igen sokat utazott, az egész világot bejárta. Azt hiszem, okos is, de hát nekem nem sok alkalmam volt beszélgetni vele.

- És milyen tekintetben különc?

- Nem tudom. Nehéz azt megmondani. Nincs benne semmi feltűnő, inkább érzi az ember, mint látja, hogy nem olyan, mint más. Sose lehet tudni, komolyan beszél-e vagy tréfál, tetszik-e neki valami vagy nem. Egyszóval: az ember soha sincs vele tisztában - legalábbis én nem -, de mondom, ez nem fontos, nekem azért semmi kifogásom ellene.

Mindössze ennyit tudtam meg közös gazdánkról. Vannak emberek, akik képtelenek egy személy vagy egy tárgy jellemző tulajdonságait megfigyelni; Mrs. Fairfax is ezek közé tartozott. Kérdéseim zavarba hozták, de a lényeget nem tudtam belőle kihúzni. Mr. Rochester az ő szemében Mr. Rochester volt, úriember, földbirtokos, semmi több. A többi őt nem érdekelte, és valószínűleg csodálkozott azon, hogy én többet is szeretnék tudni.

Mikor az ebédlőből kijöttünk, Mrs. Fairfax felajánlotta, hogy megmutatja az egész házat. Ámulva követtem őt lépcsőn fel, lépcsőn le: olyan szép volt minden. Nekem különösen a homlokzatra nyíló nagy szobák tetszettek, és néhány szoba a harmadik emeleten. Ez utóbbiak ugyan sötétek és alacsonyak voltak, de szép, régi bútorokkal telve. Az alsóbb emeleteken időről időre - a divatnak megfelelően - átrendezték a lakosztályokat, s a régi bútorokat ide hordták fel. A keskeny ablakokon beszűrődő gyönge világosságban százesztendős ágyakat láttam, diófa és tölgyfa szekrényeket, amelyek pálmaleveles, kerubfejes, furcsa faragványaikkal úgy festettek, mint egy-egy Noé bárkája. Magas támlájú, keskeny, kiérdemesült székek egész ármádiája sorakozott itt. Az ujjak, amelyek a székek párnáit hímezték, már rég elporladtak.

Thornfield Hall harmadik emelete olyan volt, mint egy múzeum, egy múltbeli otthon, amely már csak emlékeket őriz. Nappal szerettem ezt a titokzatos félhomályt, de éjszaka a világért sem aludtam volna a széles ágyakban. Egyik-másik ágyat nehéz hímzéssel borított drapériák függönyözték el, némelyik ágynak meg függöny helyett tölgyfa ajtaja volt. A függönyök hímzése különös virágokat ábrázolt vagy még különösebb madarakat és emberi lényeket. A hold sápadt fényében mindez kísérteties lehetett.

- A cselédek idefönt alusznak, ezekben a szobákban? - kérdeztem.

- Nem, a cselédszobák arra, hátrafelé vannak. Itt nem alszik senki. Itt legföljebb a kísértetek tanyáznak, ha lennének Thornfieldben kísértetek.

- Nincsenek?

- Tudtommal nincsenek. Én legalább sohasem hallottam, hogy lennének - felelte mosolyogva Mrs. Fairfax.

- És nem is voltak soha? Nem fűződnek a házhoz hátborzongató történetek a hajdani kísértetekről?

- Nem tudok róla. Pedig a Rochesterekről azt beszélik, hogy valamikor nagyon harciasak, összeférhetetlenek voltak. Talán éppen azért pihennek most békén sírjukban az ősök.

Egyszerre olyan hang ütötte meg a fülemet, amelyet itt, a nagy csendben, a legkevésbé vártam volna. Nevetést hallottam, de micsoda nevetést! Erőltetettet, nem szívből fakadót, és mégis tisztán esengőt. Megálltam. A nevetés elhallgatott, de csak egy pillanatra, aztán megint fölcsendült, ezúttal hangosabban. Úgy gyűrűzött végig a hosszú folyosón, mintha mindegyik szobában visszhangot ébresztett volna, pedig meg tudtam volna mutatni az ajtót, amely mögül a nevetés hallatszott.

- Mrs. Fairfax! - kiáltottam. - Hallja ezt a nevetést? Ki nevet így?

- Valószínűleg az egyik lány, talán Grace Poole.

- Mrs. Fairfax is hallotta? - kérdeztem újra.

- Hogyne, egészen tisztán hallottam. Gyakran hallom; itt varrogat az egyik szobában. Leah is be szokott menni hozzá, olyankor nagyon vígan vannak.

A nevetés most halkan, tagoltan megismétlődött, aztán valami furcsa mormolásba fúlt.

- Grace! - kiáltotta Mrs. Fairfax.

Nem hittem volna, hogy a hívásra megjelenik valaki, mert ilyen tragikus, ilyen valószínűtlen, ilyen természetellenes nevetést még soha életemben nem hallottam. S ha ez nem fényes délben történik, hanem a kísértetek órájában, babonásan féltem volna. Így azonban ostobaság lett volna még csak meglepődni is.

A legközelebbi ajtó kinyílt, és egy szolgáló lépett ki rajta - egy harmincöt-negyven éves asszony, szögletes vállú, vörös hajú; kemény vonású arca inkább csúnya. Kevésbé romantikus vagy kevésbé kísérteties jelenséget nehéz lett volna elképzelni.

- Ne csapjanak olyan nagy lármát, Grace - mondta Mrs. Fairfax.

Grace némán meghajolt, és visszament a szobájába.

- Ő varrja a személyzet ruháit, és segít Leahnak a takarításban - magyarázta Mrs. Fairfax. Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben kifogástalan, de azért elég rendesen dolgozik. Igaz, hogy van megelégedve a tanítványával?

A beszélgetés Adèle-re terelődött, és róla beszélgettünk, amíg világosabb és barátságosabb helyre nem értünk. Adèle elénk szaladt, és már messziről kiáltotta:

- Tálalva van, hölgyeim! - És hozzátette: - Nagyon éhes vagyok.

Az ebédet Mrs. Fairfax szobájában szolgálták fel.

12.

Amilyen kellemes volt a megérkezésem, olyan kellemesen és simán folydogált az életem Thornfield Hallban. Mrs. Fairfax az maradt, aminek első pillantásra látszott: nyugodt vérmérsékletű, jóindulatú asszony, eléggé művelt és intelligenciája sem alacsonyabb az átlagnál. Tanítványom eleven elkényeztetett gyermek volt, néha kissé akaratos. De minthogy teljesen az én gondjaimra bízták, és illetéktelenül senki nem szólt bele nevelési módszerembe, csakhamar sikerült őt hibáiról leszoktatnom, szófogadó lett és könnyen kezelhető. Nem volt túlságosan tehetséges, kiváló jellembeli tulajdonságokkal sem dicsekedhetett, még csak ízlése, hajlamai sem emelték a gyermekkor átlagos színvonala fölé. Ezzel szemben nem voltak nagy hibái, kirívó rossz tulajdonságai sem. Egészen szépen haladt a tanulásban, s a maga eleven módján ragaszkodott is hozzám, ha nem is valami mély vonzalommal. Kedves, egyszerű lényét, vidám csacsogását, tetszeni akarását én is megkedveltem, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában.

Amikor egyedül sétálgattam a harmadik emeleti folyosón, gyakran hallottam Grace Poole nevetését. Ugyanazt a különös, elnyújtott kacagást, amely az első alkalommal megborzongatott. És sajátságos mormolását is hallottam, az még különösebb volt, mint a nevetése. Olykor az is előfordult, hogy csendben maradt. Máskor viszont nem tudtam mire vélni a szobájából kiszűrődő hangokat. Néha láttam kijönni a szobájából, tányérral, tálcával vagy vödörrel a kezében. Lement a konyhába, de rövidesen visszajött, és legtöbbször egy korsó prózai barna sört hozott magával. Megjelenése mindig lehűtötte a kíváncsiságot, amelyet különös hangjai ébresztettek bennem. Tenyeres-talpas lénye egyáltalán nem érdekelt. Néha megpróbáltam beszélgetni vele, de olyan szűkszavú volt, hogy semmire se mentem vele.

A háztartás többi tagja, John és felesége, Leah, a szobalány, továbbá Sophie, a francia bonne, csupa rokonszenves, tisztességes ember volt, de a legkevésbé sem érdekes. Sophie-val franciául beszéltem, és olykor kérdeztem tőle egyet-mást Franciaországról, de Sophie nem szeretett mesélni, és rendszerint olyan együgyűen vagy zavarosan felelt, hogy elment a kedvem a további kérdezősködéstől.

Elmúlt október, november, december. Egy januári délután Mrs. Fairfax arra kért, ne tartsam meg Adèle óráit, mert a kislány náthás, és minthogy Adèle maga is könyörgött a szabad délutánért, arra gondoltam, hogy iskoláskoromban én is mennyire örültem a szünnapoknak. Jó, hát ma nem tanulunk - mondtam -, meg lévén győződve, hogy helyesen járok el, ha engedékeny vagyok. Szép, csendes, de nagyon hideg téli nap volt. Untam volna egész délután a könyvtárban ülni, éppen elég volt a hosszú délelőtt. Mrs. Fairfax éppen egy levelet fejezett be. Felajánlottam, hogy elviszem levelét a postára. Jól fog esni a kétmérföldnyi séta. Adèle kényelmesen elhelyezkedett kis székével Mrs. Fairfax szobájában, a kandalló mellett. Legszebb viaszbabáját adtam oda neki játszania - a babát máskor ezüstpapirosba burkolva őriztem egy fiókban -, változatosságképpen még egy mesekönyvet is adtam neki.

- Viszontlátásra minél előbb, drága, aranyos, Jeanette kisasszony! - mondta Adèle, én megcsókoltam és elindultam.

A talaj keményre fagyott; szélcsend volt, az út elhagyatott. Eleinte jól kiléptem, hogy fölmelegedjem, aztán lassítottam, hogy kiélvezhessem azt a gyönyörűséget, amelyet ez az idő s a helyzet tartogatott számomra. Három óra volt. A toronyóra éppen akkor ütött, amikor elhaladtam alatta. A nap már alacsonyan járt, bágyadtan; sütött, közeledett az alkonyat. Egymérföldnyire lehettem Thornfieldtől, egy keskeny ösvényen, amely nyáron vadrózsáiról, ősszel a földiszederről és mogyorójáról nevezetes, még most is piroslott néhány bogyó az ágak között.

Az ösvény egészen Hay faluig fölfelé kanyarodott. Mikor körülbelül a közepére értem, leültem pihenni egy mérföldkőre. Köpenyemet szorosan magam köré csavartam, kezemet bedugtam a muffba, így nem fáztam, pedig erősen fagyott. A gyalogutat jégkéreg borította, amely úgy keletkezett, hogy egy patakocska néhány nappal ezelőtt a hirtelen olvadás következtében megdagadt és kiöntött. Innen, ahol ültem, egész Thornfieldet láthattam. A szürke oromzatos épület, mögötte az erdő és a varjútanya fekete foltja sötéten vált el a nyugati égtől. Ott ültem, amíg a nap égővörösen le nem hanyatlott a fák mögött. Azután kelet felé fordultam.

A domb mögül már kibukkant a kelő hold; először sápadtan, mint egy felhő, de percről percre ezüstösebben. Hay fölött ragyogott. A falucskát félig eltakarták a fák, kéményeiből kék füst szállingózott fölfelé. Még legalább egymérföldnyire voltam a falutól, de a tökéletes csendben tisztán idehallatszottak az élet apró neszei. Hallottam a vizek csobogását; hogy honnan, merről, azt nem tudtam volna pontosan megmondani, de Hay falun túl is voltak hegyek, s a völgyekben bizonyára vizek folydogáltak. Az esti csendben a legtávolabbi patak csobogása éppen úgy idehallatszott, mint a legközelebbieké.

A vizek szelíd susogását egyszerre valami durva zaj zavarta meg. Lódobogás, fémes csörgés nyomta el a távoli, halk hangokat; mint amikor egy kép előtérében a kemény, erőteljes vonásokkal megrajzolt tömör szikla vagy egy hatalmas tölgy vastag törzse eltakarja a távolban kéklő dombok, az égbolt, a felhők egybeolvadó, lágy színeit.

A zaj a gyalogút felől hallatszott. A kanyargó ösvény még eltakarta a lovat, de mindenesetre közeledett a dobogás. Én éppen felálltam, de minthogy az ösvény keskeny volt, gondoltam, megvárom, amíg a ló elhalad, s csak azután folytatom az utat. Akkor még nagyon fiatal voltam, és mindenféle vidám és komor történet jutott eszembe, amit valaha hallottam. Gyermekmesék, amelyeket a serdülőkor fantáziája kiszínezett. Míg arra vártam, hogy a ló felbukkanjon a félhomályból, Bessie hajdani meséire gondoltam, amelyekben egy észak-angliai szellem is szerepelt. A szellem ló vagy öszvér vagy egy nagy kutya alakjában elhagyatott utakon kísértett, és sokszor megriasztotta a késői vándorokat. Akár ez a ló most engem.

Már egészen közel lehetett, de még nem láttam, amikor valami másféle neszt is hallottam, és a mogyoróbokor alatt megjelent egy nagy fehér-fekete kutya. Egészen olyan volt, mint Bessie meséinek kutyabőrbe bújt szelleme. Akkora, mint egy oroszlán, a feje óriási, szőre hosszú. De azért aránylag nyugodtan osont el mellettem, nem is nézett föl rám különös, inkább emberi, mint kutyatekintettel, ahogyan szinte vártam. Nyomában jött a ló, magas, büszke paripa, hátán a lovas. A férfi, az ember, egyszeriben megtörte a varázslatot. A lovas elhaladt mellettem, én ellenkező irányban folytattam utamat. Alig tettem néhány lépést, valami csuszamlásféle hangot hallottam, és rögtön utána ezt a fölkiáltást: "Most mi az ördögöt csinálok!" - meg csörömpölést. Megálltam és hátranéztem. A ló és lovasa a földön hevert; megcsúsztak a jeges gyalogúton. A kutya nagy ugrásokkal visszaszaladt, s urát a földön látva és a lovat nyöszörögni hallván, vad ugatásban tört ki; a csendes dombok visszaverték ugatását. Aztán körülszaglászta a baluljártakat, majd hozzám futott, más nem volt a közelben, akit segítségül hívhatott volna. Engedelmesen követtem a kutyát. Az utasnak ekkorra már sikerült a lováról lekászálódnia: Élénk mozgolódásából arra következtettem; hogy nem sebesülhetett meg súlyosan; de azért megkérdeztem:

- Megsebesült, uram?

Azt hiszem, feleletül káromkodott egyet, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre morgott valamit, de az nem volt felelet kérdésemre.

- Segíthetek? - kérdeztem újra.

- Álljon oda, arra az oldalra - mondta, miközben előbb térdre, majd talpra tápászkodott fel.

Oda álltam, ahová mondta, s akkor nagy dobogás, lihegés, csörömpölés kezdődött, méghozzá olyan vad ugatás és nyerítés kíséretében, hogy kénytelen voltam néhány lépést hátrálni. De egészen nem akartam elmenni addig, amíg nem látom, hová fejlődik a dolog. A lovat szerencsésen talpra állította, a kutyát pedig egy "Feküdj le, Vezér!" felkiáltással elhallgattatta gazdája. Az utas lehajolt, végigtapogatta lábát, hogy megvan-e épségben. Valamije azért fájhatott, mert fél kezével a mérföldkőre támaszkodott, amelyről én az imént felálltam, és le is ült rá.

Mindenáron segíteni akartam, vagy legalább fontoskodni, úgy tenni, mintha segítenék, és megint a lovashoz fordultam.

- Ha megsebesült, uram, és segítségre van szüksége, majd hozok én segítséget Thornfield Hallból.

- Köszönöm, megleszek segítség nélkül is. Csontom nem tört, azt hiszem, csak megrándult a bokám.

Megint megpróbált a lábára állni, de önkéntelenül feljajdult.

Még mindig derengett valami halvány nappali világosság, a hold pedig nőttön-nőtt. Tisztán láttam az utast. Szőrmegalléros, acélgombos lovaglóköpenybe burkolózott; középmagas termetű volt, de rendkívül széles vállú. Arca sötét, vonásai szigorúak, homloka domború, szemöldöke bozontos. Szeme most haragosnak látszott, szemöldökét összevonta. Az első fiatalságon már túl lehetett, de még nem volt középkorú, úgy harmincötnek néztem. Egy csöppet sem féltem tőle, még csak zavarban sem voltam. Ha szép, előkelő, ifjú hős lett volna, bizonyára nem merem ilyen fesztelenül kérdezgetni, és nem merem neki kéretlenül felajánlani szolgálataimat. Talán még sohasem láttam szép, fiatal férfit, és egészen biztos, hogy egyetlenegyszer sem beszéltem eddigi életemben. Elméletben nagy tisztelettel viseltettem a szépség, az elegancia, a gavallérosság, a vonzó megjelenés iránt. De ha ezekkel a tulajdonságokkal egy férfi képében találkozom, ösztönösen megéreztem volna, hogy aki ilyen, annak én úgysem tetszem, és ezért messze elkerültem volna az illetőt, mint ahogyan a tüzet, a villámot: mindent, ami szép, de veszedelmes, elkerül az ember.

Ha ez az idegen rám mosolyog, és kedélyesen felel kérdéseimre; ha vidáman megköszöni és visszautasítja ajánlatomat, továbbmentem volna, és nem zaklatom újabb kérdésekkel. De az utas összeráncolt szemöldöke, mogorvasága fesztelenné tett, azért ott maradtam, és amikor intett, hogy menjek tovább, így szóltam:

- Nem hagyhatom önt itt, uram, ilyen késő este, ezen a magányos ösvényen. Előbb látnom kell, hogy fel tud-e ülni a lovára.

Mikor ezt mondtam, rám nézett. Eddig egy tekintetre sem méltatott.

- Magának is otthon lenne már ilyenkor a helye - mondta. - Itt lakik a közelben? Honnan jön?

- Onnan lentről. És ha holdvilág van, egyáltalán nem félek. Ha kívánja, szívesen átszaladok Haybe. Úgyis oda igyekeztem, hogy ezt a levelet föladjam.

- Azt mondja, lentről jön. Ott lakik abban az oromzatos házban? - kérdezte, és lemutatott Thornfield Hallra.

Az épület fehér holdfényben tündöklött. Körvonalai élesen, sápadtan váltak el az erdőtől, amely ellentétben a nyugati éggel, most sötét árnyékba borult.

- Igenis, uram.

- Kinek a háza az?

- Mr. Rochesteré.

- Ismeri Mr. Rochestert?

- Nem, még sohase láttam.

- Ő nem lakik itt állandóan?

- Nem.

- Meg tudná mondani, hol van most?

- Nem tudom.

- Maga nem cseléd, azt látom. Hanem talán... - elhallgatott, tekintete végigszaladt a ruhámon, amely mint mindig, most is nagyon egyszerű volt: fekete gyapjúköpeny, fekete hódprém kucsma. Egy előkelő hölgynek még a szobalánya is elegánsabban öltözködik. Az idegen nem tudta eldönteni, ki lehetek. Segítettem neki:

- Én vagyok a nevelőnő.

- Persze, a nevelőnő! - ismételte. - Akármi legyek, ha meg nem feledkeztem róla. A nevelőnő! - s ismét szemügyre vette öltözékemet. Egy-két perc múlva fölállt a kőről, de mikor mozogni próbált, látszott az arcán, hogy szenved.

- Azt nem fogadhatom el, hogy segítséget hozzon - mondta -, de maga segíthet, ha olyan kedves akar lenni.

- Igenis, uram.

- Nincs véletlenül egy esernyője, amire rátámaszkodhatnék?

- Sajnos, nincs.

- Próbálja megfogni a lovam kantárját, és ide vezetni a lovat. Nem fél tőle?

Ha egyedül vagyok, bizonyára nem mertem volna hozzányúlni. De a parancsnak engedelmeskedtem. Letettem a muffomat a mérföldkőre, és odamentem a hátaslóhoz. Meg akartam fogni a kantárszárat, de a ló okos volt, és nem engedett a feje közelébe. Hasztalan próbálkoztam újra meg újra; és közben rettenetesen féltem, hogy mellső lábával rám tapos. A férfi várt egy darabig, nézte, hogy mit csinálok, aztán elnevette magát.

- Látom már - mondta. - A hegy nem jön Mohamedhez, hát legfeljebb annyit tehet, hogy odatámogatja Mohamedet a hegyhez. Legyen szíves, jöjjön ide.

Odamentem.

- Bocsásson meg - szólt. - A szükség kényszerít rá, hogy segítségét igénybe vegyem.

Keze a vállamra nehezedett, és kissé rám támaszkodva, odabicegett a lovához.

Mihelyt a kantárszár a kezében volt, nyeregbe ugrott, de közben megint eltorzult az arca a fájdalomtól.

- És most - mondta, miután keményen az ajkába harapott -, adja ide az ostort, ott hever a sövény alatt.

Kezébe adtam az ostort.

- Köszönöm. Siessen azzal a levéllel, hogy minél előbb hazaérjen.

A sarkantyú érintésére a ló előbb visszahőkölt, és hátrálni kezdett, aztán nagyot ugrott, a kutya utána, és egy pillanat alatt mind a hárman eltűntek.

Kezembe vettem muffomat, és én is nekiindultam. Volt, nincs. Jelentéktelen epizód volt, egyáltalán nem érdekes, nem regényes; az én egyhangú életemben mégis esemény. Szükség volt rám, elfogadták a segítségemet. Örültem, hogy valakinek szolgálatot tehettem. Bármily futó, jelentéktelen apróság is volt, mégis tettem valamit, hisz torkig vagyok ezzel a passzív, tétlen élettel. Az idegen arc, mint egy új festmény, bevonul emlékezetem képtárába. A már ott függő arcképek közül egyikhez sem hasonlít; először is azért, mert férfi, másodszor pedig azért, mert sötét, kemény, komoly.

Előttem volt az az arc akkor is, amikor beadtam a levelet a postára, és előttem volt egész úton, mialatt, most már gyors léptekkel, hazafelé igyekeztem. Mikor a mérföldkőhöz érkeztem, egy pillanatra megálltam, körülnéztem és hallgatóztam, nem hallok-e megint lódobogást, nem tűnik-e fel egy köpenybe burkolt lovas és egy, a mesebeli szellemhez hasonlatos újfundlandi kutya. De nem láttam egyebet, mint a sövényt és egy lombjavesztett fűzfát, amint egyenesen szembefordult a holdsugárral. A Thornfieldben dühöngő szél zúgása alig-alig hallatszott idáig, de amikor Thornfield irányába néztem, egy ablak megvillant, erről eszembe jutott, hogy késő van, és sietnem kell.

A csarnok nem volt sötét, pedig még nem világították ki, csak a magasan függő bronzlámpa égett, s a tölgyfa lépcső alsó fokát vöröses fény öntötte el. Ez a vöröses fény a nagyebédlő széttárt, szárnyas ajtaján át özönlött ki. Az ebédlőben ugyanis vígan lobogott a tűz, fénye megcsillant a kandalló fehér márványán, a sárgaréz tűzszerszámokon, a politúros bútor fényes felületein, a selyemfüggönyökön. Azt is láttam, hogy a kandalló mellett többen ülnek, vidám beszélgetés hallatszott, s mintha Adèle hangja is megütötte volna a fülemet. Az ajtó becsukódott.

Egyenesen Mrs. Fairfax szobájába siettem. A kandallóban ott is égett a tűz, de a szoba sötét volt, és Mrs. Fairfaxnek hűlt helyét találtam. Helyette egy hosszú szőrű, nagy, fekete-fehér kutya ült egyedül a tűz előtt; egészen olyan volt, mint az, amelyiket odakint láttam. Annyira hasonlított a délutáni kutyához, hogy szinte öntudatlanul Vezérnek szólítottam. A kutya fölkelt és körülszaglászott. Megsimogattam, ő a farkát csóválta. Volt benne valami hátborzongató, nem szívesen maradtam egyedül vele, s azt sem tudtam, honnan kerülhetett ide. Csöngettem, hogy gyertyát kérjek, és megtudjak valamit erről a szokatlan vendégről. Leah jelent meg a csöngetésre.

- Miféle kutya ez?

- Az úrral jött.

- Kivel?

- Az úrral. Mr. Rochesterrel. Éppen most érkezett.

- No de ilyet! Mrs. Fairfax vele van?

- Igen, és Miss Adèle is. Lent vannak ebédlőben. Johnt elküldték az orvosért, mert az urat valami baleset érte. A ló levetette, és megrándította vagy kificamította a bokáját.

- Hol történt vele a baleset? A hayi úton?

- Igen. Lefelé jövet a ló megcsúszott a jégen.

- Úgy. Legyen szíves, Leah, hozzon egy gyertyát.

Leah behozta a gyertyát, aztán Mrs. Fairfax is bejött, és elújságolta a nagy eseményt. Hozzátette, hogy az orvos megérkezett, s most Mr. Rochesterrel van. Mrs. Fairfax kisietett, hogy utasításokat adjon a teára vonatkozóan, én pedig fölmentem, kalapom, kabátom letenni.

13.

Mr. Rochester, valószínűleg az orvos tanácsára, korán lefeküdt, és másnap későn kelt föl. Mikor lejött a szobájából, már várt reá az intéző és még néhány ember.

Egyelőre nem tanulhattunk a könyvtárszobában; Mr. Rochester ugyanis ott fogadta a látogatókat. A cselédek begyújtottak egy emeleti szobában, fölvittük a könyveket, és ott helyezkedtünk el. Már a délelőtt folyamán megállapítottam, hogy Thornfield Hall teljesen megváltozott; már nem olyan csöndes, mint egy templom, minduntalan bekopogtat valaki, vagy megszólal a csengő.

A csarnokban idegenek járnak-kelnek, idegen hangok hallatszanak. Nem vagyunk többé teljesen elzárva a külvilágtól, és itthon a ház ura. Én mindenesetre örültem a változatosságnak.

Adèle-lel aznap nem lehetett bírni. Képtelen volt figyelni, minden pillanatban felugrott és kiszaladt, hogy legalább futólag láthassa Mr. Rochestert. Aztán különféle ürügyekkel lement a földszintre; gyanítottam: csak azért, hogy benyisson a könyvtárba, pedig ott csak útban volt. Mikor aztán megharagudtam, és ráparancsoltam, hogy maradjon nyugton, akkor szakadatlanul "barátjáról, Monsieur Édouard Fairfax de Rochester"-ről beszélt (a ház urának teljes nevét és címét tőle hallottam először), és azt találgatta, hogy vajon mit hozott neki ajándékba Mr. Rochester. Annyit ugyanis még az este megtudott a kislány, hogy a Millcote-ban hagyott poggyász között van egy doboz, amelynek tartalma őt is érdekli.

- Ez pedig azt jelenti - darálta Adèle franciául -, hogy Mr. Rochester ajándékot hozott nekem, és talán a kisasszonynak is. Monsieur beszélt a kisasszonyról tegnap, megkérdezte a nevét, és azt is megkérdezte, hogy nem egy vékony, sápadt hölgy-e. Mondtam, hogy de igen, hiszen a kisasszony sápadt is, sovány is, ugye?

Tanítványommal, mint rendesen, Mrs. Fairfax szobájában ebédeltünk. Délután erősen havazott, és vad szél dühöngött, nem mehettünk ki a szabadba. Az egész délutánt a szobában töltöttük. Mikor besötétedett, megengedtem Adèle-nek, hogy elrakja a könyveket, és lefusson a földszintre. Aránylag csend volt odalent, a jövésmenés elcsitult, és ebből arra következtettem, hogy a kis ördög most már nem zavarja Mr. Rochestert. Egyedül maradván, kinéztem az ablakon, de semmi látnivaló nem akadt. A kavargó hópelyhek még a bokrokat is eltakarták a szemem elől. Összehúztam a függönyöket, és visszatelepedtem a kandalló mellé.

Az izzó fahasábok úgy halmozódtak egymásra, hogy a heidelbergi várromra emlékeztettek; láttam egyszer a Rajna menti heidelbergi vár képét. Mrs. Fairfax riasztott fel tűnődésemből. Örültem, hogy bejött, mert a magányosság már kezdett elszomorítani.

- Mr. Rochester azt üzeni, hogy nagyon örülne, ha ma este Adèle-lel együtt vele teáznának a szalonban. Egész nap annyira el volt foglalva, hogy még nem ért rá bemutatkozni.

- Hány órakor? - kérdeztem.

- Itthon korán szeret teázni. Hatkor. Jó lenne, ha most mindjárt átöltözködnék. Majd én segítek bekapcsolni a ruháját. Itt a gyertya.

- Muszáj átöltöznöm?

- Ajánlatos. Ha Mr. Rochester itthon van, estére én is mindig átöltözködöm.

Ezt ugyan fölösleges formaságnak tartottam, de azért engedelmesen fölmentem a szobámba, Mrs. Fairfax segítségével levetettem fekete szövetruhámat, és belebújtam a fekete selyembe, ez volt a legjobb, sőt mondhatnám, az egyetlen jó ruhám, azon a halványszürkén kívül, amelyet lowoodi fogalmaim szerint erre az alkalomra túlságosan elegánsnak tartottam volna.

- Ide egy brosstű kellene - mondta Mrs. Fairfax.

Volt egy kis gyöngydíszes brossom, egyetlenegy, Miss Temple-től kaptam emlékül, mikor elment Lowoodból. Beletűztem a ruhámba, aztán lementünk. Oly ritkán volt alkalmam idegenekkel találkozni, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Igyekeztem Mrs. Fairfax árnyékában megbújni, mialatt keresztülmentünk az ebédlőn, s a leeresztett függönyt félrevonva beléptünk a finom szalonba.

Két viaszgyertya égett az asztalon és kettő a kandalló párkányán. Vezér ott sütkérezett a szőnyegen, a tűz felséges fényében és melegében. Adèle mellette térdelt. Mr. Rochester, fájós lábát egy vánkoson pihentetve, inkább feküdt, mint ült, a pamlagon; Adèle-t és a kutyát nézte. A tűz fénye arcába hullott. Rögtön megismertem az országúti lovas széles homlokát, vastag, fekete szemöldökét. Oldalt fésült haja tövében homloka még szögletesebbnek látszott. Fölismertem hajlott, inkább jellegzetes, mint szép orrát. Tág orrlyukai, szigorú, igen szigorú, sőt kegyetlen vonalú szája és álla lobbanékony vérmérsékletre vallottak. Így, felsőkabát nélkül, alakja éppoly szögletes volt, mint az arca, úgy, nevezett atlétatermet, válla széles, csípője keskeny, de nem sudár és nem is rugalmasan karcsú.

Mr. Rochester bizonyára észrevette, hogy beléptünk, de nem méltóztatott tudomást venni; rólunk, mert még a fejét sem mozdította meg.

- Lehoztam Miss Eyre-t, Sir - mondta Mrs. Fairfax az ő csendes hangján.

Mr. Rochester fektében kissé meghajtotta a derekát, de tekintetét nem vette le a gyermekről és a kutyáról.

- Ültesse le Miss Eyre-t - mondta, és merev meghajlásában, kissé türelmetlen, de azért udvarias hangjában volt valami, ami azt látszott kifejezni, hogy: "Mi közöm nekem Miss Eyre-hez? Bánom is én, hogy itt van-e, vagy nincs itt. E pillanatban nem óhajtok foglalkozni vele."

A feszültség feloldódott, zavarom elpárolgott. Ha gavalléros udvariassággal fogad, aligha tudok mihez kezdeni. Hol tanultam volna én kecsesen mozogni és előkelően viselkedni? De ez az érdes, szeszélyes modor semmire sem kötelez. Sőt ellenkezőleg, illedelmes nyugalmammal én kerültem fölül. Érdekelt is, hogy mi fog ebből kisülni.

Hát egyelőre nem sült ki semmi. Mr. Rochester olyan volt, mint egy szobor; nem mozdult, és nem beszélt. Mrs. Fairfax, úgy látszik, szükségesnek találta, hogy legalább valaki kedves legyen, tehát ő vitte a szót. Kedvesen, mint máskor, most is közhelyeket mondott. Sajnálkozott, hogy Mr. Rochesternek egész nap annyi dolga van. Sopánkodott, hogy mennyire fájhat a lába, és áradozott, hogy milyen hősiesen tűri a fájdalmat.

- Kaphatnék teát, asszonyom? - Mr. Rochester csak ennyit felelt a szóáradatra.

Mrs. Fairfax azonnal csengetett, és amikor Leah behozta a tálcát, lelkendező sietséggel osztotta szét a csészéket, kanalakat stb. Adèle meg én az asztalhoz ültünk, Mr. Rochester ott maradt a díványon.

- Lesz szíves odavinni Mr. Rochester teáját? - fordult hozzám Mrs. Fairfax. - Attól félek, Adèle kilötyögtetné.

Odavittem a teát. Mikor a ház ura átvette kezemből a csészét, Adèle elérkezettnek látta a pillanatot, hogy érdekemben szót emeljen, és felkiáltott:

- Ugye, monsieur, hozott valami ajándékot Eyre kisasszonynak is?!

- Ki beszél itt ajándékról? - kérdezte mogorván Mr. Rochester. - Ön ajándékot várt, Miss Eyre? Szeret ajándékot kapni? - s átható, haragos tekintettel fürkészte arcomat.

- Erre a kérdésre nemigen tudok felelni, uram. Ritkán volt alkalmam ajándékot kapni! De az emberek általában örülnek az ajándékoknak.

- Azt mondja: általában? De engem az ön véleménye érdekelne.

- Kérem, ne kívánja, hogy most rögtön feleljek. Az ajándék sokféle lehet; a választ meg kell fontolnom.

- Adèle bezzeg nem sokat gondolkozik. Ő nem köntörfalaz, mint ön. Mihelyt meglát engem, nyíltan és zajosan követeli az ajándékot.

- Adèle, az más. Én kevésbé bízom érdemeimben, mint ő. Adèle joggal hivatkozhat a régi barátságra és arra, hogy mindig elhalmozta őt játékszerekkel. De én zavarban lennék, ha érdemeimre kellene hivatkoznom. Idegen vagyok itt, és semmi sem jogosít fel arra, hogy elismerést várjak!

- Kérem, kérem! A szerénységet sem kell túlzásba vinni! Kicsit kikérdeztem Adèle-t, és úgy látom, ön sokat fáradozott vele. A gyerek nem eszes, nem tehetséges; ön ez alatt a rövid idő alatt mégis szép eredményt ért el vele.

- Máris megkaptam az ajándékot, uram. Nagyon lekötelez; egy tanítónőnek az a legnagyobb öröme, ha tanítványát dicsérik.

Mr. Rochester hümmögött valamit, és szótlanul itta meg a teáját.

- Jöjjön a tűz mellé - szólt később a ház ura, mikor a tálcát már kivitték. Mrs. Fairfax egy karosszékbe telepedett a kötésével, Adèle pedig kézen fogva körülvezetett engem a teremben, megmutogatta a szépen bekötött könyveket s a dísztárgyakat a tükörasztalokon és a fiókos szekrényeken.

A felszólításnak engedelmeskednem kellett. Adèle az ölembe akart ülni, de Mr. Rochester rámordult, hogy játsszék a kutyával.

- Három hónapja van Thornfieldben?

- Igenis, uram.

- És honnan került ide?

- A lowoodi intézetből, X. megyéből.

- Lowood. Az valami jótékony intézmény. Hány évet töltött ott?

- Nyolc évet.

- Nyolc évet! És kibírta. Erős szervezete lehet. Azt hinné az ember, hogy ilyen helyen feleannyi időt sem lehet kibírni. Nem csoda, hogy olyan, mintha megjárta volna a másvilágot. El nem tudtam képzelni, hol tett szert erre az arcra! Mikor tegnap este ott, a hayi úton találkoztam magával, gyerekkori tündérmesék jutottak eszembe, és kis híja volt, hogy meg nem kérdeztem: nem babonázta-e meg a lovamat. Még most sem vagyok biztos benne, hogy nem maga volt az oka mindennek. A szülei hol élnek?

- Nincsenek szüleim.

- Talán nem is voltak soha. Emlékszik rájuk?

- Nem emlékszem.

- Sejtettem. Tehát a társaira várt ott, a kövön?

- Kire, uram?

A "zöldruhások"-ra. Ilyen holdas estéken szoktak előbújni rejtekhelyükről... Mondja csak, talán az történt, hogy beleléptem egyik bűvkörébe, és ezért varázsolta az ösvényre azt az átkozott jeget?

Megráztam a fejem.

A "zöldruhások" már száz évvel ezelőtt elköltöztek Angliából feleltem éppen olyan komolyan, ahogyan ő beszélt. Hírmondó se maradt belőlük, sem a hayi úton, sem a réteken, sehol. Nem hiszem, hogy még valaha aratáskor vagy téli holdfényben, felbukkannak Anglia földjén.

Mrs. Fairfax ölébe ejtette a kötését, és felhúzott szemöldökkel, ámulva hallgatta, hogy mit fecsegünk összevissza.

- Nos - folytatta Mr. Rochester, ha szülei nincsenek is, rokonai csak vannak? Nagybátyjai, nagynénjei?

- Tudtommal nincsenek.

- És az otthona hol van?

- Nincs otthonom.

- Testvérei hol laknak?

- Nincsenek testvéreim.

- Ki ajánlotta ide?

- Hirdettem az újságban, és Mrs. Fairfax felelt a hirdetésre.

- Igen - mondta a derék hölgy, aki most már biztos talajt érzett a talpa alatt. Mindennap hálát adok a gondviselésnek, hogy Miss Eyre-t hozzánk vezérelte. Én kitűnő, kedves társat nyertem benne, Adèle pedig gondos, lelkiismeretes tanítót.

- Ne fáradjon a jellemrajzzal, Mrs. Fairfax - mondta Mr. Rochester. - Engem nem lehet dicséretekkel félrevezetni, én csak a tulajdon szememnek hiszek. Miss Eyre azzal kezdte, hogy felbuktatta a lovamat.

- Tessék? - kérdezte Mrs. Fairfax.

- Neki köszönhetem a bokarándulást.

Az özvegy nem értette.

- Mondja, Miss Eyre, élt valaha városban is?

- Nem éltem, uram.

- Sokat járt társaságba?

- A lowoodi tanítónőkön és a növendékeken, no meg Thornfield lakóin kívül senkit nem ismerek.

- Sokat olvasott?

- Csak azt, ami véletlenül kezembe akadt, és az nem volt valami sok, sem pedig értékes.

- Hiszen akkor maga valósággal apácaéletet élt. Vallási kérdésekben nagyon jártas lehet: Úgy tudom, Lowood gondnoka, Mr. Brocklehurst is lelkész, vagy nem?

- Igenis, uram.

- És maguk, növendékek, biztosan rajongtak érte. Mint ahogyan a zárdában az apácák is mindig rajonganak a papokért.

- Ó, dehogyis rajongtunk érte!

- Ugyan, ugyan! Egy apácanövendék, aki nem rajong a papokért! Ez szentségtörés!

- Én nem szerettem Mr. Brocklehurstöt. És, nem én voltam az egyetlen, aki nem szerette. Nyers modorú, durva ember, pöffeszkedő és, szőrszálhasogató. Tövig lenyíratta a hajunkat, és merő takarékosságból rossz tűt és cérnát vétetett, hogy alig tudtunk varrni.

- Hát ez bizony ostoba takarékosság - jegyezte meg Mrs. Fairfax. Most már megint kezdte érteni, hogy miről van szó.

- És ez volt a legnagyobb vétke? - kérdezte Mr. Rochester.

- Nem ez. Amikor ő kezelte az intézet pénzét - mielőtt a bizottságot megválasztották -, majdhogynem halálra éheztetett minket, és hetenként egyszer hosszú előadásokkal gyötört, és lefekvés előtt a saját műveit olvastatta velünk, mindenféle borzalmas históriát hirtelen halálról meg utolsó ítéletről, hogy alig mertünk bemenni a háló szobába.

- Hány éves volt, amikor Lowoodba került?

- Tíz.

- És, azt mondja, hogy nyolc évet töltött ott. Tehát most tizennyolc éves?

- Annyi.

- Látja, milyen hasznos tudomány a számtan. Ha nem tudok számolni, soha ki nem találom, hogy hány éves. Nagyon nehéz megállapítani a korát valakinek, akinek a viselkedése és az arcvonásai ennyire mást mondanak. No, és most mondja el, mit tanult Lowoodban. Zongorázni tud?

- Egy kicsit.

- Egy kicsit. Ezt szokás felelni. Menjen át a könyvtárba - akarom mondani, legyen szíves átmenni. Bocsásson meg, hogy ilyen parancsoló hangon beszélek. Megszoktam, hogy azt mondom: "tegye ezt, tegye azt", és megteszik. Egyvalaki kedvéért nem változtathatok régi szokásaimon. Tehát menjen át a könyvtárba, hagyja nyitva az ajtót, vigyen egy gyertyát magával, üljön a zongorához: játsszék valamit.

Engedelmeskedtem.

- Elég! - kiáltott néhány perc múlva. - Látom, hogy valóban csak egy kicsit tud, nem többet, mint általában az angol iskolás lányok. Talán valamivel jobban, mint néhányan, de nem jól.

Lecsuktam a zongorát, és visszamentem a szalonba.

- Adèle mutatott délelőtt néhány rajzot - szólt Mr. Rochester -, azt mondta, hogy a maga rajzai. Nem tudom, igazán a maga rajzai-e. Valószínűleg segített valaki.

- Nem segített senki! - tiltakoztam.

- Ó! Nem akartam az önérzetét sérteni! Hát jó, hozza ide a mappáját, de figyelmeztetem, hogy csak az eredeti rajzok érdekelnek. A másolást úgyis rögtön megismerem.

- Nem szólok egy szót se. Az ítéletet önre bízom, uram.

Átmentem a könyvtárba a rajztömbért.

- Tolja közelebb az asztalt - mondta Mr. Rochester, és én odagurítottam az asztalt a pamlaghoz. Adèle és Mrs. Fairfax is közelebb jött.

- Csak semmi tolakodás - mondta Mr. Rochester. - Ha én megnéztem a rajzokat, más is megnézheti, de senki se dugja ide az orrát.

Elég sokáig tanulmányozta a rajzokat és az akvarelleket. Hármat kiválasztott, a többit félresöpörte.

- Legyen szíves, ezeket vigye oda a másik asztalra, Mrs. Fairfax - mondta. - Ott megnézhetik Adèle-lel. Maga pedig - itt rám pillantott - üljön vissza a helyére, és feleljen a kérdéseimre. Azt látom, hogy ez mind ugyanannak a kéznek a munkája. Maga rajzolta mindet?

- Én.

- Mikor ért rá ennyit rajzolni? Ehhez idő kellett és - tudás is.

- A két utolsó nyáron, amelyet Lowoodban töltöttem, nem volt más dolgom.

- Honnan vette a modelleket?

- A fejemből.

- Ebből a fejből, amelyet most itt látok, a válla között?

- Hát persze.

- Akkor ebben a fejben sok minden lehet.

- Remélem, van is.

Kiteregette maga elé a rajzokat; és felváltva, figyelmesen nézegette.

- Boldog volt maga akkor, amikor ezeket a képeket festette? - kérdezte egyszerre Mr. Rochester.

- Ha belemerülhettem a munkába, mindig boldog voltam, uram. Rajzolni és festeni mindig nagyon szerettem. Más örömem nem is igen volt az életben.

- Ezzel nem sokat mond. Amennyire látom, nagyon egyhangú életet élt. De amikor festett, a művészet álomvilágában járt. Mondja, hány órát dolgozott naponta?

- Minthogy a szünidőben nem volt más dolgom, reggeltől délig és déltől estig egyebet sem csináltam. A hosszú nyári napokat alaposan kihasználtam, rajzoltam és festegettem, amíg csak láttam.

- És meg volt elégedve önmagával, amikor egy-egy kép elkészült?

- Ó, dehogy. Mindig azt kellett látnom, milyen nagy a különbség az elképzelés és a megvalósítás között. Elképzeltem valamit, és aztán képtelen voltam megvalósítani.

Összekötöztem a rajztömböt. Mr. Rochester megnézte az óráját.

- Micsoda?! Kilenc óra! Mi jut eszébe, Miss Eyre, hogy nem fekteti le a tanítványát? Egy-kettő, aludni!

Adèle odament hozzá, és megcsókolta. Mr. Rochester eltűrte a kislány hízelgését, de annyit sem törődött vele, mint a kutya, ha megsimogatják.

- Jó éjszakát mindenkinek - mondta, és az ajtó felé mutatott annak jeléül, hogy elég volt a társaságból, és most már egyedül kíván maradni. Mrs. Fairfax összecsavarta a kötését, én a hónom alá vettem a mappámat. Elköszöntünk, Mr. Rochester fagyosan bólintott.

- Mrs. Fairfax, maga azt mondta, hogy Mr. Rochesternek semmi jellegzetes tulajdonsága nincsen - jegyeztem meg, amikor Adèle-t már lefektettem, s benyitottam Mrs. Fairfax szobájába.

- No és van?

- Én úgy látom, hogy nagyon szeszélyes és kiszámíthatatlan.

- Gondjai vannak, azt hiszem, még nem töltött egyfolytában két hetet Thornfieldben, amióta a bátyja végrendelet nélkül meghalt, és ő örökölte a birtokot. Különben nem is csoda, hogy nem szeret itthon lenni.

- Miért nem szeret itthon lenni?

- Talán azért, mert Thornfield egyáltalán nem kedélyes hely.

A felelet kitérően hangzott. Én azt szerettem volna, ha Mrs. Fairfax világosabban megmagyarázza, mi a baj, de vagy nem tudott, vagy nem akart bővebb magyarázattal szolgálni Mr. Rochester megpróbáltatásait illetően. Azt állította, hogy ő maga sem lát tisztán, és hogy amit tud, az is inkább föltevés, mint valóság. Annyit mindenesetre láttam, hogy nem kíván többet beszélni a témáról.

14.

Napokon át alig találkoztam Mr. Rochesterrel. Délelőttönként hivatalos teendők foglalták el, délután pedig millcote-i vagy környékbeli urak keresték föl, s ezek olykor estebédre is ott maradtak. Mikor már nem fájt a lába, gyakran kilovagolt; ilyenkor valószínűleg a látogatásokat adta vissza, mert legtöbbnyire csak késő éjszaka tért vissza.

Ez alatt az idő alatt még Adèle-t is ritkán hívatta, én pedig csak a hallban, a lépcsőn vagy a teraszon találkoztam néha vele. Ilyenkor gőgösen és hidegen ment el mellettem, és létezésemről csak egy merev fejbólintással vagy hűvös pillantással vett tudomást. Csak hébe-hóba ereszkedett le odáig, hogy úriemberhez illő meghajlással és nyájas mosollyal üdvözöljön. Ezek a hangulatváltozások nem bántottak, mert tudtam, hogy az én személyemmel semmiféle kapcsolatban nincsenek.

Egyszer, amikor vendégei voltak, felküldött a rajztömbökért, bizonyára meg akarta mutatni látogatóinak. Az urak korán elmentek; mint Mrs. Fairfaxtől megtudtam, valami gyűlésen kellett részt venniük. Minthogy kellemetlen, nedves idő volt, Mr. Rochester nem kísérte el őket. Kevéssel a vendégek távozása után Mr. Rochester csöngetett, s jött az üzenet, hogy Adèle-lel együtt menjek le. Adèle-t megfésültem és rendbe szedtem, s miután meggyőződtem arról, hogy rajtam nincs semmi rendbeszednivaló - testhez simuló, egyszerű fekete ruhát viseltem, mint rendesen, hajam is simán be volt fonva, lementünk. Adèle útközben azt találgatta, megérkezette végre az a bizonyos kis koffer, amelyben az ő ajándékai vannak, mert valami félreértés következtében a poggyász egy része késett. Megérkezett: az ebédlőasztalon egy kartondoboz állt. Adèle ösztönösen megérezte, hogy abban van a várva várt ajándék.

- Az én skatulyám! Az én skatulyám! - kiáltotta boldogan.

- Igen, végre megjött a te skatulyád is - hallatszott Mr. Rochester mély és gúnyos hangja egy óriási karosszék öbléből, a kandalló mellől. - Fogd a skatulyát, te Párizs leánya, vidd oda a sarokba, és bontsd ki. De figyelmeztetlek, hogy engem nem érdekel, mi van benne, nem vagyok kíváncsi a részletekre. Csendben maradsz, mert különben nem kapod meg az ajándékot. Megértetted?

Adèle rá se hallgatott. Letelepedett kincsével a dívány sarkába, és kezdte bontogatni a csomagot. Miután levette a doboz fedelét, és kiszedett néhány ív selyempapirost, csak ennyit mondott:

- Jaj de gyönyörű! - és nem törődött többe a külvilággal.

- Miss Eyre is itt van? - kérdezte a ház ura, és kissé fölemelkedett a fotelból, hogy körülnézzen. - Jöjjön közelebb, foglaljon helyet. - Odahúzott egy széket a fotel mellé. - Nem szeretem a gyerekek fecsegését hallgatni - folytatta -, egy ilyen megcsontosodott agglegényt nem mulattat a selypítésük. Képtelen lennék egy egész estét egy ilyen kölyökkel együtt tölteni. Ne húzza arrább azt a széket, Miss Eyre, hagyja csak ott, ahová tettem. Bocsánat! Legyen szíves ott hagyni. Ördög vigye ezeket az udvarias formaságokat, mindig megfeledkezem róluk...

Amint említettem, az ebédlőben voltunk. A csillár, amelyet a vendégek tiszteletére gyújtottak, ünnepi fénnyel öntötte el a szobát; a kandallóban vígan lobogott a tűz, a magas ablakokról dús redőkben omlottak alá a vörös selyemfüggönyök.

Csend volt, csak Adèle suttogása hallatszott (nem mert hangosan beszélni), és a téli eső kopogott egyhangúan az ablaküvegen.

Ebben az öblös, vörös fotelban Mr. Rochester valahogy másképpen festett; nem látszott olyan komolynak és rosszkedvűnek, mint máskor. Ajkán mosoly játszadozott, szeme csillogott, nem tudom, mitől; valószínűleg a bortól. Mindenesetre ebéd utáni jó hangulatban volt, közlékenyebb és derűsebb, mint rendesen, nem olyan mord és fagyos, amilyen reggelenként szokott lenni. Gránitba vésett vonásai még így is kemények voltak, ahogy fejét a dagadó selyemvánkosokon nyugtatta, de nagy, sötét szemének tekintete - most nagy, sötét szeme volt - mintha kissé ellágyult volna.

Vagy két percig a tűzbe bámult, én ezalatt őt néztem. Hirtelen megfordult, rajtakapott, hogy nézem.

- Engem néz, Miss Eyre, látom. Szépnek talál?

Tudom, erre a furcsa kérdésre udvarias közhellyel kellett volna felelnem, de valahogy kiszaladt a számon az igazság:

- Nem, uram. Nem találom szépnek.

- Szavamra, érdekes nő maga! - mondta. - Ahogy itt ül csendesen, komolyan, egyszerűen, kezével az ölében, olyan, mint egy kis apáca; állandóan lesüti a szemét, kivéve olyankor, amikor az én arcomat fürkészi, mint például mostan - és mégis, ha az ember kérdez valamit, vagy olyan megjegyzést tesz, amelyre okvetlenül felelni kell, úgy visszavág, hogy csak úgy csattan. Nos, halljuk a többit.

- Bocsásson meg, uram. Túlságosan nyílt voltam. Azt kellett volna mondanom, hogy egy ilyen kérdésre nem lehet készületlenül felelni, vagy hogy az ízlések különbözőek; hogy a szépség nem fontos, vagy valami hasonlót.

- Szó sincs róla. Még hogy a szépség nem fontos! Csak semmi kertelés! Nem kell enyhíteni a sértést, és nem kell hízelgéssel jóvátenni. Ki vele: mi hibát talál bennem? Tudtommal kezem-lábam ép, és arcvonásaim is a helyükön vannak.

- Engedje meg, Mr. Rochester, hogy visszavonjam, amit az előbb mondtam. Baklövés volt, nem akartam megsérteni.

- Rendben van, elhiszem, de most tessék helytállni. Menjünk sorjában: a homlokom nem tetszik magának?

Hátrasimította homlokába hulló fekete haját. Homloka széles volt, értelmes, de valahogy kevés jóindulatról tett tanúságot.

- Nos, kisasszony: bolond vagyok?

- Hogy mondhat ilyet, uram? De vajon nyersen hangzik-e, ha azt kérdezem: emberbarát-e? Szereti az embereket?

- Látja, most megint hátba támad, holott ki akar engesztelni. És csak azért, mert azt találtam mondani, hogy nem szeretem a gyerekek társaságát. Nem, ifjú hölgyem, én nem vagyok az, amit általában emberbarátnak neveznek. De lelkiismeretem, az van - és itt homlokának arra a kidudorodó részére mutatott, amelyet a lelkiismeret dombjának szokás nevezni, és amely nála valóban eléggé feltűnő volt. - De különben is azelőtt volt bennem valami nyers gyöngédségféle. Amikor annyi idős voltam, mint most ön, mondhatnám, érző szívű ember voltam. Mindenki, aki szegény volt, elhagyatott, boldogtalan, számíthatott rám. Hanem aztán a sors kegyetlenül elbánt velem, alaposan megdögönyözött, és most hízelgek magamnak azzal, hogy kemény vagyok, hajlíthatatlan, szívós, mint egy tömör gumilabda, bár talán mégsem annyira kemény; még mindig vannak érzékeny pontjaim. Gondolja, hogy még van remény?

- Remény? Mihez, uram?

- Ahhoz, hogy húsból és vérből való emberré alakuljak újra.

Úgy látszik, sokat ivott - gondoltam magamban, és nem tudtam, mit feleljek erre a furcsa kérdésre. Honnan tudjam én, hogy Mr. Rochester átalakulhat-e valaha, vagy sem?

- Amint látom, zavarban van, Miss Eyre; és habár maga sem csinosabb, mint én, ez a zavar határozottan jól áll magának, azonkívül legalább nem fürkészi az én arcomat, hanem a szőnyeg virágmintájában gyönyörködik. Hát csak rajta. Egyébként elárulom, hogy én ma közlékeny hangulatban vagyok.

Ezzel fölkelt a karosszékből, és fél karjával a márványkandallóra támaszkodott. Ebben a helyzetben alakját éppen olyan tisztán láthattam, mint arcát. Válla és melle, lába hosszúságához viszonyítva, szinte túl széles volt. Biztosan tudom, hogy a legtöbb ember csúnyának találta volna. De magatartásában annyi öntudatlan büszkeség volt, annyi fesztelen könnyedség; annyira közömbösnek látszott külsejét illetően, és olyan fölényesen meg volt győződve arról, hogy vele született vagy szerzett jó tulajdonságai többet érnek a külső szépségnél, hogy az ember önkéntelenül osztozott közömbösségében, s még önbizalmát is megértette.

- Ma közlékeny hangulatban vagyok - ismételte -, ezért küldtem föl magáért. A kandalló és a csillár nem elég társaság, a kutyám sem, mert egyik sem tud beszélni. Adèle már egy fokkal jobb, de a mértéknek mélyen alatta marad, Mrs. Fairfax szintén. Meg vagyok győződve róla, hogy maga, ha akar, megfelelő társaság tud lenni. Az első este, amikor lehívtam, zavarba hozott. Azóta jóformán meg is feledkeztem magáról, más mindenféle járt az eszemben. De ma szeretném jól érezni magam, nem akarok arra gondolni, ami kellemetlen, csak arra, ami kellemes. Szeretnék többet tudni magáról - tehát beszéljen.

Egyelőre mosolyogtam, még csak nem is nyájasan és nem engedelmesen.

- Beszéljen! - sürgetett Mr. Rochester.

- Miről beszéljek, uram?

- Amiről akar. A tárgyat és az előadás módját teljesen magára bízom.

Én csak ültem, és nem szóltam egy szót sem. Ha azt hiszi, hogy én hajlandó vagyok a levegőbe beszélni vagy hencegni, majd rájön, hogy tévedett - gondoltam.

- Megnémult, Miss Eyre?

Még mindig hallgattam. Mr. Rochester kissé előrehajolt, és tekintetét egy pillanatra belefúrta az enyémbe.

- Makacskodunk? - kérdezte. - És megsértődött. Hát ezt értem. Igaza van, Miss Eyre, udvariatlan voltam, sőt kihívó hangon beszéltem. Bocsásson meg. A tény az - és ezt egyszer s mindenkorra mondom -, hogy én nem óhajtok úgy bánni magával; mint egy alárendelt valakivel. Vagyis pontosabban - javította ki önmagát -, csak annyi fölényt igényelek a magam számára, amennyi húsz év korkülönbségnek és százévnyi tapasztalatnak kijár. Ez, azt hiszem, jogos, és csakis ezen a jogon kérem most már, legyen olyan kedves, és beszéljen egy kicsit, hogy a gondolataim ne keringjenek örökösen egy tárgy körül. Már úgy érzem, hogy egy rozsdás szög van az agyamban, és mindent megfertőz.

- Én azt hiszem, uram, pusztán azon az alapon, hogy idősebb, és többet látott a világból mint én, nincs joga parancsolni nekem. Felsőbbségi joga attól függ, hogyan használja fel idejét és tapasztalatait.

- Hm! Hát ezt aztán alaposan megmondta. De nem adok igazat magának, mert helyzetemmel ez nem fér össze. Én ugyanis hanyagul, hogy ne mondjam, rosszul használtam föl időmet és tapasztalataimat. A felsőbbség kérdését tehát hagyjuk ki a játékból, de magának azért néha engedelmeskednie kell, és nem szabad a parancsoló hangtól megsértődnie. Rendben van?

Mosolyogtam, és azt gondoltam magamban: Mr. Rochester igazán különös. Úgy látszik, elfelejti, hogy évi harminc fontot fizet nekem azért, hogy parancsait teljesítsem.

- Nagyon helyes, hogy mosolyog - mondotta. Azonnal észrevette az arcomon felvillanó mosolyt. - De beszéljen hát végre!

- Arra gondoltam, uram, milyen kevesen törődnek azzal, hogy fizetett alkalmazottaik megsértődnek-e a parancsaikon, vagy sem.

- Fizetett alkalmazott! Maga tehát az én fizetett alkalmazottam? Vagy úgy, elfeledkeztem a fizetésről! Egyszóval ilyen üzleti alapon hajlandó néha szót fogadni nekem?

- Nem, uram, üzleti alapon nem vagyok hajlandó. De azért, mert megfeledkezett arról, hogy fizetett alkalmazottja vagyok, és mert törődik azzal, hogy egy alárendelt valaki jól érezze magát függő helyzetében, igenis készséggel állok rendelkezésére.

- És megígéri, hogy eltekint egy sereg formaságtól és frázistól, és nem fogja azt hinni, hogy szándékosan vagyok udvariatlan?

- Természetesen, uram. Az üres formaságok mellőzését én nem veszem egy kalap alá az udvariatlansággal, sőt a fesztelenségnek inkább örülök. A szándékos udvariatlanságot viszont önérzetes ember még akkor sem nyeli le, ha fizetett alkalmazott.

- Ostobaság! Nincs olyan úgynevezett önérzetes ember a világon, aki megfelelő fizetésért bármit el nem tűr. Hagyja hát ezeket az általánosításokat, ezekhez maga úgysem ért. Mindazonáltal gondolatban kezet szorítok magával ezért a válaszért, ha nem is volt egészen logikus. Amit mondott és ahogyan mondta, egyaránt elismerést érdemel. Az ember ritkán hall ilyen keresetlenül egyszerű, őszinte beszédet. A nők általában affektálnak, hidegséget mímelnek, bután megsértődnek. Ezer ilyen kis nevelőnő között nem akad három, aki úgy felelt volna, ahogyan maga felelt. De nem akarok hízelegni! Ha más fából faragták, mint társait, az nem a maga érdeme, hanem a természeté. Meg különben is korai még az eddig tapasztaltakból következtetéseket levonni. Amennyit én tudok magáról, attól még egy húron pendülhet a többiekkel. Lehetnek olyan rossz tulajdonságai, amelyek mellett ez a kevés jó teljesen eltörpül.

"Magának is lehetnek" - gondoltam. Mikor ez keresztülvillant a fejemen, tekintetünk találkozott, és ő annyira olvasott gondolataimban, hogy rögtön felelt is a ki nem mondott szavakra:

- Igen, igen - mondta. - Igaza van. Nekem is van hibám bőven, tudom. Nem is akarom szépíteni a hibáimat, legyen nyugodt. Isten a megmondhatója, hogy semmi jogom elítélni embertársaimat. Ha belémlátnának, inkább ők ítélhetnének el engem, annyi szégyenletes dolgot műveltem életemben. Pedig én is szerettem volna más ember lenni, jó, mint maga - és bölcs. Irigylem magát ezért a lelki békéért, nyugodt lelkiismeretéért, romlatlan emlékeiért. Tudja-e, kislány, hogy a tiszta, ártatlan emlékek micsoda kiapadhatatlan kincsesbánya, milyen kimeríthetetlen forrása a felfrissülésnek?

- És önnek, uram, milyen emlékei voltak tizennyolc éves korában?

- Ó, akkor még nem volt semmi baj. Olyan volt az emlékezetem, mint a kristálytiszta forrás. A szennyes áradat még nem fertőzte meg, nem posványosította el. Tizennyolc éves koromban még olyan voltam, mint most maga, egészen olyan. Higgye el, azért én nem vagyok gonosz, inkább a körülményeknek köszönhetem, mint természetes hajlamaimnak, hogy közönséges semmirekellő lett belőlem, és mint afféle dologtalan, gazdag ember, aki nem tud mit kezdeni az életével, piszkos kis szórakozásokba menekültem. Csodálkozik, hogy ezt ilyen őszintén megvallom magának? Majd meglátja, milyen gyakran fogják az emberek magát kéretlenül bizalmukba avatni. Mint ahogyan én rájöttem, mások is rájönnek, hogy maga nem szeret önmagáról beszélni, szívesebben hallgat meg másokat. Azt is ösztönösen megérzik az emberek, hogy maga nem él vissza bizalmukkal, hanem részvéttel hallgatja meg bajaikat. S ez az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.

- Honnan tudja... Hogy tudja ezt kitalálni, uram?

- Tudom. És azért olyan bátran beszélek, mintha naplóba írnám gondolataimat. Most biztosan azt akarja mondani, hogy meg kellett volna birkóznom a körülményekkel, fölébük kellett volna kerekednem. Bizonyára igaza van. De hát mit csináljak, nem tudtam erős maradni. Ha bűnt akar elkövetni, Miss Eyre, gondoljon a lelkifurdalásra. A rossz lelkiismeret megmérgezi az életet.

- A bűnbánat meggyógyítja a lelket, uram.

- Nem gyógyítja meg. Ha teljesen meg tudnék változni, az talán meggyógyítana. Én érzem, hogy lenne erőm megváltozni, de minek? Egy ilyen züllött, elátkozott ember, amilyen én vagyok, úgysem lehet többé boldog, hát okosabb, ha élvezem az életet. És élvezni fogom; bármibe kerül.

- Akkor még jobban elzüllik.

- Az valószínű. De amikor az élet annyi örömet kínál! Olyan édes, friss íze van az élet örömeinek, mint a vadméznek, amelyet a réten gyűjt a méh.

- Nem édes az az íz, hanem keserű és csípős.

- Honnan tudja? Maga még nem kóstolta. Milyen komolyan néz most, szinte ünnepélyesen. Pedig maga annyit sem ért ehhez a témához, mint ez a kámea fej. - Levett egy kámea faragványt a kandalló párkányáról. - Magának nincs joga prédikálni, maga újonc, még át sem lépte az élet küszöbét, és egyáltalán nem ismerheti az élet titkait.

- Őszintén szólva, egyáltalán nem értem önt, uram. Ez a beszélgetés meghaladja értelmi képességeimet. Egyet értek csak: azt mondja, hogy ön nem olyan jó, amilyennek lennie kellene, és hogy fájlalja tökéletlenségét. És azt is megértem, hogy borzasztó lehet, ha valakinek az elmúlt élete szennyes emlékekkel van tele. De én azt hiszem: ha komolyan akarná, idővel azzá lehetne, amivé szeretne lenni. Ha ma elhatározná, hogy ezentúl fegyelmezi gondolatait és cselekedeteit, egy-két év múlva csupa szép és kellemes emlékre tekinthetne vissza; olyan emlékekre, amelyekben öröme telik.

- Az elgondolás helyes, a megfogalmazás is kifogástalan. E pillanatban erélyesen hozzálátok a pokol kikövezéséhez.

- Nem értem, uram.

- Jó szándékokat rakok le, s hiszem, hogy ezek tartósak lesznek, mint a kovakő. Hát én most szilárdan elhatároztam, hogy megjavulok. Társaságomat és szórakozásaimat mindenesetre másképpen fogom megválogatni.

- Jobban?

- Azt elhiszem! Olyan különbség lesz a jövő és a múlt között, mint amilyen a salak és a termésérc között van! Látom, nem bízik bennem. Hát én bízom magamban. Tisztában vagyok indítóokaimmal és céljaimmal. Új törvényt teszek e pillanatban, megmásíthatatlant, mint a médek és perzsák törvénye, hogy szándékom jó és tiszta.

- Saját törvénye alapján ön minden törvénytelen cselekedetre ráfoghatja, hogy: ez helyes.

- "Ez helyes." Ön mondá, Miss Eyre!

- Hát mondjuk úgy: "Ez helyes lehet."

Fölálltam, mert semmi értelmét nem láttam e bonyolult és homályos beszélgetés folytatásának. Arról is meggyőződtem, hogy nem láthatok bele Mr. Rochester lelkébe, legalább ma még nem, és ez a tudat kellemetlen bizonytalansági érzést ébresztett bennem.

- Hová indul?

- Lefektetem Adèle-t. Már régóta ágyban kellene lennie.

- Sebaj. Várjon még egy percig. Adèle úgysem kíván lefeküdni. Ahogy itt ülök, háttal a kandallónak, arccal a szoba felé, abban a kedvező helyzetben vagyok, hogy mindenkit megfigyelhetek. Mialatt magával beszélgetek, időnként egy-egy pillantást vetek Adèle-re, furcsa kis szerzet ez a gyerek; egyszer talán - nem talán: biztosan - elmondok magának egyet-mást róla, Adèle tehát vagy tíz perccel ezelőtt egy kis rózsaszín selyemruhát húzott ki az ajándékdobozból, az arca szinte átszellemült a boldogságtól, miközben kibontotta. A körme hegyéig csupa kacérság ez a gyerek. "Ezt fel kell próbálnom! kiáltotta. - Most, rögtön!" Azzal már ki is szaladt a szobából. Most próbál Sophie-val, egy-két perc múlva megint itt lesz. Előre tudom, mit fogok látni: egy miniatűr Céline Varens-t, ahogyan megjelent a... de hagyjuk ezt. Attól tartok, leggyöngédebb érzéseimet megrázkódtatás fogja érni. Maradjon még egy kicsit, várja meg, hogy sejtelmem nem csal-e.

Már hallottuk is Adèle lábacskáinak tipegését. Belépett; ahogyan gyámja megjósolta: teljesen átalakulva. Rózsaszínű, nagyon rövid, nagyon bő szoknyás selyemruha volt rajta a barna hétköznapi ruha helyett. Homlokát rózsabimbóból font koszorú ékesítette. Lábán selyemharisnyát és apró, kivágott, fehér selyemcipőt viselt.

- Jól áll? - kérdezte franciául, miközben bókot csapott. - És a cipőm? És a harisnyám? Jaj, most muszáj egy kicsit táncolni!

Megfogta a szoknyája szélét kétoldalt, és tánclépésekben keresztülsuhant a szobán. Amikor Mr. Rochester elé ért, lábujjhegyen, könnyedén megperdült önmaga körül, aztán fél tér ereszkedve így kiáltott föl:

- Ezerszer köszönöm a jóságát, monsieur. Fölállt és hozzátette: - Ugye, mama is így szokta, monsieur?

- E-gé-szen így! - bólintott Mr. Rochester. - És egészen így bűvölte ki angol nadrágom zsebéből angol aranyaimat. Én is voltam egyszer zöldfülű fiatalember, Miss Eyre, ó, de milyen zöldfülű! Maga egy árnyalattal sem zöldebb, mint amilyen én voltam akkor. Az én tavaszom persze elmúlt, de itt hagyta nekem ezt a kis francia virágot, amelytől sokszor szeretnék megszabadulni. Ma már semmire sem becsülöm a tövet, melyről fakadt, mivelhogy rájöttem, hogy csak aranyporral lehetett trágyázni a földjét. Következésképpen ezért a bimbóért sem rajongok, különösen akkor nem, amikor olyan mesterkélt, mint például most. Csak azért tartom itt és neveltetem, hogy legalább egy jó cselekedettel vezekeljek számos kis és nagy vétkemért. Majd egyszer részletesen elmondok mindent. Jó éjszakát!